Kazinczy Ferenc összes művei

birtok, szép elme, deli külső, fő születés, kellő kor, a’ legvirítóbb egésség, mennyi czím néki-szelesedni minden bohóságnak! Alcibiádban nem találtatott több eggynél: Magáért kívánt szerettetni! A’ hiuság’ leányain kezdve, fel a’ legtisztesbb asszonyságokig, mindent elszédíte Athenében. De benne ha őtet szeretik e? E’ viszketeg gondolat szállotta-meg midőn eggy reggel Begyeskedőjének térne haza felé látogatásáról. Ez épen az eszméletek’ ideje. Alcibiád azon czikkelynél fogva merült a’ szerelem’ Metaphysicájába, a’ mit tiszta érzésnek hívnak. Van e osztán eszem, ugymond, eggy asszonyra vesztegetni gondjaimat ki bennem talán csak önn-magát szereti? De megtudom, eskem minden Isteneinkre! megtudom; ’s ha e’ szerént lelem, keressen új sóhajtozót athletáink köztt kit helyembe fogadhasson.

A’ szép Begyes a’ szokás szerént holmi apró ellenzéskékkel hátrálgatá Alcibiádnak kívánságait. Az neki valami irtózatos volt! arról nem is gondolkodhatott pirúlás nélkül! Szükség volt úgy szeretni a’ hogyan ő szeretett hogy magát reá vehesse. Nem adta volna a’ világért ha barátja nem volt volna olly fiatal, olly heves! Szaván fogta Alcibiád. Látom, Asszonyom, ugymond, néked nehezen esik teljesíteni kérésemet. Jó; tapasztalni fogod hogy a’ legnemesbb szeretettel szerettetel. Eggyesűljenek tehát egyedül lelkeink, mivel úgy akarod; fogadom, ennél többet nem kívánok.

Dicsérte a’ Becses a’ szép feltétet, de olly ábrázzal mellytől annak könnyebb volt volna örökre elenyészni. Azonban Alcibiád erősen állott. Az asszony elhűlt ’s meg volt bántva; de azt most titkolni kellett.

Más nap’ valami a’ házi-öltözetben kísértő vagyon, munkába vették. Az asszony’ szemeiből az epedő szerelem’ lassu szenvedései sóhajtoztak, személyét bájos lankadság ’s a’ hívság’ lángolása öntötték-el. A’ legvéknyabb patyolat, a’ legbátorítóbb felfejtődzetek készteték Szeretőjét magát elfeledni. Alcibiád vette észre a’ cselt. Minő diadalt, Asszonyom, ugymond, minő diadalt kell vennem magamon! Engem itt terhes próbára vonsz a’ szerelem. De örvendek néki; indúlataimnak annál inkább ki fog tetszeni nemességek. E’ könnyü, ált’látszó leplek, e’ vánkosok mellyekből, úgy tetszik, maga a’ Gyönyör építette thrónját, a’ te szépséged, az én gyúladozásaim, hány ellenséggel kell itt megvívnom! Ulyssz sem menekednék-meg tőlök, alattok Herculesz is megcsökkenne. Okosabb leszek Ulyssznél, ’s nem olly gyarló mint Herculesz. Megmutatom hogy a’ tiszta szerelem’ édje felülhalad minden más örömet. Így vagy igazán gyönyörü, monda az asszony; ’s elmondhatom hogy barátom eggyetlen a’ maga nemében. De féltelek hogy az erőszak meggyengíti szerelmedet. Sőt, felele tüzesen Alcibiád, annál hevesbb lesz. – De, édes gyermekem, te olly igen fiatal vagy! Vannak pillantatok, midőn nem bírunk magunkkal, ’s félek nehogy veszedelemre vessem hűségedet ha kívánságaidnak eresztelek. – Légy nyugtan, Asszonyom; felelek mindenről. Ha nálad zabolázhatom indúlataimat, kinél nem leszek urok? – Legalább tehát azt ígéred hogy, ha nagyon találnak szorongatni, megvallod? nem akarom hogy az idétlen szemérem fogva tartson. Hagyd másra azt a’ szép fejeskedést hogy szavadat állád; mindent hamarabb meg tudnék neked bocsátani mint a’ bízatlanságot. – Ígérem, Asszonyom, ígérem mind a’ mit kívánsz; a’ legnagyobb egyenességgel vallom-meg gyengeségemet ha látom hogy roskadok: de hadd tapasztaljam meddig bírom; érzem, erőm még soká eltart, ’s úgy hiszem, a’ szép szerelem nevelni fogja. – Alig lelte helyét a’ Begyes; de hogy eggy beszéd mellett maradjon, kénytelen volt panaszait elnyelni

elnyelní

. Eggy új ostrom alatt megadja magát! ez volt vígasztalása. – Alcibiád más nap’ felébredtekor eggy édes levelkét kapott: „Felette rossz éjem volt; repülj hozzám. Nem élhetek nélkűled.” Ezek voltak szavai.

Elérkezik a’ Begyeshez. Az ablak’ kárpitjai csak félig voltak felhúzva. Lopva csúszott a’ szobába, keresztül a’ kárpitok’ piros habjain, eggy szokatlan enyhe fény. A’ Begyes még rózsával elhintett ágyában feküvék. Jer, ugymond esengő hanggal; jer, csendesítsd-el rettegéseimet. Irtózatos álmok kínzottak egész éjszaka’. Eggy irígyem’ lábainál láttalak térdelni. Ah, még most is reszketek belé. Megmondtam, kedves Alcibiád, nem élhetek halálos gyanúmban hogy megszeged hűségedet. Esetem annál inkább fogna kínozni mivel magam valék oka; ’s legalább nem akarnám hogy légyen mivel vádolnom magamat. Hasztalan’ ígéred hogy magadat meggyőződ; fiatalabb vagy mint hogy soká vihessd. Osztán ismerem lángodat. Érzem, sokat kívántam; érzem, kegyetlenség, gondatlanság volt illy sanyaru törvény alá vetni. – Midőn a’ legvarázslóbb hanggal így beszéll, Alcibiád lábaihoz veti magát. Igen szerencsétlen vagyok, Asszonyom, ugymond, ha nem becsülsz eléggé, elhinni felőlem hogy engemet hozzád eléggé erősen csatlanak a’ szebb érzések’ lánczai. Mert utoljára is, mi hát az a’ mitől magamat megfosztám? Olly örömek mellyekért pirúl a’ szerelem. Szégyenlem hogy számba is veszed ez áldozatot. De légyen olly nagy, mint képzeled: annál nagyobb lesz dicsőségem. – Nem, kedves Alcibiád, monda a’ Begyes, kinyujtván feléje kezét, nem kívánok én tetőled nehéz áldozatokat. Szíved’ érzéseinek szép volta felől már meg vagyok győződve; annak igen hízelkedő jelenségeit adád. Légy boldog; nem ellenzem többé. – Az vagyok, Asszonyom, az vagyok miolta megengedéd hogy értted éljek. Szűnj-meg szánni; oldozz-fel gyanúd alól. Lábaidnál látod a’ leghűbb, legérzékenyebb, legtisztelőbb szeretőt – És a’ legbolondabbat! kiálta az asszony, megeresztvén a’ sineget ágykárpitjain ’s lyányrabjait szóllítván. Alcibiád dühödve hagyta ott, ’s feltette magában hogy illy hiu teremtéshez a’ ki őtet csak a maga örömeiért fogadta kedvébe, többé vissza nem tér. – Koránt sem úgy szeretnek az ártatlanság’ esztendejiben, ugymond; ’s ha a’ szép Glycérion azt érezi a’ mit szemei hagynak sejtenem, bizonyos vagyok felőle hogy nála tiszta szeretettel fogok szerettetni.

Glycérion már tizenötödik évében magára voná a’ legdíszesbb ifjúság’ szemeit. Képzelj eggy rózsát midőn a’ hajnalnak felhasad, ’s előtted a’ képe, bájos arcza mint ragyogott.

Alcibiád fellép, ’s oszlanak vívótársai. Nem volt még Athenében szokás öszvekelni hogy légyen kit gyűlőlnünk, ’s azért venni-el valakit hogy haza küldessék más nap’, ’s az ifjúságnak szabad volt a’ menyegző előtt ismerkedni. A’ leányok nem bízták magokat egészen lépéseiknek őrzőjikre; magok igyekeztek okosan viselni magokat. A’ szemérem csak azolta védi erőtlenűl magát, miolta megfosztatott a’ győzedel’ dicsétől. Glycérionnak védte olly szép volt mint csak képzelhetni. Alcibiád minden fortélyait munkába vevé hogy megnyerhesse bizodalmát, vagy mint gyermeket meglephesse. Magasztalta elméjét, kecseit, szépségét. Felfogdosá a’ mit mondott, ’s olly szépségeket fedeze-fel szavaiban mellyeket a’ leány beléjek nem tett, olly elmésségeket mellyekről a’ leány nem is álmodott. Melly kár hogy ennyi ék mellett érezéssel nem bír! Imádlak, gyönyörü leány, monda neki, ’s boldog vagyok ha szeretsz. Ne átalld azt megvallani; korodnak a’ nyíltszívűség dísze. Hasztalan’ nevezik a’ tettetést okosságnak; ez a’ szép száj koránt sem arra való hogy szíved’ érzéseit hazudtolja; hogy tolmácsa legyen a’ szerelemnek, az az a’ czél mellyért önn-maga alkotá a’ Szerelem. – Ha akarod hogy való legyek, felele az ellágyúlt Glycérion, cselekedd hogy pirúlás nélkül lehessek az. Örömest nem tagadom-meg szívemet: de tisztemet sem örömest tagadnám-meg; pedig meg fognám mind kettejét ha többet mondanék. Glycérion úgy akarta hogy öszvekelések a’ szeretetnek megvallása előtt határoztassék-meg; Alcibiád úgy kívánta hogy vallja-meg szerelmét, nem gondolkodván házasság felől. Az volna szép, ugymond, ha akkor fognám magamat szereteted felől elhitetni akarni mikor a’ menyegzői kötés tiszteddé tette volna azt; mikor azon kénytelenségbe fogtalak volna hozni hogy szerelmet színlelj. Most, míg szabad vagy, most lenne nekem édes hallani érzéseidnek gyónását. – Teljen hát kedved, ’s ne vádolj hidegséggel; legalább miolta téged ismerlek nem vagyok az. Inkább becsüllek mint hogy rettegnem kellene neked megvallani; de minekután a’ szó ajakimon kireppent, eggy viszontkedvezést várok tőled: hogy négy szem köztt ne szóllj velem míg azokkal a’ kiktől függök, véget nem érsz. Az illy válasz más Szeretőnek szerencséjét fogta volna csinálni, de az Alcibiád’ feje tele volt bolondsággal. Egészen végig akarta látni ha önnmagáért szerettetik e? Nem csinálok előtted titkot, ugymond a’ leánynak: megeshetik hogy lépésem mellyet erántad tenni készűlök, rosszul üt-ki. Szüléid engem azon hideg nyájassággal fogadnak mellyet útkimutatás gyanánt vettem volna ha látásod’ öröme felül nem mulná büszkeségemet. De ha majd kényszeríteni fogom atyádat hogy adja-ki válaszát, nem lesz helye a’ hímezésnek. Atyád széket űl az Areopaguszban. A’ legjobbika az embereknek, Socratesz, ott gyanús, ott gyűlőltetik. Én neki barátja vagyok, ’s tartok tőle hogy az ellene dühösködő harag reám is elhat. Félelmem talán messze megyen: de ha atyád bennünket feláldoz a’ maga tekinteteinek, ha kezedet tőlem megtagadja, szóllj, mit végzesz? – Szerencsétlen lenni ’s engedni Végzeteimnek. – Úgy hát engem nem látsz többé? Ha tőled eltiltanak, nem lészek e kénytelen engedni? – ’S engedni fogsz ha más férjet adnak is? – Áldozatja lészek tisztemnek. – ’S merő tisztből, a’ melly férjet reád kötnek, szeretni is fogod? – Igyekezni fogok legalább nem útálni. De melly kérdéseket tészesz itt nekem? Mit mondanál ha másképen gondolkoznám? – Hogy úgy szeretsz a’ mint illik. – Igen is való hogy szeretlek! – Nem, kedves Glycérion, a’ szerelem nem ismér törvényt; ő feljebb van minden gátlásnál. De nem vádollak: e’ gondolkozás nem a’ te korodhoz való; az érett kort, bátor elmét illet melly még ingereltetik a’ gátlások által, mellyet a’ visszás eset meg nem tántorít. Az illy szerelem, megvallom, ritka. Eggy bizonyos állapot után vágyni, eggy név után, birtok után mellyel kéjünk szerént bánhassunk, férjnek karjai közzé vetnünk magunkat hogy kikelhessünk szüléinknek kezeik alól, ím’ ezt nevezik szeretetnek! Én pedig ezt függetlenség’ óhajtásának nevezem. Igen is, hogy csak rajtad áll azon felül hogy igazságtalan vagy, élesnek is lenni, felele Glycérion nedvesült szemekkel. Én nem mondtam semmi sértőt

sérlőt

. Késtem e eggy pillantásig is feláldozni neked a’ kik hajlandóságom után vágytanak? tétováztam e megvallani diadalodat? Mit kívánsz többet tőlem? – Hogy esküdjünk tántoríthatatlan hűséget, felele Alcibiád; hogy esküdd hogy enyém lészesz bár mi érjen; hogy senkié kivültem nem lészesz. – Valóban, Uram, azt én tenni nem fogom. – Valóban, Asszonyom, e’ feleletet várhatám, ’s pirúlok hogy kitettem néki magamat. E’ szók után fellobbant haraggal ment. Láthatni e olly gubót mint én vagyok? ugymond; imhol eggy gyermekre kötém magam’ kinek nincs lelke, ’s kinek szíve annak adja magát a’ kit neki ura-atyja választ!

Athenéban volt eggy ifjú özvegy a’ ki vígasztalhatatlannak tetszett férje’ halálán. Mások köztt Alcibiád is megjelent nála azon komoly csenddel mellyet az illendőség kiván a’ megszomorodtak körül. Az Özvegy szembe-tűnve érzé enyhűlni keservét a’ Socratesz’ tanítványának vígasztalásai által, Alcibiád pedig kimondhatatlan gyönyört talált az Özvegy’ síránkozásaiban. Azonban társalkodások napról napra vidámabb színt veve. Magasztalták a’ megholtnak jó tulajdonait, ’s lassanként megvallák hogy benne voltak nem-jók is. Nem tagadhatni hogy felette jó ember volt; de csak épen a’ mindennapi ésszel bírt. Nem mondhatni hogy külsője rút volt volna, de rajta nem volt semmi kellem, semmi kedvesség. A’ legjobb férj volt, tele a’ leggondosabb kedvkereséssel, csak hogy szorgalmával magát elúnatta. Eggy szóval, eggy illy drága férj’ elvesztén a’ legmélyebb keserűségbe sülyedénk, de elvégeztük egyszersmind hogy máshoz, ha jönne is eggy megint, nem megyünk. – Hogyan? kérd Alcibiád; illy virító esztendeidben mondanál e le a’ páros élet’ örömeiről? – Megvallom, felele az asszony, hogy a’ mennyire a’ rabságtól irtózom, olly igen tartok a’ szabadságtól is. E’ korban magamra hagyva, olly egészen minden függelék nélkül, mi lesz belőlem? Alcibiád nem késett értésére adni, hogy a’ házasság’ rablánczai ’s az özvegység’ magányos volta köztt van még valami harmadik; a’ mi pedig az illendőséget illeti, azt épen nem nehéz alkuba hozni a’ szerelem’ szövetkezésével. Rosszul vétetett a’ tanács; készebbek voltunk meghalni. Meghalni! a’ szerelem’ ’s kellemek’ tavaszában meghalni! E’ szándék’ nevetséges volta szembe-tűnő; pedig az Özvegy semmit nem rettegett úgy mint a’ nevetségest. E’ szerént hát elvégeztetett, hogy meg nem hal; az is kétséget nem szenvedő dolog volt pedig hogy nem élhet ha szívének valami függeléket nem ad; ez a’ valami eggy Szerető volt; ’s szólljunk valót, találhatott volna e érdemesbbet választására mint Alcibiád? – Ez gyakrabban kezde megjelenni a’ háznál; asszonykám azt rosszúl vette; lassanként hozzá szokott; utoljára csak titoktartást kívánt; ’s hogy valamiben meg ne bukjanak, a’ legnagyobb szemességgel kicsinálták mint kelljen vinni dolgaikat.

Alcibiád kívánságainak legfőbb tetőjét érte-el. Most nem a’ szerelem’ örömei, nem a’ házasság’ reménye miatt szerettetett; most végre magát szerették benne; legalább ő úgy hitte azt. Mostan eggy asszony’ bánatján, okosságán, büszkeségén vett diadalt, a’ ki tőle nem kívánt egyebet titoknál ’s szeretetnél. Az asszony viszont örvendett azt tarthatni törvényi alatt a’ kiért Hellásznak minden Szépjei irígyeivé lettek volna. De mi kevesen tudnak titokban élni szerencséjekkel! Az alattomban-szerető Alcibiád csak annyi volt mint akármelly más szerető: pedig a’ legragyogóbb triumphnak is csak az adja-meg való becsét, ha sok látója van. Eggy Író úgy mondja hogy koránt sem elég valamelly gyönyörű tájat laknunk, ha nincs valakink a’ kinek ezt mondhassuk: oh, mi gyönyörü táj! Úgy tetszett az Özvegynek is, hogy nem elég neki Alcibiádtól szerettetni, ha ezt nem mondhatja: Alcibiád enyém! Ő tehát a’ titkot elbeszéllé eggy meghitt barátnéjának, ez a’ meghitt barátné el a’ maga kedvesének, ez pedig az egész Görögországnak. Alcibiád, elálmélkodva hogy szerelme a’ város’ akkornapi újságává lett, szóllott az asszonnyal: de ez őreá kente a’ gondolatlan beszédet. Ha úgy volna, mondá Alcibiád, szabad futást engednék a’ hírnek mellyet magam támasztottam; pedig én azon vagyok hogy elfojtassék. Vígyázzunk magunkra, kerűljük az öszvejövetelt köz helyen, ’s ha a’ történet eggyüvé hoz, nem veszed rosszul ha úgy teszek mintha nem is ügyelnék reád. Mind ezt alkalmasan kedvetlenül vette az Özvegy. Igen is, hogy úgy inkább lészesz kéjedre, felele neki; érzem én hogy terhedre vál a’ figyelem mellyet eddig mutatál, ’s az minden vágyásod hogy szabadon repdeshess. De hát én, mit kívánsz, mint viseljem én magamat? Én nem vagyok az a’ csalfa a’ ki új hódolókon kapkodjak: távollétedben únatkozva, jelenlétedben erőszak köztt, úgy néznék-ki mintha barátom belőlem játékot akarna űzni, ’s ki tudja nem űzne e? Ha eggyszer azt hiszik hogy eggyek vagyunk, annak többé elejét nem vesszük; a’ világ el nem áll a’ maga hitelétől. ’S miért bánjunk egymással illy tartózkodva? Téged úgy fognak nézni mint azt a’ szerelmest a’ ki maga kereste búcsúját, engem mint azt a’ barátnét a’ ki azt megkapta.

Az Özvegy’ felelete váratlan’ érte Alcibiádot; az pedig a’ hogy’ magát ezentúl viselni kezdé, egészen elrémítette. Napról napra szabadabb, bátrabb lett. Ha a’ Játékszínben voltak, úgy kívánta, hogy megette fogjon űlést; ha templomba ment, hogy karján vezesse; nem volt szabad elmaradnia vacsorájitól, ’s mindenkor vele kellett sétálnia. Kivált pedig azon kapott hogy azokkal jöhessen eggyüvé a’ kikről tudta hogy őtet neki irígylik; ’s illykor azt kívánta tőle hogy csak őtet lássa. Parancsolólag hagyott neki holmit, beszédes tekintetekkel pillongott reá, titkosan mosolygott felé, ’s azon bíztossággal sugdosott fülébe, melly azt mondja hogy jól állanak eggyütt. Látta Alcibiád hogy úgy hurczolják mint diadali szekérhez fűzött rabot, ’s ah, ugymond, a’ szeszet érzésnek vettem! Ez nem engem szeret hanem hódolásom’ dicsét; nem becsülne ha irígyei nem volnának. De megtanítom hogy a’ szerelem nem a’ dölyf’ bére.

Az Athénei Sophiszták’ kevélysége meg nem tudta bocsátani

bosátani

Socratesznek hogy csak Rényt és Valót tanít. Mindennap új vád ment a’ Tanács elébe e’ veszedelmes polgár ellen. Socratesz, elszánva a’ jónak, annyi rosszat hagyott magára mondani a’ mennyi rágalmazójinak tetszett; de Alcibiád, a’ ki hevesen szerette mesterét, helyt állott irígyeinek. Sorba járta a’ Tanácsbelieket, kimondotta nekik hogy az árúlkodókkal nem bánnak az szerént a’ hogy’ személyek ’s hívataljok’ méltósága kívánná; szemekre hányta hogy lágyságok bátorítja ez undok sereget gyalázatos tetteire, ’s bátor lélekkel magasztalta tanítóját kit a’ legigazabbnak ’s legbölcsebbnek mondott minden halandók között. Az enthusiásm ékes-beszédűvé teszi a’ szótalanokat is. Eggy nap’, midőn kedves mesterét az Areopagus’ eggyik Bírájánál hitvese’ jelenlétében védné, beszédét annyi tűz és éd, annyi melegszívűség és értelem öntötte-el, ’s ez a’ felhevűlés egész külsőjének annyi kellemet adott, szépségét annyira nevelte, hogy a’ Bíróné egészen el volt bájolva. Illetődését az’ asszony maga is csak csudálásnak vevé. Ez a’ Socratesz, úgymond férjéhez minekutána Alcibiád elment, valóban isteni ember ha több illy tanítványokat nevel iskolája. Ennek a’ fiatal-embernek egészen meghatották lelkemet szavai. Az Areopagíta, ki felesége’ nemes lelkét egész mértékben ismerte, nem akadt-fel a’ hév dícséreten, sőt szóról szóra megvitte Alcibiádnak a’ mit hallott. A’ hiu Alcibiádot csiklandta a’ dicséret, ’s engedelmet kért a’ Bírótól hogy házához járhasson, ’s felesége’ javaltára magát érdemesbbé tehesse. A’ jó ember maga unszolta erre. Hitvesem, ugymond, nagy kedvelője a’ Philosophiának, ’s örömemre lenne ha benneteket néha öszvekapni láthatnálak. Rhodope – ez vala a’ neve e’ tiszteletre-méltó Asszonyságnak – valóban olvasgatta a’ Bölcsek’ írásait, ’s Socratesznek Philosophiája az Alcibiád’ szájában naponként több kedvességet talált nála. Feledém mondani hogy már elérte azt a’ kort mikor az asszony nem szép többé, de még mindég tetszetős; midőn nincs ugyan már olly méltó a’ szeretetre, de magát annál jobban szeretteti. Alcibiád látogatására jött az Asszonynak. Ez nem tartott sem Alcibiádtól sem magától. A’ szó egyedül a’ bölcseség’ tanúlása felől folyt. Socratesznek leczkéji az Alcibiád’ lelkéből a’ Rhodopeéba mentek-által, ’s ezen ált’ költözés alatt új kellemet kaptanak; hasonlók a’ legtisztább kútfő’ vizéhez melly virító partok köztt fut-el. Rhodopének napról napra nevekedett szomja ezen értekezések után. Már megmagyaráztatá mit tart Socratesz a’ bölcseség és rény, az igaz és a’ való felől, ’s a’ sor a’ barátságra jött.

Szeretném tudni, monda az asszony. Mestered melly különbséget tesz a’ barátság és szeretet között? – Socratesz nem azon Bölcsek közzül való, felele Alcibiád, a’ kik mindent fejtegetnek: mindazáltal a’ szerelmet háromfelé osztja. Eggyike az a’ durva melly bennünk köz az állatokkal; ’s ez csak a’ természet’ ösztöne ’s a’ gyönyör’ kedvelése. A’ másika eggy tiszta mennyei érzés melly bennünket az istenségig emel. A’ harmadika középben van a’ két elsőbb között, ’s leginkább illik-eggyüvé az ember’ valóságával; ez két szívnek eggyessége az érzékek’ kötelékei által. Socratesz az elsőséget a’ barátság’ szép örömeinek adja; de nem kárhoztatván a’ természetet hogy az embert lélekből ’s testből alkotá, az embernek sem veszi vétkűl ha gyönyörködéseiben ’s hajlandóságaiban érzi a’ test’ és lélek’ szoros eggyessége’ következéseit. ’S kivált akkor akarja hogy a’ természet’ míve tiszteltessék, mikor a’ szép testet szép lélekkel látjuk eggybe-szerkezve; mert az én mesterem, bár maga rút, ismeri a’ szépnek becsét; ’s felelek értte, ha tudná kivel eredtem philosophiai tárgyak’ vizsgálataiba, pirítani fogna hogy óráimat okosabban nem használom. Feloldozlak a’ szépségek’ mondása alól, monda Rhodope; Bölccsel van dolgom, ’s ha ifjú is e’ Bölcs, azt várom tőle hogy oktasson, nem hogy gyarlóságomnak hízelkedjék. Térjünk tanítód’ állításaira. Úgy mondod, megengedi a’ szerelmet. De ismeri e tévedéseit, veszedelmét? – Igen is, Asszonyom; valamint a’ részegségét, ’s a’ boritalt még is szabadon hagyja. – A’ hasonlítás nem szinte jó, felele Rhodope; a’ bort úgy választhatni a’ mint tetszik, ’s mérsékelhetni italát: de úgy van e ez a’ szerelemmel is? Ott sem a’ választás sem a’ mérséklet nem áll az akarón. – Nem, igen is, azoknál a’ kiknek sem szívek nincs, sem fejek: de Socratesz a’ maga tanítványait legelébb is eszes és jó emberekké képzi, ’s az illyeket szabadítja-fel szerelemre. Tudja ő hogy ezek csak azt fogják szeretni a’ mi jó; ’s mi kár lehet abból, akármelly mértékben szeretik ezt? Két nemes szív a’ viszont-hajlandóság által a’ szeretetre még méltóbbá vál mint ezen hajlandóság nélkül volt volna. Alcibiádnak minden felelete elháríta valamelly akadályt a’ Rhodope’ szívében, ’s csuszamlóbbá tevé az útat mellyen egymás felé közelítettenek. Már csak a’ házassági hit’ czikkelye volt hátra, ’s épen ez vala a’ Gordiai göcs. Rhodope nem az az asszony volt a’ kinél azt széllyel lehetett vagdalni; nála azt felbontani kellett. Alcibiád messzünnen került neki. Eggy nap’ a’ társaságba-kelés fordúlt-elő. Az emberek’ szükségei, ugymond, eggyüvé-szövetkezteték őket, a’ köz haszon kiszabta tisztjeiket, ’s a’ zabolátlanság törvényeket szűlt. Mind ezek szent szabások ugyan, de idegenek lelkeink előtt. Az emberek csak külsőképen illetik egymást, ’s e’ szerént tisztjeik is mellyeket egymás eránt magokra vetek, a’ külsőn állapodnak-meg. Maga a’ természet a’ szív’ törvényszabója; egyedül ő gerjeszthet hálát, barátságot, szerelmet; ’s a’ szív’ érzései nem parancsoltathatnak polgári rendelések által. Ez az oka, példának-okáért, hogy a’ házassági szövetségben sem nem ígérhetni sem nem kívánhatni egyebet mint a’ nem-lelki eggyességet. Rhodope, a’ ki hajlott valónak lelni a’ beszéd’ elejét, elrémült a’ következésen. Hogyan? ugymond; tehát én nem ígértem egyebet az én férjemnek hanem hogy úgy teszek mintha szeretném? – De mit tudtál hát egyebet ígérni? – Hogy valóban fogom szeretni! felele az asszony elaléló hangzattal. – Tehát ő is megígérte viszontag hogy nem csak szeretetre-méltó, de szemeidben a’ szeretetre legméltóbb férjfi is leend? Megígérte hogy mindent elkövet hogy az lehessen, ’s megállja szavát. – Igen jó; részedről te is mindent elkövetsz hogy egyedül őtet szeressd: de az igyekezet’ szerencsés sikere felől sem eggyitek nem állhat jót, sem másitok. – Ez irtóztató Morál! kiálta Rhodope. – Szerencsére Asszonyom, még is nem szinte olly irtóztató! Mennyi vétkes fogna úgy találtatni ha a’ házassági hűség való tiszt volna! – A’ nagy Istenekre! ’s te kétlheted…? – Én semmit nem kétlek, Asszonyom! Egyenességem, látom, ellenedre van, ’s nem reméllem hogy kedves jő példámat követni benne. Úgy hittem, Philosophával beszéllek, azonban csak eszes-asszonnyal szóllottam. Szégyellem tévedésemet ’s megyek. De bucsuzásommal, engedd, hadd adjam újabb jelét egyenességemnek. Úgy vélném az én erkölcseim olly tiszták mint a’ legtisztesbb asszonyéi lehetnek; én szintén úgy tudom mire kötelez a’ becsűlet ’s a’ hit’ szentsége; ismerem a’ házassági törvényt ’s megszegése’ vétkét: de ha ezer feleséget vettem volna is, nem fognám magamat vádolni ha téged magadat ezerszer szebbnek, ezerszer szeretetre-méltóbbnak lelnélek mint azt az ezer feleséget egyetemben. A’ szerént a’ mit te állítasz, csak az mondhatja hogy vannak erkölcsei a’ kinek szeme ’s szíve nincs. Sok szerencsét hozzá hogy a’ tökéletnek e’ fő pontjára eljutottál!

E’ szók, keseredésnek ’s haragnak hangjával ejtve, olly réműlésben hagyták Rhodopét hogy alig tudott magához térni. Alcibiád többé meg nem jelent a’ háznál. Látta az asszony hogy bucsuzásakor tartott szavaiból nem a’ vetekedés’ tüze, hanem valami más szelídebb hevűlet hangzott; a’ maga részéről pedig érzette hogy koránt sem a’ bölcseség’ félbe-szakadt leczkéji után búsong. Ez az örök únatkozás, ez a’ békétlenség önn-magával, titkos idegensége férjének nyájaskodásai ellen, ’s az a’ veres szín, melly, ha Alcibiádnak neve talált említetni, egész képét elborította, mutatták neki hogy nem lesz bátorságos tovább folytatni vele a’ társalkodást; és még is égett meglátni. Férje visszavezette. Megértvén hitvesétől hogy valamelly szó felett öszveháborodtak, tréfát csinált a’ dologból, ’s megszóllítá Alcibiádot, lenne esze, jőne-vissza. A’ beszéd eggy ideig lassú volt. A’ jámbor férj csintalanul mosolygott orra alatt; de másfelé vonván foglalatosságai: Ide hagylak benneteket, ugymond; ’s reméllem, öszveháborodván a’ szó felett, a’ dolgon magán megalkudtok. Szegény! ő nem gondolt vele semmi rosszat, de képében nagyot pirult az asszony.

Alkalmas ideig hallgatván, Alcibiád végre elkezdé a’ beszédet. Véled töltött óráimban, Asszonyom, ugymond, legszebb örömeit találtam-fel életemnek; ’s ámbár egyedül tetszésemtől függött a’ nagy világ’ lármás vígaságaiba merülni, megtanultam körülted, hogy a’ magány’ csendes örömei ezeknél végetlenül édesebbek. Elszakasztám magamat a’ világtól, nem valék többé magamé, tiéd valék egyedül. Ne hidd hogy az az esztelen remény csúszott volna szívembe hogy elcsábíthatlak; lelked’ magassága hódoltatott, százszor inkább mint elmésséged ’s e’ bájos alak, törvényeid alá. De illy tiszta, illy szép lánggal égvén éretted, azzal hízelkedtem vala magamnak hogy lelkedben ehhez hasonló érzéseket ébreszthetek-fel. Ez a’ szép szerelem téged megbántott vagy inkább terhedre vált; mert engedj-meg egyenességemnek, lehetetlen hogy kárhoztasd. A’ mit én érzek értted, te eggy másért érzed; magad vallád úgy. Én nem vádolhatlak érette, én értte nem panaszkodhatom: de elég hogy szenvedek. Athénében nincs talán több eggy asszonynál, a’ ki férjét szeresse, ’s nekem ebben az eggyben kelle magamat elvesztenem! – Valóban bohó vagy eggy bölcs ember’ tanítványa lévén, felele néki Rhodope édesded mosolygással. Az ifju a’ legkomolybb hanggal felelt reá, de az asszony csak nevetkőzott; az ifju az asszony’ keze után nyult, ’s ez megneheztelt értte; az megcsókolta ezt a’ kezet, ez fel akara kelni; az tartóztatta, ez elpirult, ’s a’ két Bölcsnek kerengett a’ feje.

Nem kíván hosszas magyarázatot, mint lett oda Rhodope, ’s mint keresett okokat mentegetni magát maga előtt: könnyü azt eggy megbotlott, de tiszteletre-méltó asszonyban képzelni.

Mindenek-felett férje’ becsűlete ’s nyugalma miatt reszketett. Alcibiád esküvéssel fogadta neki a’ legszentebb hallgatást; de a’ gonosz világ nem várta hogy ő megszegje ígéretét. Tudta azt minden hogy Alcibiád nem az az ember a’ ki untalan’ Philosophiáról beszéll eggy szép asszonyal. Gyakor látogatásai gyanút támasztottak; pedig a’ gyanút a’ világ való gyanánt veszi. Kicsinált dolog volt hogy Alcibiád jól áll Rhodopénál. A’ hír fülébe ment férjének. Nem hitt ugyan neki, de felesége’ becsűlete, ’s a’ magáé, úgy kívánták, hogy a’ gyanú is távoztassék. Tehát elébe terjesztette hitvesének hogy köz javok úgy kívánja hogy a’ társalkodás Alcibiáddal félbe-szakasztassék; ’s ezt olly szelídséggel, olly bízakodással ’s kímélettel mondotta, hogy az asszony nem is lelt feleletet reá. A’ lágyszívü ’s már a’ természet által jóra-szűlt asszonyt nem érheti érzékenybb pironság, mint midőn olly jeleit kénytelen elfogadni a’ becsűletnek, mellyeket többé nem érdemel.

Rhodope e’ pillantat olta eltökélé: hogy a’ társalkodásnak Alcibiáddal általjában véget vet; ’s minél gyengébbnek érzette magát eránta, annál erősebben állott végezése mellett. Haszontalan’ igyekeze Alcibiád minden csábító mesterségeivel megtántorítani szándékában. Nem, monda neki ez a’ derék asszony, elhagyám ugyan ámítatni magamat hogy eggy asszonynak titkos vétése férje ellen semmit nem tesz: de maga a’ valótalan szín is igazi sérelem mihelytt becsűlete csorbúl általa, vagy nyúgalma háborítatik. Nem tartozom szeretni férjemet; légyen úgy: de a’ mennyire tőlem kitelik, szerencséssé tenni szoros tisztem. – ’S e’ szerént az ő javát elébe teszed az enyémnek? – Elébe, felele, fogadásom’ teljesítését hajlandóságomnak; ez a’ kireppent szó légyen utolsó gyengeségem. – Ah, kiálta Alcibiád, ’s én magamat szerettetni gondolám! Élj szerencsésen, Asszonyom; látom hogy egész szerencsém eggy bohó pillantat’ kedvezése volt. – Illyenek a’ mi tiszta-életű asszonyaink! mondá továbbá. Mikor kedvekbe vesznek, a’ szerelem vett rajtok erőt; mikor kiadnak rajtunk, az erkölcs’ sugallatait követik; ’s valójában ez az egész szerelem ’s ez az egész erkölcs eggy képzelődés’ szesze melly tegnap jött ’s ma megy’. – Érdemlem ez alázatot, monda Rhodope, könyűkre olvadván. A’ ki meg nem becsűlte magát, nem várhatja hogy más által becsűltessék. Igazság

Igszság

hogy gyengeségünk megvetést húzzon reánk.

Alcibiád ennyi próba után megtanulta hogy az asszonyokhoz nincs mit bízni; mind a’ mellett magának sem hitt annyit hogy veszedelmét rettegés nélkül nézhetné: ’s noha eltökélte hogy szeretni nem fog, homályosan érzette hogy szerelem nélkül nem élhet.

Ezen hánykódásai köztt, midőn eggy nap’ a’ tenger’ szélén sétálna, eggy asszonyt láta közelíteni kit járásáról ’s szépségéről Istennének fogadott volna, ha benne Erigonét, a’ szerelem’ örömei’ leánykáját, nem ismerte volna meg. Ki akara térni előle, de az nevén szóllítá. Alcibiád, ugymond; téged az a’ bölcselkedés még bolonddá teszen. Mondd-meg csak, kérlek, a’ te esztendeidhez illik e elevenen temetni-el magadat azokba a’ komor elmélkedésekbe? Fogadd szómat, légy boldog; mindég marad időd hogy bölcs légy. – Én azért törekedem bölcs lenni, felele Alcibiád hogy boldog legyek. – Szép út a’ boldogságra! ’S te azt hiszed hogy én nagyon töröm magamat a’ te tudományodon? ’s még is ki boldogabb nálamnál? Az a’ Socratesz téged egészen el-rontott, ’s az nagy kár; de teszek én róla, csak végy leczkét nálam. Régen kitettem a’ czélt reád; én ifju is vagyok, szép is, érzékeny is; ’s dicsekedés nélkül legyen mondva, érek annyit mint eggy nagyszakálu Bölcs. Ők azt tanítják hogy tagadd-meg magadtól az örömet; szomoru tudomány! nálam azt tanúlod-meg hogy kedvedre élj velek. – Oh, felele Alcibiád, káromra igen is jól megtanultam; a’ költés, a’ gyönyörűségek megrontottak. Nem vagyok én többé az a’ pompás gazdag ember kit bolondságai olly híressé tettenek, ’s most már kölcsönözőimnek rovásokra élek. – ’S ez mindöszve is a’ bajod? Ne gondolj vele; nékem elég pénzem, elég kövem van, ’s másoknak bolondságai helyre hozzák a’ tiéidet. – Jóságod elkevélyít, felele Alcibiád; de vele nem fogok visszaélni. – Mit akar e’ vonakodás? A’ szerelem nem tesz e mindent közössé? ’S osztán kinek juthatna eszébe azt hinni hogy tőlem veszed? Te nem vagy olly gondolatlan hogy tovább add: én pedig kevélyebb vagyok mint hogy szerelmem’ barátját másoknak nyelvekre kössem. – Meg kell vallanom, ezt nem vártam tőled, mert téged a’ világ fösvénynek tart. – Fösvénynek? az vagyok, igen is, azok eránt a’ kiket nem szeretek, hogy azzal a’ kit szívem választott, vesztegetve költhessek. Én nagy becsben tartom köveimet, de téged még nagyobban tartalak; ’s szóllj, ha kell, ’s holnap fel vannak áldozva. – E’ példátalan kedvezés pirít és érdeke. Örömest engedném neked azt a’ szép lelkek’ gyönyörűségét hogy rajtam gyakorolhassd, ha hálából legalább virító legénységet nyujthatnék értte; de kénytelen vagyok vallást tenni előtted, a’ mértékletlen élet nem csak vagyonomat rontotta-meg; azon mesterségre is reá-akadtam hogy fiatal esztendeimben érjem-el a’ vén kort. – Könnyen elhiszem, felele Erigone mosolygva; nem hijába ismertél annyi tisztes asszonyt. De még jobban megleplek; én nem kívánok egyebet tőled a’ szív’ leggyengédedebb érzéseinél, ’s ha szíved úgy meg nincs rontva mint erszényed, meg van a’ mit kerestem. – Kötődöl, monda Alcibiád. – Nem én! Ha Herculeszt venném kedvesemnek, azt kívánnám hogy legyen Herculesz; Alcibiádtól azt kívánom hogy legyen Alcibiád, ’s szeressen azon szelíd, csendes gyönyörrel mellynek a’ szív kútfeje. Ha néha az érzékek’ részéről találsz reménytelenül meglepni, jó; én neked mindent szabadon hagyok ’s nem kívánok semmit. – Valóban, monda Alcibád, sem örömem, sem csudálkozásom nem lel határt; ’s ha attól nem tartanék hogy szerencsémnek valamelly méltóbb irígye… – Irígye? oh, annak, fogadom, nem lesz más mint szerencsétlen. Tudd-meg, barátom, az asszonyok, ha változnak, negédségből ’s újság-kívánásból változnak; ’s képzelhet’d hogy én túl vagyok mind eggyikén mind másikán. Ha nem ismerném a’ férjfiakat, azt mondhatnád, hogy sokat fogadok; de midőn őket feláldozom neked, tudom mit cselekszem. ’S ha megnyugtatásodra még ez sem elég, hiszen nyitva eggy út előttünk. Neked eggy jószágod van alkalmas távolságra Athénétől hová az alkalmatlanok nem jönnek örömeinket feldúlni. Ha bízol magadhoz hogy társaságomban kiállhat’d a’ magány’ unalmait, parancsolj ’s holnap indúlunk. – Nem, ugymond Alcibiád, dolgaim még eggy ideig itt nem engedik hagyni a’ várost. De ha megkötjük a’ kötést szükség e hogy azt tudassuk? – A’ mint neked tetszik; ha akarod hogy tudja a’ világ, én leszek a’ ki kihirdetem; ha titokban tetszik tartanod, hallgatóbb leszek mint az első Begyes. Egyedül magamtól függvén ’s benned tennen-magadat szeretvén, sem nem keresem sem nem rettegem a’ világ’ szemeit. Ne erőltessd magad’, barátom; tanácskozzál szíveddel, ’s ha ajánlásom kedvedre van, vár vacsorám. Menjünk hitünknek bizonyságául hívni az öröm’ és gyönyör’ Isteneit. – Alcibiád megfogja a’ leány’ jobbját, ’s elragadtatva csókolván, ah, ugymond, végre találtam szeretetet, ’s ma kezdődik boldogságom!

Elérkeznek a’ házhoz. Valamit az ízlés kedvest és válogatottat talál hogy az érzékeket egyetemben gyönyörködtesse, mind az öszvegyűjtve látszott az Alcibiád’ megbájolására e’ pompás vacsorán. Illyen vala a’ palota mellyben Adóniszt fogadta-el Cyprisz, ’s méltó hogy az Ámorok itt is töltögessék a’ nektárt, hogy a’ Grátziák itt is udvaroljanak az ambroziával. Ah, ugymond Erigone, ki hitte volna midőn a’ Bacchusz’ kedvese’ nevét felvettem, hogy eggykor azt a’ halandót fogom tartani karjaim köztt a’ ki szépséggel felülhaladja India’ hódoltatóját! Mit mondok, halandót? Bacchuszt, Apollont ’s Ámort eggyütt bírom benne, ’s ez órában Erigonét, Kalliopét ’s Psychét látom boldogságomat irígyleni. Felkoszorúzlak tehát, én ifju Istenem, szőlővel, borostyánnal ’s myrtusszal; vajha szemeid előtt én is mind azon kecsekkel jelenhetnék-meg mellyeket kedveseikben azon halhatatlanok imádtak kiknek te ragyogsz ékeikkel! Alcibiád elrészegülve hiuságában ’s szerelmében, játéknak eresztette ígéző csapodárkodásait, mellyek által magát a’ bölcseséget is el tudta szédíteni. Diadalát lantjának ezüst húrjain énekelte. Szerencséjét eggybe-vetette az Istenekével, ’s boldogabbnak nevezte magát náloknál mint barátnéja által náloknál szebbnek találtatott.

A’ vacsora után eggy szomszéd szobába vezettetett melly el vala rekesztve az Erigoneétől. Nyúgodj-el, szeretett Alcibiád, monda ez neki tőle elválván; vajha a’ szerelem csak az én képemet festené elődbe midőn majd elszunnyadsz. Méltóztassál legalább velem azt hitetni; ’s ha valami más tárgy talál ötleni gondolataidba, kedvezz érzékenységemnek, ’s eggy hízelkedő hazugság által hozzd helyre álmodnak nem akart vétkét. – Hogyan, kedves! monda ellágyúlva Alcibiád; ’s te engem az álom’ játékos örömeire szorítanál? – Neked, felele amaz, nálam nem lesz soha egyéb törvényed tulajdon tetszésednél; ’s énekelve ott hagyá.

Alcibiád magán kivül volt örömében. O szemérem! o tisztaság! kiálta; de mik vagytok ti tehát, ha olly szívben találtatik a’ hol ti nem lakoztok, az a’ tiszta, szűz szeretet melly az egekből szállott alá, meglelkesíteni a’ még ártatlan embert ’s díszt adni a’ természetnek? ’s ezen elragadtatásban felkél, meglepni Erigonét.

A’ Hetére mosolygva fogadja Alcibiádot; érzéssel, de nem hévvel; ’s úgy tetszett mintha szíve csak az Alcibiád’ kívánságaitól venne melegűlést. Két holnap folyt-el ezen boldog örömek’ teljében, ’s a’ leány csak eggyszer sem tagadta-meg fogadott érzéseit. De végre közelített a’ szerencsétlen nap mely eggy illy igen hízelkedő képzeletet eloszlasson.

Az Athénei ifjuság úntalan’ a’ közelítő Olympiai játékokhoz való készűlettel foglalatoskodék; ’s hogy az egész haza’ szemei előtt melly felette szép elnyerni a’ koszorút, azt Erigone olly tűzzel festette, a’ Poseidon’ játéka’ fényességét olly hevesen magasztalá, hogy Alcibiádnak kedve jött, fellépni a’ pálya’ futóji közzé. De hogy az öröm váratlan’ lepje-meg lyánkáját, hallgatott szándéka felől.

A’ játék’ innepén elvál tőle, hogy a’ Hippodrómba menjen. Ha ugymond, eggyütt látnának, mindenfélét húznának-ki belőle; pedig elvégeztük hogy a’ gyanút is el fogjuk távoztatni. De a’ játék után eggyütt leszünk ’s nálad vacsorálok.

Gyűl a’ nép, telnek a’ székek. Erigone megjelen, ’s minden szem függve marad rajta. A’ szépek irígykedve nézik, a’ rútak bosszusággal, a’ vének sóhajtozva, az ifjak eltelni nem tudó gyönyörködéssel. Az Erigone’ szemei, mindenfelé szálongván e’ roppant Amphítheáter’ sorain, csak Alcibiádot keresték. Eggyszerre a’ verőcze előtt látja-meg szekerét és lovait. Nem mere hinni szemeinek. De kevéssel tovább eggy ifju, szebb mint a’ szerelem’ Istene ’s délczegebb mint Mársz, felhág e’ pompás szekérre. Alcibiád! Alcibiád! az ő! Szájról szájra megyen a’ név, ’s az elszédűlt leány nem hall egyebet ennél: Alcibiád! a’ dísze, a’ fénye az Athénei ifjúságnak! Elalélt örömében. Az ifju felpillant reá, mintha kedvesének isteni segédét kérné a’ futásra. Rendbe állanak a’ szekerek, megnyíl a’ verőcze, harsognak a’ trombiták, a’ föld már reng a’ vágtató paripák alatt, ’s porfelleg fogja-bé a’ futtatókat

futatókat

. Erigone alig lélegzik. Lelke szemeibe költözött, szemei pedig kedvese’ szekerét kísérték túl a’ por’ habzatjain. Ime nyílás esik a’ szekerek köztt, a’ gyorsabbak haladnak, ’s az Alcibiádé közöttök van. A’ reszkető Erigone fogadásokat tesz Castornak, Polluxnak, Herculesznek, Apollonnak; ’s végre elől látja Alcibiádot; de másod’ magával. Lelkét a’ félelem és remény függőben tartják. A’ két szekér’ kerekei azon tengelyen látszanak forgani, azon gyeplőtől igazgattatni a’ lovak. Alcibiád kettőzteti tüzét, ’s az Erigone’ szíve könnyebben piheg; a’ másik erőlteti sebességét, ’s az Erigone’ szíve ismét szorúl; minden csere ellenkező hevűletre ragadozza. A’ két szekér eggyszerre jut-el a’ czélhoz; de a’ másik eggy nyúlással megelőzi Alcibiádot, ’s eggyszerre ezer száj a’ Számoszi Pisicratesz’ nevét harsogja. Alcibiád elborítva szégyennel, megfordúl, sülyedt fővel, lógó gyeplőkkel, ’s kerűli a’ helyet hol Erigone képét fátyolával béfedte. Úgy tetszett neki mintha reá volt volna függesztve minden szem, ’s pirítaná hogy olly embert szeret a’ ki magát meggyőzeté. Azonban zúgás támad körűltte. Látni akarja mi dolog. Pisicratesz hajtotta-vissza szekerét azon részen a’ hol Erigone űlt. Újabb ok a’ pirúlásra. De mint hűle-el, midőn, lábainál állván-meg a’ szekér, leszállani látja a’ győzedelmest ki a’ nyert koszorút neki jő nyújtani. Ezt én neked köszönhetem, Asszonyom, ugymond, ’s ímé hódolok vele. Képzelje kiki ha tudja, azon sokféle indúlatokat mellyektől Erigonének szíve e’ szók’ hallására hányattatott. De még élt benne a’ szerelem. Nincs mit köszönnöd, felele Pisicratesznek pirúló képpel; szívem azt, engedj-meg egyenességemnek, nem néked óhajtotta. – De azért nekem e’ dicset még is csak az a’ kívánság szerzé-meg hogy láttodra

látodra

győzhessek. Ha tehát nem voltam is elég szerencsés bírni óhajtásodat a’ pályavívás közben, legalább méltóztassál osztozni velem jutalmában, ’s fogadd-el e’ koszorút! Ekkor a’ legindúlatosbb esdeklésekkel únszolá ismét elfogadni áldozatját, ’s a’ sokaság csattogó kézzel látszott azt kívánni. A’ negéd végre győzött a’ szerelem’ érzésein; Erigone elfogadta a’ szerencsétlen ágat, de egyedül, úgy mondta legalább, hogy a’ nép’ kívánságának eleget tegyen; de, ki hinné? mosolygva! ’s Pisicratesz ismét fellépett a’ szekérre, eltelve szerelemmel ’s a’ dics’ szédítő örömeivel.

Alcibiád, mihelytt első fájdalma csendesedett, bátorítani kezdé magát. Minő gyenge, hiu ember vagy te, ugymond, hogy ezen ennyire törődöl! És miért? mert más még serényebb vagy szerencsésebb kocsis mint te. De látom én, nem ez bánt téged. A’ legboldogabb halandónak fogtad volna magad’ tartani ha Erigonénak szemei előtt nyerhetéd vala-el a’ jutalmat; ’s attól félsz hogy meggyőzve kevésbbé fogsz szerettetni. Ne légy eránta igazságtalan. Erigone nem a’ közönséges asszonyok közzé tartozik; köszönni fogja hogy néki örömet akarál nyújtani; ’s maga lesz az első a’ ki pirítani fog hogy illy csekélység miatt epedezsz. Menjünk bátran látására. Sőt örvendeznem kellene e’ visszás történeten; ez új próbája lesz szép szívének, ’s a’ szerelem az ő karjai köztt nekem sokkal szebb diadalt készít mint a’ mellytől elestem. Eltelve a’ vígasztaló képzeletekkel, érkezik Erigonéhez, ’s – a’ Győző’ szekerét ajtaja előtt látja állani.

Az neki mennyköütés volt. Szégyen, bosszúság, kétségbe-esés rohant szívére. Elalélva alig tudta mit csinál, ’s tántorgó lépései minteggy magoktól fordúlnak Socratesznek lakása felé.

A’ jó öreg ki maga is jelen volt a’ nézők köztt, nyájassággal jött elfogadására. A’ mint látom, ugymond, neked vígasztalásra van szükséged hogy kezedből kireppene a’ diadal: de, úgy e, kószáló? ma nem igen fogtalak volna látni ha elnyerted volna azt? Jó, szívesen látlak én így is; nekem kedves ha a’ bajban megkeresnek. A’ boldogsága’ érzésében elmerűlt szív mindenütt kiömölhet: de a’ szenvedők’ bízakodása édesebb, hízelkedőbb. Azonban azt magad is megvallod, gondolnám, hogy a’ Számoszi Pisicratesz után neked vannak legsebesbb nyargalóid az egész Görögföldön; ’s meg kell adni hogy szép dolog derék embernek lovakban múlni-felül másokat. A’ levert Alcibiád meg sem értette a’ Socratesz’ fúlánkját. A’ Bölcs ábráza’ elváltozásából vetvén szíve’ illetődésére, De mi hát ez? ugymond neki komolybb hanggal; eggy gyermekség fog e így megindítani? E’ búsongást, e’ csüggedelmet alig bocsáthatnám meg neked ha egy országot vesztettél volna is. – Ah, édes mesterem, kiálta Alcibiád, lassanként magához térvén; melly szerencsétlen a’ kinek érzékeny szív jutott! márvány szívvel bírjon a’ ki illy romlott időben akar élni! – Elhiszem, felele Socratesz, hogy neked ez a’ te érzékeny szíved néha nem kevés bajt csinál. De az érzékeny szív olly derék portéka hogy nem sajnálhat’d ha ollykor drágán fizetsz is értte. Azonban hadd látom hát, mi ért megint ez eggyszer?

Alcibiád ekkor beszélleni kezdé, mint jára Begyesével, a’ gyermek-leánnyal, az özveggyel, a’ Bíró’ hitvesével, ’s azzal az álnok Heterával, a’ ki épen most áldozta-fel a’ szerencsésbb kocsizónak. ’S min tudsz te itt panaszkodni, monda neki Socratesz, végig hallgatván hosszas siralmait? Hiszen nekem úgy tetszik hogy téged mindenik szeretett a’ maga módja szerént. A’ Begyes példának-okáért, a’ gyönyört szereti a’ tisztaság’ leple alatt; úgy hitte hogy a’ mit keres, benned felleli; te azt megtagadád tőle ’s ő kimutatta útadat. Így bánt a’ többi is. Mindenike tulajdon boldogságát szerette kedvesének szeretésében. A’ gyermek-leány férjet keresett kit szabadon ’s az illendőség’ megsértése nélkül szerethessen; az özvegy azt ígérte magának hogy szépségének irígylett diadalát leli-fel benned; az Areopagíta’ felesége eggy olly szeretetreméltó ’s titoktartó kedvest, kivel philosophiája veszély ’s botránkoztatás nélkül pihenheti-ki magát; ez a’ köz-örömek’ árosa pedig azt a’ szép férjfit kit minden csudál, minden magasztal, minden óhajt; ’s örűlt hogy azt bírhatta, ha bár titokban is, kin a’ hazának minden szépségei készek lennének versengeni vele. – Hogyan? monda Alcibiád; hát azt csak te is valónak látod, úgy e, hogy engem eggyike sem szeretett tulajdon magamért? Magadért e? kérdé a’ Bölcs; ah, édes gyermekem, ’s ki verte azt a’ bohóságot fejedbe hogy valami ollyast várj? Minden önn-magáért szeret. Maga a’ barátság is, ez az olly tiszta érzés, mindég személyes használatokon építi választásait; ’s ha ollyat keressz a’ mellyben ez ne találtassék, jobb ha mingyárt az enyémről is lemondasz. Valóban csudálom mint szédíti-el az önnszeretet még a’ legeszesebb embert is. Szeretném tudni mi az a’ Magam, mi az a’ te Éned, a’ mit mással kívánsz szerettetni? A’ születés, gazdagság, ifjuság, elmésség, szépség mind merő események. Ez eggyik sem vagy Te, ’s még is te csak ezek által érdemlesz szeretetet. Az a’ te becses Éned, az a’ te Magamod csak az a’ goromba vászon mellyre a’ drága hímvarrás tétetett. A’ ki ezen tulajdonokat kedveli rajtad, felcseréli őket személyeddel. Légyen eszed, ne add magad’ olly fejtegetésekre a’ miket senki nem csinál, ’s nyúgodj-meg azon hogy mások, öszvevegyítvén tulajdoniddal személyedet, szeretetekre méltóztatnak. Én épen nem neheztelek azért hogy kényes ízlésed ott hagyatá veled a’ Begyest és az Özvegyet, sem hogy a’ széplelkü Rhodope ’s a’ hiu Erigone szabadságodat visszaadák: de hogy Glycérionról lemondál, azt sajnálom; ’s javaslanám, térj-vissza hozzá. – Kötődöl! ugymond Alcibiád; ő gyermek, azt akarja hogy vegye-el az ember. – Jó; hát elveszed! – Ha jól hallom e? Socratesz adja nekem e’ tanácsot? – Miért nem? Ha feleséged eszes és jó, boldog lészesz; ha kaczér vagy durczás, bölccsé tészen; forgassd a’ hogy’ tetszik, nyerni fogsz benne.

A’ NÉGY PALACZK.

Kár hogy oda a’ Tündérvilág! Az ezer édes örömet nyujtott a’ heves képzeletnek, ’s a’ legszabadosbb mód vala édes álmokra szenderedni. ’S nem voltak e a’ hajdani Napkelet’ mennyezetei elnépesedve Géniuszokkal ’s Tündérekkel? A’ Görögök úgy nézték őket mint közbenjáró lényeket Istenek és emberek között. Példa reá a’ Socratesz’ bíztos Démona; példa az a’ Tündér ki, a’ mint mingyárt beszéllem, Alcimachuszt tartotta védelme alatt.

Evergéte Tündér megkedvelé Alcimachuszt, még minekelőtte világra jött. Ő intézte születésekor csillagzatait, ő kötötte-meg őtet a’ tetszés’ ajándékával a’ nélkül hogy elébe szabta volna a’ módot mellyel szeressen. Egész ifjusága azon elmésség’ ’s kellemek’ kifejtődéseiben tölt-el mellyeket jóltevöjétől kikészítésűl kapott.

Tizenöt esztendős volt midőn atyja, eggyike a’ legelsőbb ’s legtehetősebb polgároknak Megarában, a’ fegyvergyakorlás végett Athenébe küldötte. Édes fiam, ugymonda neki búcsúzásakor, te a’ világban a’ hová lépsz, sok eszelősre fogsz akadni kik becstelenül szóllnak az asszonyokról. Ne higyj nekik, a’ majmoknak! Azért szóllanak rólok becstelenül, mert őket becstelenekké nem tehették. Én az asszonyi-nemben annyi szép-érzést, annyi nyiltszivüséget, annyi való-voltot találtam a’ mennyit hijába kerestem a’ mi nemünkben; ’s ennek első példajául mingyárt anyádat hozhatom-elő. Tégy úgy mint én: keress eggy jó-nevelésü személyt, ért elmével, jámbor erkölccsel; kinek gondolkozása ’s hajlandóságai a’ tiéidhez hasonlítnak. Kapsz ollyat mindenütt. Eggyezésemen ne aggódjál. Én jó atya vagyok; csak te légy szerencsés, meg van a’ mit óhajtottam.

Alcimachusz eltelve ezen intésekkel, elérkezik Athenébe. Első látogatását Szelenénél tette kihez ajánlva volt. Szeléne ifjonta szép és igen kedves vala: még meg vala szépsége, de kedvessége fogyott. Mingyárt az idvezlés’ ceremoniáji után, mit keressz te, ugymond neki eggy Ezredes, férje Szelénének ’s az Alcimachusz’ atyjának hajdani barátja, minálunk? Illik e magadat az élet’ virágában asszonyok közzé temetned? A’ rév, a’ nyargaló, azok légyenek iskoláid, nem azon hiu gyülekezetek a’ mit szép-világnak hívnak. Elvesznék bosszuságomban, ha látom hogy fiatal ember érkezik hozzánk. Szpártába, Szpártába kellene őket innen kergetni!

Alcimachusz e’ megtámadás által egészen meg volt zavarva; de Szeléne pártjára költ. Oh, ezen tökéletesen reád ismerhetni! monda férjének. Szpárta, a’ rév a’ nyargaló! ’S mondd-el csak, mit tanúlnak ezekben a’ te iskoláidban? – Gazdagodni ’s verekedni, felele az Ezredes durván. – Gazdagodni, lám be nemes törekedés! verekedni, lám be múlatságos! Az első, úgy vélném, nem illik fő-születésü ifju-ember’ tüzéhez; a’ másikat a’ nélkül is könnyen megtanúlni. – Nem olly könnyen, nem olly könnyen, Asszonyom, mint gondolod. A’ ki kendőző-asztalkák körül töltötte ifjuságát, nehezen lesz jó katona. – Én pedig nem tudok semmit ízetlenebbet, faragatlanabbat, mint a’ ki csak verekedni tanult. Hát csak azért vagytok a’ világon hogy egymást öldössétek? A’ békének szint úgy megvannak a’ maga mesterségei mellyeket tanulni kell, mint a’ háborúnak. Nem mindég állatok sereg előtt. – Lánczos, lobogós! hisz’ az épen a’ baj! az épen a’ baj! Állana csak rajtam, fejével lakolna minden a’ ki még a’ béke’ idejében is eltávoznék a’ zászlóktól. – Hogyan, édes Úr, ’s te tehát azt akarnád hogy nekünk senki ne maradjon? – Marad, Asszonyom, marad! elég haszontalan van a’ hazában. – Gyönyörü! te reánk a’ nép’ salakját tolod? Oh, az asszonyok neked sok köszönettel tartoznak. – Azt nekik szívesen oda hagyom. – Nem, Uram; mi hű leányai vagyunk a’ Respublicának, ’s ennek javáért, mint jó polgárnék, örömest lemondunk minden figuráról melly nekünk nem tetszik; mind azon rettenetes férjfiképről mellyen kilátni hogy csak ölni vágni tud ’s nem is való egyébre. – ’S azokat a’ szépképü emberkéket a’ kik tudnak élni, azokat, úgy e, magatoknak tartjátok? – Minden bizonnyal! – Jó; az Aeropagusz el nem múlatja törvényt hozni felőle kedvetekért. Fiatal ember, megengedj; a’ feleségem nincs eszén. Itt hagylak, mert tovább nem tűrhetem. A’ hatalmas Herakleszre, hogy épen nekem jutott az illy asszony! Más férj meg sem álmodja az illyeket. – Ezt mondván, reájok vágta az ajtót ’s ment.

Hiszen ez felette különös háztartás! monda Alcimachusz. Asszonyom, megengedj merészségemnek; gyakran esik-meg ez nálatok? – Oh igen, monda az asszony finnyásan; mindég ha valaki van nálam. – ’S hát ha magatokban vagytok? – Néha dörmög ollykor is, de lassacskábban. – De az Istenekre! hogyan tudál hozzá menni? – A’ mint közönségesen mennek; holmi tekintetekre nézve. Egyéberánt ő a’ legjobb ember a’ világon. Ha megúnatja magát, ellenére szóllok; tűzbe jő ’s dolgára megy. Mindent csinálok belőle a’ mit akarok. Tanácslom, légy tekintettel eránta; barátságát nem kell megvetned; annak sokképen hasznát vehet’d. Itt sok házhoz vagy e ajánlva? – Az atyám’ közelebbi ismerőseihez, ’s azoknak számok nem nagy. – Igen jó; úgy annál többször látjuk-meg egymást. Ezt reád nézve óhajtom; mert új világba lépvén, a’ legeszesebbnek is vezérre van szüksége. – ’S remélhetném tőled e’ kegyet? – Én, vagy a’ férjem; rajtad a’ választás. – E’ szerént már választottam. – Így múlt-el az első eggyüttlét.

Visszatérvén férje, Te eggy különös ember vagy, monda neki az asszony; hangod elvadította ezt a’ fiatalembert. – A’ kit te örömest jámborrá tennél, úgy e? – Értem, Uram; meg lesz hagyva hogy ajtómat zárva lelje. – Nem úgy, Asszonyom, nem úgy; én nem vagyok féltékeny. Ha ifju-korodban nem voltam az, nem kezdem mikor hervadni indúlsz. – Gyönyörü complimentek! de hozzájok szoktam. Azonban ne feledd hogy neki viszont-vizittel tartozol. Minden bizonnyal; én tudom mit kíván az élet’ rende, ’s nem könnyen feledem a’ mivel tartozom.

Más nap’ látni ment Alcimachuszt, ’s a’ tegnapin kezdte a’ szót. Hát mit végzél? ugymond; elpuhúlt Ifjaink’ útját fogod e te is követni? Gondolnám, feleségem reá buzdított. Őrizkedjél, őrizkedjél, kérlek; nem tőle; mert az ő ideje, hála legyen értte az egeknek, elmúlt; de a’ többitől! Ők a’ legveszedelmesbb Szirének

Szírenek

. Az ember eggy pillantatig sincs bátorságban körülttök. Neked állanak, esküsznek hogy szeretnek, hogy örökké fognak szeretni, ’s eggyet fordúlsz, ’s ott hagytak. Úgy bánnak a’ férjfival, mintha bábjátékjok volna. E’ szerént monda Alcimachusz, az Athénei asszonyok koránt sem a’ Megaraiak. – A’ Megaraiak? eggyike ollyan mint a’ másika! Látom, atyádra ütöttél. Az a’ szegény eggyűgyü reá merte volna tenni az egész világot hogy neki a’ legszűzebb-életü felesége van. Ha csínoskodott, azért csínoskodott hogy férjének tessék; ha vendégeket fogadott, hogy a’ háznak tégyen becsűletet; merő áhítatosságból zárkozott-el a’ Pathenonnak eggy Hieroszával, ’s azért költözött eggy kerti-lakóba, mert a’ nagy-világ’ romlottságát megúnta nézni a’ városban; ’s vaktában bízta magát felesége’ hűségére. – Reméllem, arra oka fogott lenni, monda Alcimachusz; ’s kérlek, tiszteld az anyám’ emlékezetét. – A’ te anyádét, fiatal-ember? A’ te anyád szint úgy asszony volt mint más. Azt gondolod talán hogy néked mondva csináltak eggyet? Ah, ismertem számtalant; ’s nem találtam eggyet is tökéletesen hívet ezen az én bohómon kivül; ’s ezt is magamnak kellett képzenem. Akaratja ellen csináltam jó asszonyt belőle. De azt a’ csalfaságot, azt a’ ragyogni-szeretést mellyet vagy a’ természet, vagy a’ példák öntenek mindenikébe, ki nem tudtam belőle irtani. Fogadom, még próbát teszen, elcsábíthat e téged is; egyedül hogy kikaczaghasson. Nem te volnál az első kit a’ kétségbe-esésig gyötrött. Eggykor az illy apró játékkal töltötte idejét, osztán pajkosságait magamnak beszéllte-el, ’s úgy nevetett mint az esze-veszett. Szerencsére öregszik, ’s többé nem épen olly nagy a’ veszély!

Alcimachusz eggy részét az éjszakának annak forgatásával töltötte a’ mit hallott. Így lévén a’ dolog, ugymond, az itt való asszonyok ugyan veszedelmesek; ’s azon feltét alatt szunnyada-el hogy őket kerülni fogja.

Evergéte Tündér megjelent neki álmában ’s így szóllott: Hasonlóbb két dolgot nem képzelhetsz mint a’ férjfi és az asszony. Az a’ rossz a’ mit rólok mondanak, eggyes eseteket vévén, való, általjában nem való. Mindenre bízakodni nem tanácsos: de viszont bízatlankodni sem kell minden eránt. Tehát az asszonyokkal bátran társalkodhatol; csak tovább ne ereszkedjél velek mint illik. Én neked nem adtam charaktert hogy annál ínkább hajolhass a’ másoké után. A’ szüntelen’ maga fejét követő ember nem való társaságba. Te akkor fogsz köz javalást nyerni ha majd azt mondják rólad hogy belőled azt csinálhatnak a’ mit akarnak. De még az nem elég hogy tetszeni tudj; szeretni is kell tudnod, még pedig úgy, hogy az sem sok ne legyen sem kevés. A’ szív’ érezésének három neme van: a’ szerelem, a’ szeretkőzés, a’ szeretet. Az egész mesterség hogy magunkat szerencsésekké tegyük, abban áll, hogy tudjuk mint kell e’ három külömbözéssel élnünk. Azért imhol négy üveg mellynek csak te fogod vehetni hasznát. Úgy külömböznek erejekben, mint színekben. A’ pirosból akkor iszol midőn forró hévvel fogsz szeretni akarni; ha csak múlatkozni akarsz, nyulj a’ rózsaszínűhez; a’ kéket akkor vedd-elő mikor nyugtalanság ’s részegültség nélkül akarod kóstolni a’ szerelem’ legszebb örömeit; a’ fejért pedig, ha természeti hült voltodat óhajtod-vissza. Ezek után képe, mint eggy széllyelfoszló köd, elenyészett.

Alcimachusz elbájolva ébrede-fel gyönyörü álmából. De melly nagy vala álmélkodása midőn a’ négy palaczkot kezei köztt látá! Ah, ugymond, ez épen jókor jő; mingyárt megtehetjük rajta a’ próbát. Felkél, hálát ad a’ gondos Tündérnek, ’s Szelénéhez megyen. Az asszony egyedül volt. Hallom, ugymond, férjem volt nálad, ’s képzelem, ismét kifakadt? – Oh igen. – ’S hogy sok rosszat mondott nemem felől? – Valóban sokat. – De még is hízelkedem vele magamnak, engem számokból kifogott? – Még pedig egyedül magadat, a’ mi a’ hűség’ czikkelyét illeti. – Szegény ember! – Hogy hív vagy eránta, a’ felől meg van győződve: de úgy állítja hogy annál veszedelmesebb vagy ’s irgalmatlanúl bánsz azokkal a’ kik szerencsétlenségekre beléd gyúladnak. – Lássa az ember, mint rágalmaz! valóban megérdemlené… De nem, én magamnak tekintettel tartozom. – Erkölcsöd az ő míve, úgy mondja, és hogy ő csinált belőled becsűletes asszonyt. – Ő? – Ő, igen; még pedig akaratod ellen. – Akaratom ellen? Ez sok! Jól van; megmutatom én ki tesz engem akaratom ellen jóvá. – Megvallom hogy ha neked volnék… ’S engem is olly tűzbe hozott pedig hogy eggy ízben kísértetbe jövék kikelni az anyámért. – Az anyádért? – Azt merte szemembe mondani hogy az atyám eggy szegény egyűgyü volt, ’s hogy a’ világon minden férj az őrajta kivül. – A’ boldogtalan! mert őtet is illeti a’ dicsekedés! De mondom, tekintettel tartozom magamnak. Nem, Uram, én nem vagyok az a’ csalfa a’ kinek férjem fest; ’s minthogy kényszerít hogy szólljak, kimondom, nekem szint olly lágy szívem, ’s talán még lágyabb van mint akárkinek másnak. – ’S mit csinálsz vele, ezzel a’ lágy szívvel? – Jaj, hogy semmit! de annyit tsak feltehetsz felőlem hogy nem az ő kedvéért tartom ridegen. Ha örömeket nem engedek magamnak, az egyedül azért esik hogy a’ férjfiak’ makacsságoknak ’s hálátlanságoknak ne tegyem-ki magamat. Érzem hogy ha szeretni fognék, hevesen fognék, ’s azt kívánnám hogy az szerént szerettessem-vissza. – Ah, hogyan ne fognál? – Azt én magamnak nem ígérem; nincs semmi állhatatlanabb, gyarlóbb, mint a’ teféléid’ szerelme; ti tűzbe jőtök, égtek; de azt a’ lángolását a’ szerelemnek, azt az elrészegűlését, mellyben eggyütt van mind legfőbb édje mind mentsége, azt nálatok nem kell keresni. – A’ mi engem illet, Asszonyom, tudom én hol adják azt a’ szerelmet a’ mit te érdemlesz; ’s volnék csak bizonyos eránta hogy akarod visszonozni, fogadom, jó dóziszt vennék belőle. Szeléne mosolyogta Alcimachusznak eggyűgyü voltát, mert neki a’ Tündér azt a’ gyermeki-tónt adta mikor Szeléne körül volt, mellyet a’ kokettek annyira szeretnek. – Nem, felele az asszony; illy eggyszerre nem szokás lángra lobbani; ’s osztán hiszen mi alig is ismerjük egymást. – A’ mint magadnak tetszik, Asszonyom, én nem sietek; holnap bővebben ismerkedhetünk. – De hát meglátlak holnap? – Megjelenek. – Jó: hát dél után; érted? Megmentelek azon kedvetlenségtől hogy férjemet lássd. Magunkban leszünk, nem jő reánk senki, ’s okosan szóllhatunk.

Alcimachusz megjelent a’ rendelt órán, ’s magával vitte palaczkjait. Szeléne a’ legkísértőbb pongyolában fogadta. Lám, úgymonda Alcimachusz, a’ szépség’ maga-hittségét: érzi hogy minél kevesebb rajta a’ pipere, annál szebb. Szeléne úgy tett mintha pirúlna. ’S tudod, ugymond neki, hogy e’ színlelt érzéseiddel veszedelmes vagy? Megeshetnék hogy hinnék nekik ’s meg lennék csalva. – Megcsalva, Asszonyom! ’s te azt teheted-fel hogy én megcsalhatnálak? Én soha nem csaltam senkit. – ’S rajtam akarsz hozzá fogni? – Nem, eskek mindenre a’ mi szent! – Minek hát e’ csapodár beszéd, ez epedő tekintet? – Te szép vagy ’s én nem vagyok vak; azt mondom a’ mit látok; ebben nincs csapodárkodás. – Valóban, nyugalmad elég világosan hazudtolja színlelt melegségedet. – Ah, ah! akarnád csak! ez az én nyugalmam igen is hamar oda lenne. – Valyon? ’s hogy tehát felgyúladj, azt várod, úgy e, hogy felszabadítsalak rá? – Tökéletesen; parancsold ’s meglesz. – Az való, te rendes ember vagy e’ hideg tűzzel! – Mert ismerem magamat. – ’S hahogy’ tehát akarnám hogy szeress? – Azon mértékben fognálak mellyben kívánnád. – Látom, nem tudod, sem te mire kötelezed magad’ sem én mennyit kívánok. – Kívánj, Asszonyom, kívánj, a’ mennyit tetszik: bennem meg nem csalatkozol. – Ha hát azt kívánnám hogy az őrűltségig szeress? – Az őrűltségig fognálak ’s még túl rajta; az nekem nem kerűl többe mintha kevésbbé kívánnád. – Melly rendes ő ez eggyügyüséggel! Jó tehát; tehát akarom hogy szeress, még pedig hogy igen szeress. – Lángolva szeressek? – Lángolva. – ’S te is úgy fogsz engem? – Reméllem legalább. – Az nekem nem elég. – Bizonyosan foglak. – Ez kellett; várj, mingyárt csudádat látod. – Hát hová mégy? – Tüstént itt leszek; csak eggy perczet.

A’ hiszelékeny Alcimachusz félre vonta magát, ’s az utolsó cseppig kiitta a’ piros italt; ’s íme szikrázó szemmel, dobogva verő szívvel, pihegő szózattal tér az asszonyhoz. Oda a’ hideg csapodárkodás, oda az üres csevegés melly elébb szakadatlan folyt ajakiról. Szavai tüzesek lettek, ragadozók, velősek. Szaggatott, fuldokolva-ejtett hangzatok pótolták-ki a’ mit nyelve nem magyarázhatott, ’s heves rándúlatok ’s a’ legéledtebb pántomím mondásait. Alig ismerhetett a’ lángoló ifjúban a’ gyermek Alcimachuszra kin elébb csak mosolygott, ’s meg nem foghatta e’ hirtelen változást. Szeretett volna kételkedni, félni, tartózkodni; hijába! szíve elolvadt, szemei kápráznak, az ész elhagyja, ’s eggy percz múlva azután azt lehetett mondani hogy ő is ivott a’ piros italból.

