Szabó nékem eggy dél után Miklós Öcsém által eggy új munkát külde olvasni. (Ha jól emlékezem a’ Nagy János szőnyi Plebánus versei voltak.) A’ munka nyomorúlt munka volt. Más nap vissza adtam azt az Öcsémnek, ’s kértem, hogy ollyankor adja-által Szabónak, midőn ez a’ leczke alatt megpihen. Ez meglett. Szabó belé pillanta a’ könyvbe, ha nincs e levelke téve belé, ’s a’ czím előtt ezt a’ verset lelte, ostyával oda ragasztva:
Mint bánthattalak én meg úgy, barátom,
Hogy te engemet ezzel a’ csömörlést
Indító csevegéssel öldököljél.
Testét lepje-meg a’ gonosz pokolvar,
A’ csorgó fakadékok, a’ büdös rüh,
És a’ csontokat-hasgató podágra
Mint a’ gombolyag, húzza-öszve ujját,
Ezzel tégedet a’ ki gazdagított,
Illy istentelen átkozott darabbal!
Ah, nem láttad e hogy szegény Kazinczyd
Elvesz mérgibe’, majd ha olvasandja?
Várj, várj! nem viszed ezt el; öszvegyűjtöm
A’ sok Kónyit, a’ nem-magyar Zechentert,
’S nyomtat Landerer a’ mit holnaponként.
’S majd ha öszve szedem, barátom, őket
Érdemlett jutalom fog érni értte.
Várd bízvást! – Azalatt oszolj előlem,
Akár merre vezet szemed’ világa,
Rút fajzat, pökedelme nemzetemnek.