HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
RÉGIBB STÚDIUMAIM
(1823)


A’ KAKUKHOZ.

1781. a’ Telki-Bányi erdőkben, hol, míg lovaim füvelltek, Homért olvasám. –
Minden régibb dolgozásimat elégettem.

Nem kérdem én azt, kis Madár,
Soká ha élek é.
Meddig leszek még Miczimé,*
A sor elé írott [ jelzi, hogy beljebb kezdődik.
Azt mondd-meg nékem, kis Madár,
Nem azt ha élek é.

Nem kérdem én, te kis madár,
Soká ha élek e;
Hű hozzám meddig lesz Chloe,
Ezt mondd-meg nékem, kis madár,
Nem azt, soká ha élek e!
Ha nem lesz az, haljak-meg bár!

A’ Tud. Gyűjt. Ajándék-íveiben kiadta hírem nélkűl ’s az eszt. nélkűl Szemere Pál kedves barátom. – Ez teve figyelmessé, hogy a’ dal nincs minden érdem nélkűl. – Megigazítám tehát, ’s akarom hogy Verseim’ Gyűjteményében felvétessék. Imhol az: – Széphalom, 1823.


Töredék.
1782.
Kedvesem, nem fog soha nyúgodalmat
Szíved érezni, ha csak ösztönének,
Megnevetvén az idegen javallást,
Bízva nem engedsz.



Töredék.
1783.
Böszörmény és Dorog köztt Er-Semlyénből jővén Regmeczre,
’s Uznak német verseit olvasván.
Szikrázva csattogjon felette bár az ég,
Ő meg nem retten melletted;
Hijába borzasztja a’ szörnyű setétség,
Mert már sokszor megmentetted.

Nem fél, bízva megyen atyai karodon
Ha vad pusztákon tévedez,
Nem, ha a’ kiszáradt meleg homokokon
Megsütött talppal süllyedez.

Még akkor sem, mikor fekete szárnyain
Körűltte lebeg a’ Halál,
Dögmezejére jut, ’s tornyozott falain
Megbűszhödt testeket talál…



Töredék.
1786.
Mint a’ virágszál, mellyet az éjszaki
Mérges fuvallat hervadozásra dőjt
Úgy hervad a’ szép Csidli, ’s ingó
Fővel hanyatlik enyészetére.

Reszketve csordúl szép szemiből alá
A’ fájdalom’ szent könnye, ’s emelkedő
Melyét elöntvén, a’ halálnak,
Hogy közelítsen-elő, parancsol. …


Klopstocki vonások. Az Óda el nem vala végezve.


Prof. Baróti Szabó Dávidhoz.
Kassán, 1786. Octób. 16d.

Prof. Szabó Rhetoricát taníta Kassán, ’s Miklós Öcsém keze alá járt. Ez eggyszer jő, ’s hozza szőnyi Plebánus Nagy Jánosnak valamelly akkor megjelent könyvecskéjét, rímetlen versekben. Rosszacskák voltak a’ versek. Más nap kezébe adám az Öcsémnek a’ könyvet, ’s kértem, adná akkor Barótinak, midőn ez leczkéje alatt megpihen, ’s lesse-ki mit csinál ez, ha megolvassa a’ mit belé tevék. Baróti kaczagva nevetett. Imhol az oda tett vers.



Mint bánthattalak én*
bánthattalak <ugy> én
meg úgy, barátom,
Hogy te engemet ezzel a’ csömörlést
Indító csevegéssel öldököljÉL.
Testét lepje-meg a’ gonosz pokolvar,
A’ csorgó fakadékok, a’ büdös rüh,
És a’ csontokat-hasgató podagra,
Mint a’ gombolyag, húzza-össze ujját,
Ezzel tégedet a’ ki gazdagított,
Illy istentelen átkozott darabbal.
Ah, nem láttad e hogy szegény Kazinczyd
Elvesz mérgibe, majd ha olvasandja?
Várj, várj, nem viszed ezt el; össze gyűjtöm
A’ sok Kónyit, a’ nem magyar Zechentert,
’S nyomtat Landerer a’ mit holnaponként,
’S majd ha össze szedem, barátom, őket,
Érdemlett jutalom fog érni értte.
Várd bízvást! azalatt oszolj előlem,
Akármerre vezet szemed’ világa,
Rút fajzat, pökedelme nemzetemnek.


