Hijába tsillogsz Dísze az éjjeli
Menny-boltozatnak! tsalfa reményt te rám;
Hijába biztatsz; meg-tanultam
Mézes igéreteid mit adnak.
Zokogva térek fényed elől, oda,
Hol, tsendes árnyék’ lengedezésibenn,
Sírhalmaim, halvány virágok’
Illatozási között, feküsznek. –
Ah! nem sokára harmatos hantomonn
Fog majd ragyogni szánakozó szemed;
Majd fel-találom egyszer én-is
Hasztalanúl keresett nyugalmam!
Szerelme’ kinnyát Fülemilébe költt
Lelkem az ákátz bánatos ágainn,
Énekli majd, – míg a’ királyi
Reggel előtt szaladásnak indúlsz.
| Azon örülsz é hogy szememet megint
Könnyezni látod? vagy gonoszúl talám
Bánatra vonsz ismét? – Hitetlen,
Jól tudom én mire tsal világod.
Im sírva
remény-fám1
Igy nevezem az ákátziát. Ennek árnyékában fekszenek
Hazánk sok vidékein a temetők. |