Óh Múzsám! mi veszély, mi tsapás rettegteti mostan
A’ réműltt Europa’ felét? mi kegyetlen időket
Szűltek az emberiség’ kínjára az emberi lármák? –
Vérpatakok folynak, ’s bennek sok régi vitéznek
Kardjai puskáji ’s véretlen testei úsznak.
A’ szeneket látom, látom mint dűltenek öszve
Már sok erős várak, mellyeknek puszta falában
Rókafiak ’s a’ gyász éjnek denevéri nyivognak.
Melly szörnyű fegyver-ropogás! melly szívet epesztő
Rettenetes dörgés! mint verdesik a’ magos égre
A’ port a’ paripák! melly mérges lárma, kiáltás!
Trombita kell, Múzsám! függeszd mirtusra erőtlen
Lantodat, a’ mellyel Rózsim’ kebelébe’ danoltál
A’ pitziny Ámornak, kedvelte is a’ pitziny Ámor.
Most Erató szűnjék, dörgőbb hangokra tanítson
Melpomene! hadakat látok, ’s közepén a’ hadaknak
Rénus’ füstölgő partján már látom az Árpád’
Kardra szokott fijait, tsorog a’ vér görbe vasokról,
’S tőlök az ellenség fut, ’s omlik előttök ezerrel.
Trombita kell! e’ Márs’ fijait harsogva rikoltó
Trombita! mellynek erős rob[a]jától
*
robjától Sh., értelemszerűen em.
rengjen az erdő,
Ordítson Ligeris, repedezzen az Álpesi kőszál.
Vajha te Gyöngyösinek hadi kürtjét olly teli hanggal
Harsogtathatnád Magyaridnak, vajha te Horváth’
Trombitaszóra tanúltt Múzsáját hímzeni tudnád:
Úgy se Keményt, se magát Hunyadit később Unokáink
A’ te vitézidnél nem fognák tartani többre.
Merj mégis! vedd fel hadi kűrtödet! Ím az elosztott
Táborok indúlnak; tsörög a’ kard, ’s az hadi lárma
Verdesi a’ felhőt; dobog a’ dob, ezer paripának
Reng a’ főld dübögése alatt; a’ trombita zendűl.
’S már a’ puskáknak lyukainn a’ sárga halálok
Omlanak, a’ ropogó réz ágyúk’ bombija dördűl,
Rettenetes tüze köztt ezer Orkán módra zörömböl.
Ordítnak Treviris’ mezején a’ Rénus’ eláradtt
Partjai, borzasztó hanggal riadoznak az erdők
Spíra között, ’s a’ hegyek’ barlangjai rábömbölnek.
Ím már a’ vérnek tágas mezejére kiszállnak
A’ seregek: rohan a’ Felkenttnek vérivel ázott
Frantzia nép – Páris’ nadrágtalan asszonyi népe.
Ellene ront vértől párádzó görbe vasával
A’ Magyar, óh mi vitéz tűz szikrádzik ki szeméből!
Ím alfőldi lován villám’ módjára kipattan,
Kardján űl a’ halál, réműlés mégyen előtte
’S öldöklés kíséri nyomát; száz tarka kokárdát
Száz sapkát látok lov’ alatt a’ porba’ heverni.
Mint mikor az haragos felhőknek terhes öléből
A’ rohanó zápor széllel, dörgéssel elindúl,
És jéggé válván a’ tarka mezőkre leomlik,
’S a’ pipatsok’ bíbor fejeit mind öszvetiporja:
Így dörög a’ vérnek mezején, így zúzza rakásra
A’ rőt sapká[j]ú
*
sapkáú Sh., értelemszerűen em.
kaponyákat Scytha vitézünk.
Rajta Magyar! hartzon kell pálmát szedni tenéked,
Hartzra vitéz nemzet! Természet is arra tanított
Hogy paripán üljél, hogy kard legyen a’ te kezedben.
R[a]jta
*Az a helye üresen maradt,R jta em.
Magyar! magyaros bátor szívedbe’ buzog még
Ősi vitézséged, Zászlód e’ légyen a’ hadban
Hogy hadi szép hírét elejidnek meg ne setétítsd.
E’ légyen vezetőd, mikor a’ Frantz’ fegyvere villog
Ellened, Árpádot ’s Kinizsit forgasd az eszedben,
Légy Magyar, és mint ők légy a’ Márs’ embere: győzöl!
Rajta vitéz nemzet! lám jó fejedelmed örökké
Benned ’s a’ magyaros szívben tartotta reményjét.
Verd le, tipord le dühös seregét a’ Frantzia népnek,
Melly mikor a’ törvény ellen megölette királyát
Durva bilintseivel rettenteni kezdi hazánkat.
Esmeri már Páris, ’s az egész Europa tsudálja
Ritka vitézséged’, nints olly szöge a’ kerek égnek
Melly nagy tetteidet ne beszéllné, óh hadi nemzet!
Míg Rénus lefelé fog folyni Batávia’ főldén,
’S a’ Német’ mezejin tsupa tenger nem fog eredni,
Míg az olasz bértzek lappá nem válnak egészen:
Haj Magyarim! Magyarim! tűndökleni fogtok örökké.
Vajha vitézségtek szép híre nagy Őseitekhez,
Kedvesim! az holttak’ siket országába mehetne:
Ah, melly édes öröm lepné meg bajnok Atyáink’
Lelkeit; ah millyen kedves hír lenne előttök,
Hogy még a’ Magyar él, ’s él benne a’ hajdani lélek;
Mint vígadna vitéz unokáinak Attila ’s Álmos!