HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
ALKALMATOSSÁGRA
ÍRT
VERSEK.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
ÁLTAL

NAGY VÁRADON,
Máramarosi Gottlieb Antalnál.
1805
Előbeszéd [az Alkalmatosságra írt versekhez]

Az alkalmatosságra írott versek az Aestheticusoknál már egészen nevetségbe mentek, legalább mindenkor gyanúsok. Erre nem tsak a’ Rabner Satyrái adtak okot, hanem magok a’ Németektől tsúfosan úgy nevezett Gelegenheitsgedichtek. Ugyan is, mihelyt az Országba, vagy valamely nagy Városba Fejedelem, nagy ember, Tisztviselő, Túdós születik, házosodik, elútaz, haza jön, vagy meghal; vagy valahol nagy ütközet, győzedelem, tűz, földindúlás, vagy névnapi vendégség történik: mindjárt minden szegeletbe megzendűlnek a’ fogadatlan Bárdusok, a’ Glückwünschende Gesellschaftnak kintornáló tagjai, a’ Helikon’ bodzás tövében kézimunkát űző versjártók. Ezek ollyan Urak, a’ kikre születtekkor Melpómene szép szemeket nem vetett, a’ kik soha Poétai tüzet magokban nem érzettek, ’s nem is érzenek, ha tsak valamely szembetűnő alkalmatosság nem ingerli őket a’ poétáskodásra: akkor pedig bezzeg van dolga a’ szegény Mú’sáknak, úton, útfélen, Falun, Városon, Kortsmákon mindenütt kiabálják őket, szálj le Mú’sám, serkeny fel Mú’sám, űlj fel Mú’sám, danolj Mú’sám, segíts Mú’sám, ne hagyj Mú’sám ’s a’ t. Nem kilentz Mú’sa, de kilentzs[z]áz*
Értelemszerűen em.
sem győzne eleget tenni, annyin vannak ezek az Urak, és olly nagyon szolgáltatják magokat. Mihelyt pedig vége van a’ jeles alkalmatosságnak: ők is, mint a’ Tántz, vendégeskedés és éjtszakázás*
ejtszakázás em.
miatt kifáradt vendégek, lenyúgosznak a’ Parnassus’ bodzái közt, ’s a’ halhatatlanságnak boldog reménysége alatt aggódatlan alusznak mind addig, míg valamely újabb solennitásnak lármája azt nem kiáltja fülökbe: Kelj fel POÉTA! melyre minden bodza berkek Kelj fel Mú’sámmal zendűlnek meg. Hogy lehetne már az illyen Poétáktól ollyan remeket várni, a’ mi tsak a’ hosszas gyakorlásnak, a’ tzél szerént való olvasásnak, és a’ természet’ ’s az emberi szív’ esméretének foganatja? Még azok is, a’ kik magokat így tökélletesítették, és a’ Természettől Zsenivel áldattak meg, még az igaz Poéták is, mondom, az Occasiónális szerzeményekben ritkán, igen ritkán szerentsések. Okát könnyű általlátni, az ollyan versek, a’ mint ama’ józan, és éles ítéletű Horatius mondja, a’ mellyek sok idő, és sok vakarás által tökélletességre nem vivődtek, nem fognak a’ nagy emberek Könyvházainak ékességek lenni. Még az a’ Mú’sák’ barátja is, a’ ki elméjének gazdag forrásával ditsekedhetik, ha hirtelen munkára szorítódik, ritkán folyhat sár és habarék nélkűl. Valamint a’ szépmesterségeknek minden míveire, úgy a’ Poétai munkákra is jó kedv kell, kiderűlt képzelődés, helyén lévő ítélettétel, nem tudom mitsoda jó ízű elandalodás, borúlás ragadtatás; egy szóval: hogy a’ Mú’sa bennünket, ha segítségével élni akarunk, jó órába találjon. Ez az a’ jó óra, a’ mi a’ Deáknál véna, a’ Németnél Laune: a’ mit az ember illyenkor készít, ritkán esik meg, hogy jó ne volna! De minthogy ez a’ véna, vagy is, ez az ereje lelkünknek ollyan kevéssé van hatalmunkba, mint gyomrunknak ételkívánása, vagy helyes főzése: a’ legfővebb Poéta sem parantsolhatja magának, hogy néki most vénája legyen, ha mindjárt a’ Chinai Császár’ neve napjára kell is verset írni. Ellene álhatatlan hatalma van a’ vénának; és sokszor ollyan tűzbe hozza az embert, hogy miatta sokszor ételét, édes álmát, kedves barátinak látogatását is el kell halasztani. Ollyan az, mint a’ szerelem’ lángja a’ tüzes emberekbe. Szerentse hát, ha a’ Poétát valamelly jeles alkalmatosság figyelembe hozza, és ugyan akkor a’ Véna is lelkesíti: annyival nagyobb szerentse ez a’ minél ritkábban történik. Ha tehát az alkalmatosságokra töbnyire tsak a’ vásári Poéták szoktak minden ’seni nélkűl firkálni; ha még magok a’ szép lelkek is ritkán lehetnek az említett okok miatt eféle munkákban szerentsések: ki ütközhetik meg rajta, ha a’ míveltebb nemzeteknél az előfordúlt állapatokra írogatott versezetek ollyan kedvetlenségbe, sőt meg vetett tsúf hírbe, szóba keveredtek.
Én magam is megvallom, hogy ennek a’ Gyűjteményemnek nagy részét nem azért adom ki, mintha azokat a’ Mú’sákhoz méltónak tartanám. Egy része lát azért világot, hogy magam is érzem róla, hogy valósággal Poétai darab; más részét néhol néhol képenként helyenként tartom poétainak; vannak ollyan Poémák benne a’ mellyeket a’ Tárgynak nevezetes volta miatt, vagynak ollyanok a’ mellyeket tiszteletből vagy háládatosságból, vagynak a’ mellyeket parantsolatból nyomtatásra adtam. Most már a’ mi ezek közűl valósággal a’ Mú’sáknak, és a’ jó Vénának szülöttei, ha alkalmatosságra vannak is írva, megtartják a’ jó érzésű olvasó előtt betseket ’s által mennek bizonyosan a’ halhatatlanságra. A’ mi bennek tsak néhol mutogatja ezt a’ tökélletességet, az is által megy a’ maradékra, de úgy mint ollyan gezemitze, mellyekből jövendő arany időnknek Poétái talám gyöngyöket szedhetnek, ’s akkor reám, mint a’ mostani Punicum bellumi időszakasznak Enniusára jó szivvel emlékeznek. Nints nagyobb rosta az időnél; addig addig lebeg az, míg minden szemetet minden fonnyadt vagy éretlen magot, és minden gizgazt ki nem hullat hogy azokkal hízzék a’ feledékenység. Elég van ebbe az én könyvembe ollyan a’ mit magam is tsak az ő számára tartok. Hanyad része az emberi nemzetnek, mely esztendőnként tsak azért születtetik, hogy még lábaival a’ földet tapodhatná meghaljon, alig nyervén nevet Szüléitől magának, már nevestől együtt elfelejtődjék? Így van ez a’ Tudományok’ világában is!
Még egy dolog van, a’ miről itt, vagy akarom vagy nem, kéntelen vagyok, Magyar olvasóim előtt emlékezni. – –


I.
Az 1741 diki Diéta,
vagyis
A’ régi jó Magyar Szív
Saját Királyihoz hív!
(Hamarjába készűlt a’ Régiek’ háládatos dítséretére ’s a’ Maiak’ vetélkedő felbuzdítására, Pozsonyban az Országgyűléskor 1769. – Kinyomtatódott a’ Diétai Múzsában, a’ 65. és köv. lev.)

Személyek.
A’ Magyarok’ Karja.
A’ Hír.
A’ Prímás, R. Sz. Bir Hertzeg, Galántai Gróf Eszterházy Imre, Esztergomi Érsek.
A’ Haza’ Géniusa, Magyarországnak Angyala.
A’ régi Vitézek’ Karja.
Mária Terézia, Magyarország’ Nőkirálya.
A’ Nádor, Erdődi Gróf Pálffy János, Fővezér.
A’ Duna.

A’ dolog történik a’ Pozsonyi Királyvárban, az Országgyűlés’ alkalmatosságával, Szeptember’ 19-dikén, 1741.

I. ÉNEK.

A’ Magyarok’ Karja.*
őrje Sh., ért. sz. em.
(Egy.)
Éljetek Nagyságos Rendek,
Kik nagy Őseink’ nyomában
A’ Magyar nemzet’ dolgában
Most is öszvegyűltetek.

Boldogítsatok bennünket,
’S vélünk édes Nemzetünket,
Mellynek állandó javára
Éljetek mind éljetek!
(Mind.)
Éljetek Nagyságos Rendek,
Boldogítsatok bennünket,
’S vélünk édes Nemzetünket;
Éljetek mind éljetek!
(Egy.)
Terjesszétek óh nagy Lelkek
Nemzetünknek régi fényjét
’S a’ Királyi ház’ reményjét
Mellyet vét tsak bennetek.
(Mind.)
Boldogítsatok bennünket,
’S vélünk édes Nemzetünket,
Mellynek állandó javára
Éljetek mind éljetek!
(Egy.)
Így fog a’ Király ’s az Ég is
Venni szárnya’ oltalmába,
’S a’ jövő idők’ folytába’
Élni fog majd híretek.
(Mind.)
Boldogítsatok bennünket,
’S vélünk édes Nemzetünket,
Mellynek állandó javára
Éljetek mind éljetek.

Éljetek Nagyságos Rendek,
Kik nagy Őseink’ nyomában
A’ Magyar nemzet’ dolgában
Most is öszvegyűltetek.

–––––––
II. ÉNEK.

A’ Hír.
Hatalmas Rendek, óh vitézi vérből
Kisarjazott nemes Magyar vitézek,
Ti bőlts Személyek, a’ kik híreteknél
Sokkal nagyobbak vagytok,
Kik e’ Királyi várba feljövétek,
Hogy a’ Magyar nevet naggyá tegyétek!
Örűl tinéktek a’ sebes Dunának
’S a’ kék Tiszának partja víg örömmel,
Mert a’ Magyar Hazának régi díszét
Ti bennetek szemléli tündökölni.
Ah boldog Nép! az ég takargat téged,
A’ tsendes Békeség lakik hazádban,
Örvendetes hang zengedez hegyedben,
Minden határid’ bátorság keríti,
Termékenység tsepeg minden meződre,
Híg nyúgalom ’s öröm lebeg feletted,
Ah boldog Nép! az ég vígyáz melletted. –
De ah reszkess, de ah rettegj Magyar nép:
Mert ellenséged ellened kizúdúlt,
’S dühösködő sereggel
Rohan határaidra,
Pusztít, öl, éget, ’s vakmerő dagállyal
Rabolja a’ sok kintset,
Mellyből kezedre verje a’ bilintset.
Feldúlta már Itáliát egészen,
Berontott a’ Tsehföldre tűzzel vassal,
A’ dölyfös Frantz ellepte táborával
A’ Rajna’ szép vidékét.
Mindenfelé elterjedt már az inség,
A’ jajgatás hallik minden határon,
Bellóna’ vérengző vasostorának
Tsapási már mindenfelé dörögnek,
Alatta a’ ledöntött népek nyögnek.
Közel, közel van, óh nemes Magyarság,
Ez a’ veszély, ez a’ tsapás hazádhoz,
A’ lángok már a’ Karpatokra sütnek,
A’ sok jajszó feléd jön a’ Dunával,
Az ellenség rettenti már határod’,
Szabad törvényed’ és Királyi széked’....
Ah hív Magyar! ha kedves
Előtted a’ szabadság,
Ha boldog lenni kívánsz
Királyod’ oltalmába’:
Menj, míg a’ tűz be nem ront Dátziába.
A’ bátorság menthet ki ’s a’ sietség:
Hajh kelj ki, kelj ki hát vitéz nemzetség!
Hajh*
Hahj Sh., értelemszerűen em.
kelj ki boldogságodért,
Törvényedért, Királyodért,
Vezessenek nagy tetteid
Nagy Őseid’ Nyomába.
A’ had szomszédid’ égeti,
Hazádat is rettegteti,
Rabol, pusztít a’ Frantzia:
Hajh kelj ki a’ Tsatába.

Kar.
Rabol pusztít a’ Frantzia,
Hajh kelj ki a’ Tsatába.


III. ÉNEK.

A’ Prímás.
Méltóságos Urak, jó Hazámfijai,
Tekintetes Rendek, Országunk’ Nagyjai,
Kellő ortzátokon ülnek a’ hazai
Forró szeretetnek fényes vonásai.

Elég igaz Magyar van még közöttetek,
Kik előtt féltő kints régi betsűletek,
Nemes, tiszta ’s bátor még a’ ti szívetek;
Ah élnek ditsőűlt Őseink bennetek.

Szemeim e’ Házban még sokakat lelnek,
Kik vitézi nevet méltán érdemelnek,
Úgy van! nagy lelkeik bennetek lehellnek
A’ nagy Átillának, a’ vitéz Lehelnek.

Mennyi sok veszély volt ’s inség hajdanába,
Melly sereggel rontott ez árva hazába,
Mennyi veszedelmek voltak egy summába,
Mellyek rettentettek; de mind tsak hijába!

Mennyi ellenségink ’s rablóink voltanak,
Kik dühös népekkel reánk rohantanak,
Hogy hazánkat ’s minket főldig raboljanak,
Kedvesinkkel együtt bilintsre hányjanak!

De ditső Atyáink bajnoki lélekkel
Küszködvén a’ rájok tódúlt veszélyekkel,
Megtartották nékünk tulajdon vérekkel
Ősi szabadságunk’ minden törvényekkel.

Hazánkban szabaddá lett minden szegelet,
A’ nyomorgatásnak, inségnek vége lett:
Ah űljön sírjokon az érdem ’s tisztelet,
Szent árnyék lebegjen áldott hamvok felett. –

Tudom ti sem fogtok tőlök elfajúlni,
Királyt, hazát készek lesztek megbosszúlni,
Készebbek a’ hartzon vitézűl kimúlni,
Mint a’ Magyar névvel homályba borúlni.

Már látom a’ fényes Ditsőség’ várába
Mint mentek bé elhúnytt Őseink sorába,
’S azt a’ fegyvert a’ melly szolgált a’ hazába
Rakjátok a’ jó hír’ örök Templomába.

’S a’ melly véreteket szerelmes hazátok
’S Királynétok mellett a’ hartzon ontjátok,
Azzal nagy nevetek’ ’s vitézi probátok’
A’ halhatatlanság’ falára írjátok.

Ah, már előre képzelem,
Hogy e’ Királyi védelem
Sok századig fog élni.

Magyarjaim! kívűl-belől
Mind a’ ti lelketek felől
Fog a’ Világ beszéllni.

Tisztelnek a’ Királyok is,
’S ezért gondjok lesz rátok is
Hatalmas bajnokokra:

Utóink áldnak tikteket,
’S örömmel tellyes könnyeket
Hullatnak sírotokra.

–––––––

IV. ÉNEK.
A’ Génius.
(Egy fényes felhőben leszáll a’ Magyar Rendek közzé, körűlvétetvén a’ Vitézek’ Karjátol.)
Leszállván a’ Mennynek fényes udvarából,
Szent István’, és László’ örök trónusából,
Lehozván e’ ditső Vitézek’ lelkeit,
És e’ századbéli fátomok’ könyveit,
Kedves Magyarjaim! jövök ti hozzátok,
A’ ti Pártfogótok szavait halljátok. –
Megindúlt szerető szívem sorsotokon,
Segítni óhajtok édes hazátokon:
Megszántam a’ dűlni kezdő Pannóniát,
Megszántam a’ Magyart, ’s azt a’ jó Tréziát,
Kit azért adattam az égből közzétek,
Hogy benne egy kegyes Helytartóm’ nézzétek:
Hogy ő gyógyítsa meg Hazátok’ sebjeit,
Ő rakja fel ennek öszvedűltt köveit;
Hogy a’ Magyar névnek ditsősége légyen,
’S minden panaszt a’ ti szátokból kivégyen;
Hogy boldogságtokat az égig emelje,
’S közöttetek saját személyem’ viselje.

A’ Kar.
Ez a’ kegyes Királyné,
Kit a’ nagy Károly nemzett,
Hogy benne minden nemzet
Tiszteljen jó anyát –

Ez a’ kegyes Királyné
Lesz néktek hív anyátok,
Alatta kis hazátok
Sok boldogságot lát.

A’ Génius.
De ím az ellenség magát öszveadta,
’S az én Felkenttemet haddal megtámadta:
A’ frígyesek az ő híveit gyilkolják,
Örökös országit pusztítják, rabolják:
Rátok is a’ véres kardot kezdik fenni.
Ah, ha ők rajtatok erőt fognak venni:
Ama’ boldogságban részetek nem lészen,
Mellyet a’ Végzés tart számotokra készen.
Mert én Tréziának kinyertem az égbe’
Hogy soká lehessen anyátok egy végbe.
Ez a’ jó Királyné – még azt meglátjátok –
Kivészi a’ porból, és szennyből hazátok’,
’S a’ Magyar főld az ő idejétől fogva
Mint nagy Lajos alatt virít mosolyogva.
Mihelyt a’ trónusba az ő kegyelme lép,
Arany időre jut a’ szegény Magyar nép,
És az apolgató békeség’ ölében
Örűlnek a’ Múzsák a’ Magyar Tempében,
Talpokra állanak a’ ledűltt törvények,
Élelmet, pártfogást kapnak a’ szegények,
És negyven esztendők’ tsendes folyásában
Az öröm ’s boldogság lakik a’ hazában.
A’ nagy Terézia mindkettőt meg ójja,
Igazság ’s kegyelem lévén őrállója.
Kiterjeszti kisded Országtok’ határát,
Pompáson felrakja Buda’ ’s Pozsony’ várát,
És a’ mi szépség van Pozsonyba’ ’s Budába’,
Mind bésommálja azt a’ nemes Gárdába.

A’ Kar.
Ez a’ kegyes Királyné,
Kit a’ nagy Károly nemzett,
Hogy benne minden Nemzet
Tiszteljen jó anyát –

Ez a’ kegyes Királyné
Lesz néktek hív anyátok,
Alatta kis hazátok
Sok boldogságot lát.

A’ Génius.
És bár ezek fényes jótétemények is:
De lésznek ezeknél még fényesebbek is,
Mellyekkel a’ hazát előre bíztatja
E’ kegyes anyának felséges magzatja,
József, kinek nem lesz félvilágon párja,
Ki minden Országit maga öszvejárja,
Hogy megesmérhesse saját jobbágyait,
Hogy megorvosolja a’ nép’ panasszait,
Hogy a’ porban fekvő virtust felkeresse,
Az érdemet fényes oltárra tehesse.
Tsak tíz esztendeig fog országolni ő,
De illy nagy Bajnoknak elég tíz esztendő.
Mert ha felszámláljuk nagyságos tetteit,
Századnak mondhatjuk minden esztendeit.
Óh nagy Uralkodó! előre képzelem,
Hogy a’ szent igazság, az erkőlts, értelem,
A’ szép tudományok minden mesterséggel,
A’ jó gazdasággal és a’ vitézséggel
Általad a’ régi por közzűl kinőnek,
’S a’ Magyar nép előtt betsűletbe jőnek.
Sok boldogtalannak te lész édes Atyja,
Éretted könnyeit sok árva hullatja,
Téged áld az őrűltt, a’ néma, a’ siket,
Te vígasztalod meg, József, mindeniket!
Te mint koronádnak fényes súgárával
Bétőltöd a’ főldet Virtussal, Példával.
Jobbágyid imádják nevedet, mert véled
A’ Mátyásban megholtt igazság feléled.
Barátid tisztelik felséges nevedet,
Minden ellenségid rettegnek tégedet.
A’ fagyos Sark alatt fekvő Szibéria,
A’ Marokki forró partok ’s Barbária,
A’ Kelet’ és Nyugot’ határitól fogva
A’ te érdemidtől zengedez harsogva.
Te bírsz virtusával minden Királyoknak,
Te fogsz fényes példát adni mindazoknak,
’S ha Friderik nagyobb lészen mindeniknél,
József! te nem lészel kissebb Frideriknél.

A’ Kar.
József! nevedbe’ minden
Nagy virtusok megvannak,
Örűl sok nemzet annak,
Örűl a’ főld, az ég.

E’ Név egész világon
Fog nyerni tisztelőket,
Ez a’ jövő időket
Megékesíti még.

A’ Génius.
A’ József’ tündöklő országa végtére
Elmulván, új öröm áll annak helyére;
’S jóltévő Angyalát a’ vártt békeségnek
Megadja LEOPOLD minden nemzetségnek,
És hogy minden lélek légyen néki híve,
Az ő kintse lészen jobbágyinak szíve.
El is vész alatta a’ jaj ’s a’ siralom,
Trónuson fog ülni a’ köz nyúgodalom.
Boldogság keríti pásztori páltzáját,
Bőség gyémántozza áldott koronáját.
Ama’ kedves Sándor kegyelmes szívével
Fog segédje lenni Nádorispány*
Nadorispány Sh., értelemszerűen em.
névvel;
Őtet közétekbe ő azért botsátja,
Hogy légyen a’ Magyar nemzetnek barátja.
Ah e’ jó Magzatnak és e’ jó Atyának
Országlása lelket ád a’ két hazának.

A’ Kar.
E’ két ditső Személyek
Bár hírtelen kimúlnak,
De sírba nem borúlnak
Jó tetteik soha.

A’ hív Magyar mindenkor
Kívánja emlegetni,
Nem fogja bétemetni
A’ vén idő’ moha.

A’ Génius.
Az ő esztendeik fénylő virtussokért,
’S a’ Magyar nemzettel közlött jóságjokért
A’ Tréziáénál még többek lennének,
És a’ Józsefénél jobban fénylenének:
De hogy megáldhassa az ég Pannóniát,
’S adhasson egy másik Ferentzet ’s Tréziát,
Fel fogja magához e’ boldog párt venni,
’S helyekbe Ferentzet ’s Tréziát fog tenni,
Kik népét törvénnyel ’s hittel kormányozzák,
És ama’ szerentsés időt vissza hozzák,
Mikor első Ferentz’ ’s első Tréziának
Országokkor arany esztendők folyának.

A’ Kar.
Ah éljen e’ ditső Pár,
Éljen sokáig éljen;
Sok szép időt szemléljen
Ferentz ’s Terézia.

Hogy e’ felséges Párnak
Királyi oltalmában
Örvendjen az hazában
Minden Magyar-fija.

A’ Génius.
És így ha meghal is kegyes Tréziátok,
Az ég Másikat fog kűldeni hozzátok,
Kit a’ Neápolis’ felséges Királya
A’ jövendő Tollak’ bő matériája,
’S néked is kedvellőd, nemes Magyar nemzet,
Sok tartományoknak Asszonyává nemzett;
Ki Teréziának olly mássa fog lenni,
Hogy alig lehessen külömbséget tenni;
Ki Europának szeme’ fényje lészen,
’S a’ Magyarokkal is ezer jókat tészen.

A’ Kar.
Engedjen a’ világon
A’ nagy Teréziának,
A’ népek’ hív anyjának
Az ég sok szép időt.

Ezer Királyi szépség
Tekintetén derűljön,
Szívén a’ virtus űljön,
És az nevelje őt.

A’ Génius.
Ha meghal is Ferentz Segédországlótok,
A’ bőlts Ferentz, kegyes szívű pártfogótok:
Helyébe a’ jó ég fog Másikat tenni,
Ki Pannóniának Tzírusa fog lenni. –
Ha a’ nagy Józseffel leszáll is végtére
A’ Királyi Virtus sírja’ fenekére:
Ferentzben a’ példát kikűldi sírjából,
Kit maga tanított az ég tanátsából,
Hogy a’ miket ő tsak elkezdett magában,
Ferentz mutassa ki saját példájában. –
Ha hív jobbágyitól az őket szerető
Leopoldot sírba zárja a’ temető:
De az ő jó szíve minden virtusával
Köztök fog maradni felséges Fijával.

A’ Kar.
Mindnyájokért Ferentz lesz
A’ népek’ édes atyja,
’S azoknak megmutatja
Hogy hív egy pásztor ő.

Az ég megáldja őtet
Kíséri a’ ditsőség,
A’ víg öröm s a’ bőség
Alatta visszajő.

A’ Génius.
Ha a’ Magyar nemet kedvellő Sándorban
Hazátok’ reményjét tészitek a’ porban:
Az ég a’ Nemzetnek siralmát megszánja,
’S József Sándor helyett lesz Nádorispányja.
Ki a’ Magyarságot úgy fogja kedvelni,
Úgy fogja hazátok’ díszét felemelni!
A’ mellynek még nagyobb ’s állandóbb javára
Soká gyönyörködik benne Buda’ vára.

A’ Kar.
Felséges Nádorispány!
Te léssz Budának fényje,
Te a’ Magyar’ reményje,
Kiért megáld az ég.

Az Angyalok hatalmas
Szárnyokkal bétakarnak,
Te érted a’ Magyarnak
Nagy szíve lánggal ég.

A’ Génius.
Mit látok? előmbe mi nagy Látás szaladt
A’ jövendő idők’ setét leple alatt?
Mi[c]soda*
Misoda Sh., értelemszerűen em.
Hérósok állnak ott sorjába
A’ Királyi Érdem’ fényes templomába’!
Kezekben olajág, babér a’ fejeken,
Elterjedt felséges Nevek a’ népeken;
Mennyei fény ragyog állóképek körűl,
Hogy légyenek minden Királynak tűkörűl;
Tetteik gyémántra vagynak metszve, ’s magok
Fénylenek mint első nagyságú tsillagok....
Ah felséges Lelkek! esmérlek titeket,
Látom képeteken a’ Bétsi jeleket.
Ti fogtok származni a’ Károly’ házából
Trézia’, Leopold’ ’s Ferentz ágyékából;
Ti tőltitek még bé hírrel a’ világot;
Ti állítjátok fel a’ köz boldogságot;
Ti a’ nemzetektől ezer áldást vésztek:
Hajh*
Hahj Sh., em.
felséges Lelkek, ti mind nagyok lésztek!

A’ Kar.
Virágozzék örökre
Olly sok ditső Királyért,
A’ Nemzetek javáért
Ez a’ Királyi Ház;

Hogy a’ sok fényes Héróst
Ennek minden fijában
Mind itthonn mind tsatában
Imádja minden Száz.

A’ Génius.
Ebből fog származni ama’ nagy Vitéz is,
Ki, ámbár a’ győzőt meggyőzni nehéz is,
Megvervén a’ rabló Frantzok’ ármadáját,
Ledönti e’ kevély nemzetnek dagályát.
Ama vitéz Károlyt mondom, ki végtére
Lessz a’ Magyar Hadnak szerentsés vezére,
Ki a’ tágas Duna’ partját a’ Rénussal
Bétölti nevével és sok triumfussal.
Óh hatalmas Vitéz! már látom előre,
Mint állsz ki fegyverben a’ véres mezőre:
Látom mint omlanak a’ Frantzia testek,
Mellyek Neved’ ’s ágyúd’ hangjára leestek:
Látom mint tsókolják a’ lántzból felszedett
Szabad tartományok felséges térdedet.

A’ Kar.
Ti népek tiszteljétek
Károly’ vitézi szívét,
Mert ellenségtek’ ívét
Le fogja törni ő.

Óh halhatatlan Érdem
Rakj oszlopot nevére,
Tégy zőld babért fejére
Melly templomodba’ nő.

A’ Génius.
Kedves Magyarjaim! mint a’ több nemzetek,
E’ Tsászári Háznak ti is örűljetek.
Hév kívánságtokat az ég meghallgatta,
Az óhajtott áldást tinéktek megadta;
A’ mellynek zsengéjét kegyes Tréziátok
Anyai ölében mindjárt meglátjátok.
Meglátjátok mindjárt ama’ kis Hertzeget,
Kiért mind örökké áldjátok az eget.
Már is rajta ama’ virtusok ragyognak,
Mellyek példájában tündökleni fognak:
E’ lesz ama’ Jó’sef a’ világ’ tsudája,
Ama’ nemzeteknek atyja és Királya. –
Ah majd magát éppen illyennek mutatja
A’ Második Ferentz’ ’s Trézia’ magzatja,
Ama’ kis FERDINÁND, kinek védelmére
Felkél még a’ Magyar a’ hartz’ mezejére;
Ki majd a’ jövendő idők’ aranyjában
Ditsőségesen űl Atyja’ trónussában. –
Ti boldogúltt Lelkek! adjátok azokat
A’ Paraditsomban nőtt liliomokat:
Hadd hintsem e’ boldog Gyermek’ bőltsőjére,
Mellyben fekszik annyi nagy Királyok’ vére,
Mellyben fekszik ez a’ jövő Világ’ fényje,
Az ég’ és a’ minden nemzetek’ reményje:
Hadd tudjak néki egy ajándékot tenni. –
Ah szép Gyermek, te még Ferdinánd fogsz lenni!

–––––––

A’ Kar.
Te Ferdinánd fogsz lenni,
’S végén a’ másik száznak
Te a’ Királyi Háznak
Szent trónusán ragyogsz.

Bőlts lelked fog behozni
A’ főldre békeséget,
És minden nemzetséget
Te boldogítni fogsz.


V. ÉNEK.
Mária Terézia.
Nagylelkű Magyarim! kikben még lángol a’ hűség,
Lángol az azt fedező régi vitézi erő;
Óh ti, kik ámbátor szabadonn óhajtotok élni,
Őrizitek szentűl a’ fejedelmi nevet;
Kik fényes Koronát kívántatok adni fejembe:
Ím karotok közzé most könyörögve jövök.
Most mikor a’ rabolók kirohantak trónusom ellen,
És már híveimet durva bilintsbe verik.
Ím a’ Németeket kitsikarják minden ezüstből,
Már a’ belga ’s olasz várakat öszve-törik.
A’ dühödő Frantz nép országimat égeti tűzzel,
’S rám gonoszúl több-több népet a’ hadra loval.
Most mikor ennyi Király fenyeget sok-ezernyi tsoporttal,
Most mikor ennyi veszély árva fejemre rohan:
Bennetek, óh ti nemes Magyarok, tsak bennetek érzem
A’ segedelmet adó hajdani lelket, erőt.
Ím fejedelmeteket látjátok előttetek állni,
Ím-ím könnye vitéz karjaitokra pereg.
E’ keserű könnyek nem buzdítnának e téged,
Óh Magyar, a’ kibe’ még verdes atyáid’ ere?
Oh te nemes Maradék, te maradnál messze azoknak
Bajnoki nyomdokitól sok deli példa után?
Tsak te valál régen bástyája Királyi nemünknek,
Édes Atyáimnak gyámola tsak te valál;
Kik nyomorúltt sorsodba’ viszont ezen árva hazádat
Béfogadák fedező szent koronájok alá,
A’ kik alatt kiderűlt országod a’ hajdani szennyből,
’S ködbe borúltt fényjét Dátzia vissza-nyeré,
Illy nagy Atyák’ vérét igyekeznék most letapodni:
’S nem buzog é Magyarom benned az ősi harag?
És ha az én már sírba leszálltt felséges Atyáim’
Érdemi gyengébbek, mintsem azokra ügyelj:
Nézzed az én benned bízó fejedelmi személyem’,
Mellyet az ellenség porba tiporni akar.
’S ah, a’ melly koronát kívántál tenni fejemre,
Ennyi dühös néptől menteni kelj ki Magyar!
Férjemet és magamat bátor lélekkel ajánlom
A’ te vitézséged ’s gondviselésed alá.
Nagylelkű Magyarok! buzdúljon szívetek Erre, *
Felemeli a’ félesztendős Józsefet.
Vessetek e’ tsetsemő Hertzegetekre szemet.
Még Ez virtusival bétőltheti északot és délt,
Még E’ hazátoknak gyámola ’s atyja lehet.
Óh ti e’ hérósok’ magvát ’s Európa’ reményjét
Porba ne hagyjátok dűlni időnap előtt.
Légyetek e’ mellett bokor ellenségei ellen,
Kik tűzzel-vassal perz[s]elik*
perzesik Sh., értelemszerűen em.
ősi javát.
Hát mikor eggy asszonyt ’s egy gyermeket annyi Királyok
Kívánnak dühösen rontani mint az ölyük:
Nem tüzel é Magyarom szívedbe’ a’ hajdani hűség?
Nem ragad é fegyvert érte vitézi karod?

Mert óh vitéz Nemzetség!
Ha nem leszel segítség,
Majd trónusom’ ledöntik,
’S tán vérem’ is kiöntik:
Ah légy erántam hív!

De jaj meggyűlt felettem
A’ kín, ’s ajkam’ lezárja:
Ah szóljon én helyettem
E’ néma könnyek’ árja,
Ez elfojtódott szív.

–––––––
VI. ÉNEK.
A’ Nádor.
Haljunk meg, vitéz Bajtársim! haljunk meg Királyunkért,
Álljunk, álljunk véres bosszút ő értte és magunkért.
Jobb ditsőséggel meghalni a’ holtt testek’ halmain,
Mint gyalázattal tapodni Atyáink’ Szent hamvain.
Több már ezer esztendőnél hogy itt lakik a’ Magyar:
Mégis minden próbák között magyar maradt a’ Magyar.
Megtartotta betsűletét mind a’ világ’ láttára;
Hát ugyan mi szolgálnánk é annak gyalázatjára?
Hát ugyan mi fajúlnánk el nagylelkű őseinktől?
Mi kóldúlnánk é kegyelmet gyáva ellenséginktől?
Mi tsörgetnénk é idegen lántzot szabad létünkre?
Mi tétetnénk örök nyerget győzni-tanúltt népünkre?
Éhj, előbb mintsem azt lássam, felkötöm fegyveremet,
’S vitéz-módra trombitaszón végzem el életemet.
És ha e’ példára nem lesz senkinek is készsége,
Rajta! haljon meg én bennem Nemzetem’ ditsősége.
Bosszankodva beszéllem el Árpádnak és Lehelnek,
Hogy elfajúltt unokáji asszonyszívet viselnek.
És ha minden könnytseppeket, a’ mellyek lehullának
Felséges szeméből magyar hazánk’ Királynéjának,
Elárasztott ellenséges vérhabbal nem mostok le:
Azt a’ magyar szívhez illő kardot mind rakjátok le,
Mellyet hajdan nagyapátok ellenségnyakra fene. –
De megvér a’ magyar névért a’ Magyarok’ Istene!
Megéritek még valaha hogy az illy puhálkodás....
De hová, hová ragadsz el méltatlan bosszankodás?
Hiszen mind Magyarok ezek, mind nagylelkű Magyarok,
A’ kiknek én most asszonyi ruhát szabni akarok.
Tudom mind Magyarok vagytok, rá esmerek nememre,
Vitéz tűz’ szikrája pattog szemetekről szememre,
Mellyet ha rettenthetetlen ortzáitokra vetek,
Átillát, Hunyadit látom, és Kinizsit bennetek:
Így űlnek elhúnytt Őseink ’s Bajnokink egy sorjában
A’ vitéz Lelkeknek szenteltt Ditsőség’ Templomában. –
Tudom hogy azt a’ víg órát békételen’ várjátok,
Mellyben a’ trombiták’ nemes serkentését halljátok,
Mellyben megmutathassátok a’ haza’ ellenségén,
Hogy most is magyaros kar van a’ magyaros kard’ végén.
Úgy van, vitézségtek mellett magam állok tanúba,
Én, én magam tapasztaltam azt minden háborúba’,
Mikor vélem űzvén vágván az ellenség’ táborát,
Eggyütt emberkedtünk, eggyütt nyeltük a’ hartzok’ porát.
Véres fegyverünkkel eggyütt vágtattunk a’ tsatába,
Eggyütt mentünk trombitaszón a’ Hétmogor’ nyomába.
Vajha az ég visszaadná hajdani jó erőmet,
Vajha inára állítná elhanyatlott időmet,
Mellyel három Királyomnak hűségesen szolgáltam,
’S minden hadi veszedelmet magyar szívvel kiálltam:
Víg lélekkel nyargalnék ki az ellenség’ nyakára
Megrázkódtatnám még egyszer a’ Pálfy’ név hangjára,
De bár megfáradt testemben az erek már megfagytak,
’S esztendeim’ terhe alatt vállaim leroskadtak:
Mégis felvészem e’ kardot reszkető markomba is,
Ikrás ez az ellenségnek aluttvérétől ma is.
Jertek óh vitéz Bajtársim! haljunk meg Királyunkért,
Jertek, álljunk véres bosszút ő értte és magunkért.
És ha nem sokat tészek is vén-létemre köztetek,
Legalább a’ Zrinyi’ útját megnyitom előttetek.
És ahol ez ősz haj látszik, ’s ahol legsűrűbb tűz ég,
Arra tartsatok Magyarok! ott Pálfy ’s a’ Ditsőség.

Rajta óh Vitézek!
Rajta! menjünk hartzra,
Várnak ellenségeink,
Verje őket artzra
A’ mi fegyverünk.

Óvjuk a’ Magyar hazát,
’S a’ kegyes Teréziát:
Bár a’ puska tsördűl,
Bár a’ bombi dördűl,
Meg ne rettenjünk!

(Az ősz Pálfy kivonja a’ kardját; utánna az egész Magyarság felzendűl. „Haljunk meg a’ Királyért, És a’ Magyar hazáért!” illyen szók harsognak azalatt, míg a’ Vitéz Magyarok a’ következendő Tsatadal’ zengése alatt a’ házból kivontt karddal ’s fegyverzörgetéssel kimennek.)

VII. ÉNEK.
A’ Magyarok’ Karja.

(Egy.*
A pont hiányzik, de a helye kimaradt, em.
)
Óh Magyar vitézek!
A’ kiknek szemében
Bátor lelket nézek
Mársnak fegyverében,
Jertek mind kövessük
Pálfy Fővezért.

