HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
VI.
Az Igazság’ Diadalma.
(Irattatott Szept. 24-dik napjára. 1799. a’ Mántua’ visszavételének Örömnapjára.)

Igazság! ki bírod hazáúl a’ Mennyet,
’S a’ főldön sem vehetsz szűz ortzádra szennyet,
Ki előtt reszketve állnak a’ vétkesek,
Sőt a’ jámborok is mintegy félelmesek!
Még minekelőtte a’ halandó néked
Nevet adott vólna, állt Királyi széked;
És hogy a’ gonoszság a’ főldet eltelte,
Tsak diadalmadat ’s erődet nevelte.
Óh örök valóság! engedd hadd tiszteljünk,
’S néked ma innepet és oltárt szenteljünk.
Mi ugyan, megbotsáss, már azt hittük vala,
Hogy számkivetve van a’ Törvény’ angyala;
Mivel szent Templomid főldre döntettenek,
Feldúltt oltáridon meghűltek a’ szenek,
Birodalmát a’ bűn bűntetlen’ tartotta
Az égre pökdösvén neved’ káromlotta.
Kijött az álnokság virtus’ lárvájába’
’S szelíden tsúszott bé trónusod’ jussába;
Bár a’ Fanatismust ő mondta hogy űzi,
Orrán füstölgött a’ Fanatismus’ bűzi.
Magát a’ népeknek szívébe bétolta,
Az Igazság’ kardját, fontját bitangolta.

Tudod, szent Igazság! tudod mit tárgyazok,
Igazság vagy: magad esméred, kik azok.
Te jól láttál mindent; óh, mért veszteglettél?
Nálad volt az erő: mért nem segítettél?
Óh, mért nem keltél ki, midőn hozzád nyögtünk,
Midőn segítségért sírva könyörögtünk?
Midőn kevély lelke Frantzia-országnak
Közönséges hadat izent a’ világnak.
És felkeveredvén a’ népnek sepreje –
Egy sokfejű Monstrum, mellynek még sints feje,
Mellynek szabadsága virít száraz fában,
És egyenlősége áll veres sapkában,
Chimérákon töri mámor-lepte fejét,
Maskaráson tőlti bolond esztendejét –
Más népeket rablott, pénzét kizsarolta,
Az ember’ ’s nemzetek’ jussait gázolta.

Ím-ím felriadnak minden tartományok,
Dúlnak a’ magoknak just formáltt Zsiványok;
Elordítja magát a’ szelíd tsendesség,
Felreppen fészkéből a’ szunnyadtt békesség;
Jus, Törvény, Tisztelet és jó rend megszorúl,
A’ négy elementum fergetegbe borúl.
Felhőkig göngyölög a’ megolthatatlan
Tűzláng, és az aether közönséges katlan:
Minden vizek’ árka embervérrel teli,
Márs a’ vén Ótzeán’ hátát megnyergeli:
A’ főld nyög a’ roppantt táborok’ súllyától,
S részegűl a’ népek’ vérének árjától:
A’ levegő ezer ordítástól bömböl,
A’ bombikra durrantt ekhókra dörömböl.
A’ kősziklát győző bástyák repedeznek,
A’ lelövött várak, tornyok töredeznek.
Futnak a’ porrá lett házból a’ lakosok,
Tsak kémény-erdőkké válnak a’ városok;
A’ kiraboltatott ártatlanok nyögnek.
A’ faluk hamvaik között füstölögnek. –
Itt szalad egy özvegy apró árváival,
Jajgatván fejére kútsoltt karjaival:
Ott egy halvány asszony megöltt férje’ ’s attya’
Vérbe, porba kevertt testét mosogatja:
Amott az éhhel holtt háznép a’ tűz megett
Egymásra béhullott szemekkel nézeget.
Illy szívet borzasztó, illy szörnyű Látomást
Oh hogy nézhettél el illyen szemlátomástt?

