Az alkalmatosságra írott versek az Aestheticusoknál már egészen nevetségbe mentek, legalább mindenkor gyanúsok. Erre nem tsak a’ Rabner Satyrái adtak okot, hanem magok a’ Németektől tsúfosan úgy nevezett
Gelegenheitsgedichtek. Ugyan is, mihelyt az Országba, vagy valamely nagy Városba Fejedelem, nagy ember, Tisztviselő, Túdós születik, házosodik, elútaz, haza jön, vagy meghal; vagy valahol nagy ütközet, győzedelem, tűz, földindúlás, vagy névnapi vendégség történik: mindjárt minden szegeletbe megzendűlnek a’ fogadatlan Bárdusok, a’ Glückwünschende Gesellschaftnak kintornáló tagjai, a’ Helikon’ bodzás tövében kézimunkát űző versjártók. Ezek ollyan Urak, a’ kikre születtekkor Melpómene szép szemeket nem vetett, a’ kik soha Poétai tüzet magokban nem érzettek, ’s nem is érzenek, ha tsak valamely szembetűnő alkalmatosság nem ingerli őket a’ poétáskodásra: akkor pedig bezzeg van dolga a’ szegény Mú’sáknak, úton, útfélen, Falun, Városon, Kortsmákon mindenütt kiabálják őket, szálj le Mú’sám, serkeny fel Mú’sám, űlj fel Mú’sám, danolj Mú’sám, segíts Mú’sám, ne hagyj Mú’sám ’s a’ t. Nem kilentz Mú’sa, de kilentzs[z]áz
*Értelemszerűen em.
sem győzne eleget tenni, annyin vannak ezek az Urak, és olly nagyon szolgáltatják magokat. Mihelyt pedig vége van a’ jeles alkalmatosságnak: ők is, mint a’ Tántz, vendégeskedés és éjtszakázás
*
ejtszakázás em.
miatt kifáradt vendégek, lenyúgosznak a’ Parnassus’ bodzái közt, ’s a’ halhatatlanságnak boldog reménysége alatt aggódatlan alusznak mind addig, míg valamely újabb solennitásnak lármája azt nem kiáltja fülökbe:
Kelj fel P
OÉTA! melyre minden bodza berkek
Kelj fel Mú’sámmal zendűlnek meg. Hogy lehetne már az illyen Poétáktól ollyan remeket várni, a’ mi tsak a’ hosszas gyakorlásnak, a’ tzél szerént való olvasásnak, és a’ természet’ ’s az emberi szív’ esméretének foganatja? Még azok is, a’ kik magokat így tökélletesítették, és a’ Természettől Zsenivel áldattak meg, még az igaz Poéták is, mondom, az Occasiónális szerzeményekben ritkán, igen ritkán szerentsések. Okát könnyű általlátni, az ollyan versek, a’ mint ama’ józan, és éles ítéletű Horatius mondja, a’ mellyek sok idő, és sok vakarás által tökélletességre nem vivődtek, nem fognak a’ nagy emberek Könyvházainak ékességek lenni. Még az a’ Mú’sák’ barátja is, a’ ki elméjének gazdag forrásával ditsekedhetik, ha hirtelen munkára szorítódik, ritkán folyhat sár és habarék nélkűl. Valamint a’ szépmesterségeknek minden míveire, úgy a’ Poétai munkákra is jó kedv kell, kiderűlt képzelődés, helyén lévő ítélettétel, nem tudom mitsoda jó ízű elandalodás, borúlás ragadtatás; egy szóval: hogy a’ Mú’sa bennünket, ha segítségével élni akarunk, jó órába találjon. Ez az a’ jó óra, a’ mi a’ Deáknál
véna, a’ Németnél
Laune: a’ mit az ember illyenkor készít, ritkán esik meg, hogy jó ne volna! De minthogy ez a’
véna, vagy is, ez az ereje lelkünknek ollyan kevéssé van hatalmunkba, mint gyomrunknak ételkívánása, vagy helyes főzése: a’ legfővebb Poéta sem parantsolhatja magának, hogy néki most vénája legyen, ha mindjárt a’ Chinai Császár’ neve napjára kell is verset írni. Ellene álhatatlan hatalma van a’
vénának; és sokszor ollyan tűzbe hozza az embert, hogy miatta sokszor ételét, édes álmát, kedves barátinak látogatását is el kell halasztani. Ollyan az, mint a’ szerelem’ lángja a’ tüzes emberekbe. Szerentse hát, ha a’ Poétát valamelly jeles alkalmatosság figyelembe hozza, és ugyan akkor a’
Véna is lelkesíti: annyival nagyobb szerentse ez a’ minél ritkábban történik. Ha tehát az alkalmatosságokra töbnyire tsak a’ vásári Poéták szoktak minden ’seni nélkűl firkálni; ha még magok a’ szép lelkek is ritkán lehetnek az említett okok miatt eféle munkákban szerentsések: ki ütközhetik meg rajta, ha a’ míveltebb nemzeteknél az előfordúlt állapatokra írogatott versezetek ollyan kedvetlenségbe, sőt meg vetett tsúf hírbe, szóba keveredtek.
Én magam is megvallom, hogy ennek a’ Gyűjteményemnek nagy részét nem azért adom ki, mintha azokat a’ Mú’sákhoz méltónak tartanám. Egy része lát azért világot, hogy magam is érzem róla, hogy valósággal Poétai darab; más részét néhol néhol képenként helyenként tartom poétainak; vannak ollyan Poémák benne a’ mellyeket a’ Tárgynak nevezetes volta miatt, vagynak ollyanok a’ mellyeket tiszteletből vagy háládatosságból, vagynak a’ mellyeket parantsolatból nyomtatásra adtam. Most már a’ mi ezek közűl valósággal a’ Mú’sáknak, és a’ jó Vénának szülöttei, ha alkalmatosságra vannak is írva, megtartják a’ jó érzésű olvasó előtt betseket ’s által mennek bizonyosan a’ halhatatlanságra. A’ mi bennek tsak néhol mutogatja ezt a’ tökélletességet, az is által megy a’ maradékra, de úgy mint ollyan gezemitze, mellyekből jövendő arany időnknek Poétái talám gyöngyöket szedhetnek, ’s akkor reám, mint a’ mostani Punicum bellumi időszakasznak Enniusára jó szivvel emlékeznek. Nints nagyobb rosta az időnél; addig addig lebeg az, míg minden szemetet minden fonnyadt vagy éretlen magot, és minden gizgazt ki nem hullat hogy azokkal hízzék a’ feledékenység. Elég van ebbe az én könyvembe ollyan a’ mit magam is tsak az ő számára tartok. Hanyad része az emberi nemzetnek, mely esztendőnként tsak azért születtetik, hogy még lábaival a’ földet tapodhatná meghaljon, alig nyervén nevet Szüléitől magának, már nevestől együtt elfelejtődjék? Így van ez a’ Tudományok’ világában is!
Még egy dolog van, a’ miről itt, vagy akarom vagy nem, kéntelen vagyok, Magyar olvasóim előtt emlékezni. – –