Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

[…]mutatta,^* ok nélkül. Én ekkor egésszen a’ két Stolbergben éltem, ’s ez az óda tele van az ifjabb Stolberg eggyik Ódájának reminiscentiájival. – Nékem azért kedves ennek emlékezete, mert a’ Dayka’ barátságát ez által nyertem-meg. Ő ennek párját írta, vagy inkább ebbe belé szeretvén, lefordította a’ Stolberg ódáját.

1809 kilobbanván a’ Francziák ellen kezdett szerencsétlen háború, ’s már seregeink kegyetlenűl verettetvén, félni lehetett, hogy az idők’ viszontagsága engem is eltemettet. Mi lesz úgy, mondám, ha valami hívatlan Kiadó töredékeimet, el nem készűlt darabjaimat öszveszedi ’s kibocsátja. Elrettenvén, kaptam papirosaimat, ’s elégettem. – 1811nek elején vagy 10nek végén eggy olly csomóban, [+] hol nem hittem hogy valami efféle légyen, ismét feltalálám eggy részét eggykori dolgozgatásaimnak. Most sajnálom akkori sietésemet, ’s hogy el ne vesszenek (mert az effélét sok okra nézve kár tűzzel megemésztetni), ide rakom-le. De kérem azokat, a’ kik ezt halálom után fogják látni, hogy kedvezzenek becsületemnek, ’s ne tegyenek nevetségessé.

Valamelly franczia dal után, mellyre^* már nem emlékezem.

(derűlni kezde setétem, de a’ vilagosság még nem vala el választva a’ setétségtől. Ezen kétes fényben rettentett némellyeknek valóban rettenetes libertinismusok, melly nékem most is rettenetes, mint mindég az volt. Azt hittem hogy nincs köz pont, ’s erőnek erejével a’ másik extremumhoz tolakodtam. Szentnek akartam ismerni a’ mi ezzel a’ más szélen áll ellenkezésben. Maga ez az erőlködés is azt csinálta, hogy a’ középpont körül állongjak. Üstökön kapott a’ vilagosság, mint Szent Pált – de nem a’ Szent Pálé!) –

Szabó nékem eggy dél után Miklós Öcsém által eggy új munkát külde olvasni. (Ha jól emlékezem a’ Nagy János szőnyi Plebánus versei voltak.) A’ munka nyomorúlt munka volt. Más nap vissza adtam azt az Öcsémnek, ’s kértem, hogy ollyankor adja-által Szabónak, midőn ez a’ leczke alatt megpihen. Ez meglett. Szabó belé pillanta a’ könyvbe, ha nincs e levelke téve belé, ’s a’ czím előtt ezt a’ verset lelte, ostyával oda ragasztva:

Ezen Epigrammám írása előtt sok eszt. olta nem írtam semmit versben, noha Szabó mindég unszolt. Annál nagyobb vala tehát öröme, midőn a’ levelkét tanítványa által^* (mert Miklós Öcsém akkor ő alá járt) vette. – Közlé azt Szepesi Kánonok Molnár János Exjesuita társával, ’s ez, Szabónak felelvén, az itt következő verset zárta levelébe, hogy Szabó közölje velem:

Láttam Kánonok Molnárt először Szepesen, tulajdon házánál ’s ebédjénél 1787. Jan. 12d.

Ismeri e Sapphót, a’ ki ilyet ír?^*

[…]^* „Nem jut e valamelly versem emlékezetembe, hogy azt neki elmondhatnám?” – Ezt mondtam-el:

Midőn Pászthorytól búcsút vettem, ez így szólla: „Az Úr e’ napokban valahol eggy Epigrammáját mondá-el. Nem akarná e nékem ledictálni? – P. leírta azt. – Mit mond most Sz… ha az illyenekre emlékezik? […]

Gróf Haller Gábor, Küküllői Fő-Ispán, ’s a’ Marosvásárhelyi Kir. Táblának Praesese, Barcsay barátjának halálára franczia nyelven írt eggy Eloge-ot. Veje, Cserey Farkas barátom, megnyerte azt az Ipától, hogy láthassam ’s fordíthassam. – Az éloge’ végén ez állott:

Barcsaynak sírkövére, az említett Gróf Haller Gábor által megszóllítva, ezt írtam Széphalmon 1808. Júniusban:

szül.

megholt 1806. Mart. 3d.