Ím fut a’ főldmíves áldott ekéjétől,
Habzik a’ szőlőhegy a’ munkás’ vérétől,
Elhallgat műhelye a’ mesterembernek,
Az úton a’ meglött kalmárok hevernek.
Amott a’ Tanátsos gombolygat praktikát
A’ nyavalya töri itt a’ Politikát,
Amott egy Factio rontja a’ másikat,
Az erőssebb nyomja itt a’ gyarlóbbikat
A’ főldi főldije’ vérétől habozik,
Ember az embernek emberrel áldozik!
Ím a’ megtsaltt népek bilintset tsörgetnek,
Europa’ roskadtt oszlopi reszketnek,
A’ törvények régi gyámjokat keresik:
Eljajdúl a’ Világ és kétségbe esik. – –

Hol valál, míg így dúlt a’ bűn, ínség, halál?
Hol valál, óh örök Igazság? hol valál?
Talám tsak az égben laksz már, tsak az égben,
’S minket halandókat itt hagysz a’ kétségben?
Óh, ha tsak felséges szavad nem ijeszti,
Egymást a’ balgatag halandó elveszti.
Ne hagyj szent Igazság, dördűlj le az égből,
’S az emberiséget vedd ki az inségből. –

De mit mondok ? óh de mit mondok ellened?
Élsz még szent Igazság; él még szent Istened.
Élsz te még, bár a’ bűn ’s bolondság káromlott;
Élsz te, ’s még mennyei széked le nem romlott.
Eddig is tsak azért vártál illy sokára,
Hogy térjen a’ bűnös előbbi útára:
De mivel több vétket tetéztek vétkekre,
Itt az idő hogy már hozd őket eszekre. –
Megvan! a’ bűntetés’ pallosát felvevéd,
A’ világ’ Nagyjait eszköziddé tevéd! –
De kiket is tudtál volna e’ mostani
Frígyeseken kívűl arra választani?
Három nagy Tsászárja a’ főld’ öt részének,
És egy Monárkája Ótzeán’ vizének,
Négy fő gyámolai a’ négy fő Vallásnak,
Hogy ne állhatnának ellent egy romlásnak?
Nem látott még a’ főld illyen ellenséget?
De nem is látott illy erős szövetséget:
Róma! szégyenűlj meg fényes hatalmaddal,
Mikor minden ország két büszke Fiaddal
A’ Farzal’ mezejinn táborba kiszálla,
’S az ó-világ egy pár ármádává vála.

Már már büntetődnek ama’ gonosztevők,
Ama’ szép szín alatt fosztó emberevők.
Nem késhetett tovább; kezdik az isteni
Bűntető korbátsot hátakonn érzeni.
Már kezdik hűteni az előbbi hevet,
Kezdik már rettegni a’ Tsászári nevet.
Lelkiesméretek’ belső furdalása
Nékik mint megannyi bombik’ ostromlása.
Tsüggednek, mert bennek újabb tüzet nem gyújt
A’ nemes bátorság, mellyet a’ virtus nyújt.
Látják hogy nints űgyök félénk madarkákkal,
’S el nem ijeszthetik a’ Szabadságfákkal,
Veres sapka váztól ők meg nem rettennek;
Minthogy igazságnak hartzolnak ’s Istennek.
Látják, vívniok kell győzhetetlen Sassal,
Ki hidra-fejeket szedi tűzzel, vassal;
’S hogy nem dühödhetnek többé a’ világon,
’S ledűl az Úr előtt a’ Párisi Dágon.

Ti pedig, Világunk’ négy fő Potentáti!
Ti a’ sértett jusnak bosszúlló baráti!
Fényes trónustokból mendörögjetek le,
’S a’ kárhozott bűnöst menkövezzétek le. –

