Ó TE! Kinek harsány hadi-kürtje Tihannak enyelgős
Szűzeit eddig nem hallott hangokra tanítá,
Hogy, valamerre kevély hullámjait hányja zajogva
A’ Balaton, HUNYADIT! HUNYADIT! riadozzon az erdő,
HORVÁTHOM! jer, akár Plátóddal az elme’ nem-esmértt
Léte felől ébrentt álmokba merűlve bolyongassz,
Én oda nem késérlek: – akár CSAPODIdnak igazlott
Karján a’ rejtett Szépség’ ösvényinek indúlsz:
Jer, Kérlek, ’s Eratóm mit adott ajakomra, figyelmezz!
Kedvell ő Téged, noha gyenge virágit hajadból
Calliope, laurust nyújtván helyjébe, ki-szedte.
Halld azt most tőlem, ’s majd Tőled hallja Juliskád.
ANDRÁS – (esmered őt, mert gyász dombjára siralmas
Könnyeket hullattál magad is) – temetőit Urának
Lenni pogány kézben nem szemlélhette továbbá.
Fel-kél, kardot övedz, ’s koronáját férfi sisakkal
Váltja-fel, és viadalra neveltt Bajnokjait a’ nagy
Nílusnak messzére terűltt mezejére vezérli.
Mint lobogott a’ vér színű szent jellel havazló
Pallástjok! – Cherubim mind eggyike, nézzed akár szent
Őltözetét, akar ártatlanbb erkőltsit, ha szintén
Eggy újjabb Néró gyilkos lángjára vetette is.
Nőtelenek vóltak; – Bajnokhoz az ille – Keresztes
Bálint vólt eggyedűl kit Tornai Margit az óltár’
Zsámolyain Hymennek örök hűségire vonsza.
Ez most a’ zuhogó Jordán’ fövenyére le-dűlvén,
Mint a’ magzatitól meg-fosztott fűlmile sír, rí,
A’ siket erdők közt ekként zengette panasszát:
Fekete szemeu szeep Heölgiechke!
Röpeülhetnéc chac mint a’ fechke,
Meeg ma zallanéc szemed láttára
Ablakod rosteelyozattiára.
’S addig dudolnám énecemet,
Mig megzánvaan esdeklesemet,
Kis camaradba befogadnaal,
’S eöledben nyugvó helyet adnaal.
Nem kellene nékem kalitca
Hogy engemet benne tarts fogva,
Mert ha elüzneel is melleöled,
Még sem röpeülneecel én teöled.
Deelben asztalodra röppennéc,
Étkes, ’s vidám vendeeged lennéc,
*leunéc Az u itt nem archaizálás, hanem sajtóhiba, em.
Megchipepetneem falatodat,
’S kis kannádbúl innám borodat.
Fonni ha ülnél karszeekedbe,
Felszálneec rokkád’ veszszejére,
’S olly búsan niögneem énecemet
Hogy könnyet hullatna szeep szemed.
Estve ugian ha aalom niomna
Elbuinék sűrű kárpitodba
De még hainal eleött ió regvel
Felkeöltnélec víg tsergésemmel.
Ugrandozva iárnéc akkoron
Fel ’s alá puha paplanodon,
Félre rántogatnám kendeödet
Hogy láthassam bokor emleödet.
O ki volna boldogabb mint én
Szép veölgyechkéiében förödvén!
’S ha bimbóchkáit tsókolhatnám
Béla is irígyen nézne rám.
Jaj! de mint az árua gerlice
Úgi búidosoc én mostan niögve,
Mert nékem szárniaim ninchenec
Hogy szép Margitomhoz vigienec.
Andraas alatt verzeö buzgánial
Vivok mindennap a’ Pogánial
Annac drághalátos véréért,
A’ ki érettem is onta vért.
’S a’ mikor karom a’ chalmácat
Úgi apritia mint a’ torzsácat,
Igy kiáltoc szent Jezusomhoz:
Vigi Uram egikor Margitomhoz!
’S ím tisztúlni látom az Eget,
’S rám a’ Nap víg súgárt ereget,
Azt ielentvén hogy nem sokára
Viszszavisz az Isten Thornára.
Igy végzette dalát Eratóm, ’s el-tűne. Szemérmes
Szép nyaka még ragyogott a’ ködben, ’s szélnek eresztett
Fürtjeiből olly kellemetes szag szálla-le hozzám,
Mint a’ millyet ereszt ki-virított bokra Fürednek,
Vagy Szántód gyönyörűn zőldellő gyepje, midőn azt
Balzsamomos violák lepik-el még gyenge tavasszal.
Homlokomat myrtus-koszorú ’s szép rózsa keríté,
’S tsattogatott szárnyon két hó-szín híve repűlt-el
Cyprisnek, szent védje bizonyságára, felettem. –
Élni fogunk kedves Horváthom! Tégedet ádáz
Bellónád hadi-kürtre kiált, ’s már szárnyra repített
Hangjaid a’ ki terűltt Egeken úgy dörgenek, a’ mint
A’ dagadó Balaton, ’s Hunyadidnak mennyköve dörgött:
Engemet hív Eratóm ki-virított erdeje’ békes
Árnyékába vezet, ’s ottan a’ Hóldnak ezüst-szín
Fényjénél olly búslakodó hangokra tanítgat,
Mint a’ nyúgoti szél’ lágy nyögdétslése, midőn az
Illatozó rózsák közt Czenczimet alva találja.
Örvendj! élni fogunk! ’s igazabb Unokáim örömmel
Emlegetik, HORVÁTHjáért mint ége KAZINCZY.