A’ Sors néki ragyogó születést, ahhoz illő birtokot, férjfiúi szép növést, a’ leglelkesbb, legkellemesebb arczúlatot, láng elmét, forró lágy szívet, mézes ajakat adott ajándékúl; ’s mind ezt maga úgy mívelte, hogy Fejedelmeinek kegyeiket, polgártársainak szereteteket, a’ jóknak barátságát érdemlené; elhalhatatlan példánya a’ maradéknak, melly emlékezetét tisztelni, nyugvó-helyét áldani fogja örökké, oh bár virtusait követné is!

Illy férjfi’, illy polgár’ tetemeit e’ kő által tisztelték meg bús, de eggykori birtokával még elvesztése után is méltán kevély özvegye Grof Bethlen Susánna ’s szentelt barátjai MDCCetc.

[…]^*

Frey von Tadel zu seyn ist der niedrigste Grad und der höchste –

Denn nur die Ohnmacht führt oder die Größe dazu.

Sípját ’s e’ koszorút ’s <még fiatal kora’> Díszét, homloka’ <lágy> fürtjeit, <hívetek,> <Kellem mennyei Hárma,> <Néktek nyújtja tulajdonúl.> Mert a’ kellemek árjait Cythére’ S Páphosz’ asszonya ’S tőletek szedi bájait viszontag Tetszeni vágyván. Oh védjétek az áldozót, ’s lehelljék Titkosbb bájotokat dalába szátok Édes ajkaitok dalára. Nem sért Így az irígy nyelv.

Sípját ’s e’ koszorút ’s, nyiló korának Díszét, homloka’ fürtjeit, Kroníón’ Hármas ikrei! hívetek sajátúl Nyújtja tinéktek; Mert a’ kellemek’ árjait Cyprisznek Nyájas Asszonya ’S tőletek szedi most viszont, ha győzni ’S Tetszeni kíván. Oh védjétek az Áldozót, leánykák! ’S titkos bájotokat lehellje Szátok’ éneke Hallja azt A’ ti sergetek.

Sípját ’s e’ koszorút ’s, nyiló korának Díszét, homloka’ fürtjeit, Kroníón’ Hármas ikrei! hívetek sajátúl Nyújtja tinéktek; Mert kellemjeit a’ kies Cythére’ ’S Gnídusz’ asszonya ’S tőletek szedi most viszont, ha lángot Gyújtani készűl. Oh védjétek az áldozót, Szelídek ’S titkos bájotokat lehellje mennyei Ajkatok dala’ zengzetébe. Csak ti Sergetek hallja azt. hív–hű

Sophie 26dban Kázmérba ment. Én épületemnek azon szegletszobájában feküdtem, mellynek eggyik ablaka Toronya, másik ablaka Ujhely felé nyilik, lábbal Toronya felé. A’ vas kemencze ’s könyves almáriomom mellett nyíló ajtó között Sophienak Klímesch által festett igen jól eltalált gyenge leánykori^* képe függ a’ falon, úgy hogy midőn szemem’ felvetem, legelébb is azt látom-meg; mert a’ hajnal’ fénye azt a’ falat világosítja leginkább. Így támada Sonettóm.