Baróti a’ Catulli játékot nem tartá méltatlannak megküldeni Szepesi Kanonok Molnár János Urhoz, talán hogy az eggy holnappal azután kinevezett Nemzeti Iskolák Inspectorát előre ismerje. Molnár ezt felelé Szabónak:


Szepes, Januáriusban, 1787.
[Molnár János verse]


Januárius 12d. Szepesen a’ Kánonoknál ebédlék. Tekintettel bána velem, és úgy, hogy kitetszett, hogy vár belőlem valamit. Magas, nem száraz, de nem is húsos, fris öreg volt, ’s nagy gyönyörűségét találta abban, hogy olly igen sok könyveket tuda csinálni. – Könyíteni kell a’ verselgetés’ terhén, ugymond. Lám Homér összekeveré a’ sok dialectust, ’s nem szorosan tartja-meg a’ spondeuszt és dactyluszt.



A’ KIKELET
Regmecz és Patak között, 1787. Január. elsőjén.
A’ szép kikelet
Űzi a’ telet,
’S zúzos fergetegét
Bolyongó fellegét
Lágy lehelleti
Messze kergeti.

A’ mit szemem lát
Hosszas bánatját
Szeleknek ereszti,
Víg kedvét eleszti,
’S újúlt színre kél,
Hogy elmúlt a’ tél.

Még a’ madarkák,
Félénkek ’s némák.
De majd nem sokára
A’ tavasz’ szavára
Előállanak
’S dalt indítanak.

Ah, a’ szép Czenczi
Ide jő majd ki.
Ha a’ zöld ligetet
Az elkeseredett
Bús fülemile
Jajjal tölti-be.

Oh, ha majd akkor
Valamelly bokor
Mellé rejtezhetném,
’S kényemre nézhetném,
Szép tekinteti
Mint kedvelteti.

’S ha a’ pajkos szél
Lopva neki kél,
’S sebes repűleti
Leplét félre veti,
Szemérmes szemmel
Miként pirúl-el.

Oh szép kikelet
Verd-el a’ telet,
’S ha Czenczi ide jő,
Olvadni késztető
Lehelleteddel
Szívét lágyítsd-el.


Hölty módja. Rossz minden tekintetben. A’ metrum nincs híven megtartva. Ráday magyarázá, de szavait nem is értettem. – Igy kellett volna dolgoznom:


– ∪| – ∪| –
– ∪ | – ∪ | –
– ∪ | – ∪ | – ∪
– ∪ | – ∪ | – ∪
– ∪ | – ∪ | –
– ∪ | – ∪ | –


Mi csuda az hogy a’ hibát németben érzettem volna, nem érzettem magyarban; imhol eggy versezetem, mellyet Eperjesen 1782. életem Védangyalának asztalán hagytam, midőn hijába várám magát:



Ninon sieht dieses Blatt*
<Schrift> Blatt az áth. fölé írva.
, und lächelt froh es an*
eredetileg: lächelt <sie> áth., fölé <es> froh <an>; utána írva: es an.
Vielleicht – o welche Götterlust! –
Vielleicht drückt sie’s an ihre Brust.
Götter, läßt mir den süssen Wahn,
Das höchste Glück auf dieser Erde
Und macht, daß ich dies Blatt jetzt werde.*
Fölötte áthúzott sor: <Und laßt mich meine Schrift jetzt werden.>



Töredék.
1787. Martziusban.
Ér-Semlyéntt.

valamelly franczia dal’ hasonlatosságára.
Fannym, ha a’ te szemeid
Elnedvesűlve néznek ram*
Tollhiba, a rímhelyzetből következően a helyes alak: rám.
(– ∪)
Nem fakad panaszokra szám (– ∪)
’S békével hordozom éltem’ keresztjeit.