Kardra óh Vitézek!
*
Ez a sor – hibásan – a többinél beljebb kezdődik, em.
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért.
(Mind.)
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért.
(Egy.*
A pont hiányzik, de a helye kimaradt, em.
)
Scytha nagylelkünkkel
Őtet béfedezzük,
Scytha fegyverünkkel
Őtet védelmezzük,
Ezt ha végbe-visszük,
Nyertünk drága bért.
(Mind.)
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Teréziánkért
Ontsunk drága vért.
(Egy.)
Jó betsűletünket
Ezzel is nagyítsuk,
Szép Magyar nevünket
Bé ne motskosítsuk,
Melly egész világon
Már az égig ért.
(Mind.)
Kardra óh Vitézek!
Haljunk meg hazánkért,
És Terézinkért
Ontsunk drága vért.
(A’ szőnyeg lefoly.)


Bérekesztés,
(LICENZA)

VIII. ÉNEK.

(A’ Theatrumban hírtelen nagy zugás és vízomlás hallatik, mellyre a’ Muzsika lármáson zeng reá; a’ Habok közzűl feljön az öreg Duna, a’ mint a’ Poétai festés kívánja, kezében van az ő nádból, sásból, és tserfából kötött koszorúja; feje németesen, mellye magyarosan, lába pedig törökösön van felöltöztetve; egy oszlophoz áll az ő hétágú villájával; szól, és a’ habok azonnal letsilapodnak, a’ Musika halkal elmúlik.)

A’ Duna.
Álljatok, egy kisded haladékra megálljatok itten
Habjaim! e’ fényes várnak négy tornyai mellett:
S e’ nemes Országnak míg e’ városba sereglett
Rendeihez szólok, tsilapítsátok le dagálytok’.
Halljátok meg örök bértzek, ekhózzatok erdők,
Rengjetek óh partok, paloták zendűljetek öszve,
A’ Duna szól – melly annyi kövér rétekre lefolyván
Sok gályákat emel hátán, sok réteket öntöz;
A’ Duna szól – Magyarok! szavamat fületekbe vegyétek.
Még mikoron hajdan ti se voltatok, őseitek se
Voltanak, én voltam; még a’ kezdetbe’ az Isten’
Zsámolyszéke alól a’ Légyen-szóra születtem.
Jól tudom én mi esett hajdann Europa’ vidékin,
Még a’ régi idők’ történeti jutnak eszembe.
Még elmémbe’ forog, mint jött e’ főldre Balember
Scyta vitézeivel, mint nyertenek ebbe’ hatalmat
Árpád és ama’ hét Kapitányok véres erővel.
Még jól emlékezem*
emlekezem Sh., értelemszerűen em.
sok tábori ütközetekre,
Mellyekben magyaros szívvel hartzoltanak a’ ti
Őseitek, zeng még a’ hadak’ lármája fülemben;
’S úgy tetszik most is sok ezer nép’ fegyvere zördűl
Partjaimon, sok ezer paripák’ nyoma porzik az égre,
És most is vizemet sok test, sok dárda dagasztja,
Mellyeket a’ vérnek tajtékjai hempelygetnek.
Most is az ellenség’ tüze köztt a’ régi vitézek’
’S a’ magyar Őszeknek hadi tábora rémlik előttem:
Most is öszvekevertt viadal’ felhőnyi porában
Látom Atyátoknak kardját villogni szememben.
Nem volt semmi veszély, sem semmi próba előttök,
Mellyre vitéz szívvel ki nem mertek volna rohanni
Őseitek, ha Királyt ’s Országot védeni kellett. –
Jól tudom én millyen szókkal harsogtanak akkor
Partjaim és e’ hegyek, mikor e’ vár’ kőfala mellett
A’ bosszú ’s a’ halál dörgött ki az égre keményen
Naggyaitok’ száján, mikor a’ szép Trézia mellett
Bátor bajnokitok kardra ’s paripára kelének.
Él is az ő tetemes hírek még sírjok után is,
Él a’ népek előtt, neveket kíséri ditsőség,
’S a’ lemenő Nappal Gánges bámúlva beszélli
Tetteket: Én magam is minden partommal örökre
Hirdetem áldandó Bajnokjait a’ Magyar égnek.
Míg-tsak az ő székén a’ Trézia gyermeki űlnek,
Míg a’ szent István’ koronája Apostoli főn lesz,
És Magyarországnak védelme fog Ausztria lenni:
A’ ti Atyáitokat Béts és Európa betsűli. –
Hát ti is illy nagy Atyák’ nagy Magzati! annyi Vitézek’
Szép maradéki! ugyan nem fogtok e annak örűlni,
Hogy van most alkalmas idő, a’ mellybe’ megújra
Hajdani hűségtek jeleit napfényre tegyétek,
És a’ Márs’ mezején kardot pengessetek ismét?
Hát nem hív, nem erős Magyarok vagytok ti is osztán?
Hát ti Királyotokért ’s a’ hazáért hadra kiszállni
Nem mernétek e már? ím néktek is újra kinyílik
A’ jó hír’ ösvényje megint, a’ mellybe’ nagyokká
Lettek Atyáitok is, mikor éles fegyvereikben
Az haza védelmet lele ’s a’ nagy Trézia gyámolt. –
Merjetek óh Magyarim! tudom én hogy bennetek is forr
A’ viadalra szokott bátorság ’s hajdani hűség;
Jól tudom én hogy még készek vagytok ti tsoportban
Jó fejedelmetekért ’s a’ Hazáért hartzra nyomúlni:
Rajta tehát ’s a’ míg nem üténd kezetekre bilintset
A’ dühös ellenség, kardra ’s paripára Vitézek!
Kardra vitéz lelkű Magyarim! – Kell győzni tinéktek!

Győzni kell tinéktek!
Légyetek tsak hívek,
A’ Scytháknak szívek
Bátor és vitéz.

A’ Királlyal eggyütt
A’ köz boldogság is,
Sőt mind a’ világ is
Kardotokra néz.


IX. ÉNEK.

A’ Sokaság.
Várnak ellenségeink!
Rajta! menjünk hartzra,
Verje őket artzra
A’ mi fegyverünk.

Óvjuk a’ Királyt, Hazát!
Bár a’ puska tsördűl,
Bár a’ bombi dördűl
Meg ne rettenjünk!!


II.
A’ NEMES MAGYARSÁGNAK FELŰLÉSÉRE.
(Készíttetett T. N. Komárom’ Vármegyének Aprilis 26dik Napj. tartatott Közönséges Gyűlésére: Kinyomtattatott Komáromban. 1797. 8.)

Te, ki hideg vérrel nézsz a’ szerentsére,
’S szelíden mosolygasz az irígy’ mérgére,
Te, ki gyenge hangon pengetvén hárfádat,
Békével danoltad bús és víg órádat,
Alatsony sorsoddal ki megelégűltél,
Mellyben sok bőltsekkel ’s nagy lelkekkel űltél,
Múzsám! – Emelkedj most fellyebb minden hadnál,
Zengjél Vitézeket ’s légy nagyobb magadnál.
Hagyd el a’ magános réti violákat,
Ahol zengedezted Ámort ’s Grátziákat,
Ahol az ártatlan mulatság’ berkében
Játzintkoszorúkat fűztél a’ Tempében.
Köss szárnyat magadnak, ’s tábori lármával
Rendítsd meg Parnasszust dobbal, trombitával;
Mellynek hallattára zengjen a’ főld ’s az ég,
Vitézidnek pálmát szedjen a’ ditsőség,
Magadat a’ jó hír ’s hazád magasztaljon,
Előtted az irígy, ’s a’ halál meghaljon. –

Ha régen érzette a’ hadi Poézis’
Neszét a’ sanyarú Spártai vitéz is,
És bátor lélekkel ment ellenségire
A’ sánta Tírtéus’ sánta verseire:
Hát a’ Magyar nemzet, a’ ki nagylelkű is,
Nem tsak vitéz, hanem nemes érzésű is,
Nem buzdúlna é fel a’ vitéz érdemre
Magyarhoz magyarúl tett serkentésemre?
Holott Atyáink is, kik hadra termettek,
Egyűgyű versekbe szedték, a’ mit tettek,
’S azt énekelgették virtussok’ hírére
’S az ifjú Leventák’ felserkentésére;
Kivált mikor vége lévén*
léven Sh., értelemszerűen em.
a’ tsatának
Scytha szertartással Áldumást ivának.
Maga mikor evett a’ vitéz Etele,
Illy éneklőkkel volt palotája tele.

Én is hát nagylelkű Leventa magzatok!
Ha nem mehetek is hartzra utánnatok:
Legalább féloldaltt, trombitás’ módjára,
Buzdítlak titeket a’ hartzra, tsatára.
Rajta vitéz ifjak, bajnokok, pajtások,
Ím hívnak a’ dobok, fegyverropogások.
Már leng a’ lármától Stiria’ erdeje,
Ki van már néktek is szabva a’ hartz’ helye.
Ez az a’ nemes hely, hol sárt kell állani,
’S a’ halál kezéből babért aprítani.
Itt vívik hazánknak sok hadra nőtt fija,
Itt áll a’ ditsőség, hol több a’ Frantzia.
Ím már a’ trombiták’ rekedt rivadtára
Reng a’ magyar bértzek’ megdöbbentt határa.
Sok siralmas sípnak visítnak éneki,
Kopognak a’ zörgő doboknak feneki.
A’ puskák’ erdeje tűz láng köztt megtsördűl,
Közte a’ mendörgő kartáts bombi dördűl;
Közepén a’ füstnek, a’ tűznek, a’ pornak,
Tenger kardja villog mind a’ két tábornak.
Az ordító lárma, a’ ló’ nyerítése,
A’ fegyverropogás, lábak’ döbögése,
Rendítik a’ főldet, a’ havast, üreget,
Verik a’ port füstöt, ’s a’ temérdek eget.

Egy felől a’ Virtus, az Érdem, Ditsőség,
A’ rettenthetetlen Bátorság, Erősség
Nézik a’ Vitézek’ tettit a’ tsatába’,
’S béróvják a’ jó Hír’ gyémánt oszlopába,
Hol már sok ditsőűltt Vitézink látszanak,
Kik a’ magyar égnek Átlássi voltanak. –
Más felől a’ Halál, ’s a’ rémítő Vázat
Hányó félelemmel a’ Kudartz, Gyalázat
Guggolnak a’ Kétség’ alatsony vőlgyében
Egy gyászos Tziprosnak setét erdejében,
Ahol a’ félénket, túnyát eltemetik,
A’ feledékenység’ kövét reá vetik.
De ez helyben kevés Magyar fit találunk,
Mert még a’ félénkség kűl-portéka nálunk.

Mint mikor a’ Tátra’ kősziklás bértzéről
Sűrű felhő száll le Karpatus’ széléről,
’S az aethert megúszván a’ felszél’ szárnyain,
Másikba ütközik Mátra kőszálain;
’S nem akarván egy is útat adni másnak,
Dühös-tornyosodva rohannak egymásnak,
Rettentő dörgéssel, villámmal, menkővel
Küszködnek az égnek mezején erővel;
A’ mit tsak útjokban a’ főldön találnak,
Abból irtóztató prédálást tsinálnak,
Város, falu, erdő, hegy, vőlgy mind puszta lész,
A’ réműltt Palótz fél, hogy a’ világ elvész:
Így tsap itt a’ tsata öszve a’ tsatával,
A’ vitéz Magyar nép a’ Frantz ármádával.
Lángok kavarognak ahol öszveütnek,
Mellyek már a’ Szala’ bértzeire sütnek.
A’ lárma Pozsonytól Brassó’ végéig zeng,
Mindenütt a’ puska tsörög, ’s a’ szablya peng.
Felkél a’ Nemes nép, pattan paripára,
Hogy hazánkért vívjon Dentmagyar’ módjára.
Mindenik közzűlök hadi lángot lehell,
Mint elhúnytt elejik, Tuhutum vagy Lehel.
Atyjok’ ditsőségét kívánják nevelni,
’S a’ nemesi nevet duplán érdemelni;
Mert nagy Őseihez nem lehet érdemes,
A’ ki tsak azoknak virtusáról nemes.

Légyetek valódi nemesek hát ti is,
Így nyerték azt régi hazánk’ nemesi is.
Légyetek hűk, bátrak, védelmező karok,
Légyetek vitézek, egy szóval – Magyarok.
Verjétek hátra a’ kevély ellenséget,
Melly már a’ széleken pusztít, öl és éget.
Ah, ha ti nem fogtok bajvívásra menni;
Rövid nap’ jármot fog mindnyájunkra tenni,
És Zsákmányra hányván kevés vagyonunkat,
Koldússá ’s szolgává fog tenni magunkat.
’S Budán – szabadságunk’ ősi centrumában,
Hol Átilla ’s Mátyás lakott hajdanában –
Budán vét majd véget betses törvényünknek,
Ott fog szabni adót ditső nemzetünknek.
Ugyan hát egy nemes, egy vitéz nemzettől
Várhatni é hogy ő megijedjen ettől?
Várhatni é hogy ő béhúnytt szemmel nézze,
Mikor a’ hazáért hull annyi vitézze?
’S hogy ő veszteg űljön, mikor egy vad népnek
Pusztító tábori széle felé lépnek?
Ah nem! felségesebb vér pezseg ő benne,
Mintsem egy köz veszélyt szívére ne venne;
Készebb a’ tsatának mezején kimúlni,
Mint hazáját lássa lángokba borúlni.

Tudom ti is, a’ kik versem’ olvassátok,
E’ szókra tsördítni kezditek szablyátok’,
Törlitek kétfelé perge bajusztokat,
Magyarúl mutatván magyar haragtokat.
Ne is rettenjél meg, óh nemes Nemzetem!
Nagy még benned a’ szív, és erős a’ tetem.
Számra, hosszú kardra tsak félénkek néznek,
Tízzel kell felérni egy Magyar vitéznek. –
Hát már a’ sok hitvány tsetsebetse között,
Melly hozzánk a’ szomszéd főldekről kőltözött,
Béjött a’ félénkség’ puha módija is?
Nem! Magyar emberek maradtunk mi ma is;
Készek halált állni pajtásink’ javáért,
Gyermekink’, rokonink’ megmaradásáért;
Ezekért megvetjük a’ halált ’s életet,
Mert mind a’ kettőnél erősb a’ szeretet.
És mintsem ezektől a’ Frantz elszakasszon,
Testek ’s testünk előbb vérözönt árasszon;
Vérhabbal tsináljuk szigetté főldünket,
Még sem hagyjuk könnyen édes mindenünket.

Kivált a’ ránk maradt ősi ditsőségnek
A’ melly szikrátskáji még mellyünkben égnek,
Azok tűzzé válván, mint annyi istenek,
A’ jó betsűletre ’s hírre serkentenek.
Ugyan ha illy méltó hadra nem szállanánk,
Vagy a’ vér’ mezején hátat fordítanánk;
Hogy mernők a’ magyar nevet korts-létünkre
Elpirúlás nélkűl felvenni nyelvünkre?
Mit szólna Etele, ha hozzánk felszállna,
’S Magyar unokájit bilintsben találna?
Mit szólna, ha látná, e’ népek’ bírója,
Hogy gyermekin tsörög egy intz-fintz’ békója?
Mit mondana Árpád? – Uszubú hadnagyunk
El nem hinné rólunk, hogy magyarok vagyunk,
’S megfosztván e’ deli névtől korts nemünket,
Nemes útálással hagyna itt bennünket.

De legközelebbről mint vélekednének
Gyermekeik felől ama’ vitéz vének,
Kik buzgó lélekkel gyűltek hajdan egybe
Tréziáért vívni hétszáz negyven egybe’? –
Ímé serkentsen fel ez Atyák’ példája,
’S halljátok mint buzdít egy jó Öreg’ szája:
„Fijaim! ha kedves még magyar hazátok,
„Ha a’ magyar nevet még nem útáljátok,
„Ha pezseg még az a’ Szittya vér bennetek,
„Mellyet apáitok’ véréből vettetek,
„Ha az ő fijaik nem szégyelltek lenni:
„Ne szégyeneljetek a’ hartzra kimenni.
„E’ nemes indúlat zendített fel minket,
„Mikor a’ Burkusra fentük fegyverinket,
„Mikor annyi bírós ellenség’ torkába
„Maroknyi népünkkel állottunk tsatába.
„Sem Burkus’ fortéllya törbe nem ejthete,
„Sem más népnek száma meg nem rettenthete.
„Hányszor vertük kevés néppel a’ Frantzokat,
„Hogy nyakkal sem győzték a’ magyar kardokat!
„Ez a’ büszke nemzet akkor a’ Rénusnál
„Nem látott nagyobbat a’ magyar virtusnál.
„Voltak is hatalmas Vezérink akkorba,
„Kik lelket öntöttek a’ magyar táborba.
„Pálfy és Batthyány, kik után harmadik
„Volt a’ Berlin’ várát elprédáló Hadik.
„Eleget szól a’ hír több illy hazafiról;
„Kivált a’ pálmát nyertt vitéz Nádasdyról,
„Ki többre ment vélünk egy rajta szavával,
„Mint más kűlső vezér minden taktikával,
„Ki pajtásnak híván, ’s vitéz barátjának,
„Szívet adott ezzel minden katonának:
„Ah, hírdesse őtet mind a’ négy Kerűlet,
„Nyúgodjon vitézi porán a’ betsűlet! –
„De lésznek néktek is derék Vezéritek,
„Kiknek fényes nevét jól esmérhetitek.
„Eszterházy, Pálfy, Splényi és Mészáros,
„A’ kiknek hírével már bétőlt sok város.
„Alvinczy lesz feje e’ nemes tábornak,
„Mint fő segédje a’ felséges Nádornak.
„Ezek fognak ama’ fővezérek lenni,
„Kik a’ magyar nevet naggyá fogják tenni;
„Ezek alatt űltök ti is paripára,
„Ezek alatt mentek pálmáról pálmára. –
„Óh vajha megnyerném régi épségemet,
„’S megifjítana még az Isten engemet,
„Vajha ama’ napok visszatérhetnének,
„Mikor szemköztt álltam a’ Burkus’ tüzének:
„Fijaim! legelső lennék a’ tsatában,
„Legelőször fognék fegyvert a’ hazában!
„De minthogy a’ bennem megfagyott vitéz vér
„A’ belső buzgásnál már egyébre nem ér:
„Ti Fijaim! ti, ti körmön fontt termetek,
„Minthogy még erőben vagytok, ám menjetek.
„Ti menthetitek meg Hazánknak széleit,
„Ti dúlhatjátok le a’ Frantz’ seregeit.
„Rajta! űljetek fel, lőjjétek, vágjátok!
„Ha mi megverhettük, ti mért ne tudnátok?
„Rajta! tsak menjetek, Fijaim, ellene:
„Hordozzon a’ Magyar seregek’ Istene!”

Illy nógatására egy öreg Magyarnak
Felűlni tsak holmi gyávák nem akarnak:
De ti, kiknek jobb vér szállott szívetekre,
Nem buzdúltok é fel lelkesen ezekre?
Azt a’ nemes mozgást nem probáljátok é,
Melly tsupán a’ hadra termett Magyaroké?
Igen! e’ magyar szók olvasása között
Ösetek’ nagy lelke belétek kőltözött. –
Rajta! én is mondom, űljetek hát lóra;
Szép dolog marsolni dob ’s trombita szóra!
Mikor a’ lobogó zászlók’ árnyékában
Megy a’ Magyar egymás’ hív pajtásságában,
’S beszéllvén egymásnak a’ régi napokat,
Új virtussal hozzák életre apjokat
Óh ha ti véletek én is elmehetnék,
S a’ Magyar Virtusnak tanúja lehetnék,
És láthatnék annyi szép vitézt egy számban:
Ezt kívánnám legfőbb jó gyanánt hazámban!
De ha végezési az irígy Párkának
E’ szép szerentsétől engem megfosztának:
Legalább Muzsámat tinéktek szentelem,
’S vitéz tetteteket az égig emelem.
Majd mikor a’ Frantzról győzödelmet hoztok,
’S borostyányos fővel honnyunkba marsoztok:
Azonnal hattyúi szárnyamat felvészem,
Pindus’ kőszálait véle megtetézem,
Megtőltöm torkomat trombitahangokkal,
Hirdetem hazámnak bajnokit azokkal;
Hadd zengjék a’ Duna’ ’s a’ Tisza’ partjai,
Ekhózzák Karpatus’ erdős Kőszálai,
Hadd mondják a’ Donnál, Rénusnál, Ararnál:
Hogy nints hatalmasabb vitéz a’ Magyarnál!
Élni fog nevetek a’ halál’ vőlgyén is,
’S halhatatlan leszek általatok én is. –


III.
A’ BETSÜLET ’S A’ SZERELEM.
(Készűlt és nyomtatódott az Előbbivel ugyanegy helyben és időben.)

A’ Gavallér.

Töröljetek puskát, kardot készítsetek,
Ruhám’ ’s szerszámommal mind készen légyetek,
Nyergeljétek fel jól sárga paripámat;
Mert még ma fúvom meg bútsúzó nótámat.


Mars. Lóra Nemes! Ha érdemes
Akarsz lenni véredhez,
Vedd puskádat, És szablyádat
Kösd az övedhez.

Sem szerelem, Sem félelem
Ne puhítson téged,
Bátorítson És buzdítson
Ősi vitézséged.

Óh millyen szép A’ hadi nép’
Pálmáján osztozni:
Bártsak már a’ Trombitára
Lehetne marsozni!


Az öreg Atya.

Menj fiam! ím megnyílt előtted az a’ tér,
Melly a’ Betsűletnek örök váráig ér.
Menj, és Atyáidnál ne légy alábbvaló.
Fiam vagy, szánlak is; de azért tsak aló!
Ha én felűlhettem: ott a’ kard, a’ puska!
Itt bizony nem henyélsz úgy mint egy Katuska.


Az Ifjasszony.

Ah, hová mégy kintsem! nem szánsz e engemet?
Ne hagyj el, ne fosztd meg árva személyemet,
Ne vidd el magaddal minden szerelmemet,
Mert te nálad nélkűl a’ bánat eltemet.


A’ Gavallér.

Ah, mért jöttél bé most! ah be’ szúrdaló ív,
Mellytől gyötrettetik láttodra ez a’ szív!
Elhagylak angyalom; de megtérek mint hív;
Isten hozzád! mert most Isten’ ’s nép’ szava hív.


Az Ifjasszony.

Ne ülj fel! vagy ha már a’ serkentők nagyok,
Legalább egy zálog-tsókot nálad hagyok. –
De maradj még – úgyis késnek a’ hadnagyok.
Szál[l]j*
Szálj Sh., em.
le... óh kegyetlen! – szállj le... Oda vagyok! –


A’ Gavallér.

Elájúlt! – – Vas bennem a’ szív ’s minden tetem,
Ha ezt a’ keserves látást eltűrhetem. –
Istenhozzád hír név! a’ fegyvert levetem:
Nem megyek táborba. – Kelj fel én életem.


Egy felűltt Nemes.

Hová vesztél Pajtás? a’ tábor régen vár.
Minden legény kardot kötött ’s lóra űlt már.
Te most is az asszony körűl piperézel?
De nem sokra megyünk az illyen vitézzel. –


A’ Gavallér.

Az igaz, barátom! megvallom hogy szégyen,
Mikor egy Gavallér illyenekre mégyen;
De látd a’ szerelem gyakorta erőt vész,
Ez túnyából vitézt, vitézből tunyát tész. –
Engedd meg barátom! bútsút is kell vennem;
Nemes, de érzékeny szív lakik én bennem.
Ha hibáztam: hibám’ helyrehozására
Előtted űlök fel erre a’ sárgára;
Hozzátok mind elő elhánytt fegyveremet,
Tégyetek vitézzé újonnan engemet. –
Istenhozzád Apa! mondd meg az Asszonnak
Hogy engem nemesebb vágyódások vonnak,
Hazámért magamnak egy nagy útat mérek;
Ha az Isten éltet hozzá visszatérek.
Siessünk barátom! – Vajha Stíriának
Bértzei már itt a’ kapunál volnának;
Vajha már a’ dölyfös Frantzot itt láthatnám,
’S e’ sárgát a’ veres sapkákon ugratnám:
Akkor látnád, pajtás! erejim melly nagyok,
Akkor látnád hogy én talpig Magyar vagyok.


Az Ifjasszony.

Ah te irgalmatlan! így válsz meg hát tőlem?
Így akartál szökve futni el előlem?
Nem szántad egy nálad hívebb szívnek búját?
Oszolj, ’s vidd magaddal az egek’ bosszúját!


A’ felűltt Nemes.

Ne felelj rá pajtás! asszonyi panaszok;
Tudod, az asszonyok tettetők, ravaszok,
Alig várják, hogy ma fújjanak trombitát,
’S holnap nyerhessenek másoktól vizitát.


A’ Gavallér.

Nem, barátom! értem halni is kész lenne,
Igaz magyar virtus és erkőlts van benne.
Te is ezt elhagyni, tudom, sajnállanád;
Magyar ez! de talám bétsi a’ te Zsanád.
Hazám’, szabadságom’, jószágom’, életem’
Ezért az egy kedves kintsemért megvetem.
Kész leszek elmenni számkivetésbe is,
Kész lántzot tsörgetni véle tömlötzbe’ is,
Megválok javamtól, éhezek, koplalok,
Ha a’ szűkség arra viszen, meg is halok:
Tsak ez a’ hív angyal maradjon meg velem;
Mert a’mit elvesztek, benne mind fellelem.


Az Ifjasszony.

Tsak egy napot kérek itt maradásodra,
Hadd enyhűljön kínom: ’s menj osztán dolgodra.


A’ Gavallér.

Barátom! itt hagyni merő kegyetlenség. –
Várjunk! még nyakunkon úgy sints az ellenség.


A’ felűltt Nemes.

Ám maradj itt, gyáva, ’s őltözzél szoknyába;
Én a’ férjfiakhoz megyek a’ tsatába.
Fonj te; majd meghallja tőlem minden hadnagy,
Hogy erőd millyen nagy, ’s melly talpig Magyar vagy. –


A’ Gavallér.

Én fonjak? én járjak szoknyába’ barátom?
Éj te engem kortsnak tartasz, a’ mint látom.
Kard illet engemet ősi nemes névvel. –
Istenhozzád kintsem! maradjál békével.


Az Ifjasszony.

Ah, elmégy hát pogány! és itt hagysz engemet:
Állj meg, és először verd által mellyemet.


A’ Gavallér.

Atyáim’ Istene! jaj mondd meg mit tégyek?
Kettőé nem tudok lenni, mellyké légyek?*
?. A kérdőjel utáni pont sh., em.
Barátommal mennék – ím párom kesereg!
Párommal maradnék – vár a’ vitéz sereg!
Kegyetlen a’ menés – rút a’ késedelem – – –
Óh örök Betsűlet! Oh örök Szerelem!


Az öreg Atya.

Fiaim! igazat tészek én köztetek,
Tsak köz pert megosztó szómnak engedjetek,
Ímé a’ Szerelem ’s Betsűlet egymással
Vívik, és e’ hív pár e’ vitéz pajtással:
Ez egy hív szeretőt kérne, de betstelent;
E’ vitézt kívánna, de érzékenytelent.
Mindenik a’ fiam’ szívéért tsatázik;
De sokat kívánván mindenik hibázik.
Én a’ köz Igazság’ törvényjét megosztom,
’S egyiket is e’ nagy szívtől meg nem fosztom. –
Ám vidd el pajtásod’, Főldim! a’ tsatához,
De, hogy híven térjen vissza a’ párjához:
Tartson hív szerelmet, Leányom! erántad,
Hogy őtet pálmákért küszködni nem bántad.
Így békéljék meg a’ Betsűlet ’s Szerelem! –
Hordozzon, Fiam, az isteni kegyelem.


Az Ifjasszony.

Aria. Ha már felűlsz, kintsem, Paripádra:
Vess végtsókot nyögő Galambkádra.
Gondot az ég rólad Úgy viseljen,
Ha rám emlékezel Minden hellyen.
Térj vissza ölembe Pálmaággal,
Vitéz és szerelmes Forrósággal.


A’ Gavallér.

Tudom hogy hívem vagy, Nem is kétlem,
Szíved’ e’ hév tsókkal Elpetsétlem.
Mikor bennem végsőt Nyög a’ lélek,
Akkor is nevedre Feleszmélek:
De ha élvén vissza Jövök hozzád,
Mellyemhez szorítlak. – Istenhozzád!


A’ felűltt Nemes.

Jól van, jól: az idő maga megmutatja.
Mit sírtok? az ember végét sem várhatja.
Gyer pajtás. – Ne tartson semmit, Ifjasszonka
Jobb meglövik, mint a’ lába legyen tsonka.

Allegro. Illyen a’ hadi élet!*
elet Sh., em.
Boldog, ki vitézzé lett.
Ha bélőnek a’ fejébe;
Hajdi Ábrahám’ keblébe,
’S más helyébe.


A’ Felűlttek’ Karja.

Lamento. Űljünk fel hát, jó vitézek, a’ lóra
Kedvesinktől bútsút vegyünk;
Mert már ímé a’ trombita’ ’s dobszóra
A’ tűz ’s halál közzé megyünk.

Rajta, az óra eljár;
Vagy élünk, vagy halunk már;
Kedvesink szeressetek:
Légyen Isten véletek:

Mars. Trombiták harsogjanak,
A’ dobok dobogjnak,
Zászlóink lobogjanak,
Lóra már minden vitéz.

Bár ezer fegyver zörög,
Bár ezer ágyú dörög:
A’ Királyért, A’ hazáért
Bátran hartzoljunk;

Ha népünk hátra nem tér:
Újra zőld borostyánt nyér,
Megmutatja hogy mit ér
A’ magyar szív, Scytha kéz.

Bár ezer fegyver tsörög,
Bár ezer ágyú dörög:
A’ Királyért, A’ hazáért
Bátran hartzoljunk;


IV.
A’ HAZA’ TEMPLOMÁNAK ÖRÖMNAPJA.
(Szereztetett Nagy Mélt. Gr. Szétsényi Ferentz’ Ő Exc. jának a’ N. Somogy Vármegye’ Főispányi székébe Jul. 4-dik napj. 1798. lett béiktatására; kinyomtatódott Pétsett. 1798. 8.)

Van a’ Magyar haza’ hármas bértze felett
A’ legmagossabbik tetőn egy szegelet,
Hová tsak az ollyan nagy lelkek hághatnak,
Kik a’ Haza iránt hűséget mutatnak.
Szent hely ez, a’ Hérók előtt Szentek-szente,
Hol szív kell, nem hang, rang, sem nem tzifra mente.
Itt áll mohos fala Hazánk’ templomának,
’S pislogó oltára annak angyalának.

Szent hely a’ Hazáé: mind távol menjenek
Hazám’ szent helyétől a’ szentségtelenek!
Én pedig áldozó ruhákba őltözve,
Babérkoszorúkkal homlokom’ kötözve
Lantolván ekkorig nem hallott éneket,
Felnyitom e’ régi szentséges helyeket.
Tömjént, mirhát viszek hazám’ oltárára,
Új szeneket rakok alvó parázsára.
Felszállok a’ Templom’ tornyának tsútsába
Tátra’ sziklájára az ég’ szomszédjába,
Ahol a’ Magyarok’ erős Istenének
Zsámolyszéke alatt harsog magyar ének.
Ott az elhúnytt Scytha vitézekkel szembe
Óriási lelket vőn gyarló testembe,
Fenn az agg tserfákon tébolygó ekhóval
Minaréti hangon ezt zengem felszóval:
„Él még a’ szép Nimfa a’ bús Pannónia;
„Örvendj, ’s borúlj artzra minden Magyar-fija!

Meredek kősziklák’ bémohodzott szirtja,
Mellynek vén tüskéjit semmi kéz nem írtja,
Vezess e’ szent Hegyre, vezess fel engemet,
Kíméld tántorogni kezdő lépésemet! –
Ím már látom távol a’ kőszálak alatt,
Látom, vagy láttatom látni a’ szent falat,
Már rémlik előttem szomorú formában
A’ melánkóliás erdő’ homályában. –
E’ néma tsendesség lelkemet borzasztja,
Szent volta homlokom’ hidegen izzasztja:
Közepén a’ sűrű nyálkás setétségnek
A’ halotti métsek pisla fénnyel égnek.
Az odvas Tziprosfák’ gyászszín árnyékában
Egy-egy bémohodzott sírkő áll magában,
’S a’ sarlót nem próbáltt dudva köztt hevernek
Eltörtt darabjai sok régi fegyvernek,
Hol az elhánytt sisak’ rosdás üregében
A’ halálos tsúvik sivákol fészkében.

Szörnyű Környék! mellynek rettent komorsága,
Talám ez a’ halál’ ’s a’ holtak’ országa?
Úgy van! ez a’ környék a’ holtak’ lakja lett,
De kiket a’ halál halhatatlanná tett.
Ők ama’ vitézek, a’ kik hajdanában
Bajnoki érdemet tettek a’ hazában.
E’ veres márványba bévésett írások,
A’ mint engedhetik az elporlódások,
Mutatják az Árpád’ ’s Hunyadi’ neveit
Őrizik a’ Magyar vitézek’ tetteit.
E’ vérrel tajtékzó patak’ folyamatja, –
Melly sírjok’ oldalát végig harsogtatja,
’S a’ halál’ ölében alvó setétséget
Fellármázván, hátán viszi a’ kétséget –
E’ gazban fejérlő tetemmaradványok,
E’ nagy diadalmi kapuk és bálványok,
Mind olly jelek, mellyek a’ szívet serkentik,
’S a’ régi vitézek’ érdemit jelentik.
Olly jelek, mellyeket te állítasz, Haza!
Annak, a’ ki téged vérrel oltalmaza.

Rettenetes Környék! hálá végre, hálá
Hogy elaléltt lelkem nyugtát megtalálá.
Szelídebb vidéket látok megnyillani,
A’ fojtó lélekzet kezd már tágítani.
Ligetes berekké válik a’ rengeteg,
Vér helyett folydogál kristályszín tsergeteg.
Szagos virágokkal béterűltt halmokon,
Illatos jázminnal bészőtt lugasokon,
’S pázsitos vőlgyeken visz az út felfelé
Hazám’ Templomának szent pitvara felé.

Istenhozzád régi bajnokok’ sírhelye!
Engem hív a’ szelíd békeség’ mezeje.
Fedezd szent árnyékkal azoknak tsontjait,
Kik vérekkel védték hazám’ kőfalait.
Harsogjon nevekkel a’ hír’ trombitája,
Űljön sírhantjokon a’ nemzet’ hálája!

Melly kellemes vidék mosolyog előttem
Miolta a’ hadi erdőből kijöttem.
Már itt nyájasabban lengedez a’ szellő,
Itt a’ sír is vídám, a’ halál is kellő.
Ím itt az oszlopnál egy márvány lyánka sír,
Amott rózsákkal van béhintetve a’ sír:
Itt árnyékos ákász fedi a’ gyász hantot,
Odább a’ fejkőbe látok metzve lantot:
Amott egy sír mellől magát felemeli
Egy patsirta ’s dalját nyersen énekeli.
Túl a’ fülemüle egy bokor’ aljában
Kesereg egy lengő ághegyen magában;
Most felső zengzete a’ tzédrusgallyra hág,
Majd dörgő alhangja a’ sír’ méllyére vág.
’S mint mikor a’ zápor után a’ sivatag
Kőszirtnak gerintzén lehömpörgő patak,
Nem férvén árkába a’ duzzadtt vízözön,
Ordító lármával görög a’ szirtközön;
Most kataraktaként bőg a’ bükkök között,
Mellyekbe nyargaló árja megütközött;
Majd lejtőre jutván aléltan nyöszörög,
Vagy a’ tulsó vőlgyben rekedezve dörög:
Ennyi fordúlást tesz tsattogó daljában
A’ kis fülemüle a’ bokron búvában,
Küszködik magával keserves nótája,
Dombot, berket bétőlt gyász trenódiája.

Minn jajgatsz kis dalló? így szólék magamban,
’S felé közelíték andalgó útamban.
És ímé egy új sír szemembe ütközött
A’ sorba űltetett platanusfák között:
Egy nagy márvány oszlop közte veresellett,
’S egy kőveder állott ott az oszlop mellett.
Istenem! melly szép Szűz könyökölt le erre,
Sűrűen hullatván könnyét a’ vederre;
Felségesen fénylett annak özönéből
Két szeme, mint a’ Nap Május’ felhőjéből.
Kérdém okát halkal illy mélly keservének,
’S hogy mi baja lehet egy illy Istennének?
„Ah, úgymond, én vagyok a’ Somogy’ angyala;
„Nézd e’ Kőt – Sírj te is – CZINDERY meghala. –
„Ah nints többé.... Ennél többet nem szólhatott,
Sohajtott, sűrűen könnyezett, ’s hallgatott.
Én is hév könnyekkel áldoztam hamvának,
’S megtsókolám kezét a’ bús Angyalkának.

Azomban, még ekként kesereg a’ szép Szűz,
Ellepi az erdőt egy fényes égi tűz;
Megdördűl az égnek szomszéd boltozatja,
Dördűltét a’ Templom visszahármaztatja;
Reng a’ főld, a’ dombok, a’ berkek mormognak
Kétfelől a’ kürtök, trombiták harsognak. –
Még egy nagyot dördűl fentt a’ hegytetőben,
’S ímé – leszáll az Úr egy fényes felhőben.
Az Angyalok újra hármat kürtölének,
’S minden kürtölésre ekképp’ éneklének:
„Áldott az Úr, ama’ Magyarok’ Istene,
„Ki árva népének ismét megjelene.”
„Él az Úr!” a’ Lelkek ekképpen zengének,
„Él az Úr!” ’s a’ bértzek rendre rendűlének.