***
Győzhetetlen Tsászár! Hazám’ Fejedelme,
Kit lelkesít a’ Hit’ és Törvény’ szerelme,
Kihez annyi népet, vallást, és nemzetet
Lántzolt a’ közjóért lángoló szeretet,
Kiért sok vitéz nép kardokat köszörűl
A’ szabad Dunának mind két partja körűl,
Ki olly fénnyel ragyogsz Atyáid’ székében,
Mint a’ mái nap a’ tegnapi helyében, –
Kelj fel és Sasoddal tétesd fel végtére
A’ hármas liliom tzímert a’ Luvrére,
Mellyből kirángatván a’ Burbon’ fijait,
Latrok’ barlangjává tették szent falait;
Sőt annyi nép’ édes Annyának magzatja
Lett egy dühös népnek tsúfos áldozatja,
Kinek vére kiált a’ bosszúért végre
Hozzád ’s az Istenhez, Bétsbe és az égre.
Indúlj meg nagy Tsászár! indítsd meg népedet;
Néped a’ sírig fog követni tégedet,
Hartzra kél éretted, ’s néki a’ jutalom
Vagy a’ halál lészen, vagy a’ diadalom.
Hazámfijai is, a’ kardos Magyarok,
Kikben még nagy a’ szív, ’s erőssek a’ karok
Éretted őseik’ lelkébe őltöznek,
’S a’ halál’ pázsitján bátran megütköznek.
Magyarok’ Királya! még a’ nagylelkűség
Él magyarjaidban, él bennek a’ hűség:
Bízd meg nemzetemnek ezt a’ két virtusát,
’S ne féltsd Eleidnek örökös trónusát.
Maga adta néked István’ koronáját
Örömmel viselte Béts szelíd igáját,
Őrzötte székedet, fogja is őrizni:
Állandó a’ Magyar, nem szokott módizni. –
Vagy állj meg Királyom szent trónusod megett,
’S nézd el a’ melletted hartzoló sereget;
’S örűlj, hogy néked fog olly szerentséd lenni,
Hogy a’ Burbon nevet fényre fogod tenni,
’S ezt írhatjuk rólad a’ késő világnak:
„Ferentz tett eleget minden igazságnak.”

***
És te PÁL, a’ Muszkák’ rettenetes Tzárja,
Ki előtt térdepel két világ’ Tatárja;
Ki a’ jeges Tenger’ habját igazgatod,
Az északi Pólust páltzádon forgatod;
Te ki Svétziának partjaitól fogva –
Hol a’ tzobol-prémű Pétervár ragyogva
Költsönözi tőled téli napfényedet –
Túl terjeszted Beering’ útján törvényedet;
Te*
Ti Sh., em.
ki nagy Péternek űlsz most a’ székében,
’S tőle külömbözöl tsak az egy nevében,
Nagy Pál! Europát zendítsd fel ’s Ázsiát,
Rettentsd meg dsidázó népeddel Galliát:
Hadd lássa az Óbi’ partjának lakossa,
Hogy Sasod a’ pártost miként letapossa;
Hadd légyen távol is híre az Osztyáknál,
Hogy nints átkozottabb nép a’ Frantziáknál. –
Ím a’ feldúltt Világ néked reménykedik:
Szólj, elmegy Szuvarov ’s győzödelmeskedik.
Tudják Martinestye’ szomorú vidéki,
Hogy látni és győzni egyszerre van néki;
Tudják a’ Törökök, tudják a’ Lengyelek,
Hogy tsak triumfusra szállt ki mindég velek.
Tsupán hallattára az ő nagy nevének
Az olasz békók is széttöredezének:
Így midőn a’ téli szélveszektől hozott
Hótsoport a’ bértzek tsúttsára tornyozott,
Oda pillant a’ Nap, a’ havak olvadnak,
És morgó árvízzé válván leszaladnak. –
Oroszok’ Tsászárja! ímhol még markodban
Van e’ had menköve, lődd ki haragodban.
Verd hadra a’ Neszter’ ’s Visztula’ városit,
Űltesd fel a’ rabló Caucasus’ lakosit;
’S mutasd meg a’ képzés’ forró hagymázzában
Tébolygó Frantzia népnek valójában,
Melly vitézek azok, kik barlangban laknak,
’S millyen veszedelem véteni északnak.