Midőn a’ <reggel>* <reggel> Hajnal Az áth. szó fölé írva. elveri álmomat, ’S a’ fény csak lopva csúsz még* Az eredeti szórend: csak lopva csúsz még a’ fény, a cserére jelek mutatnak. rejtekembe, Imádott kedves* kedves Sor fölötti betoldás. Kép, te tűnsz <mingyárt>* <mingyárt> Fölé utóbb ugyancsak áth. szó betoldva: <legott>. ’S <újra>* <ujra> Fölé írva: ah! gyúla<sztod>* gyúla<sztod> Az áth. betűk fölött betoldva: dni érzem. régi lángomat. Ez Ő! <mondám; ez Ő! ’s hév>* <mondám, ez Ő! ’s két > Fölé írva: kiáltom, ’s. A sor elé betoldva: Ez Ő! csókomat A’ kép<re>* kép<re> Az áth. betűk fölé írva: nek. hányom részegűlt hevembe’. Igy szóllott, így járt, így mozgott! ölembe Így süllyedt, elfogadván jobbomat! ’S most ezzel folynak, mint <hajdan>* <hajdan> eggykor Az áth. szó fölé írva. vele A’ titkos, édes, boldog suttogások, <Per, béke, ’s mindég új visszalkodások> <Panasz, csaták, frígy, ’s új új forradások> <harcz és> <alkuvások> új meg’ új alkvások. ’S midőn ezt űzöm, mint eggykor vele, <’S ím> a’ Nap* <’S ím> a’ Nap Elé betoldva: Kél, utána: , ’s. bélő a’ jalouxnyiláson, <’S a’ fej körül súgárzó glóriát von> ’S sugárival körűle* körűle Ráírással javítva körültte-ből. gloriát von

szemembe, Vád, harcz, megbánás, <’s új új alkuvások.>

a’ fény orozva lebben rejtekembe,* A sor mellé a későbbi változat van írva.

Én az illy dolgozgatások’ fenn tartását nem tartom haszontalankodásnak. Ugyan azért írom által^* minden változtatás nélkűl a’ hol az eredeti papirost Pandectámba béragasztani nem lehet. Mit adnék értte, ha Kisnek, Berzsenyinek, Virágnak dolgozásaikat úgy bírhatnám, mint a’ Daykáéit bírom, és Szabó Dávidnak eggy darabját! Eggykor az öreg Rádaynál nézegettem így Raphaelnek eggy skizzét rézbe-metszve. A’ tisztelt Öreg a’ Festéshez nem értett, ’s ezt a’ skizzet csak azért tartotta figyelemre méltónak, mert Lipsziai Correspondensze róla dicsérettel szóllott. De én kértem az Öreget, engedné-meg hogy látása körül múlathassak ’s nézellhessem. Ott kerestem okait, miért igazított holmit Raphael az első rajzon.

[…]nája áll. A’ kertből hárman a’ pataknál fel ezekre a’ ruinákra menénk, onnan a’ réten végig a’ felső malom’ árkához, hol Sophie énekelt, ’s én lábainál vettem ülést. Sophie meg nem sejtette ekkor, melly szándékot ’s óhajtást forralok.

c) L e n g e n y é n e k nevezém a’ gyöngyvirágot, melly szó nem illik versbe. Und wo am Bach Mayblumen sprießen. [E két jegyzet az első szakasz 3. és 4. sorához tartozik.]

d) M a r a, híres Éneklő. Storazzi ugyanaz. Bécsben 1786.^*

Éjjel felköltem ágyamból, ’s gyertyavilág nélkül írtam a’ Szokolai^* Dániel’ levelének tiszta oldalára, –

(Lássd ezt a’ levelet a’ maga helyén de dato 24a Martii 1809.) hogy reggelig el ne feledjem.

Mint a’ szerelmes járja szép párjával A’ Menüetnek kényes lépteit, Nézők’ serge’ – – – szemeit Elbájolván – – mozdúlatával, Úgy lejtek én – – – – – – lyrám’ négyeit Öszveeggyesítvén annak szép hármával –––––––– Reggel így dolgozgattam rajta Mint a’ szerelmes járja szép párjával Menüetjének könnyű lépteit, A’ szala’ minden rendeit/szemeit* Egymás fölé írva, vonallal elválasztva egymástól a szavakat, utánuk egy szónyi szabad hely. ’s ígézi Enyelgő, keccsel-teljes mozdúltával. Úgy lépek én – – – lyrámnak négyeit Öszveeggyesítvén annak két hármával. <Vendég vagyok> Honnom’ Hespéria Eggy boldog férj megdicsőített engem, ’S én háladattal őtet ’s hőlgyét zengem.