1787. Martziusban.
Kassán.
Kékellő violák’
Bimbós rozsabokor’ illatozási köztt
Szűlt férjetlen anyám engemet eggy patak’
Mennyei tiszta szerelmet
Ebresztő csevegésinél.

Nyögdécselve veré a’ leveles tetőn
Eggy bús fűlemile szíve’ keserveit
’S dalja*
Az utolsó betű felett a rövid szótag jelölése: ∪
bánatos hangját
Nyögdécselve követte szám. …


Ezt újra dolgozám később, ’s kiadtam a’ Kisfaludi Károly Aurorájában. Szent-Miklósy a’ dalt nem javallá, igen Szemere. Magamnak igen kedves, a’ képek’ gazdagsága miatt ’s igazsága miatt. – „A’ mit az ér’ szelin ott, hol az aggott tölgyek alatt, görbe futást veszen.” – Ezt festeni lehetne.



A’ TANÍTVÁNY.
Kékellő violák’ illatozási köztt
Szűle eggy gyenge leány engemet ott, hol a’
Szirt forrása magasról
Tajtékozva szökell alá.

’S lágy keblébe fogott, ’s kisdede’ homlokát
Elhintette tüzes csókjaival, ’s Te, mond
Serdűlj, ’s a’ miket itt látsz,
Zöngd majd lantom’ idegjein.

Így szóllván elhagyott. Hirtelen’ eggy galamb
Lebbent nyögve felém, ’s elfödöze a’ tavasz’
Ifjú lombjai közzé,
’S mézzel tömte-meg ajkamat.

Nőttem, ’s a’ mit az ér’ szelein, ott, hol az,
Aggott tölgyek alatt görbe futást veszen,
A’ mit szirtpatakomnak
Vad*
A d g-ből jav.
zajgásiban hallanom

Engedtek kegyesen szent jelenéseim,
Már már zengi dalom; honnomat eggykor és
Lelkes nagy fijait; most
Még csak gyenge szerelmeket,

És a’ lyányka’ szemét, a’ ki remegve fut
Lobbant lángom elől kertje’ homályiba,
’S ott, a’ csintalan! önkénytt
Hull keblembe, de fut megint.


v. 8. lantoM’, nem lantoD’; mert ezt a’ Múza mondja a’ gyermeknek.



Ezen esztendő adá ezen didacticus töredéket is, a’ Vallástalanok ellen…

Elázott szemmel nézem én rég olta már
Az esztelenség’ vakmerő bolondjait,
Kik félre santikálván, a’ megtévedés’
Eggyik széléről a’ másikra térnek-el,
’S kevélyen néznek vissza már az elhagyott
Ösvényre, mellyen a’ Vakhit’ béklyójiba
Reszketve hordja összefűzött foglyait.

Felfuvalkodva ’s lármázó kiáltozás
Között haladnak vert ösvényeken elébb,
’S kérkednek a’ bolondság’ csengettyűjivel
Nézd*
Né<z>zd
ekként szóllnak, a’ mi útunk tiszta út,
Lépésidet nem fogja dudva gátlani.
Nincs itt tekervény; ezt sinór jegyzette-el
’S minden lépesink távolabb és távolabb
Von-el bennünket a’ megvakított sereg’
Könyhullatással áztatott oltáritól.
Őket setétség fogta-el, ’s vastag homály,
’S vakon ’s tipongva vonják rest lépéseket
A’ merre papjok a’ setétbe tévedez.
A’ mit parancsol, a’ mit kíván, azt hiszik.
Barmokká lesznek, ’s rettegvén a’ büntetés
Előtt édesség nélkül töltik élteket.

