HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
II.
A’ NEMES MAGYARSÁGNAK FELŰLÉSÉRE.
(Készíttetett T. N. Komárom’ Vármegyének Aprilis 26dik Napj. tartatott Közönséges Gyűlésére: Kinyomtattatott Komáromban. 1797. 8.)

Te, ki hideg vérrel nézsz a’ szerentsére,
’S szelíden mosolygasz az irígy’ mérgére,
Te, ki gyenge hangon pengetvén hárfádat,
Békével danoltad bús és víg órádat,
Alatsony sorsoddal ki megelégűltél,
Mellyben sok bőltsekkel ’s nagy lelkekkel űltél,
Múzsám! – Emelkedj most fellyebb minden hadnál,
Zengjél Vitézeket ’s légy nagyobb magadnál.
Hagyd el a’ magános réti violákat,
Ahol zengedezted Ámort ’s Grátziákat,
Ahol az ártatlan mulatság’ berkében
Játzintkoszorúkat fűztél a’ Tempében.
Köss szárnyat magadnak, ’s tábori lármával
Rendítsd meg Parnasszust dobbal, trombitával;
Mellynek hallattára zengjen a’ főld ’s az ég,
Vitézidnek pálmát szedjen a’ ditsőség,
Magadat a’ jó hír ’s hazád magasztaljon,
Előtted az irígy, ’s a’ halál meghaljon. –

Ha régen érzette a’ hadi Poézis’
Neszét a’ sanyarú Spártai vitéz is,
És bátor lélekkel ment ellenségire
A’ sánta Tírtéus’ sánta verseire:
Hát a’ Magyar nemzet, a’ ki nagylelkű is,
Nem tsak vitéz, hanem nemes érzésű is,
Nem buzdúlna é fel a’ vitéz érdemre
Magyarhoz magyarúl tett serkentésemre?
Holott Atyáink is, kik hadra termettek,
Egyűgyű versekbe szedték, a’ mit tettek,
’S azt énekelgették virtussok’ hírére
’S az ifjú Leventák’ felserkentésére;
Kivált mikor vége lévén*
léven Sh., értelemszerűen em.
a’ tsatának
Scytha szertartással Áldumást ivának.
Maga mikor evett a’ vitéz Etele,
Illy éneklőkkel volt palotája tele.

Én is hát nagylelkű Leventa magzatok!
Ha nem mehetek is hartzra utánnatok:
Legalább féloldaltt, trombitás’ módjára,
Buzdítlak titeket a’ hartzra, tsatára.
Rajta vitéz ifjak, bajnokok, pajtások,
Ím hívnak a’ dobok, fegyverropogások.
Már leng a’ lármától Stiria’ erdeje,
Ki van már néktek is szabva a’ hartz’ helye.
Ez az a’ nemes hely, hol sárt kell állani,
’S a’ halál kezéből babért aprítani.
Itt vívik hazánknak sok hadra nőtt fija,
Itt áll a’ ditsőség, hol több a’ Frantzia.
Ím már a’ trombiták’ rekedt rivadtára
Reng a’ magyar bértzek’ megdöbbentt határa.
Sok siralmas sípnak visítnak éneki,
Kopognak a’ zörgő doboknak feneki.
A’ puskák’ erdeje tűz láng köztt megtsördűl,
Közte a’ mendörgő kartáts bombi dördűl;
Közepén a’ füstnek, a’ tűznek, a’ pornak,
Tenger kardja villog mind a’ két tábornak.
Az ordító lárma, a’ ló’ nyerítése,
A’ fegyverropogás, lábak’ döbögése,
Rendítik a’ főldet, a’ havast, üreget,
Verik a’ port füstöt, ’s a’ temérdek eget.

Egy felől a’ Virtus, az Érdem, Ditsőség,
A’ rettenthetetlen Bátorság, Erősség
Nézik a’ Vitézek’ tettit a’ tsatába’,
’S béróvják a’ jó Hír’ gyémánt oszlopába,
Hol már sok ditsőűltt Vitézink látszanak,
Kik a’ magyar égnek Átlássi voltanak. –
Más felől a’ Halál, ’s a’ rémítő Vázat
Hányó félelemmel a’ Kudartz, Gyalázat
Guggolnak a’ Kétség’ alatsony vőlgyében
Egy gyászos Tziprosnak setét erdejében,
Ahol a’ félénket, túnyát eltemetik,
A’ feledékenység’ kövét reá vetik.
De ez helyben kevés Magyar fit találunk,
Mert még a’ félénkség kűl-portéka nálunk.