Így folyt-el két holnap, olly örömek alatt mellyeket minden erőlködések mellett alig tudtak mérsékelni, hogy általa szemet ne szúrjanak. Az Ezredes meg nem szünt pirítgatni Alcimachuszt, hogy magát felesége által megkapatá. Megmondtam, kis bohó, megmondtam, ugymond; de nem akarád hinni. Köszönd magadnak; én részemről szeretem hogy így járál. Veszítsd-el magad’ körültte; mert mit is tudnál tenni jobbat? Alcimachusz bosszút álla az Öregen fúlánkjaiért valahogy’ tőle kitelheték. De tüze nem visszonoztatott többé; napról napra látá hűlni az asszony’ szívét. Szeléne neki az vala még a’ ki volt: de ő nem vala az többé az asszonynak. Érzette hogy el kell szórnia magát hogy vissza kell térnie a’ világba mellyet Alcimachuszért oda hagyott volt. Alcimachusz megsejté a’ változást. Oda lett látván hogy az asszony mindenben lél múlatságot, holott ő csak benne él. Kedvetlenné lett, nyűgössé, gyanakodóvá; ’s olly dolgokat követett-el hogy az asszony nem tűrhette tovább, ’s kiadta búcsúját.

Úgy vagyon, ezt mondá neki az asszony; szerettelek; elment volt eszem; de magamhoz tértem megint. Kövessd példámat. Hiszen az sehol sincs megírva hogy a’ szerelemnek addig kell tartani míg a’ hosszú állásban kidől. E’ világon minden mulandó; az a’ szerelem is. Mikor fogyni kezdett, veszekedtél; most mikor elaludt, nem lelsz nyugtot; sajnálom, de nem segíthetek. – Hogyan? hiteszegett! álnok! állhatatlan! – Szidj a’ hogy’ tetszik; ki tudja? talán enyhűl általa fájdalmad. – Ah, irgalmas egek! mint bán velem! – Mint gyermekkel, kinek minden szabad. – ’S hová lőnek azok az eskek mellyekkel száz meg’ száz ízben fogadtad hogy az utolsó lehelletig fogsz szeretni? – Gondolatlan esk mellynek nincs semmi ereje; bohó a’ ki teszi, bohó a’ ki épít rajta! Én asszony vagyok ’s úgy szeretek mint asszony; a’ te hibád ha azt vártad hogy a’ természet csudát szűl kedvedért. – Alcimachusz hajait tépdelte mérgében. – No’s, ugymond, mi lesz ebből? Azt hiszed hogy jobban fognak szeretni ha kopasszá teszed magad’? Alcimachusz, hallgass, kérlek! Én szánlak, én barátnéd maradok. – Kegyetlen! ’s én barátságodat, szánásodat kérem talán? – Egyebet én nem adhatok. De mondd-meg hát, kié a’ hiba? azé e, a’ ki megszünt szeretni, vagy azé a’ ki tetszeni szünt-meg? A’ pör még ki nincs csinálva ’s nem is igen lesz eggyhamar. Míg ki lesz, tűrd békével bajodat, ’s végy erőt rajta a’ hogy’ lehet. – Veszek, hálátalan, veszek! monda, félre menvén hogy üvegeihez nyuljon; ’s nem lesz talán szükség mondanom hogy a’ fejérhez nyult.

Gyúladt vére eggyszerre elaludt az ital után, ’s kiderült feje. Valóban, Asszonyom, ugymonda a’ legnyúgodtabb képpel, nem volt eszem azelébb neheztelni. Szeretők valánk ’s barátok vagyunk. E’ világon mindent jó próbálni. A’ szerelem merő hideglelési forróság; eggyszer oda van ’s az ember maga sem tudja mint járt. A’ kik egymásra úntak, nem tehetnek okosabbat, mintha kétfelé térnek. Te engem addig szerettél a’ míg lehetett: miért kellett volna magadat erőltetett szerelemmel gyötrened? Élj szépséged’ hatalmival, ’s gyüjts új hódolókat. Nékem elég szerencse hogy számokban lehettem. A’ sor mostan mást ér; kívánok szerencsét hozzá.

Szelénét bántotta ez a’ hideg búcsu. Óhajtotta hogy a’ fiu leljen vígasztalást: de nem illy hamar, nem illy könnyen. Mindent megfontolván, elhitette magával hogy a’ csend mellyet mutatott, színlelt nyúgalom volt; ’s azt mondta eggy barátnéjának hogy a’ szegény gyermek egészen oda lett, hogy ő szörnyen rettegett miatta, ’s alig tudta annyira hozni hogy bánatjában erőszakos lépésre ne vetemedjék.

Más nap’ a’ dőzsölő Alcippnél vacsorált, Athenének legszebb asszonyaival. Bízvást! monda magában; a’ piros üveg ki van ürítve; de ha megtölti is a’ Tündér, vesszek-el ha számhoz viszem. Ah! kiálta, midőn belépett a’ palotába ’s meglátta a’ vendégeket, eresszük a’ phantasie’ kéjére magunkat, ’s éljünk azzal a’ mit a’ szerencse ád! elfordult, felhajtá a’ rózsaszín’ italt; ’s íme tekintetei ’s vágyódása eggy szép tárgyról más szebb tárgyra szállonganak, ’s eggyen sem állapodnak-meg.

A’ táblánál egy szöghaju lyányka mellé esett, kinek lesülyedt szemei rend kivül való szemérmet ’s félénk voltot árulgattak. Szíve dobogni kezde a’ lyányért. De a’ más oldala felől eggy szép barna űlt, olly eleven színekkel, olly dévaj lélekkel melly felülhalad minden képzeletet. Örömest amazt akarta volna, de ez szertelenül megtetszett; ’s mindent eggyüvé vevén, a’ szöghaju lyánynak adta volna az elsőséget, de eggy magam sem tudom mi a’ barna felé vonta. Ez a’ magam sem tudom mi elintézte választását. A’ legcsapodárbb nyájasságok által érezteté véle diadalát: de a’ magahitt leány mind azt, a’ mit Alcimachusz tett és mondott, úgy fogadta mint tartozott hódolást, ’s nem is látatott ügyelni reá. E’ kevély bánás ingerlette Alcimachuszt. Elkapva a’ tetszeni-kívánás által, ő lett a’ vacsora’ öröme; őbelé tapadt minden szem, minden fül. Korinna megsejté hogy irígyeltetik diadala. Végre maga is látszott érzeni annak érdemét, ’s eggy pár kedvező pillantása reményt támasztott új barátja’ szívében.

Az eloszlás’ órája beáll; felkél Korinna, ’s Alcimachusz követi. Te tehát méltóztatol elkísérni? monda a’ leány, elfogadván karját; érzem melly örömektől fosztod-meg érttem magadat. Alcimachusz esküdt hogy legkisebbtől sem. – Megengedj; hisz’ a’ legszebb asszonyoktól vonlak-el, ’s az valóban igen szép diadal. – Csak futólag láttam őket, ’s való, nem rútaknak tetszettek. – Nem rútaknak? te fösvény vagy dicséreteidben. ’S hogyan tetszék Timandra? ő is csak nem-rút e? Azok a’ szép nagy szemek, az a’ szép orr, szép ajkai, deli súgár termete – szóllj, nem ollyan e velek, mint eggy Istenné? – Oh igen, mint a’ felséges Júno! – Alcimachusz, te gonosz is tudsz lenni, a’ mint látom. Hát Chryséisz felől mit mondasz? azzal a’ bágyadt tekintettel melly szerelemért látszik sóhajtozni. – Igen; ha festenem kellene, így fognám az elmúlasztott Alkalmat. – Elmúlasztott Alkalmat? ez a’ szó irgalmatlan! El nem mondom másnak, mert felkapódnék. Reméllem hát hogy a’ Philoxén’ bájos félénkségének fogsz igazat engedni: az a’ csak-nem ált’ tűnő fejérség, az az olvasztó pillantás, az a’ mosolygani nem merő száj melly olly szépen mosolyg – ’s mit mondasz őreá? – Hogy csak lélek’ hijával van. – Úgy? most látom, miért igyekeztél te kölcsönözni a’ magadét. – Megvallom, ha te nem voltál volna, ő nyeré vala el az almát. – Ah, ’s mit ért volna vele? hiszen az a’ gyermek merő fagy; nem képzelhetni fásabb teremtést. – Azt láttam; ’s első tekintetem mellyet magára vont, utolsó is volt eggy úttal. – Ne mondd azt; hiszen csak kevéssel azelőtt hogy felköltünk, szemeid rajta függtek. – Úgy csudáltam mint a’ szép viaszképet. – Szép viaszképet, ha úgy akarod: csak hogy mások azt mondják hogy ennek a’ te szép viaszképednek, hogy tetszhessék, igen nagy szüksége van a’ leplezetre.

Azonban míg a’ vacsoránál látott asszonyokon végig tartják a’ mustrát, elérkeznek a’ Korinna’ lakához. Nem tetszik feljőnöd eggy-kevéssé? monda Alcimachusznak; még nem nagy az idő; beszéllgessünk. Alcimachusz kapott a’ szerencsén. Tudta a’ Tündér mit csinál midőn neki annyi rágalmazást sugall. Szép asszonynak nem mondhatni kedvesbb magasztalást mint midőn azokat szóllják a’ kik vele öszvemérkeznek; ’s itt Korinna jól kikapá a’ maga részét.

Most már azt szeretném hallani mi jót ’s mi rosszat tartasz énfelőlem? mondá Korinna. – Mi rosszat! hiszen te nem engedsz az embernek szabadságot azt rajtad megsejteni, ha benned van is valami. Személyedet bájolás veszi-körül; ’s ez az áltató fény, ez a’ csillámló elevenség, magát a’ rútat is szépnek vétetné. Téged meglátni, elvakúlni, elrészegedni, magamon kivül ragadtatni eggy volt. Légyen ez ígézet, légyen őrjöngés, ’s minden a’ minek akarod, elég az hogy oda vagyok; ’s eggy szavad a’ legszerencsésebb halandóvá tehet, vagy a’ legszerencsétlenebbé. – De ne hát! kiálta az asszony, látván hogy Alcimachusz lábaihoz veti magát: alig látsz-meg, ’s én azt higyjem hogy szeretsz? ’S hogyan tudhat’d te, ha én érdemlem e ezt a’ te szeretetedet? hogyan tudhat’d, ha visszonozhatom e? – nem tudom, Asszonyom, ’s nem tudhatom. Meglehet, hogy te a’ legkegyetlenebb, leghálátlanabb, leghitetlenebb asszony vagy. Ez a’ szép külső, ezek az isteni kecsek kőszívet rejthetnek-el. Tartok ettől, de reá vetem magam’; ’s ha a’ veszély még nagyobb is, többé nem áll hatalmamban kikerűlnöm. – Ah, most ismerek reád, Alcimachusz! most látom melly igen való a’ mit nekem felőled mondottak. Te vagy a’ legveszedelmesebb férjfi ’s a’ kit leginkább kellene rettegnem. – Hogy’ azt? mit mondtak neked énrólam? – Hogy te csupa indúlat vagy; pedig az ollyannal lehetetlen boldogúlni. Úgy szeretsz mint a’ dühödött, ’s szint olly mértéktelen viszontszeretetet kívánsz. ’S ha kevésbbé szeretnek mint neked tetszik, nincs sem vége, sem hossza szemrehányásidnak; zsémbes lészesz, nyűgös, gyanakodó; sem azt nem tudja az ember hogyan adjon-ki rajtad, sem azt nem hogyan fogadjon-el. – Megvallom, Asszonyom, eggykor meg volt bennem az a’ fonákság, de már kigőzölögtem. Most bátran elfogadhatnak; ha kell előre aláírom obsitomat. – Uram, itt nincs helye a’ tréfának; én azt tartom hogy a’ szerelemnek szabadság a’ lelke. Szabadság nélkül a’ választott kedves annyi volna mint férj; ’s valót mondván, így maradni özvegyűl, nem volna a’ legbúsabb gyász. – Asszonyom, én tudok élni; bátran reám bízhat’d magad’. – Ha hát valaki gyengűlni érzené magát, megígérnéd e neki hogy lárma nélkül elállasz mihelytt ezt fogja mondani: barátom, szerettelek, de többé nem szeretlek? – Minden bizonnyal; bízvást megteheted próbáját. – Annyi mint az! De ne feledd hogy én csak addig ígérem hogy szeretni foglak, míg nekem tetszeni fogsz.

A’ mint látom, monda Alcimachusz, itt hasznát vesszük a’ fejér palaczknak! Nem vala igaza; a’ rózsaszín ital’ ereje magától eloszlék. Még Korinna mellett múlatott, ’s íme azon Szépségek’ képei kiket Alcippnek vacsorájánál látott, már képzelete elébe tűntek. Imhol ez itt eleven, ugymond; de abból is áll mindene. Semmi érzés benne, semmi kényes ízlet; úgy cseréli a’ szeretőket mint pántlikájit. Jőjön más valaki ’s múlatgassa tréfájival, mingyárt haza küld. Nincs jó dolgom hogy reá vesztegetem sóhajtozásaimat. Jobb lett vala a’ szép szőke mellett maradnom, a’ ki reám azokat az érdeklő bágyadt pillantatokat lövellé. Korinna rosszúl szóllott Philoxén felől; jele hogy Philoxénben érdem van. Neki nincs elevensége: de melly öröm lesz majd elevenné tenni! A’ víg természetü asszony mindennek víg: ez csak nékem lesz az. Hadd mégyek hozzá; mert én magamnak nem örömest mutattatnám-ki az útat. Tanúlja-meg kivel van dolga; ’s hogy más szint úgy bánhat vele mint ő akara énvelem.

’S íme most Philoxénnek mondogatta azon sok csapodárságot mellyet azelébb Korinnára vesztegetett; csak hogy itt több tartózkodással. Lehetetlen! kiálta hideg csudálkozással Philoxén, ’s te szerencsétlen lennél ha nem fognálak szeretni? – Nem képzelhet’d melly igen szerencsétlen. – Azt én nagyon sajnálom, mert én szeretni nem tudok. – Ah, szép Philoxén! ’s te e’ bájoló mosolygással, e’ lágyult tekintettel, ezzel a’ hanggal melly a’ lélekig hat, nem ismernéd a’ szerelmet? – Valóban nem ismerem. – Hát ha én megismertetnélek vele? – Azzal nagy kedvem’ töltenéd, mert igen vágyok ismerni. De már sokan próbálták, ’s eggy sem boldogult benne. Maga a’ férjem sem volt szerencsésebb. – Férjed? azt örömest elhiszem. De, szóllj, voltanak e’ szeretőid? – Oh sokan, ’s eggyike szebb a’ másikánál. – ’S tetted e őket szerencsésekké? – Nem tettem; mindenike vádolt hogy nem szeretem őket. Nem tehettem róla, mert én mindent elkövettem a’ mi rajtam állott, de a’ dolog nem ment. Képzeld, néha négyet is tartottam eggyszerre hogy a’ négy köztt kapok talán eggyet kettő a’ kit szerethetek; de az mind hijába volt.

Lehete e illy ártatlanúl-eggyűgyü teremtést látni! kiálta magában Alcimachusz, ’s örvendett közelítő diadalán. – Csak bátran, gyönyörü lyányka, ugymond, meglát’d hogy szeretni fogsz! – ’S remélled azt? – Reméllem; a’ te szíved érzékeny. – Érzékeny? igen; így, amúgy; de az eggyszerre oda van. – Az valami nyavalya lesz. Mondd-el, kérlek, nem nyujtottál e áldozatokat a’ Szerelem’ templomában, hogy az Istenné gyógyítson-meg? – Férjem nyujtott gyakor ízben, de nem volt haszna; olly hidegen lelt mindég mint voltam. – De hát miért nem vitt magával? miért nem avatott-bé? – Avatott? mit tészen az? – Akarod hogy mutassam? hogy Alcimachusz, holmi szabadságokat vévén-ki magának. – Csendesen, édes Úr, csendesen! hiszen te úgy tészesz mintha szeretnénk eggymást; pedig még attól távol vagyunk. – De hát hogy’ legyen-meg, ha magunk nem igyekszünk rajta? azt addig kell próbálnunk míg eggyszer meglesz. – Eleget próbáltam, de haszontalan’; eleinte magamnak is úgy tetszik hogy szeretek, de osztán látom hogy nem szeretek. Jobb bevárnom, míg eljő magától; ha eljő, tudtodra lesz.

Alcimachusz mindennap új meg’ új előmenetelt tett a’ hideg Philoxén’ felmelegítésében, de még nem vihette a’ hová akarta. Hogy tűzbe hozhassa képzelődését, kérte, jelenne-meg eggy innepen melly Vénusznak tiszteletére fog tartatni. Az asszony megígérte; de kikötötte hogy bé ne avattassék. Más nap’ az illendőség miatt külön jelentek-meg a’ szent ligetben. A’ legszebb Szűzek és Ifjak, Gratziákká ’s Ámorokká öltöztetve, hymnuszokat éneklettek az Istenné’ tiszteletére, ’s lantok’ zengése alatt tánczoltak a’ fák köztt mellyek a’ templom’ udvarát szent árny alá veszik.

Philoxén hamarább jelent vala meg. Ah! monda Alcimachusznak, régen kereslek mindenütt; igen jó híreket hozok: az Istenné megelőzte kívánságainkat; úgy tetszik valóban kezdelek szeretni. Álmomban téged láttalak. Te olly merész voltál, ’s én hevülni érzettem szívemet. – Derék! de osztán? A’ többit vacsorakor. – Vacsorakor? monda andalgó képpel Alcimachusz, ’s szemeivel az innep’ pompáján kalandozván. Vacsorakor? igen, meg fogok jelenni… Ah, melly gyönyörü lyány az a’ Tánczosné! ’s az a’ másik, minő kellemmel énekel az! – Magunkban leszünk, érted? – Igen; jó! be szeretném tudni ki az a’ szép Tánczosné? – Alcimachusz, te nem hallod mit mondok. – Sőt igen; hallom jól; de valakit nézek a’ ki megmondhassa… Ah, Lysiász, eggy szóra! Mondd-el csak ki az a’ gyönyörü gyerek amott? – Az Melissza, felele Lysiász; én vele vacsorálok. – Vele vacsorálsz? ma estve? – Ma estve. – Ah, be igen kívánnék ott lenni! – Az nem lehet. – Oh, kérlek barátságunkra, kedves Lysiász! – Hiszen te egészen meg vagy tévedve, monda az elhűlt Philoxén; te nálam vacsorálsz. – Úgy akartam, igen; de hamarább ígérkeztem volt Lysiászhoz. Nékem szent a’ szavam, ’s azt a’ világért sem szegem-meg.

Az estvét tehát Lysiásznál töltötte. Eggyütt vala Melisszával, imádásra-méltónak lelte eggy fertályig, azután ízetlennek. Onnan Eüchariszhoz ment; akkor estve halálosan szerelmes volt belé, más nap’ reá únt. Megúntam az örök szállongást! ugymond kifakadva. Új kívánság minden pillantatban, ’s nincs eggy is, melly eltöltse szívemet. Való kínja a’ Danaidáknak! Félre velek, az érzésnek azokkal a’ lidérczeivel mellyek olly hírtelen fellobbannak ’s elalusznak hogy meg sem tudok miattok pihenni. Igyunk eggyet esztelenségünk’ eloltására. Ezt mondván, kiitta a’ fejér palaczk elixírjét. – Már csak a’ kék palaczk marada-meg, ’s boldogsága attól függ hogy ezzel fog e élni tudni.

Alcimachusz a’ Philosophiát az Académicusz Aristionnál hallgatta. Aristion megholt, ’s eggy első karu szépséggel ’s szeretetre legméltóbb szívvel ragyogó özvegyet hagyott maga után. A’ hű tanítvány kötelesnek tartotta magát segédjére kelni tanítója’ hátra maradt hitvesének. Theléz azt a’ legnemesbb büszkeséggel tolta-el magától. Nékem, ugymond, kevés vagyonom vagyon: de kívánságaim még kevesebbek. Férjem eggy igen nagybecsü birtokot hagyott reám: a’ középszerűség’ szeretetét, ’s hogy kevéssel be tudjam érni. – Az illy gondolkozásu fiatal és igen szép személy érdemes tárgya volt a’ legérzékenyebb állandó szeretetnek. Ideje, monda Alcimachusz, hogy a’ kékszín’ palaczkhoz nyuljak.

’S íme ereiben eggy eleven, de szelíd melegség terjedett-el. Ez nem a’ phantasie’ nyugtalansága, nem a’ szenvedelem’ lángolása volt; ez most eggy gyönyörrel eltölt felhevűlet vala, a’ legédesebb előérzése a’ boldogságnak. Égett értte hogy Thelézé lehessen; vagyonját, életét, lelkét óhajtotta közössé tenni vele; ’s végre el nem tudván csendesíteni lángjait, kéri hogy jobbját fogadja-el. Theléz nem marada érzéketlen a’ tiszteletnek ’s szeretetnek ezen jelensége eránt. Te igen szép jelét adád itt, ugymond neki, lelked’ nemességének midőn engem jobboddal megkínálsz. Érdemessé akarom magamat reá tenni ’s el nem fogadom. Nem volnék az, ha elfogadnám. Haszontalan’ mondotta ő, hogy felel atyja’ megeggyezéséért; hijába csinált neki vétket jobbja megtagadásából; hijába ijesztgette hogy eggykor vádolni fogja magát az ő szerencsétlenné téte miatt: az asszony tántoríthatatlan maradt végzéseiben.

Azonban Theléz számtalan könyűket hullatott magányában. A’ leány kit gyermeksége olta nevelt, látta fájdalmát mellytől emésztődött, ’s nem tudta okát találni. Férje’ elvesztén síránkozik e? Mit tudna eggy fiatal és szép asszony eggy philosophus férjet így siratni? az a’ szolgaleány előtt nem látszott hihetőnek. Asszonya gyakor ízben írt eggy Argószi polgárhoz, ’s mindenkor mély sóhajtásokat sajtólt-ki mellyéből a’ válasz mellyet onnan vett. Viszketeg e, vagy hűség végre eggyikét a’ Theléz’ leveleinek felbontatá vele. Az íme így volt írva:

„Uram, ha szíved, nem ércz, meg kell lágyúlnia eggy boldogtalan asszony’ fájdalmaitól ki kész kiontani vérét ha azzal atyja’ szabadságát megvásárolhatja. A’ férjem, Aristion, kinek én nem szégyeltem megvallani hogy létemet sklávtól vettem, mindent elkövetett hogy e’ régen-siratott atyát nekem vissz’adhassa. De minden igyekezete hasztalan volt kitanúlni hollétét. Végre azt a’ hírt veszem hogy a’ te hatalmadban vagyon; de a’ legszegényebb környülmények köztt veszem azt. Pénzzé tettem mindent a’ mim maradt, de még igen is sok hija annak a’ mit váltságáúl kívánsz. E’ szerént egyedül eggy mód maradt-fenn kívánságom’ elérésére; hogy magamat cserébe adjam néked sklávúl az atyámért. Nem illik hogy én szabad legyek holott az atyám lánczot hord. Én még ifju vagyok: őtet elgyengítették esztendeji. Az én szolgálatom neked több hasznot hajthat mint az övé. Kezeim meg fognak keményedni a’ munkára, ’s szívem tűrni ’s szenvedni megtanúlt. Ha akartam volna élni azon alkalommal mellyet nékem ifjuságom nyújt, ámítgatni a’ férjfiakat, nem szorúlnék e’ rettenetes kénytelenségre, de a’ rabság kevésbbé gyalázatos mint a’ vétek, ’s én nem késtem választani.”

A’ leány, ellágyúlva a’ szánakozás és tisztelet által, a’ levelet Alcimachusznak vitte. Ah, kiálta az elfojtódott szívvel ’s könyűktől-ázó szemekkel, ez tehát az oka hogy jobbomat el nem fogadá! Ő sklávnak gyermeke. Mit tesz az? Piruljon a’ szerencse hogy thrónon nem űl. Melly gyermeki hűség! melly nagylelkü szeretet! ’S Theléz, te skláv lennél? te lennél skláv, Theléz? Nem! soha nem! – Kényszerítlek a’ nagy Istenekre, monda a’ leánynak, tartsd magadban e’ titkot. Én indúlok; asszonyod’ könyűji fel lesznek szárasztva, ’s a’ te hűséged nem marad jutalom nélkül.

Alcimachusz elérkezik Argószba, ’s a’ Theléz’ atyja szabad. Az az Idegen a’ ki érette lefizette a’ váltságot, pénzt ad neki a’ mivel Athenébe útazhasson, ’s így szóll hozzá: megfogod látni Thelézt ’s szabadságodat az ő gyermeki hűségének ’s tiszta erkölcseinek köszönhet’d. Tőle függ hogy magát és tégedet boldoggá tegyen. De ha az a’ szolgálat mellyet tőlem vészesz, kedves néked, ígérd-meg hogy reá bírod tiszteletre-méltó leányodat hogy születése’ szerencsétlen voltát az előtt a’ ki jobbja után törekedik, titokban tartsa. Én azt jól ismerem; felette becsűli leányodat; neki irtóztató lenne látni pirulását. Ha pedig jóltevőd öszve akad veled, zárd-el magadban hálád’ érzéseit. Őneki elég tőled ismertetni. – Hogyan? monda fuldokló szózattal az Öreg ’s az én lyányom nem fogja e ismerni a’ kezet, melly lánczaimat feloldotta? – Nem; monda Alcimachusz; mentsük-meg Thelézt azon kínos pirulattól. Némelly kötelesség megalázza a’ lelket; hagyd-meg te az övének a’ maga nemességét, szabadságát. Az Öreg mindent ígért megmentőjének.

Elérkezik Athenébe. Leánya elájúlt midőn meglátá. Oh atyám! ugymond, melly Istenség ad vissza sírásimnak? Urad’ fösvénysége megengedte e magát végre lágyítatni? – Igen is, lyányom, felele az Öreg, tudom én, hogy én a’ te kegyednek köszönhetem szabadságomat, életemet, ’s azt a’ már nem remélt örömet hogy karjaid köztt halhatok-meg.

Alcimachusz, azonnal hogy visszaért, mind azzal a’ mit a’ szerelem édest mondhat, únszolá Thelézt hogy eggyezne-meg öszvekeléseken. Az Öreg intette leányát hogy eggykori alacsony állapotjokat tartsa örök titok alatt. Nem, felele ez neki teljes elszánással; azt megvallani nincs olly gyalázatos mint eltitkolni; a’ ki szövetségem után vágy, meg is hallja tőlem ki vagyok.

Azt akarod tehát, ugymond Alcimachuszhoz, hogy neked szívemet felnyissam? Míg szerencsétlen voltam, magamba zártam gyötrelmeimet: de te érdemes vagy hogy részt végy örömeimben. A’ Végezés engem skláv-atyától hagya születni. Engem kivontak a’ megvettetésnek ezen állapotjából: de az atyám benne senyvedett. Eggy jóltevő Istenség végre vissz’adá őtet nekem; szabadon van, itt van, ’s megfogod látni. Azonban előbbi állapotunk’ mocska eltörölhetetlen; ’s elbeszéllni neked kik vagyunk, annyi mint eggy úttal azon változhatatlan végezésemet is kimondani hogy nekem sem a’ te tekinteted, sem az én hálám nem engedik hogy kérésedet teljesítsem.

Te engem kegyetlenül bántasz, Asszonyom, felele Alcimachusz az elkeseredés’ és szerelem’ legérdeklőbb hangjával. Tőlem tehát nem kell e annyit várni mint a’ mit Aristion teve? Hát őelőtte titokban tartottad e születésed’ alacsonyságát? Bizonyosan nem. Gondolt e ő a’ történetnek ’s köz vélekedésnek igazságtalanságával? Én tanítványa vagyok Aristionnak; az ő tanításai nekem mélyen szívembe vannak vésve. Gyalázat e nekem az ő példáját követnem? Vagy arról kételkedel talán ha bennem van e az ő követésére elég erő? – Nem arról kételkedem, felele mosolyogva az asszony; csak okosságot kívánok többet; mert csak annak vagy hijával. Aristionnak volt ideje ismerni magát; te nem vagy az ő korában hogy magadért felelhetnél. Megmentelek azon kénytelenségtől hogy lépésedet megbánd.

Alcimachusz, nem remélvén többé semmit Theléznek győzhetetlen állhatatosságától, térdre omlott előtte hogy irgalomra lágyíthassa. ’S íme e’ pillantatban nyil az ajtó, ’s a’ megszabadított Öreg belép. Mit látok? ah, lyányom, ez ő! ez ő!... De eggyszerre emlékezvén a’ tilalomról, megnémúlt, szabadítójára szegezte szemeit, ’s könyűk öntötték-el arczát. Hogyan, atyám? monda az álmélkodó Theléz, ’s te ismernéd őtet? Úgy mondád hogy ez ő. Mit tész ez? Szóllj, mit teve? Hol ismerted őtet? – Alcimachusz, te sülyedt szemekkel állasz, te pirúlsz; az atyám ellágyúlva néz reád! Ah, értelek mind kettőtöket! atyám, téged ő válta-meg! én az ő kezeiből vettem az atyámat! – Igen is, leányom; ő az én jóltevőm. – ’S ezt fogadtad te nekem? kérdé Alcimachusz a’ lábaihoz rogyó Öreget. – Bocsáss-meg, felele az Öreg; szívem tele volt; a’ leányom megértett; én róla nem tehetek. – Jó; ha tehát már mindent tud ez a’ te kegyetlen leányod, jer, kényszerítsd, ne űzzön a’ kétségbe-esésig; jobbját kérem; szívét kérem jutalmáúl annak a’ mit tőlem vett. A’ sírásig lágyúlt Öreg feddeni kezdé leányát hálátalansága miatt mellyről szíve semmit nem tudott; ’s megfogván reszkető kezét, szabadítójának jobbjába zárta.

Atyádnak kell tehát köszönnöm e’ kezet mellyet magad megtagadtál tőlem? mondá olvadt szívvel Alcimachusz, ’s megcsókolván azt. – Légy nyugtan, felele Theléz mosolyogva; kezemet, igen is, az atyámnak köszönheted; szívem régolta tiéd volt.

Alcimachusz, elrészegűlve boldogságában, a’ nap’ hátra lévő órájit arra fordította hogy más nap’ Mégara felé indúlhasson. Éjszaka’ a’ legédesebb álomban ismét megjelene néki a’ Tündér, ’s így szóllott: Légy boldog, Alcimachusz, szeress nyugtalanság ’s bírj únadék nélkül; érd-el a’ mit kívánsz, ’s csinálj sok irígyet, ’s soha az ne lehess! Ezt nem tanúság gyanánt mondom neked: szerencsédet hirdetem vele. Te a’ tökéletes boldogság’ kútfejéből ittál. Bőven osztom én piros és rózsaszín’ palaczkjaimat: a’ kékemet kedvenczeim’ számokra tartom.

A’ SZAMNIUMI MENYEGZŐK.

Hagyjon részt alkotványaiban az asszonyi nemnek minden Törvényszabó ha a’ férjfiak’ szívével bírni akar; fűzze-öszve javokat a’ törvény’ és erkölcsök’ tekinteteivel, ’s a’ rényt és dicset vesse a’ szépség’ és szerelem’ gondjai alá: e’ fortély nélkül munkája nem lát sikert.

Tudta ezt Szamnium, az a’ hadakozó kis Respublica melly a’ nagy Róma’ bajnok-seregét a’ gyalázat’ járomfája alá hajtá, és a’ melly ezzel sok ideig vetekedett az elsőségen. A’ Szamniszt katonává, hazafivá ’s minden próbát kiálló jó-emberré az tette hogy ezen tulajdonoknak a’ szeretetre legérdemesebb leány volt bérül rendelve a’ törvények által.

A’ menyegzők’ napja minden esztendőben azon temérdek téren innepeltetett mellyen a’ katonai gyakorlások szoktal vala tartatni. Ekkor mind az az ifjuság melly új csemetéket sarjazhatott a’ hazának, felgyülezék. Itt választák-meg a’ legények a’ magok’ hitveseiket azon rang szerént mellyet nékiek tetteik ’s magok-viselete nyert a’ haza’ Évkönyveiben. Könnyü képzelni melly triumph volt ez azoknak a’ kik győztes ifju által választattak; ’s a’ szerelem és büszkeség, ez a’ két hatalmas ingerje az emberi szívnek, mint buzdíthaták őket rényre, mellytől e’ nagy napnak egész szerencséje függött. A’ párosúlás innepe minden esztendőben remegő nyugtalansággal váratott. Addig az ifjak és leányok csak a’ templomokban láták egymást, szülejiknek vígyázó szemeik előtt, ’s olly szeméremmel melly egyenlően szent vala mind a’ két nemnek. De ez a’ tartalék nem ellenzé a’ hajlandóságot; szem és szív szabadon teheték a’ választást; csak az volt megszeghetetlen tisztje a’ gyermekeknek hogy óhajtásaikat szülejiken kivül senkivel ne tudassák; az efféle kireppent titok nagy mocskot fogott volna húzni az egész háznépre. Ez a’ bíztos megvallása lelkeik’ legféltőbb titkának; ez az édes kifakadás mellyet az óhajtás, gond, remény és félelem csak a’ természet’ tiszteletes keblében mert magának engedni, az atyákat és anyákat barátjaikká, vígasztalójikká ’s gyámolaikká tette gyermekeiknek. Innen az eggy fél’ dicsősége, onnan a’ más fél’ boldogsága az emberi szívnek legelevenebb köteleinél fogva kötötte-öszve a’ háznak minden tagjait, ’s az a’ közössége az örömnek ’s bánkódásnak, mellyet közttök a’ szokás szűlt ’s a’ kötelesség szentté teve, egész a’ sírig tartott. Ha a’ szerencse meg nem koronázta kívánságaikat, a’ hajlandóság melly magát ki nem nyilatkoztatta, annál könnyebben teve-le tárgyáról minthogy úgy is hasztalan volna makacsúl igyekezni elnyerése után, és mivel ez az elsőbb hajlandóság az új választás által mellyet tenni kelle, eltolatott; mert e’ nemzetnél a’ párosodás polgári kötelesség volt. Tudta a’ Törvényszabó hogy a’ kinek magának nincs felesége a’ másokéra tart titkon számot; ’s vétekké tevén a’ házasságtörést, kötelességgé tette a’ feleségvételt. Az ifju tehát elérvén a’ kirendelt kort, fellépett a’ Gyülekezet’ elébe, ’s rangja szerént megválasztotta mátkáját, bár szíve’ kívánsága szerént nem választhatott.

A’ hadakozó nemzetek köztt a’ szépség még a’ gyengébb nemnél is büszke és komoly, ’s érezteti honnja’ szokását ’s rendtartásait. A’ Szamniumi leányok’ legkedvesebb időtöltése a’ vadászat volt. Az a’ gyorsaság mellyel ők a’ kézívet felrántották ’s ellőtték nyilokat, az a’ könnyűség mellyel futni tudtak, isméretlen tulajdonok minálunk. E’ gyakorlások csudálásra-méltó hajlékonyságot adtak az ő testeiknek, ’s magok-viseleteknek olly szabadságot melly el volt öntve kellemmel. Ha letették a’ fegyvert, maga a’ szemérem látszott űlni homlokaikon; de mihelytt a’ tegzet felkötötték, fejek büszkén görbült félreemelkedő nyakokon, ’s katonai tűz szikrázott szemeikből. A’ férjfiak’ ábrázaikon érett, hallgató lélek űlt, ’s a’ csaták’ képe melly mindég szemek előtt lebegett, eggy bizonyos elkeseredés’ bátorságát adta nékiek. E’ hadakozó ifjúság’ seregében könnyü vala az öreg Telamon’ fiját ki a’ maga idejében vitézen viselte vala magát a’ szabadság’ ügyéért, arczvonásainak rendességéről, bőre’ gyengéd voltáról ’s színének elevenségéről kiismerni. Ez a’ tisztes atya, kezébe adván fijának a’ fegyvert, Fiam, ugymond, öreg pajtásaim gyakorta kötődnek velem, ’s azt mondják hogy öltöztesselek asszonyruhába, ’s szép Vadászleány vál belőled. Atyádnak fájnak ez évődések, de remélli hogy a’ természet meg nem tévedett szívedben, ha ábrázod’ megválasztásában megtévedett is. Bízzd reám magad’, atyám! felele néki a’ szép tűzre gyúladt gyermek; kötődőid örülni fognak idővel ha fijaik nyomdokomba hágandanak. Egyéberánt ők lássák ha engemet lyánynak néznek: az ellenség, tudom, megérzi hogy az nem vagyok. Kalliász szavát állotta, ’s annyi bátorságot, olly rettenhetetlen lelket mutatott hogy a’ közönséges tréfa közönséges magasztalássá vált. Álmélkodva mondogaták egymásnak társai: Ki hitte volna hogy ez asszonyi alakban férjfi lélek lakozik? Ezt sem hideg, sem koplalás, sem álmatlanság meg nem tudja lankasztani; ’s e’ szemérmes képpel szint olly bátran megy’ halálnak mint mi!

Eggy nap’ a’ mint Kalliász hideg vérrel nézné a’ körültte omló nyilzáport, De mondd-el csak, monda neki eggy rút-képű társa, hogyan tudsz te illy vitéz lenni a’ ki illyen szép vagy? E’ szók alatt a’ túba jelt adott a’ megtámadásra. No’s, te, a’ ki illyen rút vagy, felele Kalliász, jer, ’s lássuk, mellyikünk kapja-el ama’ zászlót? – Nyargalva omol mind eggyik mind másik a’ legtömöttebb csoport közzé, ’s Kalliász imhol jő vissza, ’s hozza a’ Sast.

Azonban itt vala az idő mellyben néki a’ házasok közzé kellett lépnie; ’s az atyaiság által megszerzeni a’ polgári just. A’ leányok, kik magasztalással hallák emlegetni vitézségét ’s szépségét édes ellágyulással nézték, irígylették tekinteteit egymásnak. Végre eggyike magára voná azokat. Az a’ szép Aedésima vala.

Aedésima a’ legnagyobb mértékben eggyesíté azt a’ szemérmes bátortalanságot és azt a’ büszke tüzet a’ maga személyében melly tulajdona volt Szamnium’ leányainak. A’ törvény, a’ mint már feljebb mondottuk, nem ellenzette a’ szemeknek hogy egymáshoz szólljanak; pedig a’ szerelem’ szemei igen beszédesek ha külömben nem engedtetik szóllás. Ha láttál valaha két Szerelmest eggy rettegett tanú’ jelenlétében, nem csudáltad e melly sebességgel nyilatkoztatja-ki magát eggy lopott pillantás által az egész lélek? Kalliásznak eggy tekintete elárulta a’ leány előtt lángjait, óhajtását, rettegését, reményét, ’s azt a’ szép vetélkedését az érdemnek és dicsőségnek mellyet a’ szerelem gyúlasztott szívében. Aedésima ellenben, úgy tetszett, megtiltotta szemeinek hogy a’ Kalliászéit keressék; de ezek gyakran lomhák voltak engedni a’ tilalomnak, ’s csak akkor sülyedtek-alá mikor már a’ várt feleletet megkapák. Kivált pedig eggy nap’ – ’s épen ez intézte-el a’ Kalliász’ győzedelét – eggy nap’ ezek a’ szófogadatlan szemek sokáig meg nem mozdúlva függvén a’ szép ifjan, eggyszerre emelkedtek-fel, eltelve a’ legdrágább nedvvel, az egekre. Hah, értem! monda magában az elragadtatott ifjú; értem néma kívánságodat, ’s teljesedésre hozom! Gyönyörü teremtés, ha nem hízelkedem e sokkal magamnak? Nem azt kérték e szemeid az egektől hogy magamat választhatásodra érdemessé tehessem? Az ég meghallgatta kérésedet; érzem azt szívem’ mozdúlatain. De ah, hány törekedik majd a’ te birtokod után! A’ nagy tettek mindég a’ környülményektől függenek. Ha ez mást ér, nem engem, oda az első választás; pedig kire eshetik az egyébre, szép Aedésima, mint tereád?

Ez a’ gond fogta-el szüntelen’ Kalliászt, ez szüntelen’ Aedésimát is. Ha Kalliásznak választás engedtetnék, ugymond a’ leány, úgy ő engem fogna, azt hiszem, választani. Ismerem szerelmét; beláttam az ő lelkébe. Hányszor tapasztaltam hogy midőn közzénk lép ’s társaimhoz szóll, senki eránt nem mutatja azt a’ félénk gondot mellyet énerántam bizonyít. ’S szava melly külömben is édes és szelíd, még édesbbé, még szelídebbé lesz ha hozzám szóll. Hát szemei… oh azok a’ szép szemek! azok nékem azt mondják valahányszor reám néznek, a’ mit még bizonyosan nem mondottak senkinek! Adnák az Istenek hogy csak nékie tessem! Kedves Kalliász, melly boldogtalan volna a’ te Aedésimád ha ő másnak találna valakinek szép lenni nem teneked! Melly külömbség van teköztted és a’ te vadon társaid köztt, kiktől elijedek ha szemeiket reám vetik. Vad tekintetek elrémít. Kalliász szint olly vitéz mint akármellyik őközzűlök: de a’ Kalliász’ képében nincs semmi vadság, ’s édes szemeiből bájolás szól

sóll

ha sisak alól lövellnek is elő. Tudom én hogy Kalliász csudát tesz vitézségével: de hát ha mind a’ mellett a’ szerencse elárulja a’ szerelmet? ha más kapja-el az első választást? Ah, e’ gondolat elfagylal!

Aedésima nem titkolta-el gondjait anyja előtt. Tégy szent fogadásokat Kalliásznak dicsőségéért, monda nékie, azok leányodnak szerencséjéért lesznek téve. Hiszem, tudom, hogy ő engem szeret, én pedig ah, nem vagyok e én kénytelen őtet imádni? Magad tudod mint becsűlik Öregeink; ő a’ szerelme minden leánytársaimnak; látom zavarodásokat, pirulásokat, mikor feléjek közelít; szerencsésnek tartja magát a’ kihez szóll. – Jó, leányom! felele az anyja; ha szeret, téged fog választani. – Oh bizonyosan engem választana, ha megengedtetnék hogy válasszon. De, anyám… – De leányom, a’ sor eljő őreá is. – Őreá is? akkor késő lesz! felele Aedésima lesülyesztvén szemeit. – Hogyan, leányom, hiszen ha az ember téged hall, azt gondolhatná hogy minden rajtad fog kapni; te igen is sokat ígérsz magadnak. – Én nem ígérek; én reszketek attól; szerencsésnek fognám mondani magamat ha csak annak az eggynek tetszeném a’ kit örökké fogok szeretni!

Kalliász a’ táborba-indúlást előző estve megölelte atyját, ’s így szólla: Isten veled, tisztelt nemzőm! te engem vagy soha nem látsz-meg, vagy úgy látsz mint első magzatját Szamniumnak. Így, fiam, így! ezt szeretem én hallani. Jólszületett gyermeknek illyen szó illik szájába. Valóban olly tűz által is látlak elevenítve melly csudálással tölt-el. Szóllj, melly Istenségek lehellték azt mellyedbe? – Melly Istenségek, atyám? A’ szerelem és a’ természet! az a’ kívánság hogy magamat érdemessé tehessem tereád és Aedésimára! – Úgy? tehát a’ szerelem belé avatta magát a’ játékba? Azt én örömest értem. De mondd-el csak, nékem úgy tetszik hogy a’ te Aedésimád nálam is szemet szúrt. – Oh, az nem csuda, ha néked is tetszett! – Azt néki meg kell adnom hogy szép. – Szép? de az; mint a’ Dicsőség! – Még most is szemem előtt van; monda az Öreg, ingerleni akarván fija’ tüzét; növése ollyan mint eggy Nymphé. – Ah, atyám! te a’ Nympheknek nagy becsűletet tészesz ezen hasonlítás által. – Járása olly könnyü. – És melly nemes! – Színei elevenek. – Liliom és rózsa! – ’S repdeső hosszú haja mellyet olly rendesen tud felaggatni. – És azok a’ szép szemek, atyám! ah, azokat kellett volna látnod mikor őket sok ideig rajtam nyugtatván, az egekre emelte, ’s diadalmamért fohászkodott! – Azt neki meg kell adnom; Aedésima igen szép; de tudod e hogy birtoka után sokan fognak törekedni? – Oh, ezrek meg’ ezrek! – Elkapják előled! – Énelőlem? – Valót szóllván, féltelek; a’ Szamniumi ifjak vitéz derék ifjak. – Az nekem legkisebb gondom. Csak alkalmom adassék, érdemleni Aedésimát, ’s meglát’d, rólam lesz eggy kis szó. – A’ jó Öreg, a’ ki eddig csak tüzelni akarta fiját, nem tartóztathatá-meg tovább könyűjit. Ah, ugymond, megölelvén a’ szeretett fiút; melly megbecsülhetetlen ajándéka az egeknek az érzékeny szív! Ez a’ kútfeje minden rénynek. Édes fiam, eltöltesz örömmel. Még elég erőm van hogy eggy tábort tégyek, ’s te olly szép reményekkel éleszgetsz, hogy kedvem jött eggyütt menni-el veled.

Az indúlás’ napján, a’ szokás szerént, a’ sereg kifoszolva ment végig a’ piaczon öszvegyült leányság előtt, hogy az ő látások az ifju Vitézeket tűzbe gyúlassza. A’ jó Telamon fija mellett méne. Nézzd, nézzd Telamont, mint megifjodott! kiáltának az Öregek; hová

hóvá

megyen ő ebben a’ korában? Menyegzőre! felele ez; menyegzőre! Kalliász még távolra mutatá neki Aedésimát, a’ ki mennyei szépsége által felülmúlta társait. Az Öreg le nem fordította szemét fijáról, ’s midőn mellette elmentek, vette észre hogy az a’ csendes szelíd kép hadi tűzre gyúladott, ’s olly rettenetes lett mint a’ Márszé. Így, így fiam! monda az Öreg; légy szerelmes; a’ mint látom, az neked jól áll!

Nagy része a’ táborozásnak abban mult-el, hogy a’ két ellenség szemmel tartotta egymást, ’s nem eresztette a’ dolgot végső ütközetre. E’ seregben állott a’ két hatalomnak egész ereje, ’s a’ Vezérek, mint eszes hadakozók, mind az eggy mind a’ más részről kímélni akarták azt. De az ifju Szamniszok kiknek a’ házasodás volt gondjok, lángoltak megtámadni a’ Rómaiakat. Én még semmit nem tettem, monda az eggyik, a’ mi érdemlené hogy a’ Haza’ Évkönyveiben feljegyeztessék, ’s íme az a’ szenny vár hogy dicséret nélkül fog neveztetni nevem! – Be nagy kár, ugymonda a’ másik, hogy nem adnak alkalmat kitenni magunkért! Én ezidén csudát tettem volna. – A’ mi Vezérünk, mondának igen sokan, bennünket gyalázatba hoz öregeink ’s mátkáink előtt. Ha úgy viszen-vissza hogy öszve nem kapunk, azt fogják hihetni hogy nem bízott hozzánk.

A’ bölcs Vezér kitől a’ sereg függött, csendesen hallgatta népe’ békétlenkedését

békétlenkedést

. Két hasznot ígért magának ezen késedelemből; eggyiket azt, hogy az ellenség félelem’ és erőtlenség’ jeléűl veszi lassuságát ’s gondolatlanul üt reá; másikat azt, hogy embereinek tüzök a’ legfőbb pontig gyúlad-fel míg őket elébe viszi az erős ellenségnek. Megleve a’ mit várt. A’ Római Imperátor öszvegyüjtötte népét.

Rómának Véd-Istene, ugymond nékiek, győzni fog; íme a’ Szamnium’ Géniusza retteg előtte, ’s nem állja-ki közelítését. Rajta, vitéz Quirítek! a’ hely fekvése kedvez ugyan nékiek: de erőnk ’s vitézségünk elégséges pótolék minekünk. Miénk a’ diadal; jertek, kövessétek Vezérteket! – Imhol a’ régen várt óra! monda a’ maga ifju Vitézeihez a’ Szamniumi Vezér. Jőnek. Hagyjátok közelíteni eggy nyillövetnyiig; ’s akkor szabadságtok lesz megérdemleni mátkáitokat.

A’ Római sereg közelít, ’s a’ Szamniszok veszteg állanak. Omoljunk reájok! kiált a’ Római Vezér; a’ vesztegálló csoport nem állhat ellent a’ beléje csapó erőnek. ’S e’ pillantatban a’ Szamniszok úgy rohannak az ellenségre, mint a’ Circuszban a’ paripák midőn előttök a’ verőcze megnyíl. A’ Római nép megáll; meg nem bomolva, öszve nem keveredve fogadja a’ reája ütő Szamniszokat, ’s a’ tanult Harczoló a’ megtámadást hirtelen védelemmé változtatja. Hihetetlen makacssággal folyt jó ideig a’ viadal. A’ ki ezt képzelni akarja, gondolja-el hogy itt azok harczoltak a’ kiknek szíveiket Szerelem, Természet, Haza, Szabadság és Dicsőség buzdította, és a’ kik mind ezért egyetemben küszdöttek itt. Eggyikében az újra meg’ újra kezdett csetepatéknak az öreg jó Telamon veszedelmes sebet kapott, fija’ oldala mellett szabadalkozván. A’ hű fiu látván hogy az ellenség hanyatol, ’s megnyertnek vélvén az ütközetet, engedett a’ természet’ ellent-állhatatlan sugallatának, kivitte atyját a’ tolongásból, ’s segédjére volt, hogy magát a’ csata’ helyétől bizonyos távolságra vonhassa. Ott eggy agg tölgy’ lábánál kötözte-bé sírva mély sebét. Azonban midőn a’ sebből a’ nyilat már kivonta, zajt hall; megfutamodva ment-el mellette eggy csoport Szamniumi ifjúság. Pajtások! kiálta nékiek, ott hagyván atyját; mi ez; hová szaladtok? íme erre az út! ’s látván hogy a’ Római sereg’ bal szárnya meztelen’ áll, jertek, monda, támadjuk-meg ott őket; meg vannak verve ha engem követtek. Ez a’ véletlen kanyarodás réműlést okozott az ellenségi sereg’ bal szárnyában, ’s Kalliász, látván hogy visszavonúlnak, Vegyétek űzőbe őket, ugymond társaihoz; ez az út nyitva van; én eggy pillantatig ide hagylak hogy segédjére lehessek az atyámnak. – A’ győzedel végre a’ Szamnium’ részére hajlott, ’s a’ Római nép, elerőtelenedve nagy vesztesége által, kénytelen vala kőfalai közzé vonni magát.

Kalliász elalélva lelte atyját, midőn hozzája ért; de a’ jó Öreg fijának gondjai által visszahozatott az életre. Meg vannak e verve? kérdé Telamon, felnyitván szemeit. Űzik őket, felele a’ fija; dolgunk jó renden áll. Ha úgy van, monda Telamon, igyekezzél engem életben tartani; édes az a’ győzelmesnek ’s szeretném látni menyegződet. A’ jó Öreg sokáig nem szóllhatott tovább, mert az elfolyt sok vér nagyon elgyengítette.

A’ Szamniszok az egész éjet a’ megsebesedtek’ kötözésére fordították. Nem mulasztottak-el semmit a’ Kalliász’ érdemes atyja körül, a’ ki erejének nagy elfogyásából végre fel is gyógyult.

A’ táborból hazatérés két okból volt menyegzők’ innepévé rendelve; először, hogy a’ jutalom nyomban kövesse a’ hazának tett szolgálatot ’s annál nagyobb erővel hasson példája; másodszor, hogy az új házasoknak télen által idejek légyen éltet adni a’ Haza’ új polgárainak, minekelőtte ezért tavasszal ismét kiteszik a’ magokét. Ezen tüzes ifjúság’ tettei ragyogóbbak lévén most mint mindenkor másszor, úgy ítélték a’ nép’ elsőji, hogy azon innepnek melly ezeket koronázni fogja, több pompát és fényt kell adniok.

Kevés leány volt a’ hazában, a’ ki, mint Aedésima, szívének érezései által titkos eggyet-értésben nem volt volna valakivel az ifjak közzül; ’s mindenike fogadásokat tett annak dicsőségéért a’ kinek jobbját megnyerni remélte, ha a’ választásra szabadságot nyerend.

A’ hely a’ hol öszvegyültek, eggy temérdek amphitheater vala, felékesítve diadali-kapukkal mellyekről a’ Rómaiaktól nyert zsákmányok függöttenek. Az ifju Vitézeknek fegyveresen kelle felgyülekezni. A’ lyánykák ívvel és tegezzel jelentek-meg, olly ékben, a’ millyet eggy boldog nép’ eggyügyüsége engedett mellynél ismeretlen volt a’ bujálkodás. Menjünk, leányok! mondának az őket csínosgató anyák; e’ nagy innepen mind kell mutatnotok a’ kecset mellyel benneteket az ég megáldott. A’ férjfi’ dicsősége abban áll hogy győzni tud: a’ miénk abban hogy tetszünk. Boldog leány a’ ki azon derék ifju polgároknak nyerendi-meg óhajtásaikat a’ kiket a’ köz ítélet legérdemesbbeknek kiált-ki hogy a’ hazának védelmezőket adjanak. Hajlékjokat az érdem’ pályaága fogja beárnyallani, a’ köz becsűlet vészi környül, ’s gyermekeik elsőszülöttjei ’s legbecsesbb reményei lesznek a’ hazának. Így szóllván, bor- ’s myrtusz-növéseket fontak leányaiknak szép hajaik közzé, ’s fátyolok’ hajtékainak azt a’ játékot adták melly kiki’ arczulatjához leginkább illett. Emlőjik alatt úgy kötötték-meg övöket hogy a’ könnyü lepel a’ legszebb habzással folyjon-le ágyékjokon; vállokra akasztották a’ tegzet, ’s oktatták mint álljanak, kézívekre támaszkodva, a’ legbájosbb helyzetben, ’s eggyik térdek felett felrántották a’ patyolatot hogy léptek több könnyüséget nyerjen. E’ gondosság eggyik része volt a’ szülei tisztnek őnálok, ’s maga ez a’ piperézkedés a’ rénynek fordítatván tiszteletére, részesült ennek szentségében. A’ leányok a’ víz’ kristályában tűkrözvén magokat, nem tetszettek tulajdon szemeik előtt soha eléggé szépeknek, ’s társa’ kecseit csudálván mindenike, eggy sem vala a’ ki magát el merje hinni.

De mind azon sok fogadások köztt mellyeket e’ nagy nap tétetett, nem vala hevesebb eggy is mint az Aedésimáé. Adnák az Istenek, monda az anyja, megölelvén kedves gyermekét, adnák az Istenek hogy kívánságainkat teljesedve láthassuk! De várd akaratjokat alázatos engedséggel. Ők, a’ kik neked kecset adtanak, magok tudják melly bér illet. A’ te tiszted az, hogy ajándékjokat szemérmes megadásod által koronázzd. Szemérem nélkül a’ szépség vakíthat ugyan, de soha nem érdekel; egyedül ez szerez néki érzékeny tiszteletet, ez által jut ő arra hogy csak-nem imádtatik. Ez a’ szeretetre-méltó szemérem fedje-el fátyol gyanánt kívánságaidat mellyeknek talán, minekelőtte a’ nap leszáll, más hajlandósággá kell válni. – Aedésima e’ gondolatot nem tűrhette a’ nélkül hogy szemei titkos cseppet ne ejtsenek. De mi hát ez, gyermekem? monda néki a’ dorgáló anya. Ez a’ sírás illetlen Szamnisz leányhoz. Tudjad, ezen ifju Vitézek köztt kik benneteket ma választani fognak, nincs eggy is a’ ki vért nem öntött érttünk és szabadságunkért, nincs eggy is a’ ki érdemes ne légyen reád, és a’ kinek te hazád’ adósságát lefizetni ne kevélykedhess. Tartsd jelen ezt magadnak, törőld-le könyűidet ’s kövess!

Más részről a’ jó öreg Telamon vezette-fel a’ Gyülekezet felé fiját. Hát? kérdé; mint dobog oda be a’ szívünk? Én tebenned örömet értem a’ táborban, ’s úgy hiszem hogy ma is örömet érek. Ah, atyám! sóhajta a’ szemérmes és kedvesének elvesztéséért rettegő Kalliász, nékem csak eggy szerencsés pillantat juta. Talán, ha te sebbe nem estél volna, többet fogtam volna tenni; a’ gyermeki hűség segédre szóllított. Nem vádlom magamat hogy dicsőségemet utána tettem javadnak; vígasztalhatatlan volnék ha hűségtelen találtam volna lenni hazám eránt; de nem volnék az kevésbbé ha szülémet hagytam volna segéd nélkül. Hála az egeknek értte, e’ két tisztem nem ellenkezett egymással; a’ dolog’ kimente az Isteneken áll. – Be megbízik az ember az Istenekben mikor baja van! monda az Öreg mosolygva. Csak valld-meg, úgy e, hogy így mint most, nem igen vert szíved mikor magad előtt láttad a’ Rómaiakat? De ne hagyd magad’; jól lesz minden; én neked szép mátkát ígérek.

Elérnek az amphitheaterbe hol a’ korok szerént helyt foglalt polgárok’ tömött rendjei elragadták az eltelni nem tudó szemet. Az épűlet hosszas-kerek volt. Az eggyik felen a’ lyányok űltek anyjaiknak lábaiknál; a’ másikon az atyák fijaik felett: az eggyik végen az Öregek’-Tanácsa fogott helyt, a’ másikon a’ még fel nem serdült ifjúság, esztendeiknek

esztendeiiknek

külömbségek szerént. A’ tavalyi házasok körülfogták a’ kerűletet. Csend, szemérem és tisztelet uralkodott mindenütt. De a’ csendet eggyszerre félbe-szakasztá a’ megriadt tábori kürtök’ harsogása, ’s a’ Szamnisz Vezér, ki a’ sereget az ellenségre vitte, fellépett az alatta vitézkedett bajnokokkal. Megjelenésére minden leány lesülyeszté szemeit; ő végig megyen a’ sokaság köztt, ’s a’ Bölcsek’ sorában letelepedik.

Felnyitják a’ Haza’ Évkönyveit, ’s a’ Feciális fenn-szóval olvassa esztendők szerént azon bizonyságokat mellyeket a’ Tisztviselők ’s a’ Hadivezér az ifjú Vitézek’ magok-viselete felől kinek-kinek adtanak. A’ ki gyávaság vagy rossz tett által mocskot vont nevére, az azon büntetés’ gyalázatjára vala kárhoztatva hogy örökre nőtelen maradjon, hanemha becsűletét valamelly szép tett által visszaszerzendi. De az illy esetek felette gyéren fordultak-elő. Hogy valaki becsűletesen ’s jámborúl élt, hogy hadi kötelességeinek megfelelt, az volt a’ legkissebb dicséret a’ mit eggy ifju Szamnisz érdemelhetett; ’s csak azt tenni a’ mit a’ kötelesség kívánt, eggyik neme volt a’ szégyennek. Sokan olly bizonyságait adták megrettenhetetlen lelkeknek ’s bátorságoknak mellyek egyébütt mindenütt bajnoki tettek gyanánt fogtak volna vétettetni, de e’ népnél annyira közönségesek valának hogy nem is látszottak érdemleni figyelmet. Eggynémelly tetszetesbb cselekedetek által múlta-felül társait; de a’ nézők’ ítélete annál sanyarúbb lett erántok, mihelytt olly tettek hozattak-elő mellyek fentebb dicséretet érdemlettek; ’s sok nemes tett melly a’ sokaságot elejénte csudálásra ragadá, elenyészett a’ sok dicséretesbb cselekedetek’ számában homályba sülyedvén-el a’ még szebbek ’s ragyogóbbak előtt.

A’ Kalliász’ első táborozásai ezeknek számokba valók voltak. De midőn a’ sor az utolsó év’ tetteire jött, ’s a’ Feciális azt említette hogy ő oda hagyta megsebesedett atyját hogy megfutamlott társait visszavezesse az ellenségre, ez a’ szép viadala a’ természetnek és haza’-szeretetének mindeneknek elnyerte voksaikat. Könyűk csorogtak az Öregek’ szemeiből a’ kik közelébb űltek Telamonhoz, ’s megölelték őtet örömekben; a’ távol-űlők pedig kezekkel ’s tekinteteik által jelengették részvéteket. A’ jó Öreg sírt és nevetett egyszerre; fijának még irígyei is tisztelettel néztek-fel reá, ’s minden anya Kalliászt óhajtotta vejének. Aedésima, reszketve és halaványan, fel nem merte emelni szemeit. Szíve, elfogva a’ remény és a’ csüggedés által, megszűnt verni; az anyja kinek ő térdei köztt űlt, nem merte bátorítani hogy zavarodását észre ne vegyék, ’s azt hitte hogy lányát nézi minden szem.

Lassúdván a’ köz javalás’ lármája, a’ Feciális Polyklétet nevezi-meg, ’s azt mondja felőle: Midőn az utolsó ütközetben Vezérünk’ lován halálos sebet ejtett eggy nyíl, ’s a’ Vezér ezen eset miatt nehány pillantásig védelem nélkül volt, eggy Római katona nékie szegzé láncsáját, ’s csalhatatlanúl ált’verte volna, de Polyklét elébe vetette magát a’ láncsának, ’s a’ döfést tulajdon testén fogta-fel. – Úgy van, igen is! monda maga a’ Vezér; ez a’ nagy-lelkü fiatal polgár a’ maga személyéből csinált nékem paizst, ’s hordja a’ mély sebet melly ellenem vala erányozva; ’s ha napjaim használatosak a’ hazának, azokat úgy nézem mint Polyklétnek ajándékát. A’ Gyülekezet melly e’ szók által kevésbbé volt ugyan megilletve, de a’ Polyklét’ szép tettét nem csudálta kevésbbé mint a’ Kalliászét, ugyan-azon dicséreteket adta neki; ’s a’ köz tisztelet’ voksa ’s a’ leányzók’ óhajtásai e’ két derék ifjú köztt meghasonlottak. A’ Feciális csendet parancsol, ’s a’ tisztes Bírák felköltek tanácskozni magok között. Sok ideig egyenlő foganattal vítatta állatását a’ két fél. Voltak a’ kik azt mondották hogy Kalliásznak segédre szorult atyja’ kedvéért nem vala szabad elhagyni helyét, ’s hogy elhagyván atyját ’s visszavezetvén a’ megszalasztottakat, csak előbbi hibáját tette jóvá: de ez a’ természettel ellenkező állatás csak a’ legkisebb számúaké volt. Végre a’ legvénebbik szót veve, ’s így szóllott: Nemde mi a’ szép tettet akarjuk megjutalmazni? Az tehát a’ kérdés, mi szebb, elhagyni e a’ haldokló atyát a’ haza’ szeretetéért vagy az él’tet szerencséltetni? A’ mi két ifjaink mind ketten tetemesen elősegéllék a’ győzedelt; a’ ti dolgotok, tisztelt Bírák, megítélni, mellyiknek került több áldozatba szép tette? Két egyenlően hasznos példa köztt azt illik inkább élesztenünk a’ mi nehezebb.

Ki hiszi-el e’ nép’ erkölcsei felől? eggy szájjal úgy ítéltek, hogy nehezebb eggy segéd nélkül szűkölködő haldokló atyától eltávozni a’ Haza’ javáért, mint szembe kelni a’ halállal, bár elkerűlhetetlen is, ’s Kalliászt kiáltá minden voks elsőnek. De a’ vetekedés melly most következett, még hihetetlenebbnek fog tetszeni. Fenn-szóval tartatván az Öregek’ tanácskozása, Kalliász megértette hogy néki egyedül azért nyujtatik a’ bér, mert nemesbb szándékból folyt a’ csudált cselekedet. Lelke felriadt, ’s vádolta őtet. Nem, ugymond, Bíráim tévedésben vannak; azzal nekem nem illik visszaélnem. Felkél, szóllani kíván, ’s csend lesz. A’ meg nem érdemlett jutalom, ugymond, hóhérja fogna lenni napjaimnak, ’s tiszteletre-méltó hitvesem’ kebelében elmérgesítené boldogságomat annak érzése hogy őtet igazságtalanúl bírom. Népünk’ Atyáji! ti úgy vélitek hogy, nékem nyujtván a’ jutalmat, azt koszorúzzátok, a’ ki legtöbbet teve a’ hazáért. Kénytelen vagyok vallást tenni, én nem egyedül a’ hazáért tettem a’ mit tettem. Szívem szeret, ’s meg akartam érdemleni a’ kit szeretek; ’s ha fényt húz reám a’ cselekedet mellyet ti javalástokra méltóztattok, úgy abban a’ rénnyel eggyütt a’ szerelemnek is vagyon része. Vizsgálja-meg önn-magát szerencsés bajnoktársam, ’s fogja a’ jutalmat ha tette nemesbb mint az enyém. – Miként fessem az álmélkodást mellyet e’ vallástétel támaszta! Ez eggy részről homályt vetett e’ nagylelkü ifjú’ szép cselekedetére: de más részről annál bajnokibbnak, csudálatra-érdemesbbnek ’s ritkábbnak mutatta rényét, mint bár melly elesés a’ hazáért. Ez a’ példája az egyenességnek két ellenkezőképen hatott az ő ifju társaira. Az eggyik fél, ’s ez az volt melly nyilván örömmel csudálta Kalliászt, a’ legnemesbb bizakodás által azt látszott vallani hogy ez a’ példa őket felűlemeli magukon

megokon

; a’ másik fél, kik elszégyenűlve állottak, általa, mint valamelly erejeket felülmúló teher által, öszvezúzva látszott. Az anyák és leányzók egyetemben azt ítélték méltónak a’ jutalomra a’ ki elég nagyszívüséggel bírt magát reá méltatlannak tartani; az Öregek pedig Polyklétre függesztették szemeiket. Ő nyugodt képpel várta hogy szóllni engedjék. Nem tudom meghatározni, ugymond végre, Kalliász felé fordúlván, melly lépcsőig kell az emberi tettnek haszna-nem-nézőnek lenni, hogy szépnek ’s tisztának tartassék. Ha jól veszem, az ember mindent a’ maga kedvéért tesz. Azt azonban tudom hogy én eggy illy nemes vallástételt mint a’ millyet most érténk, tenni nem fogtam volna. És ha az én magam-viseletemben volt is talán valami még szebb mint a’ tiédben, dicsőséggel ragyogó hazafi! melly ugyan még kérdés alatt vagyon: de az a’ szoros ítélet mellyel magad ítélted-meg tettedet, téged énnálamnál sokkal feljebb emel.

Az Öregek elakadtak, ’s nem tudták mint ítéljenek. Nem is szedtek voksokat az elsőség’ elintézése eránt. Víg kiáltozások által határoztatott-meg hogy arra mind ketteje érdemes, és hogy a’ másod választás nem elég jutalom sem eggyikének sem másikának. A’ legöregebbike a’ Bíráknak végre szót fogott ’s ezt mondá: De meddig fogjuk még kétségeink által e’ derék két ifju’ szerencséjét késlelni? Szívek megtette választását; engedjük hogy titkos kívánságaikat egymásnak kivallják. Ha nem ugyanazon tárgyat óhajtanak, nem szükség kapkodniok az elsőségen ’s azt veszik a’ kinek birtoka után vágynak. Ha eggyet szeret mind a’ kettő, ossza-el közttök a’ sors a’ pert, ’s Szamniumnak minden leányai köztt nincs eggy is a’ ki ne kevélykedjék azon hogy a’ kevésbbé-szerencsésnek vígasztalására lehet. Így szólla a’ tisztelt Androgeusz, ’s az egész Gyülekezet javalta szavait.

Kalliász és Polyklét középre lépnek. Kiterjesztett karral szaladnak egymás felé, ’s elnedvesűle minden szem. Reszket mind ez mind amaz, ’s nem meri megvallani szíve’ tárgyát; eggyike sem hiheti hogy a’ másika mást szerethessen mint a’ kiért ő ég. Én, monda Polyklét, az Isteneknek legtökéletesbb mívekért lángolok; övé minden szépség, minden kecs. – Ah, azt szereted a’ kit én imádok! felele Kalliász; így festeni őtet, annyi mint nevén nevezni. Mennyei arcza, büszke tekintetei, az a’ kimondhatatlan kellem melly néki egész alakján ’s minden mozdúlásain lebeg, eléggé megkülömbözteti minden más Szamnisz leánytól. Ah, barátom, melly szerencsétlen lesz közttünk a’ kit a’ sors más választásra kárhoztat! – Igen is, monda Polyklét, nincs boldogság Eliáne nélkül. – Eliáne nélkül? Hogyan? monda a’ feléledt

feléled

Kalliász; ’s te Eliánét szereted, a’ bölcs Androgeusz’ leányát? – ’S kit tudnék mást szeretni? kérdé Polyklét, meg nem foghatván Kalliásznak örömét? Ah kiálta ez elragadtatva; ő Eliánét szereti, nem Aedésimát! Jer, barátom, ölelj-meg; boldogok vagyunk mind ketten; vissz’adod éltemet!

Ölelgetéseikből mellyek most még hevesebbek lőnek mint elébb voltak, könnyü volt kiérteni hogy a’ szerelem helyre állította közttök a’ békét. Az Öregek közelébb szóllították, ’s meghagyták nékiek hogy ha nem azon-eggy tárgyért égnek, nevezzék-meg mátkájikat. Az Eliáne’ és Aedésima’ neveik’ hallására mindenfelé víg tapsolás hallatszott. Androgeusz és Telamon, a’ vitéz Eumenesz, Aedésimának atyja, és a’ Polyklété, kinek neve Melampusz vala, azon szívességgel örvendeztek kölcsönösen egymásnak melly az öregség’ örömei közzé szokott egyveledni. – Barátim, monda Telamon, a’ mi gyerekeink derék gyerekek; bezzeg lesz okok rajta lenni hogy ki ne haljon fajtájok! Ha elgondolom, esztendeimnek virágában vélem lenni magamat. Ez a’ menyegzők’ innepe derék dolog; mindég azt gondolom mikor itt van, hogy én veszem-el a’ hazának minden lyányát. Ezt mondván a’ jó Öreg, ugrott örömében; ’s társai, minthogy özvegy volt, tanácslották neki hogy álljon ő is a’ nőszők közzé. Ne kötődjetek! monda; ha illyen ifju volnék mindennap, kitennék magamért.

A’ Gyülekezet egyetemben méne templomba, az oltár’ zsámolyánál szentelni-meg kötéseiket. Polyklétet és Kalliászt diadali fénnyel kísérte házaikhoz a’ sereg, ’s közönséges supplicatió rendeltetett az Isteneknek, hogy a’ hazának két illy derék polgárt adtanak.

A’ KÉT SZERENCSÉTLEN.

Még nem nagy az ideje hogy Gróf Altensteigné a’ Boldog-Asszony’ Szűzeinek Pozsonyi Klastromjokban vonta vala meg magát. Az a’ szelíd vídám csend mellyet e’ magány’ házában látott lakozni, még keserűbbé, emésztőbbé tette szíve’ gyötrelmét. Mi szerencsések, ugymond, ez ártatlan galambok kik repűltöket az ég felé vevék! Nékik fellegtelen nap az élet; a’ világnak nem ismerik sem gyötrelmét sem örömeit!

Ezen Istennek-szentelt leányzók köztt kiknek szerencséjét irígylette, az eggy Seraphína látszott búsongani, szenvedni. Seraphína, még tavaszában az életnek, azon szépséggel bírt, melly az érzékeny szívnek szokott lenni czímere. De a’ fájdalom ’s könyhullatások elhervasztották elevenségét. Hasonló a’ rózsához kit a’ nap’ heve megbágyaszt, de kinek tikkadtában is lehet ítélni nyíltakori friseségéről. Úgy tetszik, a’ szenvedő szívek köztt valamelly titkos szótalan beszéd’ neme vagyon. A’ Grófné kiismeré e’ kedves illetődöttnek szemein a’ mit ott még senki nem sejtett. A’ szerencsétleneknek olly igen tulajdona szánni ’s szeretni egymást! Hajlandóságot kezde érzeni Seraphína eránt. A’ barátság mellyet a’ világiak alig éreznek, hevesség a’ Klastromokban. Szövetségek csak hamar igen szoros lett; de annak édességét eggy mind két részről rejtegetett keserűség mérgesítette. Egész órákat töltöttek eggyütt fel-sóhajtozva, nem mérészelvén tudakolni kínjoknak okát. Végre a’ Grófné félbe-szakasztá a’ hallgatást.

Viszont gyónásunk, ugymond, fájdalmainknak nagy részétől megmenthetne bennünket. Mind ketten elfojtjuk sóhajtásainkat. Illik e barátnak titkolódni barátja előtt? E’ szókra a’ szemérem’ színe futá-el a’ Seraphína’ képét, ’s szép szemei’ pillájinak leple megé rejtőztek-el. Ah! kiálta a’ Grófné, mit akar e’ pirúlás? eredhet e ez szégyenből? E’ kedves színnel egyedül a’ boldogság’ érzésének illene új díszt terjeszteni a’ szépségre. Szóllj, Seraphína, öntsd-ki szívedet barátnéd’ keblébe kinek sorsa kétség’ kívül nehézbb a’ tiédnél, de a’ ki enyhülést lelne tulajdon fájdalmában ha a’ tíéiden könnyíthetne. – Mit kívánsz, Asszonyom? Osztozom kínjaidban, de magamnak nincs a’ miben megbízhassalak. Egyedül változó egésségem okozza e’ lankadást mellyben látsz. Elfogyok lassanként, ’s hála az égnek, nem vagyok messze végemtől! – Az a’ lassú mosolygás melly utolsó szavait kísérte, egészen meghatá a’ Grófné’ szívét. Az tehát minden vígasztalásod hogy végedhez közelítesz? Halálodat óhajtva, miért nem vallanád-meg mi teszi előtted az életet útálttá? Mennyi ideje hogy itt vagy? – Öt esztendeje, Asszonyom. – Erőszak hozott ide? – Nem Asszonyom! az okosság hozott, maga az ég hozott, egészen magához akarván szívem’ vonszani. – E’ szív tehát a’ világhoz vala fűzve? – Ah, igen is, szerencsétlenségére! – Folytassd beszédedet. – Mindent elmondottam. – Seraphína, te szerettél, ’s e’ falak közzé temethetéd magadat! Eggy állhatatlant hagyál oda? – A’ leghűbb, szeretetre-legméltóbb halandót! Ne tudakolódjál tovább. Látod folyni vétkes könyűimet. Szívemnek minden sebei felnyíltak ez emlékezetre. Nem, kedves Seraphína, késő titkolódnunk. Látni akarom szívednek legtitkosabb redőjit hogy belé vígasztalást csepegtessek. Higyj nekem, Seraphína, a’ fájdalom’ mérge csak panaszokban liheg-ki; hallgatás alá fojtva annál emésztőbb lesz. – Kívánod, Asszonyom? Engedek tetszésednek. Sirassd hát a’ szerencsétlen Seraphínát; most sirassd életét, nem sokára halálát fogod síratni.