***
Szelim! ki főldünknek legszebb közepében
Gyémántképpen ragyogsz az Ozman’ székében,
A’ mellynek Zsámolyát három világ tartja,
Mossa márvány talpát hat tengernek partja,
Te ki kultsát bírod a’ szent Városoknak,
Te ki tisztelője vagy a’ Vallásoknak,
Te a’ fél Napkelet’ búsúltt oroszlányja,
Nagy Úr! egy nagy vitéz nemzetnek Zultánja!
Parantsold fel zászlód alá a’ népeket,
Tedd gályabértzekké a’ sík tengereket;
Stambul’ kőfalait rendítsd meg szavaddal,
Reszkettesd meg Jaffát ’s Kajrót hatalmaddal:
Hadd hullyanak artzra a’ Jordán’ partjain,
Kik büszkén gázolnak a’ népek’ jussain.
Hajdan Europa kötött szövetséget,
Üldözvén tégedet mint köz-ellenséget:
Te állj szövetségbe most Europával,
És kelj ki mellette tűzzel és szablyával;
Hogy triumfust nyerjél egy olly nemzetségen,
Ki nagyobb ellenség mint te valál régen.
Te tsak a’ Szent főldet fogád el erővel,
Ez minden szentséget rongál déltzeg fővel;
Te tsak birodalmad’ nagyobbítására,
Ez minden trónusnak siet rontására;
És hogy könnyebb móddal dúlja a’ világot,
Vakmerőn megtapod minden barátságot,
Régi frígyedet is most azzal hálálja,
Hogy a’ szép Egyiptom’ térségét prédálja,
Tsúf magyarázatot tsinál a’ Koránból,
Hogy rabot tégyen a’ buzgó Muzulmánból. –
Szedd fel hát az Unna’ ’s Eufrát’ vidékén,
Szedd fel a’ Szuákem’ és Kótzim’ környékén,
Szedd fel a’ Pontusi pusztán lovaglókat,
’S a’ pálmafák*
pálmafak Sh., értelemszerűen em.
között sátorban lakókat:
Hűtsd el Napnyúgotot az Alla’ nevére
És a’ Damaskusi kardok’ pengésére,
Hogy Páris’ dámáji bajnokid’ rettegjék,
’S kisírtt szép szemeken a’ könny tseperegjék.

***
Tsüggedhetetlen GYÖRGY! Ótzeán’ félelme,
Te egy ásbest-szívű népnek Fejedelme,
Te mérész szolgája Istennek és Jusnak,
Lelkesebbítője a’ lelkes Ánglusnak,
Te ki koronáson űzöd a’ tirannust,
’S Lord-respublikában tartod a’ britannust,
Engedd meg nagy Király! hogy, ha már tégedet
Nem tudlak leírni, írjam le népedet;
Mert a’ millyen a’ nép ollyan a’ Királya,
A’ Királyt a’ világ a’ népben tsudálja. – –
És te ditső Sziget! (ki Tzézár’ korában
Ollyan esméretlen voltál még Romában,
Mint most te előtted György Király’ Szigete,
Vagy a’ te éneklőd’ hazája ’s nemzete.)
Ha téged említlek; meg ne ítélj engem’,
Hogy a’ Rómás Tameszt Iszteresen zengem. –
Néreus’ karjain enyelgő szűz leán!
Kit térdeplő habbal tsókolgat Otzeán,*
tsókoltat A kritikai kiadás a Gentsi István- féle másolat alapján em. (vö. CsÖM. V. 834. 262.).
Kinek trónust a’ mélly örvényen építe
Jobbágy tselédivel az ősz Ámfitríte, –
Zengd ki én helyettem saját ditsőséged’
Amaz öt világnak, a’ melly ural*
urak Sh., értelemszerűen em.
téged;
Zengd ki azt az okot, miért vagy fegyverbe’,
Hogy emberi érzést önts minden emberbe,
Hogy a’ főld és tenger szódra talpon álljon,
A’ három India zászlód alá szálljon,
És az ártatlan vér, mellyet a’ bolond ont,
Hassa meg az érted kardoskodó Londont. –
Óh te a’ Királyok’ leghívebb pajtása.
Kit nem tántorít meg a’ sors’ változása,
Te Vallás’ védője! Te a’ ki tiszteled
A’ köz igazságot, kezet fogunk veled,
Legtisztább barátja ’s híve Ausztriának,
Ura két Frantzország’ ’s Ulimaroának!
Rád bízzuk a’ Tengert, a’ köz-igazságot
Tanítsd meg az Ánglus szívre a’ világot.

