Elázott szemmel nézem én régolta már
Az esztelenség’ vakmerő bolondjait,
Kik, félre sántikálván, a’ megtévedés’
Eggyik széléről a’ másikra térnek-el,
’S kevélyen néznek vissza már az elhagyott
Ösvényre, mellyen a’ Vakhit’ béklyójiba
Reszketve
*Reszketve A ve vén-ből jav.
hordja öszvefűzött foglyait.
(De a’ Vakhit meg a’ Pápistaság nem synonimum.)
Felfúvalkodva ’s lármázó kiáltozás
Között haladnak vert ösvényekenn elébb,
’S kérkednek a’ bolondság’ csengettyűjivel.
Nézzd! ekként szóllnak; a’ mi útunk tiszta út
Lépésidet nem fogja dudva gátlani.
Nincs itt tekervény; ezt sinór jegyzette-el,
’S minden lépesink távolabb és távolabb
Von-el bennünket a’ megvakított sereg’
Könnyhúllatással áztatott oltáritól.
Őket setétség fogta-el ’s vastag homály,
’S vakon ’s tipogva vonják rest lépéseket
A’ merre papjok a’ setétbe tévedez.
A’ mit parancsol, a’ mit kíván, ezt hiszik.
Barmokká lesznek, ’s rettegvén a’ büntetés
Előtt, édesség nélkül töltik élteket.
Ők így. De minket a’ világosság vezérl.
Előttünk mindég nyitva áll szent temploma,
Hol színről színre látjuk elzárt titkait.
Nevetjük a’ csábúlást, mellyel a’ ravasz
Papok setétebb századinkban orrokon
Hurczolták a’ vak népet, mellyel ők
Világosbb századinkban kincset gyűjtenek.
Magunktól függünk, ’s jobbunk mellett a’ szabad
Élet, balunknál a’ Vigaság múlatoz.
Nem ijeszt minket a’ menny’ fellobbant tüze,
Nem ijeszt földet-rendítő dördűleti;
Ha csap, könnyebben ’s kínok nélkűl dűlök-el
A’ semmiségbe. Hogyha nem csap, hasztalan
’S gyermekhez-illő volt a’ gyáva rettegés.
Kedvemre élek ’s vígan töltöm éltemet.
Nincs semmi tisztem: vagy ha van, úgy kedvem az.
Hazám, barátom, Istenem magam vagyok. – – –