Alig jelentem vala meg a’ világban, ’s gyászos szépségem magára voná a’ hiu ifjúság’ szemeit. Csak eggy találkozék közöttök a’ ki, még ifjabb mint hogy a’ köz veszettség’ mirígye által megromolhatott volna, érezteté velem hogy van szívem. Egyenlő esztendeink, születésünk, vagyonunk, szüléink’ szövetsége és még inkább a’ viszont-hajlandóság, kötöttek egymáshoz bennünket. Kedvesem egyedül érttem élt. Szíveink eltelve önnmagokkal, szánakodva néztük azt a’ temérdek hiút a’ nagy-világban hol az öröm csak ál csillogás. De hova felejtem magamat? Ah, Asszonyom! melly keserves emlékezeteket fakasztatsz-fel itt bennem! – Hogyan, édes barátném, hát vádolhatod e magadat hogy igazságos valál? Mikor az ég két érzékeny és jó szívet teremt, csinál e nékik vétket belőle hogy felkeresik, magokhoz édesgetik, rabjokká teszik egymást? Mire teremtette volna tehát őket? – Oh, igen is, hogy gyönyörködve alkotta azt a’ szívet mellyben az enyém magát elveszté, mellyben a’ jóságnak nem vala szüksége az ész’ vezérlése után várni, melly semmi részben nem vádolhatta a’ természetet hogy neki szűk kezekkel nyujtotta ajándékait. Ah, Asszonyom, ki látta magát úgy szeretve mint én valék? Gondolod e hogy meg mertem vallani előtte szívemnek azon könnyü hánykódásait mellyek némellykor a’ legboldogabb szerelmet is érdeklik. Megfosztotta volna magát a’ nap’ világától ha azt szeretett Seraphínája ártalmára állította volna lenni nyugalmának. Néki az egész természet fogyatékot szenvedett ha szemeimben a’ leggyengébb fellegét sejtette a’ bánatnak; úgy hitte hogy ő okozta bántásomat, ’s magát vádolta minden kedvetlenség miatt a’ mi ért.

Könnyü megítélni melly mértékben szerettetett a’ szeretetre legméltóbbika minden halandóknak. A’ vagyon’ kívánása melly minden köteléket felbont, csak a’ való szeretetét nem, hasonlást hoza szüléink közzé. Eggy boldogtalan per volt kezdete ’s kútfeje szerencsétlenségünknek. Szüléink’ gyűlőlködése örök közfalat emelt közttünk. Véget kelle vetnünk az egymást-látásnak. Soha nem feledem mit írt nekem eggykor:

„Oda vagyok, szeretett barátném! megfosztanak eggyetlen birtokomtól. Leborultam az atyám’ lábaihoz, hév könyűkkel feresztettem kezeit, kértem, mondana-le e’ gyászos perről. Esküdtem hogy elvenni birtokodat nékem szentségtörés lenne; hogy gyűlőlni fognám azt kezeim köztt. Azt felelte hogy nincs eszem. Az emberek meg nem foghatják hogy a’ vagyonnál lehessen valami még becsesbb. ’S minek nekem a’ gazdagság ha téged vesztelek-el? – Még valaha megköszönöm, azt felelik, hogy most szavam’ nem fogadták. – Ha hihetném hogy esztendők, vagy a’ mit ők észnek neveznek, annyira megalacsonyíthatják lelkemet, elrettenvén eggy illy változástól, ez órában megszűnnék élni. Nem, nem, édes barátném, nékem személyem és mindenem tiéd. Hijába ítéli nékem a’ törvény eggy részét a’ te örökségednek. Én szívemben hordom törvényemet, ’s ott az atyám veszt. Bocsássd-meg neki, kérlek ezerszer, azon bosszantásokat, mellyekkel illet. Ne engedje az ég hogy szívem vétkes óhajtásokra vetemedjék; sőt kész vagyok elszakasztani napjaim’ számából hogy az atyáméit szaporítsam: de ha eggykor ura lennék azon birtoknak mellyet gyüjt és a’ mellyel kedvem ellen akar gazdagítani, azonnal helyre hozok mindent. Azonban el vagyok tőled tiltva. Talán parancsolni fognak a’ szívvel mellyet te nekem adtál. Ah! soha reá ne állj! Gondold-meg hogy éltem függ tőle; gondold-meg hogy esküvéseink fel vannak írva az egekben. De lesz e elég bátorságod ellene állani atyád’ erőltetéseinek? Reszketek e’ képzeletre. Nyugtass-meg, kérlek a’ leghűbb szeretet’ nevében!”

Kétség’ kivül válaszoltál levelére? – Igen is, Asszonyom; de csak eggy két szóval:

„Nem vádollak semmiben. Szerencsétlen vagyok; de tudok az lenni. Tanúlj tűrni tőlem.”

Azonban a’ per elindúlt ’s hevesen folyt. Eggy nap’, irtózatos nap! midőn az anyám reszketve olvasna eggy terhelő ítéletet, valaki vélem kívána szóllani. Ki az? kérdi az anyám; hadd jőjön. Az elnémúlt cseléd elakad, öszvebontja magát feleletében, ’s végre megvallja hogy levelkéje van számomra. – A’ leányom’ számára? ’s kitől? – Én jelen valék. Képzeld ijedésemet; képzeld az anyám’ fellobbanását, midőn annak fiját hallá neveztetni a’ kit üldözőjének hítt. Ha méltóztatott volna megolvasni a’ levelet melly fel nem bontva ment-vissza, talán el fogott volna lágyulni; legalább látta volna hogy semmi nem lehet tisztább mint viszonthajlandóságunk. De akár azért hogy tüze mellybe ez a’ boldogtalan Ítélet hozta volt, tágítani akart magán a’ kifakadás által, akár hogy az a’ titkos eggyet-értés mellyben most leányát a’ maga ellenségeivel lelte, előtte vétek volt, a’ legalázóbb pironságokat szórta reám. Elszégyenűlve buktam lábaihoz, ’s tűrtem fenyítékeit, mintha érdemlettem volna. Nyomban el vala végezve, hogy Klastromban fogom eltemetni a’ mit az én gyalázatomnak nevezett és a’ magáénak. Más nap’ ide hozattatám, ’s meg vala hagyva hogy hozzám senkit ne eresszenek; úgy tölték itt három holnapot, mintha szüléim, rokonim ’s az egész világ oda lettek volna örökre. Az anyám volt első látogatóm. Mingyárt sejtém öleléséből melly ítéletet fogna reám mondani. Meg vagyok buktatva, ugymond, mihelytt magunkban maradtunk; a’ gonoszság erőt vett, elvesztettem peremet, ’s azzal eggyütt a’ remény hogy a’ világban szerencsédet csinálhassd. Alig marad annyi a’ bátyádnak hogy születéséhez illőleg élhessen. Téged, gyermekem, ide szóllíta a’ Gondviselés; itt kell élned, halnod; holnap fátyolba öltözöl. E’ hidegen parancsoló szókra szívem elalélt, nyelvem elfagyott, ’s ájulva rogytam-le. Az anyám segédre kiálta másokat, ’s azalatt míg ők körülttem fáradoztak, elrejtezett könyűim elől. Feléledvén, e’ kegyes leányzók köztt látám magamat, kiknek társokká kell vala lennem; kértek, nyájaskodva hívtak, vennék részt édes nyugalmokban. De ez az ő életek csak az ártatlan szabad szívnek lehet kedves: az enyémnek az szüntelen tusakodást, hitszegést ’s bánkódást festett elébe. Irtóztató mélység nyilt-fel közöttem ’s kedvesem között, ’s örök elsülyedés fogtak-körül, ’s e’ szörnyü magányban, ezen elhagyásában az egész természetnek, az oltár’ lábainál leltem magamat, elfoglalva azon imádott tárgy által mellyet velem el akarának feledtetni. Ez áhítatos leányok jószívü együgyüségekben mind elmondták a’ mit a’ világ’ hivsága felől tudtanak: de én nem a’ világhoz voltam csatolva; azzal a’ kit benne hagyék nékem a’ legsivatagabb puszta is kies múlató lett volna. A’ mitől ők igyekeztek elvonni az nékem semmi volt.

Látni kívántam az anyámat. Ájulásomat elgyengült egésségemnek tulajdonítá. – Nem, Asszonyom, erőszakod okozza azt; mert itt nincs helye tovább a’ tettetésnek. Te adtad életemet, ’s elvehet’d; de, édes anyám, azért hordál e méhedben hogy mint áldozatot lassú halállal láss halni? ’S kinek szentelsz? Épen nem Istennek; ő, érzem, eltaszít; neki tiszta ’s önnkénti áldozatok tetszenek; nem akarja hogy abban a’ mi neki nyujtatik, másnak része legyen; ’s a’ melly szív neki adja eggyszer magát, annak örökre övének kell maradni. Ha erőszak visz az oltárhoz, úgy ott hitszegés ’s szentségtörés várnak reám. – Mit mondasz, boldogtalan? – Irtózatos valót Asszonyom, mellyet belőlem a’ kétségbe-esés sajtól-ki. – Igen is, Asszonyom, szívem magát tetszésed nélkül másnak adta; ártatlan vagy vétkes, nem enyém többé, egyedül Isten bonthatja-fel kötelékeit. – Eredj, elfajult leány, eredj vesztedre; nem ismerlek többé gyermekemnek. – Édes anyám, véred’ nevében kényszerítlek, ne hagyj-el, lássd kétségbe-estemet, lássd a’ poklot lábaim előtt. – Illy irtózatosnak festi tehát gyászos szerelmed becsűleted’ menedékét, ártatlanságod’ révpartját? ’S minek nézed te a’ világot? Tanuld-meg, ennek csak eggy bálványa vagyon: a’ gazdagság. Minden tekíntet, minden elsőség azoké, a’ kik sokkal bírnak. A’ szegénység’ osztályrésze a’ homály, a’ megvetés.

Ah, Asszonyom, ne elegyítsd e’ romlottak száma közzé azt… Azt, úgy e, a’ kit te szeretsz? Gondolom mit monda neked. Nincs része atyja’ igazságtalanságában, nem javalja cselekedetét, szán, helyre fogja hozni sérelmeidet. Üres ígéretek, gyermek-ember’ szavai mellyeket nem említ holnap! De bár légyen állandó szavaiban ’s fogadásaiban hív, az atyja még virágában vagyon, soká fog élni, mert a’ gonosz megöregszik; azonban a’ szerelem kihal, helyébe a’ nagyra-vágyás lép, a’ gyermeki kötelesség erőt vesz, valamelly hívatal, eggy csillogó ház’ szövetsége, eggy gazdag szerencse adja-elő magát, ’s a’ hiszelékeny leány űlve marad, ’s világ’ meséje lesz. Ím’ ez fogott volna sorsod lenni; ettől mente-meg anyád. Ma keserü könyűket okoz, de eljő a’ nap hogy áldani fogod értte. Magadra hagylak, leányom, készülj az áldozathoz mellyet Isten kíván. Mentől keserűbb az néked, néki annál kedvesebb lesz.

Mit mondjak, Asszonyom? Reá kelle szánnom magamat! Felvevém e’ patyolatot, e’ kötényt, a’ töredelmesség’ útjára tértem; ’s azon idő alatt míg még szabad a’ visszalépés, azt hittem hogy meg fogom győzhetni magamat, ’s elmém’ habzását ’s gyengeségemet azon veszélyes szabadságnak tulajdonítottam hogy szándékomat még meg lehet másolnom. Nem győzém várni hogy megtegyem az oldhatatlan esket. Megtettem azt, lemondottam a’ világról; az nem vala sok. De Szerelmesemről mondottam-le; ’s az több vala mintha életemről mondottam volna le.

Midőn az esknek ígéjit mondta szám, ajakimon-tévelygő lelkem elköltözni készült. Alig volt erőm az oltár’ lábaihoz vánszorogni; vissza onnan mások emeltek-el. Az anyám kegyetlen öröme által elfogva jött hozzám. Ne vedd zúgolódásképen, én Istenem! tisztelem őtet, még mindég szeretem ’s vég pihenésemig fogom szeretni. – Seraphínának ezen utolsó szavait, zokogásai szaggatták-meg, ’s orczájit két könypatak öntötte el.

Meg vala téve az áldozat, monda hosszas nyugta után; már Istené valék, nem a’ magamé. Érzékeimnek minden kötelékeit öszve kelle szaggatnom; áldozatom meghalatott a’ világnak, ’s úgy mertem hinni hogy valóban meg is holtam. De mint iszonyodtam-el szívem’ mélyébe tekintvén! A’ szerelmet találtam ismét benne; de a’ dühös vétkes szerelmet, a’ kétségbe-esett, magát hibásnak ismerő szerelmet, azt a’ szerelmet melly az ég ellen, a’ természet ellen, magam ellen pártola, mellyet a’ keserűség emésztett, a’ megbánás gyilkolt, ’s dühhé változtatott. Mit tettem! így kiálték-fel ezerszer; mit tettem! Az imádott halandó kit többé meg nem láthaték, minden kecseivel tűnt képzeletem’ elébe. Az a’ boldog kötés melly bennünket eggyesíteni akart, minden pillantata örömekkel teljes életünknek, azon két szívnek mellyet egyedül a’ halál fogott volna elszakasztani egymástól, minden érzései megjelenének rémült lelkem előtt. Ah, Asszonyom, melly csüggesztő képzelet! Mindent elkövettem hogy kitörőlhessem emlékezetemből. Öt esztendeje hogy szüntelen’ igyekszem elhárítani, ’s még is mindég visszatér; hijába tépem-ki magamat az álom’ karjai közzűl melly szüntelen’ az ő képét festi lelkem’ elébe; hijába futom a’ magányt hova értkeztemet várja; az oltár’ zsámolyainál is őtet látom, őtet találom az Istenség’ keblében is. Ugyan csak a’ kegyelemnek Istene végre megszánta szenvedéseimet. Az idő, az okosság, a’ sanyargatás elcsendesíték vétkes indulataimnak előbbi hevét; de helyébe fogyasztó sínlés következett. Minden érütésben halni érzem magamat, ’s az minden örömem a’ mit ismerek, hogy síromat nyílni látom.

Ah, kedves Seraphína! így sóhajta-fel Gróf Altensteigné minekutána szerencsétlen barátnéja elhallgatott, mellyikünk érdemli inkább a’ szánakodást? Szerelem okozta mindkettőnknek inségét: de te a’ leghűbb, leghálásabb halandót szeretted: én a’ leghitetlenebbet, leghálátlanabbat, legkegyetlenebbet a’ ki valaha volt! Te az égnek szenteled magadat: én magamat egy útálatosnak adtam! A’ te ide-költözésed diadal volt: az enyém gyalázat! Téged’ minden sirat, minden szeret, minden tisztel: engem bosszantanak, gyötrenek!

Lángolóbb szerelmest mint Gróf Altensteig volt a’ házasság előtt, nem képzelhetni. Fiatal, igen szép, tapadó szinte a’ bájolásig; első megpillantása a’ legszebb lelket gyanítatá. Mindenikét ígérte a’ tökéletnek, a’ hogyan a’ kellemeknek bírta mindenikét. Lágy lelke olly elevenen fogta-fel a’ szép érzések’ behatásait hogy lehetetlennek látszott hogy eleressze valaha. Neki, ah, igen is könnyü volt azt a’ szerelmet gerjeszteni bennem mellyet hozzám maga érzett vagy érzeni vélt! Mind azon tekintetek mellyek a’ nagy házaknál a’ mennyegzői kötelékeket szövik, megeggyeztek e’ hajlandósággal, ’s szüléink kik azt támadni láták, méltóztattak meg is koronázni. Két esztendőt töltöttem a’ legboldogabb eggyességben. O Bécs! o vétkek’ piacza! o gyászos őrvénye a’ szerelemnek, ártatlanságnak ’s erkölcsnek! Férjem, ki ekkoráig a’ maga-korabelieket csak futó szemekkel látta volt, és, a’ mint mondá, csak hogy kaczaghassa esztelenségeket, minekelőtte észre venné, beszívta példájok’ mérgét. Lármás öröme ízetlen társaságaiknak, titkos diadalaik’ kérkedékeny hánytatása, ’s azon tetézett magasztalások mellyekkel gyalázatos múlatságaik felől szóllottanak, vágyást indíta benne ismerni azokat. Csendes ’s ártatlan háziéletünk elvesztette előtte eggykori édességét. Nálam csak azt a’ kedveltetést lelte a’ mit a’ jó nevelés ad; elijedtem látván hogy többet vár. – Oda vagyok, mondám magamban, szívem többé nem tölti-el az övét! ’S valóban nem is egyébért kereste többé társaságomat mint az illendőségért; örökre elmult az idő midőn édes eggyütt-beszéllgetéseink, midőn azok az édes négyszemköztt-létek mellyekben én olly igen boldognak leltem volt magamat, neki még kedvesebbek voltak mint a’ lármás társaságoknak örök folyta ’s vissz’folyta. Kért, szórnám-el magamat, hogy példám igazolja lépéseit. Szorosabban akarám magamat hozzája csatlani ’s alkalmatlan lettem. Eltökéltem végre magára hagyni, hogy visszavágyhasson hozzám, és azért, mivel öszvevetvén magamat azokkal kiknek társaságokba keveredett, azt reméltem hogy eszelősködését kigőzölgi, ’s annál inkább fogja érezni becsemet. De holmi fiatal szédítő erőt vett szerencsétlenségére igen is engedékeny lelkén; ’s azon pillantot olta hogy a’ maszlagos pohárhoz értek ajkai, részegsége orvosolhatatlan lett. Magához akarám hozni; nem volt többé ideje. Elveszted magad’, édes barátom, mondám neki; ’s noha irtóztató látnom hogy megfosztanak férjemtől kiben minden boldogságomat leltem, inkább tenn-magadért siratom mint önn-magamért botlásaidat. Abban keressz boldogságot a’ miben az bizony nincs. Ál öröm, undok kedvtöltések nem olly szívnek valók mint a’ tiéd. Ámítás a’ mestersége annak a’ világnak melly elfogott; hitvesed e’ mesterséget nem ismeri; te szintúgy nem ismerted mint ő; ez a’ gyalázatos élet nem illik mihozzánk; a’ te szíved elveszté magát részegültségében; de ez a’ részegültség csak ideig tart; a’ csábúlás el fog oszlani mint az álom; akkor majd visszatérsz hozzám, engemet annak találsz a’ ki voltam, engedelmes szerelem fog kiterjedt karokkal várni reád, minden feledve lesz. Nem félhetsz sem pironságomtól sem panaszomtól. Szerencsés leszek ha vígasztalást nyujthatok azon bosszantásokért, mellyekkel illetél. De te, te, ki ismerted a’ tiszta erkölcs’ becsét ’s édességeit ízlelted! te, kit a’ vétek eggy örvényből más örvénybe lök, kit nem sokára gyalázattal küld haza hogy hitvesed mellett rejtsd-el korán elért vénségednek sínlődő napjait, elborítva szégyennel, lelkisméreted által elmarczonglva, mint békélesz-meg majd magaddal? mint fogadod majd hitvesednek szeretetét? Ah, az neked irtóztató büntetés lesz! Minél hűbb, igazabb fog lenni az az ő szeretete, annál alázóbb fog lenni neked. Ez, édes Grófom, ez az, a’ mi engem emészt. Szünj-meg szeretni, nem ellenzem: megbocsátom azt, mert én szüntem-meg szeretetre-méltónak látszani: de ne tedd magad’ érdemetlenné hűségemre, ’s legalább légy az a’ kinek nem kell pirulni szemem előtt. Hiszed e, édes barátném? tréfa volt felelete. Azt mondta hogy úgy beszéllek mint eggy angyal, ’s hogy szavaim nyomtatást érdemlenek. De látván hogy könyűk borítják-el szemeimet, Ne légy, ugymond, gyermek! szeretlek, ’s tudod hogy szeretlek; engedd, hadd leljem kedvem’ mindenben, ’s légy bizonyos hogy semmi el nem hódít.

Azonban jó barátjaim nem múlaták-el tudtomra adni mik estek. Az engem a’ legmélyebb keserűségbe merített. Ah! férjem nem sokára elúnta a’ tettetést ’s személyemnek kímélését.

Elhallgatom, kedves Seraphína, minémü alázatokat kelle szenvednem. A’ te kínjaid magadnak is könnyűknek fognak tetszeni az enyéimekhez képest. Képzeld ha tudod, eggy érzékeny meg nem romlott szív’ gyötrelmeit melly mindennap’ új bántásokat vesz attól a’ kit egyedül szeret, a’ ki egyedül értte él még mikor ő már érette nem él is melly még akkor is érette él, midőn ő nem átall a’ köz útálat’ tárgyaiért élni. Kedvezek szemérmednek, ’s elmellőzöm a’ mi legundokabb e’ festésben. Megvetve, elhagyva, feláldozva férjem által, magamba zártam-el nyomorúságom’ panaszait; ’s ha némelly ész és erkölcs nélkül való házakban kaczagták is sorsomat, meg volt viszont azon vígasztalásom hogy eggy érzékenyebb ’s becsesbb közönség édes részvétellel tekintett szenvedéseimre. Azon vagyonomban leltem fájdalmaim’ enyhűletét mellytől a’ gonoszság meg nem foszthatott: csorbúlatlan nevemben. Oda az is, kedves Seraphína! Azok az asszonyok kiket példám megalázott, nem tűrhették hogy mocskot nem láthatnak rajtam. Magányos életemnek azt a’ színt adták mellyet akartak. Azt hírdették hogy titkos eggyet-értésben élek eggy emberrel ki eléggé elmétlen volt azt hagyni hinni hogy nálam jól fogadtatott. Férjem, kinek látásom szüntelen pironság volt, ’s a’ ki még sem érzette magát elég szabadnak, kapott az első örvön a’ mit kezébe játszodtak, hogy alkalmatlan búslakodásomtól megszabadíthassa magát, ’s eggyik jószágába tolt-el. Távol a’ világtól, hajótörést szenvedett boldogságimnak helyétől, itt legalább kényemre sírhattam; de nem sokára azt izeni a’ kegyetlen, hogy válasszak Klastromot lakóúl, mert Blúmentháli jószága el van adva. – Blúmentháli? ezzel szakasztja-félbe a’ felriadott Seraphína barátnéjának szavait. – Igen is; az volt számkivetésem’ helye, monda a’ Grófné. – Ah, Asszonyom! melly nevet mondasz itt? – Mellyet férjem viselt minekelőtte az anyjának testvér bátyja, Gróf Altensteig, fijának fogadta ’s familiájába általvitte. – Mit hallok! oh Egek! oh igaz Egek! lehetséges e? kérdé Seraphína, barátnéjának ölébe vetvén magát. – Mi lel? mit akar e’ hirtelen háborodás? Seraphína, térj magadhoz! – Hogyan, Asszonyom? ’s Blúmenthál e az a’ gonosz a’ ki téged úgy kínzott? a’ ki tégedet így megalázott? – ’S ismered őtet? – Ő az, Asszonyom, a’ kit imádtam, a’ kit öt esztendő olta siratok, a’ kinek nevét vég pihenésemmel fogtam volna nevezni. – Mit beszéllesz? – Ő az, ő! Oh, millyetén lett volna sorsom! E’ szókkal arczra borúlván, Isten! kiálta; irgalomnak Istene! te nyujtottad-ki utánam megtartó karodat! – A’ megzavart Grófné sok ideig nem térhete magához csudálkozásából. Ne kétljed, édes barátném, az égnek világosan látni rajtunk akaratját; eggyüvé hoz bennünket, viszonthajlandóságot terjeszt bennünk, felnyitja szíveinket egymás eránt, mint két kútfejét a’ vígasztalásnak. Légyen tehát, szeretett, érdemes barátném, igyekezzünk eggyes erővel feledni mind inségünket, mind azt a’ ki inségünket okozta.

Ekkor a’ legfőbb pontra költ szeretetek. Magányok nékik olly édeket adott mellyeket csak a’ szenvedő szív ismer. De e’ nyugalmat csak hamar félbe-szakasztá a’ hír hogy a’ Grófnak veszélyben forognak napjai. Botlását életével fizette. Sírjának szélén magához kívánta érdemes hitvesét. Ez kifejti magát kesergő társa’ karjaiból, repűl, elérkezik, haldoklva leli őtet. – O te! kit annyit és olly kegyetlenül bántottam, ugymond hitvesére ismervén; imhol lássd bukdosásaim’ gyümölcsét, lássd a’ sebet mellyet rajtam az isteni kéz ejte. Ha még érdemes vagyok szánásodra, emeld az égre ártatlan kiáltásodat, ’s bűneimnek szíves megbánását mutassd-bé. – Könyűkre olvadott hitvese karjai közzé akart rohanni. – Távozzál, kiálta, távozzál tőlem; magam irtózom magamtól; lehelletem halál’ lehellete. Ismersz e ez iszonyu állapotban mellybe vétkeim hoztak? kérdé továbbad. Ez e az a’ tiszta lélek melly eggykor eggy volt a’ tiéddel? Én vagyok e a’ kit eggykor úgy szerettél? Ez e az a’ menyegzői ágy melly engemet, szeretetedre még méltót, fogadott vala el? Hitetlen barátim, álnok csábítók, jertek, reszkessetek! Ah, lelkem, ki szabadít-ki ez undok fogságból? – Uram, monda az Orvoshoz, soká viszem e még? fájdalmim tűrhetetlenek. – El ne hagyj, nagylelkü barátném; nélküled irtóztató csüggedelem venne-elő. – Érd végét, kegyetlen halál, állj bosszút éltemért. Nincs büntetés a’ mit ne érdemeljek. Megcsaltam, megaláztam, keserítettem az ártatlanságot.

A’ tiszteletre-méltó Grófné, látván kínos rándúlatait, erővel reá akará magát vetni ágyára, honnan gondosan tartóztatták. Végre kimult a’ boldogtalan, hitvesére függesztett szemekkel, ’s nyelve bocsánatjának kérésében némult-meg.

A’ Grófné abban lelé eggyetlen vígasztalását hogy férjét illy példás halállal látta halni. Gyengébb volt, ugymond, mint gonosz, ’s gyarló inkább mint vétkes. A’ világ örömek által szédítette-el: az Isten fájdalmak által térítette magához. Megostorozta: megkegyelmez neki. Igen is, kedves Altensteig, igen is, szeretett férjem, feloldozva a’ testnek ’s világnak szövevényeiből, te engemet Istenednek kebelében fogsz várni.

Eltelve e’ szent gondolatokkal, visszatért kedves barátnéjához kit az oltár’ lábainál talála. Szaggatta Seraphínának szívét ez irtóztató, de töredelmes halál’ megértése. Most utolszor sírtak eggyütt; ’s nem sokára azután Gróf Altensteigné, a’ Seraphína’ példája szerént, Istennek szentelé a’ szívet, szépséget ’s erkölcsöt mellyekre nem volt érdemes a’ világ.

A’ KÉTSÉG.

Hála az egeknek! monda Belíz, levetvén a’ gyászt férje után; felette kedvetlen, únalmas kötelességen estem-által. ’S ugyan volt is ideje hogy vége légyen eggyszer! Tizenhat esztendős korunkban eggy emberhez adatni kit azelőtt nem is ismertünk, éltünknek legszebb napjait únalomban, tettetésben ’s rabságban tölteni, szklávja lenni ’s áldozatja eggy boldogtalan szeretetnek mellyet támasztottunk de nem tudunk viszonlani, mennyi kísértése ez a’ szívnek! Kiállottam, ’s túl vagyok rajta; nincs semmit szememre hánynom. Mert, való, férjemet nem szerettem, de úgy viseltem magamat mintha szerettem volna ’s az még többe kerűl. Hív voltam eránta, noha gyanújával eleget kínzott, szívesen sirattam halálát; ’s azt tartom, a’ szív’ jóságát ennél tovább vinni lehetetlen. Végre szabad vagyok, magamtól függök egyedül, ’s ma kezdek élni. Hah! mint gyúlad-fel majd szívem, ha valaki eljut arra hogy nékem megtetszhetik. De vessünk jól számot magunkkal minekelőtte e’ szívet bilincsre vetjük, ’s kerűljük a’ veszélyt hogy megszünjön szeretni vagy szerettetni! – Megszünjön szerettetni? monda, kedve-telve pillantván-meg képét a’ tűkörben. Az nem olly könnyü! De megszünni szeretni, az még rosszabb! Nekem nincs elég erőm, szerelmet színleni, ha szívem azt többé nem érez; az a’ szemtelenség pedig, hogy kimutassam valakinek a’ kit eggykor kedveltem, az útat, tőlem ki nem telik. ’S osztán az a’ vád, azok az örök panaszok, az a’ hírbe-keveredés a’ mi az illy megbomlással eggyütt-jár! Szeressünk, minthogy az ég érző szívet adott, de szeressünk holtig; nem azzal a’ lebdeséssel, nem azzal az állhatatlan ízlettel a’ mit a’ világ olly gyakran vesz szerelem helyett. Van időm megtenni a’ választást ’s megvizsgálnom önn-magamat. Hogy annál bizonyosbban kerülhessem-el a’ mit rettegek, való képzetet kell csinálnom magamnak a’ szerelem felől. Ezerszer olvastam, a’ szerelem eggy indúlat melly két lényt eggyé csinál, őket eggyszerre ált’hatja, eggyikét a’ másikával eltölti, feloldja mindentől, ’s nékik minden’ helyébe minden lesz, ’s az egymás boldogítását tészi eggyetlen gondjokká, eggyetlen óhajtásokká. Igazok van! ez a’ való képe a’ szerelemnek. E’ szerént könnyü lesz megkülömböztetnem az ál képet a’ valótól mind másban mind önn-magamban.

Belíz az első próbát eggy ifjú Tisztviselőn tette-meg, kinek az osztály alatt jutott ismeretségébe. A’ Nagyszombati Tábla’ Praesese, Udvari Consiliárius Deregnyei, a’ legkedveltetőbb külső mellett a’ legmíveltebb elmével, a’ legszelídebb lélekkel ’s érzékeny szívvel bírt. Eggyszerü volt öltözetében, ’s viseletében természetes. Nem hitette-el magával hogy a’ módi’ dolgában is őtet illeti a’ bíróság; ’s azonként nem tudta mellyik hajfodorítás van a’ legújabb ízlet szerént, mint azt nem hogy a’ hintóknak millyen színt kell adni ’s mellyik a’ legjobb formájú csat a’ hámokon. Az asszonyokat nem múlattatta paripájiról, a’ férjfiak között nem kérkedett szerelmeivel. A’ legjobb Bíró volt ’s nem volt pedánt: a’ legnyájasabb, legkedvesebb módu ember volt ’s nem volt ficzkó. Ugyan-az volt az Űlésekben a’ ki az esti-társaságokban; nem mintha a’ vacsorákon akarta volna a’ Praesest játszani ’s a’ Múlattatót a’ Táblánál: de nem lévén szüksége álarcz alá rejteni magát, mindég saját alakjában jelent-meg.

Ennyi ritka érdem megérdeklette Belízt. A’ Consiliárius csak hamar megnyerte bizodalmát, megnyerte továbbad barátságát is; pedig e’ név alatt a’ szív sokszor messze megyen. Eggykor minekutána már az osztály véghez ment vala, Szabad e nékem, Asszonyom, monda a’ Consiliárius az Özvegynek, szabad e nékem eggy kérdésemre egyenes választ remélnem? Te özvegyen akarsz e maradni, vagy azt végzed inkább hogy szabadságodnak feláldozása még eggy halandót tegyen szerencséssé? Nem, Uram, felele az Özvegy, én jobban ismerem kevés becsemet mint hogy valakit azon kötelességre szorítsak hogy csak érttem éljen. Az felette kedves kötelesség fogna lenni, monda a’ galant Consiliárius; ’s tartok tőle, akaratod ’s engedelmed nélkül is, nem eggy lesz a’ ki alája vállalkozik. Azt én nem ellenzem, felele Belíz; szabadon szerettetni a’ legkedvesbb minden tömjénezés között. – Pedig én Nagysádat nem hittem csalfának. – Oh, úgy Consiliárius Úr nekem rövidséget tenne! én gyűlőlöm a’ csalfáskodást. – De viszontszeretet nélkül akarni szerettetni! – ’S ki mondotta hogy én szeretni nem fogok? Az illyen feltétel nem az én koromhoz való. Én csak az erőszaknak vagyok ellensége; ez az egész dolog. – Értem; Nagysád azt akarja hogy mihelytt a’ hajlandóság véget ér, véget érjen a’ csatlás is. – Azt akarom hogy ne érjen véget sem eggyik sem másik, ’s azért még árnyát is kerűlöm az erőszaknak. Szabadon holtig tudnék szeretni, de, hogy igazán szólljak, nem csak két nap is járomban.

Látta a’ Consiliárius hogy itt csinnyán kell bánni ’s meg kell elégedni azzal hogy magát barátjának mondhatja, ’s engedett a’ szükségnek. Valami a’ szerelemben érdeklő találtatik, mind azt munkába vevé hogy megillethesse az asszony’ szívét, ’s elérte a’ mit óhajtott. Nem beszéllem-el mint lépett a’ Belíz’ hajlandósága naponként észre-vehetetlenűl feljebb, elég ha azt mondom hogy oda értek a’ hol a’ hideg eszmélet ellensullyban áll a’ szerelemmel, ’s csak eggy gyenge billentést vár hogy eldőljön. E’ veszedelmes ponton voltak, és csak négy szem között. Az elragadtatott Deregnyei éh szemekkel faldosta Belíznek minden kecseit, ’s megszorította a’ legszebb kezet. Belíz alig pihegett remegésében. Deregnyei nékibátorodva eseng, méltóztatnék kimondani végső akaratját. Ah, kedves Consiliárius! de hát ha megcsalattatom? E’ szókkal a’ szeméremnek végső sóhajtása látszott elreppenni ajakairól. Ne tarts semmit, imádott Asszony! monda; szívem szóll, maga a’ szerelem szóll ajakimról; haljak-meg, ha… Ekkor lebukván az asszony’ lábaihoz, térde a’ Lila’ eggyik lábát oda csípte, ’s a’ szép kis agár elsikoltá magát kínjában. Consiliárius Úr, micsoda fonákság ez! monda Belíz a’ neheztelés’ hangzatjában. A’ Consiliárius elpirult; ’s nem tuda felelni. Ölbe vette a’ kutyát, simongatta, csapodárkodott néki, ’s kérte hogy megbántott Asszonyát engesztelné. Lila, feledvén a’ fájdalmat, visszonozni kezdé Deregnyeinek édeskedéseit. Nagysád, ugymond Belíznek, Lila többé nem haragszik, Lila megbocsát; ez szép példa Nagysádnak. Belíz nem felelt; a’ legmélyebb elmerülésbe vala elsülyedve lelke. A’ Consiliárius a’ komoly csendet tréfának akará venni, ’s másod ízben lábaihoz veté magát Belíznek. Kérem az Urat, monda néki az Asszony; az efféle merészségek nekem nincsenek tetszésemre, ’s nem gondolom hogy Consiliárius Urat reájok felszabadítottam.

Könnyü képzelni mint leve oda a’ Consiliárius. Kővé válva álla, nem lele szót. Hogyan, Asszonyom, ugymond, ’s higyjem e én azt hogy eggy illy semmi történet haragját vonta reám Nagysádnak? Én nem haragszom, felele Belíz; de, úgy vélném, harag nélkül is szabad rosszúl vennem, hogy előttem térdelnek; az a’ bátorság a’ szerencsés szeretőt illeti, ’s én feljebb becsűlöm az Urat mint hogy retteghessem hogy magát annak tartotta. Nem látom, Asszonyom, monda háborodással a’ Consiliárius, miként tehetne engem eggy szerelmen épült remény kevésbbé méltóvá a’ Nagysád’ becsülésére; de szabad e tehát tudakoznom, hogy, vétek lévén a’ szerelem Nagysádnál, mi volt az az érzés mellyet erántam mutatni méltóztatott? Barátság, Uram, merő barátság, ’s kérem az Urat, maradjon a’ mellett. Bocsásson-meg Nagysád; esküdtem volna, hogy az valami egyéb; látom, nem értek hozzá. – Az, Uram, nem lehetetlen; az a’ szerencsétlenség többeken is megesik. A’ Consiliárius e’ megmagyarázhatatlan makacskodást nem tűrheté tovább. Elkeseredve az ajtót kereste, ’s eggy szóval sem marasztották.

Ez már szép! ugymonda Belíz magában maradván. Íme csak eggy hajszálon mult hogy eggy embernek nem adám magamat kit szívem épen nem szeret. Ugyan való a’ mit mondanak, hogy az ember semmit sem ismer kevésbbé mint tulajdon magát. Úgy hittem hogy nincs áldozat mellyet őértte megtenni kész nem volnék. ’S imhol akaratja nélkül reá hág Lilámra, ’s ez a’ lángoló szerelem eggyszerre haraggá vál. Eggy eb közelébb érdekel mint ő, ’s miatta meg tudom támadni a’ kit, a’ mint hittem, minden halandóknál inkább szeretek. Gyönyörü szerelem! De így van az; az ember érzés gyanánt veszi a’ képzelést; feje felhevül ’s azt gondolja hogy szíve lángol, ’s néki-ered ’s eggy ostobaság után a’ másikat követi; a’ szép álom elenyész, előáll az únalom, ’s akkor osztán vagy eggy nyügös hűségre vagyunk kárhoztatva, vagy szemtelen állhatatlanságra kell vetemednünk. Oh, édes Lilám, mennyivel nem tartozom én neked! szemeimet te nyitád-fel, nélkűled most talán földbe sülyednék szégyeletemben.

Akár szerette Belíz a’ Consiliáriust akár nem; mert az efféle vítatás rendszerént merő szóbeli játékra üt-ki; addig mondta magának hogy nem szerette, hogy végre hitte erősen; ’s eggy fiatal Tisztecske tökéletes bizonyossággá változtatta hitét.

Báró Pilínyi kilépett a’ Német-Újhelyi Académiából, ’s Hadnagyi rangot nyert eggy dragonos seregben. Az ifjúság’ tavasza, a’ lángoló kívánságok, az a’ szelesség és bohóskodás melly a’ tizenhat esztendős fiút szeretetre-méltóvá teszi, de nevetségessé, a’ harmincz esztendős embert, Pilínyit, ki a’ Belíz’ megholt férjének közel rokona volt, megszeretteték az ángyával. Pilínyi szerelmes volt magába, ’s nem ok nélkül. Tudta ő hogy ő szép és hogy igen jól termett. Mondotta azt sokszor maga is; de olly szépen nevetett mellé, ’s a’ nevetés közben olly szép ajakot ’s olly szép rend fejér fogakat hagyott látni, hogy az ember örömest elnézte a’ kis esztelenkedést gyermeki korának. ’S ezen gyermeki bohóskodások

bokóskodások

mellé olly férjfiúi érzéseket elegyíte, hogy eggyüvé vévén a’ kettőt, mindent eltöltött szerelemmel maga eránt. Eggy szép szerető! eggy szép paripa! ez volt minden óhajtása. Megállott a’ tűkör előtt, ’s úgy exercírozott. Elkérte Himfyt olvasni, ’s azt tudakozta Belíztől, ha megvan e a’ Folárd’ Polybje könyvei között? mert az, ugymond, excellens munka. Nem győzte várni a’ tavaszt hogy eggy szép nyári-ruhát varrathasson ha nem lesz háboru; vagy táborba mehessen ha lesz. Az asszonyi nemre nézve nincs talán semmi szédítőbb mint ez az öszv’elegyedése a’ gyermeki hiuságnak és férjfiúi nagyléleknek. Az a’ homályos előérzés, hogy az illyen rendes kis portéka a’ mi kendőző asztalkák körül törlöszködik, tűkörbe kandikálgat ’s piperézi magát, két holnap mulva eggy batallion quarréba vág, vagy valamelly bástyát megmász, ’s hideg vérrel megyen a’ kiszegzett ágyúk’ batteriejének, az az előérzés az illyen rendes kis portéka’ bohósságainak azt a’ csudásságot adja melly álmélkodásra ’s szeretetre ragadja a’ szívet; de a’ bohóság csak a’ fiatal katonának áll jól. Ez a’ kis intés mellesleg minden más kar’ bohócskájinak légyen mondva.

Belíz tehát a’ Pilínyi’ kis esztelenségein örömet lelt, Pilínyi pedig az első látogatás olta égett Belízért. A’ melly Hadnagyocska most lép-ki az Académiából, könnyen kap lángot. Édes nénikém, monda eggyszer, nekem csak két kérésem van a’ történethez: hogy az első Feldzugomat a’ Francziák ellen tehessem és – Nagysád ellen. Tacskó! felele néki Belíz; eggyik kívánságod talán igen is hamar lát teljesedést, nem a’ másik soha. – Soha? az eggy kevéssé kemény szó! De el voltam készűlve reá; én nem hagyom magamat elijesztetni. Fogadjunk hogy a’ második Feldzugom előtt elmúl ez a’ kegyetlenkedés? Most, minthogy ez az ifju kor ’s ez a’ rendes kis termet egész érdemem, úgy bán velem mint gyerekkel; de majd ha ezt mondják: Pilínyi jelen volt ez ’s ez actióban, a’ Pilínyi’ Regementje ez ’s ez ütközetben a’ legnagyobb tüzet állotta-ki; ő itt ’s itt distinguálta magát, ő ez ’s ez posztot elfoglalta, ő rettenhetetlen lélekkel ment ezer meg’ ezer veszély köztt a’ halálnak, akkor, tudom, verni fog a’ félelem, öröm ’s talán szerelem miatt is szíve. Hát ha sebet találtam volna kapni! Oh, az érdekel ám! az érdekel ám! Ha asszony volnék, azt kívánnám minden egyéb kívánságaim felett hogy férjem sebet hozott volna a’ hadból. Öszvecsókolnám forradásait, ’s abban állana fő gyönyörködésem ha számlálhatnám sebeit. Édes nénikém, látni fogja az enyémeket, látni fogja, ha kapok. Azt Nagysád ki nem állja! azon Nagysád ellágyúl! – Eredj, kis bohó! felelj-meg kötelességednek mint jó katona, de ne rémíts olly dolgokkal mellyektől már is irtózom. – – Lám! hát nem mondtam? Nagysád már is retteg. Ah, ha csak a’ képzelés is rémíti Nagysádat, mit fog majd maga a’ dolog tenni! Oh úgy lesz, édes néni, úgy lesz! De nem ád nékem valamit előpénz gyanánt, míg itt lesz a’ háboru?

Így bohóskodott az asszony körül mindennap. Belíz tetteté magát, mintha csak nevetné eszelősségeit: de valóban igen mélyen meg volt illetve. Pilínyinek kevés tapasztalása volt, ’s nem bírt elég figyelemmel megsejteni mint nevekedék az érzés naponként az asszony’ szívében, hogy maga szerencséjére használná. Nem múlt őnála merészségen: de eggy pillantat megzavarta, ’s az a’ tartalék hogy kedves Nénikéje megbántatik szabadságai által, elakasztotta benne a’ boldogságra-vágyást. Így folyt-el aprólékos próbatétek alatt minden sikeres lépés nélkül két holnap. Azonban szerelmek mind két részről nőttön nőtt, ’s Belíz, ámbár ellenkedése igen is erőtelen vala, de még erről is le akart vala már mondani, midőn a’ háború véletlenűl kigyúladott.

A’ hadi trombita felriasztotta a’ szerelem’ Isteneit, ’s félbe szakasztotta minden munkájokat. Ez itt szalad, ’s nem várja-bé a’ legesdeklőbb levélkére a’ választ; a’ másik meg nem jelent a’ rendelt órán ’s helyen, hol Szépje koronázni készűlt hűségét. Egész revolútió ütötte-ki magát az örömek’ országában.

Pilínyinek alig maradt ideje elbúcsúzni Belíztől. Ez mindég vádolta magát kemény voltáért mellyet Pilínyi eránt nem mutatott. Ez a’ bohó kis fiú engem teljes szívéből lelkéből szeret. Mi lehet természetesbb, mi édesbb, mint a’ hogy’ nékem szíve’ gyúladásait vallogatá

vallogata

. Képe ollyan mint a’ rózsa, növése mint a’ virágszál; szeles az igaz: de ki nem az az ő esztendejiben? De szíve, oh a’ szíve igen derék! Ha csak kedvtöltést keresne, elérhetné a’ mit kíván; kevés Szépünk van a’ ki üresen hagyná elmenni ajtaja elől. De ő csak engem lát, csak érttem él, ’s én illy kevélyen bánok vele! Meg nem foghatom hogyan tudta kitűrni. Ha én lettem volna neki, régen itt hagytam volna a’ hideg Belízt, hadd ásítsa-ki magát a’ maga eszessége mellett a’ mint magának tetszik; ha annyira kap rajta. Mert az az okosság, jó az, jó, a’ maga helyén; de mindég csak okosság! Elmerűlve e’ gondolatjai között hozzák a’ hírt hogy a’ béke’ alkudozásai félbe-szakadtak ’s parancsa érkezett a’ Tiszteknek hogy a’ melly órában a’ rendelést veszik, abban indúljanak seregeikhez. Belíznek minden ere elfagyott e’ hír’ hallására. Elfogott, öszveszorult szívvel kiált: Imhol, megyen a’ táborba, az ütközetbe, a’ halálnak! ’s én őtet többé meg nem látom. Nyíl az ajtó, ’s Pilínyi uniformban lép-be. Búcsút jövök venni, édes nénikém, monda; indúlok, ’s kevés napok mulva az ellenség előtt leszek. Fele teljesedve van kívánságomnak; ’s úgy hiszem, Nagysád a’ más felét is fogja teljesíteni ha majd visszatérek. Én szeretni fogom Nagysádat utolsó lehelletemig; emlékezzék-meg néha rólam! Bízza reám magát, úgy térek vissza, mint hive. Ha meglőnek, vissza nem térek; de azon esetre venni fogja Nagysád gyűrűmet és órámat. Ez eszébe fogja jutatni képemet, hűségemet, szeretetemet; ’s Nagysád, úgy reménylem azt, néha el fogja hinteni csókjaival. Kieresztvén száján az utolsó szókat, elmosolyodott, ’s szemei ázva voltak. Belíz nem fojthatta-el könyűjit, ’s monda: Pilínyi, te minket igen könnyü szívvel hagysz itt! Azt mondod hogy szeretsz; így vesz e búcsút a’ ki szeret? Én azt tartom hogy nincs semmi rettenetesbb mint elhagyni a’ kit szeretünk. De itt nincs helye a’ pironságnak. Jer, ölelj-meg! Pilínyi elragadtatva boldogságának érzésében, egész szabadsággal használja a’ nyert engedelmet, ’s Belíz nem neheztel értte. ’S mikor indulsz? monda Pilínyinek – Mingyárt. – Mingyárt? ’S nem vacsorálsz nálam? – Az nem lehet. – Ezer mondani-valóm van. – Oh, mondd hamar; lovaim készen állanak. – Ha nem kegyetlenség e elvonni tőlem ez eggy estvét? – Ah, kedves nénikém, én teértted életemet is örömmel felszentelem; de itt becsűletem forog fenn; az több mint életem; minden perczem ki van számlálva, ’s mikor az óra üt, helyben kell lennem. Csak képzeld ha ütközet találna lenni, ’s én ott nem volnék! meglőném magam’ szégyenltemben. Úgy ez a’ te kis öcséd nem volna méltó szerelmedre. Engedd, hogy érdemeljelek.

Belíz újra nyakába borúlt, ’s könyűjivel feresztette orczájit és keblét. Menj, ugymond neki; el nem tűrhetném ha pironságot vonnék reád; a’ te becsűleted szint olly kedves nékem mint a’ magamé. Vigyázz életedre; ne tedd-ki magadat ok nélkül veszélynek, ’s jöjj úgy vissza, a’ hogy’ elhagysz. Nem hagysz időt hogy többet mondhassak; de írni fogunk egymásnak. Adieu. – Adieu, édes nénikém! – Adieu, adieu, édes fiam!

Belíz az éjet a’ legmélyebb bánatban töltötte. Ágya ázva volt könyűjitől. Más nap’ levelet írt Pilínyihez. A’ mi érdeklőt az epedő, leghívebb, legszebb szerelem mondhat, mind azt magában foglalá a’ levél. Oh ti kiket illy rosszúl nevelnek, ki tanít titeket illy jól írni? A’ természet csinál e magának tréfát a’ mi alázatunkkal hogy érttetek bosszút áljon?

Pilínyinek rendeletlen heves levele lelkének két uralkodó indúlatait festé: a’ katonai tüzet és a’ szerelmet. Belíz nem lelt nyugtot míg a’ levél el nem érkezék; ’s így űzte eggyik levél a’ másikat a’ táborozásnak fél ideje alatt megszakadás nélkül; ’s az utolsó levél volt mindég a’ leghevesbb, az utolsó mindég az a’ mi leginkább váratott.

Szerencsétlenségére Pilínyinek eggy féltékeny meghittje akadt. Be boldog vagy vakságodban! monda ez neki, elúnván Pilínyinek örök sóhajtozásait. Bezzeg ha úgy volna fenekig! De tudnád csak mit tesz mind ez az írott édesség. Ah, ismerem az asszonyokat! Akarod látni mit bírsz ebben a’ te pityergődben? Írd néki hogy eggy csatában elvesztetted eggyik szemedet; fogadom, azt kapod válaszúl hogy tűrd békével esetedet ’s tégy-le róla. Pilínyi bízott az asszonyhoz, ’s engedett a’ tanácsnak; ’s minthogy ő nem tudott hazudni, barátja adta tollába mit írjon. Belíz oda lett a’ levélre. Előtte állott Pilínyi, de csak fél szemmel. Az a’ fekete folt rajta ismérhetetlenné tette képét. Melly nagy kár, ugymond’ nagyot sóhajtván. Az a’ két szem, be igen szép volt az! az enyéim olly édesdeden pillogtak beléjek! A’ szerelem olly kibeszéllhetetlen bájjal festette bennek magát! De így még inkább fogom szeretni. Szegény Pilínyi mint nem kesereg ez es’ten! mint búsong azon leginkább hogy megszűnt nékem kedves lenni. Írnom kell neki! vígasztalnom kell, bátorítanom! Belíz most mondotta ezt legelsőben: írnom kell neki! A’ levél akaratja ellen hideg lett; Belíz megsejtette azt, eltépte, ’s újat írt. Az újban erősek voltak a’ kifejezések, de erőltetett minden fordúlat, ’s a’ sztíl keresett. A’ szép szem’ pótoléka, a’ fekete flastrom, elsetétítette képzelését, ’s érzését elaltatta. Soha se szépítsük a’ dolgot magunk előtt, monda öszvetépvén a’ második ’s harmadik levelet is; az a’ szegény fiu nem szerettetik többé; egészen el van változva szívem miolta oda az eggyik szeme. Heroínt akarék játszani, ’s látom hogy nyomorú nőstényke vagyok; minek affectálok olly charactert melly túl van erőmön? Pilínyi nem azt érdemli hogy megcsaljam. Ő az én szívemnek nemességére ’s jóságára tart számot; ha fel nem leli azt bennem hogy szerettetik, azt lelje-fel legalább hogy csalódásban nem hagyom. Tudom, útálni fog értte, de érdemlem a’ büntetést. Felette szerencsétlen vagyok, ezt írá neki; szerencsétlenebb sokkal, mint Uram Öcsém. Uram Öcsém csak eggy díszét vesztette-el: el én az én becsűlésemet egészen, mind Uram Öcsém mind önn-magam előtt. Azt hittem hogy méltó vagyok szerettetni, ’s Uram Öcsémtől szerettetni, ’s nem vagyok az; azt hittem szívem minden változáson túl van, ’s íme eggy történet elváltoztatott. Ne csüggedjen-el Uram Öcsém! Uram Öcsémet ezen vesztesége mellett is szeretheti még eggy elmés asszony; ’s e’ pirulva tett gyónásom után, nincs mit keseregje elvesztésemet.

Pilínyi nem találta helyét e’ levelet megolvasván. Kivált pedig az a’ hideg először most nyert, és olly sok ízben előfordúló Uram Öcsém tetszett neki elviselhetetlen megbántásnak. Uram Öcsém! így kiálta-fel. Ah, a’ hitetlen! Én Uram Öcsém! ’S Uram Öcsém a’ félszemü? – Szaladt meghittjéhez. Hát nem mondtam? mondá ez az asszonygyűlölő. Most már rajtad a’ sor hogy neki tréfát csinálj; hanemha addig tetszik halasztanod míg télben majd haza mégy, ’s megleped a’ két szemmel. Nem, monda a’ szerencsétlen Pilínyi, azt én várni nem győzöm; most állom mingyárt bosszúmat. Tehát megírta neki hogy örvend hogy megismérheté, Uram Öcsémnek ugyan mind a’ két szeme megvagyon, de ez a’ két szem őtet soha sem fogja nézni külömben mint a’ leghálátlanabb teremtést. Belíz elalélt a’ levelet vévén, ’s azonnal elvégezte hogy lemond a’ nagy-világról ’s falura vonja magát. El innen, monda, a’ dudvaéletbe! úgy sem vagyok egyébre való; ’s ott hagyá Budát, ’s kiment Dolyáni jószágába.

Közel Dolyánhoz eggy ifju Gróf lakott, a’ ki eltöltvén hat holnapot a’ városi lármás örömekben, kijöve Ludányba, hogy az esztendő’ másik felét a’ legkényesebb magányban töltse. Látogatására jött Belíznek. Gróf Urat, monda Belíz Ludányinak, Bölcsnek nézi a’ világ; beszéllje-el, kérem, melly plánt tart dolgaiban? Melly plánt, Asszonyom? kérdé a’ Gróf; én nem tudom mi az a’ plán? Mind azt teszem a’ mi múlat; valami gyönyört adhat, azt mind hasznomra fordítom, ’s eltávoztatom a’ mi megzavarhatná örömeimet; ez az én egész titkom. – A’ Gróf magában él, vagy lát néha társaságot is? – Ollykor elő hívatom a’ juhászomat, ’s leczkéket veszek tőle a’ Morálban; néha parasztjaimmal eredek beszédbe, kik többet érnek mint minden Tudósaink; ’s tánczokat adok a’ lyánykáknak kiknél nem lehet képzelni szebb teremtéseket; lottériákat csinálok nékik, pantlikákból ’s kendőkből, ’s ha megsejtem hogy szeretnek valakit, férjhez adom. – Hogyan? ’s ők tudnak szeretni? ők tudják mi a’ szerelem? – Ha tudják e, Asszonyom? százszorta jobban mint mi! Ollyanok mint a’ gerliczék; ’s sokszor azon lepem-meg magamat hogy megkívántam tőlök. – Azonban Gróf Úr is megvallja talán hogy ezek itt minden szebb érzés nélkül szeretnek. – Asszonyom, az a’ szebb érzés csak a’ mi mesterkélésünk’ míve; őbennek a’ természet’ ösztöne dolgozik, ’s ez az ösztön szerencsésekké teszi. Mi a’ városban mindég csevegünk a’ szerelemről, de a’ szerelem falun vett lakást. Az ott fejben, itt szívben lakik. Én is próbáltam a’ nagy-világban mit tesz szeretni és szerettetni; de az a’ sok phantazia a’ születés, birtok, tekintet felől, mindent széllyel-bont; szeretni ott annyi mint vaktában öszvetalálkozni. A’ falusiak szíveknek sugallása szerént teszik a’ választást. Ha eggyszer méltóztatol megjelenni tánczaikon, látni fogod, meg nem romlott szíveik miként vonszódnak egymás felé, ’s mint csatlódnak-öszve. – Gróf Úr nekem a’ mezei élet felől olly képet fest mellyet épen nem vártam. Pedig a’ városban a’ falusi ember’ éltét olly szánakozást-érdemlőnek mondják! – Az Ludányban valóban az is volt még ezelőtt kevéssel. De én feltaláltam a’ titkát mint tehetem könnyűvé. – Oh, Gróf Úr azt kénytelen lesz nekem elbeszéllni; követni akarom példáját! – Parancsolj, Asszonyom. Lássd, én esztendőnként huszonnégy-ezred veszek-bé jövedelmeimből. Tizenkettőt télen által Pozsonyban ’s Bécsben költök-el, a’ más tizenketteje azon holnapokra marad mellyeket falun töltök, ’s ebből négyet ötöt cserémre fordítok mindég. – Melly cserére? kérdé Belíz. Nekem jó munkában lévő kövérített földeim vannak, jó rétjeim. – ’S osztán? – Osztán, hé Varga Ferencz, Albi János, Mike István, a’ tiétek míveletlen maradt; mert betegek voltatok, kárt szenvedtetek; ’s az övéket felcserélem a’ magaméval, nekik marhát szerzek, ’s ha kell, pénzzel gyámolítom; ’s az a’ föld melly őket tavaly el nem tarthatá, két esztendő alatt gazdaggá teszi. Az én kezeimben a’ sovány föld ismét felveszi magát, ’s akkor visszaveszem a’ magamét, ’s új cserét teszek mással; ebben áll múlatságom. Oh, ez derék! monda Belíz. De Gróf Úr tehát ért a’ gazdasághoz? – Valamit, Asszonyom! keresem az alkalmat hogy tanúlhassak. Öszvehasonlítom a’ Tudósok’ theoriáját a’ falusiak’ tapasztalásaikkal, ’s azon vagyok hogy megigazíthassam azon hibákat mellyeket amazoknak speculatiójikban ’s ezeknek praxisokban lelek. – Ah, gyönyörü! De hiszen ez szerént Gróf Úr itt a’ közönséges tisztelet’ tárgya lesz; ezek a’ szegény emberek itt atyjok gyanánt nézik Gróf Urat? – Igen is, Mélt. Asszony, mi szeretjük egymást. – Gróf Úr, szerencsésnek tartom magamat hogy a’ történet nekem illy becses szomszédot ada: kérem Gróf Urat, szenvedje-meg hogy néha láthassam; tanítványa akarok lenni, példáját fogom mindenben követni, ’s vetekedni fogok azon hogy ezeknek a’ jó emberkéknek szívekben Gróf Úr mellett helyt lelhessek. – Azt lel Nagysád mindenütt valahol lelni akar; lel, ha nem akar is.

Így folyt-el az első látogatás; ’s Belíz ez óra olta falusi gazdasszony leve, minden gondja a’ földmivelés volt, tanácskozásokat tartott Tiszttartójával, ’s Nagyvátit olvasta éjjel nappal. Gróf Ludányi általhívta eggyikére azon falusi múlatságoknak mellyeket ő Ludányi és Ludány körül lakó parasztjainak adott, ’s úgy adta elejekbe, mint új jóltevőjöket. Ekkor Belíz maga látta azon tiszteletnek ’s szeretetnek jelenségeit a’ jobbágyok’ képeiken mellyeket mindeddig képzelni nem tudott. Az illy természeti szíves érzések ált’ragadók. Hol az a’ magasztalás melly felér velek? Belíz nagyon meg volt érdekelve általa ’s irígylette azt. De oh melly igen távol volt ez az irígylés a’ gyűlölségtől! Azt meg kell adnom, monda magában hogy van okok miért szeressék; jóltévőségét nem tekintvén is ő a’ szeretetre legméltóbb ember a’ kit ismerek.

Így szövődék közöttök eggy szoros, és a’ mint látszott, nem egyéb mint csak gazdaságot-tárgyazó tudományos szövetség. Beszéllgetéseik egyedül a’ természetnek ismérete felől folytak, és a’ felől hogy a’ földet, ezt a’ gyermekei miatt magát elfogyasztó hű dajkát, mint kelletik megifjítani. A’ Botanica velek a’ marhának hasznos vagy ártalmas fűveket ismertette; a’ Mechanica kimutatta az erőt mellyel a’ vizet száraz dombokra felhajthatni ’s kevesíthetni a’ szántó marhák’ terheket; a’ Természeti-Hisztoria arra tanította, mit kellessék tekinteni ezen hasznot-hajtó állatok’ megválasztásában; a’ praxis javallotta vagy igazította tapasztalásaikat, ’s az experimentumok kicsinyben tétettek elébb hogy a’ nagy költségek megkíméltessenek. Ekkor ismét feljött a’ nyugalom’ napja, ’s a’ tanúlást vígság ’s játékok váltották-fel.

Belíz és a’ Philozoph a’ falusi nép’ tánczai közzé egyveledtek. Belíznek váratlanul esett hogy itt ő reá senki nem igen ügyelt. Én, ugymond Ludányinak, eggy különös koketterie’ gyanújába ejtem magamat Gróf Úrnál, de róla nem tehetek; ki kell mondanom. Százszor hallottam mondani hogy rendes vagyok; itt ezen felűl hasznomra van a’ szebb öltözet, és még sem tapasztalok semmi behátást a’ falusi legényeken; ők csak a’ magok’ társaik eránt mutatnak figyelmet, nekik csak ezek eránt van lelkek ’s szemek. – Az természetes dolog; felele a’ Gróf. A’ kívánság nem támad soha a’ reménynek valamelly súgára nélkül, ’s ezek a’ ficzkók Nagysádat csak olly formán lelik szépnek mint a’ csillagot vagy a’ mezők’ virágait. Hogyan? kérdé Belíz álmélkodva; tehát a’ remény tenne érzékenyekké bennünket? – Az nem; de ezt az érzékenységet ő intézi eggy tárgyra. – E’ szerént nem szerethetne senki annak reménylése nélkül hogy tetszhetni fog tárgyának? – Minden bizonnyal nem, Asszonyom; külömben ki nem fogna égni Nagysádért? – ’S Philozoph is tud szépségeket mondani? kérdé Belíz mosolyogva. – Én csak valót-szerető ember vagyok, Mélt. Asszony, ’s koránt sem Philozoph: de ha az volnék is, bizonyosan nem volnék az az által hogy érzékenységemet megtagadjam. Az igazi Philozoph ember, ’s kevélykedik benne hogy az. A’ bölcseség nem ellenzik a’ természettel hanem csak a’ hol a’ természetnek nincs igaza. Belíz elpirult, a’ Gróf öszvezavarodott, ’s így állottak jó ideig földre sülyedt szemmel egymás mellett a’ nélkül hogy eggy szót mertek volna szóllani. A’ Gróf a’ mezei élet’ örömein akarta ismét elkezdeni a’ beszédet, de szavai öszvekeveredtek, ’s elakadt. Nem tudta mit mondott, ’s még inkább nem, mit akart mondani. Végre elváltak, Belíz elmerűlve, a’ Gróf színlelt könnyüséggel, ’s mind ketten azon bánkódva hogy sokat találtak mondani.

Más nap’ a’ Grófnak születése’ napja volt, ’s a’ Ludányi ifjúság ’s a’ hozzá tartozó helységeké, öszvegyült szeretett Uroknak idvezlésére. A’ köz öröm melly az innepnek legfőbb dísze volt, felette tetsze Belíznek: de a’ kifejtés a’ legszertelenebb zavarodásba ejtette. A’ Mester valami rigmust írt a’ Gróf’ és a’ Belíz’ magasztalására; ’s mutatni akarván hogy járatos a’ maga Horátziuszában, Belízt szílfának, a’ Grófot szőlőnek csinálta, ’s czifrán magyarázta az allegoriet. A’ Gróf nem tudta abba hagyassa e vagy talán jobb lesz tréfára venni? de Belízen megtetszett hogy meg volt bántva. Követem Nagysádat embereim’ képekben, ugymond; ők a’ magok együgyüségekben azt mondják a’ mit tudnak. Abba hagyattam volna, de nem volt szívem őket megszomorítani. Belíz hallgatott; de a’ Gróf nem feledheté, hogy ez az ártatlan tréfa illy szerencsétlenül ütött-ki.

Új veszély! monda Belíz felűlvén szekerébe hogy Dolyánba visszatérjen; imhol ismét eggy ember a’ kibe belé szereték. A’ dolog olly világos hogy még a’ falusiak is veszik észre; ’s ez is annyi lesz mint a’ többi; eggy fellobbant láng, eggy felszálló ’s elalvó szikra. Véget kell vetnem társalkodásunknak; szégyen olly indúlatot táplálni mellyet visszonozni nem tudunk, nem akarunk. A’ Gróf minden tartalék nélkül reám bízakodnék, ’s szerencsétlenné tenném ha osztán el akarnám szakasztani magamat tőle. Nem, azt nem cselekszem. Más nap’ Ludányi oda küld, ’s tudakoztatja ha nála megjelenhet e? – Mit csináljak? Ha ma nem fogadom-el látogatását, holnap ismét itt lesz; ’s ha egészen ketté szakasztom társaságunkat, mit fog gondolni e’ változásról? Hogy’ érdemlette ő ezt? Arra a’ gondolatra hozzam e hogy nem bízok hozzá, hogy nem bízok magamhoz? ’S osztán honnan vagyok eránta olly igen bizonyos hogy ő engem szeret? ’S ha szeret is, tartozom e én őtet visszaszeretni? Szóllani fogok vele, lefestem neki magamat való színekkel, ’s minden gyengéimben; annál inkább fog becsűlni; hadd jőjön. – A’ Gróf megjelent.

Jőjön Gróf Úr, jőjön, monda Belíz, ’s halljon csudát; én azon ponton valék hogy Gróf Úrral öszveveszek. – Velem? kérdé Ludányi; ’s mit vétettem én Nagysádnak? – Azt, hogy szeretetre-méltó és hogy ez által veszedelmes. De kénytelen vagyok kimondani Gróf Úrnak, én Dolyánba azért jöttem hogy itt nyugalmat találjak; ’s hogy semmitől nem rettegek úgy mint a’ szerelemtől; hogy én alkalmatlan vagyok állhatatos szövetségre; hogy állhatatlanabb teremtést mint én gondolni nem lehet; hogy útálom a’ változandóságot, és még sincs erőm hajlandóságomat fixálni. Ime ez az én characterem, ’s akarom hogy ismerjen Gróf Úr. Ha barátságról van szó, felelek magamért, de szerelemre ne tartson számot; mert, hogy semmivel ne vádolhassam magamat, általjában nem akarok szerelmet akár érzeni akár gerjeszteni. – A’ Nagysád’ egyenessége felbátorítja az enyémet, felele a’ Gróf; ismerjen hát Nagysád is viszont engem. A’ nélkül hogy tudtam, a’ nélkül hogy azt akartam, bennem a’ leghevesebb szerelem támadott Nagysád eránt. Ennél engem nem érhetett semmi örvendetesebb, ’s néki-eresztem magamat minden rettegés, minden gond nélkül, mondjon Nagysád a’ mit akar. Nagysád magát állhatatlannak, könnyűnek gondolja, ’s az épen nincs úgy. Én jobban ismerem Nagysádnak characterét mint önn-maga. – Nem, Uram, monda az asszony; én eléggé megvizsgáltam magamat; ítélje-meg maga Gróf Úr. Ekkor elbeszéllte mi történt Deregnyeivel, mi Pilínyivel. – Nagysád szerette őket, bizonyosan szerette; de hamar elcsüggedett. A’ Praesesre való neheztelés következés nélkül való dolog volt; eggy hirtelen fájdalom által támasztott szánás elsőbb mozdúlat a’ természetben mint a’ hajlandóság eggy szeretett barát eránt. A’ szegény Hadnagyocska eránt támadt hidegség sem lett volna tartósbb. Hogy meghűljünk mikor szeretőnk az eggyik szemét elveszti, az a’ dolognak rendében van; de lassan azt is megszokjuk. A’ szenvedelmek eránt átaljában légyünk igazságosak, ’s ne kívánjunk semmi lehetetlent. Én szivesen óhajtom hogy tessem Nagysádnak; életemnek az fogna lenni legfőbb boldogsága ha ez óhajtásomat teljesedni láthatnám; de ha Nagysádnak hajlandóságát gyengűlni látnám, úgy fognám nézni a’ dolgot mint szerencsétlenséget, nem mint vétket. Tehát azért hogy az életnek nincs semmi tiszta, semmi megháboríthatatlan gyönyörje, minden örömtől meg kell e fosztani magunkat? Nem, Asszonyom, azt a’ jót a’ mivel bírunk, fordítsuk minden esetben hasznunkra, a’ kevésbbé jót vagy épen rosszat pedig tűrjük békével mind magunkban mind másokban. Mi itt csendes boldog életet élünk; nem vagyunk egyébnek hijával mint szerelemnek; ez édessé tehetné életünket; engedjük, hadd tégye. Ha elhágy, itt hagyja a’ barátságot; az pedig, ha külömben a’ játékba hiuság nem egyveledik, az által hogy azt szerelem szűlte, annál szívesebb és édesebb. – Valóban kedves Gróf, ez igen különös Morál! – Eggyszerű, Asszonyom, és természetes! Románozni én szintúgy tudnék mint más. De az élet nem Román; gondolkozásunknak, valamint érzésünknek, a’ természetből kell véve lenni. Nincs könnyebb, mint a’ szerelemnek ezeket a’ csudájit költeni; csak hogy ezek a’ csudák egyedül az Irók’ agyaikban találtatnak; ők azt mondják a’ mit akarnak, mi azt tesszük a’ mit lehet. Nem tetszeni többé, nagy szerencsétlenség: de még nagyobb nem szeretni; a’ legnagyobb pedig az, midőn éltünket bízatlankodásban ’s kétségben töltjük. Higyjen magának Nagysád, ’s méltóztassék nekem is hinni. Elég baj már az is hogy mindég nem szerethetünk; ’s e’ miatt tehát épen soha ne kelljen e szeretnünk? Nem úgy tisztelt Asszony, nem úgy! kövessük a’ parasztok’ példáját; ők nem kérdik, ha fognak e mindég szeretni; nekiek elég az hogy érzik hogy most szeretik egymást. Látom, Nagysád elakadt szavaimon. Nagysád mind eddig a’ chimérek’ tartományában élt. Térjen vissza Nagysád a’ valóhoz, ’s bízza magát a’ természet’ vezérletére; az jobban fogja vezetni Nagysádat mint a’ mesterség melly ürességben veszti-el magát, ’s addig fejtegeti az érzést míg egészen elveszti.

Ha Belíz az elmondott okok által meggyőzetve nem volt is, legalább nagyon meg vala tántorítva végezésében; pedig mikor az ész tántorogni kezd, könnyü feldönteni. A’ Belízé nehézségek nélkül megadta magát, ’s szerencsésbbbé a’ viszont-szeretet nem igen tett még két szívet mint itt teve. Egész szabadsággal általengedék magokat egymásnak, elfeledkeztek a’ világról, el magokról egészen. Minden érzéseik eggy érzésben szerkeztek-öszve, ’s eggy tűzörvénnyé váltak, mellynek központja a’ szerelem; táplálatja a’ gyönyör volt.

Ez az első tűz fogyni kezdett. Belíz felriadott megsejtésén, de a’ Gróf vígasztalta. Visszatértek mezei múlatságokhoz. Belíz úgy lelte hogy a’ természet megszépűlt; vídámabbnak tetszett neki az ég, mosolygóbbnak a’ táj. A’ falusiak’ mulatkozása még inkább volt kedvére mint először, mert most a’ legszebb emlékezetet vonszák-vissza neki. Most munkásságokon is sokkal több részt vett. Az én barátom, ugymonda, az a’ Géniusz a’ ki őket éleszti; az ő jóltéte, az ő szeretete ollyan mint a’ patakok mellyek e’ földeket termékennyé teszik. Gyönyörködve szóllott a’ falusiakkal azon jótétek felől mellyeket ez a’ tiszteletre-méltó ember kit ők atyjoknak neveztek, velek közöl, ’s a’ szeretet jusán magára vonszá azon jót a’ mit ezek róla mondottanak. Igy töltötte a’ szép évszakot szerelemben és az ő csudálásában, ’s örvendett látásán hogy kedvese szerencsésekké tészen másokat, és hogy ő viszont szerencséssé tészi kedvesét.

Belíz kérte a’ Grófot, töltenék távol a’ várostól a’ telet is, ’s a’ Gróf mosolygva ezt felelte: a’ mint Magadnak fog tetszeni! De mihelytt a’ mezők kopaszodni kezdettek, ’s a’ fák hullatták leveleiket, mihelytt a’ kijárásoknak vége lett, a’ napok esősök, a’ reggelek hívesek, az estvék hosszak levének, kedvetlenül tapasztalta Belíz hogy únatkozik, ’s visszakívánkozott Budára. Szokott egyenességével megvallotta kedvesének változását. Megmondtam, ugymond de nem akartad hinni; a’ következés igen is igazolja a’ rossz vélekedést mellyel magam felől valék. – ’S mellyik az a’ következés? – Ah, kedves Grófom, kénytelen vagyok kimondani, hosszú az időm; nem szeretlek többé. – Hosszú az időd? azt igen könnyü elhinnem, monda a’ Gróf, ’s mosolygott mellé; de azért engem most szint úgy szeretsz mint azelőtt; csak a’ falun-létel vált terhedre. – Hagyd-el, édes Grófom! minek hízelkedjem magamnak? annak társaságában a’ kit szeretünk, kedvünk szerént van minden hely, minden idő. – Úgy a’ Románokban! én azt neked régen megmondtam: de a’ természetben másként vagyon. – Mondj a’ mit tetszik; monda Belíz; még két holnap előtt a’ legsivatagabb pusztában is boldog voltam volna veled. – Igen, felele a’ Gróf; ollyan az új szenvedelem’ részegsége: de az az első tűz csak eggy ideig tart ’s nem tarthat soká. A’ szerencsés szerelem elcsendesedést keres és talál; a’ lélek melly már nem rázattatik olly erővel, meg kezd újra nyílni a’ külső behatásoknak; nem vagyunk ismét egyedül a’ természetben; érezzük hogy magunkat másokkal is közlenünk kell. – Kedves Gróf, mire viszed te vissza a’ szerelmet? – A’ valóra, édes Belíz. – A’ semmire, kedves Gróf! mondd, a’ semmire! Te megszünsz elég lenni nekem: én tehát megszűnök szeretni tégedet. – Nem, imádott Asszony! nem; én a’ te szívedet nem vesztettem-el, én tenéked mindég kedves lészek. – Mindég kedves lészesz? oh igen; de miként? – A’ mint az lenni óhajtok. – Ah, érzem érdemetlen voltomat egész mértékében, ’s nem rejthetem-el előtted. – Ne vádold magad’ semmivel, Asszonyom; a’ te szereteted erántam elég erős; én azzal, úgy a’ mint van, megelégszem ’s nem kívánom erősebbnek. Te többet fosz e kívánni magadtól mint én? – Ah, Uram; nem fogom magamnak soha megbocsátani hogy a’ szeretetre legméltóbb ember körül magamat megúnhatám.– No tehát, Asszonyom, én is, én is vallást tészek magam felől: higyj nekem, én nem vagyok jobb náladnál; én is megúnom néha magamat a’ szeretetre legméltóbb asszony körül; és én még is megbocsátom magamnak e’ bűnt. – Hogyan, édes Gróf, ’s te is elúnod magadat körülttem? – Néha el, igen is; és még is jobban szeretlek mint életemet. Meg vagy e immár nyugtatva? – El tehát, el innen, Budára! – Menjünk, kedves; de emlékezzél reá, hogy Május bennünket ismét itt ér. – Azt nem merem remélni. – Igen én! ’s meglássd hogy még szerelmesebbek leszünk mint valánk.

Belíz tehát visszatért Budára, ’s eltelhetetlen mohonsággal esett neki a’ téli mulatkozásoknak. Ludányi is a’ nagyvilág’ árjába vetette magát, de kevésbb elevenséggel. Végre a’ Belíz’ tüze lassodni kezdett. Elunta a’ nagy vacsorákat, ásítozott a’ Játszószínben. A’ Gróf ritkán jelent-meg; látogatásai mindég rövidek voltak, ’s mindég azt az órát választotta midőn körül volt fogva imádójitól. Belíz eggykor súgva kérdést teve a’ Grófnak: Mint tetszik Buda? – Engem itt minden múlattat, ’s semmi nem tud megragadni. – ’S miért nem jelen-meg vacsoráimon? – Nagysád engem sokat is látott magánál; én nem szeretek tolongani; most a’ nagy társaságon van a’ sor; eljő az énreám is a’ maga idejében. – A’ Gróf tehát még mindég azt hiszi hogy szeretem? – Én városban nem szoktam szerelem felől szóllani. Mint tetszett Nagysádnak a’ tegnapi új Opera? kérdé ekkor fenn szóval, ’s a’ beszéd közönséges leve.

