(Készítette Udv. Tanátsos Denisz Úr, 1796. Deák nyelven; németre fordította Säulenfeld Úr: magyarrá téve kinyomtatódott a’ Diétai M. Múzsában, az 58-dik és köv. lapokon.)
Melly különös látás jelenik meg előttem az éjnek
Néma homályában? Zeng a’ rózsákra akasztott
Páfusi kis lantom, ’s már trombita-módra ropogván
Tábori zajhanggal dobját siketíti fülemnek.
Rettentő hadakat látok, küszködnek erőssen
A’ viadalra kiszálltt hadi népek, az éji homályban
Tsillog az egybe-zavartt seregeknek kardja szemembe.
Lármák ’s porfelhők sűrűn kavarodnak az égre
A’ Duna’ két partján, zördűl a’ tábori dobszó,
És sok ezer paripák’ körmére dübögnek az erdők.
Haj! már látom amott, hol az Árpád’ főlde’ határán
Vára ditsőségét Pozsony a’ felhőkbe’ mutatja,
Látom amott, látom, koronázott fővel az Ország’
Fényes Rendei köztt a’ kellő Trézia mint áll.
Trézia, Károlynak ’s olly sok tsászári atyáknak
Gyermeke, sok gazdag főldeknek örök fejedelme.
Rajta az ifjúság’ rózsáji virágzanak éppen,
Homloka kellemetes, gyönyörű ortzája hasonlít
Eggy istennéhez; de azonn a’ bánatok űlnek,
És nedves szemein keserű könnytseppek omolnak.
*A mondatvégi írásjel em.
„Óh te nemes Nemzet! mellybenn a’ régi vitézség’
„És az igaz hűség legforróbb lángjai égnek.
„Ím hozzád kíván folyamodni ez árva leánya
„Károlynak; szabadítsd veszedelmes ügyébe Királynéd’.
„Most hogy az egybe-tsatoltt ellenség’ mérge szorongat,
„Karjaitokba’ vetem minden szívbéli reményem’
„És nem tsak magamért kérlek, kér vélem ez árva
„Kisded is, (elbádgyadtt karral feltartja öléből
„Gyenge fiját) ím e’ kisded, sok régi Királyok’
„Vére, ki eggy édes szerelemnek záloga nálam.
„Ah, ha ti nem fogtok, Magyarim, megmenteni minket
„E’ veszedelmektől: e’ bánatos édes anyának
„’S gyenge szülöttének ki fog oltalmára kiállni?”
Így szól, ’s elbádgyadt karral feltartja öléből
Gyenge fiját, kimutatja nekik, ’s még szólani kíván. – –
Ah de elég! – E’ bús Scénát nem tűrhetik immár
A’ nemes érzésű Magyarok: búzdúlnak a’ házban
Mindenek, és dagadó bajnok mellyekbe’ dobogni
Kezd magyaros szívek. Könnyek gördűlnek az ifjak’
Szikrádzó szemiből, ’s a’ feltüzesűltt öregeknek
Ősz pillájokról folynak vérrel tele könnyek.
Rettenetes, bosszús könnyek, a’ mellyek az ádáz
Ellenségre halált ’s végső veszedelmet izennek.
Egybe sereglenek, indúlnak, verik öszve kirántott
Kardjokat, illy bosszús hanggal zendítik az ekhót
A’ felhők ’s paloták: „Haljunk meg Trézia mellett,
„Drága Királynénkért, Magyarim, haljunk meg a’ hartzon!”