Ők így. De minket a’ világosság vezérl.
Előttünk mindég nyitva áll szent temploma,
Hol színről színre látjuk elzárt titkait.
Nevetjük a’ csábúlást, mellyel a’ ravasz
Papok setétebb századinkban orrokon
Hurczolták a’ vak népet, mellyel ők
Világosbb századinkban kincset gyűjtenek.
Magunktól függünk, ’s jobbunk mellett a’ szabad
Élet, balunknál a’ Vígassag múlatoz.
Nem ijeszt minket a’ menny’ fellobant tüze,
Nem ijeszt földet rendítő dördűleti.
Ha csap, könnyebben ’s kínok nélkül dűlök-el
A’ semmiségbe: hogyha nem csap, hasztalan
’S gyermekhez illő volt a’ gyáva rettegés
Kedvemre élek ’s vígan töltöm éltemet
Nincs semmi tisztem; vagy ha van, úgy kényem az;
Hazám, barátom, istenem magam vagyok. – – –


Meg nem érett minden a’ mit olvasunk benne: gondolkozás, alkotás, nyelv, és technica. De már embryója annak, a’ mit később némellyek Epistoláimban szerettek.



Ugyan-azon eszt.ből.
A’ ––––––– titkait homály
’S álthathatatlan köd borítja-be,
Ha bár a’ ködből tűz csillámlik is;
Lidércz tűz, melly a’ mérész kémlelőt
Posványra csalja csillogásival.
Nem kandikáltam én ezek között
Hogy résre jutván, lássam a’ sarus
Hierophanta mint ad kézfogást,
És a’ mit a’ vak bábozásnak hív.
De kandikáltam még is bátor a
Dágványba-süllyedt kémlelők’ jajos
Sírása, ’s a’ nagy mastixpattogás
Egyéb tanácsot adhatott vala.
Mentem, ’s ím eggykor a’ Thesmophoresz
Rám bukkan, megkap ’s görcsös ostorát
Nekem vonítván, így szóll: Esztelen,
Nem hallod é a’ süllyedők’ jaját?
Kígyók’ fajzatja, szóllj, itt mit keressz? …


AZ ESTHAJNALHOZ.
Kassán, 1787. Octób. 28d.


Ide teszem azon szelet papirost, mellyre az Ódát felírtam, mihelyt megvirrada. Stolberg lebege előttem: Ehemal winktest du mir etc. Rájnis, ’s kívált Révai, nagyon javalák a’ dalt, ’s nekem a’ Dayka’ szeretetét ez nyerte-meg. Batsányi kárhoztatá.


[ide beragasztva egy papíron a vers korai fogalmazványa:]



Hijába tsillogsz, Dísze az éjjeli
Menny-bóltozatnak! tsalfa reményt reám*
<te rám> reám Az áth. szavak fölé írva.
Hijába bíztatsz; meg-tanúltam
Mézes ígéreteid mit adnak.

Zokogva térek fényed elől oda
Hol tsendes árnyék lengedezésiben*
árnyék <illat> lengedezési <közt> ben
Sirhalmaim, halvány virágok’
Illatozási között*
<alatt> között Az áth. szó alá betoldva.
feküsznek.

Ah! nem sokára harmatos hantomonn
Fog majd ragyogni szánakodó tüzed*
ragyogni <fényed ezek között> E négy szó aláhúzva, a szánakodó tüzed utólag toldva a sor mellé.
Majd fel-találja szívem eddig
Hasztalanúl keresett nyugalmát.

Ákátzom’*
Ák<k>átzom’
ágánn Fülemilébe kőltt
Lelkem, Szerelme’ kinjait*
A szó ráírással jav. ebből: kinnyait.
akkorig
Enekli majd míg a’ Királyi*
míg a’ <kelő Nap> Királyi Az áth. szavak előbb aláhúzva.
Reggel*
<Téged> Reggel Az előbb aláhúzott, majd áthúzott szó alá betoldva.
előtt szaladásnak indúlsz.*
A sor befejező része ugyancsak a sor alá betoldva (e betoldás későbbinek tűnik), de a helyettesítendő rész sincsen kihúzva: hamar’ szaladásra kerget.