****
Az elválasztást jelölő harmadik csillag lemaradt, pótoltuk.
Óh vajha Behemot, vajha Leviáthán
Hanggal dördűlhetnék végig a’ főld’ hátán,
Szózatom villámi erővel birhatna,
Hogy az egyik sarktól a’ másikig hatna,
Elektrumi szikrát vehetne magának,
Mellytől minden népek megrázattatnának,
Érzené ütésem’ akármelly szegelet,
’S tüzet kapna tőle napnyúgot, napkelet!! –
De mit mondok? hová ragadsz indúlatom?
A’ világ’ négy sarkát mi végre zaklatom?
Maga kél fel győzni itt az emberiség,
’S talp’ alatt semmivé válik a’ semmiség. –
Ímé a’ Burbonház’ ’s a’ Menny’ ajándéka,
A’ negyedik Henrik’ ditsőűltt árnyéka
Kiszáll az udvarló Szentek’ pitvarából,
Örök nyugalmának fényes sátorából,
’S megmondja népének, hogy mozdíthatatlan
Az a’ trónus, mellyet véd a’ Halhatatlan;
Inti, hogy szerentsés bűnébe ne bízzon,
Kárt szűlő ösztövér reménnyel ne hízzon.
Óh Henrik! előtted tám sírva fakadnak,
Talám hisznek a’ te atyai szavadnak.
’S talám, ha szívedet keresztűl verték is,
Ha most Unokádnak nyakát metszették is:
Egy szódra feléled a’ hálá ő bennek,
’S ledűltt oszlopodhoz mellyet-verve mennek;
És mint te, úgy megöltt Unokád is végre
Páris’ népe előtt hág a’ ditsőségre.
Lám a’ Henrik’ népét megbosszúlta népe,
Eltörtt koronája ismét fényre lépe,
Megbántott hamvait jobbágyi tsókolták,
’S vérét a’ trónusra vállaikon tolták.
Nemes lelkű Henrik! megöltek tégedet,
De szétt nem törhették királyi székedet:
Utánnad harmadik ama’ Nagy Lajos volt,
A’ kinek nevére minden nép meghajolt.
Lajost is megölték szintúgy a’ gyilkosok;
(Nem a’ nép, nem a’ nép, tsak némelly pártosok)
De a’ melly Király lett utánna harmadik,
Ki a’ Lajos néven már tizennyoltzadik,
Második nagy Lajos lesz Europában,
’S ditsőűl országol Burbon’ trónusában.
Szerentsétlen Lajos! te szóltál a’ Mennyen,
Hogy árva Királyi Kisasszonyod menjen
Fő örökösödhöz, ’s elejik’ trónussán
Triumfáljanak ők a’ bitangok’ jussán. –
Mennyei Házasság! a’ mellyet magához
Hasonlítok a’ két Sas’ házasságához,
A’ mellyben hazánknak a’ Nadorispányja
És az egész Észak’ fényes ragyogványja
A’ két Tsászárságot atyafivá tették,
’S a’ századok’ méhét megterhesítették. –
Nagy dolog valóban, ’s bámúlhatni rajta,
A’ mit senki sem várt, és minden óhajta,
Midőn két Hatalom fon ollyan kötelet,
Mellyből egy korbáttsá lesz Észak ’s napkelet.
Igazán! többet tesz Ámor’ kis puzdrája,
Mint az embertelen Mársnak a’ dárdája,
Ki a’ míg nyúgoton gyilkol ’s agyarkodik,
Ámor itt szelíden mindenhatóskodik –
Édes gondolatim! agybéli magzatok!
Ha lehet megannyi Pallássá váljatok,
Vegyétek hozzátok a’ három Grátziát,
’S az Isten’ ujjain játszó Hármóniát:
Mondjatok éneket ama’ két Mátkának,
Kiktől új hajnala lett Buda’ várának,
Mellynek tsak azt mondták puszta dűledéki:
„Voltak, de nintsenek Árpád’*
Arpád’ Sh., em.
maradéki!”
Tsak bajnoki sírkő volt roskadtt teteje,
’S egy Vitéz’ testének koronátlan feje;
Mert benne Királyok’ vérségi nem laktak,
Miolta Mohátson hazámnak sírt raktak.
Zendűlj meg hát Lantom! mert zeng Buda’ vára,
Bé ne pókhálózzon e’ Kupa’ határa,
Hová, bár hazámban legtúlsó sarkalat,
A’ Budai öröm’ vivátja elhaladt.
Dalra gyenge Lantom! tolmátsa lelkemnek!
Végy részt örömébe egész nemzetemnek,
Melly örvend hogy az ő Nádorja*
Nadorja Sh., em.
és Feje
A’ legfőbb Tsászárok’ fija, öttse, veje. –
Igaz; nagy tisztelet a’ Magyar hazának,
Midőn mátkát az ő Nadorispányjának
Ajánl a’ Világnak legfőbb birtokossa,
És Néki sógora lesz Buda’ várossa:
De talán néki sem lesz kissebbségére,
Hogy Nádorispányné*
Nadorispányné Sh., em.
lett itt az ő Vére,
’S hogy egy nagy Tsászárság illy kisded országgal
Fogott mostan kezet ez új házassággal.
Úgy van; kisded ország e’ Haza, de nemes,
Ha szegény is de sok virtussal érdemes.
Nem tsuda hát, hogy Pál méltónak ítélte
Annak lakására, kit leginkább félte;
’S hogy a’ Státusok köztt legnagyobb Góliát
Fiává fogadta Jesse’ zömök fiját. – –