Belíz a’ maga Ludányiját öszvehasonlította a’ legjobb férjfiakkal a’ kik körültte megfordultak, ’s az öszvehasonlítás mindég a’ Gróf’ emelésére esett-ki. Én ezt a’ nyilt-szívet, ezt a’ szeretetre-méltó eggyszerüséget, ezt az állandó charactert senkiben nem találom, monda; nem senkiben ezt a’ szép lelket, ezt a’ nemes érzést. Ha egykori beszéllgetéseink jutnak eszembe, úgy nézem fiatal embereinket mint a’ jól kitanított szajkókat. Valója van hogy nem hiheti hogy a’ ki őtet valaha szerette, megszünhessen szeretni. De nem; nem a’ maga’ becsülése, hanem az én becsülésem adja néki e’ bízakodást! Melly igen szerencsés volnék ha oka volna reá!

Így beszéllgetett Belíz gyakorta magával ’s minél inkább érzé éledni hajlandóságát eránta; annál több öröme volt önn-magán. Végre olly nagy volt benne a’ vágyás ismét meglátni már őtet, hogy levél által hívta magához. Ludányi repült ’s fellépvén nála, mosolyogva ezt mondá: Hogyan, Asszonyom, eggy szerencsés Négyszemköztt? Nagysád engem azon veszélyeknek tészen-ki, hogy sokakat megbántsak tisztelőji közzül. – Itt senkinek nincs jusa, ugymonda Belíz, magát megbántottnak vélni; ’s a’ Gróf tudja hogy társaságom csak barátokból ál; de nem fog e talán Gróf Úr gondba ejteni valamelly új diadalt e’ látogatás által? Én csak eggyet tettem életemben, felele a’ Gróf; az engem falun vár, ’s e’ tavasszal látni fogom. – Szánást fogna érdemleni ha a’ városban volna; Gróf Úr itt annyira el van fogva hogy barátnéjának méltó oka lenne a’ feledségbe-jutást rettegni. – Itt ő is múlatni fogná magát, Asszonyom, ’s nem gondolna velem. – Hagyjuk abba a’ kerűleteket, édes Gróf; szóllj, miért látlak olly ritkán és mindég olly kis ideig? – Nem örömest háborítanálak-meg korodnak örömeiben, felele elragadtatva Ludányi. Te nékem nem lehetsz alkalmatlan; az én házam a’ tiéd, nézzd egészen magadénak; örömemre van ha úgy tekinted; akarom azt ’s jusom van kívánni. – Ne kívánj semmit, Asszonyom; felette fognám sajnálni ha rajtam az a’ szerencsétlenség esnék-meg hogy megbánthassalak: de engedd hogy csak a’ kikelet’ visszatértével lássalak. Az asszony meg volt bántva ezen megfoghatatlan makacsság által. – Menjen Gróf Úr, ’s éljen olly örömekkel mellyekben én nem veszek részt; érdemlem elhült szeretetét! monda elkeseredve. E’ nap olta nem lelt nyugtot. Kileste minden lépéseit; a’ sétálásokban, a’ Játszó-színben kísérgette szemeivel; útálta az asszonyokat kikkel társalkodott, ’s mindég tudakolódott barátjainál mint múlatja magát? A’ tél néki halálosan hosszúnak tetszett; ’s noha még csak Mártzius’ eleje volt, nehány vídám nap érkezvén, Meg kell, ugymond szégyenítenem, ’s tisztára kell magamat mosnom előtte. Még eddig mindég neki volt igaza ellenem; de holnap nem fog ezzel dicsekedhetni többé. Magához hívatá. Minden készen volt az útra. A’ Gróf megjelent. Ide karját, kedves Gróf; vezessen szekeremhez. – ’S hová akar Nagysád? – Magam’ elúnni, falura! – A’ Gróf magán kívül volt örömében. Belíz kezeinek reszketésén vette észre a’ Gróf’ illetődését. Oh édes Grófom, monda néki Belíz, megszorítván azt a’ kezet melly reszketett az övében, mennyivel nem tartozom én neked! Te tanítottál-meg szeretni; te győztél-meg engem a’ felől hogy erre képes vagyok; ’s megismertetvén érzéseimmel, a’ legédesbb kénytelenségbe hoztál becsülni magamat ’s téged megérdemleni. Eltűntek kétségeim, szerelmem nem békételen többé, ’s a’ legszerencsésbb asszony vagyok.

A’ SZÉP ANIKÓ.

Kövesd templomának innepét űlte. Gróf Széchényiné, a’ nagy Festetics’ testvére, kinek onnan nem vala távol Czenki kastélya, eljőve vendégeivel, látni e’ falusi múlatságot, ’s szerette jobbágyainak táncza közzé elegyedni; a’ mint gyakran történ azokkal a’ kiket az únalom a’ bővelkedés’ kebeléből kikerget, és a’ kik kedvek ellen is eggyszerü ’s tiszta gyönyörüségekre hozattatnak.

Az örömnek eredett paraszt leánykák köztt kik eggy terepély szílnek árnyékában tánczoltanak, kinek nem tünt volna szemébe a’ kis Anikó, növése’ karcsusága, képvonásainak rendes voltok és azon természeti, meg nem nevezhető kellem által melly érdeklőbb mint minden szépség? Őbelé tapadt minden szem, minden szem csak őtet látta. A’ Dámák, kik tudták magok felől hogy szépek, kénytelenek valának megvallani hogy valami olly felette szépet még soha nem láttak. Magokhoz szóllították, ’s úgy nézték-el mint a’ Festő szokta a’ csudált példányt. Emeld-fel szemeidet, kis Kicsiny! mondának a’ Dámák. Melly tűz és melly csend, melly hívság űl szemeiben! Oh, ha ismerné erejeket! Melly pusztítást nem tenne általok eggy tanúltt kokett! ’S ez a’ száj! mi lehet színesebb? ajakai be pirosak! be fejér fogainak zománcza! Képe ugyan barnult; megtetszik hogy napon jár: de az egésségnek színe. Ah, ’s ez az elefántcsont nyak! be gömbölyegen nőtt-ki ez szép vállai közzül! Ezekre illenék ám az udvari öltözet! Hát e’ domborodó ékességek mellyeket, úgy tetszik, maga a’ Szerelem rakott oda! Valóban rendes dolog hogy a’ természet így pazarolja-el legbecsesbb adományait! Hová rejtette-el itt magát a’ szépség? Anikó, mondd-el csak, hány esztendős vagy? – Most nem régiben multam tizenöt. – Úgy hát már majd férjhez vesznek? – Úgy mondja az atyám hogy arra még elég idő. – De hát magad, szép gyermek, nem érzesz még valami kis szerelmet? – Mi az a’ kis szerelem? – Hogyan? hát még nem ismersz valakit a’ legények köztt, kikez szeretnéd ha hozzá adnának? – Abba én magamat nem avatom; az az atyám’ gondja. – ’S hogyan él az atyád? – Szőlejét míveli. – Gazdag? – Nem az; de elege van, úgy mondja, csak én viseljem jól magam’. – Hát te mint töltöd napjaidat? – Az atyámnak segélygetek; eggyütt dolgozom vele. – De nem! te földet csak nem mívelsz? – De igen! Az a’ munka merő múlatság; felgyomlálni, karót rakni, felkötözni, letépdelni a’ leveleket hogy a’ gerezd jobban érhessen, megszedni ha már itt a’ szüret, mind ez nem nagy fáradsággal jár. – Szegény gyermek! nem csuda ha így eldurvúltak kezei! Be kár hogy e’ szegény sorsban született!

Anikó még eddig nem támasztott a’ faluban egyéb érzést maga eránt irígységnél, ’s elhűlt látván hogy most szánattatik. Minthogy atyja mindent gondosan titkolt a’ mi neki keserüséget okozhatna ’s békételenné tehetné sorsával, nem is álmodta hogy őtet szánni lehessen. De most elnézvén a’ Dámák’ öltözetjeiket, kitalálta miért szánják. Melly külömbség van az ő ruhája és az azokéi köztt! Melly gyönyörü habzásban foly-le rajtok az a’ sokszínü selyem lepel, ’s melly szép játékokban lebeg a’ szélben testek körül! Hát lábaikon azok a’ parányi könnyü papucsok! A’ patyolat, csipke ’s pántlikák mint nevelték félig-elfedett szépségeket! Színek ugyan nem vala egésséges szín, nem eleven tekintetek; de hogyan gyaníthatta volna az ártatlan Anikó, hogy e’ hervadságot, mellyet még a’ felkent piros sem tudott elfedni, a’ városi rendetlen élet okozza? Midőn így elmerülve áll, hozzája jő Gróf Bánházy, ’s tánczra hívja; eggy szép fiatal-ember, jól nőtt, könnyü, ’s igen is csábító Anikónak.

Anikó nem sokat értett a’ táncz’ törvényeihez, de még is érzette mennyire külömböznek a’ Grófnak nemes, büszke ’s könnyü mozgásai a’ falusi legényeknek otromba ugrándozásaiktól. Ennekelőtte is érezé ugyan szorulni kezeit, de nem még illy puha kéztől. A’ Gróf’ szemei szüntelen’ rajta lebegtek. Anikó vette észre hogy az ő tekintetei életet adnak tánczának; ’s akár azért hogy ő is ugyan-azt a’ díszt adja a’ magáénak, akár hogy a’ szerelem’ első szikráji szívéből szemeibe szöktek-által, az ő tekintetei az öröm’ és érzés’ legédesebb kifejezéseiben felelgettek a’ Gróf’ tekinteteire.

Anikó elvégezvén a’ tánczot, leült a’ szíl’ tövéhez; a’ Gróf pedig nem lelt kedvesbb pihenőt mint Anikónak lábainál. Ne váljunk-el egymástól, kis Angyal, ezt mondja neki; én nem tánczolok senkivel mással. Az nékem nagy becsűlet, felele Anikó; pedig minálunk sok az irígy. – Arra nagy okok van, midőn látják melly szép vagy; de az úgy lenne a’ városban is; az a’ szerencsétlenség téged sehol nem hágy-el. Ah, Anikó! ha te Bécsben, a’ mi kevély asszonyságaink köztt kik egész szépségeket a’ mesterségnek köszönhetik, eggyszerre így jelennél-meg, e’ természeti kecsekkel mellyeknek magad nem ismered egész becseket! – Én Bécsben? mit csinálnék én Bécsben? – Gyönyört minden szemnek, minden szívnek rabságot! Hallod e, Anikó, mi itt nem szóllhatunk szabadon; csak eggy szót tehát; de reá hallgass. Ime rajtad áll hogy eggy szegény kaliba ’s eggy nyomoru szőlő helyett, melly most minden vagyonod, Bécsben aranyozott szobáid, gazdag asztalod, czifra hintód és lovaid ’s minden kigondolható színű ’s szabású ruháid légyenek, nem lévén gondod semmire egyébre hanem hogy engem úgy szeress mint én imádlak tégedet. Fontold-meg ha majd magadban lészesz. A’ Grófné vasárnap’ tánczot ád nektek a’ Kastélyban. El ne maradj, édes Anikó, ’s add tudtomra akkor ha szerelmem érdekel e, ’s elfogadod e ajánlásomat? Most nem kívánok egyebet mint hallgatást, de megszeghetetlen hallgatást. Tartsd magadban a’ titkot; ha szádon kireppen, ez az egész szerencse melly most vár, úgy tűn-el előtted mint eggy szép álom.

Anikó valóban azt is hitte hogy álmodott. Az a’ tündöklő sors mellyel kecsegteték, olly távol vala azon szegény állapottól mellyben eddig élt, hogy ez a’ hirtelen ált’-menetel eggyikéből a’ másikába képtelennek tetszett néki. Azonban az a’ szép Úr a’ ki az ajánlást tevé, épen nem látszott ámítónak; olly valók, olly melegek voltak szavai! szemeiből olly jóság szóllott!

Csak megsejtettem volna, ugymond, ha kötődött volna velem! De viszont mire való az a’ nagy titkolódás mellyet parancsolt? Szerencséssé tesz, ’s azt kívánja hogy szeressem értte. Hogy ne szeretném? hiszen azt méltán kívánhatja. Azonban jótéteit kétség’ kivűl kiterjeszti az atyámra is; miért csináljak hát az atyám előtt titkot belőle? Szegény gyermek! ha ismerte volna a’ feslettség’ és csábítás’ mesterségeit, megértette volna miért kíván a’ Gróf titkot: de a’ leczke a’ mit vett, abban határozódott hogy a’ falusi Ifjak’ merészségeiket távoztassa; a’ Gróf’ szép viseletében pedig nem látott semmit a’ mi őrizkedést kívánjon.

Elfogva e’ gondolatok által, ’s a’ bővölködés’ és városi boldogságok’ képeivel eltelve, haza ér. Úgy tetszett neki hogy minden elváltozott. Most szégyelte először hogy szalmafedél alatt lakik. Csekély bútora mellyet nagybecsűvé tett a’ szükség, rosszá, munkája illetlenné, a’ kenyér melly gyakran veréjtékei által kapott puhúlást, kedvetlen ízűvé vált, ’s a’ fris szalmán a’ min olly kényére feküdt eddig, most aranyos kárpitok ’s puha párnák felől álmodozott.

Még tűrhetetlenebb vala hogy más nap’ eggy magas domb’ oldalán kelle kiállani a’ napnak sütő hevét. Bécsben, úgymond, nem egyébért fognék felserkenni hanem hogy boldogságommal éljek, tessem és szeressek. Úgy mondta azt a’ jó Gróf. Az a’ jó Gróf derék Úr! Nem nézett leánytársaim közzül senkire csak énreám; sőt ott hagyá a’ Kastélybeli Asszonyságokat is hogy eggy szegény falusi leánnyal beszélljen. Az a’ jó Gróf nem kevély; pedig vajmi sok oka van hogy az légyen! Valami nagynak vette hogy őtet feljebb becsűlöm a’ falusiaknál, ’s millyetén mosolygó szemmel, millyetén alázatos érdeklő tekintetekkel köszönte azt! ’S micsoda édesség van szavaiban! Nem viselhette volna magát több becsülettel, ha a’ mi Kegyelmes Asszonyunkkal szóllott volna is. Szerencsémre még is elég jól valék öltözve; de bezzeg, ha most látna! micsoda szegény gúnya, micsoda nyomoru állapot ez az enyém!

Azon három hosszú nap alatt míg ismét megláthatta a’ Grófot, nőttön nőtt unalma eddig békével tűrt sorsa eránt.

Végre itt a’ nyugtalan’ várt pillantat. Az egész környbeli ifjúság öszvegyül Czenken, ’s eggy leveles szín alatt megzendül a’ muzsika. Imhol jő Anikó is társai között, de nem azon gondatlan vídám tekintettel mint a’ minap a’ búcsu’ innepén, hanem remegve, szemérmesen. Ez új kellem vala Bánházynak; a’ minapi bátor eleven Nymphe helyett most maga a’ szemérem’ szelíd kelleme jelent-meg előtte. Külömböztetéssel köszönt a’ leánynak, de titkos eggyet-értés’ jele nélkül, ’s nem is mert közelíteni felé, azt várván hogy elébb más valaki vigye tánczra. Báró Szelényi nyitotta-meg vele a’ bált, eggy szép eleven ifju, kinek Anikó már minap is olly igen megtetszett hogy meg nem szünhete magasztalni a’ leány’ szépségét. Bánházy le nem vonta szemeit Szelényiről, ’s rettegett hogy ő is tetszeni kíván a’ gyermeknek. De Anikó igen hamar eloszlatá e’ rettegést. Ha Szelényivel tánczolt, mindenfelé kalandoztak tekintetei, ’s viselete hideg volt és andalgó: de mihelytt Bánházyra jött a’ sor, már az első meghajtásban lehetett látni, mint éled minden kelleme, ’s szépségének virágjai mint nyílnak a’ szép arczúlaton. Arczán a’ szemérem’ minden árt felülmúló színe terjedett-el; rózsaajkait lopva tett ’s alig sejthető mosolygás rándította-meg, ’s eggy kedvező pillantás örömet öntött és forró szerelmet a’ Gróf’ szívébe. Bánházy, ha tanúk nélkül voltak volna, lerogyott volna a’ leány’ lábaihoz, hálálta volna kegyelmét, ’s imádta volna őtet; de most parancsol szemeinek hogy titkát el ne árúlják; ’s egyedül reszkető keze festi eggy gyengéded szorításával kedvese előtt boldogságát.

Szép Anikó, ugymond néki a’ táncz’ végével, távozzál félre kevéssé társaidtól. Nyugtalan vagyok megérteni mit végeztél? – Hogy eggy léptet sem tészek atyámnak akaratja nélkül, ’s mindenben intését követem. Ha jól teszen velem Nagyságod, hadd légyen ő is részese; ha elmegyek Nagyságoddal, hadd eggyezzen-meg elmenésemben. – Ah, ne, szép Anikó, ne! csak neki ne szóllj! tőle rettegek leginkább. Nálatok holmi rendtartás van azokra nézve a’ kik egymást szeretni akarják; azt nékem nem engedi teljesíteni születésem; az atyád azt fogná kívánni hogy vessem alájok magamat, ’s ha nem cselekedném, reám fogná hogy meg akarlak csalni. Nem tudja ő mint égek én teértted; de te, kedves leány, szóllj, hihet’d e te hogy én neked ártani akarnék? – Oh nem, én a’ Nagyságos Úrat merő jóságnak nézem. Nagy gonosznak Kellene lenni a’ Nagyságos Úrnak ha nekem ártani akarhatna. – Higyj vaktában tehát, édes Anikó; bízzd reám magad’ kifogás nélkül. – Nem az itt a’ dolog hogy én Nagyságodnak nem hiszek: de én nem titkolhatok semmit az atyám előtt; én övé vagyok, nekem azt kell tennem a’ mit ő hágy. Ha javamra van a’ mit Nagyságod ígér, az atyám nem lesz ellenére szerencsémnek. – Soha nem áll reá, Anikó! Te engem a’ legboldogtalanabb teremtéssé tészesz keménységeddel; akkor osztán megbánod, de az késő lesz; magad pedig ez alacsony életre lészesz kárhoztatva mind holtodig mellyet kétség’ kivül kedvelsz minthogy nem akarod elhagyni. Ah, szép Anikó, ’s e’ gyenge kezek azért termettek e hogy a’ földet miveljék? a’ napnak kell e perzselni szép orczáidat? Magad, a’ természet’ gyönyörje, a’ megtestesült szerelem, magad Anikó, magad szenvedd e ez alacsony, sanyaru életet? Mi lesz belőled utoljára is? Eggy kamaz’ gazdasszonya a’ ki nem ismeri becsedet ’s úgy néz mint szolgálóját. ’S megvénülsz a’ szűkölködésben a’ nélkül hogy csak eggyikét is kóstolhattad volna azon gyönyörüségeknek mellyek személyedet várják. Imhol ezt becsűlöd elébb a’ hívalkodás’ ’s bővség’ állapotjánál mellyet néked ajánlok. És mi gondok tartóztatnak? hogy nehány órákig tartó nyugtalanságot okozsz atyádnak? Igen is, eltűnésed meg fogja szomorítani. De millyetén lesz öröme továbbad midőn jótéteim által bővségbe lát helyhezve, ’s midőn azokat eláradni látja magán is? Melly kedves erőszakot nem követsz-el rajta, ha arra kényszeríted hogy elhagyja kunyhóját, ’s nyúgalomra térjen: mert akkor osztán nem tarthatok ellenkezéseitől; mind hárman boldogok leszünk.

Anikó bajosan állotta-ki a’ csábítás’ ostromát, de csakugyan kiállotta; ’s azon szerencsétlen eset nélkül melly megbuktatá, az ártatlanság’ ösztöne elégséges volt volna védelmére.

Eggy égi-háboru után melly messzére elborította Czenknek tájékát, a’ jég, ez az iszonyu ostora a’ mezőknek, az aratás’ és szüret’ egész reményét semmivé tette. Közönséges volt a’ csapás. Míg az égi-háboru tartott, ezer kiáltások eggyesültek a’ szelek’ zúgásával ’s a’ mennyei tűz’ csattanásaival; de midőn az ítéletnek vége lőn, ’s az elmult setétségnél irtóztatóbb világosság látni hagyá a’ gerezdektől megfosztott szőlővesszőket, az eltördelt szalmaszálakon csüggő kalászokat, a’ termő fákról lehullott vagy öszveroncsolt gyümölcsöket, az egész tájat gyászos hallgatás fogta-bé. Az útakat halvány, elrémült szerencsétlenek’ csoportjai lepték-el kik bús szemmel nézvén veszteségeket, egész esztendei munkájok’ bérét siratták, ’s a’ jövendőben nem láttak egyebet inségnél ’s éhen-halásnál. A’ kunyhók’ küszöbein elterült anyák, mellyekhez szorítván csecsemőjiket, ázott szemekkel kérdék: Ki szoptat majd ha nem lesz kenyerünk?

E’ nyomorúság’ látásával Bánházynak lelkét legelőször is az a’ gondolat fogta-el hogy mit csinál Anikó és az atyja? Az volt minden óhajtása hogy segédjekre repülhessen, ’s szerelmét az emberiség’ érezésével palástolta. Menjünk a’ faluba, monda Vendégtársainak. Húsz háznépet kiragadni a’ csüggedésből mellybe e’ csapás ejtette, nekünk sokba nem kerül. Részesedtünk örömekben, részesedjünk bánatjokban is!

E’ szók meghaták a’ szánakozásra már lágyúló szíveket. A’ nagylelkü Földes-Úr, körüllebegve Nápolynak pántlikájával ’s az arany gyapottéval, kiszálla jobbágyai közzé, enyhűlést nyujtatott nekiek, bíztatta további segélyével, ’s visszahozá szívekbe a’ reményt és bátorságot. Azalatt míg körültte a’ hála’ könyűji folytak, vendégei, férjfiak és asszonyok, elszéllyedtek a’ faluban, bementek a’ kunyhókba, kitöltötték ajándékjaikat, ’s azt a’ szép bért aratták hogy imádtatni szemlélék a’ hálás néptől magokat. Bánházy futott mint a’ megkábult, ’s kereste az Anikó’ lakát. Reá akad, oda repül, ’s a’ kapuban eggy öreg embert lát űlni, fejét térdeire lehajtva, ’s elfedve kezeivel ábrázát, mintha ugyan átallaná látni a’ napvilágot. Ez az Anikó’ atyja volt. Barátom! monda néki a’ Gróf, én Kendet nagyon elcsüggedve látom; ne essék kétségbe; az ég igazságos ’s az emberek köztt találni még szánakozó szíveket. Ah, Uram, mondá a’ szegény ember, felvetvén fejét, hát a’ ki hazájáért húsz esztendeig szolgált, a’ ki sebektől elborítva jött haza, ’s azolta éjet napot eggyé téve dolgozik, azt illeti e a’ koldúlás? Nem kívánhattam e én a’ földtől mellyet veréjtékemmel áztatok, hogy eltartson, ’s utoljára még alamizsnára kell szorúlnom? Bánházy elálmélkodott hogy eggy alacsony születésű emberben ennyi nemes érzést talál. ’S Kend szolgált? – Igen is Uram! ifju koromban Hadikkal láttam Berlínt, Alvinczy alatt pedig Buonaparte ellen megmásztam az Olasz sziklákat. Familiám eggy szerencsétlen per által, azalatt míg oda katonáskodtam, mindenét elvesztette; ’s kénytelen valék az atyámmal hazámat, Erdélyt, elhagyni, ’s ide vonni magamat; megmaradt kevés pénzemen eggy telekecskét szerzettem, ’s nehány holdföldet ’s eggy szőlőt mellyeket most tulajdon kezeimmel mívelek. Nemes születésem itt ismeretlen volt, mostani állapotom pedig nem vált gyalázatomra. Megházasodtam, ’s épen ez lett szerencsétlenségem mellynek most érzem való terhét. – Él még az atyja? – Jaj nem! – Hát felesége? – Ő szerencsés hogy e’ szomoru napot nem láthatá. – Vannak e gyermekei? nincs több eggy lyányomnál; nem hallja az Úr mint zokog? elrejtezék hogy ne szaggassa szívemet. Bánházy örömest rohant volna a’ szobába hol Anikó síránkozott; de erőt vett magán, mert félt hogy titkát elárúlja.

Fogja, édes barátom! ezt mondja az atyjának, oda nyujván erszényét; kevés a’ mit nyujtok; de ha szükségben lesz, szóllítsa-meg egész bízakodással Gróf Bánházyt. Én Bécsben lakom. Örűlni fogok ha Kendnek nyomorúságán enyhíthetek. Ezt mondván sietve eltávozék, nem engedvén neki időt a’ köszönetre.

Mint álmélkodék a’ szegény Balázs, olly nagy summát találván az erszényben! Ötven arany! több mint a’ mi három esztendőben jő-be kis jószágából! Jer csak, leányom, jer csak, kiálta gyermekének; látod e azt az Urat a’ ki amott megyen? Az nem halandó, az Istennek angyala! De mit is gondolok? Lehetetlen hogy ezt mind nekem szánta légyen. Menj, leányom, szaladj utána, ’s add értésére hogy megtévedt. Anikó szalad Bánházy után, ’s utólérvén, Az atyám, ugymond, nem hiheti hogy Nagyságod mind nekünk akarta légyen ezt adni. Azért küld hogy nyújtsam-vissza. – Ah Anikó, ’s nem köz e veled és az atyáddal valamit bírok? Adhatok e én neki azért sokat hogy tégedet nemze? Vidd-vissza neki e’ csekély adományt; ez csak első bizonysága szívességemnek: de titkold-el okát. Csak azt mondd nékie, hogy szerencsésnek állítom sorsomat hogy eggy érdemes Öregnek szolgálhatok. Anikó meg akará köszönni. Holnap virradtakor, azt feleli a’ Gróf, a’ falu’ végén fogadom-el köszönetedet, ha neked úgy tetszik, búcsúddal. – Holnap? ’s Nagyságod holnap elmegyen? – Elmegyek, édes angyal, a’ legszerelmesbbike ’s a’ legboldogtalanabbja minden halandóknak! – Virradtakor… az épen akkor tájban vagyon, mikor én és az atyám kimegyünk munkára. – Eggyütt mentek? – Nem; az atyám valamivel elébb; mert nékem a’ háznál dolgom van ’s hátrább szoktam maradni. – ’S arra mégy e a’ merre az én útam vagyon? – Nem arra; de az legkissebb; ennyi jóságáért Nagyságodnak megtehetem azt a’ kis kerűlést. – Isten veled tehát, kedves Anikó! Reméllem, meglátlak holnap ha csak eggy pillantatra is. Életemnek az lesz végső öröme.

Balázs Anikónak visszatértével nem kételkedett többé Bánházynak segélleni akaró szándéka felől. Be derék fiatalember! be nemesszívű ifju! ezt kiáltá minden pillantásban. Azonban, leányom, a’ mit a’ jég el nem vert, ne hagyjuk kárba veszni. Minél kevésbb maradt-meg, annál illőbb hogy megtartani igyekezzünk.

Anikó annyira meg volt illetve a’ Gróf’ jósága által, ’s annyira keseregte hogy őtet szerencsétlenné teszi, hogy egész éjjel nem állíthatta-el sírását. Oh, ugymond, ha az atyám nem volna, be igen örömest elmennék vele! Más nap’ nem vette-fel innepi köntösét, de öltözetének eggyszerüsége mellett is gondja volt magára hogy szépnek tetszhessen a’ Gróf’ szemeiben. ’S mi haszon belőle, kérdé sóhajtva, ha neki ez eggyszer szebbnek tetszem is? Többször úgy sem látom-meg! Eggy két perczentésnyiért nem méltó hogy valamit kezdjek. Így szóllott sóhajtva, ’s magára illette foszlánkáját ’s fejkendőcskéjét. Ha ne vigyek e neki valami kevés gyümölcsöt? ez a’ gondolat szökött elméjébe. Ő azt, ugymond, meg nem veti. Azt mondom neki hogy magam szedtem! ’s elővette kosárkáját, szőlőlevél közzé rakta-el benne a’ gyümölcsöt, ’s édes könyűket hullatott a’ gyümölcs mellé.

Atyja elment vala előre; ’s már a’ nap’ aranyos súgárai oszlatni kezdették a’ hajnal’ homályát mikor a’ szegény gyermek dobogó szívvel a’ falu’ végére érkezett. Legottan jönni látja a’ Gróf’ szekerét is, ’s e’ látásra elalélt. Bánházy még messzéről kiszökött a’ szekérből, ’s szenvedő képpel közelítvén felé: meghatott, ugymond, szép Anikó, jóságod! Legalább azt a’ vígasztalást viszem tehát magammal hogy szánod gyötrelmeimet, ’s sajnálva nézed hogy szerencsétlenné tevél. Ah, felele Anikó, nem lelek miatta vígasztalást, ’s örömest elveszteném mind azt a’ jót a’ mit tőled vettünk, csak ne láttalak volna! – Én pedig, édes Anikó, én minden vagyonomat oda adnám, csak tőled ne kellene megválnom! – Ah, hiszen az csak Nagyságodon állott hogy egymástól el ne váljunk; az atyám engem meg nem tagadott volna Nagyságodtól; az atyám szereti, tiszteli Nagyságodat. – Az atyák, édes Anikó, keményszívüek, csudálatosak; házasságot kívánnak, pedig én nem vehetlek-el; ne is szólljunk róla tovább. Meg kell válnunk, örök búcsút kell vennünk egymástól! mi, a’ kik, ha akartad volna, soha nem szűntünk volna meg egymásért pihegni, viszont szeretni egymást, ’s eggyütt élni azzal a’ mit nekem a’ szerencse, neked a’ szerelem adott. Oh Anikó, te meg sem álmodod melly gyönyörűségek vártanak! Ha képzelhetnéd, ha tudnád, mit toltál-el magadtól! – Érzem ha nem képzelhetem is. Miolta én a’ Nagyságos Urat láttam, azolta minden semmi nekem valami nem a’ Nagyságos Úr. Elmém elejénte mind csak azt a’ sok szép dolgot forgatta: de osztán az mind, mind eltünt; nem is jutott többé eszembe; csak Nagyságod jutott mindég. Oh, ha az atyám akarta volna! – De mi szükség neki akarni? Te az ő tetszését várod e hogy engemet szeress? Nem magunkban van e boldogságunk? Én szeretlek, ’s megállom szavamat; bízzd magad’ e’ szent fogadásra. Ah Anikó, ha eggyszer a’ szív oda adja magát, meg van a’ minek meg kell lenni; az a’ kéz osztán önnként követi a’ szívet. Add nekem tehát jobbodat is szíved mellé, hadd hintsem-el ezer csókkal, hadd feresszem hév könnyűimmel. Imhol van! felele a’ szegény ártatlan sírva. Enyém ez! enyém! ez a’ drága kéz! kiálta Bánházy. A’ szerelemtől bírom ezt! A’ ki el akarja tőlem venni, végye-el éltemet. Oh Anikó, lábaidnál lészek oda ha el kell esnem tőled! Az ártatlan eggyűgyü Anikó úgy hitte hogy Bánházy valóban meghal ha tőle elszakasztatik. Ah én szerencsétlen! monda; úgy én volnék oka halálának. – Igen is, könyörűletlen! te lészesz oka, te akarod hogy meghaljak. – Oh, nem akarom! nem akarom! én a’ Nagyságos Úrért örömest magam is meghalnék. – Bizonyítsd-meg tehát, monda a’ Gróf, ölébe szorítván a’ leányt, ’s kövess, ha szeretsz. – Oh nem! nem lehet atyámnak engedelme nélkül. – Eressz hát, ’s engedj kétségbe esnem. E’ szókra a’ reszkető halavány Anikó, eltelve fájdalommal és félelemmel, sem elereszteni, sem tartóztatni nem merte Bánházynak kezét. Könyűktől elfutott szemei irtózva tekintettek a’ Gróf’ felgyúladt szemeibe. Tekintsen hát, azt mondja neki a’ szegény gyermek, tekintsen szánakozva ’s harag nélkül reám! Kedvet reméltem találni Nagyságod előtt hálámnak ezen bizonyságával, de többé meg sem merem kínálni vele. Mi az? kérdé Bánházy; gyümölcs? Ah kegyetlen, te ingerelsz! Mérget adj! ’s ellökvén a’ kosárkát, haragosan elméne.

Anikó e’ hevességet megvetés gyanánt vette, ’s már igen is elgyengült szíve ellent nem állhata ez utolsó ostromnak. Alig volt ereje hogy nehány lépésnyire távozzék, ’s ájultában eggy fa alatt öszverogyott. Bánházy, ki a’ lyányt szemmel tartotta, oda fut, elázva leli könyűjiben, elfúlva zokogásaitól, halványan, ’s csaknem élet nélkül. Elirtózik, ’s elejénte nincs más gondja hanem hogy visszahozhassa életre. De mihelytt éledni látá, hasznára forditja elgyengűlését, ’s minekelőtte a’ lyány egészen magához tért, már távol van a’ falutól, a’ Gróf’ kocsiján, rablójának karjai köztt. Hol vagyok? kérdé Anikó megnyitván szemeit. Ah kedves Gróf, Nagyságod ez? a’ falu felé megyünk, úgy e? Fele lelkemnek! felele Bánházy, ölébe szorítván a’ leányt, láttam a’ pillantatot mellyben az elválás mind kettőnket megfoszta vala életétől. Ne vessünk próbára két olly szívet melly ezt ki nem állhatná.

Néked adom magamat, édes Anikó; monda ismét; íme ajakidon eskem a’ legszentebb esket hogy egyedül érted fogok élni. Magam is egyedül azt óhajtom, felele ez, hogy teértted élhessek. De az atyám, az atyám! én nem hagyhatom-el az atyámat; én az atyámé vagyok, ’s nem mehetek híre nélkül. – Az atyádat, szeretett Anikó, én elárasztom jótéteimmel. Ő részt fog venni leánya’ szerencséjéből. Mind ketten gyermekei leszünk. Bízzd magadat égő szeretetemre hogy én megengesztelem, megvígasztalom. Jer, hadd szedjem-fel könyűidet, engedd az enyémeket kebledbe hullani; ezek az öröm’ és a’ legédesbb gyönyör’ cseppjei! A’ veszedelmes Bánházy a’ csábításnak minden édességeit közzé elegyítette e’ szóknak, ’s Anikó nem volt érzéketlen. De az a’ kép hogy atyja mint futkos, mint keresi mindenütt, mint kiáltozza nevén, mint szóllít-meg mindent valakit előltalál, mint lesz oda ha majd estve nem látja haza térni, ez a’ kép elfagylalá minden érzéseit. Bánházy kénytelen volt megcsalni fájdalmát.

Bánházy sebesen hajtatá lovait, szekerének karpitjai le voltak eresztve, a’ cselédek hívek voltak urokhoz, ’s ekként Anikó nem hagyta semmi nyomát elmenetelének. Látta Bánházy hogy neki mély titokban kell tartania tolvajságát; eggyikét tehát a’ vele volt két cselédnek olly paranccsal hagyá hátra hogy kerüljön a’ Győri útra, ’s küldje onnan a’ Czenki Plebánushoz e’ levelet: „Nyugtassa-meg Atyaságod az Anikó’ atyját, ’s mondja-meg neki hogy gyermekének semmi baja, és hogy az az Asszonyság ki őtet magával viszi, úgy fogja nézni mint tulajdon gyermekét. Nem sokára tudtára lesz hol vagyon.”

A’ levél ha meg nem vígasztalta is a’ megszomorodott atyát, de elégséges volt arra hogy Anikót elcsendesítse, ’s megnémítsa azon vádakat mellyekkel magát elszökése miatt terhelé. A’ szerelem rést kapott szívéhez, ’s útat nyitott benne a’ vígadásnak. Ekkor eloszlottak a’ bánat’ fellegei, a’ vádak megszüntenek, ’s a’ hirtelen, de mély feledése mind annak a’ mi nem volt az ő kedvese, élni hagyá azon vétkes boldogság’ érzésével hogy ő Bánházyé.

Azon bódúlás mellybe Anikó Bécsbe érvén sülyede, egészen eltévesztette lelkét. A’ Gróf’ háza valóságos tündérvár vala; úgy nézett-ki benne minden mint varázslat. Öltöző-asztalkája a’ bujálkodásnak minden szereivel, a’ selyemmel, márvánnyal és arannyal elborított szobák az a’ kényes alvó-hely, az a’ rendes kis ferdő-ház, a’ nagy vacsorák ’s esti gyülekezetek, mind elaltaták

eláltatak

érzékeit. Felébredtekor azt hitte hogy csak álom csalja, ’s ha az ágyból kikölt, Komornák fogták körül, kiknek az vala minden igyekezetek hogy kedvét lelhessék. Ő, ki teljes életében mindég mástól függe, most alig éreztette, hogy kíván valamit ’s azonnal látta hogy most tőle függnek minden mások. Te itt Királyné vagy, monda néki szeretője, ’s én vagyok első rabszolgád!

Képzelje a’ ki képzelheti, eggy falusi leány’ álmélkodását ’s örömét, a’ ki szép hajait mellyeket eddig maga szokott vala gond nélkül öszvefonni, most a’ Mesterség által fürtökbe fodorítatni, ’s virággal, csipkével, ’s gyémánttal elhintetni látja; a’ ki választani is alig tud azon külömbféle szövésü, színü ’s szabásu öltözetek köztt mellyek tetszésére naponként nagy halmokban készűlnek, ’s a’ maga’ szépségét ragyogva előszállani, ’s a’ nagy faltűkrökben többszörödni szemléli. A’ természet tékozló kezekkel adta neki a’ maga adományait, de ezen adományok közzül némellyikének míveltetni kellett; ’s a’ Mesterségek most vetekedve igyekeztek kifejteni ezen természeti adományokat, ’s e’ ritka szépségnek új díszt adni. Bánházy birtokában volt diadalának, imádta kedvesét, ’s szerelmében ’s örömében el vala részegűlve.

Azonban a’ szegény jó Balázs a’ legszerencsétlenebb atya vala. Reszketvén mind leánya’ becsűletéért, mind a’ magáéért, kereste a’ gyermeket egész nap’, de nem szóllott senkinek. A’ Plebánus elhozta neki a’ levelkét. Balázs nem hitt a’ levélnek; de nem akarván felfedni a’ Pap előtt rettegését, Az én lyányom, ugymond, jó gyermek, de még fiatal, keveset látott ’s könnyen hiszen. Valamelly Asszonyság módosnak lelte ’s szolgálatjába fogta venni. Kétség’ kivül elhitette a’ gyermeket hogy jobb lesz ha hírem nélkül mégyen-el. Ne csináljunk lármát gyermeki elmétlenségéből, ’s hagyjuk olly hitelben a’ világot hogy híremmel ment-el. Titkomat senki nem tudja; kedvezzen a’ Tiszt. Úr mind leányának, mind az atyjának. A’ Pap derék ember volt, ’s megígérte hogy hallgatni fog, ’s szavát állotta. De Balázs, elmarczonglva gyötrelmeitől, sirásban töltötte éjjeleit, nappalait. Hová lett? kiálta. Valamelly Asszonyság vitte-el. Lehet e valaki olly eszetlen hogy eggy szegény atyát eggyetlen gyermekétől fosszon-meg? Ah nem! valamelly semmire-való csábította-el. De ha reá akadok, a’ rossz emberre! vérével mosom-le gyalázatomat. Maga méne-el Kapuvárra honnan a’ levél érkezett. Az oda való Pap’ segédével feltalálta azt a’ kire a’ levél’ meghozása bízva volt. Az nem látott sem kocsit, sem leányszemélyt. A’ levél a’ Győri útról vala küldve, datálva pedig Kőszegről vala. De ha Balázs arra emlékezett volna is, hogy Anikó akkornap’ veszett-el mikor Bánházy elhagyta Czenket, soha nem fogott volna azon gyanúra vetemedhetni hogy az ő gyermekét olly nemesszívü ifju lopta-el. Nem vallán-meg senkinek mi bántja, nem csuda hogy nem is vett semmi világot. Magába fojtotta gyötrelmeit, ’s várta az órát melly néki valamelly hírt hozzon. Én Istenem! így fohászkodék, te őtet haragodban adád nekem; én pedig, én esztelen, még elhittem magamat mikor olly szépen láttam nevekedni ’s virítani. Ime a’ mivel kérkedtem, most gyalázatommá lett. Miért nem hala-meg mihelytt született!

Anikó el akará hitetni magával hogy az atyja eddig meg vagyon nyugtatva; ’s az a’ mardosó gondolat, hogy tiszteletlenül hagyta-el, immár csak gyengén érdeklette szívét. A’ szerelem, hívság, a’ múlatságokon-kapás, melly olly heves mikor még új, a’ leczkék mellyeket nagy szorgalommal vett, ’s a’ mindég változó örömek’ árjai lelkét egészen elfoglalták. Bánházy, ki őtet az imádásig szerette, ’s rettegett hogy meg talál fosztatni birtokától, minél ritkábban hagyta megjelenni köz helyen; ’s hasznára fordította azon módokat mellyeket a’ titkolódás’ szüksége talált-fel, hogy a’ sokaság köztt látatlan maradjon. Elég vala az Anikónak hogy ezt Bánházy úgy akarta. Szerencsének vélvén magát hogy annak tetszhetik a’ kit szeret, nem érzette azt a’ nyugtalan vágyát, azt a’ nagy szükséget hogy láttassék, csudáltassék, melly olly sok szép Asszonyainkat vonja theátereinkbe ’s kertjeinkbe. Bánházy sok és szeretetre-méltó vendégeket gyüjtött vacsorájihoz, de Anikó csak Bánházyt látta, csak Bánházyval foglalatoskodott, ’s a’ nélkül hogy valakit megbántson vele, éreztette mindennel hogy az ő szívében Bánházyé az elsőség. A’ szerelem megkülömböztetését alkuba hozni az illendőséggel a’ legszebb lelkek’ tulajdona. A’ kaczérság örökké tanulja e’ mesterséget és még sem tanulja-meg; a’ szerelem nem tanúlja ’s még is tudja.

Hat holnap múla-el immár a’ szerelemnek e’ boldog eggyességében, ’s a’ két egymással eltölt szív nem ismert semmi unatkozást, nem semmi tartalékot azon kivül hogy a’ másikának nem talál annyira tetszeni mint a’ hogy’ maga szeret; nem ismert egyéb óhajtást mint hogy egyetemben bírja valami szerelmet gerjeszthet ’s lángban tarthat.

Ezen hosszú idő alatt a’ szerencsétlen Balázs két ízben vett tudósítást leánya felől, ’s holmi ajándékokat azon Asszonyság’ nevében a’ ki Anikót elvitte. Mind a’ két levél a’ Plebánushoz volt útasítva, mint az első. Bánházy elkövetett mindent hogy az Öreg nyomába ne akadjon a’ leánynak, ’s leveleit nem a’ Bécsi, hanem eggy meghitt cselédje által a’ Sopronyi postán adatta-fel. E’ szerént Balázs nem tudhatta honnan jöttek, ’s az ajándékot hová kell visszaküldeni. Osztán el nem fogadások által kitaláltatta volna a’ mit nem akart kitaláltatni, ’s gyanút támasztott volna a’ Plebánusban is leánya eránt. Ki tudja? ugymond ez a’ hű atya; meglehet hogy lyányom nem vétkes. A’ szín ugyan ellene vagyon; de az mind csak szín. ’S ha való volna is gyanúm, nekem nyögnöm illik, de nem mocsokba hozni gyermekemet.

Az ég vígasztalással tartozott eggy illy jó atya’ szívének, ’s minden bizonnyal ő rendelte-el a’ történetet mellynek beszélléséhez itt fogok.

A’ borkereskedés mellyet Balázs űzött, eggy útat tétete vele Bécsbe. Mingyárt a’ hogy’ a’ városba beért, megterhelt szekere a’ Húspiacz’ és Veres-torony’ szögében öszveszorúl a’ több szekerek köztt, ’s eggy hintó’ kerekében elakad. Eggy asszonysikoltás figyelemre vonja. Oda pillant --- Nem mer hinni szemeinek. Anikó eggy czifra-lovu üveges hintóban űl, a’ legpompásbb öltözetben, ’s elhintve gyönggyel, gyémánttal. Meg sem ismerte volna őtet ha megháborodásával maga nem árulta volna el magát. De az a’ félre-rándúlás melly által előle elrejtezni igyekezett, ’s még inkább sikoltása mellyet száján kiszalasztott, nem hagytak helyt a’ kétségnek hogy az ő. Azalatt míg az öszveakadt szekerek egymásból kiszabadítattak, Balázs a’ fal mellé vonakodik, fellép a’ hágóra, ’s kérdi parancsi hanggal: Hol lakol itt? Anikó megnevezi az úczát ’s házat. – Szerencsétlen! naplemente után honn légy és egyedül. Ezt mondván leszáll, ’s dolgához lát.

Az a’ réműlés mellybe Anikó ezen váratlan eset által süllyede, még nem mult vala el midőn szállására ért.

Bánzházy kiment vala Bádenbe. Anikó tehát épen akkor maradt magára midőn leginkább volt szüksége tanácsra és segédre. Mostan atyja előtt kellett megjelennie kire bánatot ’s mocskot vonszott, kit hitetlenül elhagyott. Mostan tetszett előtte legútálatosbbnak vétke. Ismerte fekvésének gyalázatos voltát. A’ szerelem’ részegsége, a’ múlatságok’ kecsei távolságban tarták tőle annak képét: de most lehullván a’ szemfedél, ollyannak látta magát a’ millyen a’ világnak és atyjának szemeiben vala. Elrettenve a’ tartandó vallatás’ és ítélet’ képe által, Én boldogtalan! így kiálta ’s könyűkre olvadt, hova fussak? hova rejtezzem? Az atyám, maga a’ becsűlet, a’ jóság, itt lel; vétekbe merülve, mocsokba sülyedve lel itt; ’s annál lel a’ ki semmi névvel nem enyém. Oh atyám! oh rettegett biró! miként jelenjek-meg előtted! Nehány ízben az a’ gondolat jutott elméjébe hogy meg kellene szökni, hogy el kellene tűnni előle: de a’ vétek még meg nem siketítette szívében a’ természet’ szent sugallásait. Kétségbe ejtsem e? ugymond; ’s minekutána pironságait érdemlettem, magamra vonjam e átkát is? Nem! noha nem vagyok méltó hogy leányának neveztessem, tisztelem e’ szent nevezetet. Ha megölni jő is, be kell várnom, ’s zúgolódás ’s panasz nélkül omlok lábaihoz. De nem, az atya mindég atya; meg fogják hatni siralmaim. Ifju esztendeim, gyarlóságom, a’ Gróf’ szerelme, az ő jótétei mentségemre vannak; ’s ha Bánházy szóll majd vele, nem leszek olly igen vétkes.

Nem fogta volna kiállhatni hogy cselédjeinek jelenlétekben szenvedje ez aláztatást. Szerencséjére még reggel azt mondotta volt ezeknek hogy eggy barátnéjánál akar vacsorálni. A’ Komornák tehát hasznokra fordíták az üres estvét ’s kimentek. A’ két Inast ki a’ háznál maradt, könnyü volt eltávoztatni; ’s midőn atyja megjelent, Anikó volt a’ ki neki megnyitá az ajtót.

Magad vagy? kérdé ez. – Magam. – Balázs nagy megindúlással bemegy, hosszasan ’s hallgatva leányára néz, ’S mit csinálsz itt? kérdi. Anikó leborult lábaihoz, ’s könyűkre olvadt. Látom, ugymond az Öreg, körültekintvén a’ szobában, hogy a’ vétek kényére van Bécsben. Tudhatom e ki gazdagított-meg illy hirtelen’, ’s kitől jőnek e készűletek, gazdag ruháid és az a’ szekér mellyben láttalak? Anikó csak sírással, zokogással felelt. Felelj, ugymond Balázs, azután sírhatsz a’ mennyi kell; elég időd marad reá.

Annak hallására a’ mit Anikó minden titkolás és szépítés nélkül előbeszéllett, Balázs az álmélkodásból a’ legnagyobb haragra ment-által. ’S Bánházy bánhatott így! az a’ derék fiatal-ember! kiálta. Lám, ugymond, illyenek a’ Nagyok’ szép tettei! A’ gyalázatos! Azt gondolta, úgy e, hogy azon nyomoru pénzért én neki eladom gyermekemet? Ők azt tartják, azok a’ dölyfös Nagyok, hogy a’ szegény ember’ becsűlete annyi mint a’ semmi, és hogy azt az ő szorultságok árúba bocsátja. Képzelem, azzal szépítgeté rútságát hogy velem jól-tett, téged azzal bíztata, azzal hitegete. Romlott ember! melly nem ismeri az atyai szívet! Nem, miolta elvesztettelek, nem volt eggy órám iszonyatos kínok nélkül, nem eggy fertályig tartó csendes altom. Nappal a’ föld mellyet míveltem, áza könyűimtől; éjjel pedig, míg te magad’ elvesztve gyalázatos örömeket kóstoltál, szegény atyád, elnyulva a’ szalmán, hajait tépte, ’s zokogva kiáltozta nevedet. Hah! az én sok jajgatásim közzül tehát nem hatott e el csak eggy is szívedig? Elalélt atyád’ képe soha nem jelent e meg gondolataidban? soha nem riasztott e fel örömeid közzül?

Ah, bizonyságom az ég, felele Anikó! ha gondolhattam volna hogy neked ennyi gyötrelmet okozék, itt hagytam volna mindent, ’s repűltem volna karjaidba! Tisztellek, szeretlek, atyám; inkább tisztellek ’s szeretlek hogysem valaha. Ah, melly jó atyát bántottam-meg! Még ez órában is, midőn megengesztelhetetlen atyát vártam benned, szádból nem hallok egyebet szelíd kímélő pironságoknál! Ah atyám! leborulván azelébb lábaidhoz csak szégyen és rettegés fogott vala el: de most már szeretet által látsz meghatva; a’ megbánás’ könyűjihez a’ legtisztább gyermeki szeretet’ könyűji ömledeznek szemeimből! – Éledek! felleltem leányomat! monda Balázs, felemelvén gyermekét. – A’ te leányod, atyám! felele Anikó, nem érdemes többé e’ nevezetre. – Nem, ne csüggedj-el. A’ becsűlet drága vagyon; az ártatlanság még drágább nálánál; és ha rajtam állott volna a’ választás, készebb voltam volna látni hogy meghalj. De mikor a’ becsűlet és ártatlanság el vagyon veszve, még van eggy megbecsűlhetetlen kincs, a’ jó-viselet; az nem vész-el soha egészen, azt soha sem vesztjük-el úgy hogy vissza ne szerezhessük. Azt csak akarni kell, ’s azonnal feléled a’ lélekben; ’s mikor azt hisszük hogy el van fojtva, eggy megbánó fohászkodás feléleszti. Vígasztald ezzel magadat, leányom, ’s ha bánásod szíves, az ég és az atyád meg vannak engesztelve. Egyéberánt a’ faluban senki nem tudja hova lettél; szégyen nélkül térhetsz-vissza. – Hova, atyám? – Hova? Haza! – E’ szó mennykőütés volt Anikónak. Menj, monda Balázs; hányd-le magadról a’ véteknek ez ékeit. Vászon foszlány ’s eggy fejér szoknya illet tégedet. Hagyd e’ mérges adományokat a’ boldogtalannak ki elcsábított, ’s jer késedelem nélkül velem!

Az Anikó’ félénk és érzékeny szívével kellene e’ pillantatban bírni, ’s úgy szeretni mint ő atyját ’s kedvesét, ha ki képzelni akarná a’ tusakodást melly mostan a’ szerelem és természet köztt támada az ő szívében. Elholt, elnémult. Menjünk, ugymond az atyja; drágák a’ pillantatok. Engedj-meg, atyám, kiálta Anikó, újra leborúlván lábaihoz, engedj-meg! ne vedd balúl ha késedelmeskedem teljesíteni hagyásodat. Beláttál szívem’ mélyébe. Bánházyt nem hívják ugyan férjemnek; de ő mind azon jussal a’ mit a’ szerelem adhat, bírja szívemet. Itt hagyom őtet, elszakasztom tőle magamat, mégyek veled, ha meghasad is szívem belé. De akkor hagyni-el mikor nincs házánál, azt a’ gyanút támasztani benne hogy eránta hitetlen vagyok… – Mit mondasz, boldogtalan? ’s mi gondod neked arra hogy eggy gaz csábító rólad mit tart? ’s mi jusa van eggy szerelemnek melly téged elvesztett, mocsokba kevert? Szereted őtet? Szereted hát gyalázatodat is! Gaz ajándékait tehát elébe teszed eldúlt ártatlanságodnak? elébe az atyádnak az ő legkegyetlenebb ellenségét? Nem mered őtet elhagyni távollétében ’s neki engedelme nélkül! Ah, mikor atyádat kelle elhagynod, mikor őtet megkeserítéd, megrontád, akkor nem valál illy félénk! ’S mit vársz rablódtól? Azt e hogy ellenem védjen? hogy az atyai hatalom alól kiragadjon? Jó; hadd jőjön, hadd verjen-el innen; én egyedül vagyok, fegyver nélkül; az esztendők erőtlenné tettenek; de ajtód’ küszöbén látnak elnyulni ’s bosszúra kiáltani Istent és embereket. Az a’ semmire-kellő kénytelen lesz megtaposni testemet hogy hozzád juthasson, ’s az itt elmenők majd ezt mondják: Ez az az atya a’ kit lánya megtagad és a’ kit szeretője tapos!

Ah atyám! kiálta Anikó, elirtózva e’ festéstől, melly igen nem ismered te a’ kit illy kegyetlenül bántasz! Nincs jobb-szívü, nincs érzékenyebb halandó nálánál. Ő téged tisztelni, szeretni fog. – ’S te annak mersz szóllani tiszteletéről a’ ki engem gyalázattal illet? Azt reményled hogy engem is elszédít színlelt jóságával? Nem akarom őtet látni. Ha te felelsz róla, én magamról nem felelek. – Jó, ne lássd tehát; de engedd-meg hogy én lássam avagy csak eggy pillantatig! – Mit? én hagyjalak ővele? Nem, azt meg nem nyeri ha életem’ teszem is koczkára! Míg tudtomon kivül valál övé, az az ő vétke volt és a’ tiéd; én arról nem számolok. De az ég visszaad hatalmam alá, ’s most már én számolok rólad. Menjünk, lyányom, setét az éj; ez a’ legjobb idő az eltávozásra. Szánd-el magad’, mondj-le atyádról vagy fogadj szót. – Atyám, meghasad szívem! – Engedelmeskedjél vagy rettegj átkomtól. E’ rettenetes szókra Anikó nem mert felelni. Vetkezik, ’s titkos könyűket öntvén, azt az öltözetet veszi-fel mellyet atyja hagyott. Atyám, ugymond, midőn már épen indúlni akarának, szabad e nekem engedségem’ jutalmául eggy kegyelmet kérnem? Tudom, nem kívánod annak halálát a’ kit néked feláldozok. Csak két szót engedj néki írnom; csak azt hagyd tudtára adnom hogy néked engedtem, hogy véled megyek! – Úgy? talán hogy ismét ellopjon? talán hogy értted jőjön? Nem, semmi nyomodat nem akarom hogy lelje. Hadd haljon-meg szégyeltében; azt leli-meg a’ mit keresett. De szerelmében? attól ne tarts; a’ lator meg nem hal. Ekkor kézen fogván leányát, egész csenddel oda hagyta a’ házat; ’s más nap’ reggel útnak indúltak haza felé.

Éjfél után érkezik a’ Gróf. Repült-vissza Bécsbe, ’s úgy hitte hogy a’ szerelemnek minden örömei várják. Bódúlásban leli az egész házat.

A’ Komornák félve jelentik hogy senki sem tudja, Asszonyok hová lett; hogy hasztalan’ keresik mindenütt; hogy kigondolt színek alatt küldötte-el őket, hogy nem vacsorált barátnéjánál, ’s hogy elmenvén mindent itt hagyott, gyémántjain kezdve azon öltözetig melly akkor nap’ volt rajta.

Várjuk csendesen, monda Bánházy hosszas hallgatás után. Légyetek fenn; e’ dologban valami megfoghatatlan vagyon.

A’ szerelem, melly mindég a’ kedves oldalt forgatja, olly gondolatokat hordott-elő a’ Bánházy’ kínjainak enyhítésekre, mellyek Anikót menthették: de azok eggyről eggyig nem látszván hihetőknek, a’ szegény Gróf a’ leggyötrőbb gyanúnak adta magát. Valamelly nem akart történet késlelheti ugyan: de a’ Komornák’ jelen nem létében levetkezni, setét estve kimenni, a’ házat lármába ejteni, mind ez, ugymond, titkon forralt szökést mutat. Az ég illette e meg? cselekedete’ megbánása indította e arra hogy elhagyjon? Ah, legalább hát lehetne ezt hinnem! De ha a’ becsűlet’ útján indult-el, irgalomból írhatott volna eggy két sort, elbúcsúzhatott volna eggy két szóval. Levele nem árulta volna-el, ’s nem hozta volna olly gyanúba melly nékem gyötrelmes, néki gyalázatos. Anikó – oh megkábúlok belé! – Anikó, maga a’ hűség, az ártatlanság, az egyenesség! ő volna e hitetlen? ő e árúló? ő e, a’ ki még ma reggel is --- Nem, azt lehetetlen hinnem! Azonban még is, igen is való! Minden pillantat, minden eszmélet új bizonyság vala reá: de a’ remény és a’ bízakodás nem tudott elenyészni szívéből. Úgy tusakodott a’ bizonyodással mint a’ haldokló szokott a’ halállal. Ha most jönne-meg, ugymond, ha ártatlanul ’s híven jönne-vissza, ah, elég volna e valamim van, elég e életem, szerelmem, jóvá tenni hogy gyanúm őtet megbántotta? Melly gyönyörűséggel vallanám magamat vétkesnek! melly öröm, melly könyhullatások által mosnám-le bűnömet hogy őtet vádolni merészlettem! Jaj, nem hízelkedem magamnak azzal hogy igazságtalan vagyok; nem vagyok olly szerencsés.

Nincs Bécsben senki, hogy önnön tapasztalásából ne tudná, mit tesz mikor bennünket a’ nyugtalan várás elkínoz, a’ jövő ’s menő hintók’ zörgését hallani, mellyet mindég annak érkezéséül veszünk, a’ kit szívünk látni óhajt, és a’ mellynek mindenike a’ közelítésével nyujtott reményt viszi is haladásával. A’ szerencsétlen Bánházy három óráig szenvedte ez öldöklő kínt. Ez ő! ezt kiáltotta minden zörgésre; de végre a’ sok ízben megcsalt remény dühös elcsüggedéssé vált. Oda vagyok! elhagyott! nem lehet többé kétlenem, ugymond. Ez régen készült munka! Hitetlen édeskedései csak arra valók voltak, hogy eltitkolhassa gonosz árulását. Fortélyosan épen azon napot választották mikor távol valék. Mindent hátra hagyott hogy lássam hogy adományaimra többé nincs szüksége. Most más árasztja-el kedveskedésivel. Szégyellett elvinni legkisebbet is. Szerelmemnek legkisebb záloga is szüntelenül pirította volna hitetlen ’s hálátlan voltáért. El akar feledkezni rólam hogy annál szabadabban vethesse magát annak karjai közzé kit előmbe tesz. Ah, a’ hiteszegett! ’S remél e ollyat találni a’ ki őtet úgy szerethesse mint én? Felette szerettem őtet, felette elmerültem volt bálványozásában. Szüntelen’ megelőzött kívánságai elaludtanak. Illyenek az asszonyok! Mindenre reá únnak; reá még arra is hogy szerencsések. Ah, lehetsz e te most boldog, hitetlen! lehetsz e az ha rólam gondolkodol? Gondolkodol? Mit mondok? mit gondol ő nékem akár szerelmemmel akár fájdalmommal? Ah, azalatt míg alig tartóztathatom-meg magamat hogy fenn szóval ne zokogjak ’s ágyát könyűimmel feresztem, más talán… Ez a’ gondolat irtóztató; nem tudom kiállani. Ki fogom nyomozni irígyemet, és ha a’ tűz melly belrészemet égeti, holnap reggelig meg nem emészt, nem halok-meg bosszu nélkül. Ezt azok közzül cselekedte valaki a’ kiket gondolatlanságomban elhoztam hozzá. Talán az a’ Szelényi! Mint szeretett volt belé mikor Czenken múlattunkban meglátta! Anikó akkor még való volt, akkor még nem vala hamis! Millyetén változás ez most! Hogy megtudta hogy itt a’ lyány, kért, unszolt, hoznám hozzá; ’s én balgatag, meg sem álmodhatván hogy Anikó megváltozhasson, engedtem kérésének. Megcsalhatom magam’: de végre is csak Szelényire esik minden gyanúm. Hadd látom mingyárt mi dolog. Jer velem! ugymond eggyik cselédjének, ’s még alig virradt midőn zörgetett a’ Szelényi’ kapuján. Nincs itthon! felele a’ Kapus. Nincs itthon? – Nincs, Uram! kiment falura. – Mikor ment? – Tegnap estve. – Hány órakor? – Épen alkonyodáskor. – ’S hová ment falura? – Azt senki sem tudja a’ háznál; egyedül Komornyikját vitte magával. – Micsoda szekérben? – Eggy üvegesben. – Sokáig lesz oda? – Két hétig; reám parancsolt hogy leveleit tartóztassam-fel. – Ha megérkezend, mondjuk-meg a’ Bárónak hogy én kerestem, ’s hogy szóllani akarok vele.

Meg vagyok, ugymond, világosodva. Minden öszveeggyez. Csak azt kell kitanulnom hogy hova bujt-el vele. De kitépem karjaiból, ’s vérével mosom-le hitetlenségét ’s gyalázatomat!

Hasztalan volt igyekezete. A’ Szelényi’ eltávozása felfedhetetlen titok volt. Bánházy tehát tizenöt nap szenvedett hóhéri kínokat; ’s az a’ hitel hogy nem más mint Szelényi a’ tolvaja, minden egyéb gondolatot eltolt fejéből.

Kínjai köztt minden reggel látatta Szelényit ha megérkezett e? Végre hozzák a’ hírt hogy itt van. Repűl hozzá lángolván haragjában, ’s az a’ nyájasság a’ mellyel Szelényitől fogadtatik, még ingerli bosszús kedvét. Édes Grófom, monda Szelényi, te, a’ mint hallom, sokat járattál megtudni ha megérkeztem e? Miben lehetek parancsolatodra? – Hogy vedd-el életemet mellyet útálok, vagy szabadíts-meg szerelmem’ tolvajától. Elloptad a’ lyányomat; nincs egyéb hátra hanem hogy szívemet szaggassd-ki. – Barátom, monda Bánházynak a’ Báró, nekem most szint úgy volna kedvem nyakamat szegni mint magadnak, mert egészen elfojtott a’ méreg; de ha fegyvert kell is húznom, azt bizonyosan nem teellened húzok. Értsük-meg hát egymást. Anikót ellopta valaki, úgy mondod; azt felette sajnálom. Anikó gyönyörü gyermek volt: de én ugyan el nem loptam; hidd-el. Nem, mintha e’ czikkelyben valami nagy delicatesszt affectálnék; én a’ szerelem’ dolgában, tudod, sokat elnézek barátimnak, valamint viszont magamnak is engedek holmi apró csintalankodást. És ámbár téged szívesen szeretlek, korántsem voltam volna kegyetlen Anikó eránt ha téged inkább énvelem akart volna megcsalni mint más valakivel. De a’ mi az elragadást illeti, már én az affélén túl vagyok; az ollyan trazsík dolgok nekem nem dolgaim; ’s ha egyéb okod nincs hogy megölj, javaslom hagyj élni, ’s jer, kávézzunk eggyütt. A’ Szelényi’ beszéde a’ színtelenség’ tónján hangzott: de Bánházynak még sem oszlott-el gyanúja. Haszontalan! ugymond; Te épen akkor estve, épen azon órában tüntél-el, ’s két hétig bujkáltál; ’s említem hogy őtet te is szépnek lelted, ’s már akkor is vágytál reá mikor ide hoztam. Néked kelle cselekedned!

Ugyan szerencsés vagy, monda Szelényi, hogy e’ fatális húmorral is mellyben látsz, méltónak tartalak hogy magamat hosszasan magyarázzam előtted. Anikó akkor estve ment-el a’ mikor én; erre nincs mit mondanom egyebet hanem hogy ez azon gyűlőletes történetek’ számába való a’ mik az öszvebomlást csinálják a’ Románokban. Az is való hogy Anikót olly szépnek leltem mint eggy angyalt, és hogy óhajtottam volna néki tetszeni; de ha mindennek nyakát szeged a’ ki velem e’ részben vétkes, úgy kesergem Bécsnek felét. Itt tehát az a’ nagy dolog hogy útam’ ’s távollétem’ titkait fedezzem-fel előtted. Ám légyen; halljad tehát:

Bűneimnek büntetéséül bele szerettem ebbe a’ Schminkengingennébe, vagy igazán szóllván, pénzébe, connexiójiba ’s az Udvarnál való tekinteteibe szerettem belé; mert ez az asszony tetszhetik mindene miatt, csak az eggy maga miatt nem. Te tudod hogy ha sem nem fiatal sem nem szép is, ellenben igen érzékeny ’s könnyen kap lángot. Elértem a’ mit óhajtottam; megtetszettem neki, ’s nem láttam lehetetlenségét hogy nála, a’ mint nevezik, szerencsés legyek házasság nélkül. De nékem házasság kelle; ’s hogy elkerülhessem az alkalmat mellyekben megkaphasson, azon félénk tisztelettel bántam vele melly elválhatatlan a’ szép szerelemtől. Bátortalan voltom elakasztotta az asszonyt; azt mondá hogy soha nem látott illy tapasztalatlan illy új embert. Eggy kis leány sem viselheti magát szemérmesbben mint a’ hogy’ körültte én forogtam. Az őtet nagyon bántotta. Nem képzelheted mennyi fortélyt követék-el három holnap alatt hogy magam után járassak, és még sem adtam-meg magamat. Soha sem tett ennyit csélcsap hogy hasztalan kívánságokat gerjesszen. Bánásom remekje volt a’ szemességnek ’s ravaszságnak. ’S az az átkozott Schminkengingen még is kikapa rajtam! Én levék az ő bohója, nem ő az enyém; megjátszodta hiszelékeny ártatlanságomat. Soha nem láttál kedvezőbb elrendelést. Birtoka kifogás nélkül enyém volt. Csak eggy akadály vala hátra. Azt mondta hogy igen is fiatal vagyok, ’s hogy nem ismer eléggé. Hogy kitanulhassuk egymást, úgy kívánta, menjünk-ki eggyik jószágába, ’s múlassunk ott eggy ideig. Falun, ugymond, magányosan ’s szabadon, inkább kiismerni az ember két hét alatt egymást mint Bécsben két esztendeig. Kelepczébe hagyám magamat csalni, ’s olly álnokúl bánt a’ ravasz, hogy feledém mit végeztem vala. Be gyarló az ember, ’s be keveset bízhatik magához! Belé ereszkedvén a’ férj’ rolljába, kénytelen valék azt folytában játszani, ’s ollyan jó hitelbe igyekeztem tenni nála magamat a’ mint tőlem kitelhetett. De ő csak hamar elhitette magával hogy szerelmem gyengűl. Hijában mondtam neki hogy az nincs úgy; azt felelte hogy ő nem hagyja magát üres beszéddel kielégítetni, látja ő hogy megváltoztam. Végre ma reggel, a’ mint felébredtem, ím ez úti-czédulát kapám tőle; ez az ő írása; világosan kimutatja az útat: „Az a’ rövid próba mellyre a’ Báró Úr’ indúlatait tettem, nékem elégséges. Én olly férjet óhajtok kinek szorgalmai soha meg nem tágulnak; a’ ki mindég eggyeránt szeressen.” – Meg vagy e’ nyugtatva? Imhol egész historiám. Látod, hogy koránt sem az a’ mit vártál. De minekutána gyanúd eloszlott, jer, tanácskozzunk barátságosan, mit kellessék csinálnod; szóllj, ki felől gyanakodol? – Megtompultam; nem tudok semmit gondolni: engedj-meg szerelmemnek, kínjaimnak, őrűlésemnek hogy megbántottalak. – Bohóságok! felele Szelényi; az természetes volt. Ha én kaptam volna el szeretődet, elégtéttel tartoztam volna; most hogy azt nem cselekedtem, barátok maradhatunk ’s azok vagyunk. Akarsz kávézni? – Veszni akarok! – Az eggy kevéskét sok volna hamarjában; azt az ember fontosbb esetekre hagyja. A’ te Anikód derék gyerek, noha kisség csintalanka. Légy rajta hogy visszakaphassd. De ha vissza nem kaphatod, tanácslom, végy mást; még pedig minél lehet hamarabb’!

Azalatt míg a’ szerencsétlen Bánházy két kézzel szórta a’ pénzt hogy világosodást kaphasson, Anikó az atyjánál volt, ’s siratta botlását, vagy inkább szeretőjét.

Balázs visszaérvén a’ faluba, azt mondta mindennek hogy nem lehetett-el lyánya nélkül, ’s értte ment. Anikót most szebbnek találta minden. Kellemei kifejtőztenek, ’s az a’ mit nagyvilág’ módjának hívnak, még a’ falusiak’ szemében is tetszetősbbé tette szépségét. Előbbi kérőji újra lángot-vetett szerelemmel forogtak körültte; de az atyja nem adta eggyikhez is. Míg én élek ugyan, férjhez nem mégy, ugymond; én senkit meg nem csalok. Dolgozzál, ’s sírj velem. Gaz szeretődnek mind visszaküldöttem a’ mit nekünk adott. Semmi sem maradt egyéb nálunk róla a’ gyalázatnál.

Anikó alázattal ’s zúgolódás nélkül engedett atyja’ parancsainak, ’s nem mert fel is pillantani reá. Irtóztató volt neki szűkölködéshez ’s e’ durva munkához szokni megint. Elgyengült lábai feltörődtek, puha kezei eldurvultak: de mind ez még igen kis baj volt. A’ testi szenvedés csekélység, ugymond; a’ szív’ kínjai irtózatosabbak!

Ámbár Bánházy szüntelen’ jelen vala Anikónak, ’s szíve meg nem szabadulhatott emlékezetétől, de nem csak nem remélte, de nem is óhajtotta őtet ismét látni. Látta ő melly keserűséget vont botlása szerencsétlen atyjának életére, ’s ha bár szabadságában volt volna is újra elhagyni, többé ugyan el nem hagyta volna. De azt képzelni hogy szeretője melly iszonyu aggódások köztt tölti napjait, néki rettenetes kín volt. ’S ő engem most hálátlannak, hitetlennek néz! monda. Bár csak írnom lehetne neki! de sem időm nincs hozzá; szemmel tartanak mindég; sem módom. Nem elég, hogy lemondtam róla; azt kívánják hogy feledjem is. Ah, elébb feledem magamat! Nekem őtet olly lehetetlen feledni mint gyűlölni. Ha vétkes, a’ szerelem az oka, ’s nem engem illet őtet büntetni. Ő mindenben az én javamat nézte ’s az atyámét. Megbotlott, engem szerencsétlenné tett: de az ő esztendejiben csak szeretni tudnak. Tartozom vele neki, tartozom vele magamnak, tudósítani fogom mi esett; ’s ez eggyben leszek engedetlen az atyámhoz. A’ fő akadály az volt hogy íróeszközt lelhessen: de az atyja, a’ nélkül hogy az szándéka volt, megmenté e’ fáradságtól.

Bánházy eggy estve búsabban térvén házához mint valaha, eggy nyalábot talál asztalán minden név nélkül. Nem ismerte az írást a’ borítékon, sem a’ pecsétet; de meglátván a’ Sopronyi postaczédulát melly mellett az elindítatott, megértette mi forog fenn. Felszakasztja sietséggel; reá ismer az erszényre mellyet az ötven arannyal Balázsnak adott volt, ’s itt találja azt a’ más ötvent is a’ mit néki azután két ízben küldött. Értem, monda; nyomomba akadtak. Megbántott atyja visszaküldi ajándékaimat. Ismerem büszkeségét; értte fogott jőni helytt megtudta hogy nálam van, ’s kényszerítette hogy menjen vele. Kiáltja a’ cselédeket a’ kik Anikóval voltak. Kérdezősködik, nem láttak e eggy illyen koru ’s formáju parasztot Anikó körül? Eggyike ezeknek valóban emlékezék hogy akkor nap’ midőn eltávozott, eggy olly formáju Idegen felhágott a’ hintó’ lépcsőjére, ’s eggy két szót szóllott Asszonyokkal. Szaporán! kiálta Bánházy; postalovakat hamar!

Még akkor nap Kopházára ért, ’s eggyikét inasainak paraszt ruhába öltözteti, ’s elindítja kémlelni; maga azalatt nyugalomnak adja magát. Ah! az illy állapotban nem lél azt a’ szerető szív. Virradtáig minden óraperczet számlált.

Jó újságot hozok! monda az Inas; Anikó az atyjánál vagyon. – Ah, élni kezdek! – Azt beszéllik hogy férjhez akarják venni. – Látnom kell őtet. – A’ hegyen leled; ott dolgozik egész nap’. – Egek, melly kegyetlenség! Menjünk; én rejtve tartom magamat; te pedig ez öltözet alatt lesni fogod mikor lesz egyedül. Ne veszessünk eggy pillantást is; eredjünk útnak.

Az Inas való hírt hozott. Anikónak állapotjához képest gazdag kérője akadt, ’s a’ Plebánus magához hívatta Balázst hogy vele beszéllhessen a’ dologról.

Azalatt Anikó a’ szőlőben dolgozott, ’s kedves Bánházyját forgatta elméjében. Jő Bánházy, ’s messzéről reá ismer. Vigyázva közelít felé, egyedül leli, oda szalad, kiterjeszti karjait. A’ levelek köztt támadt zörgésre Anikó felüti fejét, oda pillant. Isten! így kiált. A’ csudálkozás és öröm elfogják szóllását. Reszketve karjai közzé ömöl minekelőtte nevét kimondhatta volna. Ah Bánházy, itt vagy! meg van a’ miért esedeztem az egeknek! Vétlen vagyok szemeidben; az nekem elég; a’ többit örömmel eltűröm. Isten veled, Bánházy! Isten veled örökre! Menj innen. Sirassd a’ szerencsétlen Anikót. Ő semmit nem hány szemedre. Te neki kedves lészesz utolsó pihegéséig. – Én menjek! kiálta Bánházy magához szorítván őtet, mintha ki akarták volna ragadni karjai közzűl; én hagyjalak, én magam’ mása? én éljek nélkűled? én éljek távol tőled? Nem; nincs hatalom melly bennünket elválasszon!

elválasszon,

– De énelőttem van eggy, ’s az szent énnekem; atyámnak akaratja! Ah, barátom, ha tudtad volna melly fájdalomba borította őtet elmenetelem! ismerem érzékeny és jó szívedet, tudom, önnként visszaadtál volna neki. Másod ízben is elhagyni ’s kést verni szívébe eggy volna. Jobban ismersz hogy sem tőlem azt kívánhassad; sőt ha én akarnék is menni, te tartóztatnál. Tégy-le eggy reményről mellyet én már eleresztettem. Élj szerencsésen! Hadd lakoljak vétkem miatt minthogy értte lakolnom kell; de nékem ugyan alig lehet magamat vádolnom. Isten veled! Menj; az atyám mingyárt itt lesz; irtózatos volna, ha eggyütt lelne bennünket. – Én pedig épen azt óhajtom, monda Bánházy; itt fogom várni. – Ah, kettőztetni fogod szenvedéseimet; kérlek, menj!