Tsendesség lett. Az Úr végre megszólala,
Szava a’ villámnál általhatóbb vala.
Felnyittatá örök Könyvét a’ Titoknak,
Szent könyvét a’ minket váró fátumoknak,
Mellyben rendre meg van írva a’ jövendő,
Pontba ki van szabva nap, hónap, esztendő.
Ezzel egy Fő-angyal, kit én minapában
Láttam melly zokogva sírt Buda’ várában,
Előállt, ’s felszóval kizengé azokat
A’ Magyar hazának írott fátumokat. –
Miket hallottam én! még most is reszketek,
Hol vídít, hol borzaszt az emlékezetek.
Elmondanám – de – de még mostanság titok,
Kedves Magyarjaim, a’ ti fátumitok:
Elég hogy él az Úr, nemzetünk’ Istene,
Ki árva népének ismét megjelene.
Él az Úr, és régi szennyedből ki kelsz még,
Borongós felhőkkel gyászoló magyar Ég!
Nem soká felderűl ősi ditsőséged;
Ne félj, nagy Nemzetem! ne félj, nem lesz véged.
Vajha napjaimat addig terjeszthetném,
Hogy e’ boldog idő’ pontját megérhetném,
Lehetnék nézője ím-ez arany kornak:
Vígan adnám osztán testemet a’ pornak,
Hattyúba szálltt lelkem síromra repűlne,
’S még egyszer a’ magyar dalra megzendűlne. –

Bétevé az Angyal a’ könyvet ’s mindenek
Szentet kiáltottak ’s ujra kűrtöltenek.
Visszatért egébe Hazánk jó Istene,
’S véle a’ mennyei Sereg is felmene. –
Fejet hajtott nékik a’ Somogy’ Angyala,
Tudván hogy derűl már napjának hajnala.
Felkél, ’s könnyebbűlvén szíve’ bánatjától,
Örömmel indúl meg Czindery’ sírjától.
Kére engemet is, kísérjem őt nyomba,
Vígadjak, ’s menjek bé véle a’ Templomba.
„Óh hogy ne engednék, drága Angyal, néked!
„Nyájas vagy, mint maga kellemes vidéked.
„Ez ajánlásodat nagyra is betsűlöm,
„’S öröminnepedet magam is megűlöm.”
Ezt mondám. Ő indúlt: én kísértem nyomba;
Vígadtam, ’s bémentem véle a’ Templomba.

Pompás volt a’ Templom mind kívűl, mind belől;
Oszlopos tornátzok keríték kétfelől.
Élő sziklán állott vén fundamentoma,
Mellyet szörnyű terhe ’s alkotmánya nyoma.
Formája Gothika, és ollyan volt pontban,
Mint a’ Káptalannak temploma Pozsonban.
Négyszegű kövekből állott vastag fala,
Bástyányi támasszal rakva volt oldala.
E’ tíz székulumnál idősebb Templomnak
Sok részein látszott nyoma az ostromnak,
Az égés, pusztítás, aluttvér jóformán
Megtetszett még most is oldalán és ormán.
De sem e’ romlások, sem sok dűledéki
Hajdani felségét el nem vették néki.
’S ha az óságból is származik tisztelet:
Kérkedik ez sok új filegránok felett.
AZ IGAZ MAGYARNAK. A’ JÓ HAZAFINAK.
Illy fennírása volt minden ajtajinak.
Mennyezete nyúgodt márvány oszlopokon,
Tíz ország’ zászlóji lobogtak azokon;
’S a’ mint elvégződött ez oszlopsikátor,
Ezüst tsillagokkal bé szőtt bíbor Sátor
Tűndöklött a’ végén, és két oldalra vált*
A t után a második t utólag le lett satírozva.
Szép kárpitjaival szabad nézést tsinált
Egész az oltárig, melly meg nem keverve
Merőn tsak körmötzi aranyból volt verve.
Átilla keretsény tollú bokrétája,
Árpád’ buzogányja, István’ koronája,
A’ Mátyás’ hollója, és a’ József’ neve
Ez oltárnak legfőbb ditsőséget teve.
Kivűl ez írás volt metszve oldalára:
„MAGYAROK! SZENTSÉGES A’ HAZA’ OLTÁRA.
A’ mint végig menni mind a’ két oldalon,
Vastag gyémánttáblák függenek a’ falon,
A’ mellyekbe minden igaz magyar Nagynak
Neve ’s érdemei felmetszetve vagynak.

De a’ míg ezeket nézkélem gondosan,
’S FESTETITS! tégedet olvaslak hosszason:
Béjön a’ Hazának Szűze a’ Templomba,
Utánna számos nép ’s Gróf SZÉTSÉNYI nyomba.
Jobb-kézen vezette Gróf CSÁKI SZÉTSÉNYIT –
Melly ditső volt látni Hazánk’ két szemfényit! –
CSÁKI! Hazánk’ dísze, ősi nagy Magyar vér,
Kiben még a’ Szabolts Kapitány’ vére vér;
CSÁKI! egyik híve jó Fejedelmünknek,
Nagylelkű támassza dűlő nemzetünknek;
Ki olly nagy dísze vagy nagy Famíliádnak,
Mint nagy famíliád felséges Hazádnak;
Bőlts Gróf! tsak fiatal Múzsám erősödjön,
’S kitisztúltt lantomba hazám gyönyörködjön,
Tsak az ég olly lelket ’s erőt adjon nekem:
Téged fog zengeni hattyúi énekem. – –

Felhág hát oltára’ pompás gráditsára
A’ szép Szűz, ’s reá néz Somogy’ Nimfájára;
’S előbb is SZÉTSÉNYIT zőld babérágával
Tisztelvén, ’s az érdem bíbor palástjával;
Int: Mind a’ vivátnak, mind a’ muzsikának
Vége lesz, ’s ő így szól Somogy’ nimfájának:

„Kedves vagy az égben: szíved’ kéreményi
„Boldog véget nyertek: tiéd Gróf SZÉTSÉNYI!
„Tiéd ő; és a’ melly szerentsét mind vára
„Egész hazánk, azon örvend Kaposvára:
„’S a’ mit óhajtozott ötvenkét vármegye,
„Azzal kérkedhetik most a’ Zselitz’ hegye.
„Tiéd Gróf SZÉTSÉNYI! örvend e’ szózaton,
„Örvend ama’ magyar Tenger a’ Balaton:
„Örvend a’ Drávának ligetes Országa,
„Hogy főfő székére Gróf SZÉTSÉNYI hága.
„Úgy van! harsog a’ bértz, örvendez a’ lapos,
„Ma minden örömnek hazája lett Kapos.
„Ő az, kivel Somogy díszlik mint Fő Tiszttel,
„Ő az, kit a’ Király betsűl, ’s Hazánk tisztel.
„Tudod, megmutatta nagy lelkét eleve,
„Midőn öt Vármegyét keze alá veve;
„Midőn a’ Drávának mind a’ két szélénél
„Nem volt semmi nagyobb SZÉTSÉNYI’ nevénél.
„Még ma is azon van mind az öt Vármegye,
„Hogy őtet az érdem’ oltárára tegye.
„Áldja benne most is régi Főispányját,
„Hírdeti jó szívét, ’s ritka tudományját,
„Ditsekszik óhajtott emlékezetivel:
„’S nem vagy é hát nyertes, Somogy, SZÉTSÉNYIVEL?
„József is, Hazánknak ama’ bőlts Királya,
„József, a’ Virtusnak már megholtt Példája.
„Kitől helybenhagyást nyerni annyit tészen,
„Mint minden érdemet béfogni egészen,
„Ama’ TÍZEK közzűl őt egynek esmerte,
„Kikre Magyar hazánk’ ügyét bízni merte;
„Meg is elégedett minden lépésivel:
„’S nem vagy é hát nyertes, Somogy, SZÉTSÉNYIVEL?
„Tót, Horvát, Dalmata ország ma is bánja,
„Hogy nem Gróf SZÉTSÉNYI az ő Vitzébánja.
„Az ő kedves Nevét emlegetik máig
„A’ Drávától fogva Ádria’ partjáig.
„Ez a’ három ország áldja és tiszteli,
„Magyarország pedig az égig emeli.
„Erdély tsudálkozva hírdeti ’s hálával,
„Miket tesz a’ Magyar Literatúrával.
„Ausztria bámúlja, vegyűl melly szép szerbe,
„Kűlföldi galántság magyar karakterbe.
„Kérkedik az ékes Nápoly ottlétivel:
„’S nem vagy é hát nyertes, Somogy, SZÉTSÉNYIVEL?
„Nem nyert é örök díszt Főispányi széked,
„Egy olly nagy Hazafi adattatván néked,
„Ki Nápolyba menvén országos követnek,
„Ditsőséget szerzett a’ Magyar nemzetnek?
„Bámúlva tsudálta Nápoly’ tsínos népe,
„Millyen a’ felséges Magyar nemzet’ képe.
„’S Ferdinánd, ki jelen volt a’ Diétában,
„Diétánkat benne látta egy summában.
„Bétőlt benne nemes Hazánk’ bizodalma,
„Függ mellyén a’ Nápoly’ tsillagos jutalma.
„Örök ditsőséget szerzett a’ Hazának,
„Méltó tiszteletet nyert önnön magának.
„Mellyért a’ negédes Porticsi’ környéki
„Tengeri víg hanggal udvarolnak néki,
„’S magok a’ bájoló Tirrhéni Szírenek
„Az ő virtusiról versent éneklenek,
„Bétőltvén Apennint az ő érdemivel:
„’S nem vagy é hát nyertes, Somogy, SZÉTSÉNYIVEL?
„Nyertes vagy szép Megye! nints nyertesebb nálod,
„Most, a’ mi híjjával valál, feltalálod:
„Mert bár nálod lakott a’ bőség’ Angyala,
„Szegény valál, mert még SZÉTSÉNYID nem vala. –
„Most mikor őtet is megnyerted végtére,
„Új hegyet tetéztél szerentséd’ hegyére.
„Meglett, a’ mit vártál: méltán örvendhetel,
„Méltán Diadalmi-Kaput emelhetel,
„Mellyre én illy kurta verset tenni fogok:
„SOMOGYNAK HATÁRI MINDENKÉPP’ BOLDOGOK!!!”


V.
LÁTÁS.
(Készítette Udv. Tanátsos Denisz Úr, 1796. Deák nyelven; németre fordította Säulenfeld Úr: magyarrá téve kinyomtatódott a’ Diétai M. Múzsában, az 58-dik és köv. lapokon.)

Melly különös látás jelenik meg előttem az éjnek
Néma homályában? Zeng a’ rózsákra akasztott
Páfusi kis lantom, ’s már trombita-módra ropogván
Tábori zajhanggal dobját siketíti fülemnek.
Rettentő hadakat látok, küszködnek erőssen
A’ viadalra kiszálltt hadi népek, az éji homályban
Tsillog az egybe-zavartt seregeknek kardja szemembe.
Lármák ’s porfelhők sűrűn kavarodnak az égre
A’ Duna’ két partján, zördűl a’ tábori dobszó,
És sok ezer paripák’ körmére dübögnek az erdők.

Haj! már látom amott, hol az Árpád’ főlde’ határán
Vára ditsőségét Pozsony a’ felhőkbe’ mutatja,
Látom amott, látom, koronázott fővel az Ország’
Fényes Rendei köztt a’ kellő Trézia mint áll.
Trézia, Károlynak ’s olly sok tsászári atyáknak
Gyermeke, sok gazdag főldeknek örök fejedelme.
Rajta az ifjúság’ rózsáji virágzanak éppen,
Homloka kellemetes, gyönyörű ortzája hasonlít
Eggy istennéhez; de azonn a’ bánatok űlnek,
És nedves szemein keserű könnytseppek omolnak.*
A mondatvégi írásjel em.

„Óh te nemes Nemzet! mellybenn a’ régi vitézség’
„És az igaz hűség legforróbb lángjai égnek.
„Ím hozzád kíván folyamodni ez árva leánya
„Károlynak; szabadítsd veszedelmes ügyébe Királynéd’.
„Most hogy az egybe-tsatoltt ellenség’ mérge szorongat,
„Karjaitokba’ vetem minden szívbéli reményem’
„És nem tsak magamért kérlek, kér vélem ez árva
„Kisded is, (elbádgyadtt karral feltartja öléből
„Gyenge fiját) ím e’ kisded, sok régi Királyok’
„Vére, ki eggy édes szerelemnek záloga nálam.
„Ah, ha ti nem fogtok, Magyarim, megmenteni minket
„E’ veszedelmektől: e’ bánatos édes anyának
„’S gyenge szülöttének ki fog oltalmára kiállni?”

Így szól, ’s elbádgyadt karral feltartja öléből
Gyenge fiját, kimutatja nekik, ’s még szólani kíván. – –
Ah de elég! – E’ bús Scénát nem tűrhetik immár
A’ nemes érzésű Magyarok: búzdúlnak a’ házban
Mindenek, és dagadó bajnok mellyekbe’ dobogni
Kezd magyaros szívek. Könnyek gördűlnek az ifjak’
Szikrádzó szemiből, ’s a’ feltüzesűltt öregeknek
Ősz pillájokról folynak vérrel tele könnyek.
Rettenetes, bosszús könnyek, a’ mellyek az ádáz
Ellenségre halált ’s végső veszedelmet izennek.
Egybe sereglenek, indúlnak, verik öszve kirántott
Kardjokat, illy bosszús hanggal zendítik az ekhót
A’ felhők ’s paloták: „Haljunk meg Trézia mellett,
„Drága Királynénkért, Magyarim, haljunk meg a’ hartzon!”

Nints haladéka ezen nemes érzéseknek; azonnal,
Mint mikor a’ rohanó jégzáport, avvagy az omló
Fergeteges havakat szanaszétt górálja az auszter:
Úgy kavarog minden részről a’ Scytha vitézek’
Tábora, – mint a’ hegyek’ derekán bömbölve letódúltt
Téli patak, mikor a’ gátat darabokra szakasztván,
Tör mindent, ’s ha elébe akad, lesodorja magával:
Így rohan, illy dühösen tör, ront a’ büszke Magyarság;
Még a’ bámúló Rénus’ mezején kimutatván
Ősi vitézségét, győző örök oszlopot annak
Partja felett nem rak, ’s Károly’ magzatja’ fejében
A’ koronát maradandóvá nem tészi örökre. – – – –

E’ kép álla az én elmémben. – Scytha Magyarság!
Óh te nemes, te igaz, bátor, hív, és hadi nemzet,
Boldog főldbe’ lakó Magyarok! nem örűltök e annak,
Hogy ti is illy nagy Atyák’ ’s Hérók’ unokáji lehettek?
Nem gyönyörűség é néktek, mikor Őseiteknek
Virtusit illy fényben látjátok előttetek állni?
És ti nem érzitek é magatokba’ az illy deli példák’
Bajnoki buzdító erejét, és arra nyomító
Ösztöneit hogy az illy munkát követésre vegyétek?
Lássátok tsak, ihol tódúl ismét az eláradtt
Rettenetes hadözön, dörög és villámlik az Iszter’
Partja körűl egy olly ellenség, a’ kit a’ hadnak
Sorsa segít; ismét Fejedelmetek a’ ti vitézi
Hűségtekre tekínt*
A mondatvégi írásjel helye üresen maradt, pótoltuk a pontot.
Jobb és igazabb fejedelme
Nála hazátoknak soha sem volt; képire nézvén
’S lelkire, ő ollyan mint a’ nagy Trézia; első
Úgyis az ő unokáji között: ő a’ ki tinéktek
Jó indúlatinak legarányosbb záloga hellyett
Adta saját öttsét, a’ kit gondolt hogy az égnek
Szent végzése szerént sok időkig bírtok örömmel.
Ah de mivel, nagy Printz! te az égi hazába repűltél,
Hol sok Sérafimok ’s a’ mennyei Szentek ölelnek:
Elkűldötte Ferentz tüstént e’ második öttsét,
A’ ki az ő képét ’s szívét úgy hordja magában.
Szánakozó szívből ő néktek ájánlta egészen
Józsefet, a’ példás, nagylelkű hertzegi Ifjat.
E’ néz hát, e’ drága Király, mint Trézia hajdan,
Rátok hív Magyarok, kérvén hogy az ősi ditsőség
E’ veszedelmes idők’ közepén eszetekbe’ forogjon.

Mert melly’k nép lehet az, melly a’ természet’ öléből
Több áldást és több javakat vett volna ki, mint Tik?
Gazdag ajándékit bő kézzel szórta ki Tzéres
A’ ti határitokonn, a’ bornak az Istene örvend
Megkoronáztatván gyönyörű szőlőkkel azokban.
Zőld pusztáitokon hány száz gulya, tsorda fejérlik?
Mennyi szilaj ménest, paripát nevel a’ ti mezőtök?
Hány száz válogatott, körmön fontt, termetes ifjak
Vagynak az országban, hadi nép, Bellóna’ vitézi?
Mennyi sok ellenség’ viadalján, hány hadi tűzben
Lett győző nevetek, ti akár gyalog álltatok ottan
A’ probára, akár paripán ütköztetek öszve.

Rajta tehát Magyarok! buzdítson az ősi vitézség,
’S nyújtsátok vígann a’ győzödelem’ mezejére,
(Mellyre Királytok hív titeket, hív véle hazátok)
Kardotokat magyaros karotokkal. Tik nemes Ifjak,
Fussatok azhova hív Uratok’ védelme tsatára,
Hív a’ próba-veszély, melly a’ Nagyok’ ösztöne mindég,
Hív az örök hírnév, a’ közjó, régi betsűlet.
Trézia a’ Magyarok’ bátor szívébe’ talála
Védelmére erőt: Unokája is ebbe’ találjon.


VI.
Az Igazság’ Diadalma.
(Irattatott Szept. 24-dik napjára. 1799. a’ Mántua’ visszavételének Örömnapjára.)

Igazság! ki bírod hazáúl a’ Mennyet,
’S a’ főldön sem vehetsz szűz ortzádra szennyet,
Ki előtt reszketve állnak a’ vétkesek,
Sőt a’ jámborok is mintegy félelmesek!
Még minekelőtte a’ halandó néked
Nevet adott vólna, állt Királyi széked;
És hogy a’ gonoszság a’ főldet eltelte,
Tsak diadalmadat ’s erődet nevelte.
Óh örök valóság! engedd hadd tiszteljünk,
’S néked ma innepet és oltárt szenteljünk.
Mi ugyan, megbotsáss, már azt hittük vala,
Hogy számkivetve van a’ Törvény’ angyala;
Mivel szent Templomid főldre döntettenek,
Feldúltt oltáridon meghűltek a’ szenek,
Birodalmát a’ bűn bűntetlen’ tartotta
Az égre pökdösvén neved’ káromlotta.
Kijött az álnokság virtus’ lárvájába’
’S szelíden tsúszott bé trónusod’ jussába;
Bár a’ Fanatismust ő mondta hogy űzi,
Orrán füstölgött a’ Fanatismus’ bűzi.
Magát a’ népeknek szívébe bétolta,
Az Igazság’ kardját, fontját bitangolta.

Tudod, szent Igazság! tudod mit tárgyazok,
Igazság vagy: magad esméred, kik azok.
Te jól láttál mindent; óh, mért veszteglettél?
Nálad volt az erő: mért nem segítettél?
Óh, mért nem keltél ki, midőn hozzád nyögtünk,
Midőn segítségért sírva könyörögtünk?
Midőn kevély lelke Frantzia-országnak
Közönséges hadat izent a’ világnak.
És felkeveredvén a’ népnek sepreje –
Egy sokfejű Monstrum, mellynek még sints feje,
Mellynek szabadsága virít száraz fában,
És egyenlősége áll veres sapkában,
Chimérákon töri mámor-lepte fejét,
Maskaráson tőlti bolond esztendejét –
Más népeket rablott, pénzét kizsarolta,
Az ember’ ’s nemzetek’ jussait gázolta.

Ím-ím felriadnak minden tartományok,
Dúlnak a’ magoknak just formáltt Zsiványok;
Elordítja magát a’ szelíd tsendesség,
Felreppen fészkéből a’ szunnyadtt békesség;
Jus, Törvény, Tisztelet és jó rend megszorúl,
A’ négy elementum fergetegbe borúl.
Felhőkig göngyölög a’ megolthatatlan
Tűzláng, és az aether közönséges katlan:
Minden vizek’ árka embervérrel teli,
Márs a’ vén Ótzeán’ hátát megnyergeli:
A’ főld nyög a’ roppantt táborok’ súllyától,
S részegűl a’ népek’ vérének árjától:
A’ levegő ezer ordítástól bömböl,
A’ bombikra durrantt ekhókra dörömböl.
A’ kősziklát győző bástyák repedeznek,
A’ lelövött várak, tornyok töredeznek.
Futnak a’ porrá lett házból a’ lakosok,
Tsak kémény-erdőkké válnak a’ városok;
A’ kiraboltatott ártatlanok nyögnek.
A’ faluk hamvaik között füstölögnek. –
Itt szalad egy özvegy apró árváival,
Jajgatván fejére kútsoltt karjaival:
Ott egy halvány asszony megöltt férje’ ’s attya’
Vérbe, porba kevertt testét mosogatja:
Amott az éhhel holtt háznép a’ tűz megett
Egymásra béhullott szemekkel nézeget.
Illy szívet borzasztó, illy szörnyű Látomást
Oh hogy nézhettél el illyen szemlátomástt?

Ím fut a’ főldmíves áldott ekéjétől,
Habzik a’ szőlőhegy a’ munkás’ vérétől,
Elhallgat műhelye a’ mesterembernek,
Az úton a’ meglött kalmárok hevernek.
Amott a’ Tanátsos gombolygat praktikát
A’ nyavalya töri itt a’ Politikát,
Amott egy Factio rontja a’ másikat,
Az erőssebb nyomja itt a’ gyarlóbbikat
A’ főldi főldije’ vérétől habozik,
Ember az embernek emberrel áldozik!
Ím a’ megtsaltt népek bilintset tsörgetnek,
Europa’ roskadtt oszlopi reszketnek,
A’ törvények régi gyámjokat keresik:
Eljajdúl a’ Világ és kétségbe esik. – –

Hol valál, míg így dúlt a’ bűn, ínség, halál?
Hol valál, óh örök Igazság? hol valál?
Talám tsak az égben laksz már, tsak az égben,
’S minket halandókat itt hagysz a’ kétségben?
Óh, ha tsak felséges szavad nem ijeszti,
Egymást a’ balgatag halandó elveszti.
Ne hagyj szent Igazság, dördűlj le az égből,
’S az emberiséget vedd ki az inségből. –

De mit mondok ? óh de mit mondok ellened?
Élsz még szent Igazság; él még szent Istened.
Élsz te még, bár a’ bűn ’s bolondság káromlott;
Élsz te, ’s még mennyei széked le nem romlott.
Eddig is tsak azért vártál illy sokára,
Hogy térjen a’ bűnös előbbi útára:
De mivel több vétket tetéztek vétkekre,
Itt az idő hogy már hozd őket eszekre. –
Megvan! a’ bűntetés’ pallosát felvevéd,
A’ világ’ Nagyjait eszköziddé tevéd! –
De kiket is tudtál volna e’ mostani
Frígyeseken kívűl arra választani?
Három nagy Tsászárja a’ főld’ öt részének,
És egy Monárkája Ótzeán’ vizének,
Négy fő gyámolai a’ négy fő Vallásnak,
Hogy ne állhatnának ellent egy romlásnak?
Nem látott még a’ főld illyen ellenséget?
De nem is látott illy erős szövetséget:
Róma! szégyenűlj meg fényes hatalmaddal,
Mikor minden ország két büszke Fiaddal
A’ Farzal’ mezejinn táborba kiszálla,
’S az ó-világ egy pár ármádává vála.

Már már büntetődnek ama’ gonosztevők,
Ama’ szép szín alatt fosztó emberevők.
Nem késhetett tovább; kezdik az isteni
Bűntető korbátsot hátakonn érzeni.
Már kezdik hűteni az előbbi hevet,
Kezdik már rettegni a’ Tsászári nevet.
Lelkiesméretek’ belső furdalása
Nékik mint megannyi bombik’ ostromlása.
Tsüggednek, mert bennek újabb tüzet nem gyújt
A’ nemes bátorság, mellyet a’ virtus nyújt.
Látják hogy nints űgyök félénk madarkákkal,
’S el nem ijeszthetik a’ Szabadságfákkal,
Veres sapka váztól ők meg nem rettennek;
Minthogy igazságnak hartzolnak ’s Istennek.
Látják, vívniok kell győzhetetlen Sassal,
Ki hidra-fejeket szedi tűzzel, vassal;
’S hogy nem dühödhetnek többé a’ világon,
’S ledűl az Úr előtt a’ Párisi Dágon.

Ti pedig, Világunk’ négy fő Potentáti!
Ti a’ sértett jusnak bosszúlló baráti!
Fényes trónustokból mendörögjetek le,
’S a’ kárhozott bűnöst menkövezzétek le. –

***
Győzhetetlen Tsászár! Hazám’ Fejedelme,
Kit lelkesít a’ Hit’ és Törvény’ szerelme,
Kihez annyi népet, vallást, és nemzetet
Lántzolt a’ közjóért lángoló szeretet,
Kiért sok vitéz nép kardokat köszörűl
A’ szabad Dunának mind két partja körűl,
Ki olly fénnyel ragyogsz Atyáid’ székében,
Mint a’ mái nap a’ tegnapi helyében, –
Kelj fel és Sasoddal tétesd fel végtére
A’ hármas liliom tzímert a’ Luvrére,
Mellyből kirángatván a’ Burbon’ fijait,
Latrok’ barlangjává tették szent falait;
Sőt annyi nép’ édes Annyának magzatja
Lett egy dühös népnek tsúfos áldozatja,
Kinek vére kiált a’ bosszúért végre
Hozzád ’s az Istenhez, Bétsbe és az égre.
Indúlj meg nagy Tsászár! indítsd meg népedet;
Néped a’ sírig fog követni tégedet,
Hartzra kél éretted, ’s néki a’ jutalom
Vagy a’ halál lészen, vagy a’ diadalom.
Hazámfijai is, a’ kardos Magyarok,
Kikben még nagy a’ szív, ’s erőssek a’ karok
Éretted őseik’ lelkébe őltöznek,
’S a’ halál’ pázsitján bátran megütköznek.
Magyarok’ Királya! még a’ nagylelkűség
Él magyarjaidban, él bennek a’ hűség:
Bízd meg nemzetemnek ezt a’ két virtusát,
’S ne féltsd Eleidnek örökös trónusát.
Maga adta néked István’ koronáját
Örömmel viselte Béts szelíd igáját,
Őrzötte székedet, fogja is őrizni:
Állandó a’ Magyar, nem szokott módizni. –
Vagy állj meg Királyom szent trónusod megett,
’S nézd el a’ melletted hartzoló sereget;
’S örűlj, hogy néked fog olly szerentséd lenni,
Hogy a’ Burbon nevet fényre fogod tenni,
’S ezt írhatjuk rólad a’ késő világnak:
„Ferentz tett eleget minden igazságnak.”

***
És te PÁL, a’ Muszkák’ rettenetes Tzárja,
Ki előtt térdepel két világ’ Tatárja;
Ki a’ jeges Tenger’ habját igazgatod,
Az északi Pólust páltzádon forgatod;
Te ki Svétziának partjaitól fogva –
Hol a’ tzobol-prémű Pétervár ragyogva
Költsönözi tőled téli napfényedet –
Túl terjeszted Beering’ útján törvényedet;
Te*
Ti Sh., em.
ki nagy Péternek űlsz most a’ székében,
’S tőle külömbözöl tsak az egy nevében,
Nagy Pál! Europát zendítsd fel ’s Ázsiát,
Rettentsd meg dsidázó népeddel Galliát:
Hadd lássa az Óbi’ partjának lakossa,
Hogy Sasod a’ pártost miként letapossa;
Hadd légyen távol is híre az Osztyáknál,
Hogy nints átkozottabb nép a’ Frantziáknál. –
Ím a’ feldúltt Világ néked reménykedik:
Szólj, elmegy Szuvarov ’s győzödelmeskedik.
Tudják Martinestye’ szomorú vidéki,
Hogy látni és győzni egyszerre van néki;
Tudják a’ Törökök, tudják a’ Lengyelek,
Hogy tsak triumfusra szállt ki mindég velek.
Tsupán hallattára az ő nagy nevének
Az olasz békók is széttöredezének:
Így midőn a’ téli szélveszektől hozott
Hótsoport a’ bértzek tsúttsára tornyozott,
Oda pillant a’ Nap, a’ havak olvadnak,
És morgó árvízzé válván leszaladnak. –
Oroszok’ Tsászárja! ímhol még markodban
Van e’ had menköve, lődd ki haragodban.
Verd hadra a’ Neszter’ ’s Visztula’ városit,
Űltesd fel a’ rabló Caucasus’ lakosit;
’S mutasd meg a’ képzés’ forró hagymázzában
Tébolygó Frantzia népnek valójában,
Melly vitézek azok, kik barlangban laknak,
’S millyen veszedelem véteni északnak.

***
Szelim! ki főldünknek legszebb közepében
Gyémántképpen ragyogsz az Ozman’ székében,
A’ mellynek Zsámolyát három világ tartja,
Mossa márvány talpát hat tengernek partja,
Te ki kultsát bírod a’ szent Városoknak,
Te ki tisztelője vagy a’ Vallásoknak,
Te a’ fél Napkelet’ búsúltt oroszlányja,
Nagy Úr! egy nagy vitéz nemzetnek Zultánja!
Parantsold fel zászlód alá a’ népeket,
Tedd gályabértzekké a’ sík tengereket;
Stambul’ kőfalait rendítsd meg szavaddal,
Reszkettesd meg Jaffát ’s Kajrót hatalmaddal:
Hadd hullyanak artzra a’ Jordán’ partjain,
Kik büszkén gázolnak a’ népek’ jussain.
Hajdan Europa kötött szövetséget,
Üldözvén tégedet mint köz-ellenséget:
Te állj szövetségbe most Europával,
És kelj ki mellette tűzzel és szablyával;
Hogy triumfust nyerjél egy olly nemzetségen,
Ki nagyobb ellenség mint te valál régen.
Te tsak a’ Szent főldet fogád el erővel,
Ez minden szentséget rongál déltzeg fővel;
Te tsak birodalmad’ nagyobbítására,
Ez minden trónusnak siet rontására;
És hogy könnyebb móddal dúlja a’ világot,
Vakmerőn megtapod minden barátságot,
Régi frígyedet is most azzal hálálja,
Hogy a’ szép Egyiptom’ térségét prédálja,
Tsúf magyarázatot tsinál a’ Koránból,
Hogy rabot tégyen a’ buzgó Muzulmánból. –
Szedd fel hát az Unna’ ’s Eufrát’ vidékén,
Szedd fel a’ Szuákem’ és Kótzim’ környékén,
Szedd fel a’ Pontusi pusztán lovaglókat,
’S a’ pálmafák*
pálmafak Sh., értelemszerűen em.
között sátorban lakókat:
Hűtsd el Napnyúgotot az Alla’ nevére
És a’ Damaskusi kardok’ pengésére,
Hogy Páris’ dámáji bajnokid’ rettegjék,
’S kisírtt szép szemeken a’ könny tseperegjék.

***
Tsüggedhetetlen GYÖRGY! Ótzeán’ félelme,
Te egy ásbest-szívű népnek Fejedelme,
Te mérész szolgája Istennek és Jusnak,
Lelkesebbítője a’ lelkes Ánglusnak,
Te ki koronáson űzöd a’ tirannust,
’S Lord-respublikában tartod a’ britannust,
Engedd meg nagy Király! hogy, ha már tégedet
Nem tudlak leírni, írjam le népedet;
Mert a’ millyen a’ nép ollyan a’ Királya,
A’ Királyt a’ világ a’ népben tsudálja. – –
És te ditső Sziget! (ki Tzézár’ korában
Ollyan esméretlen voltál még Romában,
Mint most te előtted György Király’ Szigete,
Vagy a’ te éneklőd’ hazája ’s nemzete.)
Ha téged említlek; meg ne ítélj engem’,
Hogy a’ Rómás Tameszt Iszteresen zengem. –
Néreus’ karjain enyelgő szűz leán!
Kit térdeplő habbal tsókolgat Otzeán,*
tsókoltat A kritikai kiadás a Gentsi István- féle másolat alapján em. (vö. CsÖM. V. 834. 262.).
Kinek trónust a’ mélly örvényen építe
Jobbágy tselédivel az ősz Ámfitríte, –
Zengd ki én helyettem saját ditsőséged’
Amaz öt világnak, a’ melly ural*
urak Sh., értelemszerűen em.
téged;
Zengd ki azt az okot, miért vagy fegyverbe’,
Hogy emberi érzést önts minden emberbe,
Hogy a’ főld és tenger szódra talpon álljon,
A’ három India zászlód alá szálljon,
És az ártatlan vér, mellyet a’ bolond ont,
Hassa meg az érted kardoskodó Londont. –
Óh te a’ Királyok’ leghívebb pajtása.
Kit nem tántorít meg a’ sors’ változása,
Te Vallás’ védője! Te a’ ki tiszteled
A’ köz igazságot, kezet fogunk veled,
Legtisztább barátja ’s híve Ausztriának,
Ura két Frantzország’ ’s Ulimaroának!
Rád bízzuk a’ Tengert, a’ köz-igazságot
Tanítsd meg az Ánglus szívre a’ világot.

****
Az elválasztást jelölő harmadik csillag lemaradt, pótoltuk.
Óh vajha Behemot, vajha Leviáthán
Hanggal dördűlhetnék végig a’ főld’ hátán,
Szózatom villámi erővel birhatna,
Hogy az egyik sarktól a’ másikig hatna,
Elektrumi szikrát vehetne magának,
Mellytől minden népek megrázattatnának,
Érzené ütésem’ akármelly szegelet,
’S tüzet kapna tőle napnyúgot, napkelet!! –
De mit mondok? hová ragadsz indúlatom?
A’ világ’ négy sarkát mi végre zaklatom?
Maga kél fel győzni itt az emberiség,
’S talp’ alatt semmivé válik a’ semmiség. –
Ímé a’ Burbonház’ ’s a’ Menny’ ajándéka,
A’ negyedik Henrik’ ditsőűltt árnyéka
Kiszáll az udvarló Szentek’ pitvarából,
Örök nyugalmának fényes sátorából,
’S megmondja népének, hogy mozdíthatatlan
Az a’ trónus, mellyet véd a’ Halhatatlan;
Inti, hogy szerentsés bűnébe ne bízzon,
Kárt szűlő ösztövér reménnyel ne hízzon.
Óh Henrik! előtted tám sírva fakadnak,
Talám hisznek a’ te atyai szavadnak.
’S talám, ha szívedet keresztűl verték is,
Ha most Unokádnak nyakát metszették is:
Egy szódra feléled a’ hálá ő bennek,
’S ledűltt oszlopodhoz mellyet-verve mennek;
És mint te, úgy megöltt Unokád is végre
Páris’ népe előtt hág a’ ditsőségre.
Lám a’ Henrik’ népét megbosszúlta népe,
Eltörtt koronája ismét fényre lépe,
Megbántott hamvait jobbágyi tsókolták,
’S vérét a’ trónusra vállaikon tolták.
Nemes lelkű Henrik! megöltek tégedet,
De szétt nem törhették királyi székedet:
Utánnad harmadik ama’ Nagy Lajos volt,
A’ kinek nevére minden nép meghajolt.
Lajost is megölték szintúgy a’ gyilkosok;
(Nem a’ nép, nem a’ nép, tsak némelly pártosok)
De a’ melly Király lett utánna harmadik,
Ki a’ Lajos néven már tizennyoltzadik,
Második nagy Lajos lesz Europában,
’S ditsőűl országol Burbon’ trónusában.
Szerentsétlen Lajos! te szóltál a’ Mennyen,
Hogy árva Királyi Kisasszonyod menjen
Fő örökösödhöz, ’s elejik’ trónussán
Triumfáljanak ők a’ bitangok’ jussán. –
Mennyei Házasság! a’ mellyet magához
Hasonlítok a’ két Sas’ házasságához,
A’ mellyben hazánknak a’ Nadorispányja
És az egész Észak’ fényes ragyogványja
A’ két Tsászárságot atyafivá tették,
’S a’ századok’ méhét megterhesítették. –
Nagy dolog valóban, ’s bámúlhatni rajta,
A’ mit senki sem várt, és minden óhajta,
Midőn két Hatalom fon ollyan kötelet,
Mellyből egy korbáttsá lesz Észak ’s napkelet.
Igazán! többet tesz Ámor’ kis puzdrája,
Mint az embertelen Mársnak a’ dárdája,
Ki a’ míg nyúgoton gyilkol ’s agyarkodik,
Ámor itt szelíden mindenhatóskodik –
Édes gondolatim! agybéli magzatok!
Ha lehet megannyi Pallássá váljatok,
Vegyétek hozzátok a’ három Grátziát,
’S az Isten’ ujjain játszó Hármóniát:
Mondjatok éneket ama’ két Mátkának,
Kiktől új hajnala lett Buda’ várának,
Mellynek tsak azt mondták puszta dűledéki:
„Voltak, de nintsenek Árpád’*
Arpád’ Sh., em.
maradéki!”
Tsak bajnoki sírkő volt roskadtt teteje,
’S egy Vitéz’ testének koronátlan feje;
Mert benne Királyok’ vérségi nem laktak,
Miolta Mohátson hazámnak sírt raktak.
Zendűlj meg hát Lantom! mert zeng Buda’ vára,
Bé ne pókhálózzon e’ Kupa’ határa,
Hová, bár hazámban legtúlsó sarkalat,
A’ Budai öröm’ vivátja elhaladt.
Dalra gyenge Lantom! tolmátsa lelkemnek!
Végy részt örömébe egész nemzetemnek,
Melly örvend hogy az ő Nádorja*
Nadorja Sh., em.
és Feje
A’ legfőbb Tsászárok’ fija, öttse, veje. –
Igaz; nagy tisztelet a’ Magyar hazának,
Midőn mátkát az ő Nadorispányjának
Ajánl a’ Világnak legfőbb birtokossa,
És Néki sógora lesz Buda’ várossa:
De talán néki sem lesz kissebbségére,
Hogy Nádorispányné*
Nadorispányné Sh., em.
lett itt az ő Vére,
’S hogy egy nagy Tsászárság illy kisded országgal
Fogott mostan kezet ez új házassággal.
Úgy van; kisded ország e’ Haza, de nemes,
Ha szegény is de sok virtussal érdemes.
Nem tsuda hát, hogy Pál méltónak ítélte
Annak lakására, kit leginkább félte;
’S hogy a’ Státusok köztt legnagyobb Góliát
Fiává fogadta Jesse’ zömök fiját. – –

Most, most, Múzsám! ha van benned annyi erő,
Most ragadj trombitát; ’s légy ollyan vakmerő,
Hogy hérósi hangot adván gyenge szádnak,
Egy nagy magyar vitézt zengedezz hazádnak,
Báró KRAYT – a’ kit a’ megtsúfoltt békesség’
Bosszúllójának szűlt a’ vitéz Szepesség,
Ki magyar Hazánkból ment Olaszországra,
Olaszországból a’ halhatatlanságra.
A’ ki megmutatta, hogy hazánk’ határa
Nem jutott még ma is a’ hérók’ fogytára;
’S hogy Mántua’ vára nem megvehetetlen,
Mikor az ostromló megrettenthetetlen.
De erőtlen Múzsa! halkal beszéllj erről
A’ főbb Poétákhoz méltó Nagy emberről,
Kinek a’ hír légyen örökös postája,
És Virgiliussa a’ Virgil’ hazája. –
Te pedig trombitád’ függeszd fel fűzfára,
És szállj le újonnan a’ Pindus’ aljára:
Horvátot illet az, vagy pedig Mátyásit
Hogy zengjék a’ magyar Hérók’ tsatázásit,
Kik most nagy nevekkel az Álpest bétőltik,
’S elhúnytt őseinket magokban felkőltik,
És kik a’ Királyhoz viseltt hűségjeket
Vérrel petsételvén hágják az egeket. –
Elnyomott Olaszok! újra éledjetek,
A’ Kray’ kezében már eltörtt bilintsetek.
Tsókolván fegyverit örvendő dobszónál,
Állítsatok*
Allítsatok Sh., em.
néki oszlopot a’ Pónál.
Ti is segítségért esdeklő nemzetek!
A’ Magyar nemzethez háládók légyetek,
Melly nem tsak napkelet ellen oltalmaza
Mikor vérbe ferdett a’ két Magyar haza,
És több századokig népe és Királya
A’ Keresztyénségnek volt előbástyája;
Hanem most is ímé felkél hazájából
Kiugrik a’ szelíd békeség’ ágyából,*
agyából Sh., em.
És napnyúgot felől oltalmaz titeket
’S terem számatokra bátor Vitézeket.
Én hallgatok rólok, ti jól esméritek
Kitsodák a’ kiknek ezt köszönhetitek.
Ti láttátok kardra termett sereginket
’S apáinkról*
apáiukról Sh., em.
maradtt vitéz tüzeinket:
Ha hát megszorúlunk ti is mutassátok
Azt a’ jót, a’ mellyel mi voltunk hozzátok.