Ritka mívemmel vagyok úgy megelégedve mint (némelly fogyatkozásait a’ Sonettónak ide nem értvén) ezzel a’ kis dallal. E’ stróphát: Honnom’ Ausónia’ narancsgallyával Körül ővedzve főm’ szeg fürtjeit, (szeg, szőke) Úgy járom én a’ dal’ lejtéseit, Két négyét öszvefűzve két hármával. De itt a’ három accentusos é e’ szókban: Két négyét szenvedhetetlen; és így el kelle változtatnom: a’ négyest-té. Ezen változtatással azt nyertem, hogy az antepenultima hármAsával röviddé vált, úgy kívánván a’ metrum. Jó ideig a’ kilenczedik sor: BORÁG* Itt (és a továbbiakban) verzállal jelöljük a kézirat azon sajátosságát, hogy a kiemelt szavak nagyméretűre formált kisbetűkkel szerepelnek. (der Zweig des Weins, tudnillik: szőlőnövés) így álla: Szőlő keríti mostan homlokom’. De ez kemény Synecdoche volt volna. A’ két utolsó rím: ENGEM, ZENGEM, valóban zengő rím, ’s nagy díszére van Sonettómnak, hogy e’ két szón* szőn Tollhiba em. végződnek két utolsó sorai. Ellenben úgy járok mint a’ páva, midőn ez tollának örül, ’s lábait látja-meg, az első sorban ez a’ fatális szó ütvén-meg fülemet: lyanykÁjával hol az itt megjegyzett a-nak röviden kellene hangzani, – és a HOMLOKOM ’s BIRTOKOM, melly kedvetlen hangzású szó. A’ Menüet’ ideáját Bürgertől vevém, ki a’ Sonetto’ rímjeit a’ Menüetet tánczoló Ifjúhoz és leányhoz hasonlítja a’ végelőtti (penultima) kiadás’ Előszavában. Talán olly olvasó’ kezébe akad az a’ mit itt írok a’ ki megért, és a’ ki használni fogja azt a’ mit itten lél.

Ritka mívemmel vagyok úgy megelégedve mint (némelly fogyatkozásait a’ Sonettónak ide nem értvén) ezzel a’ kis dallal. E’ stróphát:

De itt a’ három accentusos é e’ szókban: Két négyét szenvedhetetlen; és így el kelle változtatnom: a’ négyest-té. Ezen változtatással azt nyertem, hogy az antepenultima hármAsával röviddé vált, úgy kívánván a’ metrum.

Jó ideig a’ kilenczedik sor: BORÁG^* (der Zweig des Weins, tudnillik: szőlőnövés) így álla: Szőlő keríti mostan homlokom’. De ez kemény Synecdoche volt volna.

A’ két utolsó rím: ENGEM, ZENGEM, valóban zengő rím, ’s nagy díszére van Sonettómnak, hogy e’ két szón^*

szőn Tollhiba em.

végződnek két utolsó sorai.

Ellenben úgy járok mint a’ páva, midőn ez tollának örül, ’s lábait látja-meg, az első sorban ez a’ fatális szó ütvén-meg fülemet:

lyanykÁjával

hol az itt megjegyzett a-nak röviden kellene hangzani, – és a HOMLOKOM ’s BIRTOKOM, melly kedvetlen hangzású szó.

A’ Menüet’ ideáját Bürgertől vevém, ki a’ Sonetto’ rímjeit a’ Menüetet tánczoló Ifjúhoz és leányhoz hasonlítja a’ végelőtti (penultima) kiadás’ Előszavában.

Talán olly olvasó’ kezébe akad az a’ mit itt írok a’ ki megért, és a’ ki használni fogja azt a’ mit itten lél.

K. F.

Széphalom, Jan. 22d. 1810.

F. K.

Széphalom, Jan. 3d. 1810.

Deákra fordítva.

[a fordítás négy sora]

Moses Kézy, Prof. Patak.

11^a Jan. 1810.

[…]^*

Széked üres, nagy Férjfi! hamar, |hallassd| hited’!1 Cic. in Pis. III. és Plinii Paneg. LXIV. LXV. – <Ilmúr> Tapsol, mert eggyütt esküszi véled Hazánk.

