HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
A’ DUGONITS’ OSZLOPA.
(Az ő Barátihoz és Tisztelőihez.)
Istenem! igazán láttam e szememmel,
Vagy tsak álom játszott képzelődésemmel!
De hát álmodhat é olly tisztán valaki,
Hogy a’ való’ képét illy nyílván lássa ki? –
Nem – nem. – Mert álmunkkal oda van mindenünk,
El tűnik árnyéka, mihelyt fel serkenünk:
De én, a’ mit láttam, arra úgy eszmélek,
Mintha kísért vólna eggy mennyei lélek. –
A’ Magyar Hélikon’ virágos tövében,
A’ szelíd múlatság’ híves mezejében
Apró violákat, ’s Nefelejtset szedtem,
Eggy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg éneketskéket, a’ mint van szokásom,
Danoltatott vélem tsendes andalgásom,
Mellyet eggy kis Zefir, kerengvén lejtősön,
A’ bokrokról vissza süvölte kettősön.
A’ hegynek tetején, hová a’ szerelem,
’S az édes vágyódás nézetett fel velem,
Láttam, magam láttam – De mivelhogy nagyok
A’ látások, és én kis éneklő vagyok:
Te beszélld el, Klío! hogy raktak a’ kopott
Kőmaradványokból eggy ditső oszlopot?
Kik rakták a’ hegynek tetején, és kinek,
Hol már eggy nagy Oszlop állott Gyöngyösinek?

Eggy nagy setét barlang egyedűl magában
Mélly torkolattal áll a’ hegy’ oldalában.
Porlott kövét lepte a’ régiség’ moha,
Mintha még kéz sem lett vólna rajta soha.
Rakás maradványok’ puszta dűledékit
Az idő’ fogai lassan tördelék itt.
Sok Mauzóleumnak itt tört le a’ feje,
El temetve van sok temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
Mellyeknek a’ porba’ alig van már nyomok.
Láss itt sok örököt ígérő oszlopot,
Mellynek már a’ darab köve is el kopott.
Kőhalom már, a’ mit rakott Szemíramis,
Kőhalom sok ezer Kolosszus, Píramis.
Sok nagy nevek, ’s betses érdemek eggy sorba’
Meg vetve hevertek mohosan a’ porba’.
Sok Vitézek, derék Hérók itt valának,
Agamemnon előtt a’ kik virágzának.
A’ feledékenység űlt ezek’ tetején,
Vastag gyászos darótz vólt búrkolva fején;
Érzéketlen’, némán, siketen, és vakon
Hevert a’ láb’ alá tapodott hamvakon;
Két kezét bádgyadtan tévén két szemére,
Botsátotta gőzös fejét a’ térdére;
Eggy homályos felhő, melly a’ méllyről jöve,
Körűlötte sűrű ködkárpitot szöve. –
A’ néma hallgatás őrzi e’ barlangot,
És nem ereszt belé semmiféle hangot:
Ollykor, ha ide jut világunk’ lármája,
Eggy fél rekedt hangot ád a’ barlang’ szája;
De az is olly zavart, olly lassú, és siket,
Hogy már kettő közűl nem hallhatd eggyiket.
Az örökös álom, a’ halálnak bátyja
E’ környékre hideg szárnyait botsátja.
Az avúlt régiség magát itt hízlalja,
A’ mit a’ századok szűltek, ő fel falja:
Torka nagy, ’s még nagyobb gyomrában a verem,
Mellybe megy, valami a’ világon terem;
Atzél fogak márvány ínyébe pengenek,
Minden elmúlandót rakásra őrlenek.
Minthogy ez hely a’ fényt épen nem szenvedi;
Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.
Útja is mélly vőlgyben vagyon, ’s tekervényes,
Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
Nem vólt a’ Labirint olly tévelygős régen,
Melly épűlt Krétába titkos mesterségen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
Ezer ösvényébe annak nem rakhatott;
Mint a’ mennyi öszve-kevert tekervények
Között tétováznak ebben az ösvények:
Ténari öblei poklok’ üregének
Olly kietlen ködbe tán nem kerengének;
A’ millyen homályba úszik e’ tartomány,
Hol hamar el téved maga a’ tudomány.

Itt láttam Dugonits’ lábainak nyomát,
Hogy’ járta fel ezt a’ régiség’ Templomát.
It[t]*
It Sh., em.
van páltzája is fel téve, ’s lámpássa,
Hogy a’ mit ő már itt látott, más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Hélikonhegyen
E’ régi kövekből néki oszlop legyen.
Mellynek buzgó szívvel első talpot vetett
A’ háládatosság ’s hazai szeretet.
A’ feledékenység’ setét barlangjába
Szedett követ ezek rakták fel sorjába.
Mellyet sok tsókok közt a’ hív emlékezet
Háláló könnyekkel öszve tzémentezett.
’S akkor a’ grátziák tsínosra faragták,
És reá a’ szépség’ mázzát bőven rakták.
Eggy Babér-koszorút e’ nagy Oszlop felett
Ölelő Kézzel tett az érdem ’s tisztelet.

Mihelyt az Oszlophoz közelebb eshettem,
A’ darab köveket rendre nézegettem.
Némellyik a’ Trója’ öszvetört falából
Vólt faragva Párosz’ fejér márványjából.
Némellyeket köves sziklájából raka
Bőlts Ulisszesének a’ sovány Itaka.
Sokon vésve látszott a’ Kolkisi házon
Árgonautáival vitézkedő Jázon.
Karjeli kőszálon vólt metszve Etele,
Etele, és kedves Etelkája vele.
Kún maradványok is közötte látszottak,
Mellyeket Lászlónak a’ Kúnnék hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
Tíz ember is alig bírná fel ezeket,
Rettentők valának, mint a’ miket maga
Herkules Abila’, ’s Kálpénél faraga:
Tóldi állította ezeket magának,
De már a’ mohoktól bé vonva valának.
Két ditső szűz is vólt, Bátori, Matskási,
A’ mint mutatták a’ kövek’ Mohodzási.

Ezekből építék az oszlopot ezek
A’ Dugonits’ hírét fel-építő kezek.
Sok helyen a’ kövön Árpád, Tokszus, Zoltán
Triumfált az idő’ el-múlandó vóltán.
Sok ditső Őseink’ nevei új fényben
Kezdettek ragyogni e’ nagy építményben.

Ezek között látszott a’ Fő-tiszteletű
Dugonitsnak metszve néhány arany betű,
Mellyet a’ hív magyar kezek így metszének:
A’ Haza. Dugonits. András’. nagy. nevének!
Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
Sok hév indúlatok buzogtak alatta.

Azok közt bennem is az öszve-olvadott
Szív sok háládatos könnyekre fakadott.
Tiszteltem, nagy Tudós! ennyi érdemedet,
’S hazafi tsókokkal értetvén tégedet
A’ Magyarok’ kegyes Istenét imádtam,
Hogy illy Magyar szívű hazámfiát láttam.
Áldjon is meg az ég, édes hazámfia!
Zengjen Duna, Tisza, ’s minden Magyar’ fia.

Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel
A’ te érdemidhez illetlen versekkel.
Én mint Temisztokles oszlopodnál sírtam,
És alá ez eggy pár sorotskákat írtam:

(*) Szemléljétek. Késő. Unokánk’. Fiai.!
A’. Nagy. Dugonitsnak. A’ Hív. Csokonai!*
.! A dupla mondatvégi írásjel sh., em.