Én pedig nem tudván zengeni háborút,
Letészem fejemről ezt a’ zőld koszorút;
KRAYnak és a’ többi Magyar Vitézeknek
Szentelvén, ezer jót kívánok ezeknek!


VII.
CZINDERY’*
CZYNDERY Sh., ért. sz. em.
SÍRJA FELETT
a’ kesergő Özvegy
(Készűlt 1798-ban T. N. Tolnai Festetits Mária Asszonyságnak udvarlására)

Kedves test! hát itt szemléllek
A’ holttak között –
Belőled ama’ nagy Lélek
Már ki kőltözött –
A’ keskeny emberformába’
Minthogy meg nem fért:
Eredeti hazájába
Innen vissza tért.
Tőle megfoszttattunk,
Tsak sírni maradtunk.
Oh Halál!
Hogy valál
Illyen kegyetlen?

A’ ki esztendők’ sokságát
Élni méltó volt,
Alig érte ifjúságát,
Véletlen megholt.
Életének tavaszára
Alig juthatott,
A’ jó lelkek’ fájdalmára
Elragadtatott.
Engemet ’s árváját,
Barátit, hazáját
Ílly korán,
Szaporán
Bánatra hagyá.

Lehet e’ szívnek keserve
Olly mint az enyim,
Midőn itt látom heverve
Kedves Czinderym?
Nevem nem MÁRIA lészen
Hanem Mára már,
Mert keservvel folyt egészen
Nékem e’ pohár.
Elfelejthetetlen
Szerelmes Egyetlen,
’S hív pár volt,
Kit e’ bólt
Örökre elzárt.

Lelkem’ sűrű sohajtását
Égig emelem;
De szívem’ vígasztalását
Sehol nem lelem.
Áztatom könyhullatással
Kintsem’ fejkövét,
Kiáltom bús*
bús A hiányjel sh., értelemszerűen em.
zokogással
Czinderym’ nevét:
De nagyobb kínomra
Ennyi sok jajomra
Ah sem ő,
Sem e’ kő
Nem felel vissza.

Így kell é tehát nevelnem
Új kínt kínomon?
’S gerlitzeként nyögdétselnem
Árva voltomon?
Nints a’ kiben feltaláljam
Veszteségemet,
Nints enyhítőm, hogy kiálljam
E’ gyötrelmemet.
Ha már elvesztettem,
Kit híven szerettem:
Tsupa jaj,
Kín, meg baj
Lész az életem.

Ditső Lélek! te elvetted
Méltó sorsodat:
Ne felejtsd el, ha szeretted
Hív galambodat,
Ne felejtsd el örömednek
Közepette is,
Hogy híve voltam szívednek,
’S kedveltél te is.
A’ menny’ pitvarában
Több hérók’ sorában
Vígadjál,
Kedves PÁL!
Örök hazádban.

Én pedig ez úntt világban
Még itt maradok,
Míg e’ gyászos árvaságban
Majd elhervadok.
Addig is e’ sírnak halmát
Meglátogatom,
’S gyakorta szívem’ fájdalmát
Itt lejajgatom.
Mind ide temettem
Valamit szerettem:
Óh remek
Tetemek!
Isten hozzátok!

Alig várom, hogy érhessem
Kimúlásomat,
Hogy ismét megölelhessem
Kedves Pálomat.
Amaz elfelejthetetlen
Miolta felszállt,
Nékem e’ világ kietlen
Pusztasággá vált.
Óh egek’ hajléki!
Sírhalmok’ árnyéki!
Lelkemet,
Testemet
Fogadjátok bé !!

VIII.
A’ MENNYEIEK’ KARJA
így vígasztalja az Özvegyet
Kegyes Özvegy vegyél bútsút keservedtől,
Szűnj meg, óh bús Gerlitzepár! nyögésedtől.
Ő a’ mennynek pitvara körűl
A’ Ditsőség’ trónusában űl,
Halhatatlanság kelyhének örömnedvét issza:
A’ nyomorúltt főldiekhez hogy vágyna hát vissza?

Fényes Napod’ lenyugvását mért*
miért A kritikai kiadás a szótagszám miatt em. (CsÖM. V. 455. 111.)
siratod?
Tűndöklik ő, azérthogy te nem láthatod.
Már kérkedik, már ragyog vele
Az alvilág’ hosszas éjjele.
A’ téli nap, bár futása rövid, és sugári
Hamar húnynak, színt’ olly ditső, mint a’ hosszú nyári.

Az alatsony világ meg nem érdemlette,
Hogy illy ditső Lélek lakjék közepette,
’S hogy egy Bőltset zaklasson ma is.
Nagy szerentse, hogy tsak látta is
Az illy Hérós született tsak boldogabb időkre:
Felhoztuk hát, hogy jutalmát elvegye örökre.

Nyerjen újra vígasztalást árva szíved.
Halhatatlan életet él a’ te híved.
Halál ’s irígy porba nem temet
Egy Czinderyt ’s annyi érdemet.
Már temjénnel tiszteli őt virtusa ’s hazája,
Fején lebeg a’ ditsőség’ örök koronája.

Vígasztalódj szép Érzékeny! már itt néked
Hív szívedért, virtusidért kész a’ széked.
Triumfálsz az élet bajain;
’S a’ Kellemek’ arany szárnyain
Felemelkedsz megditsőűltt Kedvesed’ őlébe
Vígadni a’ Heroínák’ örök innepébe’.


IX.
A’ VITÉZKEDŐ MAGYAROKHOZ
(Iródott, és a’ Diétai Mr. Múzsában kinyomtatódott a’ 17 és köv. lapp. 1796.)
Óh Múzsám! mi veszély, mi tsapás rettegteti mostan
A’ réműltt Europa’ felét? mi kegyetlen időket
Szűltek az emberiség’ kínjára az emberi lármák? –
Vérpatakok folynak, ’s bennek sok régi vitéznek
Kardjai puskáji ’s véretlen testei úsznak.
A’ szeneket látom, látom mint dűltenek öszve
Már sok erős várak, mellyeknek puszta falában
Rókafiak ’s a’ gyász éjnek denevéri nyivognak.
Melly szörnyű fegyver-ropogás! melly szívet epesztő
Rettenetes dörgés! mint verdesik a’ magos égre
A’ port a’ paripák! melly mérges lárma, kiáltás!

Trombita kell, Múzsám! függeszd mirtusra erőtlen
Lantodat, a’ mellyel Rózsim’ kebelébe’ danoltál
A’ pitziny Ámornak, kedvelte is a’ pitziny Ámor.
Most Erató szűnjék, dörgőbb hangokra tanítson
Melpomene! hadakat látok, ’s közepén a’ hadaknak
Rénus’ füstölgő partján már látom az Árpád’
Kardra szokott fijait, tsorog a’ vér görbe vasokról,
’S tőlök az ellenség fut, ’s omlik előttök ezerrel.
Trombita kell! e’ Márs’ fijait harsogva rikoltó
Trombita! mellynek erős rob[a]jától*
robjától Sh., értelemszerűen em.
rengjen az erdő,
Ordítson Ligeris, repedezzen az Álpesi kőszál.

Vajha te Gyöngyösinek hadi kürtjét olly teli hanggal
Harsogtathatnád Magyaridnak, vajha te Horváth’
Trombitaszóra tanúltt Múzsáját hímzeni tudnád:
Úgy se Keményt, se magát Hunyadit később Unokáink
A’ te vitézidnél nem fognák tartani többre.

Merj mégis! vedd fel hadi kűrtödet! Ím az elosztott
Táborok indúlnak; tsörög a’ kard, ’s az hadi lárma
Verdesi a’ felhőt; dobog a’ dob, ezer paripának
Reng a’ főld dübögése alatt; a’ trombita zendűl.
’S már a’ puskáknak lyukainn a’ sárga halálok
Omlanak, a’ ropogó réz ágyúk’ bombija dördűl,
Rettenetes tüze köztt ezer Orkán módra zörömböl.
Ordítnak Treviris’ mezején a’ Rénus’ eláradtt
Partjai, borzasztó hanggal riadoznak az erdők
Spíra között, ’s a’ hegyek’ barlangjai rábömbölnek.

Ím már a’ vérnek tágas mezejére kiszállnak
A’ seregek: rohan a’ Felkenttnek vérivel ázott
Frantzia nép – Páris’ nadrágtalan asszonyi népe.
Ellene ront vértől párádzó görbe vasával
A’ Magyar, óh mi vitéz tűz szikrádzik ki szeméből!
Ím alfőldi lován villám’ módjára kipattan,
Kardján űl a’ halál, réműlés mégyen előtte
’S öldöklés kíséri nyomát; száz tarka kokárdát
Száz sapkát látok lov’ alatt a’ porba’ heverni.
Mint mikor az haragos felhőknek terhes öléből
A’ rohanó zápor széllel, dörgéssel elindúl,
És jéggé válván a’ tarka mezőkre leomlik,
’S a’ pipatsok’ bíbor fejeit mind öszvetiporja:
Így dörög a’ vérnek mezején, így zúzza rakásra
A’ rőt sapká[j]ú*
sapkáú Sh., értelemszerűen em.
kaponyákat Scytha vitézünk.

Rajta Magyar! hartzon kell pálmát szedni tenéked,
Hartzra vitéz nemzet! Természet is arra tanított
Hogy paripán üljél, hogy kard legyen a’ te kezedben.
R[a]jta*
Az a helye üresen maradt,R jta em.
Magyar! magyaros bátor szívedbe’ buzog még
Ősi vitézséged, Zászlód e’ légyen a’ hadban
Hogy hadi szép hírét elejidnek meg ne setétítsd.
E’ légyen vezetőd, mikor a’ Frantz’ fegyvere villog
Ellened, Árpádot ’s Kinizsit forgasd az eszedben,
Légy Magyar, és mint ők légy a’ Márs’ embere: győzöl!
Rajta vitéz nemzet! lám jó fejedelmed örökké
Benned ’s a’ magyaros szívben tartotta reményjét.
Verd le, tipord le dühös seregét a’ Frantzia népnek,
Melly mikor a’ törvény ellen megölette királyát
Durva bilintseivel rettenteni kezdi hazánkat.

Esmeri már Páris, ’s az egész Europa tsudálja
Ritka vitézséged’, nints olly szöge a’ kerek égnek
Melly nagy tetteidet ne beszéllné, óh hadi nemzet!
Míg Rénus lefelé fog folyni Batávia’ főldén,
’S a’ Német’ mezejin tsupa tenger nem fog eredni,
Míg az olasz bértzek lappá nem válnak egészen:
Haj Magyarim! Magyarim! tűndökleni fogtok örökké.

Vajha vitézségtek szép híre nagy Őseitekhez,
Kedvesim! az holttak’ siket országába mehetne:
Ah, melly édes öröm lepné meg bajnok Atyáink’
Lelkeit; ah millyen kedves hír lenne előttök,
Hogy még a’ Magyar él, ’s él benne a’ hajdani lélek;
Mint vígadna vitéz unokáinak Attila ’s Álmos!


X.
A Dugonits oszlopa.
(Kőltődött 1795ben. Kinyomtattatott a’ Diétai Mr. Múzsában a’ 117d. és köv. lapp. Megbővítve pedig M. S. Úr által, a’ Szerelemhegyi Úrtól lerajzolt ’s Karats Úrtól kimetszett Rézképpel eggyütt kiadatott a’ Dugonits’ Úr’ Szeretsenjeinek II Darabja előtt. Pesten 1792. II. Dar. 8.)

Mi? hát valójában láttam e’ szememmel,
Vagy tsak álom játszott képzelődésemmel? –
De, hát álmodhatik olly tisztán valaki,
Hogy a’ való’ képét illy nyílván lássa ki? –
Nem, nem: mert álmunkkal oda van mindenünk,
Eltűnik árnyéka, mihelyt felserkenünk:
De én, a’ mit láttam, arra úgy eszmélek,
Mintha kísért volna egy mennyei lélek.

A’ magyar Hélikon virágos tövében,
A’ szelíd múlatság’ híves mezejében
Apró violákat ’s nefelejtset szedtem,
Egy kis bokrétába tarkán egyengettem;
Víg éneketskéket, a’ mint van szokásom,
Danoltatott vélem nyájas andalgásom,
Mellyet egy Zefirke, kerengvén lejtősön,
A’ bokrokról vissza-süvölte kettősön.
’S ím a’ hegy tetején, hová a’ szeretet
’S az édes vágyódás vélem felnézetett,
Láttam, magam láttam... De mivelhogy nagyok
A’ látások, és én kis éneklő vagyok:
Te beszélld el, Klio! hogy’ raktak a’ kopott
Kőmaradványokból egy ditső Oszlopot?
Kik rakták a’ hegynek tetején? és kinek?
Hol már egy nagy Oszlop állott Gyöngyösinek.

Egy nagy setét barlang egyedűl magában
Mélly torkolattal áll a’ hegy’ oldalában;
Porlott kövét lepte a’ régiség’ moha,
Mintha még kéz sem járt volna rajta soha.
Rakás maradványok’ puszta dűledékit
Az idő’ fogai lassan tördelék itt.
Sok Mausoléumnak itt tört l e a’ feje,
Eltemetve van sok temetésnek helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
Mellyeknek a’ porban alig van már nyomok.
Látsz itt sok örököt ígérő oszlopot,
Mellynek már a’ darab köve is elkopott.
Kőhalom már, a’ mit rakott Szemíramis;
Kőhalom sok ezer Kolosszus, Píramis.
Sok nagy nevek ’s betses érdemek egy sorban
Megvetve hevertek mohosan a’ porban.
Sok Vitézek, derék Hérók itt valának,
Agamemnon előtt a’ kik virágzának.
A’ Feledékenység űlt ezek’ tetején,
Vastag gyászos darótz volt burkolva fején;
Érzéketlen’, némán, siketen és vakon
Hevert a’ láb’ alá tapodott hamvakon;
Két kezet bádgyadttan tévén két szemére
Botsátotta gőzös fejét a’ térdére;
Egy homályos felhő, melly a’ méllységről jött,
Körűlötte sűrű ködkárpitot szövött. –
A’ néma Hallgatás őrzi e’ barlangot,
És nem ereszt belé semmiféle hangot:
Ollykor, ha ide jut világunk’ lármája,
Egy fél rekedtt hangot ád a’ barlang’ szája;
De az is olly zavartt, olly lassú és siket,
Hogy már kettő közzűl nem hallhatd egyiket.
Az örökös Álom, a’ halálnak báttya,
E’ környékre hideg szárnyait botsátja.
Az avúltt Régiség magát itt hízlalja,
A’ mit a’ századok szűltek, ő felfalja:
Torka nagy, ’s még nagyobb gyomrában a’ verem,
Mellybe száll, valami a’ világon terem;
Atzél fogak márvány ínyében pengenek,
Minden elmúlandót rakásra örlenek. –
Minthogy ez hely a’ fényt éppen nem szenvedi,
Az örök éjtől szőtt vastag szőnyeg fedi.
Útja is mélly vőlgyben vagyon, ’s tekervényes,
Igen omladékos, dudvás, szövevényes.
Nem volt a’ Labirint olly tévelygős régen,
Melly épűlt Krétában titkos mesterségen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
Ezer ösvényébe annak nem rakhatott:
Mint a’ mennyi öszvekevertt tekervények
Között tétováznak itten az ösvények.
Ténari öblei poklok’ üregének
Olly kietlen ködben tán nem kerengének:
A’ millyen homályban úszik e’ tartomány,
Hol könnyen eltéved maga a’ Tudomány.

Itt láttam Dugonits’ lábainak nyomát
Hogy’ járta fel ezt a’ Régiség’ templomát.
Itt van páltzája is feltéve, ’s lámpássa,
Hogy a’ mit ő már itt látott, más is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Helikon hegyen
E’ régi kövekből néki oszlop legyen,
Mellynek buzgó szívvel első talpot vetett
A’ háládatosság ’s Hazai szeretet.
A’ feledékenység’ setét barlangjában
Szedett követ ezek rakták fel sorjában,
Mellyet sok tsókok köztt a’ Hív emlékezet
Háláló könnyekkel öszvetzémentezett;
’S akkor a’ Grátziák tsinosra faragták,
És reá a’ szépség’ mázzát bőven rakták.
Egy babérkoszorút e’ nagy oszlop felett
Trombitálva tartott az Érdem ’s Tisztelet.

Mihelyt az oszlophoz közelébb eshettem,
A’ darab köveket sorra nézegettem.
Némellyik a’ Trója’ öszvetörtt falából
Volt faragva Párosz’ fejér márványjából.
Némellyeket köves sziklájából raka
Bőlts Ulisszesének a’ sovány Ithaka.
Sokon vésve látszott a’ Kolkisi házon
Árgonautáival vitézkedő Jázon.
Karjeli kőszálon volt metszve Etele,
Etele és kedves Etelkája vele.
Kún maradványok is közötte látszottak,
Mellyeket Lászlónak a’ Kúnnék hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
Tíz ember is alig bírná fel ezeket,
Roppanttak valának, mint a’ miket maga
Herkules Abila’ ’s Kalpénál faraga;
Tóldi állította ezeket magának,
De már hasadásin bokrok származának.
Két jeles Szűz is volt, Bátori, Matskási.
A’ mint mutatták a’ kövek’ mohodzási.
*
A következő 6 sor kapcsos zárójellel van összekapcsolva, ezek nem Csokonaitól származnak.
(Volt még egy fekete, lapos, sima márvány,
Vésve vala rajta egy Krokodil-sárkány,
Tiszta szűzességét mutatta meg bővön,
A’ szép Kariklea hajdan ezen kövön.
Kondor Szeretsennék’ emlékezetére
Meroéból hozták Helikon’ hegyére.)

Ezekből építék az oszlopot ezek
A’ Dugonits’ hírét felépítő kezek.
*
A következő 8 sor kapcsos zárójellel össze van kapcsolva, ezek nem Csokonaitól származnak.
(Egy rendes Többszeget tettek tetejére;
Tzéloztak ez által azon érdemére,
Hogy Tudákosságát magyarúl kiadta,
Mellyel a’ számtalan többit meghaladta,
Hogy mindent tanított helyesen megmérni,
A’ mit égen, főldön, a’ szemmel elérni:
Ez egy is vihette halhatatlanságra
Hív honnyait pedig háládatosságra. –)
Sok helyen a’ kövön Árpád, Taksony, Zoltán
Triumfált az idő’ elmulandó voltán.
Sok ditső Őseink’ nevei új fényben
Kezdettek ragyogni e’ nagy építményben. –
Ezek között látszott a’ nagy nevezetű
Dugonitsnak metszve néhány arany betű,
Mellyet a’ hív magyar kezek így metszének
A’ Haza Dugonits András’ nagy nevének.

Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
Sok hév indúlatok buzogtak alatta.
Azok köztt bennem is az öszveolvadott
Szív sok háládatos könnyekre fakadott.
Tiszteltem, nagy Tudós! annyi érdemedet,
’S hazafi tsókokkal értetvén tégedet,
A’ magyarok’ kegyes Istenét imádtam,
Hogy illy magyar szívű polgártársam’ láttam.

Áldjon is meg az ég, édes hazámfija!
Zengjen Duna, Tisza, ’s minden Magyar-fija!
Ezt kívántam néked. Meg ne szólj ezekkel
A’ te érdemidhez illetlen versekkel.
Én, mint Temisztokles, oszlopodnál sírtam,
És alá ez egy pár sorotskákat írtam:
Szemléljétek Késő Unokánk’ Fijai!
A’ Nagy Dugonitsnak A’ Hív Csokonai.


XI.
ÍZIS és OZIRIS.
(Szereztetett Nagy Méltóságú Sárvári Felső Vidéki Gróf Szétsényi Ferentzné, született Tolnai Gróf Festetits Juliána Asszonynak Ő Exc. jának udvarlására, a’ fenn említett Instellátzió alatt Jul. 7-dik 1798. ’s bémutattatott ugyanakkor.)

Oziris szántásvetésre
Tanította meg népét,
Mellyért jobbágyi a’ Napban
Ábrázolták ki képét;

Ízis pedig, ki ő vele
Volt népe’ jóltévője,*
jőltévője Sh., em.
Hold lett – a’ szegény munkásnak
Édes megenyhítője.

Mind a’ kettő hazájával
Annyiféle jót teve,
Hogy örök hálát érdemlett
Mind kettőnek a’ neve:

És a’ melly oltáron tömjént
Ozirisnak égettek,
Azon a’ Jó Ízisnek is
Tömjénnel kedveskedtek.

’S ekként Oziris és Ízis,
Égyiptom’ két Istene,
Az érdem’ útján a’ Mennynek
Pitvaráig felmene.

Boldog Pár! a’ melly népének
Hasznáért így fáradott,
’S tiszteltt emlékezetével
Bétőltött sok Századot,

Melly nem tsak a’ tengeren túl
Vitte nevét Rómába,
Hanem ma is tiszteltetik
A’ Bőltsek’ templomába’. –

Boldog Pár! sokat kerestem
Párodat a’ világban,
’S ím mai nap feltaláltam
Mássod’ a’ Somogyságban.

Ozirisra rá esmértem
A’ Napnak tzímeréről,
Ízisre meg’ Ozirisról,
’S mind kettőre nevéről.

De főképpen meg lehetett
Esmérnem mindeniket,
Hallván a’ hazával ’s néppel
Tett sok érdemeiket.

Megesmértem és az Ízis’
Templomába bémentem,
Ha tán e’ szép Istennének
Tetszenék Complimentem.

Már ma Ízis’ Templomának
Nints ugyan semmi nyoma,
De van a’ Bőltsek’ szívében
Ízisnek még temploma:

Ez az; melly eggyaránt nézi
A’ személyt ’s az érdemet,
Ez az, melly papnak fel szokta
Venni mind a’ két Nemet.

E’ Templomba mentem én be
Zengvén innepéneket;
’S ímé-ímé ott találom
A’ Somogyi Szépeket,

Kik rózsákkal koszorúzva
Kiválasztott pompában,
Énekeltek a’ Szépnemnek
Oltáránál sorjában.

Mézes szájokon angyali
Hanggal tsengett az ének,
’S Néked, Méltóságos Grófné,
Örömmel inneplének.

Én is tehát, ki idvezlém
Előbb Főispányomat,
Így rebegtetém nevekben
Gyengén rezgő Lantomat: –

***
Ím, kegyelmes Grófné! szemben
Lehetünk ismét Veled,
Veled, a’ ki a’ Szépnemben
A’ koronát viseled.

Te zendíted meg Nevedre
A’ másként néma lantot,
Az ég angyali képedre
Olly mosolygón pillantott.

Te vagy a’ Hóld, ki Napunkkal
Újonnan feltetszettél,
’S Ízis, ki Ozirisunkkal
Itt oltárt érdemlettél.

Te vagy a’ ki e’ Megyének
Tűndökölsz határába,
Te vagy a’ kiért az ének
Felhat a’ Menny’ várába.

Idvez-légy Szép Istenasszon!
Újra zengem, Idvez-légy!
’S hogy jóvoltod elárasszon,
Kérünk, végig vélünk légy.

Úgyis most lettek Somogynak
Legtűndöklőbb napjai,
Mert ím soha meg nem fogynak
Fénytadó Tsillagjai.

Oziris szép Ízisével
Lám együtt fényeskedik,
A’ Hold a’ Nap’ feljöttével
Lám meg nem setétedik.

Sőt véle jár új fényjében
A’ Hesperus’ tsillaga,
Melly Hazánk’ setét egében
Bő súgárt hinthet maga.

Sőt feltetszett két új fényünk
E’ kellő plánétával,
Kiket nézünk már reményünk’
Teleskópiumával.

Mind ezeket Te szerzetted,
Ég’ asszonya! minékünk,
Mellyért is megérdemletted
Hogy tiszteljen Vidékünk.

Hálával is fogadjuk el
Egünkre jövésedet,
E’ napot alig vártuk el
Hogy láthassunk*
lathassunk Sh., értelemszerűen em.
Tégedet.

Alig vártuk el, ’s örvendünk
Már most, hogy köztünk ragyogsz,
Oh te, a’ ki Nemes Rendünk’
Brilliántja lenni fogsz.

Örvendjük, hogy Bikkligetünk
Megnyert, óh Szűz Diána!
Örvendjük hogy tisztelhetünk
FESTETITS JULIÁNA!

Ím azért mind lehajolván
Fejet is hajtunk méllyen,
’S Nagyságos kezed’ tsókolván
Kiáltjuk: GRÓFNÉNK Éljen!*
ljen! Sh., em.


XII.
T. N. Nádasdi*
Nadasdi Sh., em.
Sárközy Istvánné, született Chernelházi CHERNEL ESZTER Asszonynak tiszteletére. (Jul. 7-dik. napj. 1798.)

Hát már mindég tsak vígsággal,
Mindég tsak a’ Nagyvilággal
Zengedezzen énekem?
Ki ád a’ sok örvendésre,
Ki ád a’ vers éneklésre
Annyi erőt már nekem?

Mennyi volt a’ Pétsi Várban,
Mennyi itthonn ’s Kaposvárban
Fáradságom és bajom!
Alig jövök meg amonnan;
’S már letett Lantom’ újonnan
Felparantsolja Bajom.

Felveszem, fel, víg lélekkel,
’S énekkel ’s örömversekkel
Meg probálom pengetni:
De fáradtt lant, rezgő ének
Mit tesz? azt ESZTER’ nevének
Nem illő szenteltetni.

Mégis bízván jó szívében,
Énekemet hevenyében,
Mint tudom, lepergetem.
Tán ezzel is rovásomnak
Háladó indúlatomnak
Egy pontját lefizetem. – –

Dítséretébe azoknak
A’ beléd szálltt virtusoknak
Nem fogok belé talám:
Felette van a’ köz-nemnek,
’S az én tsekély énekemnek,
A’ mint én tapasztalám.

Úgy-sem illő itt dítsérni:
A’ ki hát kíván esmérni,
Útasítom magadhoz;
Nem kell több, tsak egyszer lásson,
Már túl lesz a’ bámúláson,
’S többeket kűld házadhoz.

Már most hát tsak arra mégyek,
Hogy méltó udvarlást tégyek,
Szép ESZTER! szép nevednek;
Énekeljek és vígadjak,
Az örömre okot adjak
Úri sok vendégednek.

No tehát ott kinn hadd essék,
Az Uraknak is tsak tessék
Ázni benn a’ szobába’:
Kérem is az egész Asztalt,
Kit már Bakhus megvígasztalt,
Tőltsön bort poharába.

Illy napot rég’ óhajtottunk,
Most tehát hogy rá jutottunk,
Méltó lesz örvendeni.
Örvendjenek minden Rendek,
Örvendjünk, én is örvendek,
ESZTERT kell köszönteni.

Kívánjuk éljen sokáig,
Sok szép idők’ lefolytáig
Virágzó egésségben,
Lássa sok vídám óráit,
Unokája’ unokáit,
Férjével zőld vénségben.

Az Eszter’ egésségéért,
Gyermekiért és Férjéért
Most már egyet hörpentünk,
Egy derék Salve-ivással
És egy Vivát kiáltással
Fejezvén Complimentünk’ –


XIII.

A Szépség ereje a bajnoki szíven.

(Szereztetett T. N. és V. Rofi BORBÉLY GÁBOR Cs. K. Kapitány Úrnak, és T. N. Vajai VAY JOHANNA Kisasszonynak egybekelésekre, ’s ki is jött Debretzenben 1800. 24.d. rétb.)

A’ szép Jeanettéhez.

Kisasszony!

Sem a’ hiú katzéroknak, minémű ama’ záporbeszédű Stutzer, ’s amaz agyatlan szép Coquette, sem a’ Mély lelkeknek számára nem írok én: mert ezeket meg nem érdemlem, amazok meg nem érdemlenek. A’ Múzsáknak legjobb baráti a’ Grátziák: én is ezeknek képviselőit keresem fel – a’ kik éreznek, a’ kik gondolkodnak, a’ kik valódi nyájasok, és szép ortzájokból a’ szép lélek mosolyog ki – szóval: a’ kik ollyanok mint a’ Kisasszony,
Die mit dem Gürtel der Venus geschmückt,
Die Seelen fesselt, die Augen entzückt,

hogy itt is az én kedves Wielandom’ szavaival éljek.
A’ mi egyszer szép, hogy’ ne tudná mi a’ Szép? ’s ki ítélhetné meg jobban a’ mások’ érzéseit, mint a’ kik magok tsupa érzékenyek? Úgy is az Asszonyszemélyekkel vélek születik, ’s a’ szerentsés nevelés által ingerlőbbé tétetik valamelly kellemetes Bizarria; melly a’ Poétákat férjfitársaiktól külömbözteti. E’ különös Sympathia által tehát ha az érzékeny Szépeknek tetszését megnyerem: a’ természet maga szól én mellettem, ’s még előre számot merészlek tartani a’ Poéták’ borostyánjára. –
Me iuuat in gremio doctae legisse puellae,
Auribus et castis scripta probasse mea.

Ha jelenlétemben nem elég vagyok az ő múlattatásokra: kirepűl lelkem testemnek gyarló kalitkájából, ’s mint a’ magános fülemüle, látatlanúl zeng ő körűlöttök. – És a’ Kisasszony, tudom, olly kegyes érzésű lesz, hogy néha a’ kűlföldi Kanárikról nem átalja figyelmét az itthoni bokrok’ madarkái felé is fordítani.
Mostan pedig e’ kis Ajándékot méltóztassa tőlem kegyesen elfogadni; ’s megjutalmazni azzal, a’ mit Nemesszívű BORBÉLYja ezerekért nem adna – – életadó pillantásával… Úgy igyekeztem, hogy belsője kűlsője méltó legyen a’ Grátziákhoz, méltó a’ Kisasszonyhoz. –
A’ mi magamat illet: az én kűlsőm ollyan, mint a’ magának hagyott természet; Belsőm hasonló a’ Tavaszhoz, melly mikor borongós is, játszik és teremt. – Tsókolom kezeit! Miskóltz. Jul. 25d. 1800.

––––––––––––––––––––––––––––––––

Márs megúnván a’ hartzoknak
Orrprüszköltető porát,
Elhagyá a’ bajnokoknak
Vérbe fördött táborát.

Ama’ zőld hegyek’ mellyékén,
Hol a’ nektár tsordogál,
Hol a’ Sajó’ szép vidékén*
vidéken Sh., em.
Sajó végig folydogál,

Széllyelnézett egy szép este,
És olly helyet keresett,
Hol elfáradt vitéz teste
Nyúgodjon egy keveset. –

Úgyis VAYT jól esmérte,
E’ hazánk Nagy emberét,
Ki felkötötte volt értte
A’ Nemesség’ fegyverét.

És a’ ki most azért vájja
Debretzennek dombjait,
Hogy bő étekkel táplálja
Az ágyúk’ éh gyomrait. –

Itt akart hát megpihenni
A’ hadaknak istene,
Únalmára kezdvén lenni
A’ feldúltt várak’ szene.

Ruháját leterítette
A’ Sajó zőld partjain,
Fegyverét a’ szél lengette
Egy vén fűzfa’ gallyain,

Mellynek ritkás árnyékára
Lúna ingó fényt vetett,
’S a’ Márs’ füstös bajusszára
Irtózva tekingetett.

Nyúgodj, szelídíthetetlen
Isten! nyúgodj egy kitsint,
Majd a’ trombiták’ kegyetlen
Hangja ismét kardra int.

Nyúgodj! ím a’ lármás hadnak
Fegyvere most nem zörög,
Tsak e’ patak zúg ’s álmadnak*
almadnak Sh., em.
Únszolására tsörög. –

De ébredj fel! a’ tserébe’
Egy szép Szűz megszólala,
Jön a’ kedves kellő Hébe!
Az ifjúság’ angyala.

Ébredj!*
Ebredj Sh., em.
ím zőld pálmaágot
Tart kezében ’s hozzád jő,
Hogy a’ vitéz bátorságot
Benned megtisztelje ő. – –

Úgy van: Mársnak homlokára
Tábori koszorút fűz,
Bíbor szájával szájára
Egy pár tsókot vét a’ szűz,

Megkötözi friss rózsával
Vasba burkoltt karjait,
’S Vénus’ övszorítójával
Megbékózza lábait.

„Kelj fel Vitéz! (úgymond néki)
„Esmérd meg érdemedet,
„Ím a’ Vénus’ ajándéki
„Megtiszteltek tégedet.”

Felkél a’ Táborok’ atyja
E’ szókra az álomból,
Hébét gyengén szorítgatja,
És a’ szép Szűznek így szól:

„Légyen BORBÉLY Kapitányé
„Ez a’ pálmakoszorú,
„Rózsád a’ legszebb Leányé:
„Engem vár több háború.

„Most jöjj velem.” – E’ szavára
Elhagyák a’ patakot,
És béindúlnak Zsoltzára
Hol az a’ VAY lakott,

Ki hajdan mint Politikus
Tündöklött a’ hazában,
Most mint egy magyar Attikus
Nagyobb önnön magában,

Kinek szárnya alá vonja
A’ magyar Pindus magát,
A’ Hegyallya’ Hélikonja
Úgy nézi mint tsillagát. – –

BORBÉLYT, ki már ZSANÉTjával
Szép reményjét érlelé,
Nemes szívű Barátjával
Mávors éppen itt lelé.

JÓSA tartá a’ Leánynak
’S a’ Vitéznek karjait;
Szól Márs, és a’ Kapitánynak
Nyújtja pálmaágait:

„Hozzám mindenkor hív voltál,
„Érdemed már elég nagy,
„Hazádért sokat hartzoltál;
„Munkát győztél: ember vagy!

„Felhágtál a’ betsűletnek
„Olly poltzára már te is,
„Hová sokan nem érhetnek
„Késő vénségekbe’ is:

„Mondj tehát Válét a’ hadnak
„Érdemes vitéz Személy!
„Hogy hazádnak és magadnak
„És a’ békeségnek élj.

„Nesze ez a’ véres pálma,
„A’ mellyért fáradt szablyád;
„De díszesebb kints is száll ma,
„Óh nemes bajnok, te rád.

„ZSANÉT ez, kinek szemében
„Ragyogva olvashatod,
„Hogy a’ boldogság’ ölében
„Arany időd’ várhatod.

„Letörli bársony hajával
„Poros izzadságodat,
„Tsókolván rózsaszájával
„Gondlepte homlokodat.

„De még hogy próbára végyem
„Férjfi szíved’ várfokát,
„’S annál édesebbé tégyem
„Illy szép kintsed’ birtokát:

„Kerengést hányok dolgodba,
„Meggátolom útadat,
„Ha nem tsüggedsz szándékodba’,
„Elnyered vártt váradat.