Ilmur örömmel Néz rád;* Utóbb, más színű tintával betoldva a sor végére, illetve az új sor elé. Az első sor esetében az ezzel kapcsolatos javításokat egy egyértelmű áthúzás (<Ilmúr>), illetve egy kevésbé egyértelmű jelölés (|hallassd|) jelenti, a második sor esetében nincs módosítás az eredeti szövegen, de értelemszerűen az első szót (Tapsol) helyettesíti a sor előtti betoldás.

Széphalom, Máj. 6d. 1811.

Törtel Szolnok-Abonynak szomszédjában fekszik, Pestben, eggy gazdag de fátlan és követlen téren. Könnyű tehát képzelni, hogy a’ Vida’ kertjének sűrű berke és az a’ rom mellyet Ő itt termés-kövekből építe a’ berek köztt, melly jótétel a’ nyari melegben azoknak a’ kik nála múlatnak. ’S e’ termés-köveket is maga Törtel adja, mert Pesttől fogva szinte a’ Tiszáig a’ kőnek eggy igen keskeny és a’ föld színe alatt csak kevés lábnyira fekvő ere megyen.

Van a’ háznak eggy Cabinetje is megrakva tisztelt Mívészek Olajfestéseiknek szép másaival. Van Huysum gyümölcs és virág darabokban, Van-Dyck leginkább portékban volt igen nagy. Pompéjo Battóni a’ mi időnkben elt. Az ő itt említett darabjának originálja a’ Bécsi Belvederben függ: Cleopatra Augustusszal Caesár’ mellyképe előtt.

Midőn B. Wesselényi Miklós, Cs. K. Kamarás és Közép Szolnoki Fő Isp. Administr. 1809. megholt, a’ Magyar Színjátszó Társaság, mellyet nemzetünknek ez a’ felejthetetlen férjfija sok esztdőkig csaknem egészen a’ magáéból tartott vala, közel volt eloszlatásához, ’s nem emlékezvén hogy atya, csak arról emlékezvén hogy polgár, ótalmába fogadta a’ társaságot, ’s kormányát tetemes áldozatokkal négy esztdőkig viselte.

[…]^*

A’ görög verseket fogságomban tanúltam-meg Brünnben. Eszembe jutottak Lasztóczon éjjel, ’s lefordítottam. A’ Voss Homérja 2 eszt. olta Prof. Wályi Nagy Fernél volt, ’s csak Marcz 7d. 1816 küldé vissza. – Ide írom ki az Originált ’s a’ két fordítást az öszvehasonlíthatás miatt.

[…]^*

[…]^*

Martinuzinak itt áll kápolnája, ’s az útas Átnéz a’ Maroson, ’s áld<ja,> sohajtja nevét. A’ kápolna ledől, de az útas <nézi> hol állott, ’S a’ bíbort viselő nagy Papot emlegeti. Tűnnek az esztendők, szeretett nagy, tűnsz te is eggyszer,* nagy <Férjfi>, <’s> te is <tűnsz> tűnsz te is eggyszer A tűnsz és az eggyszer az áth. szavak (az ’s és a tűnsz) fölötti betoldások, a Férjfi helyére nem került másik szó, a nagy melléknév főnevesedett. A lejegyzéssel egyidejű javítás. ’S a’ maradék keresi ’s nem leli nyomdokodat. Oh, mikor itt megyen-el,* itt <…> megyen-el, Olvashatatlanul áthúzott szókezdet, egyidejű javítás. bár ezt is mondja: Kazinczy Itt lele férjfit az hely’ jó Ura’ karjai köztt.

áldva* Az áldva ráírással jav. áldja-ból. látja* A látja ráírással jav. nézi-ből. mondja ezt is: Az eggykori Vendég* bár ezt is mondja: Kazinczy E félsor fölé írva más tintával alternatív megoldás: mondja ezt is: Az eggykori Vendég, de az eredeti sincs áthúzva.

Voltam Branyicskán, Széphalom Oct. 20. 1816.

Aug. 11d. 1816.

Hozzá. Oct. 21d.