Azon pillantatban érkezik Balázs, ’s Bánházy elébe menvén nehány lépésnyire, térdre veti magát. Ki vagy? kérdé Balázs álmélkodással, ’s mit akarsz? De figyelmesbben tekintvén reá: Boldogtalan! ugymond, visszahúzván magát előle, távozzál innen, menj szemeim elől. – Nem, itt halok-meg lábaid előtt, ha nem méltóztatol kihallgatni. – Minekutána meggyaláztad, szerencsétlenné tetted leányomat, nékem mersz előmbe lépni? – Vétkes vagyok; megvallom azt, ’s büntess ha tetszik; de ha megengeded hogy szólljak, szánni fogsz. Ah, monda Balázs Bánházynak kardjára vetvén szemét, ha ollyan becsűlet nélkül való volnék mint te! Lássd, monda leányához fordúlván, mint alázza-meg az embert a’ bűn, midőn arra kényszeríti hogy a’ maga hasonlója előtt csússzon, ’s eltűrje útálságát. Ha én csak vétkes volnék, felel büszkeséggel Bánházy, a’ helytt hogy most esdeklem előtted, beléd kapnék. Tulajdonítsd ez alázódást annak a’ minél nincs semmi szebb a’ természetben, a’ szerelemnek, a’ rénynek, ’s azon szíves óhajtásnak hogy hibámat jóvá tehessem, melly talán mentséget érdemel, és a’ melly miatt egyedül azért vádlom magamat illy kegyetlenséggel, mivel szívem jó. Akkor az érzésnek egész pathoszával igyekezett magát menteni, ifjúsága’ hevének ’s szerelme’ részegségének tulajdonítván megbukását.

Van szerencséje a’ világnak, monda Balázs, hogy szomjad nem a’ pénz! belőled derék haramia vált volna. Bánházy e’ szókra elborzadott. – Derék haramia! mondom. És miért ne! ’S olly semmire-valónak higyjelek e hogy azt tartod hogy az ártatlanság és becsűlet kevesebb mint a’ pénz és az élet? ’S te nem azért éltél e vissza e’ szerencsétlen gyermek’ eggyügyüségével hogy őtet e’ két kincsétől megfosszd? ’S nékem, azt gondolod, kevesebbet tettél mintha megöltél volna? A’ haramiát kerékbe törik; pedig az csak olly jóktól fosztja-meg az embert a’ mi nélkül elélhet: hát te, a’ ki eggy becsűletes leányt, eggy becsűletes embert azzától fosztottál-meg a’ mit nem veszthet-el hogy életét is kész ne légyen veszíteni, mit érdemlettél te? Nemesnek tart a’ világ, ’s te azt hiszed hogy az vagy. Imhol vannak gyümölcsei annak a’ nemességnek mellyel kevélykedel! Azon szörnyü csapásban mikor a’ leggonoszabb ember is megszánt volna, hozzám jössz, szánakozást színlelsz erántam, ’s szívedben ezt mondod: Ennek a’ boldogtalannak leánya az eggy öröme a’ világon; ez eggy vagyonját hagyta-meg az ég; de holnap neki jövök ’s ellopom tőle. Ezt, te semmire-való, ezt forgattad, te pogány, a’ te fertelmes lelkedben. Én pedig, jámbor eggyügyüségemben, csudáltalak, áldottalak, kértem az eget hogy teljesítse kívánságaidat; pedig minden kívánságaid oda mentek-ki hogy lányomat ellophassd. Mit mondok, boldogtalan! magam szolgáltattam kezedbe, magam futottam

futattam

utánad hogy aranyaidat adja-vissza, azt a’ mérget mellyel engem megrontani szándékoztál. Úgy tetszett, az ég tudtomra akará adni hogy ajándékod ártalmas. Ellenkeztem e’ mozdúlattal; azt hittem hogy jó szived van, hogy szánakodó vagy; te pedig hitetlen és kőszívü voltál, ’s kezed mellyet csókolni akartam, mellyet elborítottam volna könyűimmel, szívemet készült kiszaggatni mellyemből. Lássd, így folytatá szavait, felnyitván mellyén ruháját ’s sebeit mutatván, lássd, millyen embert piszkoltál-meg. Én több vért öntöttem a’ hazáért mint a’ mennyi neked minden ereidben vagyon; hát te, haszontalan terhe a’ földnek, hát te melly tetteket mutathatsz? Azt, hogy eggy szerencsétlen koros atyát megszomorítottál, hogy elcsábítottál eggy jó gyermeket, ’s elmérgesítetted napjaikat. Imhol van szerencsétlen áldozatja ámításodnak; most könyűbe mártogatja kenyerét, melly őtet táplálja. Eggykor szerette a’ munkás ártatlan élet’ eggyszerü voltát, most útálja; te néki tűrhetetlenné tevéd a’ munkát és szegénységet; ártatlanságával eggyütt elvesztette örömeit, ’s többé nem emelheti-fel szemeit pirúlás nélkül. De a’ mi mind ezeknél több, de a’ mit neked leginkább nem bocsáthatok-meg, elzártad nekem gyermekem’ szívét, te az ő lelkében eloltottad a’ természet’ érzéseit, te néki kínzóvá tetted atyja’ társaságát; ’s ki tudja… ki nem merem mondani… most talán gyűlől engem!

Ah atyám! kiálta Anikó, a’ ki eddig a’ szégyen és rettegés miatt némulva állott, ennyi büntetést nem érdemlek. Érdemlek mindent, de nem azt a’ vádat is hogy téged szeretni megszüntem. Ezt mondván, lábaihoz sülyedt, ’s csókolta annak porait. Bánházy is ugyan-azt tette, ’s a’ megilletődés’ leghevesebb szorongatásai köztt, Ah atyám! igy kiált-fel, engedj-meg neki, engedj-meg nekem, ’s öleld-meg gyermekeidet; és ha Anikódnak tolvaja nem épen érdemetlen hogy férjének neveztessék, esedezem, ne tagadd-meg tőlem jobbját!

Ez a’ megtérés keménybb szívet is ellágyitott volna mint a’ Balázsé. Ha más mód is volna helyre hozni becsűletemet, ’s ártatlanságtokat visszadni, ugymond, megvetném a’ mit ajánlasz. De ezen kivül nincs más mód. Elfogadom tehát; nem magamért, hanem érettetek; mert én nem várok, nem kívánok tőled semmit. Én szőlőm’ mívelése mellett halok-meg.

A’ Bánházy’ és Anikó’ szerelme az oltár’ lábainál szenteltetett-meg. Sokan azt mondják hogy Bánházy alacsonyságot követett-el, ’s úgy vallja maga is hogy való a’ mit mondanak; de nem abban a’ mit mondanak. – Rosszat cselekedni szégyen, nem a’ rosszat jóvátenni.

Balázst reá nem lehete bírni hogy oda hagyja szegény kunyhóját. Minekutána mindent elkövettenek hogy Bécsbe vihessék magokkal, Gróf Bánházyné megnyerte férjétől hogy közel Sopronyhoz eggy kis jószágot végyen számára, ’s ez a’ jó atya végre teljesítette gyermekeinek kívánságokat, ’s oda ment eltölteni öreg napjait.

E’ rénynek érzésére termett két szív örvendett hogy eltévesztett útjára megint reá térhete. A’ mennyei gyönyörűség’ képe, a’ szerelemnek ’s ártatlanságnak öszveeggyesítésében, nem hagyott-fel az ő szíveiknek egyéb kívánságot mint hogy édes szövetségeknek gyümölcsét szemlélhessék. Az ég meghallgatá a’ természet’ kívánságát, ’s megengedte Balázsnak hogy szeretett unokájit ölelhesse.

A’ JÓ ANYA.

Az anyai hűség a’ magzatok eránt minden kötelességek köztt legszentebbül teljesítetik a’ természetben. Ez a’ minden szívbe bényomott ösztön felülhalad akármelly más indúlatot, ’s meggyőzi gyakorta magát az életnek szeretetét is. A’ legvadabb állatot jámborrá, a’ restet munkássá, a’ félénket merésszé teszi, ’s eggyik sem hagyja-el korábban kölykeit mint midőn ezeknek az anyai gondra immár nincs szükségek. Egyedül az emberek köztt látni ollykor az idő-előtti elhagyásnak gyülöletes példájit.

Pedig azon világban hol a’ színlés’ és tettetés’ mesterségeiben jól kitanult vétek ezer csábító alakot veszen magára, az az elme kívánja-meg leginkább a’ vezérlő kart mellyet a’ természet a’ maga legszebb adományaival álda-meg. Minél több itt az örvény és minél rejtettebb, az ártatlanság’ és szerencse’ töredékeny sajkájának annál nagyobb szüksége van a’ szemes Pilótra mi lett volna például Karancsy Kisasszonyból, ha néki az ég olly anyát nem adott volna mellynek mása ritkán találtatik!

Ez a’ tiszteletre-méltó asszony eggyetlen gyermeke’ nevelésének áldozta legszebb esztendejit. Csak huszonötödik évét tölté, midőn ekképen tanácskozott magával:

Férjem meghala; magam vagyok leányommal. Kinek éljek? magamnak e vagy neki? A’ világ ugyan mosolyg reám, ’s nekem ez a’ mosolygás kedves; de ha neki adom magamat, anya nélkül marad gyermekem, ’s koczkára vetem mind az ő szerencséjét mind a’ magamét. Adjuk-meg hogy a’ lármás nagy világnak valóban meg vannak azon örömei mellyeket lenni mondanak, de meddig vehetek bennek részt? Repűlő éveim közzül mi kevés marad a’ mit e’ csillogó világban fogok tölthetni? ’s mi marad a’ magányra, magamnak és gyermekemnek? Az a’ világ melly most kecsegtet, nem sokára irgalom nélkül kiadja búcsúmat; ’s hahogy gyermekem példám után indúl, ’s elveszti magát ’s szerencsétlenné leszen, miben lelek vígasztalást? Jobb tehát azon magányos éltet mellyre elébb utóbb reá szorúlok, addig tennem magam előtt kedvessé ’s tiszteletessé mások előtt míg ideje vagyon, ’s gyermekemnek javáért ki nekem mindenem, önnként lemondani azon tolongó idegen sokaságról mellynek én nem sokára kevéssel volnék több mint semmi.

E’ napság olta ez az eszes asszony barátnéja leve leányának ’s társaságában tölté minden idejét. De az ő bízodalmát megnyerni nem eggy nap’ munkája volt.

Laura, ez vala neve a’ szerencsés gyermeknek, a’ legérzékenyebb szívet kapta a’ természettől, ’s anyja, ki untalanul tanulgatá leányát, rettegve örvendett az ő érzékeny voltán melly sok jót, de olly sok rosszat is szűl. Férje, ugymond, boldog leszen ha néki tisztelés és barátság által kedvesekké teendi azon gondokat mellyek által ez néki tetszeni igyekezni fog. De jaj ha őtet megalázza! ha kíméletek nélkül fog bánni vele! e’ szertelen érzékenység szerencsétlenné teszi mind kettőjöket. Magamon tapasztalom példáját; mert ha pironsággal találtam illetni ’s ő nem gondolja hogy érdemlette feddésemet, néma könyük omlanak szemeiből ’s oda bátorsága. Senkit nem hajthatni könnyebben, de nem lehet senkit könnyebben elvadítani is.

Bár melly távol vala a’ pillogástól azon élet’-neme mellyet ez a’ derék asszony Pestnek hiu lármája között józan csendben élt, de nem vala alatta sorsának ’s születésének, ’s alkalmatos volt teljesedésre érlelni szándékat, hogy kedves gyermekének szemesen választhasson férjet. A’ haza’ legdíszesbb fijai elfogva a’ leány’ kecsei által, a’ szokás szerént anyja körül tolongtanak. Ezeknek számokban lépe-fel Gróf Gaborjáni is, kinek, vesztére, igen is szép külső jutott. Azt néki tűkre ’s az asszonyok annyit mondogatták hogy utoljára kénytelen volt elhinni. Nagy örömet talált gyakor hallásában, ’s illyenkor, és midőn végig néze magán, édeskén mosolygott, ’s örült tulajdon mondásainak. Hogy mások eránt nem mutatott elég nyájasságot, figyelmet, azt felőle nem mondhatni; de az a’ mások eránt mutatott figyelem olly hideg vala, hogy öszve-vetve azon tekintettel mellyet önnmaga eránt szokott volt bizonyítani, világosan kitetszett ki űl nála első polczon. Minden természeti keccsel fogott volna bírni csak bízta volna magát magára; de mesterkélései azoktól is megfoszták a’ mellyekkel bírt. Esze volt, de nem volt eszmélete; az ő ajakiról folyt volna legjobban a’ beszéd, de soha nem tudta mit akar mondani. Minden gondja az volt hogy egyebet állítson mint mások. Volt e, nem e, igaza, az neki alkalmasan eggy vala; bizonyos volt, hogy elmésségei szemfényvesztő erővel bírnak ’s elhitetik hallgatójit. Könyv-nélkül tudta a’ szép asztalkák’ édes phráziskájikat, ’s azon ezer meg’ ezer rendes szólláskákat mellyek semmit nem mondanak. A’ város’ szerelmes történetei tiz ujaira voltak írva; tudta ez ’s ez kit szeretett tegnap, kit ma, ’s kit fog holnap, és hogy ez ’s ez Szép hányszor változtatta esztendő olta imádójit. Sőt ismert eggy bizonyos valakit a’ kinek nem vala kedve a’ laistromon lenni, és a’ kinek nem volt volna igen nehéz másokat kiemelni a’ nyeregből ha kedve tartá vala.

Ez a’ rendes kis majom fija volt a’ megholt Karancsy eggyik legrégibb ’s legkedvesbb barátjának, ’s a’ mi Özvegyünk szánakodó kímélettel szólla felőle leányával. Melly kár ugymond, hogy ez a’ fiatal-ember így vesz! a’ természet neki sok és nagy tulajdonokat ada, ’s idővel szerencséjét fogta volna csinálhatni. A’ mi nevetséges az anyák’ szemeikben, nem mindenkor az a’ lyányokéiban, ’s az ifjúság sokat elnéz egymásnak, ’s némelly fogyatkozás jól jön-ki.

Gaborjáni viszont eléggé szépnek lelé Laurát; de kár, ugymond, hogy még olly tudatlanka. Azonban, hiszen az nem tarthat mindég. Ő a’ gyermeknek tetszeni nem igen törekedett; de ha eggyszer meg van téve az első hatás, minden segéli a’ gyúladást. Lauránál a’ rendes bohónak még elszórtságai is tőr gyanánt voltanak; ezekből ő csak elreppenhetésének veszélyét látta; pedig a’ támadó szerelem’ nevekedését semmi nem sietteti annyira mint a’ féltés.

Gaborjáni, eggy alkalommal életének szere felől szóllván Karancsyné Asszonysággal, úgy festette magát mint a’ kibe az egész világ szerelmes. Az asszony a’ leggyengédebb kímélettel illenté az ő elhittségét; de Gaborjáni protesztált hogy az efféle erőtlenség senkiben nincs kisebb mértékben mint őbenne; hogy ő igen is jól tudja hogy a’ melly figyelem eránta mutattatik, az nem őtet magát illeti; jó nagy része abban mágnási születéséé, és a’ mit ez fenn hágy, az neki eszét illeti egyenesen, ’s figurját, mellyekkel bír; ő sem ezt sem azt nem adta magának, ’s így érzenie kell ’s érzi hogy azokkal nem is büszkélkedhetik.

Minél nagyobb vala az öröm mellyet Laura Gaborjáninak látásában ’s hallásában érze, annál inkább igyekszett elrejteni a’ vett meghatásokat. Anyjának eggy feddő tekintete is mély sebet fogott volna ejteni szívén, ’s szertelen érzékeny-volta bátortalanná tevé.

Azonban míg Laurának kecsei Gaborjánit csak könnyűleg érdeklék, a’ nemes lelkü ’s szerény Csernyei általok a’ leglángolóbb szerelemre gyulasztatott. Az ő characterének a’ legjózanabb értelem ’s a’ legtisztább, legártatlanabb szív valának alapja. Szelíd ’s nyilt külsője nyert azon nagy képzelet által mellyet lelkének szép volta felől magának kiki csinált; mert a’ kik eránt hajlandóságot érzünk, azoknak mikor őket végre meglátjuk, szeretjük fel is lelni képeken a’ mit szívekben lenni tudunk.

Csernyei, minthogy őbenne a’ természet gyermeksége olta a’ jó felé vala intézve, birtokában vala azon szép szerencsének hogy hajlandóságainak vígyázat és tartózkodás nélkül néki-ereszthette magát. Módosság, szemérem, egyenesség, a’ legfeddtelenebb erkölcs, nagylelkűség, ’s az a’ szabad bánás melly bízodalmat nyer, ’s az a’ tartózkodás melly tiszteletet ragadoz, azon könnyüségben látaták benne magokat mellyet hosszas gyakorlatok szoktak adni. Ellensége a’ véteknek, de kérkedés nélkül, engedékeny az eránt a’ mi csak nevetséges, a’ nélkül hogy szép lelkét azzal megszennyezze, a’ nem ártalmas szokásoknak kész követőjök, de tántoríthatatlan a’ vétkes példák’ behatásaiknak el nem fogadásában, fenn úszott a’ nagy-világ’ ragadozó habjain, szeretve, tisztelve még azoktól is kiket megpirított élete, és a’ kiknek a’ köz vélekedés őáltala szokta megalázni kevélységeket.

Karancsyné Asszonyság, elbájolva ezen fiatal-ember’ érdemei által, alattomban őtet nézte vala ki férjül leányának. Ha róla volt szó, ki nem tuda fogyni dícséreteiben, ’s ollyankor Laura azon szerény egyenességgel toldogatta az anyja’ magasztalásait, melly tulajdona e’ kornak. A’ jó anya megtévedt a’ gyermek’ ártatlan szabadságában. Ment lévén az a’ becsűlés mellyet a’ jeles ifju a’ leányban is támasztott, minden érezéstől mellyet titkolni kellett volna, az ő társaságában a’ leány annak mutatá magát a’ ki volt.

De koránt sem vala olly szabad, olly nyugodt, midőn a’ veszedelmes Gaborjáni lépe-fel nálok, ’s az a’ kínos helyzet mellyben Laura illyenkor lelte magát, igen jól hasonlíta az unadékhoz. Midőn az anyja Gaborjáninak szép sajátságai felől javallással talált szóllani, ollykor Laura lesülyeszté szemeit ’s néma leve. A’ mint látom, Laura, ugymond ez a’ tiszteletre-méltó asszony, te nem igen kedveled e’ csillogó könnyü kellemeket mellyek felől olly nagyot tart a’ világ. Nem értek hozzájok, Asszonyom, felele Laura, ’s megpirult. A’ jó anya nem mutatá mint örül a’ szónak, ’s úgy hitte hogy leánya’ szívében Csernyeinek szerény csendesbb rénye győzött a’ Gáborjáni-félék’ kisded kedves hibájikon. Eggy semminek-tetsző történet, de a’ melly nem vala semmi a’ gondos és messzére ellátó anya’ szemeiben, elverte a’ tévedést melly őtet ekkoráig elfogva tartá.

Eggyike azon ügyességeknek mellyeket Laura magának megszerzeni törekedék, a’ pasztellfestés volt. A’ virágfestést választotta tárgyául, és ez legöszve-illőbbnek látszhaték korával. Mi is lehetne szebb mintha eggy szép gyermek’ kezei alatt eggy rózsát látunk termeni? Gaborjáninak ízlése e’ ponton öszvejött a’ Lauráéval: szenvedelemmel szerette a’ virágot, ’s soha nem jelent-meg ritka-szépségü bukét nélkül.

Eggyik látogatásai alatt Karancsynénak szemei gondosabban találtak múlatni a’ Gróf’ virágain; ’s a’ következő nap’ tapasztalá hogy leánya talán ugyan minden eszmélet nélkül, épen azokat vette munkába. Semmi nem lehete természetesbb mint hogy a’ tegnap látott virágok szemei előtt lebegjenek még, ’s mintegy önn-magoktól tolakodjanak crayonjainak végeikre. De miért lel Laura épen ezeknek festésekben olly szokatlan örömet? azt olly természetesnek nem lehete találni. Szemei szikráztak örömében, kis ajkai édesdeden mosolygottak minden új vonásra mellyet teve, ’s elevenebb szín terjedett-el orczájin mint a’ virágoké mellyeket festett. Te ma nagyon meg vagy elégedve míveddel? kérdé az anyja fél-andalgásnak hangjával. A’ természetet nem lehet eléggé szerencsésen mímelni, felele Laura, ha nincsen szem előtt. – Pedig annak még soha nem dolgozta hűbb mását.

Kevés nap múlva Gaborjáni új virágokkal jelene-meg. Karancsyné alattomban megjegyzé azokat, ’s íme Laurának első festési-óráján papiroson állottanak. Anyja folytatá az észre-véteket, ’s rettegései minden új tapasztalása által nőttön nőttek. Ah, talán eggy egészen ártatlan dolog hánykódtat! mondá. Azonban lássuk, nem ért e ravaszkodást.

Mind eddig titok vala azok előtt a’ kik a’ házhoz jártak, hogy Laura festésben gyakorolja magát. Nem lévén ebben Karancsynénak egyéb czélja mint hogy gyermekének kedves időtöltést szerezzen, vele a’ magány’ örömeit kedveltesse, ’s képzeletét a’ felhevület’ veszélyeitől ’s munkás érzékeny lelkét a’ henyeség’ unalmaitól megóvja, a’ gyermek’ festéseivel sem a’ leány sem az anya nem kívántak ragyogni. De eggy nap’ midőn egyedül vala Csernyeivel, ’s azon örömek felől szóllának mellyeket azok tesznek magokéikká a’ kik élteket henyén nem töltik ’s magoknak elegek lenni tudnak, az én leányom, monda Karancsyné, eggy múlatságot talált melly őtet napról napra inkábblan foglalja-el. Kedvem jöve látatni az Úrral munkáját. Laura előhozta fűzetjeit, ’s Csernyei nem győzte csudálni melly előmenetelt teve Laura a’ festésben. Mi édesek, mi tiszták, monda, az ártatlanság’ örömei! Hasztalan’ gyötri magát a’ vétek; hasonlókat az soha nem teremt. Úgy e, kedves Kisasszony, azon órák mellyeket e’ munkára fordított, gyorsan repültenek-el? Nagysád őket e’ levelekhez tűzte, ’s ha beléjek tekint, mindenkor újra látja őket születni? Az idő egyedül a’ henyéknek vesz-el örökre. – Karancsyné titkos gyönyörködéssel hallá e’ szókat. Sok eszet, józan értelmet Laura is lele bennek, de általok nem vala megilletve.

Nem sokára azután Gaborjáni is látogatásokra jött. Tudja Gróf, kérdé Karancsyné, hogy az én Laurám sok szépségeket nyere Csernyeitől festéseiért? Látatni fogom azokat a’ Gróffal is. Laura megpirult, ’s mentegetni kezdé magát hogy táskájában még nincsen semmi elvégzett, ’s kérte anyját, ne parancsolná most előmutatásokat; nem sokára talán leend valamije a’ mi inkább fogja érdemleni a’ látást. Nem álmodta hogy itt neki kelepcze vettetik. Itt titok van: van tehát czélzás is! mondá magában a’ szemes anya; retteg hogy Gaborjáni ki fogja ismerni virágait, ’s kitalálja miért festé épen ezeket. – Ah! szereti a’ veszedelmes fiatal-embert. Rettegéseim nem voltak ok nélkül!

Karancsynénál jelengetni kezdék magokat a’ kik Laurát elnyerni óhajtották. De ez őket a’ gyermeknek még gyenge korával igyekezett elidézni, ’s úgy mondotta, hogy annak idejében a’ választást magával a’ gyermekkel fogja tétetni. De épen ez a’ maga által teendő választás tartotta gondban anyai szívét. Laura elébe tenni indúl Gaborjánit minden másnak; pedig ez a’ fiatal-ember mind bír azzal a’ mi nőjét szerencsétlenné teendheti. Ha tetszésemet Laurának kimondom; sőt ha vele csak megsejdítetem is mit óhajtok, elfogadja a’ kit nem szeret, ’s a’ másiknak emlékezete fogja kísérni férjének karjai közzé. Ismerem lelkét; áldozatja lészen kötelességeinek. De ha illik e nekem őtőle illy kínos áldozatot kívánni? Soha nem! vezérelje szíve’ hajlandósága. De e’ hajlandóságot intézni ’s felvilágítani elméjét ’s képezeteit ez eggyben áll mind kötelességem mind hatalmam mellyel eránta élnem szabad ’s élni akarok. Szívének jóságához, elméjének egyenességéhez biznom lehet; csak tapasztalásinak hijánosságát kell korom’ isméretei által kipótlanom; hadd lásson anyjának szemeivel, ’s higyje ha lehetséges, hogy, ennek tanácsát követvén, tulajdon szíve’ sugallatait követi.

Valamikor Gaborjáni és Csernyei eggyütt voltanak a’ háznál, Karancsyné Asszony a’ beszéllgetést a’ nagy-világ’ rendtartásaira, szokásaira ’s erkölcseire fordítá. Maga gerjeszté az ellenkezés’ szellemét a’ két vendég között, ’s a’ nélkül hogy eggyiknek vagy másiknak részére hajlana a’ perben, szabad játékot engede nékik, kifejteni charactereket. Legtöbbször azon szerencsétlen hisztóriácskák adának textet a’ vetélkedésre mellyek a’ városi nagy társaságokat a’ henye ujságkapkodás által életben tartani szokták. A’ könnyelmü ’s éles Gaborjáni mindég a’ módit igazlotta, a’ szerény Csernyei az erkölcs’ részén állott, ’s nem rettent-el azt nemes szabadsággal védeni.

Ekkor az a’ rendes alku vala a’ nap’ újsága mellyre Gróf Burkhess lépe feleségével. Minekutána sok ideig ellenségeskedésben éltek, ’s panaszok, hogy hívtelenségeikkel eggyike a’ másikának adósa nem maradott, a’ város eltöltötte, úgy mondják hogy, ha bár későn is, mind ketten reá-ismertek azon nagy igazságra hogy egymás eránt semmi tisztjek nincs; hogy nem győzik csudálni fonákságokat miként történhetett hogy nem szerették ’s még is féltették egymást; hogy Burkhess szabad bejárást enged Kapitány Siegenhoffernek a’ házhoz kit felesége szeret, ez pedig ígéretet teve férjének hogy új kedvesét, Hradeknét, a’ legszívesebb barátsággal fogja mindég elfogadni; hogy ez a’ nevezetes frígy eggy vacsora alatt ratificáltatott, és hogy két pár szerető soha nem élt egymással szebb eggyet-értésben.

Ennek hallására Gaborjáni felkiálta hogy okosabbat gondolni nem lehet. Némelly ember, ugymond, mindég a’ hajdani időket magasztalja, ’s példaképen hordja-fel régi atyáinknak erkölcseiket. Találjunk hát esetet az akkoriak köztt melly méltó volna ehhez hasonlítatni. Akkor a’ házassági tiszt’ megszegése tűzbe hozta az egész házat; Asszonyom Ő Kegyelmét elzárták, ’s ollykor jól el is döngették; ’s ha mikor Uram Ő Kegyelme tett valamelly kis csínyt, szegény bánatba-merült élete’-párja kénytelen vala elnyelni a’ keserü falatot, ’s akként űlt búsan ’s szomorkodva a’ maga négy falai köztt mint eggy tömlöczben. Ha hűségtelen férjének akarta követni példáját, ki vala téve a’ legrettentőbb veszedelmeknek, ’s a’ maga élete és fogadott kedveséé játékban forgott. Azok a’ régiek eléggé bohók voltak az ember’ becsűletét felesége’ hűségétől függeszteni-fel; ’s midőn eggy részről az a’ férj a’ ki házán kivül kereste a’ jó szerencsét, semmit sem veszte ez által becsűletéből, más részről az, a’ kinek felesége tett eggy parányi botlást, tárgya leve a’ közönséges megvetésnek ’s utálatnak. Én meg nem foghatom, azon sivatag korban mint mere feleséget venni a’ becsületes ember. Akkor Hymennek rózsakötele nyomasztó

nyommasztó

láncz vala: ma annak helyébe a’ háznép’ tagjai köztt viszont kedvezést, örömet ’s békét látunk lakozni. Ha férj és feleség szeretik egymást, jó, úgy boldogok, úgy eggyütt laknak; ha megszüntek egymást szeretni, mint becsűletes emberekhez illik, megvallják azt magok köztt, ’s eggyike másikát feloldja nyüge alól; nem szeretők többé, de barátok maradnak. Ezek az igazán társasági erkölcsök, ezek tehetik az életet kedvessé; az illyen ízt adhat a’ megházasodáshoz. – A’ Gróf tehát abban semmi rosszat nem talál ha az asszony kerítőjévé teszi magát férjének, ’s ha a’ férj a’ maga feleségének alkalomadója? kérdé Karancsyné. Legkisebbet sem, Mélt. Asszony, felele ez, csak hogy a’ kedvezés kölcsönös legyen. Nem tisztje e minden jó embernek hogy bízodalommal legyen az eránt a’ ki őtet a’ magáéval megtisztelte, és hogy ez életben eggyikünk a’ másikának visszafizesse a’ barátság’ vett szolgálatjait? Lelhet e jobb barátot a’ férj mint feleségében ’s mint a’ feleség a’ maga férjében? Kivel lehetünk szabadabbak, nyiltabbak, mint a’ ki velünk azon-eggy személlyé leve? És ha szerencsétlenségre a’ házasok egymás köztt nem lelnek többé örömet, bánhatnak e okosabban mint ha azt házokon kivül keresik ’s házokba viszik? eggyike ’s másika féltékenység ’s ellenkezések nélkül.

Semmi sem nyujt mosolygóbb külsőt mint ez az új szertartás, monda Csernyei, De néked, barátom, és magamnak, nagy útat kellene megtennünk míg ezt elfogadhatónak tekinthetnénk. Legelébb arra kellene eljutnunk hogy feledhessük becsülni magunkat, feleségünket, gyermekeinket; azt kellene tudnunk hogy idegenség nelkül nézhessük a’ magunk felének az ollyat a’ kit utálni fognánk ha magát azonként adná szabadon másnak mint nekünk adja. Menj; menj, monda Gaborjáni; ezek mind keresett kényes érzések. Ki ellenzi hogy ők becsüljék egymást ha eggyszer bizonyos hogy mind ebben semmi szégyen nincs? Mikor az bizonyos leszen, monda Csernyei, a’ társaságnak minden kötelékei fel lesznek oldva. A’ vér’ kötelékeinek szentsége egyenesen a’ házasság’ megszeghetetlen szentségétől függ. Feleded, édes barátom, hogy ha a’ házasoknak nincs kötelességek egymás eránt, a’ gyermekeknek sincs a’ szülék eránt. Atyáinknak idejekben, igen is, voltak néha rettentő háboruságok a’ férj és feleség között, de az erkölcsök a’ masszában szentek maradtak, a’ seb hamar béhegedett: most a’ házassági társaság eggy sinlő test mellyet titkos méreg emészt. Osztán nekünk, kedves Gaborjáni, képezetünk sincs még azon boldog tiszta örömekről mellyekkel házi körökben az egymást szerető házasok élnek; azon szép eggyességről melly gyönyörje volt ifjuságoknak ’s öreg napjaiknak vígasztalások. Hagyj mostan bánkódni fijának valamelly botlásán, érje most az atyát eggy vagy más ütése a’ szerencsének, mondhat’d e hogy eggyike a’ másikában vígasztalót, gyámolt talál? Kénytelenek házaikon kivül keresni részvevő szívet ha terheik alatt öszveroskadni nem akarnak; ’s oh, mi szomoru az a’ vigasztalás mellyet az idegen nyújt!

Úgy beszéllsz mint a’ nyomtatás, édes tudós Csernyeim, monda Gaborjáni. De ki mondja tehát hogy a’ kik örök szeretetet esküvének egymásnak, nem tennék jobban ha hívek maradnának holtiglan fogadásokhoz? Az én értelmem nem vala egyéb mint az hogy a’ kik szerencsétlenségre öszve-bomlottanak, nem bánhatnak okosabban mint ha magokat megnyugtatják ’s a’ világban lármát nem ütnek. A’ kik a’ szerént akarnak szeretni a’ hogy’ kedves hölgyecskéjiket a’ mi jámbor üstökös atyáink szerették, ám éljenek a’ hogyan akarnak ’s tudnak. – Mi ellenzhetné azt, azt én sem látom, monda Karancsyné. Mi ellenzhetné, Mélt. Asszonyom? felele Csernyei; a’ módi, a’ példák, az úgy-nevezett jó tón, és az hogy mindennek könnyü lön gyalázat nélkül élni szabad kéjére. Tagadni azt Gaborjáni nekem nem fogja hogy úgy élni a’ mint ennyit látunk a’ városokban, ugyan csak víg eggy élet ám; hogy annyiszor változtatnunk kívánságainknak tárgyait a’ mennyiszer akarjuk, kedves állapot; az igen is hízelkedő az emberi gyarlóságnak. De ki fog ezen szédítő kívánságoknak ellent állhatni ha tőlünk elveszik az erkölcsiség’ fékét? – Én semmit el nem veszek senkitől, monda magának-tetszve Gaborjáni; én csak azt akarom hogy kiki a’ szerént éljen a’ mint akar és tud, ’s nekem nagyon tetszik az alku mellyre feleségével Burkhess szállott, hogy ők el akarják nézni egymásnak a’ mit megbántásnak szoktak nevezni. Ha nékik tetszik az alku, kinek van szava ellene?

Alig mondá-ki a’ szót, midőn Gróf Burkhesst bejelenték. Épen jókor érkezel, édes Grófom! kiálta Gaborjáni; mondd-el csak, való e a’ mit hallunk? úgy mondják, te és Grófnéd szót adátok egymásnak hogy ő teneked a’ dohányt ’s te neki a’ tobákot elnézitek. – No’s osztán? mi nagy vagyon ebben? kérdé Burkhess alig képzelhető hidegséggel. – Én részemről nem ismerek semmit okosabbat; de imhol Csernyei kimondja reád az ítéletet kegyelem és irgalom nélkül. – Miért azt? ’S ő, ha nekem volna, másként fogott volna bánni? A’ feleségem fiatal és szép; az a’ baja hogy tetszeni vágy. Mind a’ mellett én őtet derék asszonynak hiszem. ’S ha ollykor holmi apró gondatlanságot követ is el ’s kilép a’ hámból, illő hogy nekem visszaadja a’ kölcsönt, mert én jobb nem vagyok. Hogy itt meg ott lesz némelly ember a’ ki félti feleségét ’s e’ miatt engem kárhoztatni fog, azt vártam; de hogy Csernyei az első a’ ki tettemet gáncsolja, azt nem tudom megfogni; még eddig merő javalást nyertem értte mindenfelé. Nem tudom mi az; bánásomnál semmi sem lehet természetesbb a’ világon, és még is annyi complimenteket kapok érette mint ha valamelly nagyot tettem volna; talán ugyan senki nem teve-fel bennem annyi eszet hogy bajomból illy szerencsésen ki fogom vághatni magamat. Megvallom ezek a’ magasztalások egészen megszégyenítenek. Rigorista Uraimékat kik szüntelenül rényt predikálnak, tisztelem felette nagyon, de én magamnak akarok élni. Próbálja kiki mint tudja; nekem úgy tetszik, hogy az legbölcsebb a’ ki legszerencsésebb. – ’S egyéberánt mint van a’ Grófné? kérdé Karancsyné, hogy a’ beszéd egyébre forduljon. – Igen jól, Mélt. Asszony; tegnap eggyütt vacsoráltunk, ’s nem emlékezem, hogy jobb kedvben láttam volna. Fogadjunk, monda Gaborjáni, még bele szeretsz, ’s visszaveszed mostani szerelmesétől. – Becsűletemre, az nem lehetetlen, a’ mint asztalt bontánk, magam is elhűltem rajta hogy nyájasságokat mondék neki a’ nélkül hogy észre venném.

E’ történet mély béhatást tön Laurának elméjére. Anyja örvendett, ’s szabad folyamot engede csendes eszméleteinek. De hogy egészen útba vezesse, Melly rendes, monda, hogy vélekedéseink egészen characterünktől függenek! Imhol két fiatal-ember előttünk; mind a’ kettő gondos nevelést kapott, mind a’ kettő be vagyon avatva a’ rény’ és becsűlet’ érzéseibe, és még is melly egyenetlenek gondolkozásaikban! ’s mind ez mind az úgy hiszi hogy magának van igaza! Laura szerette volna önn-maga előtt kimenthetni Gaborjánit, mivel magát a’ kor’ erkölcsei által elragadtatni hagyá. Melly könnyelműleg bán a’ világ a’ szeméremmel ’s hűséggel! mint játszik azzal a’ minél nincs szentebb az egész természetben! És Gaborjáni így tévedhet! Oh, miért nem bír ő Csernyeinek lelkével!

Csak hamar az ekkornapi történet után Laura az anyját a’ Játékszínbe követte. Csernyei ’s Gaborjáni felmenének hozzájok lózsijokba, ’s Karancsyné megkínálá hogy fognának helyt. Ínesz játszatott. A’ gyermekek’ scénája alatt Gaborjáni két három elmésséget lobbantata-fel, mellyekről azt hitte hogy alapos Kritikek. Csernyei nem ügyelt az ő szavaira, de orczáji könyűktől áztanak, ’s ő ezeket sem látatni sem elrejteni nem igyekezett. Vágytársa kaczajt ütött lágyságából. Hogyan? kérdé; ’s tégedet e’ gyermekek is megríkatnak

megsíkatnak

e? De hát mi által kell érdekeltetnem hahogy ez sem fog megillethetni? felele Csernyei. Igen is, én az atyai ’s anyai neveket e’ gyermeki gyengédséggel kimondva soha nem hallhatom mély megindúlás nélkül, ’s szívemet a’ szerelem’ legédesbb scénáji sem hatják-meg soha ennyire. – Ínesz után Nanínt adták. Midőn a’ darab közelíte kifejtődéséhez: o – o! kiálta Gaborjáni, már ez túl megyen a’ játékon; hogy Dolbán bele szeretett a’ rendes gyermekbe; azt bízvást! de elvenni mivel megszerette, az eggy kevéskét erős. Meglehet, ugymonda Csernyei, hogy az esztelenség; de én reá magamat képesnek érzem; a’ hol rény és szépség eggyesűlésben hatnak-meg, ott én nem felelek fejemért. Karancsyné két vendége’ szavaiból nem szalaszta-el eggy szót is, ’s Laura pirult alattomban hogy Gaborjáni olly messze áll a’ másik megett. A’ játék’ végével Báró Szvatolics lépe-bé hozzájok feketében. Hát téged mi lelt e’ színnel? kérdé Gaborjáni könnyedleg. Eggy bátyám hala-el, felele ez, ’s tízezer esztendei jövedelmet méltóztatott reám hagyni vígasztalóúl. – Tízezret? jer hát, hadd öleljelek-öszve; az a’ te bátyád gyönyörü ember. Csernyei is megölelé, reá jővén a’ sor. Osztozom fájdalmadban, monda; tudom, nemesbben gondolkozol mint hogy szerencséd a’ természet’ és hála’ érezéseit szívedben elfojthatná. – Második atyám volt eddig is, mondá a’ Báró, szégyelni kezdvén víg tónját mellyel elébb szóllott vala; de tudod melly öreg volt már! Az elég ok bánatodat mérsékelni, de nem örűlni halálának, monda Csernyei szelídséggel ’s megkímélve. A’ jó atyafi a’ legjobb barát, ’s a’ melly pénzt neked hagyott, nem fog eggy hasonlót szerezhetni. – A’ vén onkel szomorú barát, kiálta Gaborjáni, ’s ideje hogy valaha te is élj. Nem jól menne a’ fiatal-emberek’ dolga ha az öregek halhatatlanok volnának. Csernyei más beszédet kezde, meg akarván kíméleni Gaborjánit az alázó felelettől. Laurának szíve a’ contrastnak minden vonásával kimondhatatlant szenvede, ’s lelkes anyja örvendett, tapasztalván hogy ő becsűlés’ és melegség’ érzéseivel kezd viseltetni Csernyei eránt, ’s visszás hidegséggel felelget Gaborjáninak csapodárságaira; de hogy a’ kettőt újabb próbára vonhassa, vacsorára kérte őket.

Játszottak, ’s Gaborjáni Csernyeivel álla triktrakhoz. Gaborjáni soha nem játszott ha nagy pénzben nem játszottak, Csernyei játszott, nagyban, kicsinyben, a’ hogyan kívánták. A’ partie interesszant volt, ’s Laura több másokkal várta kimentét. Karancsyné kötött, de tűjeiről gyakorta felpillanta gyermekére, látni akarván, lelkében mik forognak. A’ szerencse Csernyei felé hajlott. Laurának, mind a’ mellett hogy nagyon meg nem vala elégedve Gaborjánival, jobb szíve volt mint hogy sokat ne szenvedett volna, látván melly nagy pénz’ elvesztésére veti-ki magát a’ maga felhevűlésében az esztelen. Nem bíra tovább magával, ’s doublírozta rakásait, ’s még vacsoráig annyira jutott, hogy kénytelen vala szavára játszani. Visszássá lön, vígnak akarta mutatni magát, de arczvonásai annyira elváltoztak, hogy azon a’ vígság helyt nem találhata. Megsejté hogy szánattatik, hogy tréfájin mellyeket alig tuda titkos nyögés nélkül ejteni, senki nem nevet. Megalázva érzé magát ez által, ’s kedvetlensége kipattant volna ha a’ társaság fel nem költ volna az asztaltól. Csernyei, kit sem szerencséje sem játéktársának bosszús volta nem mozdíta-ki, szerény ’s csendes maradt, mint mindég. Folytaták a’ játékot. Karancsyné Asszonyság elvégezte vala a’ magáét, ’s ide ült, nyugtalan’ óhajtotta látni a’ játék mint végződik, és még inkább hogy az melly behatást teend Laurára. A’ következés túl multa minden várását. Gaborjáni mindég többet veszte. Reszkető keze ’s képének halaványsága elárulta rettegését mellyet haszontalan’ igyekezett eltitkolni. Csernyei kifogyhatatlan kedvezésekkel annyi revancht ada neki a’ mennyit maga kívánt. Végre a’ doublírozások által igen kevés veszteségig visszanyerte pénzét. Most monda Csernyei, ha neked úgy tetszend, itt állapodunk-meg; úgy hiszem hogy nem rút annyit nyernem a’ mennyit el valék szánva veszteni. Csernyeinek ezen eszes mérséklete közönséges javalást nyert. Egyedül Gaborjáni nem látszott azt megérteni; felkölt, ’s a’ megvetés’ hangjával e’ szót szalasztá-ki ajakin: Érdemlette is ez, hogy ennyi időt veszítsünk rajta!

Laura egész éjjel nem hunyhatá-be szemeit, lelke olly hánykódásba jutott az által a’ mit látott, hallott. Melly külömbség a’ kettő köztt! kiálta. ’S nem a’ legnevetségesbb makacsság e, hogy még fáj nekem hogy tisztábban látok mint eddig? ’s nem kell e megszűnni a’ csalódásnak mikor sejdítjük hogy csalódva vagyunk? Csudálom az eggyiket ’s a’ másikat szeretem. ’S mi fonák meghasonlása a’ szívnek az ésszel hogy szerethetem még a’ kit becsülni már megszűntem.

Más nap’ reggel bémenvén Laura az anyjához, Mi bajod? kérdé ez; egészen elváltozva lellek. Igen is, anyám; nagyon vagyok az. – Nem jól alvál? – Keveset, felele Laura, ’s sóhajtott. – Igyekezzél magadhoz térni, mert ma estve az Orczy-kertbe viszlek-ki, hol az egész két várost öszve-gyűlve találod. Rég olta sajnálom hogy azt a’ szép ültetést használatlan’ hagyják, ’s örűlök hogy ismét járni kezdenek belé.

Gaborjáni el nem marada, ’s öszvetalálkozván ott Karancsyné Asszonysággal ’s Laurával, szinte midőn ezek kiszállottanak a’ szekérből, Karancsyné felfogá őtet, ’s eggyütt léptek a’ kertbe. Ezer Szépség a’ legpompásabb öltözetben a’ bassin mellett azon dombon telepedett vala meg hol márványbüsztje áll Lőrincznek, kit polgári ’s katonai rénye, szent hazafiusága, fénykerűlése ’s versei minden jóknál halhatatlanná tettenek. A’ sikátorok azon könnyü sereggel töltek el melly szépsége ’s mesterségei

merterségei

által a’ henye ifjuságnak kelepczéket hány. Gaborjáni mindnyájokat ismerte, ’s mosolygva tekingete vissza feléjek. Ez, ugymonda, Wilhelmíne. Lehetetlen érzékenyebb hűbb lelket találni. Gergelyfi hat holnap alatt nyolczezret költött-el vele, ’s úgy szeretik egymást mint a’ giliczék. Amaz ott Leopoldíne. Az ő háza temploma a’ lüxnek; vacsorájinál semmit nem gondolhatni pompásabbat; ő maga játsza bennek a’ gazdasszonyt ’s bájol hasonlíthatatlan kellemeivel. Látja Nagysád ama’ szerény szöghajút? Három barátja van, ’s azoknak mindeggyike azt hiszi maga felől hogy ő a’ boldogított. Nagy öröm látni imádóji között, miként osztogatja apró kedvezéseit ’s azt hiteti velek sorban hogy a’ más kettőből játékot űz. Remekje a’ kaczérságnak ’s nincs a’ ki több könnyüséggel játszodozza a’ maga világát. Messze viszi tökéleteit, ’s én azt neki megjövendőltem. – Gróf Úr tehát neki ismeretségében áll? – Oh igen; előttem az illyenek nem csinálnak titkot; tudják hogy én nem az vagyok a’ ki magát meg hagyja csalattatni. – Hát maga, Csernyei, kérdé Karancsyné e’ szeretetre-méltó ifjat ki épen szembe jőve velek; az Úr is fel vagyon avatva e’ titkok közzé? Nem vagyok, Mélt. Asszony, felele ez; én könnyen elhiszem hogy ezekkel lenni múlatságos; de itt a’ gyönyör eggyütt jár a’ veszéllyel. Karancsyné megsejtette hogy a’ magokat becsűlő és a’ mások’ becsűlésére érdemes Asszonyságok Gaborjáninak nevetve ejtett bíztos köszöntéseit tartózkodással ’s hidegen fogadták, ellenben a’ becsűlés’ ’s barátság’ jeleivel feleltek Csernyeinek komoly köszöntéseire. E’ külömbség felett szelíden karczolgatá Gaborjánit, hogy azt éreztesse Laurával is. Úgy vagyon, Mélt. Asszony: emberek előtt hidegséget mutatnak erántam, mondá ez, de négy szem köztt nekem elégtétet adnak.

A’ mint velek a’ kertből haza ére, eggy fiatal és szép Özvegy jött vala látogatására. Az Özvegy olly kecsekkel, olly érzékeny fájdalommal szólla vesztesége felől, hogy Karancsyné, a’ leánya ’s Csernyei nem tartóztathaták-meg könyűjiket. Szép asszonynak a’ ki fiatal asszony is egyszersmind, férjét elveszteni koránt sem olly veszteség mellyet könnyen ki nem pótolhat, monda Gaborjáni szinte bántó vídámsággal. Emilie a’ legkényesbb széplelküséggel nézte-el a’ bohó’ elmétlenségét, ’s Nem, Uram, ugymond, azt a’ veszteséget melly engem meríte bánatban, semmi ki nem pótolhatja. A’ melly férj az illy koru asszonyt mint én, nem csak szeretetével de teljes barátságával, bízodalmával ’s becsűlésével is tiszteli-meg, a’ kinek hajlandósága sem féltékenységgé nem gyúlad sem a’ birtok’ bíztosságában gondatlanságokká nem tunyúl, nem az a’ dolog mellynek könnyen lehetne találni mását. – Kétség’ kivül kedves külsőjü ember volt? kérdé Gaborjáni. – Nem volt; de annál szebb volt lelke. – Lelke? felele élességgel Gaborjáni; a’ lelke! De legalább, gondolom, ifju-ember volt? – Épen nem; elérte azon esztendőket mellyekben mutatjuk hogy vagyon fejünk, ha van mit mutatnunk. – De ha sem szép sem ifju nem volt, nem látom, Asszonyom, mit tudsz halálán kesergeni. A’ szeretetre-méltó asszony mindenfelé talál becsűlést, bízodalmat, illő tekintetet. Engedj helyt tanácsomnak, Asszonyom, ’s térj az ifjúság’ ’s szépség’ felére, ’s eggyesítsd a’ kecseket a’ szerelemmel; eggy szóval, válassz fiatal ’s kedves külsőjü férjet vagy maradj szabadon. – A’ tanács, Uram, monda Emilie ’s búcsúzott, a’ legcsapodárabb a’ világon; csak hogy kár hogy ollyannak adatik a’ ki vele élni nem akarhat. – Imhol ismét eggy begyes! monda Gaborjáni midőn az asszony őket elhagyá. – Begyesnek, Gróf Úr, monda Karancsyné, úgy vélem, azt hívják a’ ki az észnek és illőnek sugallatait nagyítva ’s tettetve követi; én pedig Emilieben nem látok illyet, sőt nem semmit mint valót, természetest. – Én ez asszonyt olly tiszteletesnek lelem mint szépnek, monda Csernyei. Tiszteld, barátom, tiszteld, kiálta Gaborjáni élesen; ki tiltja azt? ő az az eggy teremtés a’ nap alatt a’ ki azt neked balúl vehetné. Tudjátok, így szakasztá félbe Karancsyné a’ beszédet, ki volna méltó megvígasztalni Emiliet? Az olly férj a’ millyennek én Csernyeit gondolom hogy lenni fog. Nagysád engem nagy becsűletre méltóztat, mondá Csernyei elpirulva; de Emilie szabad szívet érdemel, ’s szerencsétlenségére az enyém nem az többé. E’ szókkal ment; leverve azon búcsu által mellyet itt magának adattatni vélt. Mert tekintsük a’ mint akarjuk, midőn maga buzdít szerencsémet keresni Emilienél, nem annyi e ez mint kimondani hogy Laurához reményem nem lehet? Ah, melly kevéssé ismeri szívemet! – A’ szót Gaborjáni is útkimutatás gyanánt vevé, ’s úgy tett mintha szánná vágytársát. A’ szerént festette Csernyeit mint a’ legderekabb embert a’ kit keresni kell ’s találni lehet; egyedül az kár benne, monda szánakozással, hogy mindég olly igen borult. Ezt nyeri az ember azzal a’ magasztalt rénnyel; eluntatják magokat, ’s elútasítatnak. Karancsyné nem ereszkedett magyarázatokra, de bizonyossá tevé Gaborjánit, hogy ő semmi kedvetlent nem akara mondani Csernyeinek. Azalatt Laura lesülyeszté szemeit, ’s arczának elevenebb színe által el vala árulva szívének nyugtalansága, Gaborjáni nem kétlé hogy e’ pirosság titkos örömnek hevítése, ’s diadallal távozék-el. Más nap’ az itt következő levelkét küldé Laurának:

„Nagysád engem kétség’ kivül eggy csak epedni, sóhajtozni tudó Románbajnoknak nézett, minthogy ennyi idő olta csak szemeim által szóllottam. Ne vádoljon értte igazságtalan bízatlansággal; láttam én szíve’ mozdúlatait, ’s ha egyedül ezt kellett vala kérdenem, tudtam volna melly feleletet kapok. De a’ szép Laura asszony-anyjától függ, ’s az anyáknak ollykor szeszeik vagynak. Szerencsére a’ Nagysádé szereti gyermekét, ’s az ő szülei gondossága választását felfedte. A’ Csernyeinek adott búcsu tudatja velem hogy ő hajlandó; de a’ Laura’ eggyezésének meg kell előzni az anyjáét, ’s én azt a’ leghevesebb, leggyengédebb szeretettel várom.”

Laura felbontotta a’ levelet a’ nélkül hogy még tudná kitől jön, ’s nem kevésbbé érzette magát általa megbántva mint meglepve, ’s ment, bémutatni az anyjának. Köszönöm barátságodnak e’ jelét, leányom, monda ez; de a’ bizodalom viszont-bizodalmat érdemel; e’ szerént hagyd mondanom hogy Csernyeitől én is vettem eggyet. Jer, olvassd:

„Mélt. Asszony, én tisztelem az érdemet, csudálom a’ mi szép, ’s igaz vagyok Emilie eránt. De ő e az eggyetlen a’ kinek az ég kedvezett? ’S minekutána Nagysádnak képében az ő szeretetre-legméltóbb mívét szeretem, hiheti e Nagysád hogy követhetem azon tanácsot mellyet nékem tegnap adni méltóztaték? Nem mondom-el melly kínzó az; tiszteletem elfojtja panaszomat. Ha nem vagyok is szerencsés a’ Nagysád’ gyermeke’ nevezetét viselhetni; szívem annak minden érzéseit bírja, ’s ezek benne kitörölhetetlenek.”

Laura a’ nagy illetődés miatt alig tudta olvasni a’ levelet. Anyja úgy teve mintha semmit nem gyanítana. Felelni mind az eggyikének mind a’ másikának az én tisztem, ugymond; de te add a’ szót tollamba. Én e, anyám? – De ki tehát? hiszen nem engem óhajtanak. – Ah, Asszonyom! a’ te tetszésed nem tetszésem e nekem is? nincs e hatalmad parancsolni velem? – Mind jó, leányom; de itt a’ te szerencséd forog szóban; téged illet a’ választás. Mind a’ két óhajtód jó házból született, szerencséjek alkalmasan azon-eggy; te lássd, mellyike felel-meg inkább azon képezetnek mellyet magadnak eggy jó férj felől csináltál; azt fogadjuk-el ’s eresszük tovább a’ másikat. Laura illetődésében nem lele szót, ’s megcsókolta az anyja’ kezét. Tetézzd-be jóságaidat, Asszonyom, monda, ’s méltóztassál segélleni választásomban tanácsoddal; annál nagyobb szükségem vagyon reá, minél fontosbb a’ lépés mellyet teszek. A’ melly férjet az anyám vezérlend felém, az nekem kedves lészen, felelek szívemről. – Nem, leányom, a’ szeretet nem a’ kötelesség’ míve; ’s te inkább érzed mint én mi fog szerencséssé tehetni. Ha nem lészesz az, mindég készen lelsz vígasztalásodra; szívesen fogok osztozni szenvedésidben, de nem akarok lenni okok. Ne késlelj; ujaim köztt a’ toll; mondd, mit írjak.

Könnyü képzelni melly zavar, melly rettegés ’s ellágyúlás fogták-el Laurának szívét. Reszketve álla e’ hasonlíthatatlan anya mellett; eggyik kezével szemeit fogta-be, a’ másikkal szívét szorította, ’s elakadt nyelvén a’ szó. De szóllj tehát, mert elúnom. – Jó; tehát elébb Gaborjáninak? ’s mit irunk neki?

„A’ ki magát egészen a’ társaságnak adá mint Gróf Úr, az nehezen mondhat-le arról, hogy házi örömeknek éljen. Az leányom nem bír annyi keccsel hogy Gróf Úrnak kipótolja a’ mit illy nehéz áldozat által amott fogna veszteni. Feleljen-meg czéljainak, ’s légyen azoknak gyönyörje a’ kik között él.”

Ebből áll? – Igen is, anyám. – Most tehát Csernyeihez. Mit írunk neki?

„Méltónak lelvén az Urat eggy igen derék és szép asszony’ birtokára, koránt sem az vala szándékom hogy eggy választástól rettentsem-el melly nékem azon mértékben örvendetes a’ mellyben benne megtiszteltetésemet lelem; inkább lehetett volna az czélom, hogy felbátorítsam. Szerénysége eltévesztette szavaimnak értelmét, ’s igazságtalanná tevé maga eránt ’s énerántam. Jőjön tehát, ’s hallja világosabban eggy gyermekét-szerető anya’ akaratját. Leányom’ szíve az én kezemben vagyon, ’s én nem ismerek méltóbbat ennek bírására, mint az Úr.”

Most pedig te is jer, kedves gyermek, ’s hagyjad megölelni magadat, mondá ez a’ tiszteletes asszony. Teljesíted anyád’ akaratját, ’s e’ két levelet szívemből vetted-ki.

Csernyei szaladt, ’s nem bírt örömével. Soha még házasság nem lelt annyi javalást, soha még nem volt boldogabb. Csernyei szeretetét felosztá Laura és az anyja között, ’s a’ világ meg nem tudta mondani mellyikét szereti inkább.

ugrás a szövegforráshoz

Paramythek.
Két könyvben.

ELSŐ KÖNYV.

A’ HAJNAL.

Tánczolva ’s víg dalokkal méne elébe Aurorának eggy inneplő leánysereg. Legszebbike, legboldogabbika az Istennéknek, te e’ rózsalakban, e’ meg nem hervadható kor’ tündöklésében! Te minden reggel újúlva kelsz-elő a’ Kedv’ és Kény’ ’s örök Virágzatok’ ferdejéből! Ez vala dalok. ’S a’ magasztalt Istenné, midőn feljőve a’ nap, a’ leányok felé intézte méneit, ’s megálla előttök, a’ legszebbike de nem legboldogabbika az Istennéknek. Könyek remegtenek szemeiben, ’s a’ párafátyol mellyet a’ földről vont vala le, mint eggy nedves felhő lapúla-széllyel a’ rózsaarcz előtt.

Értettem, nyájas gyermekek, ugymond’ Auróra, magasztalástoknak édes zengzetét, megszántam tapasztalatlan jámborságtokat, ’s leszállék hozzátok hogy láthassatok. Ha szép e? láttok ’s ítélhettek; ha boldog e? feleljenek könnyeim mellyeket minden reggel Flóra testvéremnek kebelébe szoktam hullatni. Gondolatlanúl ’s elvakítva csalfa fényei által, férjűl az agg Tithont választottam, kinek fagyos édesgetései közzül láttok elsietni minden reggel. Az ő fele, büntetésűl neki és énnekem, ősz halhatatlanság lett, da ah! ifjúság nélkül. ’S ez miatt, míg körültte unatkozva múlatok, szépségem ’s kellemeimnek mindenike sorvadoznak. Ez kerget engem olly korán rövid munkámhoz, a’ Setét’ elűzéséhez. ’S a’ mikor Phoebusz felkél, fényei közzé rejtezem-el, ’s estiglen ott múlatok, míg végre megsejt az alkalmatlan, ’s pirúlva hágy nyoszolyájába szállanom. Végyetek példát esetemen, jó leányok, ’s ne higyjétek hogy a’ ki közöttetek legszebb, legboldogabb is leszen, hanemha magához hasonló férjet választani szint olly bölcs lesz a’ millyen szép.

Auróra eltűnt, de az ő képe ezentúl a’ harmatnak minden könycseppjében megújúlt a’ leányoknál. Nem mondák őtet többé a’ legboldogabb Istennének mivel a’ legszebb vala, ’s intése által bölcsebbekké lőnek.

AZ ALVÁS.

Azon Tündérek’ végig-láthatatlan sokasága köztt, mellyeket Júpiter, hogy a’ halandók’ inséggel küszködő életeket boldogítsák ’s édesítsék, kedvezve, mint mindenkor, teremtett vala, setét alakjában feltűnt Hypnusz is. Mint illek én, monda ez, végig tekintvén magát, e’ gyászos alakkal testvéreimnek színes seregeikbe? Mint lépjek így az Erosz’ kísérőjinek, a’ Vígaságoknak, Tréfáknak, Húnyoroknak színes gyülekezetekbe? Talán ugyan hogy a’ kikről aggodalmainak sullyát elhengerítem, a’ kit a’ Feledség’ szelíd kelyhéből itatok, viszont-hűséggel fog reám tekinteni. Talán hogy a’ megtikkadt, kit én új munkára, új terhekre edzek ismét, esdekelve néz majdan utánam, ’s szeretni fog. De a’ ki meg nem fáradott, a’ ki bút ’s gondot nem ismér, a’ kinek legédesbb órájit szaggatom-félbe, miként tekintsen az engem? Ekként panaszlá keservét az Alvás.

Ok nélkül búsongasz, felele néki a’ Tündéreknek és embereknek atyja. Gyászos alakod mellett is te léssz az a’ kit az emberek leginkább fognak szeretni. Mert, azt hiszed talán, hogy a’ Vígságok és Játékok fáradást nem szűlnek? Sőt ők fárasztóbbak mint a’ Gondok és Viszontagságok, ’s eltűrhetetlen unatkozásokká válnak az eltölt boldognál.

De ne légy te is gyönyör nélkül, sőt ebben múld felül gyakorta társaidnak minden sergeiket. Ezt mondván, eggy ezüstszín türköt ada neki, tele rakva édes Álmokkal. Hintsed ebből altató mákszemeidet, monda; ’s tégedet fog minden testvéreid felett óhajtani mind a’ boldog, mind a’ boldogtalan. Benne a’ Reményt, Vígságot és Játékokat húgaid, a’ Cháriszok, varázskezekkel önn-magok szedék mennyei völgyeiken. Az az étheri harmat melly rajtok ragyog, mind azt a’ kit boldogítani akarandasz, tulajdon kívánságainak érezésével fogja örvendeztetni; ’s minthogy őket a’ szerelem’ Istennéje a’ mi halhatatlan nektárunkkal megfecskendte, a’ gyönyör mellyet ezek nyujtandnak, édesbb lészen és gyengédedebb mint mind az valamit az embereknek a’ földi szűk valóság adhat. Kívánkozva fognak ezek a’ legtömöttebb Vígságoknak karjai közzül repűlni a’ tieidbe; a’ Poeták tiszteletedre hymnuszokat zengenek, ’s a’ néked tulajdon bájt fogják lehellni igyekezni dalaikba. Még az ártatlan félénk leány is téged óhajtand, ’s szemhéjain fogsz függeni, boldog Isten és boldogító!

Örömre változék-el a’ panasz, ’s a’ Cháriszok’ legszebbike, Pasithea, kit mindenik óhajtott, az ő mátkája lön.

FLÓRÁNAK VÁLASZTÁSA.

Midőn a’ nagy, a’ jó Jupiter munkáját mellyet alkotandó volt, ideál-képekben szóllítá-elő, a’ többiek között fellépe Flóra is, a’ felkoszorúzott. Ki fesse az ő szépségét! ki írja-le ékjeinek gazdagságát! Mind az a’ mit a’ Föld az ő szűz méhéből szedett, képén, növésén, leplében gyült-öszve. Őtet nézte minden Isten, őtet csudálta irígy szemekkel minden Istenné.

Válassz magadnak ez Istenek és Tündérek’ nagy seregéből eggyet kedvesűl, mondá Jupiter; de vigyázz, hiú leány, hogy választásod meg ne csaljon.

Könnyelműleg tekinte-széllyel Flóra, és oh ha a’ deli Phoebuszt választá vala! az őérette szerelemre olvadottat! De az ő szépsége a’ leánynak fenn szépség volt, szerelme hallgató szerelem. Lebdesve szállongának ide ’s tova szemei, ’s ki fogja hihetni! a’ legutolsók közzül választa eggyet – a’ csapodár Zephyrt.

Elmétlen! monda Jupiter; nemed tehát még testetlen alakjában is elébe tészi e a’ hízelkedő játszi kecset a’ csendesebb, fenntebb szerelemnek? Ha ím ezt választád vala, ’s Phoebuszra mutatott, magad és maradékaid részesei voltatok volna az ő halhatatlanságának. Így bírd a’ kit választál.

Zephyr megölelé Flórát, ’s ez eltűne. Virágporrá válva szállott a’ légi Istennek tartományába.

Jupiter végre hozzá-foga a’ maga világának ideál-alakjait lényekké érlelni, ’s a’ Föld’ kebele nyitva állott életre szűlni a’ széllyelszóródott virágporokat. Ekkor előkiáltá a’ Kedvese’ hamvai felett elszunnyadott Zephyrt. Ébredj-fel, vőlegény, ébredj-fel! hozzd-elő mátkádat, ’s lássd az ő földi jelenetét. Zephyr előhozá a’ virágport, ’s az végig repűle a’ Földnek széles határozatjain. Phoebusz, ki még nem feledheté eggykori szerelmét, feleleveníté őtet, a’ folyamok’ Nympháji és a’ kútfejeké, rokon szeretetből általjárák, Zephyr környülölelé, ’s ezerféleképen csirázó virágban jelene-meg Flóra.

Mint nem örűlt mindenike a’ virágoknak, midőn a’ mennyei vőlegényt ismét feltalálá! Azonnal néki-ereszték magokat csapodárkodó csókjainak, rengető gyengéd karjainak. Szökevény öröm! Mihelytt kebelét a’ Menyasszony megnyitotta, mihelytt a’ menyegzői nyoszolya a’ színeknek ’s illatoknak gazdagságában készen volt, a’ kedvetölt Zephyr azonnal elhagyá a’ kedvest. ’S Phoebusz, szánván az eggykor szeretett leány’ megcsalt jámbor hevét, emésztő súgárokkal siete véget vetni epedő búslakodásainak.

* *

Minden tavasszal megújúl, szép leányzók, e’ történet. Úgy virítatok mint Flóra; válasszatok más kedvest mint Zephyr.

A’ GILICZE’ TEREMTETÉSE.

Óhajtozásaiknak boldog első álmában eggy hű pár eggyütt űle; de ah! el vala végezve hogy óhajtozásaik csak álom maradjanak. Irígyen metszé-el fonalokat a’ megkérlelhetetlen Párka, ’s lelkeik eggy csókban, eggy sóhajtásban elválaszthatatlanúl indultak bujdosásokra.

’S a’ mint a’ halál’ szédűletéből magokhoz térének, a’ hű lángok’ Istennéje hirtelen felettek lebbene-el. Nyögdelve szállottanak-fel az Istenné’ keblébe. Nem védél bennünket, kegyes anya! Láttad szíveinket lángolni, ’s nem engedéd hogy kívánságaink az életben teljesedést lelhessenek. De mi az árnyak’ országában is eggyütt maradunk.

Az árnyak szeretete szomorú szeretet, monda az ellágyúlt Istenné. Emberi életeteket vissz’adni nincsen ugyan hatalmamban; de hogy benneteket országomnak valamelly lakosaivá változtathassalak, azt nekem nem tiltják az örök végezések. Galambokká változtatlak benneteket; győzelmi szekeremet ti fogjátok vonni, ’s ambroziával fogtok élni a’ Vigságok és Hiúságok köztt udvaromban. Ez lészen jutalma tiszta lángotoknak.

Ne! oh ne, hív anya! mondának eggy szózattal a’ hűk. Ne add nekünk e’ veszélyes, e’ csillogó szerencsét! A’ Vigság’, a’ Hiúság’ seregében, örök ragyogásában udvarodnak, ki felelhet nekünk szerelmünk’ állandósága felől? Ha galambokká akarsz általteremteni, küldj magányos környékekre bennünket, hogy szegény fészkünkben mi legyünk, mi maradjunk mindene egymásnak.

Az Istenné kimondá az elváltoztatás’ igéjét, ’s íme felröppene az első giliczepár. Elbuliklák hálájokat Jóltevőjök előtt, ’s sírjok felé siettek, hogy ott érdeklő panaszaik által a’ vén Párkát el nem élt napjaiknak vissz’adásokra indíthassák. De öröm és vígasztalás nekiek az eggyüttkesergés is; az az érzékeny hű szerelem mellyel a’ magány’ ligeteiben háboríthatatlanúl élnek, édesbb nekik a’ Vígság és Játékok’ untató társaságainál a’ Cyprisz’ uralkodói-széke körül.

* *

Irígység e, vagy kegy inkább, hogy a’ komor Párka meghagyá rajtok giliczealakjaikat, ’s emberi változó szívnek veszedelmesbb sorsától megőrzé?

LILIOM ÉS RÓZSA.

Ékes gyermekei a’ göröngyös fekete földnek! beszélljétek-elő, ki adá tinéktek e’ szép alakot? mert bizonyára titeket gyengéded ujak képezének. Melly kisded szellemek röpülének-fel kelyheitekből, ’s melly gyönyört érezétek, midőn leveleiteken Istennék rengetőztenek? Beszélljétek-elő, békés virágok, mint oszták-fel ők magok között az örvendtető munkát? miként mosolyogtanak midőn leveleiteknek gyenge vásznait olly külömbözőleg festegették?

De ti hallgattok, szépalakú gyermekek, ’s örűlve élitek életeteket. Magyarázza-meg nekem tehát az oktató Mese a’ mit ajkaitok elhallgatnak.

Kopaszon áll vala a’ föld, még most csak puszta szirt, ’s íme a’ Nymphák’ nyájas serge felhordá alólról a’ szűz agyagot, a’ segédre-kész Géniuszok pedig elkezdék a’ puszta szirtet virágokkal behinteni. Csoportokra-osztva fogának munkájokhoz. A’ félénk Szemérem még hóban ’s az apró fázékony fűben kezdé-el a’ maga munkáját, ’s a’ rejtezni-szerető violát szövé. Utána a’ Remény jött, ’s hűs lehellettel tölté-meg az illatos’ hyacinth’ tölcsérjeit. A’ többiek látván a’ jól-indúlt kezdetet, íme eggy csillogó kevély kar jőve-elő, a’ Szépnek minden színeiben, alakjaiban. A’ tulipán felnyújtá fejét, a’ narcissz epedve tekingete széllyel bágyadt szemeivel.

Sok egyéb Istennék ’s Nymphák eggyesűlének a’ dolgosokhoz, ’s felékesíték a’ földet, örűlvén ékes munkájikon.

És íme, midőn az ő munkájiknak nagy része az igyekezet’ dicsőségével ’s az igyekezőknek gyönyörűségeikkel a’ földről elvirított vala, monda Cyprisz a’ maga Gratziájinak: Mit késtek, Kellemnek testvérei? Menjetek, ’s szővjetek a’ ti kecseitekből ti is látszatos elhalandó virulmányt. ’S a’ Grátziák alá-szállottanak, ’s Aglája, az ártatlanság’ Chárisza, a’ liliomot, Thalía pedig és Eüphrosyne rokon kezekkel az öröm’ és szerelem’ virágát, a’ leányzó rózsát szövék.

A’ kert’ és mező’ termései köztt gyakor virág irígylé a’ másika’ szépségét: nem a’ liliom és rózsa eggyikéét is, de igen az övéket mindenike egyetemben. Azon-eggy környéken virítnak ők a’ Hórának, ’s nevelik egymásnak szépségeiket, mert a’ testvér Grátziák őket egymástól el nem válva szövék.

* *

A’ ti orczáitokon is liliom és rózsa virít, leányzók. Bár ezeknek védjeik, az Ártatlanság, ’s a’ Szerelem és Öröm is együtt virítana, ’s elválaszthatatlanúl, azokon!

AURÓRA.

Kesergve panaszlá az Istenek előtt Auróra, hogy őtet az emberek magasztalják ugyan, de kevés van közöttök a’ ki őtet szeresse, kevés, a’ ki néki elébe menjen; és hogy épen azok leghidegebbek eránta a’ kik leginkább magasztalják szépségét. Tégy-le búdról, mondá neki a’ bölcseség’ Istennéje; avagy az én sorsom jobb e mit a’ tiéd?

Osztán, ezt veté szavaihoz; lássd, hálátalan magasztalóid kikkel cserélnek-fel. Pillants-le reájok midőn mellettek elmenendesz, ’s meglátod miként vannak az Álomkórság’

Alomkórság’

karjai közzé lánczolva, mint rothad testek lelkek.

’S nincsenek e elég barátid? nincsenek e tisztelőid nagy számban? Az egész Természet innepli közelítésedet; felkél minden virág, ’s bíborfényedben menyasszonyi új éket veszen magára. A’ madaraknak minden seregei téged idvezlenek, ’s új énekekkel igyekszenek tartóztatni siető útadat. A’ dolgos földmivelő, a’ fáradhatatlan Tudós téged soha el nem múlaszt, ’s mind ketten egésséget és erőt, nyugodalmat és életet szörbölnek a’ kehelyből mellyet nekiek te nyújtasz; kétszerestt örvendvén hogy veled múlathatnak, fel nem háborítva az alvó bolondok’ fecsegni-szerető csoportjaiktól. Nem tartod e elég szerencsének profanálatlan’ szeretni ’s szerettetni? A’ szerelemnek ennél fenntebb boldogságát sem ember nem ismeri, sem Isten.

Auróra megpirúlt gondolatlan panasza miatt; ’s óhajtsa magának e’ szerencsét minden hölgy a’ ki hozzá tisztaságban és ártatlanságban hasonlít.

AZ ÉJ ÉS NAPPAL.

Éj és Nappal az elsőségen vetekedének egymás között. A’ tüzes, fényében kevély ifju Nappal kezdé a’ versengést.

Szegény setét anya! monda ő; mid van neked a’ mit munkás fáradhatatlan életemhez hasonlíthatnál? A’ mit te megölél, én elevenítem-fel az új lételnek érzésére; a’ mit ellankasztál, én hozom ingerbe.

De ha kedves e mindég ez a’ te felingerlésed? kérdé a’ szegény, béleplezett Éj. Nem nékem kell e enyhítenem a’ mit te kifárasztál? ’s miként tehetem én azt másképen mint néked feledtetésed által? Ellenben én, Isteneknek és embereknek anyja, valamit szűltem, tulajdon örömére fogadom keblembe; alig értetem-meg őket öltözetemnek prémjével, ’s feledik szemfényvesztő játékaidat, ’s fejeiket puha álomra hajtják alá. ’S illyenkor felemelem, mennyei harmattal táplálom a’ nyugvást-talált lelket. A’ szemnek melly vakító súgáraid miatt fel nem mere pillantani az égre, felfedek, én beleplezett Éj, megszámíthatatlan Napoknak, megszámíthatatlan képeknek sokaságát, új reményeket, új csillagokat.

A’ csacsogó gyermek meg találá illenteni öltözetének prémjét, ’s elhallgatva, elalélva sippadt maga is ennek mindent-általölelő keblébe. Ő pedig csillagos palástjában, csillagkoronájával űle veszteg örökké nyugalmas arczulattal.

A’ RÓZSA.

Lankadni látok körülttem ’s elhalni minden virágot; és még is egyedül engem neveznek elhervadónak, hamar-elmúlónak. A’ hálátalan emberek! ’S nem eléggé gyönyörködtet e benneteket az én rövid életem? Sőt holtomnak utána is illatos koporsót, orvosságokat ’s kenőcsöket nyújtok nekik, gyönyörre és haszonra. És még is mindég ezt kell tőletek hallanom: ah, a’ hamar-elmúló, hamar-elenyésző Rózsa!