A GRATZIÁKHOZ.

1787. körűl.
czímje akkor: AZ ÁLDOZAT.
újra dolgozám Széphalom 1810. Máj. 26d.

Sípját ’s e’ koszorút ’s még fiatal kora
Díszét, homloka’ lágy fürtjeit, hívetek
Kellem’ mennyei hárma
Nektek nyujtja tulajdonúl.

a’ mi Asclepiaszi strophákban volt írva nincs meg.

Mert a’ kellemek árjait Cythére’
’S Páphosz’ asszonya mind reátok önté,
’S tőletek szedi bájait viszontag
Tetszeni vágyván.’S Tetszeni kíván. Gyujtani készűl.

Oh, védjétek az áldozót, ’s lehelljék Szelídek!
Titkosbb bájotokat dalába szátok
Édes ajkaitok dalára
’S titkos bájotokat lehellje szátok mennyei
Szátok éneke Ajkatok dala’ zengzetébe. Nem sért Csak ti
Igy az irígy nyelv. Hallja azt a’ ti seregtek.
Sergetek hallja azt.

1787. körűl.
czímje akkor: AZ ÁLDOZAT.
újra dolgozám Széphalom 1810. Máj. 26d.

nyiló korának
Kroníon
Harmas ikrei, hívetek sajátúl
Nyujtja tinektek.



Mert kellemjeit a’ kies Cythére’
’S Cnidusz’ … tirátok
most viszont, ha győzni lángot


CZENCZIM’ SZÁJA.
Secundusból.
Miskolcz körűl 1788. Martziusban.
[csak a cím]

Regmecz, 1788. Június’ 30d.


Zrinyit kapám ajándékúl Rádaytól. A’ Enekben a’ török éneke tűzbe hoza. – Egészen más lőn dalom. De ha ez nem egyéb is mint eggy német Bordal, Zrínyinek köszönöm támadását.



Fogy az élet ’s nem sokára
Szép korom majd elrepűl,
Erzem, már közel határa
’S majd komor telére dűl:
De borral sebes szárnyának
Lépvesszőket hányhatok
Bort hamar, bort! múlásának,
Ha iszom, kaczaghatok.

Még most – hála Istenimnek!
Kelyhem’ bátran forgatom;
Még most – hála Istenimnek!
Lillimet csókolhatom.
Még nincs, a’ ki elfogassa
Gyanúba vett levelem Meggyanított
Nincs, a’ ki tudakoztassa,
Ki sziszeg titkon velem.

Lilli, jer, jer, martsd rózsádat
Kelyhem édes nedvibe,
Fonjad azt, ’s melypantlikádat
Hajam barna fűrtibe.
Oltogassd szám’ szomjuságát
’S pajkoskodj’ addig velem,
Míg az élet’ boldogságát
Nyilt karjod között lelem.


Übersetzt von Georg Gesellius aus Hannover. Kassán, 1789.
[három versszakos német költemény, a Boldog bolondoskodás fordítása]



KAZINCI ANDRÁS ES VINAI ÖDÖNFI*
ÖDÖNFI VINAI ERZÉBET A helyes sorrendet számozás mutatja.
ERZÉBET.
1787 vagy 1788.

Stolberg hasonlatosságára.

már nyárban felolvasám Rádaynak, 1788.
Nem virradt még midőn fejét
Kazinci felveté
Mert a’ szerelem éjjeli
Álmát elkergeté.

Sohajtoz, nyög, ’s terjesztgeti
Kínjában karjait;
Mi haszna? Erzsi messze van,
Nem érti jajjait.

Menjek e, ne e, Vinnára?
Soká ezt forgatja
Örömest mennék, de mit mond
Ha meglát az atyja.