Én a’ Mélt. Bárót tiszteltem minekelőtte láttam volna, ’s Aug. 11. örökre emlékezetes nap marad; olly nagynak, olly nemesnek, olly hívnek találtam azt, a’ kit nagynak, nemesnek, hívnek képzeltem, a’ millyennek találni óhajtottam volt. ’S én a’ Mélt. Ur eránt kegyességei miatt is le vagyok kötelezve. De ha tartozásomat ismerem is, ezeket örömest elválasztom a’ hála érzéseitől, hogy tiszteletem annál tisztább maradjon; mert ollyaknak is tartozhatunk, a’ kiket tisztelnünk nem lehet. ’S mint emelte érzéseimet annak tudása, hogy a’ hol ez a’ Jó lakik, az valaha Martinuzzinak birtoka volt. Igy leve ez az Epigramm, melly itt következik. Én a’ gondolatnak és versezetnek e’ formáját annyira megkedvellém a’ Görög Anthologia után, hogy az nekem szint olly kedves, mint az Olasznak a’ maga Sonettója, melly egészen Epigramm, de csak rímezett soru, és 14 sorú, midőn a’ Görög nem kíván egyebet csak hogy igen hosszú ne legyen. – Mások is mondják, magam is érzem, hogy nyelvem csak azoknak érthető, a’ kik azt érteni belé tanultak. Igy legyen szabad azt prozába-öntve is ide tenni, meg pedig mind azon gondolatokkal, mellyek a’ versben benne vannak.

Ime amott áll M[artinuzzi]nak már már öszve omlandó kápolnája ’s a’ ki a’ tulparton elmegyen, által pillant a’ Maroson, ’s áldást mond a’ szerencsétlenül elveszett nagy ember nevére, kinek halálát még most is szánja. A’ kápolna ledől; de a’ hazáját szerető Útas megáll ’s kérdi az itt lakókat: Hol az a’ kápolna, mellyben a’ Cardinál misézgete? ’s emlegeti a’ Római bíborral megtiszteltetettet. Ah, minden mulandó! az esztendők mindent meg emésztenek! A’ mi eggykor Mart[inuzzi]é volt, most Tiéd, ’s mint ő te is elfogsz tűnni. De mint őtet keresé itt a’ tiszteletére lelkesedett útas, úgy fog tégedet is keresni eggy más útas valaha, ’s nem lel. Oh, mikor házad előtt elmegyen és Téged emleget, mondja ezt is: K[azincz]y boldogabb vala mint én; ő láthatta azt a’ nagy embert, én nem láthatom! Melly szép szerencse vala neki attól, kit itt csudála, megöleltetni!

Valóban, Mélt. Ur, az a’ meleg érzés, melly utolsó pentameteremet elfoglalta, nem csak azért áll ott, hogy a’ Versezet nyerjen vele, hanem azért inkább, <hogy> mert szívemben leltem. Maga a’ Mélt. Ur mind azon beszédjeinkkel, mellyek a’ forrás mellett a’ kertben folytak, és a’ hol^*

én a’ Mélt. Urtól Müllernek^*

(Magyar Orsz. Hist.) Munkája felől kedves hírt hallottam (hogy Erdélyben meg van valakinél) a’ tiszteletre méltó Grofné azon szent érzésekkel, az a’ kedves kis tánczoló, az a’ kedves kis tipegő, ki az én Zsenimet, vagy Branyicskai nevével Milimet, annyira megkedvelé, hogy elereszteni magától, vagy tőle elmaradni nem akart, örökké előttem lebegnek.

[…]^*

elvégeztem Ujhely Marz. 22dikén 1823.

Eperjes, Septemb. 23d. 1821.

melly nap először láttam Báró Palocsay Ferdinandot.^*

megigazítva Széphalmon

1822. Septemb.

Hogy itt megfordítva, mint Vénusnál, eléggé hideg. De a’ versek jól vannak fonva, ’s a’ második Distichonban eggy üres szó sincs.

[…] ^*

Rosti János szomszédom általkopogá a’ falon eggy deák versét, mellyet akkor nap csinált. Próbálj te is eggy deákot, ugymond. – Miről? – Hogy elmúlt megint eggy holnap, ’s mi még is itt vagyunk. – Azon órában ezt kopogám neki:

Semmi se? De más deák versemre nem emlékezem, ’s így méltónak tartám beírni ide.

[…]