FUT az idő, ’s nem sokára
Leg-szebb korom majd el-múl;
Közelget, érzem, határa,
’S hajam barna szála húll:
De borral sebess szárnyának
Lép-vesszőket vethetek.
Hé, bort hamar! – Múlásának
Igy bízvást nevethetek.
Még most – hálá Istenimnek!
Borom’ bátran ihatom.
Még most – hálá Istenimnek!
Mantzim’ tsókolgathatom.
Még nints, a’ ki el-fogassa
Gyanúba vett levelem’;
Nints, a’ ki tudakoztassa,
Ki suttog titkon velem?
Jer, Mantzi, jer’, mártsd rózsádat
Tajtékzó poharamba,
Fond azt, és melj-pántlikádat
Fürtös barna hajamba.
Izleltesd szád’ édességét,
Mig, rám esvén az álom,
A’ bóldogság’ tellyességét
Karjaid közt találom.