„Tűrve méltó feltalálni
„Egy halandó Grátziát;
„’S katona-dolog kiállni
„Fiam, a’ strapátziát.” – –

Hébe a’ fűzér rózsával
Mindjárt öszveköti hát
A’ Vitéz’ pardupéjával
A’ szép Kisasszony’ haját,

Sőt kezeket is kezekkel
A’ rózsanyűgbe veti,
’S mond: „Nem tserél istenekkel
„A’ ki egymást szereti!

„Truttzoltok a’ halandóság’
„Nyomorúltt határain,
„A’ kőltsönös hajlandóság’
„Hord a’ menny’ tornátzain.

„Kérdjétek meg a’ Hazának
„Terhétől fáradtt VAYT,
„Ki adott erőt vállának,
„Édesítvén bajait?

„Nem az ő Szíve’-felének
„Ritka tálentoma é?
„Nem a’ ZSANÉT’ szép képének
„Szép Originálja é?

„Úgy van: az ellankadtt virtus
„Megújítja erejét,
„Midőn egy szerelmes mirtus
„Hűsíti forró fejét. –

„És te szép Szűz, örűlj néki
„Hogy Vitézhez kaptsolnak,
„Mert leghívebb martaléki
„A’ vitézek Ámornak.

„Lámhogy a’ szép Asszonyságnak
„Róma is lágy rabja volt,
„A’ ki előtt fél világnak
„Térde hajdan meghajolt.

„Te is e’ hódíthatatlan
„Szíven uralkodni fogsz,
„Mihelyt hasonlíthatatlan
„Képeddel rá mosolyogsz.

*
Az idézőjel lemaradt, sh., pótoltuk.
Szeresd; mert a’ kik betsűlni
„Tudják a’ Vitézeket,
„Tudnak a’ hazának szűlni
„Ők is vitéz gyermeket. –

„Kívánom is, díszesedjen
„Két nemes Ház véletek,
„’S országunk egykor kérkedjen
„Hogy Hérókat szűltetek.” – – –

JÓSA pedig, hogy szent tzélját
A’ két Pár elérheté,
Barátját és barátnéját
Tsókokkal hintegeté.

Mondván: „Húgom, ma rád szálla
„A’ boldogság, úgy e’ jó? –
„’S úgy e’ Drusza, nintsen nála
„Szebb Kapitány penzió?” –


XIV.

Daphne.
Egy Idillium a’ Pópéi közűl.
Előbeszéd.

Éppen ide fel valék Pesten azon szomorú alkalmatossággal, midőn Hazánknak ama’ ditsekedése, Alexandra Nádorispánynénk meghalálozott. Részt vevék magam is a’ köz fájdalomba, ’s veszteségünket élénk színekkel forgatván képzésemben, tele tőltem érzékenységgel. Magamat nem mertem olly nagy erővel bíztatni, hogy tulajdon szerzeményemmel próbáljak egy illyen tárgyat felékesíteni: és ez okon folyamodtam Póphoz – a’ mennyei lelkű Énekeshez. Az én részem itt tsak ennyi: hogy a’ mi a’ gondolatok és érzések Skeletonját illeti, én is éppen úgy éreztem, ’s szinte azokat gondoltam; a’ Versezetet ott ahol illő volt, Hazánkhoz, és a’ Történethez alkalmaztam: és végre a’ Pópe’ szép Ánglus Versezetéből, vagy is inkább annak szép Frantzia folyóbeszédi fordításából egy tsekély Magyar Eclogát koholni bátorkodtam. Mellé tettem a’ Frantzia fordítást is; hogy a’ kik az én Magyar szemet[em]en*
szemeten Sh., értelemszerűen em.
kiesmérni, ’s megkedvelni találják az Ánglus gyöngyöket, legalább a’ Frantzia könnyű kantuson nézegethessék azokat. Én ugyan, hatsak Álbion’ hasonlítatlan Bárdussa eránt való tiszteletem nagyon meg nem tsal, merem állítani, hogy ha Póp soha többet ennél az egy Idylliumnál nem írt volna is, örök életet nyert volna magának a’ Poéták’ Paraditsomában. Az igaz, hogy maga is ezt a’ Munkáját mindenek felett kedvelte. Meg volt már ez készítve, midőn WALSH, az ő barátja, így írt hozzá: „Minthogy utólsó Idylliumod éppen azon a’ matérián jár,*
jar Sh., értelemszerűen em.
a’ mellyen az enyím, a’ mellyet a’ TEMPEST Asszonyság’ halálára tsináltam: nagyon leköteleznél véle, ha azon Idylliumot ollyan formába öntenéd, a’ mellyből azt lehetne gondolni, hogy ennek a’ Dámának emlékezetére dolgoztad.” Ez a’ Dáma egy Yorkshiri régi familiából való volt, és Walsh életében nagy tisztelettel volt eránta, ’s halála után egy pásztori Alagyával dítsérte meg őtet: megholt 1703, azon az éjtszakán, mellyen az akkorban olly híres nagy Szélvész történt, mellyre tzéloz Póp is ebben a’ munkájában. Alexandra ugyan Mártziusban holt meg; de a’ millyen idő volt akkor egész Vásár alatt, azt fiának fogadhatná akármellyik Hónapja is a’ Télnek. – Utóljára tsak arra kérem az Olvasót, hogy itt tsupán az Pop’ lelkét és Alexándrát szeresse bámúlni: mert hány mássát mutathatni mind a’ kettejének a’ maga Nemében: Én rólam pedig tsak azt hidje el, hogy mind a’ kettő’ emlékezetének temjénezője vagyok; már akkor jutalmommal megelégedek.


DAPHNÉ

Quatrieme Pastorale.

LYCIDAS.

Thyrsis, cette source qui murmure, rend des fons moins plaintifs que ne fait ta voix: les liviéres, qui serpentent dans nos vallons, coulent moins doucement: les tropeaux dorment mollement sur leurs toisons: la Lune parée de tout son éclat, s’éléve, et les Oiseaux gardent un silence profond. Chante donc, je te prie, le sort de Daphné, et ses louanges.

Thyrsis.

Vois les bocages couverts de glace, aprés avoir perdu leur riante verdure, Veux-tu que j’essaie de chanter ces vers d’ Alexis, que les Dryades trouvoient si touchans La Tamise les les entendit en passant, et commanda aux saules de ses bords de les retenir.

Licidas.

Ainsi puissent de fécondes pluies enrichir désormais tes champs d’une abondante moisson. Commence; Daphné a donné cet ordre en mourant, et a dit: „Bergers, Chantez autour de mon tombeau”! Remplis à son égard ce pieux devoir, et j’ornerai cependant la terre qui la couvre, de quelques branches de laurier nouvellement cueillies, et arrosées de mes pleurs.

Thyrsis.
Charmantes Muses, quittez vos claires fontaines, que les Nymphes et les Sylvains apportent des Guirlandes de Cyprès; Amours éplorés, Couvrez de Myrtes les ruisseaux d’alentour; rompez vos carquois, comme à la mort d’Adonis; et avec vos fléches d’or, desormais inutiles, gravez ces mots sur la pierre de son tombeau: „Que la Nature éprouve les plus concert avec la Terre, partage ma douleur; la belle Daphné est morte et il ni y a plus d’amour.”*
”. Sh. értelemszerűen em.
C’ est fait: les charmes de la Nature s’altérent, de sombres nuages obscurcissent la tranquille lumiere de l’Astre qui préside à la nuit, et les arbres sont tout couverts de larmes.*
A pont hiányzik, sh., értelemszerűen em.
Que de jeunes arrachées de leurs tiges, sont semées sur son tombeau! leur eclat a été terni avec celui de Daphné. Mais à quoi servent les beautés qui paroient autrefois la Nature? La belle Daphné est morte, il n’y a plus de béauté.

Les tropeaux que son absence attriste, perdent le goût des verds pâturages; les genisses ne veulent plus étancher leur soif dans de claires eaux; les cygnes chantent sa perte avec des tons plus melodieux que ceux qui annoneent*
annoncent
leur propre mort. La Nymphe, qui aime à faire son séjour dans de profondes cavernes, garde un morne silence, ou ne répéte tout au plus que le nom de Daphné, ce nom qu’elle prononçoit autrefois avec plaisir; mais Daphné est morte et il n’y a plus de plaisir.

La nuit vient sans que la rosée soit descendue des cieux pour desaltérer la Terre; les fleurs ne repandent plus reurs*
leurs
parfums au lever de l’aurore; les herbes odorantes cessent d’embaumer l’air dans nos fertiles campagnes; la diligente abeille neglige jusqu’ á son doux miel. La belle Daphné est morte, et il n’y a plus de douceur. L’ alouette ne suspendra plus son volau millieu des airs, pour écouter le chant de Daphné: ce chant ne sera plus imité par les oiseaux surpris d’entendre une si belle voix: les flots, qui murmurent, ne seront plus arrêtés par une musique plus douce que la leur, mais diront aux roseaux qui couvrent leurs bords, la belle Daphné est morte, et il n’y a plus de musique.

Le Zéphir vient d’annoncer, en soupirant, le sort de Daphné aux arbres qui en tremblent: les arbres tremblans le redisent aux flots argentés; les flots argentés, auparavant si calmes, se troublent et débondent en larmes. Les vents, les arbres, et les flots déplorent sa mort. Daphné, objet de nos regrets et de notre glorie, n’est plus!

Que vois-je? Daphné, frappée d’ admiration, monte en haut, et est déjà au dessus des nauages et de la voûte etoilée! Que le sejour, qu’ellè va habiter, est ravissant! Les champs y jouissent d’ une éternelle Fraicheur, et les bocages en sont toujours verds. Daphné soit que tu te reposes dans des bérceaux d’Amaranthe, ou’ que tu te plaises à cueillir des fleurs qui ne se fanent jamais, jette un regard favoráble fur*
sur
nous qui t’invoquons, Daphné, notre Déesse, et dont le sort n excite*
nexcite
plus nos regrets!

Licidas.

Comme tout a été attentif aux plaintes de ta Muse! C’est le même silence qui accompagne les accords de Philoméle; quand, vers la fin d’un beau jour, Zephir se joue parmi les feuilles et expire entre les rameaux. O Déesse! simes brebis sont fecondes, je t’immolerai plus d’ un tendre agneau. Aussi longtemps que les arbres donneront leurombre,*
leur ombre
et les fleurs leur parfum, ton nomton honneur, et tes louanges subsisteront.

Thyrsis.

Partons, Lycidas: Orion amíne avec lui, et verse déjá de froides pluies; l’ombre des Pins entéte, l’ápre Borée souffle, et la Nature languit. Le tems soumet tout à son empire: Il faut céder au tems. Adieu vallons, montagnes, ruisseaux: et bocages. Adieu tendres, chansons. Adieu mens troupeux. Adieu Bergers, Daphné, et le reste du monde: Adieu.

DAPHNE.

(Fordíttatott 1801, Frantziából, a’ Nádorispányné’ halálára;)

a’ Költemény’ helye egy erdő, az ideje éjtszaka.

LYCIDAS, THYRSIS.

Nintsenek e’ zuhogó tsermely’ morgásai, Thyrsis!
Olly szomorúk, mint a’ te’ szavad, nem folynak előttem
Ollyan kellemesenn ezek a’ vőlgyünkbe’ keresztűl
Kígyódzó patakok. Nyájink kényjekre alusznak
Már puha gyapjaikon; tellyes fényjébe ragyogva
Száll fel a’ Hold, és a’ madarak mélly tsendbe’ fülelnek.
Fúdd el azért, kérlek, Daphnénak mostoha sorsát
’S Virtusait.

Thyrsis.

Látod mind jégbe borúltak az erdők,
Elvesztvén nevető zőldségeket. Ám ha tenéked
Tetszik, Eleknek ama’ versét elfúvom előtted,
Melly a’ szép Dryadok*
A szóköz hiányzik, sh., értelemszerűen em.
szívébe is úgy benyomúla.
A’ Duna jól hallá e’ dalt, ’s meghagyta lefolyván
Partjai’ Fűzzeinek hogy hangját el ne felejtsék.

Lycidas.

Úgy koronázzák meg mezeid’ legszebb aratással
A’ termékeny esők: kezdd el. Hogy meghala Daphne,
„Mondjatok énekeket síromnál, Pásztorok!” így szólt.
Tőltsd be azért szavait, ’s e’ tisztességet utólszor
Tedd neki: én azalatt e’ Sírt, melly béfedi őtet
Laurusgallyakkal kirakándom, mellyeket éppen
Most szedtem, ’s szemeim levelére leharmatozának.

Thyrsis.

Tiszta folyásitokat hagyjátok el, óh deli Múzsák;
Hordjanak a’ Faunok ’s Nimfák Czipruskoszorúkat;
Könnybe borúltt Kupidók, óh! fedjétek be vidékünk’
Tsergetegit mirtuslombbal, törjétek el immár
Íveteket, valamint régenn az Adóni’ halálán;
’S hasznavetetlen arany nyilatok’ végével ez ígét
Véssétek fel az ő sírjának néma kövére:
„Öltözzék a’ legszomorúbb formákba Világunk,
„És a’ főld ’s az egek vegyenek részt szívbeli búmban:
„A’ szép Daphne kimúlt, ’s nints a’ szerelem maga többé.”

Úgy is lőn: az egész Természet’ díszei menten
Elváltoznak, az Éj’ tsendes Nimfája’ világát
Barnítják szomorú felhők, ’s a’ fák tele könnyel.
Gyenge virágtsákat nosza menjünk szedni tövestől,
’S űltessűk sírjára! kihervadt fénye azoknak
A’ Daphnééval. Mit is érnek akármi czirádák,
Kikkel díszesedett a’ víg Természet egyébkor?
A’ szép Daphne kimúlt, ’s nints a’ szépség maga többé.

Itt nem-léte miatt a’ nyájak búba merűlvén
Zőld legölőre nem is mennek; nem vágynak epesztő
Szomjok at*
Szomjok at Sh., értelemszerűen em.
a’ tehenek tsilapítani tiszta vizekből;
Vesztét zengedezőbb hangokba kesergik a’ hattyúk,
Mint a’ millyeneket magok elmúltával eresztnek.
A’ levegőnek ama’ Nimfája, ki lakni leginkább
Mélly üregekbe szeret, komor andalgásba merűle,
Vagy mást vissza nem üt hangján a’ Daphne’ nevénél,
E’ névnél mellyet kedvére viszontoza máskor.
A’ szép Daphne kimúlt, és nints az öröm maga többé.

Eljön az éj, ’s főldünk’ enyhítésére az égből
Még sem ered harmat; kihasad későre a’ hajnal,
’S illatot a’ szellőn nem terjeszt semmi virágszál;
A’ szag-adó fűvek megszűntek balzsamomozni
A’ levegőt gazdag mezeinkbe; ’s az eggyes erővel
Fáradozó méhnek nints édes mézire gondja.
A’ szép Daphne kimúlt, és nints a’ Grátzia többé.

Többé a’ szántóka hegyes reptébe megállván
A’ levegő’ közepén a’ Daphne’ dalára nem űgyel;
E’ gyönyörű zengést nem fogják hímzeni többé
A’ madarak, hogy szép szavait bámúlva tanúlják;
Többé már a’ habok, mellyek mormogva tsörögnek,
Olly muzsikálásért, mellynek szava szebb az övéknél,
Nem tartózkodnak; hanem a’ part szélire tsüngő
Nádakat ingatván ezt fogják mondani nékik:
A’ szép Daphne*
Daphné Sh., értelemszerűen em.
kimúlt, és nints a’ múzsika többé.

Jön sóhajtva Zefir kijelenteni Daphne’ halálát
A’ remegő fáknak; nógatják a’ remegő fák
A’ Kristály tsermelyt; a’ Kristály tsermely előbbi
Tiszta vizét bezavarja ’s özön könnyekbe kizúdúl.
Szél, erdő, folyamat, mind sír a’ Daphne’ halálán.
Daphne, ditsőségünk’ ’s gyászunk’ oka, nints maga többé.

Mit látok? Maga Daphne megy ott, bámúlva lebeg fel
A’ magos Étherbe, ’s már fellyebb látszik az úszó
Felhőknél ’s a’ tsillagos ég’ híg mennyezeténél!
Melly gyönyörű Szállás, hova ő megy lakni ezentúl!
Ott örökös hűsség leng a’ fű-lepte mezőkön,
’S a’ ligetek mindég zőldellenek. – Angyali Daphne,
Daphne, akár Amaránt’ tornátziba nyúgoszol immár,
Óh akar a’ boldog kerteknek drága virágit
Örvendezve szeded, kik hervadságba nem esnek,
Nézz ránk, kik nevedet hívjuk, nézz isteni szemmel,
Daphne,*
Dafne Sh., értelemszerűen em.
kinek sorsod többé siralomra nem indít.

Lycidas.

Óh hogy ügyelt Múzsád’ szomorú nótájira minden!
Illy gyönyörű tsendet szerez a’ Philoméla’ keserves
Éneke, hogyha Zefir valamelly szép napnak enyésztén
A’ levelekbe’ tzitzáz ’s elalél a’ lombok’ ut[…]*
A szó vége lemaradt, sh.
Óh kegyes Istenné, juhaim ha tenyészni találnak,
Egy két gyenge barist fogok én áldozni tenéked.
Míg árnyéka lejénd fának, ’s illatja virágnak,
A’ te neved, híred, dítséreted el nem enyészik.

Thyrsis.

Indúljunk, Lycidas: hideg essőt hoz le magával
Orion, a’ főnek nem jó a’ fenyvesi árnyék,
Mordon fú Boreás, ’s a’ Természet maga bággyad.
Mindent dúl az Idő: Engednünk kell az Időnek.
Istenhozzátok völgyek, patakok, hegyek, erdők.
Istenhozzátok jámbor dalok és puha nyájak.
Istenhozzátok jó pásztorok, angyali Daphne,
’S minden egyéb dolgok, mind Isten véletek immár.


XV.
A híres RÁTZ SÁMUEL Úrhoz.
(Készűlt 1793b. és kinyomtatódott ím e’ Könyvben: A’ Borbélyi Tanításoknak Első Darabja, mellyet kiadott Rátz Sámuel, ’s a’ t. Pesten. 1794. 8.)

Uram! örvendez a’ magyar
Haza, hogy a’ mostani
Eskuláp’ Fijait hallja
Magyar hangon szólani;
Hogy görög módi ruhájit
Hippokrates letette,
’S magyar köntösre váltotta,
’s már azt is megszerette.
Galénus már Pestet lakja,
szolván Magyar nyelven a’,
Hangzik a’ Dunának mind két
partjain Avicenna. –
’S mikor a’ Magyarok ekképp’
Örömököt kiöntik,
Akkor az Úr’ érdemeit
szolják ’s Nevét köszöntik. – –
Zengjed Vizek’ nagy Királya
dítséreteit Annak,
Ki szájába tiszta magyar
hangot adott Hofmannak:
Hogy a’ Beszkédnek felhőket
megtetéző havassa,
Azokat a’ magyar Térre
Vissza hangoztathassa.
Külömben, nem árt azoknak
Semmi időhaladék;
Kivált, ha, a’ millyen az Úr,
Ollyan lesz a’ maradék.
Hullatni fog a’ Magyarság
örömkönnyek’ záporát,
Azzal öntözvén egy igaz
Magyar hazafi’ porát.
Míg Magyar lessz, és a’ Magyar
Míg Búrhávot szereti:
Megmarad az Úrnak neve,
Megmarad ditséreti.
Én pedig kérem az Urat
Kedves Hazám’ képében, –
Kinek igaz híve leszek
Éltem’ egész rendében,
Légyen kedves az Úr előtt
Nemzetem’ ditsősége. – –
Minden igaz Hazafinál
A legnemesebb vég e’
’S tiszteletemnek e’ tsekély
Jelét végye kedvesen;
Nyujtya ezt egy igaz Magyar,
Egy Hazafi szívesen,
Míg Magyar vérrel buzognak
Élet ere ágai,
Hazájának, és az Úrnak
Híve lessz Csokonai.


XVI.
Salétrom Inspector Kiss Imre Úrhoz.
Debreczenben,
(Nov. 5d. n. 1804.)
Mú’sáknak barátja! hát Mársot segíted?
’S gyilkoló bombáit langszárnyra repíted?
Irtózva lépek e’ halál műhelyébe:
De erősb ösztön hajt Barátom’ ölébe.
Bár itt’ ember ölő savakra találok,
Bár itt’ Kádra vagynak szűrve a’ Halálok;
Bár itt azt a’ czúkort öntitek kristályba
Melly keserves ízt hágy a’ Népbe ’s Királyba,
Bár, Barátom! az itt kipáralgott lének
Tsepjei számtalan könnyekké lennének:
Mégis e’ gyász’ kohát édesdeden látom,
Mihelyt eszembe jutsz, régi jó Barátom! –
Kivált most a’ midőn az alkalmatosság
Int, hogy veszteg légyen a’ komoly okosság;
Sárba is kihozott hozzád Imre napja,
Talám Máslással foly a’ Salétrom’ tsapja.
Jobb is lessz hát ha bor zúg ma minden Kádba
És víváttá válik a’ számba ’s a’ szádba.
Bezzeg ekkép’ tsapunk derekas szüretet,
Kívánván Imrének szerentsés életet.
— — — — — — —
— — — — — — —
— — — — — — —
— — — — — — —
De így is élj vígan Nemes lelkű Imre!
’S tarts számat baráti, hív érzéseimre.


XVII.
Serkentés a’ nemes magyarokhoz.

(Készítette Németűl Wéber Simon Péter. Muzsikára vette Toszt Ferentz. Elénekelték a’ Posonyi Reduthsálában az 1796diki Országgyűlés’ alkalmatosságával. Ugyanakkor magyarúl a’ Muzsikához alkalmaztatva kijött. Posony. 1796. 8.)

KÁNTÁTA.

A’ Magyarok’ Karja.
Hadra, Pajtásim! serényen,
Vágjuk a’ Frantzot keményen,
Dölyfös mérgét rontsuk meg!

Eggy Hang.
Számra Hérósok nem néznek
Egy valóságos Vitéznek
Bátorság kell, nem sereg.

Kar.
Hadra, Pajtásim! serényen! ’s a’ t.

A’ Történetek’ Múzsája.
(Recitativo.)
Minő Dal ez! – –
Hármóniával zeng az Égen,
Harsog Hegyen, Vőlgyön, Tseréken,
És minden embert felbuzdít.
Sok szózat ez – de eggy a’ hang’ szere;
Olly’ mint midőn Izráel Hadra készűlőt vere
Az Úr’ ’s Gedeon’ Fegyvere!

Magyarok’ Karja.
Hadra, Pajtásim! serényen, ’s a’ t.

A’ Történetek’ Múzsája.
(Recitativo.)
Mi borzasztó Dal ez! – –
A’ régi dolgokat vizsgáltam,
’S nem űgyelék a’ máiakra,
Mellyek jobban tartoznak a’ Fiakra,
Midőn a’ Lármahang fülembe hat,
Indúlok, ’s érzek sok bús gondokat
Nyílt szívembe.
Eggy hajdon szép országra nézek fel:
’S ah! tollam’ illy bús Lélekkel
Felvégyem e’, vagy ne!

Aria.
Hallatlan Történetekbe
’S borzasztókba kezdek most;
Vajha véres könytseppekbe
Márthatnám a’ Pappirost!
Illy’ gonoszság eggy summában
Nintsen semmi Krónikában.

A’ fiú az attya’ vérét
Itta érzéketlenűl,
Őlte a’ testvér testvérét
Sőt a’ vétek többre gyűl:
Szomjokat drágábbal óltják,
A’ felkentt Királyt elóltják.

A’ Magyarok’ Karja.
Vágjuk e’ Királyölőket
A’ mi kardunk vesse őket
A’ setét pokolba be.

Eggy Hang.
Emberséget színelétek,
A’ midőn azt meg-törétek;
Véres bosszú verjen le!

A’ Magyarok’ Karja.
Vágjuk e’ Királyölőket, ’s a’ t.

A’ Történetek’ Múzsája.
Sőt Teréziánk’ magzatja,
A’ ki néki mássa vólt
Lett vad mérgek’ áldozatja
És gyalázattal meghólt.
Vére ártatlan’ folyt el,
Mérgesen itták azt fel.

A’ Magyarok’ Karja.
A’ Királyház’ Magzatjáért
Álljunk bosszút Tréziáért
Kit Hazánk most is sóhajt.

Egy Hang.
Rettentő ez a’ latorság!
Álly bosszút, Nemes Magyarság!
Fel se vévén semmi bajt.

A’ Magyarok’ Karja.
A’ Királyház’ Magzatjáért, ’s a’ t.

Eggy Birodalombéli Német.
(Recitativo)
Ti Népek, – kik nyúgosztok békességbe, –
Királytok’ árnyékába’ még; –
Óh! lám – minket melly rettentő Inségbe –
Ejtett a’ Frantz’ kegyetlenség. –
Im’ városinkat és szép mindenünket –
Kegyetlenűl fel-perzselé, –
’S vad Nemzetként-erővel Nemzetünket –
Polgári hadra ingerlé. –

Arioso.
Ne hidjetek ketsegtető szavának,
Melly a’ szabadsággal teli,
’S bérért azt tsatsogó apostolának
Hogy most rablántzon nyögtök ti.
Irígyli hogy szép békességbe éljen
Országtok állandó időt.
’S az kell, hogy több bóldogtalant szemléljen;
Óh, óh, verjétek vissza őt!

Két Magyar.
Eggy. Távozz Frantz! magyar fülünkben
Tsalfa szód kedvet nem lél.
Másik. A’ Királyhűség lelkünkben
Lángol, ’s még Hazánkban él.
Ketten. Népünk ezzel kerget be
Téged’ Bojnyik-fészkedbe.
Kar. Távozz Frantz! Magyar fülünkben
Tsalfa szód kedvet nem lél.

Eggy Tseh.
Eljöttek széleink felé
Hóhérdrabanti a’ Pokolnak,
Hogy minket systematice
’S moraliter majd meggyilkolnak.
Printz Károly Márssal megjelent,
Mars látszott e’ vitéz Személyen:
’S a’ tolvaj Nép mind széllyelment. –
Éljen soká Printz Károly! Éljen!

Két Magyar.
Eggyik. Éljen! mert Ő a’ Hazának
Védelmére áltt elő.
Másik. Majd sok ősz saját fiának
Mondja, melly vítéz vólt ő.
Ketten. A’ veszély alig jött ránk,
Már segítni jött hozzánk.
Kar. Éljen, mert ő a’ Hazának
Védelmére áltt elő.

Egy Belga.
Hát mi hogy ne jajgatnánk
Belgium’ szegény lakóji!
Kik tudjuk, mint törtek ránk
Népünk meggyilkolóji,
’S adtak, játszván tsalfa színt,
Szabadságfát, ’s Gillotínt.

Már nem méltó ez Határ
A’ Sas’ árnyékában űlni;
A’ nyakasság bűntet már
’S hév buzgóságunk kezd hűlni.
Ah, az engedetlenség
Semmi jót nem szűle még!

A’ Magyarok’ Karja.
Térjetek hát útatokra,
Rontsatok Tirannustokra
Hódolván Királyunkhoz.

Eggy Hang.
Hogy ha ismét hívek lésztek
Tőle bóldogságot vésztek
Mellyet bőlts páltzája hoz.

Kar.
Térjetek hát Útatokra, ’s a’ t.

Egy Tirolisi.
A’ dühös Frantz széleinkről
Már felénk is bényomúlt.
Ám-de roppant bértzeinkről
Népünk által mind lehúlt.
A’ kemény stutzpattogásra
Omlott a’ sok Frantz rakásra.

Néktek hálá jó barátok,
Kik stutzot küldétek ki;
Préda hellyt kedves Hazátok’
Oltalmát szerzettük mi.
Mert h’ a’ Frantz Tirolba menne,
Úgy a’ győzés sullyosb lenne.

Magyarok’ Karja.
Hogy vitézűl hartzolátok
Isten terjesszen reátok
Érte bőv áldást alá.

Eggy Hang.
Stuttzot-is, sőt mindenünket
Néktek adjuk, ’s életünket
Hogy ha szükségtek lesz rá.

Kar.
Hogy vitézűl hartzolátok ’s a’ t.

A’ Történetek’ Múzsája.
(Recitativo.)
Sebhedt szívemre millyen Ír! – –
Belőle véres könnyek hemperegnek
Láttára illy’ szörnyű Történeteknek,
A’ mellyeket mind emberség,
Mind Isten és Vallás ellen
A’ hajdan még
Fényes, de most egész Világ’
Tsúfjára elallyasodott Frantziaság
Terjesztni meg nem szűnik.

Kar.
A’ gaz Frantziáknál egy Nép is még,
Méllyebb fenékre nem merűlt
Légyen dühösségedbe vég,
Mert a’ te bűnöd sokra gyűlt.

Múzsa. (Recitativo.)
De óh az emberséget mint tiszteljük,
Látván e’ nagy tekíntetet,
Hogy a’ vitéz szív’ gerjedelme,
Hogy a’ Haza’ ’s Király’ szerelme
Éget sok Nemzetet;
Hogy észak’ ’s dél’ allyáról
Már minden Nép minden határról
Seregbe tódúl a’ Király előtt,
’S körűlte táborsántzot vetvén,
Megójja őt.

Egy Magyar.
A’ Felkent mellett védelműl
Sok milliók mennek tsatába,
Kik élnek bóldog Bírtokába,
’S az Isten-is; ki Trónusába,
A’ Nemzetek’ fontjával űl.

Múzsa. (Recitativo.)
Magyar, Tseh és Horváth egészen
A’ mit mostan a’ Bétsi részen
Olly’ vígan tészen:
Örökre élnek az Históriába’,
E’ fényes tettek egy summába.

Arioso.
Nemes Magyar! hazád’ főldébe még
Nem jött a’ had ’s kegyetlenség;
Nem láttad még a’ gyilkos Frantzok mint pusztítnak,
Még hazátok fennáll, ’s mezőitek virítnak,
E’ bóldogság királyi mív.
Óh, hald! Királyod millyen bízva hív.
Menj hartzra győzni termett szív!

Magyarok’ Karja.
Semmi minket el nem vét,
Mégyünk víg dobszóval:
Bár az ellenség tüzét
Ontsa ránk tsomóval.
A’ fegyvertsörgésre mars!
Óh ez a’ legvígabb Mars.

Nép. A’ fegyvertsörgésre mars!
Óh ez a’ legvígabb Mars.
Kar. Már tudod dühös Frantz agy,
Hogy ha szemközt hajtunk,
Bátor számunk nints is nagy,
Van magyar kar rajtunk.
Görbe kardunk hány ezert
A’ nyeregből már levert?
Nép. Görbe kardunk hány ezert
A’ nyeregből már levert?
Kar. Majd h’ a’ Nemzet öszve jő,
’S hadra fog kiszállani:
Büszke tsúfolóin ő
Nagy bosszút fog állani;
És fog adni dupla bért,
Vakmerő rablásodért.
Nép. És fog adni dupla bért
Vakmerő rablásodért.
Kar. Majd megbünteténdi ez
Sok kegyetlenséged’,
Míg örökre porba vesz
Tsunya dölyfösséged.
Sírva nézed szerte szétt
A’ Magyarok’ Istenét!
Nép. Sírva nézed szerte szétt
A’ Magyarok’ Istenét!

Múzsa, Tseh, Tírolisi.
Múzsa. Rajta, hát Magyar fiak!
Istenben hartzolni,
Tseh. Míg tsak a’ kemény Frantz nyak
Meg nem kezd hajolni;
Tírolisi. És az árnyékkép nem kell,
Melly belé dölyföt lehell.
Hárman. És az árnyékkép nem kell,
Melly belé dölyföt lehell.
Múzsa. Hírt, és pálmát nyerjetek
Rólok e’ tsatában:
Tseh. Tudja jó Fej’delmetek,
Hogy minden Bajában
Tírolisi. Óltalmúl, mihelyt tsak szólt
A’ ti bátorságtok vólt.
Múzsa. Óh! miként hálál meg Ő
Mindent hajdanában;
Tseh. Mondván: Legtöbb kedvem nő
A’ Magyar Hazában.
Tírolisi. Mert vitézi szíve nagy,
És szerelme meg nem fagy.
Hárman. Mert vitézi szíve nagy;
És szerelme meg nem fagy.

Az egész Kar, a’ Néppel eggyütt.
Nem; nem hír, nem bér, tsak tiszt
Serkent védelmezni:
Eggy Magyart tsupán e’ kiszt
Vérrel-is fedezni
A’ Királyt és a’ Hazát,
E’ kettőért hartzra hát!


XVIII.
HUNYADI FERENTZHEZ.
(Ez az Énekekből és eggy Verses beszédből álló Munka készűlt 1794 eszt. ’s el is mondódott az akkori Poéták által az említett Superintendens Hunyadi házánál.)
I. É n e k.
(a’ LXXIX ’Sólt. nótájára.)
Ábrahámnak nagy jóságú Istene!
A’ te benned bizó szívnek mindene!
Kitől vagyon minden mozgás lehellet:
Légy kegyelmes Hadnagy kis Néped mellett.
Ennek Áronjával,
És egész házával
Lakozz mind éjjel nappal;
Hogy ember dítsérjen,
Alleluját zengjen
Házadban e’ Főpappal!

II. É n e k.
Szent öröm fohászkodik Jéruzsálemnek ligetén,
Inneplő Muzsikával örvend Papjának életén.
A’ vígadó vőlgyekből felhat, ’s az Egekig ér,
Így mindent megnyér
Érted a’ mit kér,
Óh, mi is, a’ mai
Próféták’ fiai
Hadd lehessünk e’ nagy Innep’ lantossai!

III. É n e k.
Vígadj szűz Helikon! tsergedezzen
A’ hegyek alatt zuhogó szent forrásod,
Víg nótát kettőzve zengedezzen
Hunyadi’ nevén örvendő ekhozásod.
Szent Hegyeink’ Múzsái Nevét hírdették
’S azt az örök virtusnak köveire tették.
Zengjetek
Ligetek
Mély tiszteletet tévén érdemének,
Mellyet már
Más határ’
Túdós, bőlts fiai tevének.

Az elmondott Beszéd.
Titkot énekelek, olly’ titkos esetet,
Mellyet tsak Poétás lélek szemlélhetett:
Nékünk Poétáknak úgy is az ébredett
Képzelés esmérnünk sok titkot engedett.
Hatalmas Képzelés! gerjeszd fel szikrádat,
Lobbantsd meg elmémben világos fáklyádat,
A’ melynek fénnyénél láthassam azokat
A’ testi szemektől elrejtett dólgokat!

Tsak alig hanyatlott a’ komor éjtszaka,
Mellyet a’ borzasztó homályosság raka:
A’ múló setétség’ ellankadásával
Sárgúlt már az hajnal első világával;
De fellyebb emelvén a’ rózsaszín fáklyát
Bontotta az álom’ szenderítő mákját
’S megszakadt ruháit szedvén szemem körűl
Igéző ortzáját vetette tűkörűl,
Melyben mit mutatott egy szent Fántázia,
Te tudod, óh, menyből szállott Uránia!
Mely látást tsak alig tudna beszélni el
Egy, Kristus’ lábánál űlő Gámáliel.

Leszállott a’ Vallás – mennyei nevezet!
Mely a’ Mindenható’ lábaihoz vezet. –
Leszállott a’ Vallás. Óh szentségnek Attya!
Mennyei súgárral fénylett ábrázattya,
Melynek szent Felsége édességgel jádzott
Rajta a’ Jehova négy betűje látszott.
Méltóságos mellyén az Urim Thummimmal
Tündöklött két lángot vetett Kerubimmal
’S tisztelő fényt vetett, kik látták azokra;
Mint emészthetetlen Mó’ses’ tsipkebokra.
Derűlt benne szívet enyhítő tekíntet
Melyről vígasztalás’ lágy balzsamát hintett.
Édes nyúgodalom jegyzé pillantásit,
Felséges szelídség minden mozdúlásit.
Ez az a’ szent Követ az Ég ’s e’ főld között
Melly hozzánk az Isten’ öléből kőltözött,
Ez az a’ Jóltévőnk, mellyet ha megvetünk,
Életet hazudó halál lesz életünk.

Ez jött le, ’s olly’ szent fény omlott ortzájáról,
Mint Mózsesnek, mikor lejöve Sináról.
Leszállott, ’s egy fényes felhőre leűle
Ruhája az égből a’ főldig terűle,
Mellyet sok halandó Tudományok fogtak
’s alatta tisztelő tsókkal mosolyogtak,
E’ jött le tisztelni azt a’ vídám napot,
Melyben idvezlették sokan a’ Főpapot.

Így szóllott – (s’ tsak alig kezdettük halgatni,
Szent borzadás kezdé lelkünket meghatni;)
Istennek hív Papja! kit e’ nagy Sionnak
Leányi tisztelnek e’ kegyes Áronnak,
Kinek szent érdemid az Úrnak házába’
Hosszas sorral vagynak metzve Sittimfába,
Ki a’ szent tornátzban állsz hív szolgálatot,
A’ néppel minden nap tévén áldozatot!
Hogy még a’ te lelked az élők’ főldén él,
Kedvesebb az sok száz Lelkek’ életénél;
A’ főld ditsekedik, a’ menyben örűlnek,
Ég föld közt sok ezer Hozsánnák zendűlnek.
Meg lessz a’ mit mindég kívántak mindenek,
Mert az égre illyen kérések jöttenek:
„Isten! a’ kegyesség’ jó Bírája ’s Attya!
„Ezt esdekli sok száz szívnek indúlatja.
„Hogy tartsd meg sokáig kegyes Püspökünket
„A’ ki szent Ortzádhoz vezérli népünket,
„Az élet vizével legeltetvén nyáját,
„Hordozza a’ tőlled írt Törvény’ tábláját.
„Kerítsd körűl őtet minden javaiddal,
„Hordozd kézen fogva több Prófétáiddal,
„Follyon rá, mint drága kenet, szent áldásod,
„Hogy légyen házadat építő Esdrásod,
„Egész Nemzettsége e’ Lévi’ fiának
„Légyen a’ Nép előtt szente Jehovának.
„Jábesi időket érjen örvendéssel;
„Végre az Egekbe ragadd fel Illyéssel,
„A’ hol zengjen száján az a’ ditső Ének,
„Mellyet énekelnek a’ húszonnégy Vének.”
Illyen szók lebegtek az Úr’ zsámolyánál,
Melly a’ Kerubimok’ rettentő vállán áll.
A’ Jehova hármat menydörgött ezekre
A’ változhatatlan*
valtozhatatlan Sh., em.
végű kérésekre;
A’ Lelkes állatok’ trónusa dörömbölt,
Alól a’ felhők közt a’ főld ’s tenger bömbölt,
Mellyet a’ sikóltó lárma tisztelettel
A’ forgószeleknek szárnyán végezett el –
Igy esett Ti pedig mind, mind örűllyetek,
A’ Jehova’ Lelke lakozik veletek,
Ád kegyes Abdiást kegyes Esdrásokat
Törésre ált Mózsest, Istenes Papokat.
Ád Superintendenst a’ millyet tsak kértek,
Ollyat mint Hunyadi, a’ kit már esmértek,
Ollyat mint Hunyadi, ’s nála is bőltsebbet –
Bőltsebbet? – mit mondok! – – – Már nem szóllok többet.