Nints haladéka ezen nemes érzéseknek; azonnal,
Mint mikor a’ rohanó jégzáport, avvagy az omló
Fergeteges havakat szanaszétt górálja az auszter:
Úgy kavarog minden részről a’ Scytha vitézek’
Tábora, – mint a’ hegyek’ derekán bömbölve letódúltt
Téli patak, mikor a’ gátat darabokra szakasztván,
Tör mindent, ’s ha elébe akad, lesodorja magával:
Így rohan, illy dühösen tör, ront a’ büszke Magyarság;
Még a’ bámúló Rénus’ mezején kimutatván
Ősi vitézségét, győző örök oszlopot annak
Partja felett nem rak, ’s Károly’ magzatja’ fejében
A’ koronát maradandóvá nem tészi örökre. – – – –
E’ kép álla az én elmémben. – Scytha Magyarság!
Óh te nemes, te igaz, bátor, hív, és hadi nemzet,
Boldog főldbe’ lakó Magyarok! nem örűltök e annak,
Hogy ti is illy nagy Atyák’ ’s Hérók’ unokáji lehettek?
Nem gyönyörűség é néktek, mikor Őseiteknek
Virtusit illy fényben látjátok előttetek állni?
És ti nem érzitek é magatokba’ az illy deli példák’
Bajnoki buzdító erejét, és arra nyomító
Ösztöneit hogy az illy munkát követésre vegyétek?
Lássátok tsak, ihol tódúl ismét az eláradtt
Rettenetes hadözön, dörög és villámlik az Iszter’
Partja körűl egy olly ellenség, a’ kit a’ hadnak
Sorsa segít; ismét Fejedelmetek a’ ti vitézi
Hűségtekre tekínt
*A mondatvégi írásjel helye üresen maradt, pótoltuk a pontot.
Jobb és igazabb fejedelme
Nála hazátoknak soha sem volt; képire nézvén
’S lelkire, ő ollyan mint a’ nagy Trézia; első
Úgyis az ő unokáji között: ő a’ ki tinéktek
Jó indúlatinak legarányosbb záloga hellyett
Adta saját öttsét, a’ kit gondolt hogy az égnek
Szent végzése szerént sok időkig bírtok örömmel.
Ah de mivel, nagy Printz! te az égi hazába repűltél,
Hol sok Sérafimok ’s a’ mennyei Szentek ölelnek:
Elkűldötte Ferentz tüstént e’ második öttsét,
A’ ki az ő képét ’s szívét úgy hordja magában.
Szánakozó szívből ő néktek ájánlta egészen
Józsefet, a’ példás, nagylelkű hertzegi Ifjat.
E’ néz hát, e’ drága Király, mint Trézia hajdan,
Rátok hív Magyarok, kérvén hogy az ősi ditsőség
E’ veszedelmes idők’ közepén eszetekbe’ forogjon.
Mert melly’k nép lehet az, melly a’ természet’ öléből
Több áldást és több javakat vett volna ki, mint Tik?
Gazdag ajándékit bő kézzel szórta ki Tzéres
A’ ti határitokonn, a’ bornak az Istene örvend
Megkoronáztatván gyönyörű szőlőkkel azokban.
Zőld pusztáitokon hány száz gulya, tsorda fejérlik?
Mennyi szilaj ménest, paripát nevel a’ ti mezőtök?
Hány száz válogatott, körmön fontt, termetes ifjak
Vagynak az országban, hadi nép, Bellóna’ vitézi?
Mennyi sok ellenség’ viadalján, hány hadi tűzben
Lett győző nevetek, ti akár gyalog álltatok ottan
A’ probára, akár paripán ütköztetek öszve.
Rajta tehát Magyarok! buzdítson az ősi vitézség,
’S nyújtsátok vígann a’ győzödelem’ mezejére,
(Mellyre Királytok hív titeket, hív véle hazátok)
Kardotokat magyaros karotokkal. Tik nemes Ifjak,
Fussatok azhova hív Uratok’ védelme tsatára,
Hív a’ próba-veszély, melly a’ Nagyok’ ösztöne mindég,
Hív az örök hírnév, a’ közjó, régi betsűlet.
Trézia a’ Magyarok’ bátor szívébe’ talála
Védelmére erőt: Unokája is ebbe’ találjon.