Mint mikor a’ Tátra’ kősziklás bértzéről
Sűrű felhő száll le Karpatus’ széléről,
’S az aethert megúszván a’ felszél’ szárnyain,
Másikba ütközik Mátra kőszálain;
’S nem akarván egy is útat adni másnak,
Dühös-tornyosodva rohannak egymásnak,
Rettentő dörgéssel, villámmal, menkővel
Küszködnek az égnek mezején erővel;
A’ mit tsak útjokban a’ főldön találnak,
Abból irtóztató prédálást tsinálnak,
Város, falu, erdő, hegy, vőlgy mind puszta lész,
A’ réműltt Palótz fél, hogy a’ világ elvész:
Így tsap itt a’ tsata öszve a’ tsatával,
A’ vitéz Magyar nép a’ Frantz ármádával.
Lángok kavarognak ahol öszveütnek,
Mellyek már a’ Szala’ bértzeire sütnek.
A’ lárma Pozsonytól Brassó’ végéig zeng,
Mindenütt a’ puska tsörög, ’s a’ szablya peng.
Felkél a’ Nemes nép, pattan paripára,
Hogy hazánkért vívjon Dentmagyar’ módjára.
Mindenik közzűlök hadi lángot lehell,
Mint elhúnytt elejik, Tuhutum vagy Lehel.
Atyjok’ ditsőségét kívánják nevelni,
’S a’ nemesi nevet duplán érdemelni;
Mert nagy Őseihez nem lehet érdemes,
A’ ki tsak azoknak virtusáról nemes.

Légyetek valódi nemesek hát ti is,
Így nyerték azt régi hazánk’ nemesi is.
Légyetek hűk, bátrak, védelmező karok,
Légyetek vitézek, egy szóval – Magyarok.
Verjétek hátra a’ kevély ellenséget,
Melly már a’ széleken pusztít, öl és éget.
Ah, ha ti nem fogtok bajvívásra menni;
Rövid nap’ jármot fog mindnyájunkra tenni,
És Zsákmányra hányván kevés vagyonunkat,
Koldússá ’s szolgává fog tenni magunkat.
’S Budán – szabadságunk’ ősi centrumában,
Hol Átilla ’s Mátyás lakott hajdanában –
Budán vét majd véget betses törvényünknek,
Ott fog szabni adót ditső nemzetünknek.
Ugyan hát egy nemes, egy vitéz nemzettől
Várhatni é hogy ő megijedjen ettől?
Várhatni é hogy ő béhúnytt szemmel nézze,
Mikor a’ hazáért hull annyi vitézze?
’S hogy ő veszteg űljön, mikor egy vad népnek
Pusztító tábori széle felé lépnek?
Ah nem! felségesebb vér pezseg ő benne,
Mintsem egy köz veszélyt szívére ne venne;
Készebb a’ tsatának mezején kimúlni,
Mint hazáját lássa lángokba borúlni.

Tudom ti is, a’ kik versem’ olvassátok,
E’ szókra tsördítni kezditek szablyátok’,
Törlitek kétfelé perge bajusztokat,
Magyarúl mutatván magyar haragtokat.
Ne is rettenjél meg, óh nemes Nemzetem!
Nagy még benned a’ szív, és erős a’ tetem.
Számra, hosszú kardra tsak félénkek néznek,
Tízzel kell felérni egy Magyar vitéznek. –
Hát már a’ sok hitvány tsetsebetse között,
Melly hozzánk a’ szomszéd főldekről kőltözött,
Béjött a’ félénkség’ puha módija is?
Nem! Magyar emberek maradtunk mi ma is;
Készek halált állni pajtásink’ javáért,
Gyermekink’, rokonink’ megmaradásáért;
Ezekért megvetjük a’ halált ’s életet,
Mert mind a’ kettőnél erősb a’ szeretet.
És mintsem ezektől a’ Frantz elszakasszon,
Testek ’s testünk előbb vérözönt árasszon;
Vérhabbal tsináljuk szigetté főldünket,
Még sem hagyjuk könnyen édes mindenünket.

Kivált a’ ránk maradt ősi ditsőségnek
A’ melly szikrátskáji még mellyünkben égnek,
Azok tűzzé válván, mint annyi istenek,
A’ jó betsűletre ’s hírre serkentenek.
Ugyan ha illy méltó hadra nem szállanánk,
Vagy a’ vér’ mezején hátat fordítanánk;
Hogy mernők a’ magyar nevet korts-létünkre
Elpirúlás nélkűl felvenni nyelvünkre?
Mit szólna Etele, ha hozzánk felszállna,
’S Magyar unokájit bilintsben találna?
Mit szólna, ha látná, e’ népek’ bírója,
Hogy gyermekin tsörög egy intz-fintz’ békója?
Mit mondana Árpád? – Uszubú hadnagyunk
El nem hinné rólunk, hogy magyarok vagyunk,
’S megfosztván e’ deli névtől korts nemünket,
Nemes útálással hagyna itt bennünket.