Ezt mondván, hírtelen eltűnt szemem elől,
Hosszan bársonyozván az Eget jobb felől.
Láttuk a’ felhőbe miként bémerűle,
’S az élő Istennek lábaihoz űle,
Tsókolván gráditsát ditső Trónusának,
Háromszor kiáltott szentet Jehovának;
Melyre a’ ditsőűlt Lélek’ Templomában
Zengett a’ Szent minden Serafim szájában,
’S Trombiták harsogtak ’s e’ Triumfi Ének’
Hangjára az Egek öszverendűlének. –

Ezt láttuk; ’s tsak azért jöttünk udvarodra,
Hogy azt, a’ mit láttunk adhassuk tudtodra;
Nékünk Poétáknak úgy is az ébredett
Képzelés esmérnünk sok titkot engedett.

IV. É n e k.
Ha valaha lefoly az a’ gyászos óra,
Melyben maga, óh!
Maga Hunyadi megyen a’ koporsóra,
Oh keserves szó!
Halálát a’ népek siratják
Gyászhalmát könnyekkel áztatják
Rózsákkal béhullatják,
Maga zokog az egekig óhajtozó
Jajjal az Ekhó.

V. Ének. (A’ LXXXIV. ’Sólt. nót.)
Isten légy e’ Főpapoddal,
Árnyékozd bé jóságoddal
Mint több kegyes Prófétáidat.
Mint a’ Libánus’ vőlgyére,
Forrásként áraszd Fejére
Onnan fellyűl bőv áldásidat.
Míg az élők’ főldét lakja:
Jóvóltod légyen sisakja.


XIX.
A’ korán megtisztelt virtus

(Elmondták, és elénekelték N. Mélt. Vázsonkövi Gróf Zitsy Károly Ő Excellentziája, és Mélt. Nagy-Károlyi Gróf Károlyi Jó’sef Ő Nagysága ’s a’ több jelenlévő Uraságok előtt a’ Debretzeni Poéták 1794. eszt. Júliusnak 5dik napján; midőn Ő Excellentziája Gróf Károlyinak a’ Szathmári Fő-Ispánságba lejendő béiktatására Debretzenen keresztűl útazván véle s több Uraságokkal a’ Ref. Collegiumot meglátogatni méltóztatta.)

I. Ének.

Fébus. Múzsák! kik a’ hegy’ tövében,
Múlattok a’ zőld Tempében,
Jertek vígan énekelő
Lanttal elő.
Kezdjetek új éneket,
A’ most jött Főrendeket
Vélek tisztelvén.
Múzsák. Óh mi nem hallottuk még,
Melly méltóságos Vendég
Peng itten a’ hír’ nyelvén?
Fébus. Itt’ Országunk’ Főbírája,
Kit méltán tisztel Hazája;
Eljött Hazánk’ Nagyjaival
’S KÁROLYIVAL.
Múzsák. Gróf ZICSIT, Gróf KÁROLIT,
A’ Thémis’ Apostolit
Látja Pallásunk.
Fébus. Tiszteljétek énekkel.
Múzsák. Ekhózzon hát nevekkel
Örvendező szállásunk.


II. Ének.

Fébus. Nohát hárfátok’
Ha leraktátok,
Szedjétek kezetekbe,
Tágúltt húrjait
Hangoztassa itt’
E’ kies berekbe’.
Mondjatok mindnyájan tátott
Torokkal hangos vívátot;
E’ két Méltóság’ Nevének
Zengjen Pinduson az Ének.
Múzsák. Éljen ZICSIVEL,
’S kísérőivel
Éljen KÁROLY, éljen!
Mi térdhajólva
És kéztsókolva
Mind tiszteljük méllyen,
Azt kívánja e’ Vívátunk,
Mellyet az Égre botsátunk,
Azt kívánja Debretzennel
Azt Nemzetünkben mindennel:
Hogy sok időkig,
Sok esztendőkig
Tartsa meg őket az Ég:
Mert mindnyájának
Szíve Hazának
Szeretetivel ég.


BESZÉD.

GRÓF KÁROLYI JÓ’SEF lesz az én énekem.
Vajha elég erőm volna hozzá nekem!
Legszentebb Igasság hagyd el az egeket;
Szálly le ’s újjaiddal illesd ez éneket.
’S engedd hogy a’ Kőltő’ vék’nyan szőtt meséje
Lehessen ártatlan fejed’ piperéje,
Mond meg a’ ditsősség halmán KÁROLYINAK
Mint adódott fényes széke Atyjainak:
Tsak alig virágzott Ifjúsággal képe,
Már az Érdem’ köves bértzére fellépe.
’S követvén Ősinek ditső nyomdokait,
Botlás nélkűl járta darabos hantjait.
Mint mikor az Ifjú Alkmene’ fijának
Edonís’ Nimfái leseket hányának,
Hogy a’ Virtus útját emberűl megfussa,
Vólt egy kézen fogva vívő Tronimussa,
Ki a’ gyönyörűség mellől elvezette,
’S bádgyasztó karjai közzűl kifejtette;
Tudván, hogy e’ tsalárd énekű Sírenek
Sok Nagyot halálos sírba temettenek:
Úgy ez ifjú Grófot első Virágjába
A’ Virtus vezette Elei’ útjába,
Hol félre kerűlvén a’ Puhák’ táborát
Követte Attyait ’s oktató Mentorát.
Megvetvén hát ifjú szíve’ puha kényjét,
Mászkálja a’ Virtus’ és Érdem’ ösvényjét:
’S végre kimerített erővel, izzadtan
A’ meredek bértznek szélére felpattan:
Hol a’ Tiszteletnek űlvén hintajába
Az Érdemmel együtt megy ditső várába,
Ki elkopott útas ruháit leveti,
Bársony Palástjába talpig őltözteti,
Letörli izzadó tsepjeit újjával,
Éleszti az Égből szált Ámbróziával;
Azután tsókokat ortzájára vetvén
Fejet hajt, és nyájas karjain vezetvén
Viszi a’ Ditsősség’ fényes templomába,
Melly a’ hegytetőn áll az ég’ szomszédjába’.
Itt a’ Ditsősségnek vezeti elébe
’S ajánlja boldogúlt Ösei’ rendébe,
Öseinek, a’ kik már a’ Ditsősségnek
Egén első fényű ragyogással égnek,
Kiknek már Neveik a’ templom’ falában
Metzve tündöklenek adamás táblában.
’S*
,S Sh., em.
lelkeik egy fényes ködből font fellegnek
Szárnyain a’ többi Hérókkal lebegnek.
Jó’sefnek nevét is ezek után vágja
Hogy az idő’ irigy foga meg ne rágja.
Magát a’ Ditsősség’ székébe ülteti,
Isteni kezeit rá áldással veti,
Mennyei súgárral ragyogtatta szemét,
Melly világosabbá tégye Nagy Érdemét – –
Ekkor a’ templomból kihozván fényesen,
Egy babérerdőnek viszi egyenesen,
Melly a’ gyémántokkal fénylő falak mellett
Örök tiszteletű árnyékkal zőldellett.
A’ Héróknak sírjok e’ tsendes erdőbe
Szent borzadást önt a’ néma szemlélőbe.
A’ mint feküvének itt a’ Hazafiak’
Örök áldására méltó KAROLYINAK:
Tisztelt hamvaikon borostyánok nőttek,
’S felettek szentséges árnyékokat szőttek,
Mellyek a’ nékiek áldozó Hazának
Sóhajtásaitól gyengén susogának,
’S a’ bennek pihegő Ekhónak kebele
A’ sír felé bádgyadt hangal nyögdétsele.
A’ Ditsősség edgyik babérra felhága,
’S róla egy pár legszebb ágatskát levága,
Melly a’ fáról függő, és ellenséges vért
Izzadó fegyverek’ vasához még nem ért.
Még most is könnyekkel tsorgott ágatskája,
Mellyet sok Hazafi hullatott reája:
Meleg vólt még most is a’ hív Magyaroktól,
Levelére méllyen raggatott tsókoktól.
Ezt kötötte öszve; ’s a’ mindég mellette
Őrtálló ZICSINEK kezébe engedte;
Nem lévén senki is Nálla méltóbb erre,
Hogy koszorút tégyen egy illyen Emberre.
Meglett; ’s ekkor eljött ZICSÍ, KÁROLIVAL
’S a’ Haza’ sokféle rendű Fiaival:
Mellyet látván Pallás, a’ megkoszorúzott
GRÓFNAK Múzsáival örömnótát húzott.
Kérvén térdhajtással annyi grátziáját,
Hogy végye kedvesen vékony hederáját,
Mellyet az örvendő magyar Helikonnak
Ártatlan Leányi tisztelettel fonnak.
’S ámbár ékesíttse ditső borostyánja,
Ez is homlokait tsókolni kívánja;
Hogy tanúja légyen azon tiszteletnek,
Mellyel eránta a’ Múzsák viseltetnek.


III. É n e k.

Fébus. Rekesszük mindnyájunkat NAGYSÁGOK’ kegyes Szívébe.
Múzsák. Rekesztjük mindnyájunkat NAGYSÁGOK’ kegyes Szívébe.
Élesztgessen bennünket annak szeretetivel.
Fébus. Óh ne vessen el!
Múzsák. Óh ne vessen el!
Fébus. Fedje Pindusunkat!
Mindnyájan. NAGYSÁGTOKNAK szenteljük fel mindnyájunkat.


XX.
Tisztelő versezet.
Cs. K. Ingenieur Kapitány, és Kamerárius Mélt. Vajai Báró Vay Miklós Ő Nagyságához, midőn Neve napján a’ Debretzenbe érkezett Szathmári Nemes Sereget ’s annak Vezérét Gróf Károly Jó’sef Ő Nagyságát elfogadta volna 1801 eszt. December’ 10-dik napj.

Nem közönséges szokásból, melly tsak külsőn tartódzik,
Nem sovány hízelkedésből, mellytől szívem irtódzik,
Nem azért hogy Dubronovszky mára tette nevedet;
Hanem belső tiszteletből köszöntlek meg Tégedet.
Mert ha mind Miklós nap vólna, mikor temjénezlek én,
Úgy háromszáz hatvan ötször esne az minden idén;
Nints hát időre kiszabva, nints az én tiszteletem,
Tsak hogy külsőképpen azt is most jobb móddal tehetem,
Óh mennyiszer óhajtottam néked udvarolni már:
De jaj egy kis Ikarusnak, ha a’ naphoz közel jár!
Szent réműlés tartóztatván kerűltem tornátzodat,
Tsak munkáidban szemléltem halhatatlan vóltodat.
Nemes Lélek! légyen szabad Múzsátskámnak szóllani.
Sokszor tud egy kis halandó halhatatlanítani
Hadd zengjem Osszián’ Lantján Hérósba száltt Lelkedet,
Melly a’ múlandók’ Sphaeráján már fellyűl emelkedett,
És nevét béróva hagyván a’ gyémánt oszlopokon
Ditsősségét lobogtatja a’ testvér tsillagokon.
Engedd meg hadd kívánhassak néked örök napokat.
Mit mondok? hiszen te bírod örökre már azokat.
Engedd meg hogy minden jókkal áldjalak, míg élni fogsz,
Míg velünk az eloszlandó főldi ködök közt ragyogsz:
Ez is minek? – óh Nap vagy Te, kit néz e’ szűk szegelet,
Ki a’ Bőltsesség tűzszárnyán jársz horizonunk felett;
Engedd meg hát, hogy Párodnak helyetted udvaroljak,
’S a’ Nap hevét ki nem állván e’ szelíd Hóldnak szóljak:
De itt is Lantom’ húrjai gyarlón leszállonganak;
Mert a’ Testvérjekről magok a’ Grátziák dallanak.
Mit szóljak hát? – – Rajta még is gyenge Lantom’ felveszem,
És tsekélységem’ truttzára udvarlásom’ megteszem.
Emelkedj Múzsám a’ mint tudsz. – – De mit látok Istenek!
Minémű öröm’ lármája, a’ melyre megrezzenek?
Ki az a’ kit hozzánk hoznak kelet felől az Egek
Mint pompás napot késérvén aranyos kék fellegek?
Tüzet, fényt, elevenséget terjeszt Városunk felett,
Sűrűn bámúl a’ halandó, tsudát kűld a’ napkelet.
Óh! esmérem Károly ez, és Hazám’ Bajnokjai,
Most, most örűlj; mert Népgyőző a’ Te nagy neved VAY
Adj ételt a’ Leventáknak, érdemes Hazám’ Fia!
Salétromot ágyújoknak; hadd vesszen a’ Frantzia. –


XXI.
dr. főldiről egy töredék.
(Készűlt 1801-ben midőn Főldi a’ magától Linne’ ’Sistémája szerént magyarúl kidolgozott Természeti Históriának első Darabját nyomtatás alá adná.)

A’ Természet’ erős búvárja az északi Linne’
’S a’ szép Szultzer ama’ jó izlés’ mestere FŐLDIT
Míg ő tiszta szavú Lantján Eratónak ölében
Árpádnak fijait gyönyörűbb hangokra tanítja,
’S felnyitván az egész Természetet, össze seregli
Tág elméjében az egész Hóldallyi világot
Felragadák tsuda karjaikon e’ főldi hazából.

Szultzer bévezeté e’ képződési világba
Melybe az ízlésnek felséges Temploma mellett
A’ gyönyörű Lelkek tündöklenek: a’ sok idétlen
Elme pedig nyomorúlt nyűg közt a’ porba rikátsol.
„Jöszte idébb, úgy mond, FŐLDIM, nesze lant, nesze korbáts
„Ezzel az ízlésnek szentebb törvényire szoktasd
„Pólgártársaidat, kik szép tudományra születtek
„Mert lát’d mennyi Magyar vagyon itt; de – de mennyi pedántok,
„Névnapi rigmisták, szélmalmok nyüsgenek itten,
„A’ kik ezen helynek nagy mérészelve tapodják
„Szent küszöbét! Itt a’ korbáts, verj görbe nyakokra. – –
Lantját megköszöné, korbáttsát másnak ajánlá.

Ekkor gyenge babért fűzvén gondlepte fejére
Felveszi őt Linné és minden főldi teremtést
Fellyűlről neki megmutogat, valamit tsak az égnek,
Főldnek, tengernek tág gyomra magába be foglal.
Egy nagy öregbítő tsövet adván nékie, így szóll:
„Látod e’ melly kitsiny itt a’ főld, félrésze vizekkel
„Béfoglalva setét zőldes, félrésze világos
„’S mint félérésű tzitrom hintálva tulajdon
„Terhe’ nyomásától, lógg, a’ nagy semminek ágán
„Mennyi pitziny férgek mászkálnak rajta, balénák,
„Hány bogarak járják túlnan? mind bértzi vadökrök,
„Mind elefántok azok; kik közt a’ halandók
„Mint a’ hangyafiak hitvány munkába nyüsögnek.
„Úgy e tsekélység így minden? – Most már az üvegtsőt
„Megfordítva tekíntsd: im a’ végetlen üregben
„Főldi hazád […]*
Ez a sor hiányos, sh., kimaradt egy szó, a másik szövegváltozat alapján pótoltuk: [mértéktelen]
nagy tengelye végén
„Tágos gőzgömböt, hóbértzeket összetolúló
„Tengereket sok ezer mértfőldnyire mint hemperget.
„Látsz e’ amott egy rettenetes tsuda állatot? ímé
„Mint amaz egyszarvú fene vad, mérgébe kietlen
„Lábainál tombol szemeit borzasztja dühösség.
„Mint mérsékli kemény szarvát fenyegetve, hogy azzal
„Vagy tőlgyfát vagy vén jegenyét tsapjon le derékba.
„Gondolod e, mi ez a’ Behemót? – Egy Lyánka’ kezéből
„Kisded teste miatt kitsuszamlott két napi bolha. – – –


XXII.
Bútsúzás egy Lyánkától.
(Tsináltam 1802. eszt. Februariusnak 12d. Napján Komáromból való haza indúlásomkor.)

Virágozzál, szép Rózsaszál!
Jó szüléid’ kertébe,
’S kikeletkor plántáltassál
Egy jó ifjú ölébe.
Teremj édes magzatokat,
Tölts sok vídám Tavaszokat,
Végre a’ Menyországba’
Élj hervadatlanságba. –

És ha majd e’ Patsirtának,
Ki most nálad énekel,
Tavasszal a’ kék Tiszának
Partjain túl menni kell:
Emlékezz rá jó szívedből
Ejts egy sohajtást mellyedből,
És az, mint rózsaillat
A’ szellőn házamig hat.


XXIII.
Örömversek Professor BUDAI É’SAIÁS Úrhoz.
(Midőn 1794-ben a’ külső országi Akadémiákról mint meghívott Professor lejött.)
I. Ének.
Nem számlálják ollyan vágyással
A’ két Pólus alá szorúlt
Hosszas Éjtszakába borúlt
Halandók az órát egymással;
Hogy az a’ nyájasabb nap
Jőjjön valahára,
Melyben süssön a’ víg Nap’
Mosolygó súgára:

Sem a’ téli bőrbe öltözött
Gyenge tejét szopott tsira
Nem vágy Zefír’ tsókjaira
Úgy a’ hideg göröngyök között;
Hogy kertjében a’ szép Flóra
Apólgató kézzel
Egyengesse mosolygóra,
’S tőltse tele mézével:

Admet’ nyájától Apollójokat
Nem várták úgy tanítványi
’S árván kesergő Leányi
Sírva vervén bádgyadtt lantjokat: –
Mint a’ miként esdeklének
Eddig az óráig
Fiai e’ kis Tempének
Hozzád Göttingáig.

II. Ének.
Most már kedves Személlyednek
Enyhítő látására
Minden szívek megélednek,
Indúlnak víg nótára;
Ezt az öröm hármaztatja,
Tarka szárnyát tsattogtatja,
Tsepeg róla Ambrózsia ’s Nepente,
Mellyel vídám ábrázatját ki kente.

Peng e’ kis hely’ Múzsáinak
Édesen rezgő lantja,
Minden húrja BUDAINAK
Kedves nevét pattantja;
Zeng az öröm, zeng a’ vivát,
Míg az öröm míg a’ vívát
A’ szíveknek érzésibe szakadnak,
’S egy édes sóhajtáson elszunnyadnak.

III. Ének.
Élj vígan nagy Lélek! érdemeddel
Anyai kezén a’ tsendes bóldogságnak.
Járjon a’ ditsősség nagy neveddel
Szegeletein mindenütt a’ világnak,
Szállj az egek’ tsillagjira az Hónorral,
Állj ide a’ nagy lelkek’ kapuiba sorral.
Majd a’ hír
A’ mélly sír’
Omlásai közt érdemed’ megtartja
Könnyekkel,
’S énekkel
Hálálja Duna’ Tisza’ partja!


XXIV.
A’ semminél több valami.
(Töredék egy Levelemből, mellyet Mátyási Úrnak 1794 ben írtam.)

A’ mint mondják, kijött Patzkó’
Préssén eggy Istória,
Nem jó benne úgy mond Latzkó,
A’ sok teketória,
Ha semminél több Valami,
Tsak probatió Calami,
Mind az, a’ mi.

Mért nem forgott hasznosabba’,
A’ mi vólna szükséges,
Nintsen az egész Darabba’
Egy vers is idvességes:
Sok vágott nyelvű Máttyás itt,
A’ ki olvassa Mátyásit,
Tsak, tsak ásít.

Mind szerelmes, és szúrdaló,
Sok – ón Fejűt – megsérte,
Egy – két ittze borra való
Kár az embertől érte;
Jobb vólna addig aludna,
Vagy verset írni ne tudna,
Ne hazudna. –

Így gúnyolák sok zoilok
Érdemidet a’ porban,
Fel vólt húzva tompa Nyilok
Nyelvek’ végén egy sorban,
Mellyeket az esztelenek
Az okosoknak ellenek
Hegyeztenek.

Én pedig a’ szebb lelkekkel
Te melletted kikeltem,
És nagy nevednek ezekkel
Zőld borostyánt szenteltem:
Magam utánnad azomba
A’ Parnasszusi Templomba
Mentem nyomba.

Verseidről azt ítélem,
’S mások úgy ítélnek:
Hogy azokban eggyütt vélem
Vídám lelket szemlélnek;
Maga a’ TSÓK méltó volna,
Hogy minden Szűz rád hajolna,
Megtsókolna.


xxv.
A Békesség és a Hadi érdem.
(Ezt a Töredéket dolgoztam Pesten 1801-dik eszt. mikor az oda való nagy Piatzon Nádorispány Ő Hertzegsége a’ Terézia Vitézi rendének keresztjeit az érdemes Hadi tiszteknek Nagy-pomával kiosztotta.)

Még mindég tsak setét búkkal
Rántzolván homlokodat,
Emberölő háborúkkal
Erőltetted lantodat,
Vagy a’ Pompás Természetnek
Andalogván útjain
Néha a’ szűz szeretetnek
Pihentél meg karjain:
De most, Múzsám! békességnek
Innepit kell zengened,
És a’ Császári Felségnek
Nevét ditsőítened.
Ki a’ véres diadalmat
Népiért feláldozá,
És a’ hószín nyúgodalmat
Hazánkba visszahozá.
Trónusát, (mellyet sokáig
Tüzes felhő fedezett,
Melly a’ világ’ négy sarkáig
Dörgött, őlt, menykövezett,)
Most olly áldott nappá tette,
Melly fényt és életet ád. –
Óh kegyes Király érette
Örök hálá szálljon rád!
Im egy korona; a’ mellyet
Készít néked minden Hív,
Mellyen Brilliántok helyett
Van egy egy jó Magyar szív;
Nintsenek rajt’ Indiának
Néger vesztő gyöngyei,
Hanem miliom anyának
Megvígasztalt könnyei.
A’ felvídúlt mezők; kertek
Tzifrázzák kerűletét,
Mellyek elhagyva hevertek
Lakos nélkűl szerteszétt.
A’ népnek megkímélt vére
Bíbor béllést ád alá,
’S fényje önnön érdemidnek
Arany almát függeszt rá.
Jer, tedd fel*
teddfel Sh., em.
óh, Haza’ Attya!
Itt nagy Lelkednek jele. –
Melly kevés Király mondhatja
Hogy ő illyet visele!
És te Múzsám! olaj fával
Kerítvén homlokodat,
Vedd fel*
Veddfel Sh., em.
innepi pompával
Érdemzengő lantodat.
Jer velem a’ békességnek
Újúló tornátziba,
Mellynek száz óltárok égnek
Bodzás omladékiba’.
A’ népek köz vígságára
Készítts éneket velem:
Mert meggyőzte utóljára
Magát a’ győzedelem!
Jer, ’s keljünk túl a’ Hágónak
Meredek tsapásain,
Adj kontzertet az Ekhónak
Hazám’ boros halmain.
Édes születtefőldemnek
Fővárosát járjuk meg,
Hol sok Magyar Fej’delemnek
Hamvain szent Éj lebeg.
Nézd mint tapsol a’ Nemesség,
Nézd a’ nép mint örvendez.
Óh mit nem tesz a’ Békesség! –
De – de mit hallok? – – mi ez?

Megzendűl egyszerre örömlármával az Ekhó
Pest palotáji között a’ népnek tengere zúgbúg
Hempelyeg, és muselin habokat tol az újpiatz’ öblén
A’ Gyulay Grófnak seregéből Szittya vitézink
Innepi pompával fogtak helyet; óh deli látás!
Szívemelő jelenés! a’ lelkes tarka Spalírok
A’ bajuszos statuák melly szép hadi rendbe ragyognak.
Jámbor zörgéssel tsördűl azon egy minutában
A’ puskapromenád: a’ Trombita türtt reze tördeltt
Hangra ropog, közzé zendűlnek az erdei kürtök
’S a’ buta rézdobokon fabotok repedeztetik a’ bőrt
*
Sír A hiányjel sh., elhagytuk.
Sír a’ lágy Klarinét dobog a’ dobok’ apja’ gorombán
’S a’ tsörgők nesze köztt fenekét veri döngeti tölgygomb;
A’ Kordál öblös hangon a’ tompa Fagótnak
Réz nyaka. Most egyedűl ábrándozik egy vagy két hang,
Majd pedig egybezavarva zsibonganak ’s a’ megeresztett
Trombita-dob-sípszó harsog, kopog, énekel, ordít,
’S a’ tsengő tányért némítja a’ tábori Tambur.

Az újságra bámúlt Pest’ Buda’ ’s a’ bátor
Vitézek’ közepén áll egy pompás Sátor
Felibe az örök Ditsősség fényben száll,
’S lebegő szárnyakon fenfügve trombitál,
Edgyik kürtjét tartja Pestnek és Keletnek
Másikat Budának vagy Napenyészetnek,
Az ősz Duna vígan duplázta harsait
’S megtanítja rájok tomboló habjait,
Leküldi vívátját a’ pontus’ torkáig
A’ Magyar’ vitézség’ régi határáig;
Vedrének feneke vígan veri vissza,
Mellynek szűk de tiszta vizét a’ Sváb issza,
Ama kegyes Püspök’ meredék óltára’
Százszeresen dobja Buda’ kőszálára,
Szétt zúzik az Ekhó a’ kemény szirtokon
’S elterűl a’ hangpor a’ Pesti homokon.


XXVI.
Erdődi Lajoshoz.
(Midőn 1801-ben Juliusnak 7 dik napján egy Úritársaságban előttem olvasnák néhai Tekintetes Erdődi Lajos Úrnak azon verseit, mellyeket itt a’ magok valóságokban közlök; alája a’ következendő sorokat írtam.)

*
Először Erdődié alcím alatt Erdődy verse olvasható, utána a 233 l. lapon Az enyim alcím után a Csokonaié.
Szép elméd nézzem e, vagy nemes lelkedet?
Erdődy! mind kettő naggyá tett tégedet,
Hígabb éggel tápláltt Múzsádat ölelem,
Eredeti Magyar Szívedet tisztelem.
Írj, ’s Félistenekké lésznek ama’ Nagyok,
Kik’ dítséreténél én – én kissebb vagyok.
Majd a’ te neved is szent marad minálunk,
Sírodra érdemlett borostyánt plántálunk:
Addig is síratván e’ Hazánk’ fiait,
Tsak az vígasztal hogy bírunk még két Vayt. –


XXVII.
Sárközy Kisasszon halálára.
(Írtam 1801-ben, a’ midőn ő Hektikába meghólt.)

Itt fekszik ő – a’ hajdanában
Kedves mosolygó Rózsaszál,
Elhervadott nyíló korában
És fálya’ díszét – vesztve áll,

A’ mord halál e’ ritkaságot
Meglátta, és tárgyúl vevé
’S e’ bíbor ortzájú virágot
Egy sárga rózsává tevé.

Sárgán se múlt el tetszisége
Sárgán is ékes rózsa volt:
De élte’ lángja fogytig ége,
És elnyelé e’ néma bolt.

Itt áll, – de tsak kóró magában,
Ah, a’ mosolygó Rózsaszál
E’ düledéknek oldalában
Bús fája*
lja Sh., értelemszerűen em.
díszét – vesztve áll.

Mellette tépett szárnyal űlnek
A’ víg Reménység’ gyermeki,
Sír Hímen és füstölve űlnek
Leforgatott szövétneki.

*
A sor nem kezdődik bentebb, sh., em.
Ti ifjak! a’ kik szép szemére
Hevűlve olvadoztatok,
Könnyes szemekkel sírkövére
Hervadtt virágot szórjatok,

’S mondjátok ezt: „ah így futál el
„Tőlünk te rózsás Grátzia!
„Illyen valál: így hervadál el
„ÓH SÁRKÖZY TERÉZSIA!


XXVIII.
BELGRÁDRA.
(Ez a’ kis darab nevendék Múzsámnak maradványa. Írtam 1790-be. Hadd legyen itt, úgy sem fog nagy helyet.)

Szerentsétlen Belgrád! óh meddig tántorogsz,
Egy kézről másikra vallyon meddig forogsz?
Álly meg örökösen ’s pihenj utóljára
E’ két fél szomszédnak állandó nyugtára!
Véren épűlt város! vérrel meddig hízol,
Magosan felépűlt várodba míg bízol?
A’ Duna és Száva tégedet szolgálnak,
Szervia’ és Hazánk’ hegyei strázsálnak.
Te voltál és te vagy kúltsa országunknak;
Tartsd tehát magadat a’ mi Városunknak.
Ne légy tolvajkúltsa a’ vad Pogányságnak,
Melly mindég rablója volt magyar országnak.
Változó Holdodnak, a’ melly most lemégyen,
Kívánom utólsó fertállya e’ légyen!


XXIX.
Görög Úrhoz.
(A’ hírmondó mellett volt társának Kerekes Úrnak halála felől. Írtam 1802.)

Megholt egy haza’ embere,
Megholt, és idegen por fedi Béts alatt
A’ fáradtt KEREKEST: jövel
Gyászos Melpomené! ’s éjjeli sípom’
Jajdíts bánatos éneket.
A’ buzgó Hazafit zengeni szent irány
Ah jó szíve, Magyar tüze
Közjóért pihegő Lelke, serény esze,
Ah érette esenkedő
Népünk mind kitsinyek voltak az ég előtt.
Megholt! ’s jókori Fátuma
Minden jámborokat búba meríte bé,
’S főként tégedet, óh GÖRÖG!
Óh bajtársa, ’s igaz Dámona ő neki
Űlj sírjára Hazám’ fia!
’S gyászolván keseregd tiszta barátodat,
Én – mert szívbeli bánatod –
Megnémít – ki fogom*
kifogom Sh., em.
zengeni siralmad.


XXX.
Generál Hoche halálára.
(Íródott. 1797-ben.)
Hos, a’ Bonapárte’ barátja,
Megelőzé minden arányban
Görög ország ’s Róma’ vitézit
Egyedűl – esztendeiben nem.


XXXI.
Jósepha Kisasszonhoz.
(Szereztetett 1799 ben Martius’ 19. napj.)

Keljetek fel napkeletnek
Óldaláról, keljetek,
Ti a’ bádjadtt Természetnek
Lelket adó szelletek!

Keljetek fel, ah mit késtek!
Már az a’ Nap itt vagyon,
Hogy Gángesi lehelléstek
Erőt végyen a’ fagyon.

Nyissátok meg Napkeletnek
Bársony színű ajtaját,
Húzzátok a’ Kikeletnek
Felrózsázott hintaját.

Minden kintsével Flórának
– Felé szárnyaljatok,
Hogy ott egy szép Grátziának
Csókkal udvaroljatok.

Puha szárnyal legyezzétek
Szép mellyét és homlokát,
Új rózsákkal teríttsétek
Lába’ kedves nyomdokát.

Menjetek! – ah bár el menne
Ámor is ti véletek,
’S ama szívén sebet tenne,
A’ Kiért én reszketek.

És a’ kinek szép tüzével
Ha magam’ ketsegtetem,
Bíztomban minden kintsével
A’ világot megvetem.

Óh, ha Ámort meglátjátok
Hó nyakán vagy kebelén,
Egy pár tsókommal adjátok
Tudtára, mit érzek én?

És ha rá lő kis nyilával,
Tüstént szárnyra keljetek,
’S még meleg sóhajtásával
Lelkembe repűljetek.

Hogy ez nap, melly imádandó
Nevének szenteltetett,
’S mellyen kívánok állandó
Egésséget, életet,

Ama’ szép név’ innepébe’
A’ mellyet bálványozok,
Essen szívem’ szerelmébe,
A’ kiért sóhajtozok.

Tán ez nap a’ szeretettel
Kőltsön hűségre kelünk,
Mellyet minden kikelettel
Egymás’ karján szentelünk.

Ah, reméllni tán nem szégyen,
Ah, tán erre rá megyek,
Hogy Josepha enyim légyen;
’S én Josepháé legyek.


XXXII.
Himfyhez.
(Alig égénk meg Debretzenben Juniusnak 14. napján 1802. nem sokára azt írá egy jó Barátom, hogy az Országnak másik óldalán a’ Himfy háza is meg égett: ez adott alkalmatosságot a’ jelen való szerzeményre.)

Mint vagy, óh édes kesergő!
Hazám’ végső óldalán?
Te most is jajgatsz a’ tsergő
Források megett talán?

Vagy a’ Vasvári bértzeknek
Horpadásit keresed,
’S a’ hív, de néma köveknek
Kiáltozod kedvesed’?

Vagy tán bíztos almafádnak
Allyában mulatozol,
S az esthajnalon Nimfádnak
Nevére sohajtozol?

Óh öleld meg szép vidéked’!
Mert te még bóldog vagy ott,
A’ hol a’ szerentse néked
Egy árnyékos fát hagyott. –


Amaryllis

Idyllium Kir. Tanátsos SCHRAUDNÉ’*
<Egy Próba Magyar> Idyllium<ban> Kir. Tanátsos SCHRAUDNÉ’ halálára A Tanátsos olvhtl. szóból jav., a Kir. utólag betoldva elé.
halálára

Prima Syracosio dignata est ludere versu
Nostra, nec erubuit silvas habitare Thalia.

VIRGILIUS

MONDANIVALO.

A’ lázzadó érzések és indúlatok vagy a’ barbarismusnak következései, vagy a’ luxusnak.*
luxusnak Az l L-ből jav.
A’ Természetben és a’ szelíd érzésben való gyönyörködés a’ józan*
józan A j c-ből jav.
culturának jelensége! – A’ ki egy éneklő madarat, egy kinyíltt virágot, vagy egy ártatlan és szép gyermeket lát, és ezekre a’ Szívét édes repesésben érezi, abban az Emberiség ki is van már fejtve, el sints temetve. – Illyen Character kell arra, hogy valaki kedvelhesse az IDYLLIUMOT.
Most szerentséltettem először Múzsámat a’ pásztori Poésisban. Kétséges*
Ketséges em.
voltam Elsőszülöttemnek*
Elsőszülöttemnek Az E e-ből jav.
szerentséje felől: és ezen az okon nem is bátorkodtam azt a’ Versmértékkel megszorítani.
Eredeti Magyar példa előttem nem volt, a’ mellyet követésre felvehettem volna. Mert a’ Gr. Zrinyi Miklós’ Violántillája, és a’ Faludi Ferentz’ Pásztori Énekei, sok magános szép Vonásaik mellett is, durvábbak, mintsem őket a’ Gessneri Seculumban mustráúl lehetne felállítani.*
felállítani. – Az állítan olvhtl. szóból jav., a fel sor fölötti betoldás.
Ha ez az én első Próbám – nem Ménali vadolajágkoszorút – hanem csak bátorító szíves bíztatást nyerhet is magának Magyarimtól: ösztön leszsz*
leszsz em.
az nékem, hogy Lantomat ollykor-ollykor meghagyván ereszkedni, Zabszársípommal tanítsam ekhózni tőlgyes*
tölgyes em.
erdeinket;*
érdeinket em.
és akkor talám – bizonyos tekintetben – jussom lesz az Ándesi Pásztorral elmondani: Prima Syracosio
Ez az első Idylliumom alkalmatosságra készűlt. Nem azért, mintha az Allegóriás Eclogáknak barátja volnék; hanem azért, mivel a’ történet Idylliumos*
történetIdylliumos Az egybeírás sajtóhiba, jav.
érzésekbe hozott, ’s eszembe jutott Pópénak*
Pópénak A rag nincs kiemelve.
Daphne nevű téli Eclogája, mellyet Mad. Tempestnek halálára szerzett. – A’ történet ez:
Amaryllis, az az, Kir. Tanáts. és Magy. Orsz. Fő Orvosának, M. Dr. Protomedicus, és professor Cons. Schraud az az, M. Dr. és Protomedicus T. Cons. SCHRAUD Úrnak,*
Dr. és Protomedicus<és Professor> T. Cons. SCHRAUD Az és, valamint a T. utólag betoldva, a Dr. Sc-ből jav.
ki itt Mílon név alatt jön elő, a’ Felesége, Debretzeni Patikárius ZEININGER*
ZEI<.>NINGER
Úrnak, a’ kit Thyrsis név alatt beszélltetek, a’ Leánya, Városunkban az Ó esztendő végén meghalálozott. Én (Melitesz) éppen a’ temetés’ napján érkeztem haza faluról; ’s még azon friss mezei képzelődésemben mertem Pásztorálra botsátkozni.
A’ ki Mílonnak Meliteszhez való intését felyűl ítéli lenni a’ Pásztori gondolkodás’ modján, annak ezt a’ kettőt juttatom eszébe. 1) Enyhítődik ez a’ Delphisi sugarlással, ’s azzal, hogy Mílon tudja az Égiek’*
Milon és Egiek' em.
tanátsát,
’s a’ t. 2) Illetlennek tartottam egy nagy Philosophust vígasztalni, ’s ez okon az ő szájába adtam azt, mint Phoebus’ Főpapjának; a’ mit én kívántam volna mondani – köz pásztor: mert több nem is vagyok, és ezzel zárom bé Mondanivalómat.