Most, most, Múzsám! ha van benned annyi erő,
Most ragadj trombitát; ’s légy ollyan vakmerő,
Hogy hérósi hangot adván gyenge szádnak,
Egy nagy magyar vitézt zengedezz hazádnak,
Báró KRAYT – a’ kit a’ megtsúfoltt békesség’
Bosszúllójának szűlt a’ vitéz Szepesség,
Ki magyar Hazánkból ment Olaszországra,
Olaszországból a’ halhatatlanságra.
A’ ki megmutatta, hogy hazánk’ határa
Nem jutott még ma is a’ hérók’ fogytára;
’S hogy Mántua’ vára nem megvehetetlen,
Mikor az ostromló megrettenthetetlen.
De erőtlen Múzsa! halkal beszéllj erről
A’ főbb Poétákhoz méltó Nagy emberről,
Kinek a’ hír légyen örökös postája,
És Virgiliussa a’ Virgil’ hazája. –
Te pedig trombitád’ függeszd fel fűzfára,
És szállj le újonnan a’ Pindus’ aljára:
Horvátot illet az, vagy pedig Mátyásit
Hogy zengjék a’ magyar Hérók’ tsatázásit,
Kik most nagy nevekkel az Álpest bétőltik,
’S elhúnytt őseinket magokban felkőltik,
És kik a’ Királyhoz viseltt hűségjeket
Vérrel petsételvén hágják az egeket. –
Elnyomott Olaszok! újra éledjetek,
A’ Kray’ kezében már eltörtt bilintsetek.
Tsókolván fegyverit örvendő dobszónál,
Állítsatok*
Allítsatok Sh., em.
néki oszlopot a’ Pónál.
Ti is segítségért esdeklő nemzetek!
A’ Magyar nemzethez háládók légyetek,
Melly nem tsak napkelet ellen oltalmaza
Mikor vérbe ferdett a’ két Magyar haza,
És több századokig népe és Királya
A’ Keresztyénségnek volt előbástyája;
Hanem most is ímé felkél hazájából
Kiugrik a’ szelíd békeség’ ágyából,*
agyából Sh., em.
És napnyúgot felől oltalmaz titeket
’S terem számatokra bátor Vitézeket.
Én hallgatok rólok, ti jól esméritek
Kitsodák a’ kiknek ezt köszönhetitek.
Ti láttátok kardra termett sereginket
’S apáinkról*
apáiukról Sh., em.
maradtt vitéz tüzeinket:
Ha hát megszorúlunk ti is mutassátok
Azt a’ jót, a’ mellyel mi voltunk hozzátok.

Én pedig nem tudván zengeni háborút,
Letészem fejemről ezt a’ zőld koszorút;
KRAYnak és a’ többi Magyar Vitézeknek
Szentelvén, ezer jót kívánok ezeknek!