Ekként panaszlá a’ maga sérelmét a’ virulmányok’ Királynéja, talán már első érzésében hanyatlani kezdő szépségének. A’ mellette-állongó leány megértette keservét, ’s ezt mondá: Ne neheztelj értte, kedves Kicsiny, ’s ne nevezd hálátlanságnak a’ mi forró szeretet ’s kedvelésünknek hevesbb óhajtása. Látjuk mi, miként halnak-el az egyéb virágok, ’s hervadásokat elkerűlhetetlen sorsnak nézzük: de Királynéjoknak azt óhajtanánk hogy örökké éljen, mivel arra érdemes. Midőn tehát óhajtásunkban megcsalva látjuk magunkat, engedd, hogy panaszainkban önn-magunkat szánhassuk ’s abban enyhűletet találhassunk. Életünknek minden szépségét, ifjuságát, örömeit tehozzád hasonlítjuk; ’s mivel ezek azon szerént virítanak-el mint te, ez örök dalunk, örök sóhajtásunk: ah, a’ hamar-elmúló, hamar-elenyésző Rózsa!

AZ ECHO.

Ne higyjétek, jószívű gyermekek, ne higyjétek a’ Poeták’ költésének, hogy a’ szerény Echo szemtelenül szerette volna Narcisszt, sem azt ne, hogy kibeszéllette Istennéjének titkait; mert avagy látta e őtet valaha szem? hallotta e valaha megszóllító hangját fül? De figyelmezzetek; én beszéllem-el igaz történetét.

Hármonia, a’ Szerelem’ gyermeke, munkás segédje vala Jupiternek a’ teremtésben. Anyaison ada tulajdon szívéből eggy hangot, eggy zengzetet minden lénynek, melly ennek belrészeit általhatja, egész létét öszve-szövi, ’s minden más rokon lényekkel eggyesíti. Végre az igen is hű anya elfogyasztá magát; ’s mivel születésére nézve csak Félisten volt, el kelle válnia gyermekeitől. Mit nem szenvedett ez elválás alatt! Könyörgve bukott-le Jupiternek széke előtt, ’s ekképen szólla: Nagyhatalmú Isten, hagyjad eloszlani alakomat az Istenek között; de szívemet, de érezéseimet kifogyni soha ne engedd, ’s ne szakassz-el azoktól a’ kiknek tulajdon szívemből adék lételt. Legalább látatlan akarok körülttök lebegni, hogy kesergéseiknek, örömeiknek a’ mellyekkel őket felruháztam, minden zengzeteiket eggyütt érezhessem velek.

’S mi hasznodat reméled kívánságodnak teljesítéséből, így felel az Isten, ha inségeiket látatlanúl érzenéd velek ’s rajtok nem könnyíthetnél, nekik alaktalanúl meg nem jelenhetnél? mert az utóbbikat tőled a’ Végezés’ visszavonhatatlan szava megtagadá.

Csak felelnem engedj tehát nekiek; csak azt engedd hogy szíveinknek zengéseiket utánok zenghessem; ’s anyai szívem enyhűlve lesz.

Lágy illentéssel nyúla hozzá Jupiter, ’s ő legottan eltűnt, ’s az alaktalan, mindenszerte-jelenvaló Echóvá leve. A’ hol gyermekeinek hangzatja zeng, zeng ott az anyáé is, minden teremtésből, minden rokon lényből szóll, ’s az öröm’ és kesergés’ hangzatjait harmóniai húroknak zengésével felelgeti feléjek. A’ kemény szirt is általhatva érzi tőle magát, meg vagyon lelkesítve általa a’ legmagányabb rengeteg is; ’s oh hány ízben nyújtottál te, szerető anya, te félénk lakója a’ magánynak és néma ligeteknek, nékem édesbb enyhűletet mint a’ mellyet a’ zengzetlen emberszívek’ ’s emberlelkek’ torlott sokaságaikban találni reméltem és nem találtam! Szelíd szánattal adod te vissza nekem epedéseimnek sóhajtásaikat; ’s legyek bár mennyire elhagyatott, bár légyek mennyire félre-értve: de akadozó hangjaidnak mindenik ízéből világosan értem, hogy engem, jajgatót, eggy mindent-áltható, mindent-öszve-szerkesztető anya elismér, hall.

A’ HALDOKLÓ HATTYU.

Ime én némán ’s énektelenűl hagyatám – így búsongott a’ csendes Hattyu azalatt míg a’ legszebb Esthajnal’ bíborfényében kényére fördött – és csak én egyedül némán a’ tollas népeknek minden országában! A’ gágogó lúdnak, a’ kotyogó tyúknak ’s visító pávának nem irígylem ugyan szavaikat: de igen a’ tiédet, gyönyörü Philoméla, midőn énekeid által erősen fenntartatván, késve vonom vízi barázdáimat, ’s az ég’ visszasugárzásában elrészegűlve múlatok.

múlatok-

Oh, ha szavam volna, mint fognálak én tégedet énekleni, arany Esti-nap! tégedet, és boldogságomat! benned! Elmeríteném magamat rózsaarczodnak tűkörében, ’s meghalnék.

Boldogságának teljes érzetében játékosan merítgeté magát a’ habokba a’ szép madár, ’s alig emelkedék-fel a’ vizekben, midőn eggy fénylő alak megálla a’ parton, ’s intett neki hogy közelítene. Az a’ reg’ és est’ napjának Istene, a’ szép Phoebusz vala. Nyájas szép állat, monda a’ Hattyúnak az Isten; régi kívánságod meg vagyon hallgatva; elébb engedni neked azt nem lehete. Alig mondotta-ki a’ szót, ’s megillenté őtet a’ zengő lanttal, ’s halhatatlanoknak hangzatjait szóllaltata húrjain. A’ mennyei zengzetet álthatotta Phoebusznak kedvelt madarát, ’s ez mostan eloszlatva ’s zengzetekre olvadozva énekle a’ Szépség’ Istenének lantja után, örvendő hálák alatt magasztalván a’ szép napot, a’ tündöklő síkot ’s a’ maga boldog ártatlan életét abban. Szelíd vala az ő éneke mint egész alakja; hosszú habokat vont elszunnyadó édes hangzatokban, míg Elysiumban ismére megint magára, Apollon Istennek lábainál, a’ maga való mennyei szépjében. Az ének, melly életében meg vala tőle tagadva, hattyudala lön, melly tetemit gyengédeden oldozza széllyel; mert ő halhatatlanság’ zengését hallá ’s Istennek alakját látá. Hálásan simúla Apollonnak lábaihoz, ’s felfigyelmezett isteni hangzatjaira, a’ midőn hív nősténye is megérkezék, ki, hímje után epedve, édes énekekben sírta vala ki magát. Az ártatlanság’ Istennéje mind kettejeket kedvenczeivé fogadá, ’s rajtok szállong csigaszekerén, midőn az ifjúság’ tavában vágy megfördeni.

* *

Ne csüggedj-el, szenvedő lélek! a’ mi tőled ez életben vagyon megtagadva, mivel el nem viselhetnéd, azt halálod’ perczétől nyerended-meg.

MÁSODIK KÖNYV.

A’ SPHINX.

FELSŐ ÉS ALSÓ ISTENEK.

Látjátok ama’ homályos felhőt? mondá eggy nap’ az eggyüttmúlató Istenekhez Jupiter. Setéttisztásan és öszve-gomolyozva úsz az, mélyen alatta lábainknak, a’ légben. Mi lenne hogyha azt élő lények’ lakjává tennénk ’s új tárgyává múlatkozásainknak? Ekképen szóllott. Az Istenek jóvá hagyák szavát.

Rhea, az anyja a’ halhatatlanoknak, legottan alá küldé a’ mesterséges Hephaestiont, ’s örökk-égő oltáráról kezébe adá a’ mennyei tüzet. Nagy-sietve szálla ez, ’s eggy szirtben, a’ keményében a’ felhőnek, ketté törte lába’ szárát, hogy még most is sántít belé. Lángja’ világánál leméne a’ szirt’ üregébe, ’s azt Vestának templomává csinálta; menedéket ásott az üregekben, ’s ottan kovácsolja érczeit.

Júno, az ő halhatatlan anyja, követte tekintetével távozását, ’s szemeinek mosolygása által felderítette a’ felső borongós léget. Neptún leönté a’ földre vizeit, ’s ekként levének tengerek és folyamok. Pallasz reáhagyá esni leplét, és így lőn az égnek kékje, felékesítve arany csillagokkal. Apollon körülkocsizta azt, ’s reá lövellé sugárait. Szűz húga késve követte bátyjának nyomát, ’s hajai köztt viselt boglártűjét, a’ holdat, az atmoszphaerán hagyá. Céresz reá önté gyümölcstürkét, tele rakva magokkal és palántokkal; a’ mennyei Aphrodíte pedig leszálla reá, eltöltve mindent élettel, szerelemmel. Az új lak virított, zöldelt; ’s az Istenek elvégezték hogy lényt fognak teremteni, ki az új Tempe’ gyönyör voltát érezze ’s élje.

’S az Istenek’ atyja intett, ’s élet serkede a’ porban. Eggy lény, isteni alakkal, kezde mozogni, ’s az Istennék tolakodva közelítének hozzája, azt felállítani. Pallasz megérintette homlokát, ’s a’ Bölcseség’ szikrája lángot vete agyában. Júno szemeit érintette-meg, ’s azok felséges tekintetekkel néztek széllyel. Vénusz ajkait illeté-meg, ’s gazdag kincsének legszebb ajándéka, a’ szerelem’ hódításai, folya-által tőle reájok. Így teremtének eggy hímet, így eggy nőt. Istenek és Istennék örvendtenek munkájok felett.

De imhol jőve az Isteneknek Követjek kit elküldének vala megtudni a’ Sorstól hogy munkájokból mi leend; ’s ez szomorúan hoza hírt hogy a’ Tartarusz’ hatalmas Istenségei haragszanak az új teremtmény miatt. A’ nélkül hogy ti őnekiek szóllottatok volna, monda ez, setét birtokaiknak illy nagy részét foglalátok-el; ’s e’ miatt Plúto agyarkodik, a’ három vén Párka, az ádáz Erynniszek, haragszanak, Nemesisz benneteket a’ Sorsnál elvádolt, ’s a’ megkérlelhetetlen anya gyermekeinek felére hajlott. Értsétek kemény feleletét:

„Rövid élet jusson az élőknek az új lakon; és mivel lakjok szirtből vevé lételét, légyen a’ halandók’ élete kemény élet. Az ércz mellyet gyomrában tart, legyen nekiek örök munka, mindég-nevekedő versengés, és sokaknak közzűlök pusztító halál. Testvér fog öldökleni testvért, ’s a’ népeknek pásztoraik mészárlani fogják ezeket. Barát barátja’ életének, nyugalmának kelepczét hányand, ’s a’ Mennyeieknek legédesbb ajándékaik is, az értelem és a’ szerelemnek ható beszéde, kifogyhatatlan forrásaivá lesznek közöttök a’ megtévedésnek, csábításnak ’s inségnek. Így akarja ezt a’ Sors.”

Elhalaványúlva állottanak az Istenek, midőn Hermesz ezeket mondá; mert még szóll vala midőn a’ Sors’ hív cselédje, a’ tisztelt Nemesisz, fellépe előttök; ő, ki szüntelen’ járja a’ világot, jutalmazni a’ jót, büntetni a’ gonoszt. Látatlanul járja útjait, ’s jegyzi az embereknek tetteiket. ’S a’ mint ő teszi könyvét elébe a’ Kérlelhetetlennek, a’ szerént hoz ez ítéletet.

A’ FÁTUM.

Elréműlének az Istenek, de nem voltak tanács és segéd nélkül. Tudták hogy a’ Sors megkérlelhetetlen, de azt is tudták hogy igaz; a’ melly ítéletet hoz, azt visszavétetni vele nem lehet, de lehet enyhítetni. A’ Merkúr által vett izenetben nem vala hogy az új teremtmények a’ Földalattiaknak tulajdonaik légyenek, sem az nem hogy a’ szánakodó Isteneknek eggyike az ő inségeiken ne könnyíthessen. Újra felküldék tehát a’ Követet a’ szent Fátumhoz, ’s kéreték hogy a’ Sors’ végezését enyhítené-meg.

Igazságos Istenség! monda Merkúr, ’s az örök Táblák’ elébe állott; az ember nem oka a’ maga lételének; ő maga magát nem teremtette. Engedd tehát hogy a’ kik őtet életre hívák, e’ rövid és veszélyes életet enyhhé tegyék, édesítsék.

A’ Szükség’ örök magzatja igent inte fejével, ’s Merkúr így folytatá szavait:

Igazságos Istenség! a’ föld’ alagya azoktól vagyon elnyerve a’ kik a’ föld alatt laknak, és így az maradjon ezentúl is az ő birtokok, ’s küldjenek belőle, ha kedvek tartja, mérget és nyomorúságot az embereknek. De minden a’ mi a’ földön és a’ föld felett él, a’ mennyei Istenek’ míve; engedd tehát hogy az ezeké maradjon. Ha az ő fonalaikat a’ Párka ketté szegi, a’ test legyen porrá; de hadd légyen szabad énnekem a’ mennyei lehellményt a’ mennybeliek’ országába felvinni, honnan az ered.

Sok a’ mit kérsz, felele a’ Fátum, ’s te Nemesisz, szóllj hozzá.

Nemesisz előjöve, ’s így szólla: Az örök Törvények viszonlatot kívánnak. A’ ki rosszat teve e’ földön ’s azért e’ földön meg nem lakolt, lakoljon a’ Tartaruszban, míg tisztává leend lelke; akkor azt vidd a’ hova tetszik. A’ tisztákat, a’ jókat, keresztűl-vihet’d az Orcuszon is; nem állom-el útadat.

A’ Fátum igent inte, ’s Hermesz eltávozék a’ minden trónoknak legigazságosabbikjától.

AJÁNDÉKOK.

Melly egészen más scén kezdődik most a’ földön! Mennybeliek és Földalattiak örök versengésben tolongottak a’ boldogtalan-boldog emberek körül; mert az ő határjaikat egymástól elválasztotta a’ Sors, ’s Nemesisz őrzötte az új határt. A’ Tartarusz’ aknája veszélyeket szült; betegségek és döghalál, földrengés és lángfolyamok jöttenek-fel belőle, ’s a’ csábító arany és az öldöklő vas. A’ Párkák fontak ’s metéltek; az Erynniszek az emberek’ szíveikbe sütögették szövétnekjeiket, de csak a’ szerént a’ hogyan őnekiek a’ tetteket-jegyző Nemesisz erre engedelmet ada vagy parancsolt.

Ellenben a’ szánakodó Istenek is többet tettenek az emberekért mint csak múlatságaikért fogtak volna tenni; mert a boldogtalanok az ő míveik voltanak. Merkúr leszálla, ’s szóllással ajándékozá-meg. Apollon leszálla, bojtár leve, ’s eggy kies völgybe csalogatta az ifjabbakat, ’s kemény szíveiket dal és szerelem által lágyította-meg. Leszálla Bacchusz is, ’s megízelítette velek a’ szívvidámító gerezdet, belé csafarta levét a’ vendégfogadás’ poharába, mellyet a’ barátság’ rózsájival ’s a’ feledség’ szelíd lótuszával fona körül. Így elegyedének ezerféleképen ’s nem ismért alakokban az Istenek az emberek közzé; a’ szegénység’ kalibájiba léptek, ’s kivált az ártatlanság’ játékaiban szerettek megjelenni. Grátziák és Rények, Vénusznak hív kísérőji, múlatoztanak az ember’ legszebb korával, midőn ő teljes kecsekben virít és minden édesbb behatásoknak önnként enged. Végre pedig,még nagyobb bátorság miatt, születése’-napján mindenike eggy eggy védlő Géniuszt kapott, a’ ki őtet minden léptén látatlanúl kövesse, de a’ ki, hogy elméje a’ saját munkássághoz szoktatódjék, őtet ne annyira oktassa mint intse, inkább tartóztassa mint vezérelje.

VESZETTSÉG.

Mit tehetének többet az Istenek mint tettek? És még is kezek’ míveinek igen is kevés sikerét láták. Örömest meghagyták volna ők az embereknek azon kicsinyded kevélykedést hogy a’ mit számokra a’ Géniuszok és alakokba-költ Istenek találtak ők magok találták, csak az ő találmányaiknak legszebb míveik használtanak volna a’ még gyermekkori nemzetségnek. De a’ Sors’ végezése szerént a’ mi legjobb volt, a’ legrosszabb leve. Bacchusz a’ maga csomoszlott gerezdeivel, Apollon a’ dallal ’s lejtéssel, Merkur a’ maga cytherájával ’s varázserejü beszédével, ’s leginkább Vénusz az öröm’ és szerelem’ poharával, olly következéseket láttanak mellyeket nem lehete előre képzelni, és a’ mellyeknek orvoslása felülmulta hatalmaikat. A’ kábák és nyavalyások! reá ismerének az Istenre legmélyebb alakolásában is, ’s futottak előtte. Rények és Grátziák elkergettetének játékjaikból; a’ pirúló szemérem az ifjuság’ orczájiról elröpült, ’s a’ Géniusz’ intése eránt minden fül siket, minden szív elfásult vala. Mi nem vagyunk Istenek, ezt mondák; ’s úgy akarunk élni mint mihozzánk illik. Értelem nekünk is jutott, ’s így nincsen szükségünk alkalmatlan oktatóknak sugallataikra.

A’ Parkák metélték fonalaikat, ’s az Erynniszek szikrákat szórtanak. Nemesisz jegyzett. A’ földet boldogtalan, a’ Tartaruszt lakoló emberek lepték-el. Az Istenek bosszúsan ’s elszomorodva az emberek’ hálátlanságok felett költöztenek vissza az Olympba, ’s ezeknek hagyák a’ baromi lakást.

A’ SZERELEM’ ALMÁJA.

Ez vala az emberek’ állapotja, míg Pallasz megjelene Jupiter előtt, ’s őtet csendében a’ feledett emberek’ emlékezete által megháborította. Atyám, te nem segélsz? Nézhet’d e te ezt, ’s megbocsáthat’d e magadnak hogy szerencsétleneket teremtettél?

Nem akartam ollyanokat teremteni, felele az Isten, ’s hallgatott.

Ez tégedet megnyugtathat, atyám, monda az engesztelő Istenné; de téged sem egészen, ’s még inkább nem magokat őket, leginkább nem pedig a’ szent Fátumot ki a’ te kezeidben tevé-le minden eszközeit az ő állapotjok’ enyhítésének, javításának.

’S azon eszközöknek mellyikével tégyünk próbát? kérdé az Isten neheztelésnek hangjával. Nem tettem e mindent a’ mivel a’ boldogtalanoktól hálát érdemelheték, a’ mivel a’ magok vétkeik miatt lakolóknak sorsokat megkönnyítsem? Hagyd-el, leányom!

Ne neheztelj, atyám, sőt hallj-meg mostan is, mint eddig mindég szoktál. Az eszközök mellyekkel rajtok segíteni akaránk, nekik idegen eszközök valának. Istennek kellett segédjekre kelni, Géniuszoknak kelle őket karon fogni, fenntebb lényeknek kelle leleményeket találgatni számokra; csuda e hogy ők ez idegen jótéteket zsákmányként ragadozták, ’s vele visszaéltek? csuda e hogy ezt az egész háborító isteni társalkodást megúnták? a’ jó nem tulajdon szíveikből fakadt, nem az ő tulajdon lelkeikben született.

’S mi következik ebből, leányom?

Hogy nem adhatá nekiek az önnfoganás’ örömét, a’ legtartóbb anyai gyönyörnek forrását. Nyilván vagyon hogy mi tévedtünk-meg az ő alkotásokkor, hígnak, gyengének gyúrván az agyagot, ’s ajakinknak lehelletét kisebb mértékben öntvén beléjek, mint hogy a’ sok baj alatt mellyeket a’ Sors el nem múlat reájok rakni, öszve ne roskadhatnának. Kapcsoljuk szorosbban magunkhoz tehát belső erejeket nagyobbítani, ’s emeljük feljebb az emberi nemet az emberi nem által.

A’ homályos Philosopha még tovább folytatá vala elkezdett beszédét, de a’ csintalan Aphrodíte megháborítá, ’s Jupiternek ölébe veté a’ szerelem’ almáját.

Pallasz elhallgatott ’s fátyolát képére vonta, mert homályos tanácsa egyebet czélzott. De a’ tanács’ pajkos magyarázatja tetszést nyere, ’s Jupiter példát ada a’ több Isteneknek. Le-le lopta magát majd arany-eső’ képében, majd mint hattyu, majd más és más alakban, valahol olly Szépet sejte-meg, kiben az isteniség’ szikrája fogamzást vehetett. Nehány Istenek, ’s ollykor még Istennék is, nem voltak idegenek követni a’ példát; főképen pedig az emberi nem’ gyuladékony anyja, ő, ki ezt a’ magyarázatot adá a’ tanácsnak, a’ teljesedésben is munkás volt, annyira hogy végre minden elragadtatott Szerelmes úgy hitte hogy Chlóriszában magát az Istennét vagy Gratziájinak eggyikét öleli. Még a’ szűz Diána is részt veve a’ dicső szándékban, ’s nem mervén testileg közelíteni a’ megkedvelt Endymionhoz, lelkesítő szerelmes tekintetekkel lebege az ifjúnak szendergő szemei felett. Csak két Istenné marada távolságban az emberi nemtől; amaz gőgből ’s féltékenysége miatt, ez a’ másik kinek tanácsát félre-értve látánk, szemérmes bölcseségből.

A’ HERÓSZOK.

Mostan kezdődék a’ nagy változás. Félistenek ’s Herószok léptenek-fel, nem többé idegen hanem saját erőben; az istenség’ magva halandó testekbe vala plántálva. Melly nagyobb tettek tétetének most! melly szélesbbre-terjedő kívánságokat foga-fel az emberi keskeny melly! Aeszculáp, fija Jupiternek, holtakat támogata, ’s kevesítgeté a’ Tartarusz’ országát. Herculesz és némelly mások, eggyfajiak ővele, megszabadíták a’ földet az ő szörnyeitől, ’s diadallal szállottanak alá még a’ földalatti lakokba is. Szelídebb Istenfiak szelídebb módokon költek az elnyomottaknak segédekre; ’s eggynél több Simonideszt mente-meg Castor és Pollux a’ veszélytől, de a’ regét nem tartotta fenn a’ Történet. Segédlángokban lebegének a’ hajó’ árboczain, ’s mint ragyogó csillagzatok a’ csatában, ’s vívtak a’ harczolók mellett. Apollonnak ’s a’ Múzának fija ismét szelídítgette az elszilajlott embereket édeszengzetü lantjával, ’s szeretett Eurydicéje után szinte az árnyak’ tartományaiba hatott. Istenfiak köték-meg a’ barátság’ és hűség’ szövetségét, hogy az állandó légyen túl a’ síron is; Herószok alkottanak országokat, szabtak törvényeket, kötöttek nép és nép között frigyeket, ’s neveik örökké élnek. Nem várták hogy őket a’ Merkúr’ botja vezérelje keresztül a’ földalattiak’ völgyeiken, megtisztulva lángban önn-magok szállottak-fel az ég felé, ’s az Istenektől, mint fijaik, mint társaik fogadtattak. Mennyen földön meg valának dicsőítve ezen istenmagzatok, ’s a’ szép Istenné mosolygva emlékezett almájáról.

De oh melly hamar múla-el e’ scén is! A’ megvénhedett Istenek belé úntak munkájikba, ’s szellemeik lassandan kiholt az emberekben. A’ Herószok’ maradékai kevélyek voltanak ugyan származásokra, de az csak idegen, csak születési elsőség vala, ’s nem egyébre szolgála nálok, mint az ártatlanokat elnyomni. Tunyán folyt ereikben az isteni vér, ’s ennek helyébe czímerekkel ’s őseiknek nagy neveikkel píperézgették magokat. Már szemére akará vetni Pallasznak az atyja, hogy őtet bölcsesége e’ bohó bábjátékkal igen csúfúl megcsalá; de ő nem ítélte méltónak, hogy olly tanácsért melly az övé nem volt, mentségeket hordjon-fel, ’s hallgatva szálla alá a’ földre, ’s maga fogott munkájához.

PALLASZ’ MUNKÁJA.

Tudnillik egyedül Pallasz vala az az Istenek’ és Istennék’ seregében a’ ki külső illetés nélkül Jupiternek fejéből vette lételét; ’s így csak övé vala azon elsőség hogy ő az emberi lélekre eszközetlen’ hathatott. Nem vala neki szüksége leplezésekre hogy oktassa őket, nem semmi ámító leleményekre. Ellöké a’ Merkúr által ajánlt sípot melly inkább fogott volna fülre hatni mint szívre: ellenben boríték nélkül jelent-meg az olly lelkeknél kik az ő becsére reá ismertek ’s megkedvelék kevésbeszédű alakját. Ő tanítá Pythagoraszt hallgatni ’s elmerülni; ébrenti álmok nélkül fedte-fel előtte az Egyetem’ törvényeit, ’s füleit megnyitá hogy a’ szphérák’ harmoniáját érthesse. A’ meglelkesedett Plátót bévezette a’ lelkek’ országába, megmutatta neki az Istenek’ udvarát, meg még a’ Mennyei Szerelmet is. Álthathatatlan paizsába fegyverkezteté-fel Brútuszt és Scípiót, ’s isteni érzést lehelle beléjek, hogy ne csak a’ Hazát, hanem ezzel eggyütt a’ Rényt is szeressék, az Irígység’ tompa csípkedéseivel ne gondoljanak, ’s ennek kígyóhajai által szíveiket még fentebb rényre ingereltessék. Ezért vevé mellye’ ékéűl a’ Medúza’ fejét, ’s a’ Fúria’ irtózatos alakját isteni kellemmé változtatá. Karcsu láncsajával, mellyel eggykor Óriásokat hánya-le, megcsapá a’ szirtet, ’s ennek hasadékjai közzül sarjaztatá a’ jóltevő olajfát. Nem az ellenség’ győzőjét, hanem az emberi nem’ boldogítóját koszorúzta-meg ennek békés ágával; de senkit nem inkább mint a’ ki önn-magát győzte-meg ’s magával nyúgalomban él. ’S ezen jutalmak’ kiosztásában nem néz eredetre, nem korra, nem nemre. Ezt nyujtotta Epiktétnek, a’ martaléknak, ezt Marc-Aurélnak, a’ nyugtalan széken űlő fejedelmi Bölcsnek; ’s lelkeiknek belsőjikbe önte a’ mennyei béke’ olajából. Magára voná intéző szemeit a’ véle-rokon asszony-nem is. Ő találta, nem az asszonyi-nemért hanem az asszonyi-nemben, a’ munkásságnak ’s házi csendes szorgalomnak minden mesterségeit. Eggyütt szövé Penelopével a’ kegyes vásznat, ’s reméllő tűrésének édes könyűjivel enyhítgeté a’ híven-várót. Neme’ legnemesbbjeinek eggynémellyeit még a’ halált megvetni is tanította. Ő adá Arriának kezébe a’ gyilkot, ő változtatá a’ szenet Porciának égő nektárrá. Legkedvesbb választottjainak pedig, hímnek és nőnek, tulajdon képét adá, az ártatlanság’ Palladiumát. Mint Diadalmas jelene-meg mostan az Olympban, kevélység nélkül, hallgató szerény nagyságában. ’S Jupiter őneki ajándékozá az emberi fajt, melly körül ő szerze legtöbb érdemet, ’s ő az égnek minden örömei helyett a’ földet választá csendes bíztos lakúl. Legörömestebb az elmélkedő Bölcs mellett vészen szállást, ’s gyönyörködik a’ jó nevelés’, a’ házi takarékos élet’ csendes szerencséjében. E’ miatt a’ lebdeső Vénusz őtet eggy komor bagoly symbóljával csúfolgatja ugyan; de maga a’ szent Sors neki, végezései’ legbölcsebb ’s eggyetlen teljesítőjének, eggy tisztelő symbólt külde, a’ Sphinxet, a’ rejtett bölcseség’ képét.

* *

Országod, o nagy Istenné, imitt amott csak homályban látszik még a’ földön. Derülne-fel immajd eggy mindenhol elterjedett fényes országgá!

MINERVA,
AZ ASSZONYI-NEM’ VÉDJE.

A’ SZÖVÉS.

Szerénysége mellett is Minerva minden Istennét ellenségévé válni látta; mert az irígység, úgy mondják, még az Olympban is közönséges vétke az asszonyi nemnek. Csak nézzétek-el az Egyedül-bölcset! mondának. Kerűli társaságunkat, miközöttünk nem lel magához-illő múlatságot. ’S valyon mivel múlatja magát magányában? Talán kedves fülesével! Oh, az igen is, elmés, múlattató, szép madár!

Neheztelés ’s pirúlat nélkül lépe-fel Minerva közöttök, ’s előmutatta szép új találmányát, a’ szövést. Lássátok, testvértársaim, ez az én múlatságom, a’ csendes hasznos munka. Elmém’ és kezem’ míve az embernek öltözetére ’s ékességére lészen; nemem kedvesen fogja vele magát múlatni, ’s férjeiket a’ szorgalom’ kötelékinél fogva szorosbban csatolja magához, szorosbban tartja magához-fűzve, mint a’ henye szeretetnek minden hálójival tehetné. Avagy a’ hasznos leleményeknek eggyetlen elmés gondolatja végtelenül nem kedvesebb e minden csevegésnél, minden unadékos játéknál?

Vissza tére magányába, ’s nem hajtott többé a’ munkátlan rest irígység’ beszédeire.

VALÓ SZERELEM.

A’ megpirított Istennék új ostromhoz készűlének. Legalább nyilvánságos, mondának, hogy Minerva nem alkalmatos szeretni. ’S hogyan is volna az? Nemde ő a’ mi öreg atyánk’ hideg agyából eredett e? Szíve nem vér; az csak gondolat; ereiben nem foly szerelmes ölelkezésből eredett tűz. Tiszteltessék a’ mint akar, legyen hasznos a’ mint tetszik: de nyájas, de kedvelt, az ugyan soha nem lesz! ’S mi ér-fel a’ boldogító édes szerelemmel?

Az Istenek’ atyja tulajdon magának fogá pártját midőn leánya’ pártját látszék fogni. ’S ti, ugymond, nem hiszitek hogy főmnek életleve szívemből szívárga-fel? nem hiszitek hogy nekem is szív készítette a’ legvéknyabb, legjobb leveket? És melly elmétlen gondolat bennetek, azt hinni hogy az igazi isteni-tisztelet szeretet nélkül lehessen? mint minden más szeretet nem becsűlés nélkül. Menjetek, ’s kérdjétek sorban Minervának minden Kedveltjeit mind a’ két nemben: ők ezt, eggy adományáért a’ bölcseségnek, forróbban szívesebben szeretik mint titeket a’ könnyelmü Ámornak száz meg száz szellőajándékai miatt.

’S kivált te, én habszülötte leányom, mondá most Vénuszhoz, emlékezzél eredetedre ’s mindennapi sorsodra. Az Isten elhallgatott. De Istenek és Istennék érték mit akara értetni Jupiter.

A’ legfenntebb szeretet mély bölcseség, és csak a’ legmélyebb bölcseség lészen a’ legtartósbb legmunkásabb szerelem.

SZÉPSÉG.

Vénusz készen állott Minervát harmadik ízben támadni-meg. Ám légyen! ugymond; azonban legalább eggy czikkely túl vagyon minden kérdésen: az ő szépsége és az enyém. Párisz mind kettőnket látott, ’s tudva van mellyíkünket ítélte szebbnek.

Párisz e? kérdé nehezteléssel Júno; az a’ paraszt, otromba pásztorfiú? ’S te nem pirulsz az ő ítélete miatt? és azon alacsony fortély miatt mellyel őtet barátoddá tevéd?

Hagyjuk a’ versengést, Királynéja az Isteneknek, monda Vénusz; feledjük a’ régi történetet, ’s álljunk eggyé e’ felfuvalkodott bohó ellen a’ ki neked és nekem ártogat. Ha az én szép hajfürtjeimmel bírna, elrejtené e azokat sisakja alá? ha ővé volna a’ te büszke kebled és az én övem, e’ szorító alkalmatlan pánczélban járna e? Lépjünk újra Párisz’ elébe, de nem eggyenként, hanem eggyütt mind hárman, és mind hárman –

Hallgass, monda Vénusznak Jupiter, ’s ne gerjesszd-fel ismét Ériszt, ki, a’ ti hiuságtok miatt, elég dolgot ada Isteneknek, embereknek. Illy haszontalan, bohó gondolat miatt! Ha valaha hibázott a’ leányom Pallász, bizony akkor hibázott, midőn veled szállott, és pedig illy Bíró előtt, vetélkedésre. Csak ez eggy esetben, a’ leggyengébb pontján a’ ti asszonyi szíveteknek, mutatta hogy ő sem ment nemének gyengeségétől. Tegyük-fel hogy neki nincs olly szép haja, nincs olly tetszetős alakja: ha akarja e hogy legyen? akarja e hogy az övéi illyeknek tartassanak? Néked hagyja ő hogy meztelen szépségedben kevélykedjél, ’s mint szüzhöz illik, tagadhatatlan kecseit is rejtve tartja.

A’ MÍMELŐK.

A’ bölcseség’ Istennéje megjelent a’ földön, ’s minden asszonyságaink bölcseségnek Istennéji akarának lenni. Mi-lehet könnyebb mint ez? mondának. Pallasznak sisakját a’ bagollyal fejeinkre rakjuk ’s tollas kalapokká változtatjuk. Pánczélját kiczifrázzuk mindennemü ékesítésekkel, hogy a’ legkarcsúbb legszebb mellyfedővé légyen; végre Meduzajának képe ragyogjon emlőinken; meg nem fáradva fogjuk hirdetni diadalainkat mellyeket szépségünk kevély társainkon nyere. Megtestesült Pállászok leszünk, úgy hogy bennünk maga is meg fog csalódhatni.

Annak csak eggy kicsinyded hija van, mondá a’ Minerva’ madara; az, hogy ezen Pallászi öltözet alatt eggy Pallasz lakozzék. Én az én tollamat nektek nem adom, ’s azt magatok sem óhajtjátok czifrálkodjatok a’ páváéval. Pánczéltokkal Ámor nem gondol; ’s ti azt magatok is olly ravaszul fűzitek hogy nyilai mindenütt lelhessenek rést. ’S végre Meduzája’ fejét – oh, légyen eszetek, ’s ne ingereljétek haragra Istennémet hogy benneteket az ő mímelőjének Arachnénak sorsára ne jutasson, ’s azzá ne tégyen a’ mik lenni nem akartok, és épen ez által gyakorta annál inkább vagytok.

Ha követni akarjátok Minervát, monda tovább a’ komoly madár, az én honnűlő munkás Királynémat: imhol az ő kedves házi szere. A’ Bagoly nekik Minervájának találmányát ’s szentségét, az orsót, nyujtá; ’s minden asszonyság szaladt az útálatos, goromba Bagoly előtt.

A’ NEVELŐ.

Eggy bérbe-szegődött Nevelő-asszony, a’ millyeket nagy házainknál látunk, oktatásai alá veve eggy gyenge leányt, ’s ekként vezette azt fenn gondolkodásra ’s kellemes maga-viseletre.

Mindenek-felett, kedves barátném, ne bántsd-meg eggyikét is az Istennéknek; ne múlasszd-el semmi szolgálatjokat, és eggyikét is az őket illető szolgálatok’ módijainak. Már ismered kik közöttök a’ legtiszteltebbek, leghatalmasabbak: Vénusz, Júno és Pallasz. A’ szolgálatot kezdd Vénusz körül, mert ő barátja, társa az ifjuságnak; ez nem tart soká, ’s vele eggyütt, fájdalom! elszállanak tőlünk Vénusznak legszebb ajándékai is. Ezen intés’ emlékezetéül vedd az ő tűkrét és almáját. Mulván éveid, vezető nélkül lépsz-be Júnónak szolgálatjába. Pompa által kipótolhat’d az eltünt szépség’ virulmányát, és a’ mit e’ pótolék nem adhat neked, add azt magadnak magad, merészség és gőg által. Emlékeztetőül ím vedd pávájának czifra farktollait, ’s szúrd hajaid közzé teendő győzedelmül. Midőn végre előáll a’ magányos ránczos-arczu kor, akkor ideje leend Minervának alakjába öltözni. Tedd például rényeit, ’s ezek között leginkább az ő komoly, sanyaru tisztaságát, ’s így te is –

Jupiternek villámjai által eggyszerre fel vala világítva a’ szoba, ’s előttök álla a’ nemesen-haragvó, fennképü Pallasz. Csábító! kiálta az Istenné, ’s reá lövellette szikrákat-öntő kék szemeit; ’s te így játszol az én nevemmel? Légy a’ mi vagy, de a’ minek nem látszol. Hirtelen Meduzává változott a’ csábító, megcsapva az Istenné’ szikrákat-öntő szemeitől. Furává vonultanak-el arczának húzásai, fürtözetjei tekergő kígyókká sziszegének. A’ tanítvány elrettent, de a’ nyájas Pallasz felemelte a’ gyermeket, kebelébe ültette, ’s ezt mondá neki: Ne ijedj-meg, kedves ártatlan; én nem bántottam az ámítót; ő maga látta-meg tulajdon képét tündöklő mellypaizsomban, melly előtt hazugság és tettetés meg nem jelenhet, ’s azzá kelle változnia a’ mit láttál. Ne higyj szavainak, kedves gyermek! Az első rény mellyet tiszteletem tanít, a’ lyányi szemérem és tisztaság. Miként lehetnél idővel Minervának gyermeke, ha éltednek legszebb éveit héjehujában töltötted volna el? Én egyedül csendes munkásságot, pompátlan szerénységet, házi eggyszerüséget kívánok és koszorúzok. Mint eggyezhetne ezekkel a’ pávai pompa ’s a’ Junói gőg, és mint vezérelhetne oda? Az én legfőbb adományom végre a’ próbát-kiálló szelídség, a’ csendes való. A’ Fúria téged azzá készűle tenni a’ ki a’ legútálatosbb, legtisztátlanabb hamissággal az én alakomat viselje, ’s a’ bölcseség’ tiszteletes nevét minden nevek’ legnevetségesbbjévé tegye. Vond-le róla tekinteteidet, ’s kísérj engem templomomba.

A’ honnűlő Pallasz a’ gyermeket maga nevelte-fel, ’s kiházasítá gazdagság nélkül, Junói pompás ajándékok nélkül. Pallasznak képe, a’ Palládium, vala menyasszonyi éke mindennapi tűköre, ’s a’ vőlegény’ hajléka mellett eggy szép olajfa kele-ki. A’ hasznos, békés olajfa lön képe szegény, de szerencsés házasságoknak.

[MÁSODIK KÖTET]

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

SZÉP LITERATÚRA.

PESTEN,

TRATTNER JÁNOS TAMÁSNÁL, 1815.

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

MÁSODIK KÖTET.

Gessner Salamon’

munkáji.

Fordította

KAZINCZY FERENCZ

ELSŐ KÖTET.

ÁBEL’ HALÁLA. Öt Énekben.

SZEMÍRA ÉS SZEMÍN. Töredék.

DAPHNISZ. Három Könyvben.

ELSŐ HAJÓS. Két Könyvben.

GESSNER’ ÉLETE.

(Források: Salamon Gessner, Von Johann Jakob Hottinger. Zürich, 1796. Gessnernek leghasonlítóbb képével Graf után Lips által. – Berlin. Monathsschrift. XI. Band. IV. Stück. Eggyik fűzet előtt Gessnernek crayonban dolgozott profilképe áll. – Lobrede auf Gessner. Zürich, 1790. Bertóla után olaszból. – Briefe von Friedrich Matthisson, Zürich, 1802.)

Gessner Salamon Zürichben 1730. Aprílnek elsőjén született. A’ Gessnernek’ háza Helvetziának nevezetes házai közzé számítatik, ’s századok olta ismeretes a’ tudós világ előtt. Atyja, névviselője a’ Mithridates¹

Mithridates, De differentiis linguarum etc. Conradi Gessneri Observationes. Anno M. D. LV. Excudebat Froschoverus. – 78 levél (az az 156 lap) tizenkettöd rétben.

írójának, honnja’ Belső-Tanácsosa volt, és eggyszersmind Könyváros.

A’ mi Gessnerünket Íróvá és Művésszé nem a’ nevelés hanem a’ kedvező természet tette. Alig érte vala el a’ felserdűlés évét, ’s elmelegűlve a’ Brockes’ verseinek olvasásától, erejét olly szerencsével próbálgatá e’ nemben, hogy eggyik ekkori dala a’ legméltóbb jussal foghata helyt későbbi Költeményei köztt; ’s még nem tudta hogy a’ festékeknek len- és nem fa-olajjal kell feleresztetniek, ’s már olly szépségű Tájdarabokat talált és dolgozott, hogy azoktól a’ legtiszteltebb Mesterek sem tagadhaták-meg álmélkodásokat. Az említett kis ének: Eggy Schweitzi ifju’ dala fegyverbe-öltözött Kedveséhez, eggy Zürichi, 1751ben kiadott időszaki munkában jelene-meg minden egyéb munkáji előtt. Ezt 1753 az Éj, ’s 1754 Daphnisz, 1756 pedig az Idyllek (itt az I. III. Könyv.) ’s valamivel később Ábel követték. 1762. négy Kötetben adta-ki minden Munkájit, ’s az Első Hajós, Evander és Alcimna, ’s Eraszt ekkor jelentek-meg először. Végre 1772. ismét kiada eggy kötet Idylleket (magyarban a’ II. Könyv.) ’s ezzel eggyütt Füsslihez írt Levelét a’ Tájfestésről. – Mi az utolsót, valamint Inklét és Yarikót is elhagytuk fordításunkban; az artistai levelet tárgya’ idegenségéért, Inklét és Yarikót pedig, mivel a’ két Könyv közzül mellyből a’ kisded költemény áll, az eggyik, még pedig az első, Bodmeré, és nem Gessneré, ’s azt az ő munkájinak originál Kiadása sem vette-fel.

Érzették a’ németek hogy Gessnernek vannak érdemei; de hogy benne nemzetek halhatatlan Költővel dicsekedhetik, az nekik csak épen akkor lőn megfogható, mikor az ő fénye Párizsból súgárla-ki, ’s az egész mívelt Europával eggyütt a’ Költő’ hazáját is eltöltötte. Francziára legelébb Ábele fordítatott. A’ könyv szennyes köntösben jelene-meg, mert a’ franczia Nyomtató nem ígért szerencsét eggy német-ember munkájának, ’s el vala lepve hibákkal; és még is olly kedvet talála, hogy tizennégy nap múlva másod ízben kelle sajtó alá vétetnie, és minekelőtte az év eltölt, harmadszor. Húber most neki-bátorodott, lefordítani az Idylleket is; ’s Párizsnak első rendű Tudósai; kik Gessnert Ábele’ megjelenése olta irígylették a’ németektől, eggymással vetélkedve csínosítgattak a’ német Húber’ franczia stíljén; Vatelet pedig ki Költő is Mívész is vala, vignetteket rajzolt és metszett a’ könyvhez. Az a’ javalás mellyel a’ munka fogadtatott, felűlmúl minden képzelést. Húber látni akará melly kedvet fogna az a’ nehézkés-ízlésű Rousseunál találni, ’s megküldötte neki eggy nyomtatványát, ’s íme a’ levél mellyet válaszúl veve: „Betegen fekvém, Uram, a’ legiszonyúbb fájdalmak között, midőn nekem kedves leveledet meghozák. Ímmel-ámmal nyitottam-meg a’ könyvet, ’s úgy hittem hogy azt tüstént be fogom tenni, de csak akkor tettem-be mikor végig vala olvasva, ’s közel tettem le ágyam mellett hogy megint elővehessem. Melly való festések! Ez a’ te Gessnered, Uram, nekem szívem szerént való ember, ’s innen képzelheted mit tartok fordítója felől, a’ ki eggyszersmind barátja. Neked különösen azt köszönöm, hogy a’ franczia nyelvet meg meréd fosztani azon bohó zsargonjától melly elvesz a’ képektől minden valóságot, ’s minden éltet az érzéstől. A’ kik a’ természetet mindég piperézik, mindég czifrítják, lélek és szív nélkül való emberek, ’s soha nem érzették szépségét. Hat éve már miolta én ollyforma életet élek e’ magányban (ekkor Montmorencyben) mint a’ Menalké és Amyntászé, vagy inkább hogy ollyat élni szeretnék ha tudnám hogyan kell azt tennem, ’s mondhatom neked, e’ hat év alatt többet éltem mint napjaim’ egész folytában. Te, Uram, azt cselekvéd hogy alig várom a’ tavaszt hogy kimehessek pásztoraid közzé, hogy őket e’ csendes hajlék alá vezethessem, ’s eggyütt láthassam velek a’ mezőt, melly nem kevésbé kies mint a’ mellyet Gessner és te olly szépen festétek. Köszöntsed őtet, kérlek igen nagyon, az én nevemben, ’s fogadd-el a’ legszívesebb köszönetet kedves ajándékodért.” –

Húber most lefordítá Gessnernek egyéb munkájit is, ’s a’ számtalan és igen pompás kiadások, mellyekben ezek itt megjelentek, éreztethetik, melly kedvességben álla ő a’ franczia nemzetnél. Feljebb már említenénk a’ Lyoni kiadást Vateletnek rezeivel. Negyed rétben ’s három Kötetben megjelene eggy Barbiernél, réz táblákkal és vignettekkel; megjelene eggy második, folióban, Monsiaunak színesen-nyomott rezeivel; tizenkettőd rétben eggy harmadik Renourdnál, ’s eggy negyedik Crapeletnél tizennyolczad rétben, igen sok és csínos rezekkel. Az a’ kiadás, melly az Edition de Cazin’ sorai közzé tartozik, mind rezei ’s szép metszésű betűji ’s papirosa által ajánlást érdemel.

Gessner a’ mellett hogy poetai munkájit írta, gyakorlotta magát a’ Mesterségben is, ’s olly szerencsével, hogy sokan a’ Mívészt még feljebb becsűlték benne mint az Írót. E’ nemben legnevezetesebb munkáji ezek: Tulajdon Munkáji két Kötetben, Zürich, 1777 és 78., négy rétben, két frontispísszel, húsz rézzel és negyven igen nagyszépségű vignettel, mellyeket Gessner maga rajzolt és metszett; de elgyengűlt idegei miatt Daphniszt, Ábelt és Erasztot ki nem készíthette így; – továbbá ismét tulajdon Munkáji, teljes számban, két frontispísszel ’s igen sok vignettekkel minden réz nélkül, Zürich, 1788. két nyolczrétű Kötetben; – harminczkét külömbféle tárgyu rezei folio formátban, és – ötvenkét Helvetziai-vidékei nyolczad rétben. Özvegye, Heidegger Judith Assz., kinek ízlését Gessner mind poetai mind mívészi munkájiban segédjére szokta volt szóllítani, férjének halála után ennek minden rezeit két folio Kötetben gyűjtette eggyüvé, olajban dolgozott tableaujit pedig Kolbe által cahierenként ereszteti-ki.

Honnja a’ nagy embert azzal tisztelé-meg hogy neki Belső-Tanácsában széket ada.

Martz. 2dikán 1788. eggy gutaütés vete véget életének. Közelíteni látván azt, megcsókolta hitvese’ kezét ’s elszunnyada.

Profilképe, mellynek eggy mását, a’ negyedrétű pompás Kiadással, én a’ nagy Özvegy’ ajándékából bírom, bronczba öntve a’ Zürichi Tanácsházat ékesíti; a’ közönséges sétálon pedig márvány emléke áll Ábelének e’ soraival: Billig verehrt die Nachwelt des Dichters Aschenkrug von altem Epheu umschlungen, den Musen sich geweiht haben, die Welt Unschuld und Tugend zu lehren.

Alig van nemzet, Europának eggyik végén kezdvén a’ másikig, melly az ártatlanságnak és természetnek ezt a’ Poetáját a’ maga nyelvére lefordítva nem bírná. Gessner nékem ezek felől 1783. Decemb. 24d. ezt írá: „Sie kennen die franzősische Übersetzung aller meiner Schriften von Huber. Noch ist eine franzősische Übersetzung der Idyllen in Versen heraus; und noch ein Band freyer Übersetzungen der meisten Idyllen und vom Tod Abels in Versen. Zwo verschiedene Übersetzungen vom Tod Abels und von den Idyllen sind im Englischen. Eine Übersetzung in Versen und eine in Prosa des Tod Abels und eine des Daphnis und der Idyllen sind im Holländischen. Verschiedenes ist ins Russische und ins Dänische übersetzt. Ich kenne drey italiänische Übersetzungen des Tod Abels und viere von den Idyllen. Die portugiesische Übersetzung kenne ich nur aus der Allg. Deutsch. Biblioth. – Magyarra Ábelt Kónyi János, Daphniszt és az Első Hajóst Nagy Sámuel Komáromi Orvos fordították. Hogy az Idyllek fordítatnak, azt Gessnernek Gróf Széchényi Ferencz Arany gyapjas Vitéz, Szent-Januári Nagykeresztes ’s Magy. Orsz. Fő-Palotamester, vitte hírűl Párizsi és Londoni útja alatt; valamint azon szerencsémet is ennek a’ dicső Nagynak kell köszönnöm, hogy, Követje a’ Nemzetnek 1791. a’ Nápolyi Udvarhoz, Olasz-országba útazván, ’s Milanóban Ferdinand Örökös Királyfinkkal, Maria Theresiának fijával, magyar nyelven ’s magyar könyvek felől szóllván, hogy Gessnernek Idylljei 1788. kijöttek, említette, ’s a’ Királyfi a’ könyv’ megküldését kívánta. – Széphalom, Novemb. 4dikén 1814.

Kazinczy Ferencz.

ugrás a szövegforráshoz

ÁBEL’ HALÁLA.
ÖT ÉNEKBEN.

Helmeczi’ ügyelése alatt.

ELSŐ ÉNEK.

Eggy harsány dalt óhajtanék énekelni: eldődi szüléink’ dolgait a’ gyászos eset után, és azt a’ ki legelébb adá-vissza porát a’ földnek, a’ ki testvére’ haragja által dőle-el. Nyúgodj-el te immost, mezei gyenge síp, mellyen eddig a’ földmivelőnek jámbor erkölcseit ’s eggyűgyü boldog életét dallám. Te kelj nékem segédemre, isteni buzdúlat! ki a’ Költő’ lelkét eltöltöd, ha magányában álmélkodik; az éj csendes órájiban, midőn a’ hold szelíd fénnyel ragyog felette; vagy a’ hűs liget’ homályai köztt ’s az árnylepte kútfő’ csevegéseinél. Mikor így megragadja lelkét a’ szent ihlelés, hevülve reppen-fel képzelete, ’s merészbb szárnyallásssal járja-bé a’ látható ’s láthatlan természetet, eljut a’ Lehető’ távol tartományaiba, ’s hajházza a’ lepő Csudálatost ’s a’ legtitkosbb Szépet. Dúzs zsákmánnyal tér majdan visszá, ’s rakja ’s szövi sokféle Egészét; azonban a’ munkát-intéző Ész sanyaru szelidséggel vigyáz mindenfelé; emezt megválasztja, amazt megveti, ’s öszveillést keres. Oh, mi gyorsan repülnek-el a’ meghevült munkának e’ nemesen-töltött arany órák! melly igen érdemes vagy te, szép foglalatosság, a’ legjobbaknak becsűléseikre ’s fáradozásaikra! Érdemes, valóban érdemes, álmatlan’ tölteni az éjeket, a’ tücsöknek magányos dala mellett; míg a’ reggel’ szép csillaga feltűn, hogy megnyerhessük azoknak javallásokat ’s szereteteket kiknek tisztúlt ízlések minden szépet bíztosan ismer, ’s ártatlanságnak gerjedelmeit éleszgetni az érző szívben. Méltán tiszteli a’ késő maradék a’ Dalköltő’ medenczéjét kit a’ Múzák magok szentelének papjokká hogy a’ világnak erkölcsöt ’s feddtelenséget tanítson. Az ő neve fogyatlan fényben ragyog, míg az ádáz Vérengező’ tropéumi porban sorvadnak, ’s a’ renyhe Uralkodó’ pompás sirboltja széllyelomolva áll a’ sivatag puszta’ közepén, elborítva hideg mohhal ’s vad tövissel; gyakorlatlan pihenője a’ megtévedett útazónak. E’ tetőt meghágni kevésnek engedtetett: de feléje törekedni dicséretes szándék. Magányos sétálásaim ’s üres óráimnak mindenike ennek lesz szentelve.

A’ csend’ óráji felhozák a’ rózsaszín reggelt, ’s harmatot öntének az árnyas földre. A’ nap a’ hegyek’ fekete czédrusai’ megől lőtte-fel első súgárait, ’s pirosló arannyal hímelé a’ tér egen úszó felhőket. Ekkor Ábel és az ő szerelmese, Thirza, előjöttek hajlékjokból, ’s az édes illatot-lehellő rózsák’ és jászminok’ ernyőjébe léptenek. Hű szeretet ’s a’ legtisztább erkölcs édes mosolygást öntöttek Thirzának kék nagy szemeibe, ’s bájoló keccsel lepték el szép arczát; szög haja ifju mellyén ’s tündöklő vállain görgött-alá, ’s játékos repdezésekben ölelgette vékony növését. Így méne ő Ábelnek jobbja mellett. Barna üstöke az ifjúnak árnyalló fürtökbe fordult magas homlokán, ’s vállain folyt-széllyel. Férjfi komolyság elegyült vídám tekintetei közzé; úgy járdallt súgár szépségében mint az Angyal járdall, midőn, hogy láthatóvá tégye magát a’ halandók’ szemeinek, sűrü testbe kél, vagy hogy eggy jámbornak ki segédért kiáltott vala fel inségében az Úrhoz, az óhajtott izenetet meghozza. Most ugyan emberi alak fogta-körül, de a’ mennyei szépségü alakon könnyü kiismerni az Angyalt. Thirza szerelemmel eltölt mosolygással pillanta reá, ’s így szóllott: Szerelmesem! most, midőn a’ madarak’ serge reggeli dalra ébredez, énekeld-el, kérlek, nékem az új éneket mellyet tegnap költöttél a’ legelőn! Mert mi lehet szebb mint énekben magasztalni az Urat! Oh, midőn én a’ te éneklésedet hallom, szent elragadtatás emelinti szívemet, ’s örvendezek ’s csudálkozom ha azon érzéseknek adsz hangzatot mellyeket érzettem ugyan, de kimondani nem tudtam. Ábel megölelte Kegyesét, ’s ezt válaszolá: Nem kérhet éntőlem semmit hijába a’ te ajakod, te, én Szerelmesem! Mihelytt kívánságot sejdítek szemeidben, azonnal igyekszem azt teljesíteni. Űljünk tehát e’ puha mohra, ’s eldallom azt neked. ’S leültenek egymás mellé az illatos ernyőben, mellynek most arannyal festette küszöbét a’ kelő nap; ’s Ábel így énekelt:

Távozzál minden szemről, o álom, távozzatok, játszi képek! Ismét visszatér az ész, ’s felvilágítja a’ lelket, mint a’ reggeli nap a’ tájékot. Idvez légy, szép nap, ama’ czédrusok megől! Te színt öntesz széllyel, és kellemet, végig a’ természetesen; ’s íme minden szépség újodva mosolyg reánk.

Távozzál minden szemről, o álom, távozzatok, játszi képek, az éj’ árnyékaihoz! Hova levének ők, az éj’ árnyékaihoz! Hova levének ők, az éj’ árnyékai? Az erdők’ homályai közzé rejtőztek-el, ’s a’ sziklák’ üregeibe, ’s ottan várnak reánk, a’ sürűn-egymásba-szőtt ágaknak hűsében, ha majd feljő a’ sütő dél. Amott, hol korántabb költé-fel a’ nap a’ saskeselyt, mi gőzölög ott, fel a’ szírtetőkről? mi a’ hegyek’ fénybe-költ homlokaikról felfelé, a’ reggel’ tiszta egébe, mint midőn az áldozat’ füste az oltárról emelkedik? A’ természet innepli a’ reggelt ’s háláját nyújtja-bé az Úrnak. Dicsérje őtet minden állat! őtet, a’ ki mindent teremtett és fenn-tart. Nékiek öntik jókori illatjaikat az ifju virágok, nékiek zeng a’ madarak’ sokféle serge, fenn a’ felhők köztt és a’ fák’ bérczein, midőn a’ hajnal felhasad; őtet dicsérni mász-elő barlangjából az oroszlán, ’s végig bőgi a’ pusztáknak rettentő örvendését. Dicsöítsd én lelkem az Urat, a’ Teremtőt és Megtartót! Mindenek-előtt az ember’ dicsérete hasson-fel teelődbe; ő magasztaljon midőn még minden más teremtés az éji álmot alsza, midőn még semmi szózat nem zeng alá a’ bérczekről, nem semmi a’ rengő gallyakon. Harsogd végig magányos dalom a’ csendes hajnallatot, hogy ébredjen az ő magasztalására messze tájakig minden állat! szép, oh valóban szép a’ teremtés mellyben ő minékünk méltatlanoknak felfedi az ő bölcseségét és jóvoltát! Minden érzékeim örvendést merítenek énnekem a’ szépségnek e’ tengeréből, ’s elárasztják vígadó lelkemet. De mint rebegje lelkem az ő dicséretét! Mi kényszeríte tégedet, o Mindenható! hanemha végtelen jóságod, hogy ama’ szent csendből melly örök széked körül nyugvék, előlépj, ’s a’ semmiből valóságokat hívj-ki, ’s illy temérdek alkotványt az éjből? Midőn az ő intésére felkél a’ nap ’s az éjet elűzi; ’s midőn osztán a’ természet ifjult szépségben ragyog, ’s minden elszunnyadt teremtmény az ő dicséretére serken, nem vagy e te, harmatos reggel, nem vagy e te példázó képe a’ teremtésnek? azon reggelnek példája midőn az Úr alkotva lebegett az új föld felett? Kietlen csend uralkodék a’ laktalan földen, ’s megszóllamlott a’ teremtő szózat. ’S legottan íme előrepűl eggy temérdek sereg, kimondhatatlanul külömböző alakjára ’s szépségére, sokszínű szárnyain; magasan felszáll a’ levegőken, a’ viráglepte mezőn játszodozik és a’ leveles bokrokon ’s a’ szellős tetőken. Csattogó énekeik eltölték teremtőjöknek dicséreteivel az álmélkodó erdőt ’s a’ zúgó egeket. Vagy midőn a’ föld felett lebege ismét, ’s az állatokat teremté kik a’ földön laknak. Még szóll vala, ’s íme előfesel a’ hant, ’s számtalan alakokká szerkezik-öszve. A’ meglelkesített hant, immost délczeg paripa, végig-szökdöste a’ pázsitos tért, ’s rázta kevély serényét. Előfeslett az izmos oroszlán, ’s sietett elsívni első ordítását. Amottan megrendül eggy halom, ’s íme járni kezd az elefánt, ’s egyetemben hatnak a’ hálának megszámíthatatlan szózatjai fel az Úr’ elébe. E’ szerént ébreszted-fel te, o nagy Isten, a’ te teremtményidet minden reggel a’ nem-lételnek képéből, az álomból; felserkennek, látják jóvoltod’ gazdagságát, ’s számtalan szózatok magasztalnak. Eggykor, látom a’ szent jövendőt! eggykor elborítja az emberi nem az egész földet. Akkor, oh akkor minden halmon fognak szent oltáraid állani; akkor minden árny közzül, akkor minden mezőről hála emelkedik és dicséret, onnan fogva a’ hol a’ nap felkél addiglan a’ holott elhanyatlik, fel teelődbe!

Ekképen éneklett Ábel az ő Kedvese mellett, ki szent áhítatra ragadva, figyelni látszott még sokáig azután hogy Ábel már megszünt. De most áltnyujtá liliomfejérségü karját Szerelmese’ nyakán, ’s ígyen szólla: Oh, te én Kedvesem, mint szállott-fel az én lelkem az Úr felé a’ te énekeddel! Igen is, én Kedvesem! a’ te szorgalmaid nem csak gyengébb testemet védik énnekem: a’ te vezérleted alatt lelkem is boldogabb tájakra száll. ’S ha mikor ösvényeiben megtéved, ’s nem lát maga körül egyebet homálynál, te felvilágítod az ő homályait, ’s félénk örvendéseit víg sikoltozásokká változtatod. Ah, hány ízben háláltam én immár, melly gyakor ízben hálálom

halálom

én örömkönyűk alatt még mindenkor a’ végtelen Jóságnak hogy ő téged nékem, hogy ő engem néked teremte; egyenlőleg alkotva mindenben valamit a’ lélek gondolni, a’ szív kívánni tud!

Ezt mondá; ’s a’ legtisztább, legforróbb szerelem kibeszélhetetlen keccsel öntötte-el szavának minden édes zengzeteit, szemének minden édes pillantatát. Ábel nem felelt: de elcsordúló könyűji és az a’ hév mellyel őtet szívéhez szorította, többet mondottak mint szók mondhatnak. Ah, illy boldog vala az ember, midőn még megelégülve a’ szükségessel, nem kívánt a’ földtől egyebet gyümölcsnél a’ mit az önnként nyujtott neki, nem egyebet az égtől ártatlanságnál ’s egésségnél! Békétlensége még nem szülte azon sokaságát az eltelni nem tudó óhajtásoknak mellyek az ő szerencséjét csillogó nyomorúságok alá temették. Mi kelle akkor egyéb őnekiek hogy a’ legédesbb kötelékek által csatlódjanak egymáshoz mint szépség, jámborság és szeretet? holott mostan, melly gyakran látni azt! a’ a’ szeretetre legméltóbb bokor, az ég egymásnak teremtette őket, bús sírásra olvadoz, mert napjaikat üldözés és szegénység rettegteti; vagy mivel szűléjiknek megbántott kevélységek ’s a’ sandalgó nagyra-vágyás engesztelhetetlen’ áll ellene boldogságoknak.

Midőn még eggyütt űlének itten, hozzájok jőve Ádám és Éva. Ők az ernyő előtt hallgatták Ábelnek éneklését és a’ mit neki az elragadtatott Thirza mondott vala. Megölelték magzatjaikat. Az ő szent szerelmek a’ legédesbb örömet terjeszté-el arczulatjaikon melly valaha boldog szűlék’ arczulatjokról mosolygott. Méhala, Kainnak hitvese, az ernyő’ nyiltáig kísérte volt anyját. Férjének borongós elméje bút vonszott az ő homlokára, ’s néma szenvedésnek epedései szóllottak fekete szemeiből ’s az elsápadt orczákról mellyeket hosszant-nyúlongó setét hajfürtök lebdesgettek-körül. Keseregve sírt vala ő az ernyőnél midőn Thirza megölelte vala Ábelt, ’s azon örvendett hogy őnékie vagyon teremtve. De most felszárasztotta könyűjit, vídám képpel lépett az ernyőbe, ’s nyájasan idvezlé szerencsésbb testvérét és a’ bátyját. ’S íme Kain is elballga az ernyő előtt. Ő is hallotta az Ábel’ éneklését, ’s látta melly forró ölelések köztt ölelte-meg őtet az atyjok. Haragja gyúladott szemekkel pillantott az ernyő felé, ’s így szólla: Íme mint meg örvendenek! mint meg ölelgetik hogy éneket mondott! Nagy munka dalt csinálni ’s elmondani! Hiszen elnyomná az álom ha nyája mellett henyén űlne az árnyékban. Nékem, kit öszveéget a’ nap, sem kedvem nincsen a’ sanyaru munka alatt, sem időm énekelni! Mikor végigtürtem az egész hosszú nap’ terheit, fáradt tagjaim nyugvást kívánnak; a’ reggel pedig ismét munkára szóllít a’ mezőben. E’ finnyás gyereket, ki oda lenne ha csak eggy nap’ kellene is küszködnie az én bajaimmal, örömkönyükben fereszgetik. Útálom ez asszonyi puhaságot; én terhemet férjfisan tűröm, ’s panaszokra nem fakadva mívelem késő estig a’ hálátalan földet. Mint nem csorganak ezek az öröm’ patakjai!

Így méne-el mellettek holdjaira. A’ kik az ernyőben űltek, megértették szavait. Méhala még sápadtabban dőlt-el öccsének karjain, ’s keservesen sírt. Sírt Éva is, Ádámjára hajolván-által, ’s elbúsulva elsőszülöttjének durva elméje felett. De most megszóllala Ábel. O ti kedvesek! ugymonda; elmégyek, ki a’ mezőre, a’ bátyám után; megölelem őtet, ’s elmondom neki mind a’ mit a’ testvéri szeretet sugall; karjaim közzé szorítom valamíg megesküvend, hogy kiirt minden keserűséget szívéből és hogy ezután szeretni fog. Sok ízben végig-néztem én immár szívemnek legtitkosbb rejtekeit, megkérdtem magamat mi vonhatja-el az ő szeretét tőlem, ’s mi útakon nyerhetném-meg azt. ’S gyakorta már reá is találtam, ’s gerjedésekre hoztam elaludt tüzét; de ah! a’ bosszús békétlenség nem sokára ismét visszatért szívébe, ’s a’ gyúlongó láng elaludt.

A’ búsongó atya pedig mostan ezt felelé: Én is kimégyek utána a’ mezőre, szerelmes fiam, ’s elébe adom valamit velem az atyai szeretet mondathat. Kain, Kain melly emésztő gondokkal töltöd-el te az én szívemet! Illy irtózatos pusztúlást tud e az indúlat tenni a’ bűnös’ lelkében? így el tudja e abban oltani a’ jóságnak, nyúgalomnak minden érzéseit? Én boldogtalan! melly setét gondok rettentik visszanéztemet, ha maradékimat tekintem a’ távol jövendőben! O bűn! melly gyászos romlást szűlsz te a’ halandók’ lelkeikben! Így szóllott Ádám, ’s bánatba süllyedt orczával indúla-ki első szülöttje után a’ mezőre. Látta Kain hogy Ádám feléje közelít, megszünt munkájától, ’s ezt mondá: Melly bús arcczal jösz te énhozzám, atya! Te nem e’ felleges homlokkal ölelgetéd azelébb a’ te másodszülöttedet. Már olvasom dorgálásidat szemedben.

Olvasod dorgálásimat? kérdé bánatos szeretettel az atya; o tehát érzed, Kain, hogy érdemled azokat! Valóan érdemled őket, fiam Kain! Engem bánatom mellyel szívemet magad eránt eltöltéd, ez az epesztő atyai bánat vezet engem ide.

’S nem szeretet? kérdé bosszús hévvel Kain. Azt te a’ te Ábelednek tartod?

Szeretet, fiam Kain! felele Ádám; atyai hű szeretet! Az egész ég bizonyságom hogy az vezet hozzád. E’ könyűk, e’ szűnetlen kesergés, e’ gyötrelmes gondok mellyek engem és azt a’ ki téged szűlt emésztenek, mi volna az egyéb mint gondos szeretet? e’ bánatban töltött órák, e’ síránkozás’ éjei! O Kain, Kain, ha te minket szeretnél, az fogna lenni fő gondod hogy e’ bút felszárasszd orczáinkról, hogy napjainkat e’ ködhomályból kivond és felderítsd! Oh, ha még retteged a’ Mindenhatót, a’ ki lelkednek legtitkosbb redőjit is látja, ha még gyermeki szeretetednek ég valamelly szikrája lelkedben: oh, úgy e’ gyermeki hűségre kényszerítlek, fiam, add-vissza nyugalmunkat! add-vissza a’ tőlünk elűzött örömet! Ne tápláld tovább lelkedben e’ komorságot ne tovább e’ fekete bosszút az ellen kinek egész szerető szíve azt óhajtja hogy e’ vad gyomot kitéphesse szívedből. Fiam Kain, a’ te lelkedben az támasztja e’ vészt hogy minket örvendéseknek könyűjire látsz fakadozni ha az ő szeplőtlen lelke, ha az ő mennyei buzgósága meghatnak. A’ körűlöttünk lebegő Angyalok is örvendő javalással pillantanak minden jó tettre: maga a’ Mindenható is kegyelemnek tetszésével mosolyog alá ollykor a’ maga’ fenn-székéről. Meg akarod e, fiam, változtatni a’ szépnek és jónak örök törvényeit? Az, o Kain, nem áll nekünk hatalmunkban. ’S melly boldogtalan hatalom volna az, gondold-meg, melly az illy édes öröm’ béhatásait ellenzené! melly a’ legszebb érzéseitől fosztaná-meg a’ lelket! Az égi-tűz rendítő dördűletei, az éjfél’ süvöltő zivatarja nem terjeszt az orczákra víg mosolygást, ’s a’ hánykódó lélek’ zajaiból ’s a’ le nem csilapított indúlatok’ dühéből nem fakad soha öröm.

Kain felele: Illy pironságokkal kell e néked, atya, mindég üldöznöd engemet? Azért hogy az én férjfiúi ajakimon nem űl szűnetlenűl ez a’ tielőttetek olly kedves mosolygás, hogy komoly tekintetemet nem mindég áztatják ellágyúlások’ patakjai, illik e vétkes indúlatokat gyanítani nagyobbra-teremtett lelkem’ csendében? Érzettem én hogy engemet más czéljaira alkotott a’ természet, ’s osztályrészül választám önnként a’ merészbb igyekezeteket ’s a’ terhesbb munkát; ’s én nem parancsolhatok a’ nagylélek’ bélyegének e’ homlokon, hogy olvadjon lágyszívűség’ harmatjaivá ’s amaz édeskés mosolygássá. A’ sas nem nyögdell mint a’ gyáva galamb.

Erre így felelt most atyai méltoságának érzésében Ádám: Csalatkozol, Kain; önn magad csalod-meg magadat, ravaszúl rejtegetvén indúlatid’ undokságát mellyeknek megfosztásokon kellene igyekezned. Nem férjfiúi csend az, o Kain, a’ mi a’ te homlokodon lakást veve; a’ harag, a’ békétlenség szóll e’ homlokról; ezek borítottanak-el mindent a’ mi körültted vagyon, búnak homályába. Mert honnan ered hát e’ zúgolódás mellyre munkád alatt fakadozol? honnan e’ kedvetlenség mellyel bennünket nézni megszoktál? Mi bajod? szóllj, ’s mindent megtészünk a’ mit tőlünk kívánandasz. Ah, ha borongó napjaidat tavaszi vídám reggellé deríthetnénk! úgy teljesedve volna legszívesbb óhajtásunk. De, Kain, mit akar, ez a’ te vadonságod? Nincsenek e nyitva előtted a’ boldogságnak minden kútfejei? az egész természet nem nyujtja e tenéked is a’ maga’ szépségének gazdag tárjait? Mind az a’ mi jó, hasznos, kívánatos, mind az a’ mit természet, ész és a’ szívnek érzései nekünk örömünkre adnak, nem várnak e téged is hogy élj velek? De te őket használatlan’ hagyod, ’s vádakra fakadsz. Vagy talán azon nemével nem elégszel-meg a’ boldogságnak mellyet a’ végtelen kegy a’ megesett embernek kiszabott? te talán Angyaloknak sorsára vágysz? Oh fiam, tudd-meg, az Angyalok is zúgolódtanak; Istenek óhajtottak lenni, ’s lehullottak az egekből. Te mersz e felkelni a’ Teremtő’ végezései ellen, ki a’ bűnös’ boldogságai felől ki nem fogyható malaszttal gondoskodik? Kain, Kain! íme míg őtet az ő keze’-mívének egész megszámíthatatlan serge háladó tisztelettel imádja, eggy nyomorult halandó a’ sárban, eggy semmi féreg, ellene kél ’s tiszteletlen vádolja! azt vádolja, kinek pillantásai az egeket intézik, kinek szemei előtt kifedve áll történeteinknek egész szövevényes folyamatja, mind a’ mi volt, a’ mi van, a’ mi leend! azt, a’ ki egyedül szemléli mint fakad a’ legszebb virágzatokra a’ jó mind azon rosszból mellyet elhintve látunk útainkon! Oh deritsd-fel, deritsd-fel, kérlek, én fiam! én elsőszülöttem! felleges elméd’ homályait; ne engedd hogy a’ komorság elfogja minden kinéztedet, hogy a’ boldogságnak minden forrását ködbe rejtse szemed előtt!

Mit használ nékem ez intés? monda Kain, elfordítván homloka’ mély barázdájit. Rajtam áll e kiesekké tennem napjaimat mint a’ tavasz’ víg hajnala? Mondhatom e a’ fergetegeknek: Szelídülj-meg! ’s a’ szirtek’ patakjának: Csendesedjél-el! Engemet inségre szült anyám, ’s az átok’ legtelibb poharát az Úr az én születésem’ órájára öntötte-ki. E’ kútfőji az örömnek és boldogságoknak a’ honnan ti merítgettek, nem folynak énnekem.

De most könyűk csordúlának az atya’ szemeiből. Ah való, fiam! igen is való; átok szállott mindenre a’ mi asszonytól születik! De több átkot öntött volna e tehát az Úr az elsőszülöttek’ órájára mint mireánk öntött midőn ellene vétkeztünk? Azt ugyan az Úr nem tette, mert az ő kegyei kifogyhatatlanok. Nem, Kain! nem! ne hidd hogy te azért volnál teremtve hogy nyomorú napjaidat inségben éld; mert az Úr semmi teremtményt nem vont-elő azért a’ semmiből hogy az szenvedjen. Megeshetik ugyan hogy az ember boldogtalan; hogy elmégyen szerencséje mellett, ’s boldogtalan leszen. Mikor az ész a’ felzendült indúlatok’ zajában az undok kívánságok által meggyőzetteti magát, oh akkor, igen is, boldogtalan az ember, akkor méreggé vál neki legottan a’ mi-magában jó vala. Te nem mondhat’d a’ fergetegeknek hogy szelídüljenek-meg, sem a’ harsogó pataknak melly a’ szirtekről szakad, hogy folyjon csendesen; de az észt hatalmadban áll előszóllítani hogy lépjen-ki homályából ’s derítse-fel lelkedet. Ő parancsolhat a’ hánykodó zajnak hogy csillapodjék-el, ’s fékez minden vétkes óhajtást, minden zavaros indúlatot. ’S akkor megszégyenülve hallgat-el a’ zajgó indúlat, ’s a’ hiu kívánság úgy enyész-el mint a’ reggeli köd a’ nap’ fénye előtt. Láttam én, o Kain, láttam én a’ te orczáidon is az öröm’ könyűjit! Nem említed e miként hullatád őket, az édes öröm’ könyűjit, midőn szép tetted az ész’ javalltán vígadott? nem valál e akkor boldog, Kain? nem olly vídám fény súgárlott e akkor lelkedben, mint e’ kékellő ég melly reánk a’ legtisztább fényben nevet? szóllítsd-elő, fiam, az Istenségnek e’ fényét, a’ vizsgáló észt; úgy az ő elválhatatlan kísérője, a’ feddtelenség, majd visszahív a’ te szívedbe minden örömet, ’s a’ boldogságnak minden forrásai feléd veszik folyásokat. Ah, engedj intésimnek, fiam! Most pedig az légyen első dolgod hogy menj, keressd-fel az öcsédet, öleld-meg, ’s vess véget haragodnak. Szelíd ártatlan lelke miként fog majd a’ legszebb öröm’ sírásává olvadozni! melly forróan szorít majd hű mellyére!

Megölelem monda Kain; elmégyek, megölelem őtet, ha majd megtérek a’ mezőről; mostan a’ munka vár. De ez asszonyi lágyszivüséget melly e’ gyermeket előttetek olly kedvessé teszi, melly olly sok édes sírást fakaszgat szemeitekből, el kellene fojtanotok, atyám! Avagy nem ez hoza e’ átkot mindnyájunkra midőn te, elszédítve eggy két édes könycsepp által… De mit kezdek, én boldogtalan! íme majd pironságokra vetemített elkeseredésem! Tisztellek, atyám, ’s elhallgatok. Ezt mondotta, ’s kiindult mezei munkájához.