Debretzenben Jan. [8 d. 1803.]*
8. Nap 1804. em.

AMARYLLIS
Thyrsis, Mílon, Melitesz.
Thyrsis. MELLY szomorú éjtszaka ez!1
A’ temetés napját, az az Dec. 31-dik 1802. követő Éj; mellynek természeti jelenése itt a’ valóság után van festve.
köddel borúlva, és hideg fellegekkel! Óh, Mílon, mint eggyez ennek képe az én méltó bánatommal!
Mílon. A’ szelíd Hold elhalványodott, mint az én életemnek áldott fényje; és ímé egészen eltűnék, mint az én örömöm. Botsáss meg, Atya! hogy*
Atya! <botsáss meg me> hogy
nem vigasztalhatlak, botsáss meg méltó bánatomnak.
Thyrsis. Jó volt Ő – a’ ki itt fekszik – jó volt Amaryllis mint a’ borongótlan Ég, ’s nyájas mint az innepi Hajnal. Megérdemli Ő a’ mi könyűinket e’ Cyprusok’ barna Zöldje alatt.
Mílon. Az ő szíve jutalmam volt nékem a’ Mennyeiektől.*
Menynyeiektől em.
Fogadjátok el hűvös éjjeli párák, az én sohajtásimat, itt e’ gyászos Kápolnánál.
Thyrsis. Tizenhatszor2
Zeininger*
Zei<.>ninger
Anna, férjhez ment Jún. 15-dik napj. 1788-dik Eszt. született Május 11-dik napján 1772-dik Eszt.
zöldűltek ki kertemben Apollónak orvosló fűvei, míg Amaryllis az én’ nevelésem alatt: annyi tavaszon adtam hálákat ő érette a Főldfelettieknek. Első tavaszán életének annyit ígért, a’ mennyit a’ tizenhatodikban benne találtunk; és ez utólsón is olly kellemetes volt, mint az elsőn. Ollyan tisztán adtam az ő Lelkét a’ te birtokodba, a’ millyen tisztán vettem azt az Égiek’ kezéből.
Mílon. És a’ millyen tisztán szállott az ismét vissza*
viszsza em.
a’ csillagokra. Tizennégy tél dúlta el a’ tizennégy nyárnak ékességét: és a’ mi életünk mégis szakadatlanúltavaszlott. Amaryllis jó lelke sem nem érzett, sem nem szerzett, homályt vagy fergeteget.
Thyrsis. Édes dísze az én Kertemnek! úgy virítál te mint a’ Májusi Rózsa,3
Már itt akár a’ R. Cinnamomea, akár a’ R. Damascenaértetődjék mind egy, mert a’ Rózsák többnyire Májusban virágzanak, kivévén a’ hónapos Rózsát, R. omnium Calendarum. [A 3. szám kétszer szerepel.]
nem érhetted az Őszt; ’s úgy hervadál el, mint ama’ Rózsa,4
Rssalutea. Sárga Rózsa. [A sorszám javítva 4-ről 5-re.]
melly sárga mint a’ Nártzis, és balzsamos mint a’ Viola. A’ halál’ színe alól is illatozott Virtusod.
Mílon. Boldog Lakossai a’ virtusok’ Másvilágának! Ha én azt mondom, hogy Amaryllist szeretem, hidjétek el azt Mílonnak, ’s ha azt mondom, hogy szánom őtet, ne légyetek reám nehezteléssel. Szánom őtet, és irígylem néktek az ő társaságát. – Óh adjátok vissza*
viszsza em.
nékem őtet, vagy hívjatok engem is örök Lugassaitokba! Amaryllistól függ, hol légyen a’ Paraditsom.
Thyrsis. Tartóztasd panaszidat, tartóztasd, Apollónak Kedvese! – Mikor már az ő szeme a’ csillagokon függött, ’s csendes lelke akjakának partján [l]ebegett – óh Istenek! hogy’ húnyik el a’ Jámbor! – „Én halok, ezt mondá,*
„Én halok, <úgymond> ezt mondá
Mílon! berkeinkben virágzott szövetségünk; de amott – oda fenn – az Istenek között szedjük majd gyümöltseit. Óh Mílon! Óh jó Atya! Istenhozzátok! – Szeressetek, túl is a’ síron, mint én is szeretlek, a’ síron túl is. Istenhozzátok! – már – már – halok...” Alig mondá, ’s elszunnyadott – örökre elszunnyadott. – Ez atyai ujjak – ezek fogták bé félig lezártt szemeit, ’s óh Mílon! hidegebbek voltak ezek, mint az elszunnyadttnak ortzái. – Lelkem’ fele! Amaryllisom! Akkor úgy álltam feletted mint egy kő: most sírathatlak legelőször.
Mílon. Sírhatsz Atya! sírjál is, és hullas[s]*
hullasz em.
könyűket: ha kifakadhat, tágúl a’ fájdalom. Boldog vagy hogy sírhatsz, ’s még boldogabb hogy szemeiddel meríthetted bútsúzó*
meríthetted <végső>bútsúzó
lélekzetét. A’ kő-egek mind a’ kettőt elvették én tőlem, ’s ezzel az én keserűségemnek kelyhét egészen megtöltötték. –5
T.*
T. Utólag toldva a szó elé.
Cons. Schraud Úr, sem beteg ágya, sem koporsója mellett nem lehetett jelen az Asszonynak*
Aszszonynak em.
Debretzenbe: maga akkor Pesten volt, ’s a’ mint hallottuk, betegen. [A sorszám javítva 5-ről 6-ra.]
Mit ér nékem, Délusnak sárga Istene!6
A’ mythusokra való tzélozásokat itt nem lehet*
itt nem lehet <...> Az áth. rész fölé írva.
hosszan elbeszéllni; itt Apolló értetik, ki az orvoslásnak is Istene. [A sorszám javítva 6-ről 7-re.]
mit ér nékem a’ te gyógyító hatalmad, mellyet nékem adtál; ha, midőn szívemnek egyik Fele a’ bú és nyavalyák között sorvad, akkor a’ másik Fele a’ halálnak keze köztt enyészik el ’s egyikén sem segíthetek? – Óh Végezés! óh te erőssebb a’ fűvek’ seregénél, ’s keményebb mint a’ világgal egyhasi kövek!
Thyrsis. Ki gyűjtött öszve több fűveit Apollónak nálamnál? A’ rózsaszínű*
rózsa színű egybeírtuk.
Horák7
A’ Hórák, vagy Orák a’ Napnak (időnek) Nymphái. [A sorszám javítva 7-ről 8-ra.]
kertembe rakták vala a’ Tengeren túl lévő két világnak termésit, mind onnan, ahol a’ Nap’ Lovai felkelőre legelnek, mind, ahol súgározószűgyöket nyugtatják meg a’ partokon. Mit értem velek? látta a’ Halál őket, ’s gúnyoló fogait rájokvigyorítá.*
vigyorítá Aláhúzva.
– A’ hűséges Daphnis is8
M. Dr. és Debretzen’ Városának Rend. Physicusa Szent-Györgyi József*
József <István> Az áth. szó fölé írva.
Úr, a’ ki a’ beteg Cons:nét itten curálta.
– Arkadiának orvosa, kit Apolló olly igen szeret, ’s az arany Egésség nyomban szokott kísérni – ama’ hűséges Daphnis is kéntelen volt engedni a’ végezésnek. Könyűkkel kísérte hideg sírjába Amaryllist: egyebet már nem tehetett. Jó szívén a’ Végezés,*
a’ <Halál> Végezés
és a’ halál nem vehettek diadalmat! – – De ki az, a’ ki néma Lantjával felénk közelít az éjnek homályában?
Mílon. Melitesz ő, ha jól jut eszembe, Arkádiának Lantosa. Vígan láttam őtet egyébkor; most setét gond űl a’ homlokán,*
homlokán <homlán> Az áth. szó fölé írva.
mint az elestveledett holló a’ nyírfának símafejérén.*
holló <a’ sűrű nyírága><fejére ezűst> nyírfának símafejérén Az a’ utólagos betoldás.
Thyrsis. Mondj éneket Vidékünknek pásztora! mondj bús éneket a’ szomorodtaknak. A’ bús Ének kedvelteti a’ bút. – E’ Sírhalom, ’s a’ mit ebbe takartunk, nem méltatlan tárgy lesz a’ te Énekedre.
Melitesz. Az én Lantom még nem zendűlt meg méltatlanra. Vajha e’ méltót is énekelhetném! De – Arkádiának emberi! az én húrjaim talán nem is ekhóztat[j]ák többé a’ ti halmaitokat.
Mílon. Vétkes Fogadástétel rád nézve, háládatlan Arkádiára nézve; mi ránk nézve pedig érzéketlen.9
Debretzen vidékét, ’s a’ lapályos marhatartó Alfőldet itt is Arcadiának nevezem, mint már másutt is az Odáimban, p. o. Gr. SZÉCHÉNYI Fer. Ő Excellentiajához, kit alább, mint fő Pártfogómat, lakhelyéről Czenki Napnak nevez[e]k.
Melitesz. Volt az idő, mellyben az én Dalom is vígan zengett a’ hegyekben, ’s magához tsalta a’ Nimfákat, a’ Zefireket és az Ekhót. Tavasz – öröknek látszó tavasz vonta fel Sátorátkörűlöttem; alattam virágok nyíltak; felettem az Ég mosolygott; Paraditsom nyúlt el előttem, ’s annak Királynéja maga kínált az örömmel, az ifjúsággal, önnön magával. Tudtam érezni, tudtam boldog lenni, tudtam Lillát szeretni: most, ah! most nem tudok fájdalmimmal bírni.
A’ setétség az én sétáló-lugasom, és az én hajnalom az éjfél: még a’ Holdat sem tűrhetem, ha nagyon tiszta, inkább alszom addig nagyravágyó világánál. A’ sírhalmot csókolom, és a’ Cyprusfákat jól esik nékem ölelni; jól esik, ha myrtusviselte homlokomon, ligeti Estikék10
[Hesperis tristis. Linnéi.] [Hiányzik a 10. jegyzet, a 9. után a 11. jön, sajtóhiba, em.]
hervadoznak. Most az én képzelődésem setét mint az égallyai felhők, mellyek a’ leszálló napot elnyelik, és az én Zengésem bús, mint azokban a’ távolról hallatszó mendörgések, mellyekre a’ Titán’ lovai horkolnak; gondolatim kacskaringós villámfarkok,*
villám farkok egybeírtuk.
mellyeknek rövid fényjek után még borzasztóbb az elsetétedés. Rettenetes Csend fekszi elpusztúltt Világomat, mint a’ főldindúlástól öszved[ú]ltt*
öszvedűltt em.
tartományt: és csak a’ Czenki NAP teheti jóltévő súgárával azt, ha ollykor egy bádgyadtt Pacsirta zendűl meg, vagy egy bokor halvány Viola keshed ki dűledékimnek magános ormozatján.
Mílon. Fija a’ Pusztának! Szavaidnál többet mond ábrázatod. Szeretlek, mert tudsz búsúlni. A’ magokon*
magokon A sor fölött betoldva.
búsúlni tudók nem gonoszok. De, midőn*
De <a’> midőn A vessző hiányzik.
a’ setét ködön keresztűl olvasom csüggedésedet; megbotsáss,*
csüggedésedet; <féltenem kell>megbotsáss
ha féltelek. Az eltsüggedő Lélek, ha mást látszik is sajnálni, magán töprenkedik; és ha a’ szellők másfelől; kedvezőn fúnának, aligha büszkévé nem tudna lenni. – Végy részt a’ magad’ és a’ más bánatiban: de jusson eszedbe, hogy felette kell*
felette <vagy> kell
lenned bajaidnak, felette magának a’ Sírhalomnak! A’ ki maga vesztén nevet, bolond az; a’ ki a’ másén tapsol, gonosz az: de a’ ki magát elrontja, az is gonosz, és ha másért rontja magát, gonosz is, bolond is. – Légy érzékeny és erős: olvaszd öszve az állatot az istennel: ’s úgy válik belőled egy nemes valóság, úgy leszel EMBER!11
Ennek a’ Vídításnak, ’s a’ Melitesz’ előbbi csüggedésének poétai historiája van. Lásd: Lilla, vagy az Érzékeny Dalok, Cs. V. M. által. Kassán. 1803. 12
Melitesz. Főpapja Phoebusnak egész Tartományunkban! tudom, érted az Égiek’ tanátsát; tudom, hogy a’ titkok nintsenek rejtve előtted, és a’ Delphisi súgarlásból mondod azokat, a’ mikkel inkább magadat kívánod felébreszteni.
Patarának Védistene a’ hegyek fűveit tenéked adta: nékem pedig a’ lantot; hogy gyógyíts, és hogy daloljak. – Illő áldanunk az Éginek malasztját!
Te a’ Fekete Hegyekről,12
A’ Fekete Hegyek keresztűl dűlnek Slávonián.
és a’ sárga parlagokról,13
Itt értem a’ Bácskasági homoktéreket.
túl űzéd a’ gugás halált,14
Czélozás van az 1795, 1796 Eszt. harapózni kezdett Pestisre, mellyet megszűntetett T. Cons. Schraud Úr. Lásd a’ Munkájit*
Munkájit Az i á-ból jav.
e’ czím alatt: Geschichteder Pest in Sirmien. Pest. 1801. 2. Baende 8. ismét: Historia pestis SirmiensisAnnorum 1795 et 1796. Jussu Regio scripsit Franc. Schraud. Budae. 1802. Tom. III. 4.
túl ama’ Nagy Vízen, melly osztán megszűnik a’ miénk lenni. Eddig ő külön-külön leselkedett; most táborral járt, mint az Auróra útján a’ Sáska. Te gátat raktál néki, ’s midőn ezt mondtad, Ne menj tovább! vissza-hátrált,*
viszsza hátrált em.
’s a’ Szávába fúlt. Én a’ Tátrát ekhóztattam; a’ búzatermő*
búza termő egybeírtuk.
Síkra ekhót kecsegtettem, a’ vad Bakonyt sohajtani, a’ Nagy Vizet jajgatódzni tanítottam, ’s Bárdusa lettem az Árpád’*
az Árpád’ A névelő sor fölötti betoldás, a hiányjelet em.
örö[k]jének.*
örögjének em.
– Nem lettünk volna é*
volna e' em.
jobb sorsra érdemesek?
Te hijába fárasztád tudományiddal*
tudománnyiddal em.
az Eskuláp’ Attyát, az idvességes Kígyó*
Kígyó Utána az elhagyott jegyzet száma (14.), mely a lap alján olvasható: Anguis Aesculapii. Salutis symbolum.
a’ rögökbe bújt előled: Én hasztalan esdekl[é]m*
esdeklem em.
az Aonidák’ barátjának, húrjaim a’ siket Szépnek ingottak. Hogy’ ne szomorkodnánk? – Nem azt mondhatom é*
mondhatom e em.
magam is néked, a’ mivel előbb magad intettél?
Thyrsis. E’ boldog Arcadiára, hol Faunusok is többen vannak, mint másutt gőbölyök, e’ zőld pusztára, melly néked lételt, ’s a’ mi Amaryllisunknak gyászhalmot adott, e’ – betses hamvakra – ez elmúltt gyászos esztendőre ’s a’ jövőnek reménységére, – e’ Cyprusfákra – e’ férji elmerűlésre ’s ez Atyai könyűkre kérlek, éjnek barátja, esméretlen Lantos! sőt Czenki Napodnak boldogító fényjére kénszerítlek! lármázd fel néma keservimet hazabéli zengzeteddel. Óh! kedves lesz az nékem, ha mindjárt rebegne is – kedves lesz az az én Amaryllisom’ porainak.
Melitesz. Engedek, hogy is ne engednék, Nemes Pásztorok! a’ ti únszolástoknak. Fűzfa alatt nőtt az én Múzsám, nem diadalmi babérok15
Hogy Babér és Laurus nobilis Linn. mindegy, másutt megmutatom.*
másutt megmutatom helyett meg van mutatva a’ tavalyi M. Kurirbéli Criticus ellen egy nem sokára kijövő Munkámnak Előbeszédjében. Az egy nem sokára kijövő Munkámnak a következő áth. szövegrész fölé van írva: <a’ Clio’ (Cs. V. M. által Pest 1803.)>
alatt: de a’ habokba forgó a’ fűzágakhoz is ragaszkodik. Saját szégyenemmel is munkálom megelégedésteket.
Mílon. Kezdd hát: az özveggyé lett Fűlmile’ dalja, még édesebb.
Melitesz.
Ária.
Már karotok’ Kedvestekhez
Hijába terjesztitek:
Elment a’ Mennyeiekhez:
Idővel ott lelitek.
Hervadásra dűltt virága
E’ halomba vesztegel:
De lelkének nyájassága
Most is rajtatok legel.
Sírjatok! óh méltó sírni;
Mert nem csekély veszteség,
A’ mit csak kevésnek bírni,
’S kevéssé hagyott az Ég.
Majd bútok’ tágulásában
Mondjátok: „Ő boldog már!
Partra jutott: e’ pályában
Minket több-több bánat vár.”

Thyrsis. Szerentsétlen esztendő! haldokló karod ragadta el tőlem a’ Kedvellttet. De ti szerencsés Cyprusok, kik ez édes maradványt feditek, ez áldott tárgyát az én könyűimnek.
Mílon. Szerentsés hantok! mellyekhez ragad holtig az én szívem,szerentsés hantok! megérdemlitek végcsókomat.
Melitesz. Boldogtalan szerentsék: mint minden szerencse a’ Világon!

XXXIV.
Halotti versek,
Néhai Méltóságos Kohányi
Kátsándi therezia
Aszszony,
Cs. és Kir. Arany-Kultsos Kis-Rhédei
Rhédei Lajos
házastársának eltemettetésekor.
Nagy-Várad. 15. Apr. 1804.

Je ne veux pas argumenter avec vous,
ni même tenter de vous convaincre; il me
suffit de vous exposer ce que je pense
dans la simplicité de mon coeur.

ROUSSEAU.


ELŐLJÁRÓ BESZÉD

Midőn én egy ollyan solennitásra, a’ millyen a’ boldogúlt Rhédeiné Asszonyságé vala, a’ Lélek’ halhatatlanságát választottam matériáúl: előttem tartottam azt a’ fényes Gyülekezetet, a’ mely ottan öszve fog seregleni. Minden hiten levő fő és alpapok; Méltóságok, nemesek, közép és alsóbb renden lévők; Pallérozott és természeti Asszonyságok; Gazdagok, szegények; Túdósok, tudatlanok; Vallásosak, buzgók, babonások, és szabad gondolkozásúak; erősítést, vígasztalást, megnyugtatást, gyönyörködést, vagy tsak tsupa időtőltést kívánók; Poéták, poézist szeretők, vagy ehez nem értők ’s a’ t. illy’ sok féle Hallgatók fogják (gondolám magamban) az én Verseimet várni, kihallgatni, és megítélni. Ez a’ gondolkodásom tartott sokáig függőbe a’ halotti Tárgynak választásában: míg végre, egyéb okokból is, meghatároztam magamat, hogy a’ Lélek’ halhatatlanságáról peroráljak. Lehetetlen, így bíztatám magamat, lehetetlen hogy minden gondolkozású, és érzésű személyt vagy egy, vagy más oldalról ez a’ dolog ne érdekeljen. A’ hitnek, és a’ Vallásnak ez a’ sarkalatja, a’ mellyen annak egész alkotmányja megfordúl; az erköltsiségnek ez a’ fő principiuma, vagy legalább serkentő rúgója: a’ philosophiának legrégibb és legfőbb tárgya: a’ nyomorúlt emberiségnek közönséges és minden Tartományokban feltaláltató vígasztalója: és egy Poétának is szép, bő, érzékeny, indúlattal tellyes; képzelődést izgató, melegítő, és kifeszítő, nagy, nemes, és forró matériája. Az Írónak Lelke felemelkedhetik ebben, a’ bőltstől fogva a’ leggyengébbekig minden lélekre kiterjedhet, és mikor halandó nyelven a’ halhatatlanságról mér énekelni, az értelem és az érzés, a’ Természet, és a’ Vallás erősítik meg az ő szózatját, és minden ő halandó társai örömmel fogadják el ő benne az emberiségnek mérész szószóllóját. – –
a’ többi nints meg.



I. RÉMÍTŐ ’S VÍDÍTÓ
KÉTSÉGEK.

Lenni? vagy nem lenni? – kérdések’ kérdése!
Mellynek, nehéz, kétes, szép, a’ megfejtése.
Nagy kérdés, a’ melyet ha méllyen visgálok,
Még több méllységeknek méllyére találok.
Lát és habzik az ész, a’ szív fél és óhajt,
’S bennem a’ kérdésben forgó Lélek sóhajt.
Érzem Nemes vóltom’, érzem gyengeségem’;
’S Reményem béborúl és derűl kétségem:
’S mikor a’ mozgó sárt az égig emelem,
Az isteni lángot egy porba’ nem lelem.
Tsillagok közt hordnak aetheri szárnyaim,
De a’ sír’ partjára húznak ón lábaim:
Az ég ’s a’ főld között függök utóljára,
Én Angyal-meg-állat, vagy tsak por-meg-pára

Ha most vagyok, látom, mindég is kell lennem:
’S ha nem lészek, tsapás vólt az élet bennem,
És ha elkell múlnom, mi szükség vólt élni?
Egy elveszendőnek miért kell remélni?
Azért? hogy ezer baj, bú, betegség között,
Mint egy számkivetett és mint egy űldözött,
Vágyakozzam ditsőbb rendelésem felé,
Egy méltóbb Országba, ’s még se menjek belé?
Légyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet?
Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?
Így örök semmiség! óhajtlak tégedet,
Vedd vissza méhedbe vexáltt gyermekedet. –
Boldog! százszor boldog, a’ ki nem született,
A’ ki nem ízlelte még meg az életet:
De jaj! a’ ki egyszer van és kezdett lenni,
Örök halál annak semmiségbe menni.
Ha nem levék vala, e’ nagy jót nem tudnám,
’S a’ nem esmértt halál, karjain aludnám:
De az élet bennem mihelyt szikrát vetett,
Fellobbant a’ hozzá vonszódó szeretet. –

Létel! te mennyország ezer inségbe’ is,
Nem-létel! te pokol még nem érezve is,
Itt állok virágzó éltem’ Szigetjében,
Egy kő szikla’ tornyán a’ hab’ közepében,
Itt nézem partotok’ kétes messziségét,
Az én lételemnek folyását vagy végét.
Alattam a’ Cháósz’ bőgő torkolatja
Az elementumok’ fogát tsattogtatja,
’S varázsló balkezét sárgán nyújtván felém,
Elveszel így ordít, ’s réműlést önt belém.
De kárpitja alól a’ kék reménységnek
A’ testvér tsillagok mosolyogva égnek,
Biztatván hogy mennyből szállt belém a’ Lélek,
’S Ha elvész is e’ test, jobb részemmel élek.

Óh, édes érzési az örök lételnek,
Melyek vígasztalnak, ’s erőmbe nevelnek,
A’ halhatatlanság’ kezdeti már ezek,
A’ miket most bennem gondolok ’s érezek! –
És TE, ki így érzed tulajdon lételed’,
Ki önnön erődet visgálod, képzeled;
Te ki esmérni tudsz sok ezer dolgokat,
Azoknak formáját, számát, nagyságokat;
Ki ítélni is mersz; te kinek nem elég
Ez a’ megteremtett levegő, víz, föld, ég,
Hanem magad körűl építsz új világot,
Majmolván a’ munkás Mindenhatóságot;
Te, ki által mozgok, növök, és dolgozok,
Eszmélek, ítélek, vágyok, gondolkozok,
Örvendek, búsúlok, reménylek, és félek,
Te tsuda valóság, belém szállott Lélek!
Te igazgatója e’ pormakhinának,
Teremtett Istene e’ kis Planétának,
Szállj magadba, nézd meg ön természetedet,
Meríts erőt abból, ’s fejtsd meg lételedet. –



II. OKOSKODÁSOK; ÉRZÉSEK.

Tudom hogy létedet nem lehet tagadnom,
És hogy nem vagy te test, azt is meg kell adnom;
Miért vitatja hát olly sok gondolatlan,
Hogy a’ mi meg nem tud halni, halhatatlan?
Úgy van! mert tsak ott győz a’ lerontó halál,
A’ hol megosztható részetskékre talál,
A’ melyeket külön szedvén vas ujjával,
Eggyesíti önnön elementumával.
Ront ugyan, illy jeles makhinákat ront el,
De mindent új képre ’s új életre bont el;
Ő a’ természetnek segédje ’s szolgája
Ő általa forog ennek karikája;
De legkissebb rész sem veszhet el kezéről,
Ő tsak bont, de számol minden részetskéről.
Mert a’ ki e’ Mindent semmiből alkotta
A’ megsemmisítést magának tartotta. –
Nem halhatsz hát te meg, óh Nemes valóság,
Ha tsak maga egykor a’ Mindenhatóság,
Ki akart, és véled közlötte lételét,
Lángodra nem fújja a’ semmiség’ szelét.

De egy Bőlts Istenről azt állítni vétek,
(Sőt hogy említem is, tán azzal is vétek)
Hogy ő egy a’ maga képére teremtett
Nemes Valóságot tsak azért teremtett,
Hogy a’ bú, baj közzűl semmiségre híjja,
’S önnön lehelletét mintegy vissza-szíjja.
Emberek’ Attya! tudjuk valójába,
Hogy egész mi-vóltunk por, ’s árnyék magába,
És a’ mit adtál is azt sem érdemeljük;
Úgy van! hatalmadat rettegve tiszteljük.
De te, óh Jóságnak kútfeje ’s tengere,
Kitől e’ Lelkes sár ennyi áldást nyere,
Örvendhetsz é egykor, örvendhetsz e’ annak,
Hogy halált menydörögj egy halhatatlannak?
Hogy a’ ki áldhatná felséges nevedet,
Elvesszen, átkozván a’ lételt ’s tégedet?
És a’ ki lenni kezd, előre rettegjen,
A’ bőltső és sír köztt mordon ténferegjen?
A’ meghóltak közzűl ne említsen senki?
’S az életre minden irtózva lépjen ki?
Óh nem! nints betsesebb javunk az életnél:
És te olly kegyetlen soha nem lehetnél,
Hogy e’ legfőbb jónktól megfosztanál minket:
’S megtsalnád az erre vágyó Lelkeinket.

Igazság Istene, jók ’s rosszak bírája!
Kinél bévall mindent az esztendők’ szája,
Ki részre hajlástól soha meg nem rontott
Jobbkezeddel tartod a’ mérséklő fontot,
Hogy vonhatsz a’ sírnak szélén örök határt,
Ha addig oly ritkán fizetel méltó árt?
Ha azok kik sújtó páltzádtól nem félnek,
Veretlen’ maradnak, sőt még vígan élnek;
És a’ ki a’ Virtus’ pusztáján bújdoklik,
Sír, szenved, ’s a’ bűnnek körme köztt fúldoklik?
Uram! te, ki magad visgálod szívemet,
Tudod róllad való tiszta érzésemet:
De mihelyt az erkőlts’ világába megyek,
Nem tudom, mit hidjek, érezzek, vagy tegyek,
Ha az embereknek dolgait visgálom,
Azt a’ jó, bőlts, igaz Istent nem találom,
Kit a’ természetnek világában leltem,
’S ki előtt oly megtőltt szívvel térdepeltem.
Mert lám a’ virtusnak semmi betse nintsen. –
Ne is légyen! senki még rá se tekintsen,
Ő az olly szíveknek mindég elég bére,
A’ kik érdemesek annak érzésére.
De mikor azt látom, hogy őt tsúffá teszik,
Szidják, háborgatják, üldözőbe veszik,
Verik, tömlötzözik, halálra hurtzolják;
Már ezek a’ szívet nagyon martzongolják.
’S kivált, mikor látom, hogy a’ gonoszoknak
Tündöklő napjaik kénnyekre forognak,
Szabadon ferednek az ártatlan vérbe,
’S a’ Szűzek’ erkőltsét nyerik értte bérbe,
A’ szegényt a’ törvény’ útján megkéselik,
’S a’ rongyos árvának kenyerét bényelik,
Magok az álnokság’ hálóját hintik-el
’S a’ törvény’ kötelét tsúfolva tépik el:
Még is a’ boldogság mosolyog le rájok,
Szívek víg és nyúgodtt, virít az ortzájok. –

Hát ezekért fojnak Paktólus’ habjai?
Ezekért vésődnek Quitó’ havassai?
Ezekért jön é fel a’ nap minden reggel,
Hogy jót tenyésztessen fénnyel és meleggel?
Fúljanak a’ zajgó habba minden gályák,
Mellyek az öt Világ’ kintsét vondogálják,
Száradjon el fű, fa, erdő, mező, és kert,
Minthogy nagyobb részént tsak rosszakért hevert,
Az áldott nap váljon tűznek katlanjává,
Ezt a’ szép világot tégye bús pusztává,
Süsse ki a’ kénnyén élő gonoszokat,
’S egy nagy föld-indúlás falja bé hamvokat!
Leg-alább e’ közös vég-veszedelembe’
Az a’ vígasztalás fog szállni szívembe,
Hogy a’ tomboló bűn’ jajját is megérem,
’S az igasság karját egy részről dítsérem. –
De hát a’ szenvedő jámbornak jutalma
Hová lett? hol van a’ virtus diadalma?
Azt e’ dűledékek’ ormán, e’ félelem’
Rettentő mezején nem látom, nem lelem.
Itt edgyüt hever a’ lator’ palotája,
A’ jámbor kunyhója és akasztófája;
Egy szél fújja hamvát itt egy jó atyának,
Egy szelíd gyermeknek ’s ezek gyilkosának;
A’ végső káromlás’, a’ végső könyörgés’
Hangjait egyszerre fogta el a’ hörgés;
E’ kerek föld pusztán forog az üregben
Hordozván a’ néma halált gyász leplekben,
Bús gyomrába zárta az emberi nemet,
’S egy sorsra juttatta a’ vétket ’s érdemet,
Nagy sír! de a’ mellyre tsak ennyit írhatok:
„Itt laktak tollatlan két-lábú állatok.”

Úgy van! tsak állatok! sőt még a’ barmoknál
’S a’ porba fél napig mászó kukatzoknál
Még annyival ezek szerentsétlenebbek,
A’ mennyivel nálok vóltak nemesebbek.
Őket a’ beléjek óltott ész megtsalta,
Az erkőlts ösztövér reménnyel hízlalta,
És ők, kik kérkedtek a’ szabad lélekkel,
Most eggyütt hevernek, a’ hitvány férgekkel. –
Ti boldog Tigrisek, ti boldog madarak,
Boldog halak, kígyók, férgek, és bogarak,
Te szerentsés holló egynehány száz télig,
Te szerentsés Kérész reggeltől estvélig,
Ti a’ természetnek szülöttei vagytok,
’S egy ily édes-anyát soha el nem hagytok:
De mi az erkőltsnek, e’ száraz dajkának,
’S az észnek, e’ tőlünk vállaltt mostohának,
Hideg intésein makatsúlva járunk,
A’ nyertt jót*
nyerttjót Sh., értelemszerűen em.
megvetjük ’s képzeltteket várunk.
Néktek szőrt és tollat ád édes-anyátok,
Minden nap terített asztallal vár rátok,
Igaz szomjatokat Kristály vízzel óltja,
Hajlékotok a’ főld, vagy az erdők’ bóltja:
De mi mezítelen’ jövünk e’ Világra,
’S azonnal szükségünk van a’ társaságra,
Étünk, itunk, ruhánk izzadságba kerűl,
’S még fiatal fejünk gondba ’s őszbe merűl,
És, hogy bátorságba tehessük magunkat,
Im fel kell áldoznunk a’ szabadságunkat. –
A’ ti érzésitek fájinok, tartósok,
Elmétek egyforma, lábotok futósok,
’S eggyiket is a’ szív’ lázzadtt indúlatja
Szokott fekvéséből ki nem forgathatja,
Sem az elméskedés’ szomorú hagymázza
A’ táplálás’ útját meg nem tofánázza,
Látástok, hallástok, élesek ti néktek,
Hogy meg ne ronthasson ravasz ellenségtek,
’S hogy az enni valót feltalálhassátok,
’S e’ múló életet jobban kóstoljátok;
De a’ mi szemeink, könnyet is húllatnak,
Füleink rezzennek, ajjakink jajgatnak,
Mikor édes Hazánk a’ szélveszek között,
Mint egy rontsoltt gálya a’ szirthoz ütközött,
Mikor Vallásunkra készűl új fergeteg,
Mikor ember társunk rab, kóldús, vagy beteg,
Mikor szüléinket, vagy magzatjainkat,
Szerelmes párunkat, vagy jó barátinkat,
A’ halál’ karjain meghűlve tsókoljuk,
’S kínunkat a’ fáknak ’s néktek panaszoljuk.

Hát még a’ Betsűlet mellyet akkor adott
Nékünk a’ természet mikor megtagadott,
Mikor eredeti forrásit bédugta,
’S vad lábunk a’ virtus’ tsóváit felrugta, –
Hát még a’ betsűlet hányszor búsít minket,
Hányszor lázzasztja fel déltzeg érzésinket?
Ti, ti, mind ezeket még nem érzettétek;
Kevés, de jó ’s nyúgodtt érzés a’ tiétek. –

Még ez mind elmúlnék; de nagyobb kínunkra
Rá van az Eszmélés vetve a’ nyakunkra,
Hogy régi fájdalmunk felmaradjon ebben,
’S a’ min által estünk, rágjon mérgesebben;
Sőt hogy a’ jövendő bajtól is rettegjünk,
’S még a’ jók között is féljünk, keseregjünk.

Istenem! ha szétt kell tsak ugyan oszolnom,
Ah, mit is kell a’ te munkádban vádolnom!
Még a’ Reménység is, e’ legfőbb orvosom,
Tsalárd ajándékod, hóhérom, gyilkosom.
Miért szükség nékem az haláltól félni,
Ha tsak ugyan egykor meg kell szűnnöm élni?
Mért olly édes nékem az halhatatlanság,
Ha ez a’ reményem merő hasztalanság?
Bizony drágán vesszük ama’ színes jókat,
Mellyek eltsábítják a’ vak halandókat,
Ha ez a’ vágyásunk tsak magunk’ szerelme,
’S hijábavalóság és Lélek’ gyötrelme! –
Ugyan, ha már étel-kívánás van bennünk,
És még sem lehetne itt e’ földön ennünk:
Ha a’ leghevesebb szomjúság unszolna,
’S ez egész Plánétán egy tsepp víz sem volna:
Nem azt mondhatnám é hogy a’ ki teremtett,
Kegyetlenségének tárgyává engem tett? –
Meg ne ütközzetek, ha illy nagy ügy felől,
Egy alatsony példát merek hozni elől.
Egy egyűgyű állat – egy Gólya mit szólna,
Ha néki jó szárnya, ’s egy ország nem vólna,
A’ melyben bújdossék; pedig a’ Teremtő
Belé adta volna, hogy oda vágyjon ő? –

Úgy van! e’ bőlts Isten, ez élők’ jó Attya
Még a’ barmoknak is szívét megnyugtattya,
És betőltvén minden állat’ kívánságát,
Örvendve szemléli kedve-tőltt világát.
Ugyan hát, óh, ugyan tsak az ember volna,
Melly többet kívánna, semmit sem kóstolna?
Kinek az erkőltsi világ tsak kárt tenne,
A’ Természet pedig mostohája lenne?
Ki az emberek köztt nyomna vagy nyomódna,
’S még mint állat is tsak tengene, kínlódna?
Én ugyan, ha nints más élet én érettem,
Meg nem köszönhetem hogy emberré lettem;
És ím egy illy fényes Gyűlés’ hallattára,
Az emberi hitvány kevelység’ truttzára,
Letészem az eddig viseltt méltóságot,
’S az állatok között kérek boldogságot.

Te ki Ermenonvill’ rideg szigetében
Nyugszol a’ nyárfáknak lengő hívesében,
Ébredj fel, és bámúlj eggy lelkes állatot,
Ki mér tenni nálad nagyobb áldozatot;
Te a’ Társaságban az aprós hibákat
Nem tűrvén, óhajtál olly messzi pusztákat,
Hol még nyers fiai a’ nyers természetnek
Kevélyek, gonoszok hiúk nem lehetnek.
Én pedig őket is kerűlni kívánom,
’S hogy hasonló lelkem vagyon, azt is bánom,
Akarom hogy elmém setétségbe ejtsem,
A’ vétket, a’ virtust, mind – mind elfelejtsem.
Ez odvas makkfának kongó oldalában
Eszem, alszom, egyéb állatok sorában,
Az égre nem nézek, földön jót nem teszek,
Itt élek, itt halok, itt rothadok, veszek. –

De melly sürű homály gombolyog felettem?
Melly váratlan szélvész ordít, zúg mellettem?
A’ zápor lerohan, ’s az ég sarkalatja
Lelkemet ’s e’ bértzes erdőt rázkódtatja;
Míg szóllok, ím tserfám’ menedék tövére
A’ sustorékoló gyantaláng leére,
Fut minden fenevad, – én magam maradok, –
Futnak ők, – én fázom, ’s – a’ tűzért szaladok.
Hah! hogy lehet még is olly erő Lelkembe,
Hogy e’ tűzről is az ember jut eszembe?
A’ vadak e’ körűl meg nem mernek állni,
A’ Pongó szereti, de nem tud tsinálni. –
Érzem hogy lelkemnek tehetségi nagyok,
Hogy én a’ Fő Lélek’ helytartója vagyok,
Hogy már e’ főldön is több vagyok baromnál,
’S tán messzi reményem több tsupa álomnál.
Érzem hogy, ha itten bétőltöm helyemet,
Édes ráeszmélés fogja fel lelkemet,
’S így lebegvén az én Uram’ trónusáig,
Kilátok az örök létel’ köz-pontjáig,
Hol eredetemnek kezdetét fellelem,
’S a’ végetlen idők’ kerekét képzelem.