Nem veszi e mingyárt észre
Hova gondolkozom,
’S gyakor látogatásimmal
Melly tárgyra czélozom.

Másként hadd végye, ha veszi!
Mit mondhat ellene?
Vejének hívni nem tudom
Miért szégyenlene.

Ha ő kevély hogy Vinnai,
Kazinci*
Kazinci Jav. ebből: Kazinczi
én vagyok
Ez eggyet vévén, lyányához
Illetlen nem vagyok.

’S ha bár az volnék is, szívem
Rá méltóvá tenne,
Magyar*
Mágyar tollhiba, em.
vér forr, magyar szív ver
Bennem is mint benne.

Ez bátorít, de félénkké
Teszen a’ szerelem.
Mert azt tudom, hogy Erzsinek
Mását én nem lelem.

Hol is találnék ollyatén
Fekete szép szemet,
Melly olly édes érzésekre
Gyúlassza szívemet:

Mellynek kedves rettegése
’S titkos tekinteti
Bátortalan szerelmemet
Biztatva élesztgeti.

Hol ollyan ajkat, melly midőn
Mosolygásra fakad,
Bús szívembe enyhűlést tölt,
’S víg örömre ragad.

Erzsi nem nyugszom addiglan
Míg enyém nem leszel
’S engemet a’ legboldogabb
Férjfivá nem teszel. –

Így szóll. Felkél, ’s az ólba megy –
Hát még is fekszetek,
Gözűk? ugymond; mingyárt virrad;
Talpra! nyergeljetek.

Miska nagyot ásít, ’s álmos
Szemmel néz urára,
’S ezer lánczos mennykövet szór
Duzmogva Vinnára.

De csak magában, mert hallja
Ura’ zordon szavát;
Felugrik, a’ zsoltárhoz kezd,
’S a’ Hattyujához lát.

Az Úr befordúl, ’s bajusza
Hegyét sodorgatja,
Csombókba köti üstökét,
’S balra nyomogatja.

Veres nadrághoz zöld mentét
’S bársony süveget vesz,
’S eggy szálas kolcsagtollat szúr
Vitézkötéséhez.

Készen van minden. Már a’ ló
Az ajtó előtt áll,
Szökik, rugdos, ágaskodik,
Nyerít, ’s földet kapál.

Kazinczi jő, ’s szeme közzül
A’ szerelem villog
Kezében buzgány, oldalán
Ezüst kardja csillog.

Örvendező nyerítéssel
Fogadja Hattyúja
’S meg nem mozdúl míg jelt nem ád
Nyomító lábúja.

’S már ugrik vele, ’s sarkantyu
Nélkül kezd vágtatni,
Érzi hogy kedves urának
Messze kezd haladni.

Hideg volt, ’s zúzos esőjét
Szórta a’ lompos tél,
’S szemeket a’ fergeteggel
Tele vágta a’ szél.

A’ Lengyel*
Lengyel<ek>
havasok felől
Jött rút ordítással
’S az árkos útakat mind be
Hordta hofuvással.

A’ tajtékzó Hattyú sok helytt
Szügyig bukott belé,
De hirtelen gyors szökéssel
Ugrott visszá felé.

Uram! mond Jankó fáztában
Jobb ha vissza térünk,
Mert leszáll addig a’ veréb
Míg Vinnára érünk.

Velünk Isten! mond az Ura;
Ő érzi éltünket
Menjünk; Vinna örömmel lát,
Mint eddig bennünket.

Így szóll, neki rugtat, ’s messze
Hagyja legényeit,
Kik kantárszárakon hozák
A’ vezetékeit.

… Nincs tovább, és nem is volt. Melly bőv beszéd, minden ék nélkül! – Mint pirúlnék ha elvégzém, ’s kiadám vala!


