Sztrigy’ ’s Maros’ Istenei, kiket a’ gyep’ szőnyege szóllít
Tánczra, és tí kiket az agg szilas’ éje födez,
És te kies völgy itt, sziklás vadonodnak ölében,
Mellyre a’ Dévai vár’ orma kesergve mosolyg.
Vendégtek megyen; ő titeket most lát-meg utolszor;
Oh, de ti hagyjátok zengeni néha nevét.
És mikor Ő ide lép, ’s a’ víz’ szélére hanyatlik,
És mikor a’ szeretett Lotti kiáltja Zsenit,
Zúgjátok neki: Távozik az, ’s messzére! de lelke
Hozzád, élte’ kegyes Angyala, vissza sohajt.
*Az utolsó két sor és a dátum nem fért ki a lap aljára, ezért a vers mellé van írva, a lap jobb szélére, vonallal elválasztva attól.