Fut az idő, ’s nem sokára
Leg-szebb korom majd el-múl,
Közelget, érzem, határa,
’S hajam barna szála húl
De borral sebes szárnyának
Lép veszszőket vethetek.
Hé! bort hamar! Mulásának
Ugy bízvást nevethetek.
Még most – hálá – Istenimnek!
Borom bátran ihatom.
Még most – hálá Istenimnek! –
…im tsókolgathatom
Még nints, a’ ki el fogassa
Gyanúba vett Levelem’;
Nints, a’ ki tudakoztassa,
Ki sziszeg titkon velem.
Jer, …i, jer, mártsd rózsádat
Tajtékzó poharamba;
Fond azt, és melj-pántlikádat,
Fürtös barna hajamba,
Izleltesd szád’ édességét
Míg rám esvén az álom
Bóldogságom’ tellyességét
Karjaid közt találom.