A’ Szomolnoki hegyeken.
1788. Máj. 26d.
Vesszen, nem gondolok vele!
Magát hijába hánytatgatja.
Mert bár miképen takargatja,
Hogy őt a’ büszkeség’ szele
A’ megbódúlásig untatja
Azt minden ember láthatja.
Bennem szelíd mestert lele. …


Dorat volt velem ezen utam alatt. C’est trop, haïsse qui voudra etc. Látni akarám, mit tehetnék e’ nemben, ’s érzém, hogy a’ magyarnak semmi nincs nehezebb, mint a’ franczia könyüséget hozni által. Abba hagyám.



Jánus Secundusból.
Szikszó körül, 1788. Martzius.
Mint a’ harmatozó reggel’ nedvébe förösztött
Rózsa, midőn büszkén nyitja piros kebelét,
[csak ez a két sor]



Miskolczon, Egerből jővén,
Pater Szajcz Leo Mariától,
1789.
Mint a’ magába szállt istentelen
Járúl közelgetvén Virág-vasárnapjához,
Bűnoldozója’ zsámolyához,
Hogy húst ett eggyszer pénteken;
Jól van, ne űljön ő eretnek’ asztalához,
Ha érzi, hogy erőtelen!
Úgy, mint ez az istentelen,
’S még szörnyebb rettegéssel térek,
Tehozzád, Egri Fast! jer, add-meg a’ mit kérek,
Mert bűnöm nyommaszt szertelen!
– – – –



VAY JÓZSEFRE,
A’ Habcsilapítóra. 1790.
az Ország’ házában.
[csak a cím]


BRÚTUSZ.
Kaestner után.
Auch du, mein Sohn? sprach Julius.
Rom meine Mutter! dachte Brutus,
Und stieß dich tiefer, Dolch der Freyheit!

Fiam, te is? ezt kérdte*
<mond> ezt kérdte Az áth. szó fölé írva.
Júliusz.
Anyám de Róma! monda Brútusz,
’S mélyebben döfe-meg, szabadság’ szent vasa!


Bécsben lévén, 1789. Novemberben Referendárius Pászthory azt hagyá nekem, hogy tégyem udvarlásomat Gróf Széchényi Ferencz Excnál. Nem értettem minek, de parancsolá. Megjelentem tehát. A’ Gróf maga is verselgete németűl. Parancsolá, mondanám-el neki valamelly versemet. Azt feleltem, hogy eggyet sem tudok. De mivel nem szűnt-meg megújítani parancsát, elmondám ezt neki. Eggy szót sem monda rá. Azonban midőn más nap búcsúzám a’ Referendáriustól, ez így szólla hozzám: Az Úr e’ napokban eggy németből fordított Epigrammját mondá-el; nem engedné hogy leírjam? Magam akarám leírni, de nem engedé a’ Referendárius. Maga akará írni. Elmondám tehát előtte. Bizonyosan megvolt kérve Széchényi által, hogy azt tőlem végye által az ő számára.



Metastasió után.
Kassa körűl, 1789. Septbr. 21d.
[csak a cím]


Regmecz 1788. Június 30dikán.
Életem fogy [itt megszakad]



EGGY HAJÓHOZ.
Horátz után.
[csak a cím]


A’ HOLDHOZ.
Kassán, 1789. Septemb. 27d.
1. Mit nézsz te ollyan nyájasan
Te most rám, kedves Hold?
Ah Cencim, halld siralmasan,
Nem az már a’ ki volt
Megszegte szent fényed alatt
Tett esküvéseit,
’S kaczagja bánatra maradt
Szívem’ gyötrelmeit.

1. Miért lövöd sugárodat
Mostan rám, kedves Hold!
Ah, nézzd szegény barátodat,
Nem ő az, a’ mi volt.

Lilim megszegte fényedre
Tett esküvéseit,
’S kaczagja szívem könnyekre
Olvadt érzéseit.

2. Nem nezi ő mostan velem
Fényes világodat. …


[itt következik az Amade után. 30 Aug. 1827. című vers bejegyzésként]