Nincs milliók köztt eggy, kit a’ fene,
Vak Áte így vett volna korbácslásba.
Ha megdühödve kapkod néha másba,
Azt megkönnyítni felkél Istene.
Ah, engemet nem véd őellene
Sem ég sem föld! E’ szörnyű bajvívásba’
Ájúlva dűlök újabb ájúlásba;
’S írt nem találok, melly enyhítene.
Ámor megszánta éltem’ kínjait,
’S mond’: Én enyhítem a’ kit a’ Sors sújta.
’S bérűl ölembe tette-le Sophiet.
És ím, miolta nékem áldást nyújta,
’S bús éjjelemnek bájos mécset gyújta,
Nem érzem a’ Sors’ csapkodásait.