Isten! a’ kit fednek általlátszó leplek,
Még egyszer zsámolyod előtt letérdeplek,
Add vissza a’ tőlem lehánytt Istenképet,
Mellyet a’ makatsság ortzámról letépett,
Nem! hanem a’ kevély alázatosságnak,
A’ rendetlen széltől forgó okosságnak
Tsalóka míve ez. – Botsáss meg, Istenem,
Ha vakon nem lehet hinnem, reménylenem!
Hogy, az igasságot keresvén, tántorgok;
A’ te tőled adott lámpásodnál forgok,
Melly mikor megbotlom, jóra akkor vezet,
’S azon pontban érzem a’ mennyei kezet.

Imé míg magamat embernek számláltam
Az emberiségnek betsét nem vizsgáltam:
És most, hogy elhagytam az emberi nemet,
Négy milliárd ember tőlté be szívemet.
Uram! mind egy forma teremtésid ezek,
Kikkel én eggyaránt gondolok, érezek;
Tsakhogy némely része már kifejtve vagyon,
A’ többi még buta, kitsinnyég vagy nagyon;
Ki dolgos, ki lomha; ki tüzes, ki hideg;
Ki durva, vagy szelíd, ki társas, vagy rideg;
Még is mindeniknek szívén van egy petsét,
Melly jegyzi és őrzi az emberség’ betsét.
A’ London’ útszája, a’ Húron’ posványja
A’ jövendő boldog életet kívánja;
A’ tsendes Chinai, ’s a’ kóborló Tatár
Érzi hogy a’ halál nem legvégsőbb határ;
Sőt az a’ Kannibál, ki dühödtt bélibe
Önnön embertársát vendégeskedi be,
’S az ötig olvasni nem tudó déli nép,
Hiszi hogy lelkestől a’ halálba nem lép.
Ha ezek mind hisznek, én kételkedjek é?
Sőt ha hibáznak is, én bőltsebb legyek é?
Én is ember vagyok: és embertársamnak
Közhibáját miért szégyenljem magamnak?
Ha úgy nem ítélek, és érzek, mint ezek,
Talám akkor botlom, vakúlok, vétkezek.
Négy milliárd ember: felséges Társaság!
Hamarább vét négy öt, mint illy nagy sokaság,
Sőt ha ez mind görbén találna is nézni,
Nem tartoznám szemem’ szemekhez intézni?
’S kivált mikor szívem így verne belőlem:
„Ah ez édes hibát ne zavard el tőlem?”
Sem több, sem kevesebb, tsak ember lehetek,
Sem barom, sem Angyal lenni nem szeretek.

De itt ezt kérdheti egy Világpolgára:
Hogy jutott minden Nép ennek tudására?
Barátom! hányd fel bár a’ könyvek’ asztagát,
Meglátod, hogy egy Nép sem formálta magát,
Egy ember, egy Nem-köz lélek, egy Isteni
Szokatlan erővel felruházott Zseni,
Látta, a’ mit mások nem láttak, ’s a’ vadon
Népnek előadta, szelíden szabadon.
A’ gyenge fél hitte az erősnek szavát,
’S nem tudva érzette önnön maga javát:
Látta hogy a’ szíve nem kiált ellene,
’S hogy ez az ő nemes sorsához illene.
Vagy is a’ melly bimbót nyerses természete
Még béburkoltt kérgek alatt rejtegete,
Mihelyt egy boldog fény, ’s meleg kifejtette,
Mindjárt magáénak vallotta – ’s szerette.
Én ugyan állítni nagyon merészelem,
Hogy régibb út a’ hit, mint sem az értelem,
’S hogy minden nép elébb lett Theologussá,
Mint kételkedővé vagy philosophussá.



III. NÉPEK. – Revelatio, philosophia nélkűl.

És én hogy példát is hozzak a’ népekről,
Miként képzelődtek azok a’ Lélekről;
Vagy kettőt említek, kit a’ szent hagyomány’
Útján nem vezet még az ész és Tudomány,
Kik a’ bévett vallás’ álmában nyúgosznak,
Állatként éreznek, ’s kitsit gondolkoznak.

A’ Scythák, Tatárok, ’s a’ kik az Északnak
Fagyos vagy mérséklett öve alatt laknak,
Azt tartják, ’s reménylik, hogy ezen testekkel,
E’ kívánságokkal, és e’ szükségekkel,
A’ mellyekkel bírnak főldi életekbe’,
Egy ehez hasonló helyre költöznek be.
Hogy ott nyilazással tőltik napjaikat,
’S büszkén ugrattatják déltzeg lovaikat.
Azért, ha meghalnak, sírjokba rakatják
Mind azt, a’ minek ott hasznát gondolhatják.
Ki nem marad onnan a’ kard a’ kopjával,
Vagy a’ nyusztos kalpag ráró bokrétával,
A’ buzgány, a’ puzdra, a’ varrott sátorok,
A’ tsigás szerszámok, ’s több betses bútorok.
’S az így felkészített sírjánál az Úrnak
Kutyát, lovat, szolgát, ’s ágyast agyon szúrnak.

Példáúl halljátok egy Lappon’ érzését,
Ki látván halála’ elközelgetését,
Megnyúgodtt vadsággal, hideg reményjében,
Ezt mondja megásott sírjának szélében:
„Légyen vége életemnek, nem bánom, légyen vége!
Hajtó szellő tsónakomnak fájdalmim’ keménysége.
Ni hogy mosolyognak felém, közepén is a’ kínnak,
Ezer szép Isten asszonyok udvarábol Odinnak,
Kiket a’ hatalmas Odin, az Isteneknek Ura,
Állított ki Kastélyából előmbe a’ kapura.
Már a’ kékszemű Valkirák a’ legjobb sert készítik,
Már Odin’ palotájában az asztalt is terítik,
Hol vaddisznó-sódort eszem a’ boldog Istenekkel,
’S a’ kopjákról beszéllgetek a’ hartzon elestekkel.
És ott Karinton apámmal a’ felső helyen űlök,
’S odvas kaponyákba tőltött zab sertől részegűlök.
Valhallának kies főlde, hová most kell bújdosni,
Hol a’ mohos szirt pompáját tiszta tó szokta mosni.
Hol a’ szép nyírfa-bokrokat aranyos zúz teríti,
’S ha esső és, a’ nyíl’ húrját meg nem pőtyögösíti;
Fogadj, fogadj bé engemet! nem hazudtam, nem féltem,
Nem loptam el más’ tarándját, hartz és fegyver köztt éltem.
Odin előtt félelemnek szavával nem állok meg!
Lefolytak éltem’ napjai: mosolyogva halok meg? –

Lám melly boldogító a’ Vallás’ érzése!
’S bár illy egyűgyű is, lelket ád ihlése.
Hányszor vígasztalja ez a’ Néger’ szívét,
Mikor már nem bírja eltsigázó mívét,
Mikor a’ Potosi bányák’ éjjelében,
Az élet’ és pokol’ költsönös szélében,
Hol tsak jajszók ’s bilints-tsörgések hallatnak,
A’ rabság ’s a’ kínok már lelkéig hatnak,
’S a’ pogány Keresztyént átkozván magába,
Elszánva ugrana az értzek’ kohába.
De tsak visszahátrál; letörli könyveit,
’S a’ tágas tengerre fordítja szemeit,
Melly hazája között, a’ hová vágyódik,
’S nyomorgatásának főldje köztt, hánykódik.
Gondolja: majd eljő az a’ pertz végtére,
Mellyben elér ő is a’ kínok’ végére,
És az esti szellők’ lágymeleg szárnyain
Által repűl lelke a’ tenger’ partjain,
’S majd otthon egy tarka publikánná válván,
Őseivel egyik fáról másra szállván
Zengi új örömét és elmúltt kínjait,
’S átkozza a’ kávés kertek’ vad urait.

Ez, a’ mit így képzel a’ Feketék’ neme,
Az északi ’s déli hitnek egy lántzszeme.
Mert a’ hol*
a’hol em.
a’ tiszteltt elefántok laknak,
’S ennivaló fészket a’ madarak raknak,
A’ fázó Imaus’ bértzeitől fogva,
A’ meddig a’ déli tenger ér zajogva,
Földünk’ legszelidebb ’s legrégibb nemzeti,
Chína, és India, ’s a’ jó szag’ Szigeti,
Azt hiszik hogy tsupán e’ testé a’ halál,
A’ Lélek megmarad, tsakhogy más testbe száll. –
Bizonyos számok van, mondják a’ Lelkeknek
’S egy kies planéta lakások ezeknek,
’S ha e’ boldogságban vétkezni találnak,
Számkivetés gyanánt e’ főldre leszállnak.
Itt a’ durva testet magokra öltözvén,
Egy állatból másba sokáig költözvén,
Végig tapasztalják e’ bú-baj’ világát,
’S elfelejtik első létek’ méltóságát.
Ha egy testek meg hal, poklokra hányatnak,
És a’ Furiáknak kezekbe adatnak,
Hol ha a’ kiszabott büntetést kiállják,
Az Istenek másik állatban probálják,
Most egy jó Ifjúban, majd egy szép Leányban,
Kígyóban, kutyában, féregben, fátzányban. –
Közbe megtörténik, hogy büntetésében,
Árnyék-módra bolyong az ég’ üregében;
Sokszor a’ tengerek’ méllyére lökődik,
Onnét a’ kietlen szárazra vetődik,
Feltsapódik a’ nap’ tűz kementzéjébe,
’S vissza, a’ levegő’ zúgó örvényjébe;
Maga ’s minden dolgok irtózva útálják,
’S az elementumok’ vissza hajigálják. –
Ezer esztendőkig tart így e’ vándorlás;
Míg a’ sok kín, próba, bánat és gyakorlás
A’ mennyből szálltt lelket úgy ki nem tisztítja,
Hogy virtusát semmi már nem motskosítja:
Ekkor a’ Teremtő magához felvészi,
’S önnön Istensége’ részesévé tészi. – –

Bangó képzelődés! – de nem bolondság a’
Háromszáz milliom ember’ boldogsága.
Ez a’ hit tsinálja őket tsendesekké,
Jókká, dolgosokká, mértékletesekké;
Ez okozza hogy ők a’ vért nem kívánják,
’S még az állatot is kíméllik és szánják;
E’ miatt nem fognak kardot gyilkolásra,
Puskát védelemre, ágyút hódításra.
Külömben illy gazdag országnak lakosi,
Gyémánt hegyek’ ’s arany bértzek’ birtokosi;
Kiknél a’ fűszerszám erdő számra fekszik,
Kiknek gyomjaival Schönbrun is ditsekszik,
Kiknek lakóhelyek az Édenbe ese,
Kikre minden szorúl, és ők senkire se, –
Régen azt tehetnék földünk’ több részével,
A’ mit most London tesz Gánges’ mellyékével.

Boldog! ki a’ tündér Románok’ helyébe
Utazók’ írásit forgat a’ kezébe,
Mellyekben szintannyi a’ sok viszontagság,
Az emberi virtus, ész és balgatagság,
Szinte annyi szelíd ’s vad scénák festetnek,
Mennyit a’ firkálók nem is képzelhetnek.
’S a’ mi több mind igaz, a’ mi itt íródik,
A’ mi a’ képzésbe vagy szívbe nyomódik;
’S mikor végig vittük a’ könyvet ’s a’ napot,
Mind tudomány, a’ mit az elménk megkapott. –
A’ ki ásítozva űl Toalettjéhez,
’S únalommal nyúl egy útazó’ könyvéhez,
Kis olvasás után emberré kezd lenni,
Főldekről, népekről esméretet venni,
Rátalál helyére e’ nagy Plánétában,
’S mi ő az emberi nemzetnek lántzában?
Azt érzi hogy ott jár, és ébren álmodik,
Egyre tanúl, ’s múlat, henyél ’s okosodik.



IV. BŐLCSELKEDŐK. – Philosophia; Revelatio nélkűl.

Most már a’ szentté lett régi hagyományok’
Partja mellől bellyebb visznek a’ kormányok
Ollyan emberekhez, kik a’ Természetnek
’S tsupa okosságnak útján lépegetnek.
Itt népes országot nem szükséges várnunk,
Tsak apró különös tsoport köztt kell járnunk:
És, hogy mindnyájától itéletet tégyünk,
Tsak három haldoklót látogatni mégyünk.

Ez első ATHEUS, ki hogy nem láthatta
Az Istent ’s a’ lelket, vakmerőn tagadta;
Erkőltsi jó ’s rossz köztt külömbséget nem tett;
Mindent tsak magáért ’s magából teremtett;
Életét ’s dolgait a’ szerént követte,
A’ mint az állati ösztön ingerlette;
’S tsak ott őrizkedett világos vétségtől,
Ahol retteghetett földi fenyítéktől.
Most már belélépvén a’ halál révébe,
Illyen formán érez elfásúlt szívébe’:

„Megvan! vártam is egykor azt,
Hogy meg bomlik ez a’ durva matéria,
És a’ dolgos erő kifogy;
’S más formákba ütik makhina-testemet
A’ dúló Elementumok,
És én nem leszek én. – Érzem: ez a’ halál!
Mellyen túl mi van? a’ mi vólt
Hitvány létem előtt. Bennem az éltető
Tűz felgyúla, ’s elalva már;
’S most is gyertya vagyok, gyertya de melly nem ég.
Hát kívánjam e’ létemet?
Kívánom: de tudom, hogy, lehetetlen az.
Bártsak téged’, erős vad ész,
Megtsalhatna nemesb sorsra esenkedő
Szívem; bártsak ez a’ remény
Felnyitná letsukott életem’ ajtaját!
Adjátok nekem, állatok,
Tsendes, tompa, hideg véreteket. Miért,
Mért gondolkozom én? ’s Miért
Képződök, habozok, rettegek, érezek?
Óh, a’ mellyet igen hiszek,
A’ nemlétel’ örök tengere, mint ijeszt;
’S a’ mit nem hiszek, a’ betses
Élet ’s boldogodás, melly igen édesít!
Lévők’ létele, ’s kútfeje,
Isten, hogyha te élsz, óltsd ki szorongató
Eszmélésemet, óh – vagy óh
Szánj meg hogy nevetem léted’, erőd’, neved’”

E’ bús haldoklótól menjünk ébredtebbhez,
E’ rettegő szívtől jobbhoz, tsendesebbhez.
A’ Hajnal’ szárnyai engemet felvésznek,
’S a’ Chína’ termékeny partjain letésznek.
És itt, hol nagyot szűlt a’ Lu’ tartományja,
Hol virágzik egy szép folyó-víz’ párkányja,
Három ezernél több tanítványok között
Egy nagy Bőlts már szinte a’ sírba költözött,
Egy, főldünk’ barátja, és az ég’ kedvesse,
Napnyugot’ tsudája, Kelet’ Szokratesse,
CONFUCIUS, – kinek nemes munkáiba’
Eltűnik egy vagy két aprólékos hiba;
Ki tsak annyit mondott, mennyit érzett ’s tudott,
Ki világosított, de még sem hazudott;
A’ ki egy legnagyobb ’s legrégibb nemzetet
Törvényre, erkőltsre ’s jó rendre vezetett.
Ezt látjuk itt. Már ő az Istent dítsérte,
De a’ halhatatlan lelket nem esmérte,
Egy foggal fellyebb volt amaz epés bőltstől;
Halljunk hát egy-két szót a’ tsupa erkőltstől;

„Óh halál! te szelíd álomnak testvére,
Mikor vetsz örök zárt szemem’ fedelére?
Mikor száll testemre az a’ végnyúgalom,
A’ mellyel örökre bíztat a’ sírhalom,
Hogy a’ semmiségbe létem visszaszáljon;
’S belőlem tsak egy por és tsak egy név váljon?
Elalszom mint fáradt, ’s úgy fogok aludni,
Hogy arról semmit sem fogok magam tudni,
Mert a’ mit beszéllnek a’ megholtak felől,
Hogy holmit tsinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setét álmodási;
Mert tsendesek minden halottak’ alvási.
Méllyen alusznak ők; ’s mi, a’ kik eszmélünk,
Ő rólok álmokat látunk és beszéllünk. –
Alusznak? De ugyan lehet é az álom?
Én az álmot élet nélkűl nem találom.
Hiszem ha porrá lesz testünknek porfala:
Tsak semmivé válik, a’ mi semmi vala;
Az ember egy bűzös dögbálvánnyá lészen;
Bomlani kezdenek a’ részek egészen;
A’ könnyebb s’ folyó rész magát fellyebb vonja,
’S a’ göröngy köztt marad tsak a’ skeletonja,
Ez is nem sokára, bár értzkő volna is,
Egy rakás agyaggá változik maga is;
Az olajos részek az áerbe mennek,
’S a’ sír körűl Lidértz formába jelennek;
A’ sós és a’ kövér részetskék meggyűlvén
Főldszínen maradnak; ’s összveegyesűlvén
A’ plantagyökerek által felszívódnak,
’S belőlök a’ fűvek ’s barmok táplálódnak.
Így lesz az élőből minera ’s televény,
A’ főldi részekből plánta és növevény,
Mellyet ha az élő állatok megesznek,
Belőlle magoknak testet ’s növést vesznek.
Így alszunk mi! – Hanem, vígyáz a’ természet,
’S nintsen forgásiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elmúlttával másikát táplálja. –
Mi voltam magam is, míg még nem születtem,
Míg fűből ’s állatból e’ testet nem vettem?
Aludtam méllyen a’ semmiség’ ölében
A’ magam nem tudás’ tsendes éjjelében;
Még a’ Természetből, mint egy annak megholtt
Részetskéje, akkor ki nem feslettem volt;
Így fogok bomlani újjonnan beléje,
Mint annak egy megholtt pitzin részetskéje. –
Köszönöm hogy nemes állatnak születtem,
’S nem bánom hogy ismét minerállá lettem.
De te, mennynek Ura, miért teremtettél?
Egyéb állatoknál okosbbá mért tettél?
Miért adtál nékem több ’s jobb tehetséget? –
Hogy sok eszköz által érj el azon véget?
Hogy az ételt, italt, levegőt megszűrjem?
’S szabad lévén, a’ sok bút-bajt*
bútbajt Sh., em.
nyögve tűrjem?
Hogy egy romló testet neveljek ’s hízlaljak:
’S egy kis jóért ezer gonoszt tapasztaljak?
Nem! te bőlts Teremtő, mindent jól alkottál;
Te egy vagy, és minden; ’s a’ te véged ott áll
Hol a’ mi karikánk’ forgása kezdődik,
’S ahol te kezdődöl, létünk ott végződik.
Ahol szent újjaid’ hegyét végig vonod,
A’ jó Rendnek lántzát ott akarod, ’s fonod,
Mindennek tzélt, rendet és eszközt tsinálsz ki,
’S egy részért az Egész’ útjából nem állsz ki,
Megvan a’ főld ’s a’ kő, hogy talpat tsináljon,
Megvan a’ fű és fa, hogy éljen ’s tápláljon;
Teremtél állatot, hogy egy őnként való
Sokaság mozogjon, légyen élő ’s haló;
Teremtél embert is, hogy jót ’s gonoszt tégyen,
Hogy bolond és okos itt a’ főldön légyen.
Minden egy tulajdon pontot nyert magába
Ez okos’ és bolond’, jó ’s rossz’ világába.
Tőled vagyon tzélja, eszköze mindennek,
’S az a’ boldog a’ ki megfelelhet ennek:
Míg az eszköz megvan, addig kergessünk tzélt,
’S a’ ki a’ tzélig ért, az nem hijába élt. –
Én tudom, és önnön érzésem hitet el,
Hogy vissza nem éltem e’ rövid élettel,
Hogy rendeltt helyemet bétőltni kívántam,
’S ha ollykor hízakot ejtettem is bántam.
És most, hogy munkámat folytatni megszűnöm,
Tsak hibám szomorít és nem feltett bűnöm.
’S midőn visszaadom lételem’ az égnek;
Tsak e’ vígasztaló indúlatim égnek,
Hogy helyemet méltóbb teremtésnek szánja,
’S hogy azt én is bírtam soha meg ne bánja!

A’ Harmadik halott ezt még többre vitte;
Mert a’ halhatatlan Lelket is már hitte,
’S önnön méltóságát az Isten’ létével
Egybe tudván kötni, bírt nemesb elmével.
SZOKRATES ez, kinél a’ Pogányok között
Más világra szebben senki sem kőltözött,
A’ kiben szemlélni legtisztábban lehet,
Hogy egy természetnek fia mire mehet.
A’ kit Apolló is legbőltsebbnek vallott,
Kit a’ bőlts Athénás nagy örömmel hallott,
Hanem siettetvén bal gyanúságait,
Egy napon őlte meg őtet ’s – gyilkosait.
Menjünk tömlötzébe, hol a’ fő bőltsekkel
Készűl a’ halálra megnyúgodtt Lélekkel.
Ímé a’ halálos mérget mostan adja
Őnéki könyvezve a’ tömlötz’ hadnagyja,
A’ Bőlts hideg vérrel vészi azt kezébe,
’S így szóll barátinak a’ halál’ révébe:

„Lelkek’ lelke, te nagy, bőlts, igaz, és örök
Jó Isten, ki az én szívemet esmered,
Kérésemre figyelmezz;
És juttass hamar engemet

E’ főldön lefutott vándori napjaim’
Boldog tzélja felé. Lelkem erőlködik,
És áldott kebeledbe
Készűl szállani, jó Atyám! –

Itt a’ vég: megivám kelyhedet: óh halál,
’S néhány pertzek után testemet itt hagyom. –
Hogyhogy, drága Barátim!
Miért vagytok szomorú, ’s levertt

Ábrázattal? az én végemet is hideg
Megnyúgvás’ szemivel kellene néznetek,
Mégis szántok; ez a’ bú
Megbánt, férjfiak! engemet.

Ah, híjjátok elő balzsamomúl az észt,
’S a’ virtust. De te sírsz Chrémesem, és te is
Plátom, könyvezel? – Óh ég!
Óh jó Isten, ugyan hová

Lett és lészen ama’ szent Filozófia,
Melly a’ főldi halált semmibe véteti?
Bátran, drága barátim!
Majd egykor ti is engemet

Megláttok. Mit is ér sírni, sohajtani,
’S e’ történetemen nyögve kesergeni?
Hát egy bűntelen embert
Rettegtethet e az halál”?



V. KERESZTYÉNSÉG. – Philosophia is, Revelatio is.

Illy érzések között múlt ki az üldözött
Szokrates kesergő tanítványai között,
Kinek nagy lelke volt és tiszta erkőltse,
Ez a’ régi világ’ feddhetetlen bőltse;
De a’ kit setétnek, ’s kitsinynek találunk
Mihelyt egy haldokló keresztyént visgálunk,
Kit a’ kitisztázott értelem okosít,
S maga az Igazság’ napja világosít.
Méltó ’s épűletes, ha, a’ kik még élünk,
Egy illyen haldoklót gondosan szemlélünk!
Elégnek ágyához tudnálak vezetni,
A’ kiről jó példát ’s tudományt vehetni;
De tégyük most hátrább tíz nappal magunkat,
S hallyuk végóráján önnön halottunkat,
Kinél a’ jó Lélek’ magyarázására
Alig akadhatok nemesebb példára.
Így szóll hát e’ gyenge portestbe öltözött
Szép Lélek magához véghörgési között:

„Mennybéli lángnak kellemes isteni
Szikrája! hagyd el, hagyd el ezen halál
Alá vetett testet: Te játszó-
Eszköze a’ repeső örömnek,

Búnak, reménynek! Már napod itt vagyon,
Hogy tzélra jutván végy diadalmat a’
Természeten, ’s a’ boldog élet’
Szent palotái felé emelkedj.

Halld, azt kiáltják fennt amaz Angyalok:
Jer drága Húgunk, égi rokon, jövel! –
Már én nem esmérek magamra,
Megzavarodtanak érezésim,

Béhúlltt szememnek már elaludt tüze,
Híg éltetőim széllyel oszoltanak!
Lélegzetem kezd szűnni. – Óh hát,
Lelkem! ugyan tsak ez é kimúlni?

A’ főld előlem távozik, és szemem
Nem látja többé. A’ magos ég kinyílt,
És benne száz Kar Sérafimnak
Zengedezése fülembe tsendűl.

Kik általadván szárnyaikat nekem,
Gyors repdeséssel mennybe emelkedem. –
Fúlánkod’, óh Halál! mutasd már,
És diadalmadat, óh Koporsó!



VI. A’ MEGBOLD. ASSZONYSÁG’ KARAKTERE.

Igy szállott fel az ég’ tündöklő várára
Ez a’ nemes Lélek méltó jutalmára,
Ki a’ halandóság’ tövises vőlgyében,
Már félig öltözött az angyali képben,
Kihez ha mindenek hasonlók volnának,
Tán az égiek is hozzánk leszállnának,
Ki megérdemlette e’ testi világban
Hogy részt vegyen rangban, kintsben, boldogságban.
A’ ki ha származott volna kunyhóból is,
Kisúgárzott volna szép lelke abból is,
Kit tisztelt, szeretett egy illy fényes sereg,
Melly most hamvainál bánkodik, kesereg,
Kiben gyönyörködött ennyi Pallérozott,
’S kimúltakor még az Írígy sem átkozott,
Kiért a’ Társaság és az erkőlts vérzik,
Kinek hijját magok a’ Grátziák érzik. –
Egy nemes tör’sökház’ méltó sarjazatja,
Kinek a’ közjóért élt és halt az Attya,
Egy érzékeny mátka, egy ollyan feleség,
Melly a’ nemes szívnek legnagyobb nyereség,
Egy ollyan Asszonyság, kinek természeti
Szívét, eszét, lelkét minden esmérheti,
A’ ki ha származást Párisban vett vólna,
Esztendőre róla sok Memoires szólna,
Otthon nyájas, tsínos, víg, lebotsátkozó,
Jó rendet szerető, elmés, múlatozó,
Ki búba tsak akkor ejtette vendégit,
Mikor azok észre vették betegségit. –
Nagy emberek voltak Attya, Férje, ’s vére;
Még sem szállt kevélység, ’s vad Gőg a’ lelkére:
Gazdag volt ’s nem pazér, hatalmas nem kemény,
A’ módosság nem volt benne tsak tűnemény,
Mindent meg kímélt ő, de nem színeskedett,
Jó lenni nem tanúlt, mert annak született,
Virtusát érzette, önn betsét esmérte,
Elméje könnyű volt, a’ másét dítsérte: –
De elevensége nem tette hiúvá,
’S testi gyenge volta vaddá, szomorúvá;
Sem világ’ rabjává nem szeretett lenni,
Sem abban magának követőket venni,
Mégis tudott élni ez élet’ javával
’S gyakran ízleltette azt embertársával. –

Óh felséges Virtus, ott tetszesz te nagynak,
Hol a’ tselekvőnek akadályi vagynak.
Hol a’ midőn egy jót szükség fényre hozni,
Sok kedves dolgot kell azért feláldozni.
A’ hely, szokás, rang, mód, ’s mások’ ítélete
A’ körűltünk lévő emberek’ élete,
Midőn – ezek jönnek a’ virtussal perbe;
Ekkor kell értelem ’s erő az emberbe. –
E’ boldogúltt lelket illy pontból tisztelem;
Tsuda, egy gyengében illy erő ’s értelem!
Más mikor szokásból szólnak a’ Holtt felett
Más pedig e’ bennem megfundáltt tisztelet,
’S tudom, hogy midőn ezt illy hosszan kitettem
Minden itt lévőknek szíve szólt mellettem.
Engedj meg, szent Árnyék! ha e’ köz siralom
Szomorú piattzán neved’ magasztalom:
Félek virtusidról több említést tenni,
Ámbár érzékennyé megszűntél már lenni.
Mély álmod, ’s vérednek fagyos elállása,
Ortzádnak örökös halaványodása,
Alig tudnak egész bizonyossá tenni,
Hogy dítséretedre ne tudj érző lenni.
De e’ gyász koporsó és e’ fényes Rendek
Meggyőznek, ’s magam is tsakugyan örvendek,
Hogy dítséretidről tisztem most szóllani,
A’ mit te pirúlva szoktál volt hallani.
Vedd békével tőlem hogy itt megtisztellek,
Hogy messze – magasra – magadig emellek.
És ti tiszteltt Karok! tőlem tán várjátok,
Hogy e’ Boldogúltnak életét halljátok;
De minek írjam azt, a’ mit tudtok nagyon?
Minek írjam, a’ mi tiszteletben vagyon,
’S a’ mit már tinéktek jobban lerajzoltak
Ama’ két Túdósok, kik előttem szólltak?
Én hát tsak lantommal fogom fel szózatját,
Hogy itt kirebegjem végső indúlatját.



VII. MAGA A’ BÚCSÚZTATÓ.

Zártt koporsómnak fedelén belől is
Érez a’ szívem szeretett nevedre,
’S e’ setétségnek hideg éjelében
RHÉDEY! látlak:

Látlak, eszmélek, karomat fogadd el
Óh szerelmemnek deli tárgya, lelkem,
Hű, ’s nemes Férjem, LAJOSOM, barátom,
Látlak, ölellek,

Óh, az érzékeny tüzet el nem oltják
E’ hideg, nyálkás ködök; ’s az halálnak
Puszta vőlgyén is Ti felőletek még
Hangzik az Ekhó.

Jöszte ’s hív emlékezeteddel újjítsd
E’ magánosság’ szomorú világát!
Ah, erős Lelked lehatolhat e’ sír’
Értz kebelébe.

Itt fogadd még el, hol az álltatások
Nem lakozhatnak, ’s a’ hol a’ világi
Tettetésnek nints helye, itt fogadd el
Trézia’ szívét.

Jer nemes lelkek’ remeke, ’s Királyok’
És magyar hérók’ Fejedelmi vére,
A’ ki laurussal ’s olajággal ékes
Érdemeid köztt

Házi virtussal szereted tetézni
Nyertt ditsőséged! jövel, és ne vesd meg
Annyi jó hírnek jubiléumában
Hitvesi bútsúm’!

Jer, – de melly híven sietel Te meghűltt
Karjaim közzé! Köszönöm … de szóllít
A’ ditső tornátz, hova Téged is hoz
Egykor az érdem.


________

Kedves Testvérem, ZSUZSÁNNÁM,
Fogadd el vég-szózatom’;
Elválásom’ nagyon bánnám,
Mert leköt indúlatom:
De a’ mennyei szózatnak
Szent törvényi felhívatnak,
Most botsáss el: egykor még
Eggyesítni fog az Ég.

Addig is GRÓF GYULAYDDAL
Élj a’ hűség’ karjain,
’S nagyra termett magzatiddal
Járj az öröm’ szárnyain.
Én szeretlek, én tisztellek,
Én sohajtlak, én ölellek.
Istenhozzád! ah egy óh
Nékem elég bútsúszó.


________

De még több jajszót kell tennem,
Többtől is kell bútsút vennem:
Óh keserves változás!

Még SZERENCSY’ Özvegyétől,
Bús hang jön sírom’ szélétől,
És igaz sóhajtozás.

Te, kit a’ hív rokonságnak,
’S ebben ritka barátságnak,
Kétszeres szent kötele

Én vélem úgy eggyesített,
Hogy köz érzés lelkesített,
TRÉZIÁM, szívem’ fele!

Ez elválás’ pontján érzem,
Melly keserves kínnal vérzem,
Elhagyván ez életet;

’S most, mikor már elszakadtunk,
Ott, ahol egybeforradtunk,
Szörnyű mettzés tétetett.

Óh ha addig tartanának
A’ barátság’ Angyalának
Rózsákból fontt köteli,

Míg a’ sír bé nem nyél minket:
Oh úgy érző szíveinket
Tsak kínnal rakná teli.

De ő bármelly messziségre,
Égből főldre, főldről égre
Eggyaránt fut szárnyain,

Véle a’ szelek nem bírnak,
’S a’ tömlötznek és a’ sírnak
Truttzol vasas boltjain.

Mikor már én itt tündöklök,
’S a’ kék égen kikönyöklök
Hallom tőled nevemet.

Valamelly’k tsillag’ súgára
Rá festi szemed’ héjjára
Hív emlékezésemet.

E’ ditsőűlttek’ országa’
Eggyik legfőbb boldogsága
Az a’ kedves érzemény,

Hogy barátinkról eszmélünk;
’S hogy majd vélek edgyütt élünk
Legvígasztalóbb remény.

Óh karjaim mint repesnek;
Hogy egykor nyakadba esnek
Ez élet’ tornátziban;

Addig is kívánja szívem,
Hogy ró’sák köztt járjál, Hívem
E’ világ’ pusztáiban.


_______

Hát, Te, DOMOKOS JAKABNAK
Tiszta szívű Hitvese;
Ki a’ boldogtalanabbnak
Dajkája vagy, ’s frígyese,
Hív URAY JULIÁNNA,
Kitől a’ végpertzen is
Több jóságot nem kívánna
Még a’ békételen is,
Te a’ baráti hűségnek
Példája és béllyege,
Kit nem borzaszt az inségnek
Szélvesze és fellege,
Ki a’ sűrű fájdalomba’
Vígasztaltál engemet,
’S Te kísérted le síromba
Elhervadott testemet.
Hogy köszönjem meg hűséged’
’S arany barátságodat? –
Óh már az ég esmér Téged,
’S letette jutalmodat;
Megőriz kedves Férjeddel,
És megáld benneteket;
’S végre vélem, kedveseddel,
Meglátod a’ szenteket.


_________

Ti is a’ GYULAY, BÁRTZAY, ’S RHÉDEI
Fényes Familiák’ minden vérségei,
Hűséges Rokonok, nemes Atyafiak,
Itthon és a’ Hadban példás Hazafiak,
Végbútsúmat tiszta szívvel fogadjátok,
Az Úrnak áldása terjedjen reátok!


______

Legfőbb Tiszteletre méltó PRAELÁTUSOK,
Minden hiten lévő PAPI szent Chórusok,
Kik híven őrt állván az Úrnak Házában,
Részeltettek mindent annak mannájában;
Ti is felsőbb alsóbb rendű MÉLTÓSÁGOK,
Nemes magyar URAK, ’s Úri ASSZONYSÁGOK;
Vitéz HADI TISZTEK, a’ kik a’ tsatának
Tüzén éltek ’s haltok Királynak, Hazának;
E’ régi Városnak tsínos POLGÁRJAI,
’S e’ tisztes KÖZÖNSÉG’ minden jó tagjai;
Valakik erántam hív szívvel voltatok,
’S a’ jó emlékezet’ könyvébe írtatok,
Köszönöm valamit erántam tettetek,
Légyetek áldottak! Már Isten véletek.


* * *

______

Mi pedig, valakik koporsódhoz gyűltünk
Valakik szerettünk, tiszteltünk, betsűltünk,
Köszönjük, hogy rólunk most is emlékezel,
’S még a’ sír’ szélén is erántunk érezel.
Mi is, Nemes Lélek! sóhajtunk, és sírunk,
’S háládó szívünknek táblájára írunk,
És tsak az vígasztal, hogy még feltalálunk,
Égi társak leszünk, ’s többször el nem válunk.


_____

És Én, a’ ki ollyan szerentséssé lettem,
Hogy illy Nagy lelkek köztt virtusid’ zenghettem,
Botsánatod’ kérem rebegő nyelvemről,
Elmém szűkvoltáról, ’s kis tehetségemről,
A’ melly ha bírt vólna szívemnek lángjával,
Verset futott volna a’ Szelek’ szárnyával. –
De bár talentomim nem tüzesek ’s nagyok,
’S Hazám’ Lantosi köztt középszerű vagyok;
Az az önnön érzés emeli tollamat,
Hogy még méltatlanra nem fogtam lantomat,
’S hogy most is egy méltót magasztalt énekem,
’S ennyi, nagy, bőlts, tsínos Hallgatóm volt nekem.


Mutató Tábla

I. Az 1741-ki Diéta. 1
II. A' Nemes Magyarságnak felűlésére. 43
III. A' Betsület 's a' Szerelem. 55
IV. A' Haza Templomának örömnapja. 65
V. LÁTÁS. 81
VI. Az Igazság' Diadalma 90
VII. CZINDERI' SÍRJA FELETT. 110
VIII. A' MENNYEIEK' KARJA. 116
IX. A' VITÉZKEDŐ MAGYAROKHOZ. 119
X. A' Dugonits' Oszlopa. 125
XI. IZIS és OZIRIS. 133
XII. T. N. Nádasdi Sárközy Istvánné született Chernelházi CHERNEL ESZTER Asszonnak tiszteletére. 140
XIII. A' SZÉPSÉG' EREJE A' BAJNOKI SZÍVEN. 144
XIV. DAPHNE. Egy Idillium a' Pópéi közzűl. 156
XV. A' Híres Rátz Sámuel Úrhoz. 174
XVI. Salétrom Inspector Kiss Imre Úrhoz. 177
XVII. Serkentés a' Nemes Magyarokhoz. 179
XVIII. Hunyadi Ferentzhez. 193
XIX. A' Korán megtisztelt Virtus. 201
XX. Tisztelő Versezet 209
XXI. Dr. Földiről egy Töredék. 213
XXII. Bútsúzás egy Lyánkától 217
XXIII. Örömversek Prof. Budai É'saiás Uramhoz. 219
XXIV. A' semminél több valami. 223
XXV. A' Békesség és a' Hadi érdem 226
XXVI. Erdődi Lajoshoz. 232
XXVII. Sárközi Kisasszon' halálára. 234
XXVIII. Belgrádra. 236
XXIX. Görög Úrhoz. 237
XXX. Generál Hoche Halálára. 239
XXXI. Jósepha Kisasszonhoz. 240
XXXII. Himfyhez 243
XXXIII. Idyllium. 245
XXXIV. A' M. Kohányi K. etc. halálára. 261