De Ádám veszteg marada ottan, ’s a’ legirtóztatóbb kínok köztt jajgatva tördelte feje felett kezeit. Kain, Kain! így kiálta sok ízben, ’s te engem pironságokkal illetél! Ah, érdemlem azokat! De bennem tisztelned kellene az atyát; néked engem nem illik megtámadnod, nem illik vádakra kelned ellenem, mert azok az én lelkemet marczonglják. O én boldogtalan! Így fognak majd, irtózatos képzelet, így fognak majd késő maradékaim, ha magokat vétekben fertéztetik-meg, és ha a’ vétket nyomban-követő büntetés őket megragadja, hamvaim felett megállani, ’s átkozni fogják a’ ki reájok bűnt hoza. Ezt mondá, ’s vissza fordúla a’ mezőről, szomorúan, földre-süllyedt arcczal, fel-fel pillantván az ég felé, hangosan jajgatta lelkének gyötrelmeit, ’s kezét kínlódva tördelte. Kain visszatekintett, ’s meglátta jajgató atyját, ’s ezt mondá: Melly kinosan tördeli kezeit! mint jajgat, mint tántorog! Megbántottam őtet, a’ kegyes hű atyát! Meddig fog még ragadni szertelen dühöm? Egész pokol tüzel belrészeimben. Én, én dúlom-fel az ő nyugodalmokat, én öntök nékik mérget minden örömeikbe. Én nyomoru! Nem vagyok méltó hogy emberek között légyen lakásom; a vadak köztt kellene fognom szállást kik kéjekre öntik-ki a’ pusztákon egymás ellen vad tüzöket. Már távol van tőlem, és még is hallom jajgatását. Mint tántorog gyötrelmeiben! Ne fussak e utána? ne öleljem e által térdeit? ne könyörögjek e neki hogy vétkemet bocsássa-meg? Ah látom, magam is látom, nem kivülről ered veszettségem; tulajdon elvadult mellyemben támadtak e’ fellegek’ borúlatai, ’s elverik magamtól és ím ezektől minden vígaságainkat. Oh térjetek-elő, te Ész és te Jóság! gázoljatok-ki ez őrjöngés’ habzásaiból, ’s oltsátok-el a’ poklot melly lelkemben lángol! Nézzd, amottan távol, amottan áll szegény atyám, égre-emelt kezekkel, és könyörög. Futok hozzája, ’s lábaihoz vetem magamat. O én nyavalyás!

’S Kain futott az atyja után a’ ki-mostan, elgyengülve keservében, eggy fának törzsökére hajlott, ’s sírásaival a’ föld’ porát áztatta. Az ő látása meghasogatá Kainnak lelkét; Kain lebukott előtte, áltölelte térdeit, ’s könyekre-olvadt szemekkel pillantván-fel reá, ezt mondotta neki: Oh atyám! kérlek, bocsássd-meg az én vétkemet! Én téged nagy keserűséggel illettelek. De lássd, kérlek, oh lássd megbánásomnak e’ szíves tanújit; lássd őket atyám, és bocsáss-meg! Én boldogtalan! Siket valék szelíd intéseid eránt. De mídőn megfordulál, midőn láttam hogy tőlem sírva térsz-el, ’s hogy mint tördeled fejed felett kezeidet, akkor, atyám! lelkem megborzada, ’s nem találék nyugtot, valamig magamat lábaidhoz nem vetendem. Bocsáss-meg nekem, kérlek atyai hű szeretetedre! Bocsásson-meg nekem az Úr! és te atyám! te és az öcsém, és valakik ellen vétkezém!

Kelj-fel, Kain! kelj-fel, fiam! kiálta az atya, hogy megöleljelek! ’s hévvel szorítá mellyéhez. A’ ki az egekben lakozik, gyönyörködve néz alá könyhullatásidra. Ölelj-meg, ölelj-meg engem, boldog atyádat! Oh, mint változék víg örömmé múladékony bánatom! Áldassék az Úr ki felszárasztotta könyűimet! ki azt cselekszi hogy az én kedves fiam, az én elsőszülöttem, a’ békét, nyugalmat, az életnek minden örömeit nekünk visszaadja! Ölelj-meg, fiam! oh ölelj-meg! mert elszédít az öröm. De ne késsünk; jer hogy az öcséd is megölelhessen!

’S immost elindúlának felkeresni az öccsét a’ legelőn, mindőn Ábel, anyjának jobbján, Méhalával és Thirzával, előlépe a’ bokrok közzül. Ők titkon követék vala eddig Ádámot hogy a’ rejtő bokrok megől hallhassák a’ mit Kainnal szólland. De mostan nyilt karral sietett Ábel a’ bátyja felé, megölelte őtet, ’s hév szívre-szorítások által magyarázta neki örvendezéseit. Kain, Kain! ’s te engem szeretni fogsz ezután? csak ezt mondhatta örömében. Oh! hagyd zengeni e’ kedves szózatot ajakidról; oh mondd, hogy szeretsz!

Szeretlek, öcsém! felele Kain; oh bizony szeretlek! Bizonyságom az ég hogy szeretlek. Ezt mondá az öccsének, ’s megölelte. De megtudjátok e nekem bocsátani te öcsém és ti mindnyájan, hogy tőletek olly rég olta kergetem az örömet? hogy napjaitokra bút és kesergő aggodalmat gyüjtök? Lelkem kicsapott, mint a’ sebes villám, e’ homályból, ’s elszéllyesztette a’ borúlatot melly napjainkat bússá tette vala. Feledj mindent, öcsém, ’s bocsássd-meg bántásaimat! Gyökerestül ki van tépve lelkemből a’ pusztító gyom melly eddig minden jót elfojta, ’s többé helyt abban nem is talál.

Hirtelen’ felele most őneki Ábel: Ah bátyám, ne tekintsünk többé az elmultakra! sem te ne többé, bátyám, sem én ne! Ki ne feledné örömmel eggy rövid reggeli álom’ hiu ijedelmeit midőn a’ leg-mosolygóbb tavaszi reggelre ébred, ’s magát örömnek és vígaságnak árja által szemléli körülvéve! Oh érezzd e’ szíves ölelésből, érezzd forró könyeimből, mint örvendezem visszatérő szeretetednek!

Éva ázott szemekkel nézte a’ két testvér’ ölelkezéseit, ’s ekképen szólla: Ah fiaim! szeretett kedves magzatok! nem, azt ugyan a’ mit mostan érzek, még soha nem érzettem, miolta az édes anyanevet a’ te ajakidról hallottam először, te én elsőszülöttem. Lenyommasztó setét borúlatok multak-el eggyszerre fejem felülről, ’s búsan folyó napjaimra öröm és vídámság szállott-vissza. Ezután gyorsan fognak elrepülni e’ visszatérő órák, mosolyogva mindenike, ’s mindenike örömkoszorúkkal felpártázva. Eggyesség és béke van azok köztt kiket szívem alatt hordottam; azok köztt, kik emlőimen függöttenek. Ollyan vagyok mint a’ termékeny szőlőtő melly édes gerezdeket terem; a’ ki elmégyen mellette, áldja a’ tőt melly az édes gerezdeket termé. Öleljétek-meg egymást, fiaim! De mostan jertek, hadd csókoljam-fel orczáitoknak cseppjeit, azon szép cseppeket mellyekkel képeiteket az atyafiúi hűség harmatozta. Ezt mondá, ’s örvendezések alatt ölelte-meg magzatjait mellyeket nem mondhat-ki szó. Mostan pedig Méhala és Thirza is megölelték őket, ’s a’ legédesbb fájdalom’ örömkönyűji folytak alá orczájikra. Jer velem, Kedves, monda Kainnak hitvese magánál vég nélkül boldogabb testvérének; jer velem; légyen e’ nap örömnek napja! Menjünk az ernyőbe, szórjuk-tele a’ táblát legszebb virágainkkal, ’s a’ mit fáink ’s bokraink legízletesbbet adnak, szedjük-le, ’s gyüjtsük-eggyüvé nékiek; légyen e’ boldog napunk Édeni nap, ’s víg örömek köztt muljon-el. ’S elmentek; az öröm szárnyakat fűzött lábaikra; legtermettebb gyümölcsfájikhoz, ’s oda, hol a’ szőlőinak, elnehezedve piros fürtjeiktől, buja öleléssel futották-el a’ szíl’ terepély ágait.

Kain és Ábel, ’s Ádám és Éva öszveöltött karral mentenek a’ halom felé, hol hajlékjaik állottak. Midőn oda elértek, a’ két ifju hölgy már sokféle gyümölccsel rakta vala meg az ernyők’ legárnyékosabbikában a’ táblát, felékesítve illatozó virágokkal, édes öszveelegyítésül a’ színnek, íznek és szaglatnak. Leűltenek a’ víg ebéd mellé; öröm ’s vígadás foga helyt közöttök; ’s a’ múlattató beszédek korán felhozák a’ szép estvélyt.

MÁSODIK ÉNEK.

A’ mint vígan űlének az ernyőben, így szólla az emberek’ atyja: Íme, gyermekeim, most érezzük, melly öröm önti-el a’ jó tett után a’ lelket, és hogy csak akkor vagyunk valóan boldogok mikor szívünk feddtelen. Feddtelenség által emelkedhetünk a’ tiszta lelkek’ boldogságáig; azon boldog állapotig, mellyel eggykor Édenben éltünk volt; holott a’ meg nem hódított tisztátalan indúlatok lerántanak ’s a’ tévedések’ szövevényeibe vesztenek, hol kín, inség, bánkodás és aggodalmak ólálkodnak utánunk. Ah, hittük volna e, o Éva midőn Édent elhagyánk, hogy a’ megátkozott földön még ennyi boldogság maradt fenn számunkra? Az elűzetés’ szomorú emlékezete még szüntelen’ lelkem előtt lebeg.

Elhallgata Ádám, de őtet ekképen szóllítá-meg Ábel: Atyám! most midőn olly kiesen jő reánk az est, ’s te itt kényedre múlatsz az ernyőben, ha talán megihletett lelked, az alkony’ szelíd fényében, áhítatos elmélkedésekre nem készűl ömledezni: hallgassd-meg eggy kérésemet, ’s beszélld-el még eggyszer, mint folytak azolta napjaid a’ hogy’, elűzve az öröm’ lakjából, e’ puszta földre költözél, ’s egyedül élés benne Évával az inség’ első napjait.

’S a’ többiek mindnyájan csendes figyelemmel pillantottak-fel Ádámra, várván, ha kérését fogja e teljesíteni; ’s Ádám így felele: Hogyan tagadjak-meg én tetőled, fiam, valamelly, kívánságot ez örömnek napján? Előtökbe festem tehát a’ napokat mellyekben a’ megesett bűnösnek olly nagy ígéretek tétettenek mellyekben ő a’ Mindenható’ végtelen írgalmának olly nagy jelenségeit vette. Éva, hol kezdjem a’ beszéllést? Ott e, midőn Édenből öszvefont karral kijövénk? De szemeidben, te Kedves, már is könyeket látok reszketni. Kezdd azon, én Szerelmesem, felele néki Éva, midőn utolszor sírtam-vissza a’ kert felé, ’s karjaid köztt elrogytam. De hogy mit érzettem akkor, o Ádám, azt hagyd nékem mondanom; te, hogy engemet kímélj, hijánosan fognád előadni a’ történetet.

’S Éva most így kezdé: Már távol lángola megettünk a’ kard az Angyal’ kezében, ki bennünket szánakodva vezetett-ki a’ kertből, ’s vígasztala hogy bíznánk a’ megbántott Istenség’ nagy kegyelmeiben ’s fogadásában mellyet nekünk tett; már alá érénk a’ földre, ’s sivatag tájakon mentünk tovább: nem vala itt Éden! nem viráglepte hantokon, nem gyümölcsfák köztt méne itt útunk; azok itt csak eggyenként állottak; gyéren elszórva a’ sovány mezőken, mint midőn a’ szigetek elszórva lebegnek a’ tér vizek’ színén. Így menénk, ’s az egész föld mint eggy vadon puszta lapult-el előttünk. Öszveredőlt kezekkel mentünk eggyütt, én sírva tekintettem-vissza, ’s nem mertem férjem’ szemébe pillantani, ki, elcsábítva általam, szerencsétlenné lett, ’s kínt én inséget eggyütt tűrt velem. Lesüllyedt fővel jődögélt ő az én karomon; de most néma fájdalomban tekinte-széllyel a’ környéken, majd ismét reám pillantott; látta csorgani könyűimet, nem szóllhata, ’s zokogva szorított mellyére. ’S immost eggy halom’ tetejére érénk, honnan a’ magas Éden elenyészett szemeink elől; én ott megállottam, ’s fuldokló síránkozással sírtam visza-felé. Ah! mondám, most talán utolszor látlak, kedves helye születésemnek! hol te, oh szabad e még Kedvesemnek szóllítani? hol te nőt kértél az Úrtól, ’s veszted tulajdon oldalodból származott. Kinek illatoztak ti mostan ott, örömnek gyermekei, virágok! kiket ápoló kezeim nevelgettek? ki járdall ott mostan a’ ti sokszagu homályaitok alatt, árnyékzó erdők? Ti viritó szövevények, ’s ti szép ligetek, kinek virítanak most a’ ti ízletes terméseitek? Ah, nem foglak én titeket többé meglátni. Énnékem, vétekkel megmocskoltnak, a’ ti balzamegetek igen is tiszta, a’ ti tájékotok igen is szent. Jaj nekem! mint esett-meg az ember, az Angyalok’ barátja! ő, a’ ki olly tisztán, olly minden áldással gazdagon megrakva jőve-ki a’ Teremtő’ kezéből! ’S te is, megestél, én Szerelmesem! ’s általam elcsábítva estél-meg! Oh ne gyűlölj érette! oh ne hagyj-el érette! köz nyomorúságunkra kényszerítelek mellyeket a’ nagy-irgalmu tőn, te én Szerelmesem! ne hagyj-el! Nem érdemlek ugyan egyebet haragnál és útálatnál, de engedd hadd kövessem lépéseidet mint alázatos szolgálód; engedd hogy ez inségben gondom lehessen ápolásodra, ’s néma pillantásod fogja nekem parancsolni akaratodat. A’ hol lakozni fogsz, virágokat fogok neked szedni fekhelyül; táplálásodra a’ legízletesbb gyümölcsöket szedem-meg neked, ’s boldog leszek, ha csekély gondjaimat eggy szánakodó pillantatod fogja jutalmazni. Ezt mondottam, ’s öszverogytam karjai köztt; ő pedig forró ölelésekkel szorított mellyére, könyűjivel förösztötte orczáimat, ’s így szólla: Szünj-meg panaszkodni, te híven-szeretett! ’s inségünket keserü vádjaiddal ne tedd még keserűbbé. Többet érdemlénk mind te, mind én, mint a’ hogy’ bennünket az Úr büntete. És melly fogadásokat teve nékünk még midőn büntető ítéletét kimondotta is! Azokat ugyan homály fogja-körül, de a’ homályból kegyelem súgárol. Oh, mik volnánk mi, ha ő minket a’ szerént büntetett volna a’ hogy’ érdemeljük! Nem, én Szerelmesem! tiszteletlen panasz ’s elmérgesült zúgolódások ne tégyenek bennünket soha méltatlanokká az ő kegyelmeire, ’s ne fertéztessék ajakinkat mellyek szent áhítatosságnak ’s imádó hálának lesznek szentelve ezentúl. Ő, kinek szemei előtt a’ legsűrűbb homály sem rejt semmit, ő a’ legtitkosbb indúlatjait is látja a’ bűnösnek, ő kegyelemmel fogja nézni a’ mi erőtlen dicséreteinket ’s hálánkat, és azt a’ gyarló igyekezetet mellyel jóvá akarandjuk tenni a’ mit ellene vétettünk. Ölelj-meg engem, Éva! Idvez légy nékem a’ mi inségünkben! Viszontsegélléseink könnyítgessék nekünk annak terheit; visszonozott erővel fogunk majd, viaskodván a’ mi közös ellenségünk, a’ bűn ellen, hajdani méltóságunknak visszaszerzésén törekedni. Béke lakozzék, és hű szeretet, örökké közöttünk. Az ő enyhítéseik alatt könnyebben, vígabban fogjuk elhordani éltünk’ terheit, ’s bátrabban tekintünk a’ halálnak elébe, ki, úgy látszik, késő lépésekkel jövell felénk. De most menjünk innen, le a’ völgybe, hol a’ szirtüreg előtt súgár növésben ama’ játékos-levelü topolyák állanak. Jő az éj, ’s az nékünk kedves szállást fog adhatni. Így szóllottam én, ’s te elhallgatál, ’s én megölelélek, ’s hajam’ fürtjeivel száraztottam-fel szemeimből könyűimet; ’s lemenénk a’ halomról a’ súgár topolyák alá mellyek a’ szirt alatt párosan állának. Éva megszünt szóllani, ’s általmosolygott Ádámra: Ádám pedig ekképen folytatá a’ történetet:

Elértünk a’ topolyákhoz

tópolyákhoz

, fiaim, ’s eggy üreget leltünk árnyaik alatt a’ szirtben. Lássd, Éva, mondám én; lássd miként nyujt nékünk könnyebbedést a’ gondos természet; lássd e’ tisztás üreget itt, ’s e’ kies forrást melly zuhogva fut-el mellette. Fogjunk itt éjjeli szállást. De nyílását az éji ellenségek ellen bé kell rekesztenem. Mi ellenségek azok? kérdé Éva elijedve. Avagy nem láttad e, felelék én neki hogy az átok minden teremtésre kiterjedett? hogy a’ szeretet’ kötelékjei minden állatok köztt felbomladoztak, ’s a’ gyengébb zsákmányává leve az erősbb orozónak? Amott a’ mezőn eggy fiatal oroszlánt láttam hogy dühös riadással űze eggy gyáva őzollót; láttam az ellenségeskedést a’ madarok köztt is a’ levegőben. Mi többé nem vagyunk parancsoló urai a’ teremtményeknek, azokat kivévén mellyeknek feljebb haladjuk erejiket. A’ mellyek ezelőtt csapodárkodva játszodtak körülttünk, a’ foltos tigris ’s a’ bozontos oroszlán, vérbe-kevert szikrázó szemekkel, ’s ordítva szöktek-el mellettem. A’ szelídebbeket ezután nyájassággal kell magunkhoz édesgetnünk; a’ vadabbak ártalma ellen pedig okosságunk fog bátorságba tenni. Hagyj te most, hadd fonjam-bé hajlékony faágakkal az üreg’ ajtaját. Én pedig mégyek, felele Éva, ’s fűvet szedek és virágokat, elhinteni háló-helyünkre, ’s gyümölcsöt tépni a’ bokrokon és a’ fák’ gallyain. ’S ekkor sövényt fontam az üreg’ nyílása előtt, Éva pedig ment, félve tekingetvén felém hogy tőlem el ne tévedjen, ’s gyümölcsöket tépe a’ bokrokon és a’ fák’ gallyain. Most pedig visszajött, ’s lerakta azokat magunk előtt a’ tiszta fűre.

Akkor végig-ömlénk a’ virágok felett az üregben, ’s szűk vacsoránkat víg beszéllések alatt tartánk. De az alkonyodó

alkodó

egen fekete borúlat kele-fel, ’s elfogá a’ szálló nap’ tüzét. Rettenetesen széledt-el felettünk a’ borúlat, ’s a’ föld felett bús homály nyúgodott; a’ természet rettegő inneplésben látszott várni a’ maga’ elenyésztét. ’S íme eggy forgó-szél nyargala-elő, végig-üvöltötte a’ hegyeket, ’s öszvezuzta az erdőt, ’s mostan villámok lobogtanak a’ fekete fellegben, ’s a’ mennykövek földrengetve dördültek-meg. Jő, ugymond’ Éva, jő a’ Rettenetes! Halált hoz reánk és az egész természetre, engedetlenségünk miatt. Oh Ádám! ’s e’ bús neven elakada. Ekkor mondám én: Szerelmesem! jer, bukjunk térdeinkre az üreg’ nyílása előtt, ’s imádjuk a’ ki e’ rettenetes homály felett űl, és a’ kinek lábai alatt e’ lángok és e’ rettentő csattogás nyargallanak. Te, a’ ki kibeszéllhetetlen isteni keggyel állál előttem midőn alkotó kezeid köztt elkészülve, életre ébredtem, melly rettenetes vagy te midőn úgy jelensz-meg mint bíró! Akkor kimenénk, ’s letérdeplénk az üreg előtt, ’s elhalaványodott képeinket elrejténk öszveredőlt reszkető kezeink közzé, ’s imádtuk a’ hatalmast, ’s azt vártuk hogy a’ bíró megáll felettünk, ’s ezt kiáltja-le villámló fellegeiből: Meg kell halnod! te pedig, föld, enyéssz-el haragom miatt! ’S immost vizek szakadtak az égből, ’s a’ lángok nem lobogtak többé a’ felhőken, ’s a’ mennykövek már csak távolról dörögtek. Akkor felemelém fejemet, ’s ezt mondám: Az Úr elméne felettünk, o Éva! nem fogja elpusztítani a’ földet, ’s mi ma meg nem halunk. Mert mi volna úgy az ő fogadása, ha minket és a’ mi magvunkat elrontaná? Az örök bölcseség meg nem bánhatja a’ maga’ ígéreteit. ’S mi nem rettegtünk többé, ’s a’ felhők eloszlottanak, ’s a’ lenyugvó nap számíthatatlan ragyogást hintett, mint a’ hogyan akkor ragyogott vala az ég midőn az Angyaloknak örvendő sergeik harmatos felhőken szállongtanak Éden felett, mindenszerte reájok. Illy dicső ragyogás fogta vala el mostan az estveli ég’ szakát; az egész táj olvadott aranynak kohában űlte nagy innepét, minden szín megifjodva ékeskedett; ’s mi ottan-térdeplénk a’ leszálló nap’ fényében, ’s szent tisztelettel csudálánk a’ mit szemeink láttanak. Így méne-el főnk felett az első fergeteg. Az estvély’ ragyogó hajnala setét alkonnyá változott, ’s a’ hold szelidebb fényt öntött az elválva-úszó felhőkre, ’s most érzénk legelébb az éjjeli hideget, mint a’ hogy’ nappal érzénk vala legelébb a’ délnek égető hevét. Öszvehúzánk magunkat azon gyapjas öltözetbe mellyet annak jeléül hogy inségünkben meg nem tagadja tőlünk isteni segédét, a’ Mindenható vetett vala ágyékinkra ’s letelepedénk a’ puha fűven ’s virágokon az üregben, ’s szelíd ölelések köztt vártuk az álmot. Előjöve az, de nem az a’ könnyü enyhe álom, melly akkor szálltt reánk midőn még ártatlanok voltunk; akkor csak mosolygó festések lebegték körül képzeleteinket; most ezek a’ festések elváltoztak, ’s a’ mosolygó kellemek’ helyébe az aggodalom, rettegés és marczongló emlékezetek homályos, ijesztő ’s csuda képeket állítottanak. Az éj csendes volt, ’s szunnyadalmunk kedves és erőt-adó szunnyadalom; de oh melly hasonlatlan azon éjhez midőn én tégedet, én Évám, először vezettelek menyegzői ernyőmbe; azon éjhez mídőn a’ virágok édesebben illatoztak mint annakelőtte. Nem csattogott még soha olly édesen az éjszakák’ kedves dallója; még soha nem öntött olly tiszta, olly szelíd fényt a’ szép hold mint midőn az Édeni kert e’ menyegzői első éjszakát inneplé. De mit múlatok olly képek körül mellyek az elszenderedett keservet ébresztgetik? A’ reggeli nap már itta a’ harmatot midőn pilláink megnyiltanak, ’s ritka magányos madarak éneklének az ágakon; mert a’ földnek még nem voltak egyéb lakosai mint a’ mik az átok után a’ kertből kijövének. Az Úr kertjének nem illett a’ maga kerítésében látni a’ halál’ pusztításait. Akkor kimentünk az üreg’ nyílása elébe, ’s imádtuk az Urat, ’s én így szóllottam Évához: Menjünk tovább innen, én Szerelmesem! Ha szemeim végig-nézik e’ róna tájékot, úgy látom hogy benne sok lakhelyek köztt választhatunk mellyek im ezt mind szépségben felülhaladják, mind gazdagságban. Látod e, mint csapong játékos futással, végig a’ zöldellő völgyen, ama’ folyam? ’s ott az a’ halom rakott gyümölcsöst látszik kövérfűvü hátán tartani. Követlek, valahova néked engem vezérleni tetszik, én Kedvesem, felele Éva, ’s kezébe szorítván kezemet, a’ halom felé folytatánk útunkat. Akkor Éva eggy madarat láta-meg kínos sikoltások alatt ’s apró kerengésekben repdesni felettünk, ’s végre ellankadva ’s reszkető szárnyakon szállani eggy alant bokorra. Közelébb méne a’ madár felé; ’s íme a’ kesergő előtt élet nélkül feküdt eggy más madár a’ fűben. Éva sokáig nézte a’ madarat, ’s végig-hajlott felette; most felvette azt a’ fűből, ’s fel akarta ébreszteni. Nem ébred-fel soha! ezt sóhajtá, ’s reszkető kézzel tette vissza a’ fűbe. Nem ébred-fel soha! monda ismét, ’s síránkozni kezdett. Te, a’ ki e’ bokron kesergesz őutánna, ugymond; ah, ez neked talán hímed volt! Én hoztam átkot és inséget a’ földre ’s minden lakosaira, és tereád ís, vétlen’-szenvedő! ’S mostan jajgatva sírt, ’s hozzám fordult, ’s ezt mondá: Mi rettenetes ez! melly szörnyü látvány! Nem látok benne semmi érzést; zsibbadt tagjai nem alkalmasok többé semmi munkájokra. Melly nevet tudok adni ez irtóztató állapotnak? halál e ez? enyészet e? Oh, reszketés fogja-el minden tetemeimet! Ha ez talál lenni a’ halál, ha ez az a’ reánk mondott halál, oh, melly rettenetes ez úgy! És ha ez engem így fosztana-meg tetőled, o Ádám! ah, oda vagyok! nem bírom többé magamat! tarts! kérlek, tarts! Ekkor fuldogva síránkozott, előre-hajolva a’ legiszonyúbb gyötrelmek’ szaggatásai köztt a’ földen. Én megöleltem kesergő hitvesemet, ’s ezt felelém neki: Ne tetézzd a’ kínt ’s az aggodalmokat; bízzunk abban a’ ki bölcseséggel igazgatja mínden ő alkotásait, ’s midőn homályba rejtőzik ’s fellép magas ítélő-székére, maga mellé szóllítja az Irgalmat és Szeretetet. Miért lát ijedt képzeletünk a’ jövendőben csak inségnek képeit? Nem látunk e egyebet bűnt-bosszúló csapásoknál? Ah, ne vakítsuk-meg önn magunkat az ő bölcseségének ’s szeretetének ísmerése eránt, ’s ne süllyesszük lelkeinket emésztő bánatunknak mélységébe. A’ mit ő végzett erántunk, az végetlen szeretettel ’s bölcseséggel vagyon elvégezve; bízzunk jóságához tántoríthatatlan hittel, ’s bátran menvén elébb a’ merre ő vezet, tiszteljük szent alázatban rendeléseit.

Ekkoron megindúlánk a’ halom felé, ’s már azon gazdag bokrok közzé értünk-el, mellyek annak lábait koszoru gyanánt fogják-körül. Annak homlokán az apróbb gyümölcstermő fáknak közepette eggy szálas czedrus nyúla-fel, ’s messzére terjedő hűsséget hinte alá a’ magasból, árnyában pedig eggy élővíz’ ere csorgott a’ virágok között, A’ halom alatt téren nyult-el eggy végigláthatatlan táj, ’s ködös párázattá tünt-el a’ gyengélkedő szem előtt. Imhol az Éden’ árnyéka! mondám; gyönyörü lak; ennél kiesebbet sehol nem lelünk. Fogadj lombjaid alá bennünket, súgár czedrus és ti külömbféle gyümölcsösek! nem fogom én hálátlan szedni terméseiteket; gondos mívelésemnek jutalmai légyenek azok. Mindenható! tekints keggyel hajlékunkra, ’s halld-meg esedező kiáltásunkat! halld-meg a’ lángoló hálát, azt a’ buzgó könyörgést melly naponként, óránként, fog ez árnyékból hozzád emelkedni! Mert mi itt akarjuk enni orczáink’ verejtékében kenyerünket; ez árnyékban fogod te, Éva, gyermekeidet fájdalmak között megszülni; innen terjednek-el unokáink, ’s a’ közelítő halál e’ fák alatt leljen eggykoron. Oh, tekints keggyel, Uram, tekints keggyel alá a’ bűnösnek hajlékára! Igy szóllék, ’s Éva áhítatosan felpillantó nedves szemekkel kísérte könyörgésemet.

Akkor elkezdettem eggy kalibát építeni a’ czedrus’ árnyéka alatt, ’s eggy kerűlet karót ültettem ’s földbe, ’s az eggyiktől a’ másikig falat fontam rajtok a’ fáknak hajlékony ágaiból. Éva pedig elméne, menedéket csinálni a’ forrásnak a’ virágok között, ’s gyámollal támogatni a’ fityegő növéseket, ’s karókhoz kötni a’ gyengeszáruakat, ’s ért gyümölcsöt szedni táplálatunkra. Így evénk első étkünket orczáinknak veréjtékében. ’S a’ mint a’ folyamhoz mentem, sásat tépni kalibánk’ beborítására, öt juhot láték eggyütt legelni ’s eggy fiatal kost; fejérek voltak mint az apró déli felhők. Lassan közelítettem feléjek, hogy látnám ha szaladni fognak e ők is, mint a’ tigris és az oroszlán kik még nem régen nyájaskodva játszottanak lábaim körül. De ők nem szaladtak előttem, ’s eggy kákaszállal hajtottam magam előtt fel a’ halomra hol Éva, ki most a’ bor’ töve’ szövevényeiből eggy kisded ernyőt boltozgatott, a’ kis nyájat mind addig nem látta-meg, míg ártatlan bőgések figyelemre nem ébresztette. Ekkor felnéze, széllyeltekinte mindenfelé, ’s kezei az öröm miatt szállongani hagyák a’ vesszőt. Oh, szelídek és nyájasok, ugymond, mint az Úr’ kertjében! Idvez légy, kisded sereg! Lakozzatok itten velünk, nekünk szeretett társaink! Íme itt kövér zanót vagyon: vannak egyéb illatos fűvek is, és eggy tiszta kútfő. Oh, mi szép lészen az midőn majd körülttünk fogtok szökdelleni, míg mi a’ fákat míveljük, ’s kertünknek bokrait! Ezt mondotta Éva, ’s megsimogatta gyapjas kövér derekaikat.

’S a’ klaliba már meg vala építve, ’s Éva és én az árnyékban űltünk annak nyílása előtt. Andalogva űltünk itt, ’s Éva így szakasztá félbe a’ csendet: Gyönyörü a’ táj, ’s ím e’ halom itt soknemü terméseivel kérkedik. De nem mennénk e azért öszvegyüjteni a’ mit elszórva terem a’ környék, ’s általűltetni e’ halomra? Úgy halmunk azonként hasonlítand Édenhez mint Éden hasonlít, a’ szerént a’ mit minékünk az Angyalok beszéllének, az ég’ környékeihez. Ah, mi szép vala az áldással-tetézett táj! Ott a’ természet bőven öntötte-ki legbecsesbb adományait; ott buja tömöttséggel ’s fenntebb-nemü szépségben nőtt minden; egész sergei a’ virágoknak a’ legtarkább tolongással; virág és gyümölcs eggyütt lepték-el a’ fáknak görbedett ágaikat; ’s a’ külömbféle fák’ megszámíthatatlan nemei a’ legkedvesbb eggyességben tévesztették-öszve rokon árnyékaik’ szövevényét; eggyike szebb, ragyogóbb, dúzsabb mint a’ másika. Keveset látunk itt azok közzül; talán hogy az átok alá vetett föld őket meg nem teremheti, vagy talán mint fösvénykedő gazda, külömböző éghajlatokra szórta-el. És már láttam, o Ádám, mint uralkodik a’ halál és a’ romlás minden természeten; mert hogy kétlhetném hogy a’ mit láttam, halál légyen! Lehullott, rothadó gyümölcsöket, hervadó virágokat láték; láték elhaló csemetéket is, gyászosan megfosztva leveleiknek ’s terméseiknek díszétől. De az elhaló csemeték köztt újabbak sarjadnak, ’s a’ lehullott gyümölcsöket más gyümölcsök váltják-fel, ’s az elhullott virágok’ magvaikból gyermekeik jőnek-elő. Ah Ádám, így hervadunk-el eggykor mi is felvirító gyermekeink körül!

Elhallgata, ’s én néki ezt felelém: Engem egészen más gondok epesztenek, te én Szerelmesem! Melly kész vagyok én lemondani mind azon bővelkedésről mellyel ezelőtt élénk vala! Engemet az keserít, és nékem az a’ legfőbb veszteségem hogy azon szent tájról vagyok eltiltva a’ holott az Úr láthatólag méltóztatott lebegni, a’ hol szelídített fényben járdallt az erdők’ árnyai között, midőn jelenlétét szent csend inneplette. Ah, akkor én gyakorta merészlettem, mélyen megbukva színe előtt, szóllani vele, ’s a’ Mindenható kegyelemmel hallgatta keze-mívének szent szózatját, ’s felelt beszédeimre! De jaj, jaj nekünk! elesénk ezen elsőségétől a’ tiszta lelkeknek. Mert múlathat e a’ legtisztább valóság azok köztt a’ kiket megfertéztetett a’ bűn? lépjen e ő a’ földre melly érdemlette átkát? Ő ugyan irgalommal pillant-le reánk felséges székéről, ’s kegye felülhaladja legmerészbb reményeinket is inségünkben, leküldi hozzánk az ő Angyalait hogy körülttünk a’ mit ő hagya, teljesítsék; de ezek hátra-hagyott fénnyel ’s látatlanul térnek-vissza e’ lakjáról a’ romlandóságnak; mert mi érdemetlenek lettünk olly lelkekkel társalkodni kik az Úr ellen nem vétkeztenek.

Ígyen szóllánk magunk között ’s néma elmerűlés fogott vala el, ’s szemeink búsan sülyedtek a’ földre, ’s íme az ég’ boltozatjairól tündöklő felhő szálla alá; lába immár a’ halmot érte, ’s a’ tűzfelhőről felséges mosolygással ’s ragyogóbb szépségben eggy mennyei alak lépett-elő. Hirtelen’ felköltünk neki, ’s mélyen meghajolva közelíténk, ’s az Angyal ezt mondá: A’ ki az egekben uralkodik, meghallá szavaitokat. Menj, ugymonda nekem, ’s mondd ezt a’ búslakodóknak: Az egek engemet bé nem fognak, ’s jelenlétemmel teremtésemnek minden szöge teljes. Mert ki teszi tehát hogy a’ napok szűnet nélkül világítanak! ki azt hogy a’ csillagok meg nem állanak futásaikban? Ki teszi hogy gyümölcseit megtermi a’ föld, és hogy a’ nap és az éj felváltják egymást? Ki tartja-fenn a’ valóságokat, hogy élnek és légyenek, ’s ki tart téged hogy el nem dőlsz és el nem alélsz? Én véled vagyok, mond az Úr, ’s néked legtitkosbb gondolatid is nyitva állanak énelőttem.

Megtelve szent rettegéssel, ott állék az engemet környülömlő ragyogványban, ’s így szóllék: Megfoghatatlan az Úr’ irgalma! ő letekint mireánk a’ mi inségünkben, ’s Angyalokat szállít a’ bűnöshöz. Ah, itt állok előtted, elborítva szeméremmel, ’s nem merek felpillantani hozzád; de, engedd, hadd terjesszem elődbe a’ mi lelkemet homályos érzésekkel rettegteti. Látom én hogy az Úr jelen vagyon a’ maga teremtései köztt; szüntelen’ tapasztalom azt, és engem bátor óhajtásaim nem ragadnak annak kívánására hogy a’ legtisztább valóság a’ vétek által megfertézett halandóval társalkodjék. De elszaporodván eggykor az emberi nem, és ah talán még romlottabbá válván, nem lesz e még boldogtalanabb? nem fogja e a’ legtökéletesebb valóságnak képét felette hijányosan és elvetemítve fenntartani? nem fog e még mélyebben esni mint én estem? Tudom ugyan hogy mikor az ő jóvoltát én nem fogom hirdethetni, hirdetni fogja azt minden féreg; de nem lészen e nékiek a’ természet’ szava érthetetlenül lassú szózat, ha az emberek előtt az Úr a’ maga arczulatját egészen elrejtendi? Ah, ez a’ gond kimondhatatlan súllyal fekszik rajtam!

Atyja az emberi nemnek! mondá most nyájasan a’ mennyei Követ; Ő, a’ kiben és a’ ki által minden él és mozog, el nem fogja hagyni a’ te maradékaidat. Bűneik ugyan gyakorta fel fognak őhozzá kiáltani bosszúért, hogy előragadja villámait ’s hatalmát irtóztató ítéleteiben nyilatkoztatja-ki, és akkoron a’ bűnös rettegve buk-meg a’ porban, ’s így kiált-fel: Ez Isten! De még gyakrabban fogja magát kinyilatkoztatni kegyelmeiben. Szelíd keggyel fogja ő visszavezérleni a’ te maradékidat ha az ő útjairól eltévedtenek; mert Bölcseket támasztand az emberek között kik felvilágosítják elméjiket, hogy visszaforduljanak az esztelenség’ és veszély’ szövevényeiből, ’s az Úrnak ismét-fellelt ösvényein járjanak. Néha Profetákat fog küldeni hozzájok, kik a’ Mindenható’ áldásait vagy veréseit a’ jövendő’ titkaiból elővonják, ’s nékiek megjelentsék hogy megértse minden hogy az emberek’ sorsát örök bölcseség intézi. Gyakorta Angyalok által fog szóllani hozzájok, gyakorta csudatétek által, ’s lesznek hívei, kikhez uralkodása’ székéből alászáll, míg végre az emberek’ váltságának nagy titka nyilvánná leend, ’s az asszonyi-állat’ magva megtöri a’ kígyó’-fejét.

Az Angyal elhallgatott; de keggyel teljes mosolygása bátorrá teve hogy még eggyszer szólljak: Mennyei barátom! ha külömben bűnös embernek szabad téged így szóllítani; De hogy’ gyűlölnék azt az Angyalok a’ kit maga Isten nem gyűlöl? Oh, engedd hogy kérdhessek: Megengedtetik e tenéked hogy a’ titkokat szent homályaikból felfedezzed előttem? Mit tészen a’ nagy ígéret hogy az asszonyi-állat’ magva meg fogja törni a’ kígyónak fejét? ’s mit ím ez átok: Halálnak halálával halsz-meg? ’S erre most ígyen felelt az Angyal: A’ mi nékem megengedtetett hogy előtted felfedezhessem felfedezem néked: Tudjad tehát hogy a’ midőn vétkezél az Úr ellen, így szólla: Az ember elesett, ’s meg fog halni. ’S hirtelen irtóztató setét fogta-körül az Uralkodónak székét, ’s rettegő csend űlte-el az egeket. De a’ rettegő csend nem tarta sokáig, ’s a’ setét megnyílék az Uralkodónak széke körül; így még nem nyilatkoztatta-ki Isten soha a’ maga’ nagyságát, egyedül akkor midőn előlépett ’s ezt mondá a’ kerengő napokhoz és csillagokhoz: Légyetek! ’s a’ teremtő szózat végig-hatott a’ megmérhetetlen téren. ’S íme mostan hasonló fényben állott-elő az Úr; ’s e’ szókat hallatá-végig az égnek minden hajlékain: Nem fordítom-el az én arczulatomat a’ bűnösről; légyen tanúja a’ föld végetlen kegyelmemnek! Az asszonyi-állat’ magva meg fogja törni a kígyónak fejét; a’ pokol nem fog örvendeni az ő diadalmán, ’s a’ halál elejti a’ maga’ zsákmányát. Innepeljétek e’ napot, egek! Ezt mondotta az Örökkévaló. Az Archangyal is el fogott volna süllyedni e’ vakító csillogásban, hogyha az uralkodó széket szelídebb fény nem fogta volna körül. ’S az egek egész nap’ inneplék az Úr’ végetlen kegyelmének nagy titkát. A’ nagy titok, hogy az Isten melly csuda által engesztelődik-meg a’ bűnös eránt, még az Archangyal

az. Archangyal

előtt is homályba borúl; mi csak azt tudjuk, ’s azt tudni néked is engedtetett, hogy a’ haláltól el van véve a’ hatalom; hogy ő a’ lelket feloldja az átok’ béklyójiból, ’s a’ testet visszaadja a’ pornak, ’s a’ lélek felszáll, ’s boldog lesz végtelenül, mint mi vagyunk. Mostan pedig értsd a’ mit tenéked mond az Úr: Én irgalmas lészek teerántad és a’ te magvad eránt, ’s jelt rendelek melly tanúja légyen e’ nagy ígéretnek. Emelj oltárt e’ halmon, ’s valamikor az év előhozza a’ napot mellyen tenéked ez ígéretet tevém, láng fog alászállani az égről ’s lobogni fog oltárodon. Akkor áldozz nékem eggy ifju bárányt, hogy azt megeméssze a’ láng. ’S íme felfedeztem előtted a’ titkot a’ mennyire azt halandónak látni engedtetik. Az Örökkévaló azt is megengedte nékem hogy minekelőtte innen visszatérek, mutassam-meg tinéktek hogy itt nem laktok magányosan, és hogy a’ földet, noha megátkoztatott, véletek eggyütt tiszta lelkek lakozzák, s annak szavára a’ ki mindenek felett uralkodik, néktek védelmetek ’s fenntartástok eránt gondoskodnak. Ezt mondván az Angyal, közelebb lépe felénk ’s megillette szemeinket. Erőtlenek a’ szók előadni annak szép voltát a’ mit szemeink ekkor láttanak; mennyei ifjakat látánk megszámíthatatlan seregekben lebegni felettünk, szebbeket mint Éva vala midőn a’ Teremtő’ kezeiből kikölt, ’s engemet édes szózattal serkente-fel álmomból csókjaira. Némellyike ezeknek a’ könnyü ködöt hagyá kikelni a’ földből, ’s lebegő szárnyain felvitte hogy a’ földre enyhe harmat csepegjen és élesztő esők. Amott eggy más sereg múlatozott a’ folyamok körül, arról gondoskodva hogy forrásaik ki ne asszanak, ’s széleiken ne lankadjanak a’ csemeték. Mások ismét a’ legelőken lebegtek, ’s érlelgették a’ gyümölcsöket, ’s a’ fakadó virágoknak a’ tűz’ és az esti-hajnal’ színét adták, vagy a’ mennynek tiszta kékjét, ’s reájok lehellék édes lehelleteiket, hogy balzamillatot öntsenek. Sokan közzűlök egyéb munkának eredve szállongtanak a’ ligetek’ homályában. Aranyos szárnyaikról lenge szellők eredtek széllyel, a’ hűs árnyakkal játszodtak, gyengén suhintottak-el a’ virágok felett, ’s a’ zuhogó csermelyék’ ’s búborékos tók’ habjaiban feredtenek-meg. Némellyíke megpihent a’ maga munkája után, ’s karokra-osztva arany hárfák’ zengései közzé elegyedtek az árnyban, ’s a’ Mindenható’ dicséreteit éneklették, érthetetlen dalokat halandó füleknek. Sokan halmaink felett szállongottak, vagy ernyőink’ tápláló árnyaikban űltenek-le, mennyei nyájassággal tekingetvén-le reánk. De szemeink ismét meghomályosodtak, ’s eltüntek örömünknek álomképei.

Ezek a’ föld védlelkei, mondá most mennyei látogatónk. A’ halandók’ érzékei tompábbak mint hogy a’ természetnek minden szépségeit ’s csudájit érezhetnék. De a’ Teremtő úgy akarta hogy az ő alkotásának minden szépsége értelmes valóság által használtassék, ’s e’ csudák mellyeket ti nem is sejdítetek, számtalan lelkek’ nemeinek vagynak gyönyörködésekre. Ezen felül arra is rendeltettek ők hogy a’ természetnek keljenek segédjére, a’ külömbféle míveket titkos műhelyében az örök olta kiszabott törvény szerént előállítani. Osztán védűl adattak, ’s titkos szemlélők gyanánt, az emberek mellé, hogy a’ veszélyt rólok elhárítsák. Ezek kísérik őket az életnek tekervényes útjain; ezek emlékeztetik, hogy a’ tetszetős rosszból melly őket éri, jó ered, ha önn magok akarandják; ezek titkos tanúji a’ te csendes házi örömeidnek, ’s ők neked legrejtettebb tetteidet is javalló mosolygással vagy búsult útálattal szemlélik. Általok áldja az Úr bővséggel a’ tartományokat, általok szállít éhséget és minden veszélyt azokra a’ kik tőle elpártoltak, hogy az inség’ szava által hozzája visszavezettessenek.

Ekképen szóllott velünk az Angyal. De most felszállott ragyogó felhőjire; mi pedig térdre hullottunk, ’s ki beszéllhetetlen örvendésben síránkozánk az Úrnak végetlen kegyelmei felett, ’s rebegtük néki hálás könyörgésünket.

’S én mingyárt megépítettem az oltárt a’ halom’ homlokán, ’s Éva azolta minden gondjait arra intézte hogy a’ szent hely körül eggy új Édent alkothasson. A’ mi szép virágokat a’ halmokon és ’a mezőken talált, mind azt álthozá az oltár’ kerűletébe, ’s minden reggel és minden estve tiszta vízzel öntözte-meg a’ patakból mellyet ültetésein végig-vezérlett. Védlelkek! ugy mond, kik itten lebegtek, tegyétek sikeressé kezemnek munkáját, mert igyekezetem a’ ti segédetek nélkül haszontalan. Virágoztassátok itt elevenebb ékben őket mint honnjaikban virágzottanak, mert ez a’ hely az Úrnak szent. Én pedig ím e’ tág kerűletet ültetém melly most titkos szent homályt hint az oltár’ felibe.

E’ munkák alatt múla-el felettünk a’ perzselő nyár, ’s már a’ gyümölcspártáju ősz is vége felé közelített; csípős szelek jelentek-meg, ’s a’ hegyek körűlttünk ködlepelbe öltöztenek. Elijedve látánk gyászba kelni a’ természetet, ’s nem tudtuk hogy a’ megbetegült föld, kifáradva jótéteiben, a’ tél’ nyugalmából vészen gyógyúlatot; mert az átok előtt a’ virágos tavasz ’s a’ nyár és az ősz egymásba-öltött karral laktak mindenkori mosolygásban körűlttünk. Nőtt a’ természet’ bánatja, a’ virágok elasztanak; a’ mezőn ’s az oltár körül már csak kevés ’s csak eggyenként virított, ’s búsan várták enyészteket. ’S imhol előjövének a’ dühös fergetegek, letépdelték a’ fák’ halavány leveleit, leverték az ágakról a’ termést, ’s ömlő záporral érkezve üvöltötték-végig a’ haldokló mezőket, ’s a’ hegyek’ szomorkodó fejeket hóval hintették-be. Remegve nézénk e’ pusztúlást, ’s úgy véltük hogy az átok most kezdi a’ földet megszállani. Tehát minden még megmaradott ékeit el fogja e veszteni a’ természet? A’ föld szegény volt ugyan Édenhez képest, azonban még is eléggel bírt, táplálmányt és örömeket nyujtani napjainknak; de ha az átok így sújtja továbbá is, melly irtóztatók lesznek így napjaink! Ezt mondánk magunkban. De hirtelen feleszmélénk hogy szíveinkből kiirtunk minden békétlen gondolatot, és hogy bízodalmunkat az Úrba vetjük. ’S elindúlánk megszedni a’ mi termést a’ tél még meghagyott, ’s megaszaltuk a’ tűzhelyen hogy a’ rothadás meg ne fosszon tőle; ’s én befedém hajlékunkat hogy benne mentek lehessünk a’ szél ’s eső ellen. Azonban a’ kisded nyáj szomorkodva őgyelgett a’ halom körül, ’s keresgélte a’ megszáradt fűszálak között virító zöld növést. Én magam is gyakorta kimentem, eledelt gyüjteni nekiek a’ halmokon, ’s a’ nedvesbb völgyek köztt. Szomorúan multak-el ’s únatkozva esős, szélvészes napjaink; de ismét előjöve a’ mindent-felélesztő nap, ’s elszórta a’ bús fellegeket. Enyhébb szellők fuvallák-el a’ resten-vonakodó ködöt a’ hegyek közzűl, a’ természet ifju örömben kezdett ismét mosolygani, kies zöld borítá-el a földet, a’ virágok tarka seregben tolongottak-elő a’ mezőkön, ’s vígan-nevetkezve tekingettek-fel a’ napra, fák és bokrok ragyogtak sokszínü ékjeikben, ’s öröm fogta-el és víg kedv az egész természetet. Így szállott-vissza a’ földre az év’ szép reggele, a’ virágkoszorús tavasz. De semmi nem virított szebben mint a’ fák mellyek köztt az oltár állott; ’s Éva víg csudálással nézte mint serken életre minden virág mellyet ide ültetett volt. Haszontalan’ igyekezném én, tinéktek, fiaim, előadni örömeinket. Eltelve kibeszéllhetetlen vígasággal, megállánk az oltár mellett; a’ nap a’ maga’ legtisztább fényével világította e’ szent helyt; úgy látszott hogy minden teremtmény itt akarja az Úr’ dicséretét áldozat gyanánt hirdetni; a’ virágok a’ legédesbb illattal töltötték-el mindenfelé a’ levegőt, ’s az ingó fák örvendő rengéssel hullatták gallyaiknak díszeiket az oltárra. A’ fű apró lakosai vetélkedve csevegték örömeiket, ’s a’ madarak elfáradhatatlanul énekeltek a’ fáknak ágain. Akkor térdre hullánk az oltár mellett, örömkönyűk cseppentek szemeinkből a’ virágok harmatjai mellé, ’s buzgó imádságunk felhatott a’ természet’ urához, ki merő kegyelem, és minden látszatos rosszból jót hoz-elő.

Én pedig elkezdék mívelni eggy kisded mezőt, ’s a’ melly magvakat ősszel gyüjtöttem vala, elhintettem a’ feltördelt földbe. Némelly termékeny csemetét, ha távol állott hajlékunktól, kiástam ’s ált’ültettem halmunkra; ’s e’ munkáim közben a’ természet, a’ szerencse, ’s néha tulajdon elmélkedéseim is, olly fortélyokra vezettenek mellyek által sokat könnyítettem munkámon. Ollykor ugyan megcsala az igyekezet, mert a’ munka’ helyét ’s idejét elhibítottam; ’s az igyekezet még több ízben maradt volna sikeretlenül, ha találmányaimban a’ védlelkek nem sugallották volna oktató tanácsaikat.

’S midőn eggy reggel kinéznék hajlékomból ’s szememet az oltár felé intézném, íme az Úr’ lángja ragyogva lobogott a’ reggel’ szürkültében az oltár felett, ’s a’ kelő nap arannyal csipkézte-meg a’ róla emelkedő füstnek oszlopát. Éva! kiáltám; ma van a’ nagy ígéret’ innepe; íme az Úr’ lángja leszállott oltárunkra. Jer, menjünk-ki hirtelen; ez nap az Úrnak szent; nyúgodjunk-meg minden munkától: te menj megszedni a’ legszebb virágokat hogy az áldozatra hintsed, én pedig mégyek, ’s megmetszem bárányainknak legszebbikét. ’S kimentem, fiaim, ’s megmetszék a’ legszebbik bárányt. Ez volt a’ legelső állat mellyet kezeim megöltenek. Irtózatos tekintet nekem! borzadás fogott-el, ’s elalélva hulltanak volna le kezeim ha a’ szent szándék, ha az Úr’ parancsolatja nem élesztette volna bátorságomat; midőn azt hergeni láttam kezeim köztt, ’s mindég gyengébben viaskodni elenyésző életéért az iszonyu kínok alatt, míg végre szemeim előtt élet nélkül rogyott-öszve. Ijesztő előérzések járták-keresztül lelkemet. De most a’ bárányt feltettem az oltárra’ ’s Éva előjött, ’s illatos virágokat hinte reá, ’s letérdeplénk az oltár előtt szent áhítatosságban, ’s hálánk fellángola az Úrhoz a’ ki bennünket illy kegyesen emlékeztetett ígéreteire. Szent hallgatás uralkodott körülttünk, mint midőn a’ föld az Úr’ megjelenését innepli, ’s e’ csendben Angyalok’ szavait vélénk hallani, kik könyörgésünk közzé elegyítették magasztaló hymnuszaikat. Végre a’ láng megemésztette az áldozatot, ’s már elalvék az oltáron, ’s a’ tájékot mennyei illat töltötte-el.

Nem sokára a’ nagy engesztelésnek innepe után, fiaim, elmentem a’ szálló nap’ fényében, megnyúgodni munkám után, fel a’ halomra, ’s kerestem kedves nőmet; de nem találtam sem a’ kalibában sem az ernyő’ árnyai alatt. Végre ellankadva láttam-meg a’ forrás mellett űlni, ’s te én elsőszülöttem, kebelében nyugvál. Őtet a’ szűlés’ fájdalmai a’ kert’ könnyü munkájában lepték vala meg, ’s bőv örömcseppeket síra most reád. Mostan pedig édesded mosolygással pillanta-fel hozzám, ’s ezt mondá: Idvez légy nékem, embereknek atyja! Az Úr nékem segédemre volt az én kínjaimban, ’s íme e’ csecsemőt szültem. Kainnak neveztem őtet, midőn kitettem e’ világra. Oh, én elsőszülöttem! az Úr kegyelemmel pillantott a’ te születésed’ órájára: légyenek a’ te éltednek minden napjai az ő dicséretének szentelve. Mi erőtlen a’ mi asszonyi-állattól veszi létét! De nevekedjél mint a’ virágszál nevekedik a’ tavasznak napjaiban; életed légyen gyönyörü illat az Úr előtt. ’S akkor, fiam, én is sírtam az örömnek miatta, ’s karjaimra vettelek-fel. Idvez légy, anyja az embereknek! mondám Évához; áldott az Úr ki tégedet fájdalmaidban el nem hagyott! Idvez légy, Kain! elsője azoknak a’ kiket asszonyi-állat fájdalmak között szült, a’ ki világra jövél hogy a’ halálnak indulj ellenébe. Oh Isten, tekints alá kegyelemmel a’ te egeidből gyámoltalan teremtésedre, ’s virítani kezdő életére tölts áldást ingyen jóvoltodból. Melly kedves leend nekem ez ifju lelket a’ te kegyelmeidnek csuda-munkáira oktatgatni! Korán reggel és késő estve a’ te magasztalásodra szoktatom gyenge ajakit. Így fognak, anyja az emberi Nemnek! így fognak majd egész nemzetségek nevekedni tekörültted. Magában áll vala még nem régen amott a’ myrtusz, de az anyai tő körül ím csemeték sarjadának, valahányszor új díszt hinte ágaira a’ kikelet, mindannyiszor újabb sarjadásu nemzetség mosolygott-fel távolabblag az idősbb magzatok körül, és nézzd, már eggy hosszan elterjedett illatöntő ligetté nevekedék! Így fognak majd, én Szerelmesem, a’ mi magzataink is elszaporodni halmunkról, ’s messzére el fogjuk látni eggyenként-álló békés hajlékaikat e’ szép lapályban. És ha a’ halál hamar nem szakaszt-ki közzűlök, meglátjuk, miként gyüjtenek, munkás méhek gyanánt, eggyesült segéddel, élelmet és könnyebbedést, ’s az életnek minden örömeit lakjaik mellé. Gyakor ízben lemégyünk hozzájok e’ tetőről, termékeny árnyaikban ’s békés lakjaikban meglátogatni unokáinkat, ’s elbeszéllni előttök az Úrnak csudatetteit; ’s hűségre serkengetni és jámborságra, nevelni örömeiket, ’s bánatjaikat vígasztalni. Akkor majd ezer házi-oltárokat látunk füstölgeni tetőnkről, ’s az áldozatok’ füste felhők gyanánt fogja-környül halmunkat. Áhítatunk éledni fog az övék által, ’s buzgóbb könyörgésekkel járúlunk az Úr’ elébe az emberi nemnek megtartásáért. ’S ha ismét felvirrad az engesztelés’ nagy innepnapja ’s az égi-tűz az első, legszentebb oltárra leszálland, akkor majd felgyülekeznek e’ halmon, ’s mi őközöttök előállunk az oltárhoz, ’s megrakjuk az áldozatot, ők pedig tág kerűletben borulnak körülttünk földre. Ezt mondám én víg örvendéssel ’s megcsókoltam a’ te orczáidat. ’S ekkor az anyád visszavett erőtlen karjaira; ’s én segédjére költem neki hogy felkelhessen a’ virágokról, ’s az aléltat bevivém a’ közel kalibába. Ott tenéked nem sokára erő jött és vídámság kisded tetemeidbe, orczáidra pedig és szemeidbe nevetés és öröm. ’S már szökdeltél a’ virágokon, gyenge ajakid már kezdék rebegni az új gondolatot, ’s akkor Éva Méhalát foganta, a’ te nődet. Örülve futkostál te az újonnan-született körül, megcsókoltad azt, ’s beszórtad akkor-szedett virágokkal. Annakutána tégedet szült Éva, Ábel, és utoljára téged, Thirza, Ábelnek kedvese. Oh, melly örömek áradtak-el akkor naponként mirajtunk midőn gyermeki játéktokat ’s ártatlan örömeiteket láttuk, és azt, hogy gyenge lelkeitek mint merészgették kifeslő erejiket, ’s mint nőttek lassanként értebb korra! Őrt-állva vigyázott körülttetek a’ szemes szorgalom, elrántani hajlandóságaitokat a’ hibás növéstől, hogy a’ szerént virítanátok mint a’ szép kikelet’ legékesbb koszorúja, ’s öntenétek az erkölcsnek minden édes illatját. Mert már akkor, midőn gyermeki kedvvel játszodtatok ölemben, láttam én hogy a’ bűnben-fogant ember a’ szerént szűkölködik mívelő kéz nélkűl mint a’ bűn miatt megátkozott föld. ’S végre felnevekedtetek, mint a’ hogy’ a’ csemeték nevekednek gyümölcstermő fákká. Áldott az Úr, ki ennyi csudatéteit közlötte végetlen irgalmának mindnyájunkkal! Imádjátok őtet háládatban, jámborságban, viszontszeretetben: úgy áldása rólatok soha el nem fordúl.

’S Ádám elhallgata. Mint midőn eggy szeretett ifju kedvesének karjain a’ hajnalló reggel’ világánál hallgatja a’ fülmile’ édes énekét; fülel a’ táj; a’ szerelem’ zengzete melly az ő szíveikből látszik felsóhajtani, arczaikra könyeket gyüjt: de most megszünt az ének; ők még sokáig figyelmes várakozásban pillantanak a’ tető felé hol a’ kedves dalló csattogott; haszontalan! nem zeng az immár, ’s az egyéb madarak lármásan kezdik a’ csevegést. Így hallgattak az Ádám’ gyermekei midőn atyjok szóllani megszünt. Lelkeiket meghatotta a’ beszéd; majd könyűk és elholt szín, majd öröm lépett és vígaság arczaikra; ’s most egyetemben hálálták atyjoknak kérések’ teljesítését. Kain is hálálta azt a’ többivel; de ő nem sírt és nem mosolygott a’ többivel.

HARMADIK ÉNEK.

Mostan kiléptek az ernyőből. Ábel megölelte bátyját, ’s mindenik bokor elindult kalibája felé. A’ hold fényt lövelle ösvényeikre. Ábel általfogta szeretett hölgyét, ’s ezt mondá néki: Ah, melly öröm önti el az én szívemet! íme a’ bátyám nem haragszik; íme megígérte hogy ezután szeretni fog. Oh! mint gyönyörködtettek engem azok a’ szép könyűk mellyeket ma csorogni láttam orczájin. Nem, nem éleszti úgy a’ mezőket a’ harmat a’ nyárnak égető heve után mint engemet e’ szép könnyek. Lelkében megszünt a’ harag’ vésze, ’s nyugodalom tért, és vígaság, vissza közzénk. Te, a’ ki végetlen kegyelemmel tekintettél a’ mi szüléinkre midőn e’ tér földen magányosan lakoztak, ah parancsolj a’ zajnak, hogy lelkébe többé vissza ne térjen!

Thirza nyakába ömlött az ő Ábelének, ’s édes sírásra olvadva ezt mondá: Ah, az enyhe eső nem éleszti így a’ kiaszott mezőt, nem így azokat a’ kik magányosan laktanak e’ tér földön, az első bús tél után a’ visszatért tavasz mint engemet a’ bátyánk’ könyűji, mint visszatért szeretete! Oh áldott nap! kedv száll ismét és ifjúság szüleinknek homlokokra, ’s öröm emelint, és vígadás, minden mellyet. Áldott, áldott nap! szebbnek tetszik nekem a’ természet ’s vígabbnak a’ te világod, éjjeli nyájas bujdosó az egen! Így zengett az Öröm Thirzának szép ajakiról.

Kain is hajléka felé tére, Méhalának karjain. Hív hölgye ellágyulva tekintett-fel reá, ’s ajakihoz vivén kezét, ezt mondá néki: Kedves férj, melly gondok lepték-el ismét homlokodat? A szívedbe visszatért nyúgalom tekinteteidet nem tudja e vígságra deríteni? nem e elsimítani homlokodnak bús redőjit? Komoly lelked ugyan nem gyúlong az örömnek könnyü lángjaira, ’s megelégli hogy vele szíved tel-el: de nem láttad e miként mosolygott minden arczról, mint szóllott minden nedvesült szemből a’ vígadás, midőn te, én Kedvesem, hű szeretettel ölelted-meg az öcsédet? Oh, akkor áldást monda reád az Úr a’ maga fenn-székéből, ’s örvendve néztek a’ körülttünk lebegő Angyalok! Engedd, én Szerelmesem, engedd örvendésemnek hogy szívemre szorítsalak. Ezt mondá, ’s szívére szorította őtet.

Kain nem álla ellent hitvese’ nyájaskodásainak, de ezt felelte: Ez a’ ti szokatlan örömetek engemet bánt; mert nem annyi e ez mintha ezt mondanátok: Kain megjavította magát; eddig rossz volt; útálta, üldözte öccsét. Ah, félre vele, azzal a’ bosszantó váddal! Nem gyűlöltem én őtet: én őtet nem útáltam; mert gyűlölség e, hogy én őtet olly csapodáron nem ölelgetem mint ti? hogy én azokat az ő gyengéd orczájit olly édes sírással nem áztatgatom? Énhozzám nem illik ez asszonyos édeskedés. Nem őtet útáltam én, de azt a’ csapodárságot melly által ő szűléinknek szereteteket tőlem lopdosta. Osztán nem ok nélkül redőli a’ komoly gond az én homlokomat. Ítéld-meg magad ha nem a’ legképtelenebb gondolatlanság e az a’ mi atyánkban hogy ő maga regéli előttünk vétkes esetének történeteit, hogy ő maga érezteti velünk melly inséget vont reánk hibája. Mi szükség nekünk tudni, mi szükség hallani olly sok ízben, hogy az Éden’ boldogságait szűléinknek vétkek miatt vesztettük-el? Könnyebben tűrnénk nyomorúságunkat ha ezt nem tudnánk, ’s nem kesergenénk annak elvesztét amit nem fognánk ismerni. Méhala a’ bánatnak szózatos cseppjét tartóztatta szemeiben, ’s hallgatva pillantott-fel hímjére, mintha kérdeni akarná ha szabad e felelnie? ’s ekkor esdeklő zengzettel ezt felelé: Ne neheztelj reám, én Szerelmesem! többé nem fojthatom-el könyűimet; ne neheztelj hogy hozzád sóhajtok. Oh, ne hagyd visszatérni fejed’ felibe az únalomnak azokat az elvert fellegeit; vídítsd-fel lelkedet, ’s ne láss csak inséget és veszélyt a’ hol végtelen kegyelmet ’s jótétet láthatnál! Ne vádold őket, e’ szeretett atyát és anyát, hogy azon csuda-dolgokat beszéllik mellyeket az Úr a’ megesett halandóval teve; hogy ez által buzgó hálát ’s tántorodhatatlan bízodalmat ültessenek szíveinkben. Oh ne vádold őket azért, őket, kiknek minden békételen síránkozás ’s inségünknek leglassúbb érzései mellyeket szemeinkből olvasnak, kibeszélhetetlen gyötrelmeket szűl. Kedves társ, tusakodják a’ visszafutamló bánat ellen hogy szívedhez ne férkezhessék ismét, ’s napjainkat bús homályba ne sülyessze. Ezt mondá Méhala, ’s elhallgatott, ’s szerelemmel ’s elnedvesült szemmel nézett férjére. ’S Kainnak komor tekintetét vídám mosolygás derítette-fel. Tusakodni fogok ellene, ugymond, a’ visszafutamló bánat ellen. Szoríts szívedre, én Kedvesem! Nem fogja az többé napjainkat homályba sülyeszteni.

Rég olta leste immár Kainnak tetteit Anamelech. Így hívja őtet a’ pokol. Ő ugyan a’ lelkeknek csak az aljasbb seregéből való: de gonoszságban és dölyfben nem kisebb mint maga Sátán. Gyakorta félre vonta magát gyűlölt társaitól a’ pokolban, ’s magányi tájakra rejtezett-el, hol kénpatakok csorognak a’ kiégett mezőken, vagy a’ gőzölgő temérdek szirtek közzé mellyek fekete fejeiket vészhozó tunya borulatokba rejtik: Az a’ rettenetes visszfény mellyeket a’ hegyeken túl fellángoló tűz a’ felhőkig lövellett, sárgáló világot önte az ő útjának gyászos homályára. Akkor midőn a’ pokol tombolva kiáltott diadalt és magasztalást az ő Királyának, ki most vissza érkezett vala az új teremtésből, ’s kérkedve beszéllte súgárló székén mint csalta-meg az embert, ’s mint kényszerítette az egek’ urát hogy kezeinek legbecsebb míveire átkot ’s halált mondana: akkor forrt vala fel Anamelechnek mellyében az irígység’ mérge. Tehát Sátáné légyen e mind a’ tísztelet, és az azoké kik az ő széke körül űlnek? ’s én mindég isméretlen csúszkáljak e a’ pokol’ legsetétebb szugaiban az aljas csoport között? Nem! Én tetteket fogok lelni mellyeken álmélkodjék a’ pokol; ’s akkor Sátán, mint a’ legutolsóbbja a’ pokolnak, nevezze tisztelettel nevemet! Ezt mondá, ’s pusztítást, inséget ’s veszélyt forrala az emberek ellen, rejtekének homálya között. ’S elérte a’ min törekedett: maga a’ pokol is irtózattal nevezte nevét. Ő vala, ki a’ később időkben ama’ vérengező királyt Betlehemnek ártatlan kisdedeit megöldöstetni unszolá, és a’ ki osztán fene kaczajjal szemlélte melly ádázsággal onták az emberi Sátánok a’ vért, ’s a’ csecsemőket mint pacskolák a’ béfecskendett falakhoz, ’s mint döfdösték-öszve véres szablyájikkal anyájiknak esengő karjaik között. Örvendve lebegett ő akkor a’ városnak magasan kinyult fokai felett; a’ haló kisdedek’ kiáltásai, a’ zokogó anyák’ jaja néki kedves zengzet volt; ördögi gyönyörködéssel nézte, mint feküdtek, felaprítva ’s nyilt sebekkel, a’ kisded holttak, ’s tetemeik miként recsegtek a’ dühösen-futkosó vérontóknak ázott sarujik alatt, ’s a’ szerencsétlen anyák, atyák, testvérek és rokonok mint fetrengtek vígasztalhatatlan gyötrelmek köztt az ártatlan vérben.

Felmégyek, ugymond, a’ földre, ’s meglátom, mit tészen ez: Meg kell halnod! felmégyek, és ölni fogok! ’S kiméne a’ pokol’ kapuján, ’s azon útra tért mellyet Sátán az ó éj’ és az Cháosz’ rengő országán végig kijegyzett. Így mégyen feszült

felszült

vitorlájival az éjnek eltitkoló védelme alatt a’ rakodott hajó melly tolvajokat visz, messzére a’ sík tengereken! majd a’ Heszpériai széleken fog kikötni; békés lakosait támadják-meg valamelly falunak, ’s elrabolják serdűlő víg ifjúságát. Akkor osztán jajgatnak a’ szűlék ’s az elmaradt testvérek és a’ kétségbe-esett jegyes, ’s keserves jajgatások eltölti a’ zengő partokat, míglen szemeik a’ tőlök örökre-távozó kedves zsákmányt hasztalan epedéssel nézellik. Sok ideig repűl gyors szállattal a’ pokol lakosa az éjnek bús országaiban, míg végre eggy virradó gyenge fényt lát-meg a’ teremtésnek szélső határai felé. Mint az a’ gonosztévő a’ ki valamelly éjjeli gyilkolást szándékozik elkövetni, setét éjjel mégyen a’ királyi-városnak melly a’ téren számtalan gyertyák’ csillogásában fekszik őelőtte; megdöbbenve áll-meg, ismét megyen, ’s most rettegve csúsz-be kapuján, ’s kerűl minden világot: illy rettegések alatt csúszott most a’ tisztátalan azon szám nélkül való csillagzatok köztt mellyek földünk körül kerengenek, a’ föld felé. Nem sokáig szállongott a’ föld felett hogy az emberek’ lakjokra találjon; éles látása hamar reá akadott, ’s hirtelen csapott-le azonnal a’ magas felhők közzül a’ hol repdesett, a’ legárnyasabb bokrok közzé. ’S ez tehát az a’ föld, ugymond, mellyre Teremtője átkot monda? Láttam Édent is mellyet most lángoló karddal őriztet; ékes hely! hasonlít

hásonlít

az ég’ környékeihez; azt elvesztették: de íme ez itt sem pokol. Talán alacsony hunnyászkodás által engesztelték-meg bírájoknak haragját; talán durvább-alkotásu testeik olly szenvedéseknek vannak kitéve mellyek a’ tisztább lelkekre, kiknek alakjaik légi testből vétettek, nem hathatnak; mert én itt boldog lehetnék ha a’ pokol mindenüvé nem kísérne. De Angyalokat látok lebegni. Vigyáznom kell, hogy meg ne sejtsenek ’s igyekezeteimet meg ne gátolják. Amott látom a’ megesteket; kemény munkának eredtek a’ halom’ oldalán: de ők nem látszanak szerencsétleneknek. Ki tudja, nem halálokkal kezdődnek e csak szenvedéseik? Talán reá vehetem valamelly gonoszságra; mert szívek, ha meg nem csal sejdítésem, nyitva áll a’ csábításnak. Még tökéletesek voltak, ’s Sátán eggy ostoba fortély által el tudta szédíteni! mennyivel könnyebb lészen az most midőn többé nem azok; most, midőn átok alatt nyögnek! El, elszédítem; olly tettekre veszem őket hogy iszonyodva futnak-el az Angyalok; ’s ő, a’ ki teremtette, szikrázó mennyköveihez kap, ’s öszveroncsolja őket, vagy lehányja a’ poklok’ mélységeibe. Oh! akkoron, akkoron majd a’ fekete partokról nézzük-el, nevetve nézzük-el majd, mint hömberegnek a’ poklok’ tűzhullámai köztt ezek a’ kényeztetett szép lakosai az új teremtésnek. Amottan áll eggyike a’ mezőn, öszvebarázdált bús homlokkal. Ha lehet bíznom e’ komor arczulathoz, nagy tetteket fogok tenni általa. Elmégyek, ’s kikémlem minden hajlandóságát, ki mindenikét gondolatjainak. Így szóllott, ’s ravaszul-vigyázva bujkált az emberek köztt, csábítást forralván és öldöklést átkozott mellyében.

’S a’ kaján ekkor is Kain körül leselkedett vala, és hív nője körül, ’s kihallgatta beszédeiket. ’S alig léptek-be hajlékok’ küszöbén, ’s megálla, ’s a’ leggonoszabb gúny’ kaczagásával ezt mondá: Oh igen! ne engedd a’ haragnak elvert fellegeit ismét öszvegyülni fejed felett; tusakodjál a’ visszafutamló bánattal! Nyavalyás-tusakodó! Nem fog a’ te szívedben gyökeret verni a’ jónak semmi magva; én azt mindég elfojtom. ’S azok az elvert fellegei a’ haragnak! hah! én őket sűrűbben, feketébben gyüjtöm-öszve fődnek felibe; sűrűen és feketén, mint a’ felhők oda alant mellyek örök setétbe keverik a’ poklok’ hegyeinek bús homlokaikat. Mi volna könnyebb? Avagy őket nem te magad gyüjtöd e eggyüvé? nékem csak segéllni kell igyekezeteidet. Fogom, fogom segélleni! ’S akkor osztán kín és gyötrelem, új és még ez ideig ismeretlen inség szálljon belőlök az emberekre, ’s borítsa-el feketébb homály napjaitokat mint az az éj melly soha nem virradva csügg a’ poklok felett.

A’ reggelnek élesztő fénye immost ismét visszatért, ’s zengéssel és vígasággal töltötte-el a’ természetet. Kain előszedte szerszámait, ’s kiindult a’ mezőre. Ábel a’ harmatos legelőre vezette-ki juhait, ’s nyájasan idvezlette Kaint midőn mellette elméne; Méhala pedig Thirzának karjain ment a’ kert felé hol az oltár állott, midőn Éva bánatos képpel jőve-ki feléjek a’ kalibából. A’ két hölgy, elrémülve szeretett anyjoknak bánatján, siető lépésekkel közelíte hozzá, ’s megfogá a’ síránkozó’ kezét: Anyánk! mondának; kedves anyánk! ’s te sírsz? miért sírsz, kedves anyánk! ’S Éva elázott szemekkel néze reájok, ’s ezt válaszolá: Ah leányim! hát nem hallátok e jajgatást a’ mi kalibánk felől? Atyátokat az éjjel iszonyu kínok gyötrötték. Ottan fekszik, viaskodik csontokat-hasgató fájdalmaival, ’s elfojtja jajgatásait, ’s engem igyekszik vígasztalni. O gyermekeim! lelkemet homályos de iszonyu aggodalmok környékezik, ’s szívem zárva vagyon minden enyhűletnek. Atyátok, midőn elcsendesülve látszik is lenni, bús gondokba sülyed, nyugtalanul fetreng fekhelyén, homlokát fagyos veréjték borítja-el, ’s szemeiből zápor módra omlanak az elfojtott könyűk. Ah remegés! irtóztató remegés! miként függesz te, mint eggy rettenetes hegy, fejem felett! Tartsatok engem, gyámoltalant, gyermekeim, ’s vezessetek a’ kalibába. ’S mostan, Méhalának vállaira támaszkodva, visszaméne a’ kalibába, környülfogva esengő gyermekeinek karjaitól.