De legközelebbről mint vélekednének
Gyermekeik felől ama’ vitéz vének,
Kik buzgó lélekkel gyűltek hajdan egybe
Tréziáért vívni hétszáz negyven egybe’? –
Ímé serkentsen fel ez Atyák’ példája,
’S halljátok mint buzdít egy jó Öreg’ szája:
„Fijaim! ha kedves még magyar hazátok,
„Ha a’ magyar nevet még nem útáljátok,
„Ha pezseg még az a’ Szittya vér bennetek,
„Mellyet apáitok’ véréből vettetek,
„Ha az ő fijaik nem szégyelltek lenni:
„Ne szégyeneljetek a’ hartzra kimenni.
„E’ nemes indúlat zendített fel minket,
„Mikor a’ Burkusra fentük fegyverinket,
„Mikor annyi bírós ellenség’ torkába
„Maroknyi népünkkel állottunk tsatába.
„Sem Burkus’ fortéllya törbe nem ejthete,
„Sem más népnek száma meg nem rettenthete.
„Hányszor vertük kevés néppel a’ Frantzokat,
„Hogy nyakkal sem győzték a’ magyar kardokat!
„Ez a’ büszke nemzet akkor a’ Rénusnál
„Nem látott nagyobbat a’ magyar virtusnál.
„Voltak is hatalmas Vezérink akkorba,
„Kik lelket öntöttek a’ magyar táborba.
„Pálfy és Batthyány, kik után harmadik
„Volt a’ Berlin’ várát elprédáló Hadik.
„Eleget szól a’ hír több illy hazafiról;
„Kivált a’ pálmát nyertt vitéz Nádasdyról,
„Ki többre ment vélünk egy rajta szavával,
„Mint más kűlső vezér minden taktikával,
„Ki pajtásnak híván, ’s vitéz barátjának,
„Szívet adott ezzel minden katonának:
„Ah, hírdesse őtet mind a’ négy Kerűlet,
„Nyúgodjon vitézi porán a’ betsűlet! –
„De lésznek néktek is derék Vezéritek,
„Kiknek fényes nevét jól esmérhetitek.
„Eszterházy, Pálfy, Splényi és Mészáros,
„A’ kiknek hírével már bétőlt sok város.
„Alvinczy lesz feje e’ nemes tábornak,
„Mint fő segédje a’ felséges Nádornak.
„Ezek fognak ama’ fővezérek lenni,
„Kik a’ magyar nevet naggyá fogják tenni;
„Ezek alatt űltök ti is paripára,
„Ezek alatt mentek pálmáról pálmára. –
„Óh vajha megnyerném régi épségemet,
„’S megifjítana még az Isten engemet,
„Vajha ama’ napok visszatérhetnének,
„Mikor szemköztt álltam a’ Burkus’ tüzének:
„Fijaim! legelső lennék a’ tsatában,
„Legelőször fognék fegyvert a’ hazában!
„De minthogy a’ bennem megfagyott vitéz vér
„A’ belső buzgásnál már egyébre nem ér:
„Ti Fijaim! ti, ti körmön fontt termetek,
„Minthogy még erőben vagytok, ám menjetek.
„Ti menthetitek meg Hazánknak széleit,
„Ti dúlhatjátok le a’ Frantz’ seregeit.
„Rajta! űljetek fel, lőjjétek, vágjátok!
„Ha mi megverhettük, ti mért ne tudnátok?
„Rajta! tsak menjetek, Fijaim, ellene:
„Hordozzon a’ Magyar seregek’ Istene!”

Illy nógatására egy öreg Magyarnak
Felűlni tsak holmi gyávák nem akarnak:
De ti, kiknek jobb vér szállott szívetekre,
Nem buzdúltok é fel lelkesen ezekre?
Azt a’ nemes mozgást nem probáljátok é,
Melly tsupán a’ hadra termett Magyaroké?
Igen! e’ magyar szók olvasása között
Ösetek’ nagy lelke belétek kőltözött. –
Rajta! én is mondom, űljetek hát lóra;
Szép dolog marsolni dob ’s trombita szóra!
Mikor a’ lobogó zászlók’ árnyékában
Megy a’ Magyar egymás’ hív pajtásságában,
’S beszéllvén egymásnak a’ régi napokat,
Új virtussal hozzák életre apjokat
Óh ha ti véletek én is elmehetnék,
S a’ Magyar Virtusnak tanúja lehetnék,
És láthatnék annyi szép vitézt egy számban:
Ezt kívánnám legfőbb jó gyanánt hazámban!
De ha végezési az irígy Párkának
E’ szép szerentsétől engem megfosztának:
Legalább Muzsámat tinéktek szentelem,
’S vitéz tetteteket az égig emelem.
Majd mikor a’ Frantzról győzödelmet hoztok,
’S borostyányos fővel honnyunkba marsoztok:
Azonnal hattyúi szárnyamat felvészem,
Pindus’ kőszálait véle megtetézem,
Megtőltöm torkomat trombitahangokkal,
Hirdetem hazámnak bajnokit azokkal;
Hadd zengjék a’ Duna’ ’s a’ Tisza’ partjai,
Ekhózzák Karpatus’ erdős Kőszálai,
Hadd mondják a’ Donnál, Rénusnál, Ararnál:
Hogy nints hatalmasabb vitéz a’ Magyarnál!
Élni fog nevetek a’ halál’ vőlgyén is,
’S halhatatlan leszek általatok én is. –