Mind hárman körülfogák a’ betegnek fekhelyét. Ő most csendesebben vala, ’s arczulatjának minden vonásai mutatták hogy lelke a’ legkínzóbb fájdalmak között is győzetlenül maradt. Mostan pedig mosolygó elgyengüléssel pillantott leányaira, ’s mondá: Édeseim, az Úrnak jobbja fájdalmakat szólíta az én porom’ felibe hogy belrészeimet dulják; áldott légyen ő, mert ő mindent bölcsen rendel. Vagy ha parancsola e’ fájdalmaknak hogy oldozzák-fel a’ köteléket melly lelkemet testhez béklyóza, hahogy a’ pornak porba kell visszatérnie: oh, úgy imádva várom a’ borzasztó órát, ’s áldani fogom azt a’ kinek kezeiben élet és halál vagyon, valamíg a’ por széllyelomland, Méltóbban fogja őket a’ lélek dícsérhetni, ha majd megszabadítatik a’ testtől melly átok alá van vetve. Úgy vagyon, Uram! te megengedted a’ halandó embernek hogy az ő lelke illy nagy remények által élesztessék. Illő hogy én adjam vissza legelébb a’ földnek a’ port; de, o Mindenható, ne hagyj-el engemet! Engedd hogy boldog reményeidnek mindenike ragyogva lebegjen lelkem előtt. Oh ne hagyj-el engem ha majd a’ halál’ órája megáll főm felett, ’s az utolsó borzadás tetemeimet öszve rázandja! Oh Éva, és ti szeretett gyermekeim, ne kínozzatok engem ez enyhűlést nem lelő kesergéssel! Meglehet hogy e’ fájdalmak csak első követjei a’ még távol halálnak; talán az Úr még most elfordítja rólam e’ kínokat. De készítsétek-el lelkeiteket hogy a’ bánat’ sullya alatt le ne roskadjanak, ha úgy tetszend az Úrnak, hogy ez árnyéletből kiszóllítson ’s elhívjon közzűletek. Ekkor fuldoklása félbeszakasztá szavait, elhallgat, ’s nedves tekintetei sorban nyúgodtak mindeniken, de legtovább Éván, kinek látása új tőrt ütött szívébe, ’s most ekképen folytatta szavait: Ne sírjatok, Kedveseim! a’ ki bennünket a’ mi inségünkben soha el nem hagyott, sem benneteket nem hágy-el, sem engemet, az eloszlás’ rettenetes órájában. Bízzunk az ő kimeríthetetlen jóságában. De most menjetek; hagyjatok egyedül; menjetek, hívjátok segédül őtet, az Irgalmazót. Álom száll szemeimre: elvesztett erőmet az talán visszahozza.

Az emberek’ atyja elhallgatott; könyűkre olvadt gyermekei pedig meghajlottanak hogy kezét megcsókolják. Elmégyünk, atyánk, mondának, elmégyünk, ’s imádni fogjuk az Urat, hogy enyhítő nyugalmat küldjön gyengült tetemeidre. ’S oh ha könyörgésünk meghallgattatik! oh ha még felébredsz, ’s az Úr visszaszóllítja tetemeidről a’ kínokat!

Titkos sóhajtások alatt mentek-ki a’ gyermekek az ő ágyától, ’s egyedül Éva maradott benn a’ kalibában. El akarok szunnyadni, monda Ádám nekie; de elázva látván-meg könnyeitől; ’s te sírsz, kedves nőm? ugymond. Oh ne sírj hogy zokogásaid el ne űzzék tőlem a’ közelítő szelíd álmot. ’S ezzel azon bőrökbe rejté arczulatját mellyeken feküdt, hogy nője előtt eltitkolhassa marczongló gondjait. Itten vagy e, irtóztató óra? így tűnődék magában. Oh, te, te vagy az! Melly rettenetesen lebegsz felettem! Isten! o Isten, ne hagyj-el engemet, bűnöst! De bár mi rettenetes vagy, nem volnál te nékem keserü, sőt édes volnál te nékem, ha mindenekért halhatnék-meg! ha mindenekért szállhatnék porba! De ők utánam fognak jőni; mindeneket ugyan e’ rettegés, ugyan ez irtózatos homály borít-el, valakik asszonyi-állattól származtanak; mert mi származhatik egyéb az én ágyékomból mint halandó bűnös? Én öltem-meg maradékomat. Valakik vagyunk, én és maradékaim, azoknak fogunk kiragadtatni karjaik közzül a’ kiket leginkább szerettünk, a’ kik nékünk ezer örömek által tették kedvessé az életet. O Éva! o híven-szeretett nőm! mint fogod te majd holt testemet könyűiddel fereszteni! És, irtóztató képzelet! mint fog majd sírjában reszketni holt tetemem, midőn a’ gyengekoru árvák legvirítóbb napjaikban az ő atyjokat, midőn a’ gyámoltalan vénséget ért szűlék öregségeknek örömét, az ő előttök elaludt eggyetlen gyermeket, a’ testvér testvérét, a’ jegyes mátkáját, a’ hű ifjat fogja kesergeni. Oh, essék-meg akkor rajtam a’ ti szívetek, gyermekeim, ’s ne átkozzátok hamvaimat a’ sírban! Méltán keserü a’ halálnak közelítő órája, méltán érezzük vég pillantatinkban az átoknak egész terhét, mert ő fejti-ki lelkeinket e’ sárhajlékból, ’s általszállítja a’ boldogság’ tájékaira, ha a’ vétek’ undokságaiból szívesen igyekezett megtisztúlni, ’s a’ bűnnel bajnok-képen vítt-meg. Nem, fiaim! az élet nem élet, hanem csak virradta még az igazi jobb életnek. Forduljatok-el rólam, hegyek, kik lelkemet alá nyomjátok! Ha elszóllít innen az Úr, csak eggy új életbe mégyek-által, ’s úgy várom az enyéimeket magam után, mint eggy hű atya ki eggy gyönyörü tavaszi nap’ kedves hajnalltában legelébb ébrede-fel álmából, ’s az aranyfényü napnak későbbi feljöttéig várja, hogy az ő kedvesei is felserkenjenek ’s karjai közzé fussanak. Ezeket mondotta Ádám. De most lassu édes álom szálla reá, nyúgalommal és enyhűlettel.

Éva pedig kezeit tördelve űlt férjének oldala mellett, és síránkozott, ’s lassu szózattal, hogy az alvót fel ne költse, ezt mondá: Melly szörnyü gyötrelem szaggatja az én szívemet! Oh átok! következése a’ bűnnek! borulj egyedül reám! borulj kettős sullyal reám! Melly kínokat, melly inséget érzettek ti mindnyájan; és ah! mind ezt íme mind miattam szenveditek. Annak emlékezete hogy én valék a’ ki legelébb vétkeztem, úgy rongálja, mint eggy soha el nem alható féreg, az én lelkemet. Oh, ha meghalsz, én Kedvesem, ha az én vétkem miatt meghalsz, ha a’ halál’ vég borzastásai reád szállanak, oh ne pillants reám akkor haraggal és megvetéssel! oh ne átkozzatok engem akkor, gyermekeim! Még ugyan eggy vád sem szaladt-ki ellenem ajakaitokon: de avagy nem vád e nekem minden nyögéstek? nem pironság e nekem minden köny melly szemeitekből kicsordúl? Mindenható, halld-meg, oh halld-meg az én könyörgésemet, ’s e’ fájdalmakat róla szóllítsd-vissza! Vagy ha ezek előlfutóji a’ halálnak, ha testének földbe kell szállnia, ah, úgy ne szakassz-el tőle! engedd, hogy eggyütt haljak-meg vele! vedd-vissza elébb az én lelkemet, hogy halálát ne lássam, mert én vétkeztem elébb. Éva elhallgatott, ’s vígasztalhatatlan’ sírt elszunnyadott férje mellett.

Kain kiment vala holdjaira. Arczulatján felszáradtanak a’ könyek, ’s ezt mondá midőn kiméne: Sírnom kellett az atyám’ ágya körül: szavai és azon gyötrelmes jajgatások meghaták lelkemet. De, úgy hiszem azt, meg nem hal. Oh Isten ne engedd hogy meghaljon! Úgy mint az öcsém, olly asszonyisan mint ő, én sírni nem tudok. Ha nem azt mondják e megint hogy érzéketlen vagyok, és hogy Ábel inkább szereti mint én atyánkat, minthogy én nem fuldoklottam mint ő? Én nem parancsolhatok szemeim’ árjainak hogy csorduljanak-el.

Ábel pedig a’ legmélyebb bánatban méne-ki legelőjire. Könnyei még szakadtak szemeiből. De most a’ földre borúlt, ’s ekképen kiálta-fel az Úrhoz: Áldassál éntőlem, te, ki a’ halandók’ történeteit végetlen jóságod és bölcseséged szerént intézed! én tehozzád kiáltok-fel az én inségemből, mert te megengedted a’ bűnösnek hogy ő tehozzád felkiálthasson midőn nyomorúság éri. Te ugyan eggy nyögő féreg’ kedvéért el nem állasz bölcseségednek utjaitól; de oh adj erőt és enyhűlést midőn kínjainknak sullya alatt roskadozunk! Oh, ha kívánságunk nem ellenkezik szent tetszéseddel, add-vissza a’ szeretett férjet szegény anyánknak, ki mostan az ő ágya körül síránkozik!

síránkozik?

add-vissza őtet minékünk gyermekeinek, ’s élte’ határát nyujtsd-ki távol időkre. Parancsolj, Uram, ’s a’ tobzódó fájdalmak azonnal megszűnnek, ’s öröm száll-fel és víg hála tehozzád a’ halandóknak alant hajlékaikból. Hagyd őtet még tovább múlatni közöttünk! hagyd még tovább hirdetni közöttünk kifogyhatatlan kegyelmeidet, hogy fiaink és leányaink az ő szájának oktatásai szerént tanuljanak tégedet magasztalni. Ha pedig azt végezte bölcseséged hogy ő meghaljon, oh bocsáss-meg fájdalmamnak ha elalélt nyelvem elakad ’s belrészeim megrendülnek! Ha meg kell halnia: oh, úgy ne hagyd-el őtet az eloszlás’ rettenetes órájában; bocsáss-meg a’ mi kesergésünknek és sírásunknak, ’s küldj erőt és vígasztalást! Ne hagyj-el fájdalmunkban! te viselj gondot reánk hogy bánatunkban el ne aléljunk, ’s cselekedd hogy még inségünknek közepette is bölcseségedet dicsérhessük!

Ekként könyörgött Ábel, mély alázatosságban leborulván a’ föld’ színéig. ’S íme suhogást hall, a’ tájat kívánatos kikeleti illatozás töltötte-el. Felemelé fejét a’ földről, ’s eggyike a’ védlelkeknek mennyei szépségben álla előtte. Rózsák övedzették ékes homlokát; mosolygása ollyan volt mint a’ tavasz’ hajnallása, ’s így szólla édesen-ömledező szózattal: A’ ki az egekben lakozik, a’ te könyörgésedet meghallá, ’s meghagyta nékem, vennék sűrűbb testet magamra, ’s néked és a’ tieidnek hoznék vígasztalást és segédet inségtekben. Az örök bölcseség mellynek azon szerént vagyon gondja a’ csúszó féregre mint az Angyalra ki ragyogó szárnyakon hasítja az egeket, meghagyta a’ földnek hogy kebelében fogamna gyógyító-erejü szereket mind azoknak szükségeikre valakik rajta lakoznak. Fogd e’ fűvet és virágot; ezeket is a’ föld’ keble termette, ’s főzzd-meg a’ forrás’ tiszta vizében, ’s adj gyógyúlást ez italban atyádnak!

’S mostan általadá néki az Angyal a’ fűvet és virágokat, ’s eltűnt. Kibeszéllhetetlen örömre ragadva álla itt Ábel. Oh Isten! így kiálta-fel; mi vagyok én, én porban-fetrengő bűnös hogy te illy kegyelmesen meghallod az én kiáltásomat? Miképen hálálja-meg a’ te irgalmaidat a’ szegény halandó? mint magasztalhatja ő méltóképen a’ te kegyelmedet? Ah, ő elégtelen arra! elégtelen reá maga az Angyal is ki dícséretidet egész karokban zengi! De mostan sietve mégyen kalibája felé, ’s elkészíti az italt, a’ szerént a’ hogy’ azt neki a’ mennyei Követ parancsolta volt. Mostan pedig atyjának hajlékához méne, hol Éva, körülölelve Méhala és Thirza által, férjének nyoszolyája mellett síránkozék. Álmélkodva láták ezek Ábelt belépni, ’s ő így szólla hozzájok: Dicsérjétek az Urat, Szerelmeseim, ’s a’ bánat’ cseppjeit szárasszátok-fel szemeitekről; az Úr meghallgatta kiáltásainkat és segédet küldött minékünk. Angyal jelenék-meg nékem a’ legelőn, ’s e’ fűveket adta mellyeknek leveket itten hozom. Főzzd-meg őket tiszta vízben, ugymond, ’s adj gyógyúlást az italban atyádnak. Örvendve érték ezek a’ mit nekik Ábel beszélle, ’s hála zengett ajakaikról és magasztalás. Az öreg vevé a’ szaglatos italt, felűle, ’s buzgó hálákat ada az Úrnak a’ ki megkönyörűle az ő inségeken. ’S akkor fijának keze után nyult, nyájasan arczához nyomta azt, ’s megáztatta sírásaival. Fiam, oh fiam! ugymond’; áldott légy te énnekem, te, a’ ki által nékem az Úr segédet külde, a’ kinek szelíd és tiszta erkölcsei őelőtte kellemesek, és a’ kinek fohászkodásait azoknak miattok kegyelemmel hallgatja. Előjöve Éva is két leányaival, ’s egyetemben áldák a’ ki által az Úr nékiek segélyt és vigasztalást külde.

Azonban még ők így ölelgették Ábelt, Kain megtére a’ mezőről. Irtóztató rettegések köztt szorong, ugymonda, az én lelkem; felmégyek az atyám’ lakjába, ’s megtekintem, nincs e segédemre szükségek. Hát ha meghalna, ’s én boldogtalan, nem vehetném áldását? ’S most álmélkodva szemléli ezt a’ neki megfoghatatlan örvendezést ’s szerelmes ölelgetéseiket, ’s hallja Ádámnak szavait. De Méhala, mihelytt őtet közelíteni látá, repült elébe, ’s hív nyájaskodások alatt beszéllé neki hogy az Úr segédet külde Ábel által. Akkor Kain Atyjának nyoszolyájához közelíte, megölelte őtet, ’s így szólla hozzá: Idvez légy tőlem is, atyám! áldassék az Úr ki tégedet visszáada nékünk, hív gyermekeidnek! De nincs e neked áldásod, atyám, a’ mivel engemet is megáldj? Azt a’ ki által az Úr néked segédet külde, már megáldottad; áldj-meg most engem is, elsőszülöttedet! Ádám atyai szeretettel függeszté szemeit reá, kezébe szorította kezét, ’s így szólla: O Kain! légy áldott énnékem! te, elsőszülöttje az én ágyékomnak! Az Úrnak áldása légyen terajtad! Béke lakozzék mindenha, ’s felháboríthatatlan nyúgalom, a’ te szívedben! Kain pedig Ábelhez fordúla, ’s megölelte őtet. Miként múlaszthatá vala el azt, látván mindenike mit csinál? De mostan kilépett a’ hajlékból, ’s félre-tért eggy setétlevelü csalétnak homályába, ’s elbúsulva állott-meg, ’s ezt mondá: Béke lakozzék mindenha az én szívemben, ’s fel nem háborodható nyúgalom! Hogyan lakozhatnék az? hogyan lehetnék én csendes? Nékem könyörgenem kellett hogy megáldjon: Ábelt önnként áldotta-meg! De mi csuda? hiszen én vagyok az elsőszülött, ’s engem illet osztályrészül az átok, az inség és a’ megvetés. Az Úr Ábelt választotta segédének eszközéül. Minden arra törekedik hogy őtet tégye előttök kedvesebbé. Kedvellhetnek e engemet, holott sem az Úr nem kedvell, sem az Angyalok? Ők nekem nem jelennek-meg mint Ábelnek: ők énmellettem megvetéssel mennek-el! Mikor én tikkadva pihenek a’ sanyaru munkától, ’s elsült képemről csorog a’ veréjték, akkor ők Ábelt keresik, ki kényes kezekkel játszik a’ virágok köztt, vagy juhai körül állong, ’s elragadtatva azon hogy a’ merre a’ nap hanyatlik, melly szép veresek a’ felhők ’s a’ harmat melly ékesen ragyog a’ virágok’ szálain, édes könnyeket hullat. Jaj nekem hogy én vagyok az első azok köztt kiket asszonyi-állat szült! E’ miatt magamat engemet, nyom, vagy bizony engemet leginkább, a’ nagy átok’ sullya. Ábelnek az egész természet mosolyg: egyedül én eszem kenyeremet arczom’ veréjtékében! egyedül én vagyok nyomoru! Illy fekete gondolatok köztt tévelygett ő a’ setétlevelü csalét’ árnyaiban.

A’ nap a’ lazúrszín hegyek megett szálla-el, ’s a’ felhőkre lövellé az esthajnalnak szép pirosát, és a’ mosolygó szép tájra. Akkor monda Ádám: A’ nap a’ hegyek megé ereszkedik: kimégyek a’ szőlőlugosba melly hajlékom előtt áll hogy minekelőtte a’ nap lemégyen, magasztaljam az Urat, hogy rajtam segíte. ’S akkor felkölt fekvőjéről; tetemeibe visszatért az ifju kor’ ereje, ’s Éva és két leányai kivezették őtet szőlőlugasába melly hajléka előtt állott. ’S íme a’ hanyatló nap egész tündökletében mosolygott alá a’ környékre, ’s Ádám térdre bocsátkozott. Gyönyörködve nézte-el az enyhébb-fényü szép környet, ’s szent buzgóságra gyúladt szívvel ezt mondotta: Imhol fekszem ismét a’ te színed előtt, Mindenható! ’s imádom végtelen jóságodat. Hova lettetek, fájdalmak? Feldultátok minden tagjaimat, belrészeimet öszveégettétek mint a’ tűz: de az én lelkem bízott az Úrban, ’s ő meghallgatta kérésimet, ’s letekintett az ő egeiből, ’s a’ fájdalmak megszűntek dühösködni, ’s tagjaimba vídámság és erő tére-vissza. De te meghagytad a’ halálnak hogy még ne szórná-el poromat, hogy még e’ halandó testben dícsérhesselek, ’s láthassam csuda-dolgaidat mellyeket az emberrel közlesz a’ porban. Magasztalni foglak én tégedet, te végetlen kegyelmü! attól fogva mikor a’ reggeli harmat csepeng, addiglan míg a’ hold felkél, magasztalni foglak én tégedet. Ez agyag sátorban rebegjen tenéked hálát és dicséretet az én lelkem, míg végre öszveomlik a’ romlandó sátor, ’s a’ diadalmas lélek az öszveomlott sátor felett lebeg ’s jobb tájakon szemléli majd dicsőségednek nagy voltát. Ti, ragyogó Angyalok, tekintsetek-alá a’ bűnös ember’ honnjába hol a’ halál uralkodik, ’s dícsérjétek méltóbban az ő kimeríthetetlen kegyelmét; mert a’ véges ember csak rebegő nyelvvel magyarázhatja álmélkodását. Idvezlégy nékem ismét, gyönyörü nap, még minekelőtte tőlünk elhanyatlasz! Reggeli súgáraid a’ czedrusok megől lövellének-elő, ’s én kínosan fetrengtem ágyamban. Azután az ég’ magas boltjáról pillongál kalibámba, ’s én téged jajgatásokkal köszöntöttelek. ’S íme midőn esti fényed a’ felhők’ szélein ragyog, térdre ömölve adom annak hálámat a’ ki, minekelőtte te elhunysz, fájdalmaimat eloszlatá. Idvezlek titeket, magas tetők! és titeket halmok, elszórva e’ szép térségen! Úgy akarja az Úr hogy benneteket reggel és estvénded pirosodni lássalak. Idvezlek, csevegő madarak! A’ ti énekléstek még gyönyörködtetni fogja füleimet; azok engem még ezután is az Úr’ magasztalásaira fognak ébreszgetni. Harsogó szép csermelyék! sok ízben fognak még lankadt tetemeim pihenni virágos széleiteken, ’s édes csörgéstek élesztő álmot csal szemeimre. ’S ti erdők és ti szent ligetek! ti kies csalétok! ismét fogok járni szent homályaitokban. Oh öntsetek kies hűsítést főmre, ha majd, elmerülve áhítatom’

ahítatom’

elmélkedéseiben, magányosan tévelygek árnyatok alatt! Idvez légy, egész szép természet! Áldassék az Úr, a’ könyörűlő, az irgalmas! Ő visszaszóllította fájdalmaimat, ’s poromra tette kezét hogy széllyel ne omladozzék.

Ekképen magasztalá az Urat az emberek atyja. Az elcsendesedett természet eggyütt látszék vele imádni jóltevőjét, ’s az állatok örvendeztek az ő megtartásának. Nyájasan lövé még eggyszer ragyogó súgárait a’ nap a’ lugosba, ’s úgy ereszkedék-le a’ hegyek megé. A’ virágok kívánatos illatot adtak az ifju szellemeknek hogy a felgyógyultat lebegnék körül; ’s a’ madarak csevegtek mindenfelé, ’s végig-szökdellték a’ lugos’ inait. Ekkor érkezének Kain és Ábel, ’s mind ketten örvendtenek atyjoknak jobban-létén. Ez pedig felkölt könyörgéséből, megölelte szerelmes nőjét és gyermekeit; örömcseppek folytak-le orczáján; ’s így hajléka felé indult. Akkor monda Ábel Kainnak: Miként adjunk illendő hálát Istennek hogy kéréseinket meghallgatá és hogy ismét visszaadá nekünk e’ kegyes atyát? Én kimegyek, most midőn olly tiszta fénnyel ragyog a’ hold felettünk, oltáromhoz, ’s megáldozom legifjabbik bárányomat. Nem mégy e ki te is, bátyám, a’ te oltárodhoz, ’s nem áldozol e te is az Úrnak?

Kain pedig vadan ezt felelé: Én is kimégyek oltáromhoz, ’s áldozni fogok az Úrnak abból a’ mit sovány holdom terem. De Ábel nyájasan ezt válaszolá neki: Nem nézi az Úr a’ bárányt melly őelőtte ég, te Kedves! nem holdjaidnak termését a’ mit a’ tűz emészt, csak tiszta hűség lángoljon annak szívében a’ ki az áldozatot nyujtja.

’S erre így válaszola Kain: A’ te áldozatodra láng fog azonnal alászállani, hogy azt megeméssze, az égből, mert az Úr teáltalad külde segédet atyánknak; arra ő nem méltóztatott engemet. De azért kimégyek, ’s áldást nyújtok-be nékie. Színetlen áhítat lángol őeránta az én szívemben, mert nem örvendek én kevésbbé náladnál atyánk’ gyógyúlásának. Cselekedje velem, megvetettel, a’ mit elrendele!

Ábel pedig általfogta Kainnak nyakát, ’s ezt válaszolá: Ah bátyám! a’ te szívedben támadhatna e azért zúgolódó panasz hogy az Úr a’ maga segédét énáltalam küldé? Az Úr mindnyájunkkal közlötte a’ maga’ jóvoltát. Fojtsd-el e’ panaszt, Kedves! a’ ki a’ veséket vizsgálja, látja békétlenségedet. Szeress úgy engem a’ hogy’ én szeretlek téged. Menj és áldozz; de ah ne engedd, hogy szent munkádat tisztátalan indúlat fertéztesse! Úgy kegyelemmel hallgatja az Úr ajakaidnak dicséreteit, ’s áldást mond reád magas székéből.

Kain nem felelt, ’s kiméne holdjaira. Búsan tekintett őutána Ábel, ’s ő is legelőjére ment, ’s mind ketten megtevék áldozatjokat. Ábel kiválasztá a’ legszebbik ifju bárányt, feltette az oltárra, behintette szaglatos fűvekkel és virágokkal, ’s meggyujtotta az áldozatot. Akkor, eltelve szent áhítattal, leborúlva az oltár mellé, ’s dicséretet mutata-be, és szent hálát ártatlan szívvel az Úrnak. Magasan felnyult az áldozat’ lángja az éjben. Az Úr meghagyá a’ szeleknek hogy nyugtan légyenek, ’s a’ tájnak hogy légyen csendben; mert az áldozat kedves vala az Úr előtt.

Kain pedig mezejének termését rakta-fel az oltárra, meggyujtotta áldozatját, ’s térdre esett a’ setét éjben. ’S íme zajgó szelek jövének-elő az erdőből, üvöltve ment végig a’ fergeteg a’ fák’ ágai köztt, ’s széllyelszórta az áldozatot, ’s az elcsügödtet füstbe ’s lángba keverte. Döbögve kele-fel ő az oltár mellől; ’s az éjfél’ borzasztó setétéből rettentő szózat hallatszék. Ezt mondotta a’ szózat: Miért rémültél-meg? é miért van ijedelem a’ te orczáidon? Ha megjavítod magadat, elengedem neked a’ bűnt; de ha magadat meg nem javítod, a’ bűn és annak bére hajlékod előtt fognak lakozni. Mit gyűlőlöd te a’ te öcsédet? miért bántod te az igazat a’ ki téged szeret és mint elsőszülöttet tisztel? ’S mostan megnémult a’ szózat, ’s Kain megborzadva tántorgott-el az oltár mellől, ’s az éjszakának rémítő setétében méne vissza. A’ csapkodó szél utána verte az áldozat’ pernyefüstét. Szíve döbögve vert, ’s hideg veréjték csorgott alá minden tetemén. Akkor oldaltt-tekintett, ’s meglátta az Ábel’ áldozatjának csillogását, hogy az mint vonakodik hosszú csendes lángokban fel az éjbe, ’s elfordította csüggedt tekintetét, ’s reszkető ajakai ezt mondották: Amott ő áldoz, a’ kedvelt! Hah! nem tűrhetem látását. Felgyúladna bennem a’ pokol ha még eggyszer pillantanék oda, ’s átkokat mondanék fejére. Halál! és te semmivé-létel! hol vagytok? hol lellek-fel benneteket? Jertek, omoljatok reám, temessetek-el, ’s vessetek véget szenvedéseimnek! Oh atyám! atyám! miért vétkeztél te! Elődbe menjek e ez elvadult képpel melly egész inségemet festi: mellyből ő maradékainak minden nyomorúságait lássa, érezze? Nem; légy te szerencsétlen, de ne bántsd atyádat! Oda lenne, elirtózván vétkének szörnyü következéseitől, ’s az ő kínjai, az ő halála nevelni fogná nyomoruságomat. Ah, az Úr’ haragjának sullya énrajtam fekszik! én vagyok a’ legboldogtalanabb teremtés mind azok között kik e’ földet lakják; a’ sivatagság’ lakosai ’s a’ porban-csúszó féreg szerencsés énhozzám képest. Oh Isten, ha külömben te, igazságos Isten, nékem irgalmas Istenem lehetsz; ne nehezítsd-meg rajtam bosszúlo kezeidet; vagy hagyj elvesznem! De én boldogtalan! én átalkodott gonosz! avagy nem megmondotta e hogy bűneimet megbocsátja ha magamat megjavítom? Válassz a’ bocsánat és a’ nyomorúság, az örök, kimondhatatlan nyomorúság között. Oh vétkeztem, vétkeztem! és az én gonoszságaim öszvecsoportoznak fejem felett ’s bosszút kívánnak tőled. A’ te bosszúd igazságos. Minél továbbra tévedtem-el a’ jótól, annál boldogtalanabb vagyok. Innen ered inségem. Töröld-el színed elől gonoszságaimat

gonoságaimat

mellyek engem előtted vádolnak. Könyörűlj rajtam, nagy Isten! könyörűlj rajtam! Enyhítsd gyötrelmeimet vagy ölj-meg!

NEGYEDIK ÉNEK.

Még csepegett az egek’ boltján az éjjeli harmat, ’s az énekes madarak szenderegtek; még éjszaka feküdt a’ völgyeken, ’s a’ hegyek’ legmagasbb tetőji csak kétes fényben szürkültek: de Kain, fel verve öldöklő gondolatjaitól, elhagyta a’ kalibát. Méhala, nem gyanítván hogy zokogásai értettetnek, sokat síránkozott férje’ komorságán az alvás’ óráji alatt, ’s tördelt kezekkel könyörge érette. Kain nem tűrhette tovább e’ kesergést, kiméne a’ kalibából, ’s így dörmögött: Útálatos éj, oh mint multál-el te énnekem! Melly irtóztató képek fogtak volt el! Eggyik rettenésből a’ másikba süllyedtem. ’S ha képzeletem elnyugodott ’s kínzó álmaim eloszlottak volna is, ez az ő fuldoklása, ezek az ő örök néma vádjai elverték volna szunnyadalmomat. Melly boldogtalan vagyok én ki még álomban sem lelek nyugtot, és a’ kit a’ reggel azért ébreszt-fel hogy újabban, elevenebben érezzem nyomorúságomnak nagy voltát! ’S min sírt ő magában? Rajtam síránkozott, engem vádol, felettem kesereg! Hát ha még az áldozatot tudná! Nem tűrhettem tovább zokogásait; azok bússá tették egész felvirradt napomat. Azt a’ kényes gyerkőczét mindenfelé mosolygó örömek ’s édes javalások várják; én panaszt ’s titkolt kesergéseket hallok mindenfelé. O Méhala, te, a’ kit én úgy szeretek mint kedvelt felemet, miért öldösöd az én nyugalmamat, te is, mint ők!

’S mostan eggy szirtekről aláfityegő bokor’ árnyékába ért. Megállott az árnyékban, ’s ezt sóhajtá: Édes álom, oh ne tagadd meg itt segélyedet tőlem! Szánd-meg a’ kit senki nem szán! Alélva kerestelek téged hajlékomban, ’s alig terjesztéd-ki felettem setét szárnyaidat, íme a’ kesergés’ szózatjának meg kelle jajdulnia hogy elverje nyugalmamat. Pihenésemet itt semmi nem fogja megháborítani, hanemha a’ lelketlen természet is öszveesküdt volna ellenem, hogy nyugtot ne találjak. Te föld, ki a’ rajtad-fekvő átok miatt tőlem olly kemény munkát kívánsz, elégedjél-meg vele hogy veréjtékeim olly sokat áztatnak, ’s engedd hogy rajtad valaha enyhűlést vehessek! Ezt mondá, ’s lefeküdt a’ szaglatos fűben, ’s az álom legottan kiterjeszté felette setétes szárnyait.

Nyomban követte őtet Anamelech a’ magányos ösvényen, ’s megállott mellette. Szemhéjaira mély álom szállott, ugymond; melléje simúlok, ’s olly álmokat festek képzeletébe mellyek szándékomat segéllhessék. Fortélyt-nemző Ész, és te hevült Képzelet, keljetek segédemre egész erőtökben; keressetek-fel minden rajzolmányt melly az ő elméjében az epedő irígykedést, az ádáz bosszút és minden gyötrő indúlatokat rettenetes vésszé lobbanthatja. Így szóllott a’ csábító, ’s orozva melléje simult. A’ mint melléje ereszkedett, irtóztató zajgás méne végig a’ fák’ tetőjin, ’s forgószelek dulták-fel a’ bokrokat, ’s Kainnak hajfürtjeit homlokához csapkodták ’s égő orczájához. De hijába zúgtak a’ tetők, hijába verték homlokát hajfürtjei, ’s égő orczájit: szemhéjain elnehezülve feküdt az álom.

’S a’ szendergő most eggy messzére-terült mezőt láta-meg, elszórva eggyes viskókkal, hol a’ sanyar szűkölködés fogott lakást; ’s az ő fijai és ezeknek gyermekeik ellepték a’ sovány mezőt, ’s nem gondolának a’ dél’ melegével melly az ő nyakaikat feketékre égette. Némellyike tikkasztó munkával szedte-be a’ mit nékiek a’ föld annyi munka után is csak szűken adott; némellyike nagy fáradsággal törte újra a’ kemény ugart hogy belé magvat vethessen; mások pedig neki-görbedve ’s vérző marokkal tépdelék a’ gyom-töviseit melly terméseiket elborította ’s lopdosta a’ tápláló nedvet; azalatt míg az ő nőjeik a’ viskókban a’ tűzhelyhez ’s házi szegény dolgaikhoz láttanak. ’S az álmodó mostan Élielt látta-meg, az ő elsőszülöttét, eggy nehéz nyalábbal vánszorogni lakja felé a’ mezőről. Tántorogva méne a’ szeretett fiu a’ nyalábbal, ’s öszveroskadván minden ereje a’ teher alatt, leejtette azt válláról ’s a’ nyalábra dőlt. Ah! így kiálta; mennyi insége vagyon az életnek! mennyi fáradsága, mennyi szenvedései! Oh melly sullyosan fekszik mind azokon kik Kaintól származtanak, az átok! De illett e annak a’ ki e’ földet teremtette, illy egészen elfeledkezni Kainról és az ő maradékairól, ha szintén átokkal illette is? ’S úgy látszik hogy ez az átok egyedül minket ért, az elsőszülött’ maradékait. Ama’ boldog tájakon hol az Ábel’ nemzetsége lakozik, ők bennünket meg nem tűrtenek, ’s e’ siavatag helyeken hagytak megtelepednünk. A’ természet ott a’ hol ők ama’ kies árnyakban lakoznak, önnként nyitja-meg nékiek minden szépségeit, minden gazdagságát; mitőlünk a’ renyhe néphez méne-által az életnek minden öröme; mivelünk itt csak a’ gond és a’ szegénység maradtanak! Ekkor Éliel felvette a’ nyalábot, ’s kalibája felé indult. ’S az álmodó most kitekint, messze el a’ kopár holdak felett, ’s eggy virággal-elborított mezőséget lát. Itten a’ legtisztább csergetegek pajkosan-tekeredő futásban csapongtanak-végig a’ boltos bokrok’ setét árnyékain, emitt zöld ernyők alatt suhintottanak-el, amott pedig rakott-águ gyümölcsfáknak hosszú soraiban. Sík habjaikban külömböző ragyogások köztt tűkrözte magát mind virág mind a’ legízletesbb gyümölcs. Itten az eggyik ér eggy szép tóvá gyüjtötte vizét, környűlömölve hűs árnyu fiatal fákkal, amott az ingó narancsligetben csapodár szellők lengettek; emitt pedig virágok felébe terjesztette-ki széles árnyékait eggy fügeliget. Nem vala illy szép a’ te Tempéd, elhíresedett Thesszália, sem Gnídusz nem, mellyet Vénusz kedvelt, és a’ kinek ez ragyogó-szobru templomával kevélykedik. Itten fejér nyájak őgyelegtek a’ szálas fűben, ’s illatos csemetéket harapdáltak, míg rózsapártás őrje a’ félig árnyékban fekvő leánynak szerelmes dalokat zeng. ’S mostan a’ halom’ tetőjén, ama’ magasra-nevelt ernyőben, nagy seregre sokasulva gyülnek eggyüvé az ifjak és leányok; ezek szépek mint a’ Grátziák, azok mint a’ Szerelem’ kísérőji. A’ legízletesbb italok habosan ömlöttek a’ koszorús serlegekbe, a’ virágokkal-elszórt asztalon aranyszin gyümölcsök ragyogtanak, ’s édes zengésű lantok és sípok, ’s víg éneklés töltötte-el messzére a’ tájt minden-szerte. ’S íme mostan eggy ifju kél-fel közöttök. Idv tinéktek, társaim! ezen kezdette beszédét. Füleljetek, kérlek, szavaimra. Való ugyan hogy a’ természet mireánk mosolygó szemekkel tekint, és hogy lakjaink körül a’ maga szépségeinek mindenikét öszvegyüjtötte; de csakugyan mivelő kezeket kíván és szorgalmat ’s terhes munkát tőlünk, kik gondjainkat nemesbb tárgyakra fordítjuk. Nehéz a’ kéznek melly a’ lantok’ szózatos húrjain szokott lebegni, feltörni a’ mezők’ öszvesült agyagát; nehéz a’ főnek mellyet a’ zengő bokrok alatt göndör fürtök ’s rózsakoszorúk tartanak árnyékban, szenvedni a’ nap’ égető melegét. Én tehát tinéktek, én társaim, eggy nagy gondolatot terjesztek előtökbe; azt védlelkeinknek eggyike sugallotta nekem: Ha majd az éj homályba borítja a’ tájat, menjünk-ki ama’ földekre hol a’ szántó nép lakik, ’s midőn a’ mély álom, nappali sanyaru munkájok után, minden tetemeiket elzsibbasztja, essünk orozva nékiek, kötözzük-meg őket, ’s hozzuk-által lakjainkba, hogy hímjeik mint munkára-teremtett szolgák a’ földet míveljék helyettünk, nőjeik pedig és leányaik tinektek cselédkedjenek, ékes leányzóink! De ezt orozva kell tennünk, az éjnek mindent-elfedő homályában. Mi ugyan számosabban vagyunk mint ők: de úgy kívánja az okosság hogy magunkat kétes viadalokban ne szerencséltessük. Ezt mondá a’ Szólló, ’s a’ sokaság tapsolással hallgatta beszédét. ’S az álmodó már látja az éj’ homályát, már hallja a’ réműlés’ veszély’ és diadal’ zajgásait egymásba-keverve a’ magas lángban lobogó kalibák felől. Messzére égett a’ felgyúladott éj, ’s távol habok csillámlottak a’ pirosra-festett habok körül. E’ fényben látta most Kain a’ maga kötözött fijait, hogy őket az Ábel’ gyermekei, feleségeikkel ’s magzatjaikkal, mint bőgő csordát, magok előtt hajtották.

Ezt álmodá Kain, ’s megdöbbene álmában; ’s Ábel elmenvén az aláfityegő bokor mellett, látta Kaint az árnyékban, ’s megálla mellette. Oh ébredj-fel, bátyám, hogy karjaim általfoghassanak, hogy elmondhassam neked szerető szívemnek érzéseit! monda édesen-zengő szózattal. De csendesedjél-el bennem, gondolatlan kívánság! Szelek itt e’ bokrokban, ne zajogjatok! ne csevegjetek illy közel, kis madarak, hogy az élesztő nyugalom, ha talán szüksége vagyon még enyhítésére, róla el ne reppenjen. De melly bús az ő képe! színe melly halavány! homlokát harag lepte-el. Miért tészitek őket bússá, gyötrő álmok? oh hagyjatok nyugtot lelkének! Jertek ti elő házi csendes foglalatosságoknak ’s atyafi hűségnek kedves képei, és mind azé a’ mi szép a’ lélek előtt ’s mosolygó a’ termézetben! lepjétek-el képzeletét vídámsággal és örömmel, hogy elméje légyen mint a’ legszebb tavaszi nap, hogy öröm mosolygjon homlokán, ’s ha majd felébred, víg dícséretek zengjenek ajakáról. Ezt mondotta Ábel, ’s szerető szemekkel nézett alvó testvérére, várván hogy végre felserken, ’s őtet szívére szoríthatja.

Mint a’ bozontos oroszlán, ki eggy szirt alatt árnyékban fekszik; a’ megijedt útas messze-kerülve mégyen-el az alvó mellett, mert veszély rettegteti a’ homlokot-elborító serényből; mint ez, ha a’ szárnyas nyíl’ sebét érzi lapoczkájában, rettenetest szökik-fel ’s dühösen keresi ellenét, ’s eggy ártatlan kisdedet, ki közel hozzája virágokkal játszék a’ fűben, széllyeltép: azonképen szökött-fel mostan álmából Kain; homlokán öldöklő düh űlt, mint eggy fergeteg’ borulatja, ’s rugta a’ földet. Nyilj-meg nékem, te föld! így kiálta; ’s nyelj-el fenekeidnek legmélyebbikébe! Én magam is boldogtalan vagyok, ’s íme azok is boldogtalanok lesznek a’ kik tőlem fognak származni. De te siket vagy kéréseimre; én téged hijába kérlek; rettenetes bosszúlóm nem engedi hogy nékem megnyilj; ő akarja hogy boldogtalan

hogy-boldogtalan

legyek vég nélkül, ’s hogy haragjának egész sullyát érezzem, elrántja előlem a’ titkot-fedő kárpitot, ’s a’ jövendő’ történeteibe hágy tekintenem. Átkozott, oh légyen átkozott az óra midőn az anyám kínok között elsőben szült! átkozott a’ hely hol őtet a’ szűlés’ fájdalmai utólérték. Romoljon-meg a’ mi reá hág, ’s a’ ki bévetendi azt, lássa elveszve mind munkáját mind a’ belé-vetett magvat, ’s hasogassa-meg minden tetemeit az ijedelem ha ki ottan elmenend!

Igy folyt szidalom néki a’ megvetettnek, szájából, midőn Ábel, elrettenve azokon a’ miket láta és halla, bátortalan léptekkel ’s késve közelített felé. Kedves! így kezde szóllani. De nem! oh elborzadok! az ő alakjába azon pártosoknak eggyike öltözött-fel, kiket az Úr’ mennykövei poklokra vertenek, ’s az káromol! Ah, hol az én testvérem! Mégyek, bátyám; mégyek hogy feltaláljalak ’s megáldjalak. Szóllj, hol vagy?

Itten vagyok! ezt dörgé vissza Kain irtózatos zordon szózattal; itt vagyok, álnokul-síránkozó kedveltje a’ bosszúlónak oda fel, ’s itt alant a’ természetnek! te, kinek kígyófaja egyedül lészen szerencsés. Oh, igen is hogy illő vala az emberek’ anyjának valakit szülni, a’ ki szolgáló sokaságot nemzzen az áldás’ gyermekeinek, ’s igamarhákat azoknak kik henye életre teremtettek! Hah! az én keblemben az egész pokol meggyúladt, irtóztató kínjainak mindenikével!

Kedves Kain! mondá erre Ábel; melly rettenetes álomnak kelle tégedet elfogni! Itt vagyok, Szerelmesem; a’ reggel’ hajnalltában kereslek hogy szívemre szoríthassalak, hogy megáldjalak. De melly irtóztató vész háborította-meg a’ te lelked’ csendét! melly kedvetlenséggel fogadod-el hűségem’ jelenségeit! Oh, ha virrad-fel eggyszer immár az a’ boldog nap midőn béke fog közöttünk és nyúgodalom örökké lakozni? mikor fogják a’ testvéri hűség és szeretet virágozni hagyni valaha lelkeinknek szép nyugalmát ’s minden mosolygó örömeiket? O Kain, hová levének illy hamar azon örömek mellyek által megszomorított atyánk és gondos anyánk élesztettek, midőn te engemet szeretettel szorítál karjaid közzé? Ha megbántottalak, édesem, hahogy nem tudva megbántottalak, oh kénszerítlek mind arra a’ mi szent neked és nekem, bocsáss-meg, és szeress ismét! Így szóll vala Ábel, ’s most közelébb lépett felé, ’s kinyujtotta karjait, hogy őtet megölelhesse; de Kain félre ugrott öccse elől. Hah kígyó! kiálta; ’s nyakamra akarsz e tekergőzni? ’s irtóztató botja üvöltve húzalkodék-fel Ábelnek feje felett. Az ártatlan lerogyott lábaihoz, széllyelvert kaponyával ’s esengő tekintettel az elsetédetett szemekben ’s megholt. Vére üstökének arany szálain csorgott gyilkosának lábaiig.

Kain fagylaló ijedségben álla ott; képét a’ halál’ sápadása borította-el, ’s hideg veréjték reszkető tetemeit. Látta utolsó rándúlásait a’ megöltnek, és az ömledező, feléje párázó vért. Térj magadhoz, öcsém! kiálta; öcsém, ébredj-fel! Melly halvány az ő képe! Szemei melly meredtek! mint futotta-el fejét a’ vér! Én istentelen! Oh mit sejdítek e’ tettben! Pokloknak rettenetes kínjai! Ezt ordítgatta; messzére lökte a’ vérfertéztette botot, ’s erős tenyerét homlokához üté. Most pedig a’ kimult felé tántorgott, hogy felemelje a’ földről. Öcsém! testvérem! kedves Ábel! kelj-fel! Hah, a’ pokol borúl reám! Mínt csügg vért-buzgó feje! Elalélt, megholt! Oh irtózatos gondolat hogy megholt! Szaladok, mégyek. Reszkető térdeim, vigyetek innen! Ezt ordítá, ’s szaladt a’ szomszéd csalitba.

Diadalán-örvendve álla-meg immost a’ meg holt felett a’ Csábító, ’s magasra nyúla-fel kevélységében; magasra és iszonyatosan! Illy iszonyatosan kél-fel a’ magányos kalibában hamvhalmáról a’ füst’ fekete oszlopa; lakosai gond nélkül dolgoztanak kinn a’ mezőn, midőn a’ láng rajta kiütött ’s elborította fedelét, ’s benne minden bútort megemésztett, megemésztette benne az egész szűk tárat. Így álla Anamelech, ’s ördögi mosolyodással nézé a’ szaladót, majd ismét a’ megöltre tekintett, ’s most ígyen szólla: Melly kedves nékem e’ látvány! Idvezlek téged, első vére a’ bűnösnek mellyet a’ föld iszik! Nem hallottam én soha illy gyönyörködve a’ szent patakokat hempelygeni, míg még reá juthatott a’ Mennyeket-dörgető hogy bennünket onnan lehányjon; nem zengtek nékem soha illy kedves zengéssel az Archangyalok’ szózatos lantjaik mint e’ haldokló hergés, mint e’ vég sóhajtása a’ halállal-küzdőnek. Kevély lakosa az új teremtésnek, az alkotó Isten’ kezeinek dicső remekje, ah, melly szépen fekszel most énelőttem! Kelj-fel, gyönyörű ifju! társa az Angyaloknak, kelj-fel! ’s ne légy olly lomha az imádság’ és térdeplések’ szolgai munkájában! De, a’ mint látszik, nem igen vagyon kedve felkelni; tulajdon bátyja terítette illy barátságosan földre. Mégyek tehát, ’s dicső tettek által kelek-ki a’ homályból; olly tettek által mellyeket tőlem maga Sátán is irígyleni fog. Elmégyek a’ pokolnak királyi székeihez. Melly édesen fog majd zengeni füleimben a’ csudálás’ hangja, midőn vele egészen eltelendnek a’ pokolnak tág boltozatjaí! Diadalomban mégyek-végig rajta azon nemtelenek’ csoportjai köztt kiket még meg nem dicsőíte semmi merész tett, semmi nemes törekedés. Még eggyszer akart kevélyen tekinteni a’ megöltre, de a’ kétségbe-esés’ irtóztató borzadásai öszvetépdelték orczájin az undok nevetést, és a’ dölyföt elkeményedett homlokán. Az Úr parancsola a’ pokol’ ijedelmeinek rohanjanak reá, ’s a’ gyötrelmeknek egész tengere reája hullott. Akkor átkozta az órát a’ midőn lett, átkozta a’ kínokkal-torlott örökkévalóságot, ’s osont.

De a’ megholtnak vég hörgése ’s az ő kínos nyögdelései felhatottak a’ Mindenüttvalónak széke elébe, ’s bosszút kívántak az örök Igazságtól. Villámok mennydörgöttek a’ szentek-szentjéből, ’s legottan elhallgattanak az arany hárfák és a’ mindenkori halleluja; ’s a’ mennydörgés’ rettenetes szava háromszor zengett végig az égnek magas boltjain. Mostan megnémúlva a’ mennydörgés, ’s a’ mennyei szózat azon ezüst felhőről szállott-alá melly a’ királyi-széket körülveszi, ’s az Archangyalok közzül előkiálta eggyet. Eljőve az, ’s arczát szárnyainak csillámlásával fedte-bé. Ezt mondá az Úr: A’ halál elvette a’ maga első zsákmányát a’ halandók köztt, ’s én téged azon szent munkára avatlak hogy az Igazaknak lelkeiket öszvegyüjtsed. Ábelnek lelkéhez énmagam szóllottam midőn elalélt: ezután te állj a’ haldokló Igaz mellé, hogy ha majd a’ fagyos veréjték ellepi, ha majd gyengűlő szózatja elakad, ’s a’ halál’ ijedelmei reá rohannak, te bátorítsad tusakodó lelkét ’s töltsd-el az örök boldogság’ reményeivel; ’s az még eggyszer körül fog tekinteni ’s csendesen elhunnyad. Menj most a’ halandók’ lakjába, ’s vezessd hozzám annak lelkét kit testvére öle-meg. Te pedig, Mihály, szállj te alá vele, ’s a’ gyilkosra mondj átkot. Az Úr már megszűnt vala szóllani, ’s a’ mennydörgés három ízben zengett-végig az égnek magas boltozatjain. Ekkor zúgás támadott az Archangyaloknak imádásra-süllyedt sergeikben, ’s ők lecsapott szárnyakon szállottanak a’ hirtelen’ megnyilt égkapukból, megszámlálhatatlan napok és világok mellett el, alá a’ földre.

’S a’ halál’ Angyala mostan előszóllítá Ábelnek lelkét az ő véres hajlékából. Mennyei mosolygással jőve-elő a’ lélek. Testének legvéknyabb szövésü részei széllyelfoszlottak utána, ’s együvé elegyedve a’ balzami illatokkal mellyeket tavaszi lágy szellők rabolgattak az Angyal’ fényében mindenszerte virító csemetékről, környülfogák a’ lelket ’s étheri testté képzették. Ekkor látta-meg ő, ollyatén boldogságoknak érzésében mellyekről legszebb álmodozásai között sem álmodozott volt, maga előtt az Angyalt.

’S az Angyal mennyei nyájassággal közelíte Ábelnek lelke felé, ’s így szóllította-meg azt: Örvendj sorsodnak, porhajlékodból-kifejtőzött lélek, ’s ölelj-meg engemet, ki téged jobb tájakra vezérel. Itten csak én idvezlek, de amott ezreknek ezrei várják érkezésedet. Ott háboríthatatlan örömek, végetlen boldogság ’s Isten’ szemlélése lészen hűségednek jutalma. Oh, ölelj-meg engemet, elsője azoknak kik e’ porhajlékból a’ boldogság’ mezeijire bémennek!

Ölellek barátom; ölellek! mondá a’ lélek, ’s elhallgatott, eltelve boldogságának elnémító érzéseitől. Melly igen boldog vagyok én! monda ismét megszóllamván. Oh akkor, midőn magába-merült lelkem a’ hold’ szelíd fénye mellett az éjek’ magányában közelebbről érzé Istennek jelenlétét; akkor midőn tiszteink’ szent teljesítése felől elmélkedett ’s édes könnyeket hullata boldogságában: az a’ boldogság akkor e’ mostaninak még csak alkonyodó hajnallta volt. Most tisztábban látom azon szép örömeket, közelébbről érzem azt az Isten’ jelenléte’ kibeszéllhetetlen boldogságát. Melly gondolatok kelnek énbennem; kiesek mint a’ kikelet; tiszták, ragyogók, mint a’ napok. Ölellek, ölellek mennyei társam! Az én osztályrészem véget nem ismerő örökkévalóság, ’s az lesz legkedvesebb munkám hogy őtet magasztaljam szüntelenül; őtet, a’ ki elő nem beszéllhető boldogságok által jutalmazza mind azt a’ ki híven szerette a’ jót, a’ szépet.

Ekképen beszéllgetének a’ boldogok, ’s csaknem széllyelfolytak ölelkezéseikben. ’S az Angyal ezt mondá: Kövessd vezérlő repűltemet, barátom, ’s a’ földet hagyd ide. A’ kiket itten jóságok miatt kedvellettél, majd utánad jőnek: csak kevés évek fognak elrepülni az ő fejeik felett, ’s oda jőnek ők is a’ hol te léssz. Szállj-fel a’ boldog lelkek’ társaságába! szállj-fel, ’s elegyedjél azok közzé kik a’ mennyei hymneket dallják.

Követem vezérlő repültedet, halhatatlan barátom, felele néki a’ lélek. Oh melly öröm ez, és melly boldogság! Áldás tireátok, én kedveseim, kiket hátra-hagyok a’ porban! Oh ha majd az ő fejeik felett is elrepűlendnek élteknek éveik! ha majd az ő haláloknak órája is itt leend, ’s te, mennyei társam, elejekbe mégy hogy feloldjad lelkeiket: akkor elő fogok állani, elmégyek a’ királyi-szék’ elébe, ’s könyörgeni fogok, hogy engedtessék-meg nekem követnem repültedet, hogy kibeszélhetetlen örvendések köztt láthassam miként mennek-be az ő lelkeik a’ boldogság’ hajlékaiba. Akkor téged is meglátlak, Thirza, én leginkább-szerettem! minekutána hosszas’ síránkozással fogtad áztatni hamvaimat; minekutána még most csak csácsogó gyermekemet anyai gondjaid által olly jóvá fogtad, mint te magad vagy, nevelni! Ah melly öröm, ha majd kikelvén a’ zsibbadó testből, szerelemmel repülendesz feléd-nyujtott karjaim közzé!

Így szólla Ábel azonban hogy a’ földről felszálltanak. De búcsúzó tekintetei most még eggyszer fordultak azon hajlékok felé, a’ holott Kedveseit elhagyá, hogy őket végső áldásával megáldja; ’s meglátta bátyját irtóztató ábrázával mellyen magokat a’ kétségbe-esésnek minden csüggedelmei festették. Öszvecsapta feje felett kezét, ’s dühödve tekingete-fel a’ szerencsétlen. Mélyen-lélegző mellyét sulyos öklével verte, ’s irtóztató kínok köztt fetrengett a’ porban. E’ látványra a’ dicsöűlő lélek’ szemei szánakozásnak cseppjeit hullatták: de most elfordultak a’ rettenetes látványról, ’s az őket kísérő Angyalok’ sergein nyugodtanak-meg. A’ környék’ Védangyalai örvendve kísérték az ő repűletét túl a’ párakerűleten. Itt a’ legforróbb szeretettel ölelték-meg még eggyszer a’ mennyei két útazót; azután eggy rózsaszín felhőn elmaradtanak, ’s hymnek által hangzatták örvendéseiket végig az éther’ tartományain. A’ sípok’ édes zengése ’s az ezüst húrjai a’ hárfáknak karok szerént egyveledtek víg éneklésekbe. Ekképen éneklének felelgető dalokban a’ táj’ Védjei:

Amottan lebeg az ég’ új lakosa, amottan lebeg ő felfelé! Illyen a’ szép kikelet midőn földünkre visszatért, ’s az öröm és minden nyájasság körültte repdesnek. Kiáltsatok víg idvezlésekkel reá, véghetetlen számban elhintett csillagok, ’s idvezljétek társatokat, a’ földet. Mert avagy nem a’ szerént ékesítette-e fel magát mint menyasszony? ő, ki átok alatt nyög ugyan, de még is halhatatlanokat nevel porában. Mint ragyog ő alattunk! Ime elevenebb zöld mosolyog mezejeiről, tisztább fényben ragyognak halmai!

Amottan lebeg az ég’ új lakosa, amottan lebeg ő felfelé! Éneklő karok állanak az égnek kapujiban, ’s őtet várják, ki első szálla-fel a’ földről, megölelik, ’s felkoszorúzzák örökké-virító rózsákkal. Melly boldog lészen ő, ha az ég’ térjein fog járdallani, ha majd az örökké-zöldellő lugasok’ alkonyiban annak elegyedik dicséreteire a’ zengő karok köztt, kinek kifolyta ez a’ kibeszéllhetetlen boldogság!

Szép nap, téged inneplénk mi, víg dalokkal inneplénk mi tégedet, midőn ez az ifju lélek alá szállott mennyből, hogy földi alakjába költözzék. Láttuk mi mint nevekedett nemes szívednek minden ösztöne a’ legtisztább tökéletekre, mint midőn tavasszal a’ liliomok nevekednek. Látatlan társaságban lebegtünk szünetlenűl tekörűltted, mi tenéked minden tettedre, mi tenéked minden indúlatodra eszméltünk, szemléltük minden könyűidet mellyeket hűség és szánakodó részvétel fakaszgatott szemeidben. ’S íme most, oh repüljetek ölelésére ’s koszorúzzátok-meg mennyei rózsákkal! most kiszállott a’ porból.

Ahol fekszik sátora! mint eggy elfonnyadó virág úgy fekszik az ott! Vedd-vissza porát, anyaföld, hogy minden tavasszal édesen-illatozó csemeték keljenek belőle. Szép nap, mi tégedet innepelni fogunk, dicséretekkel fogunk mi tégedet innepelni, valamikor tégedet visszahoz a’ tavasz; tégedet, áldott nap, mellyen az első igaz a’ földet elhagyá!

Ekképen éneklének ők, ’s ragyogó felhőn szállottak alá a’ földre.

Kain a’ szomszéd csalitba tébolygott; a’ kétségbe-esés neki nyugtot nem hagya. Szaladni akart; de hogyan szaladjon kínjai elől? Így futna az Afrikai homokon a’ sziszegő kígyó előtt az elrettent útas; ah, hijába fut, hijába küzd mérget-lehellő gyilkosa ellen! szoros tekercsekben fonta magát az ő véknyára, és nyakára, ’s már harapja öszveszorult mellyét, ’s szívéig hat a’ gyógyíthatatlan mirígy. Mindenütt látom hergő testvéremet! így kiálta Kain; vére mindenütt nyomomban vagyon. Oh mit cselekedtem! még sem születtek gyermekeim, ’s már megöltem gyilkosokat. Én boldogtalan! Az az ő vég pillantása! Hát itt mi jajdúl-meg a’ bokorban, mint a’ haldoklónak jajai? El innen tántorgó lábak! el innen e’ vérpatak mellől, el innen e’ honnjától a’ halálnak! Vonjatok, reszkető térdek, vonjatok engem, atyafivérrel-mocskolt gyilkost, el a’ poklokba! Ezt mondotta Kain, ’s futni akart.

’S eggy fekete borúlat rémítve bocsátkozott-le előtte. Kain, hol a’ te öcséd? kiálta eggy irtóztató szózat a’ borulatról. Én nem tudom; felele az szörnyü megháborodásban, ’s elhalaványodva döbbene-meg; avagy őrzöm e én az öcsémet? De most új villám lobbant-fel a’ borúlatban, ’s tűz perzselte-meg a’ fűvet és a’ bokrokat körös-körül, ’s az Angyal kikölt a’ borúlatból; Istennek ítéletei rettegtettek homlokáról, jobbjában villám lobogott, balját pedig magasan felemelve tartotta a’ megbukott bűnös felett. Szóllott az Angyal, ’s az ég dörge: Állj-meg, reszkess, ’s értsd ítéletedet; így szóll az Úr: Mit cselekedtél? Az öcséd’ vére hozzám felkiálta a’ földről. Annakokáért légy átkozott nékem a’ föld előtt melly megnyitotta száját ’s testvérednek vérét a’ te kezeidből megitta. Ha mivelended a’ földet, légyen az tenéked terméketlen; te pedig légy földön-futó őrajta. Borzadás rohant, ’s pokolbeli ijedelmek, a’ reszkető bűnösre; földre süllyesztette tekinteteit; úgy álla ott mint az istentagadó áll, midőn az Úr a’ maga ítéleteiben megrendíti a’ földet, ’s a’ megfertézett templomok’ boltjai öszve omlanak, ’s mélység nyeli-el a’ dőzsölők’ palotájit; midőn holtaknak kiáltásai zajognak körűlötte a’ természet’ omladékjaiban, ’s a’ földnek repedései közzül láng és setét füstfellegek csapkodnak magasan felfelé. Így rettegett, így álla tántorogva a’ gyilkos. Végre szóllani akart, de rengő ajakai nem szóllhattnak; rebegett ugyan, de nem mert feltekinteni. Nagyobb, oh nagyobb az én gonoszságom mint hogy az nékem megbocsátathatnék! Te engemet a’ föld’ színe előtt átkoztál-meg; hova rejtezhetném el tehát a’ te színed előtt? Földön-futóvá kell lennem. Oh bár az a’ ki legelébb akad reám, nékem esnék, ’s megölne!

Hétszeres bosszu fog szállani reá a’ ki tégedet megölend; kiálta a’ Mennydörgő’ szava. A’ te képedet örök aggodalmak ’s a’ legdühösbb kétségbeesés bélyegezzék-meg, hogy valaki melletted elmenend, mondja ezt: Ez Kain, az ő testvérének gyilkosa! ’s borzadva hagyja-el az ösvényt mellyre reszkető lábaid tévedtenek. Így mondotta-ki az Angyal az átkot, ’s eltünt. Rendítő mennydörgések mentenek-ki a’ széllyelfoszló felhőből’, ’s a’ szomszéd bokrokat fergetegek tördelték-meg, ’s a’ szerént üvöltöttek a’ hogy’ a’ gonosztévő jajgat, midőn irtóztató gyötrelmek köztt csüggedezve elalél.

Elvadult tekintettel álla most Kain. Meredező üstökét versenyes szelek csapkodták ide ’s tova; néma remegésben állott sok ideig. De most mélyen lenyomott szemöldjei alól ijedve pislogott-elő, ’s ezt mondotta reszkető ajakokkal: Oh, hogy semmített volna el egészen, hogy ne lenne a’ teremtésben nyoma hogy valaha én is voltam; vagy ragadott volna meg eggyike az ő mennyköveinek, ’s csapott volna le a’ földnek mélységébe! De ő engem végetlen kínokra tart fenn. Oh már érzem őket, már egészen érzem őket, örökös kísérőjit a’ véteknek; titeket pokolnak aggodalmai, elcsüggedés, mardosó lelkisméret! kik engem, Istentől és mindentől elhagyottat, pokolbeli gyötrelmekkel fogtok elkínzani. Légy te örökre-átkozott, felrántott kar melly botot ragadtál hogy őtet megöljed. Száradj-el rajtam, mint a’ száraz ág az ép előfán! Légyen átkozott az óra midőn engem az a’ pokolbeli álom elcsábított! Jajduljon-meg a’ föld valamikor az ismét előfordúl! Természet, miért nem adod te útálatos jelenségeit hogy engemet te is gyűlőlsz? Átkozott vagy te, valahova lábom hág. Hova levél, te, te a’ ki nékem e’ csábító álmot sugád, hogy tégedet megátkozzalak? Poklodba tértél e már vissza? Oh, szenvedd te vég nélkül a’ mit mostan én szenvedek! ennél többet nem adhatok neked átkul. Hah, amott van! amott látom őtet! Nagy lángokat hány a’ pokol. Mint nevetnek diadali örvendéssel reám! Nevessetek, nevessetek reám, kárhozottak! vagy ha tudtok érzeni szánást, szánjatok engem. A’ mit én szenvedek, eggy Sátán sem szenvedte soha. Ezt mondván, eggy eldőlt törzsökre űlt, elaléltan és szótalanul. Elsüllyedve űlt ottan, ’s eggyszerre szökött-fel. Mi zördűle-meg itt megettem? Ez az Ábel’ szava volt; ah, hallom hergő jajgatását, hallom vérét csorgani! O öcsém, szánj-meg, szűnj-meg üldözni jajgatásaiddal! ’S ismét leűlt a’ dőlt törzsökre, elaléltan és szótalanúl.

Azonban az emberek’ atyja hitvesével eggyütt kilépe a’ kalibából. Mint lövelli mindenszerte súgárait a’ kelő nap! mondá Éva. Vékony aranyozott-szélű köd lepte-el a’ tündöklő messzeséget. Menjünk-ki e’ szép tájra, ’s járjunk a’ harmatos fűben, míg a’ munka’ órája engemet kalibánkba, tégedet pedig kiszóllítand, a’ mezőre. Oh mi szép a’ föld, te én Szerelmesem, ámbár rajta átok fekszik! Ollyan ő Édenhez képest, mellytől ah! vétkem által elestünk, mint te valál, Kedves, ártatlanságod’ napjaiban az Angyalokhoz, kik látogatásainkra alászállottanak. Oh, lássd mint örvend minden teremtés, mint zeng minden bokor, minden tető, ’s a’ szelíd állatok kunyhónk körűl mint idvezlik víg szózatjaik vagy vig szökdeléseik által a’ reggeli fényt.

’S őnéki ezt felelé Ádám: Valóan szép a’ föld, o Éva, ámbár rajta átok fekszik. Világos jeleit viseli az Isten’ jelenlétének ’s azon kifogyaszthatatlan jóságnak mellyre magunkat engedetlen voltunk által érdemetlenné tettük. Az ő irgalma nagyobb mint hogy azt nyelvünk kibeszélleni ’s lelkünk meggondolni tudnák. Menjünk-ki, ha kedved úgy tartja, a’ virágos mezőre, hol Ábelünk a’ harmatos fűben legelteti nyáját. Talán reá akadunk az áhítatos gyermekre, ’s hallani fogjuk mint hirdeti új dalában a’ Mindenható’ jóvoltát.

Hadd valljam-meg neked, szeretett férj, melly gondolat fogott légyen el minekelőtte még a’ szép nap felkele, mondá Éva. Ime e’ kosaramba raktam legszebb aszott szőlőimet ’s legkövérebb figéimet. Kimégyek a’ mezőre Kainhoz, az én elsőszülöttemhez, mondám; ’s elviszem neki e’ gyümölcsöket, hogy midőn izzasztó munkája után az árnyékban megpihenend, enyhítést vehessen belőlök. Mert áldott légyen nékem minden gondolat, minden lépés, melly az ő elméjéből kiirtani segélli azon fekete gyanút, hogy általunk nem szerettetik.

Melly igen figyelmes a’ te anyai gondod, szeretett nőm, monda most Ádám Évának. Menjünk-ki hozzá, hogy ne mondhassa hogy csak Ábel szerettetik. Talán hogy e’ szép reggel’ vídámsága az ő szívét is felnyitja a’ hűség’ érzéseinek. Így beszéllettek ők, ’s öszveölelt karral kimentek a’ mezőre. Oh ha most, midőn a’ mosolygó természet serkengetni látszik a’ szívnek gyengédebb érzéseit, nyiltabbnak lelhetnénk az övét is

övét-is

. Ezt mondották egymásnak, ’s gyors lépésekkel siettek-ki a’ mezőre.

’S most eggy bokor mellett mentenek-el, ’s Ki ez itt? így kiálta-fel az elrettent Éva. Ki ez itt? kérdé, ’s visszadöbbent. Ádám! oh ki ez itt? Nem a’ szerént fekszik ez mint a’ ki pihenni fekszik a’ földre. Ez arany szín fürtök Ábelnek fürtjei. Ádám, ah! mi lel engem? miért reszketek? Ábel! fiam Ábel! Ébredj fel, fiam, ’s tekintsenek reám gyermeki szeretettel szemeid. Ébredj-fel, oh ébredj-fel e’ nehéz alvásból. Ekkor közelebb léptenek feléje. Irtóztató! kiálta Ádám, ’s visszadöbbent. Vér csorog fejéből. O Ábel te kedves! kiáltá Éva, ’s felemelte meredt karját, ’s halaványan dölt-el Ádámnak dobogó mellyén. Szótalan’ feküdtek itt mind ketten irtóztató gyötrelmeik alatt, midőn Kain, ki kétségbe-esve tébolygott a’ bokrok köztt, akaratja nélkül a’ megholthoz érkezék, ’s meglátván az ijedés miatt elnémult atyját ’s a’ halavány-képű anyát az atyja’ karjai között, így kiálta: Őtet én öltem-meg! reszkessetek e szóra! Én öltem-meg őtet! Átkozott légyen az óra mellyben, te férfi, hitvesedet megöleléd hogy engemet nemzz! átkozott az óra mellyben, te asszonyi-állat, engem szültél! Én öltem-meg! Ezt ordítá, ’s szaladt.

Így űl két szerelmes, kik egymást feddtelenségek miatt szerették, midőn felettek fekete borúlat fedi-el az eget; szent kezeket redőlnek az ég felé ’s megtartásért esedeznek; de íme csattan az ég, ’s a’ fellobbant súgár fúlasztó gőzzel csap elikbe; ott űlnek egymásra-támaszkodva, de élet nélkkül, pedig élni látszanak. Ádám tért elébb magához. Hol vagyok én? ezt rebegé; mint reszket minden tetemem! Isten! ah imhol fekszik a’ mi kedves gyermekünk! Melly szerencsétlen atya vagyok én! ’S őtet a’ bátyja ölte-meg; úgy kiáltotta önnmaga, ’s átkozott bennünket, ’s szaladt. Miért nem öltök meg engemet is, irtóztató gyötrelmeim! Fiam az a’ ki megátkozott: a’ ki itt vérében fekszik, az is fiam. Én boldogtalan! mennyi nyomoruságot, mennyi gyötrelmet vontam magamra ’s maradékaimra! O Ábel! kedves fiam Ábel! ’S te én Szerelmesem, o Éva, nem fogsz e felébredni hogy inségednek egész sullyát érezzed? megholtál e te is karjaim között? ’s én magamban maradék ez inségre? De oh Isten, nem fakad az én szám tiszteletlen panaszokra a’ te végezéseid ellen. A’ halál’ hideg borzasztásait érzem; elhatnak színtén vesémig, elalszik szemem. Idvez légy nékem, halál, minden kínjaiddal! O Isten! O Ábel! o fiam Ábel! Így jajgatott, reá borult a’ megholtra, ’s halotti veréjték csorgott könnyei közzé. ’S te ismét felébredsz, o Éva, hogy inségednek minden sullyát érezzd, ’s szemeid újra megnyilnak? monda most. Melly tekintet ez könnyeid közzül, kedves társa inségeimnek!

Ádám! felele Éva elható szózattal; eltávozott e a’ gyilkos? Átkozódásai többé nem dörgenek füleimben. Ő bennünket megátkozott. Átkozz, ha tetszik, kegyetlen! de csak engem átkozz. Én boldogtalan! én vétkeztem elsőben! O Ábel! o szeretett gyermek! Ezt mondván, a’ holtra rogyott Ádámjának karjai közzül. Fiam, kiálta; édes fiam! ’s kínosan fetrengett a’ már megmeredt tetemeken. Oh Isten, az ő szemei többé nem néznek reám! Fiam, fiam, serkenj-fel! Ah, hasztalan’ kiáltom őtet; nem hallja kiáltásomat; megholt! Ez, ez íme a’ halál! Ime ez az a’ halál mellyet az Úr bűneinknek büntetéséül küldött reánk. ’S én, én vétkeztem elsőben! Oh férj, kínzó vádam nékem mindeggyike a’ te könyűidnek. Te általam csábítattál-el. Tőlem kívánd-vissza gyermekednek vérét, síránkozó atya; tőlem kívánjátok az elvesztett kedves testvért, síránkozó gyermekeim; engem, engem átkozz, testvérednek gyilkosa, mert én vétkeztem elsőben. Oh fiam engem vádol a’ te véred, boldogtalan anyát! Így síránkozék Éva, ’s könyűji végigcsorogtak a’ megholtan.

Kibeszéllhetetlen kínnal eltölt szemekkel néze most Ádám az ő hitvesére, ezt mondá neki: Oh mint gyötresz te engem, szeretett társ. Kényszerítlek e’ közös fájdalomra, visszonos szeretetünkre kényszerítlek, kedves Éva, szűnj-meg magadat vádlani; ne szaggassd e’ panaszokkal szivemet. Te is vétkeztél ’s én is vétkeztem; mind ketten érezzük bűnünknek büntetését; azonban az a’ nagy Isten a’ kit megbántottunk, az az igazságos Isten a’ ki bennünket ver, kegyelemnek szemeivel pillant-le mireánk bűnösökre onnan felülről. Úgy vagyon, irgalomnak Istene te megengeded hogy a’ bűnös az ő inségéből hozzád felkiáltson; te őtet nem semmíted-el egészen. Éva, örökké fogunk élni: a’ halálnak nincs hatalma a’ lelken, ha ezt a’ sárhajlékot öszvebonthatja is; ’s ha a’ lélek megtartja feddtelenségét, ha azt teljesíti mit Isten hagyott, örök boldogság lészen jutalma. Ez édes vígasztalás nékünk most, midőn kedves fiunkat siratjuk. De ah! őtet testvére ölte-meg! Hol lelhetünk erre vígasztalást!

Megholtál, kedves gyermekünk! kiálta Éva, ’s újra fakadtanak könyűji; néked ez az irtózatos halál útat nyitott az élet’ nyomorúságaiból. Ah, ne óhajtsuk e hogy mi is követhessünk! Te megszabdultál a’ kínok közzül, mi pedig közöttök maradánk! Ah, mint omlott-öszve lelkének szép sátora! A’ gyermeki hűség’ nyájas mosolygásai ez elsápadt, vérrel-elfutott orczákról elreppentenek; szájából ezután nem ömledeznek angyali beszédek; e’ meredt szem többé nem hullatja öröm’ könyűjit, mint akkor hullatta volt midőn anyai szeretetem’ jelenségeit, ’s az ő szívének nemes voltán támadt örömeimet szemlélheté. Ah, melly mélységbe süllyedénk a’ nyomorúságnak! O bűn, melly irtóztató a’ te képed! melly rettenetes ábrázatokban jelennek-meg a’ te következéseid! Ábel! kedves Ábel! én vagyok a’ te anyád, a’ te szerencsétlen anyád! És még is gyilkosodnak is anyja vagyok. Ezt mondotta Éva, ’s eldőlt a’ meg hidegedett test felett. Sok ideig feküdt a’ testen, ’s nem adta semmi jelét az életnek, midőn Ádám ekképen szakasztá félbe e’ szomoru hallgatást: Én boltogtalan! be bús, be puszta itt minden körűlöttem. Kibeszéllhetetlen inség szállotta-meg mindenfelé a’ természetet. Ah, oda van a’ ki az én életemet vígasztalásokkal, édes örömekkel ’s boldog reményekkel éleszgette! Eldőlt a’ gyámol mellyen reményeim nyúgodtanak. Szent Isten a’ te egeidben, bocsássd-meg a’ nyavalyás bűnösnek ha ő fajdalmában kesereg, kínlódik, mint az a’ féreg kínlódik a’ porban, kit az útas’ lábai megtapostanak!

Ezt mondotta Ádám, ’s halavány képpel ’s némán álla. Így áll a’ Kesergés’ márványszobra a’ Megholtnak medenczéje felett a’ kupressz’ setét árnyában. Feje magától süllyedt a’ bús látvány helye felé. Rettenetes csend lepte-meg azt. Ádám a’ legmélyebb megindúlással látta nőjének szenvedéseit, ’s magához szorítván őtet, így szólla. Éva, kedves nőm, ébredj-fel ez iszonyu kínokból! Vessd reám is szemeidet ’s ne roskadj-el sullyod alatt. A’ fájdalom mind elfojtja e szívednek érzéseit énerántam, férjed eránt? Oh vessd-fel reám is szemeidet, kedves társam! Illő hogy a’ halál’ iszonyatos ijedelmeit ’s hálátalanságunk’ szomoru következését érezzük: de vígasztalhatatlanúl elcsüggedni vétek, és annyi, mintha az örök Igazságot azzal vádolnánk hogy bennünket érdemünk felett büntet. Ébredj-fel e’ csüggedő gyötrelmeidből, Éva, hogy az Úr tőlünk méltatlanoktól el ne vonja a’ vígasztalás’ kútfejeit. Így szóllott Ádám; ’s Éva az ő arczát a’ holtról felemelte Ádámra, ’s fel Ádámról az égre. Bocsáss-meg, Isten, énnékem bűnösnek! így kiálta most; bocsáss-meg énnékem te is, kedves férj! Kibeszéllhetetlenek az én gyötrelmeim. És te engem még is szeretsz, engem minden inségnek okát! ’s okát e’ gyilkosságnak, e’ kiöntött ártatlan vérnek is! Ádám, oh hadd sírjam-ki magamat a’ te karjaidon! hadd feresszem könyűimmel e’ holt testet, ’s hadd sírjak e’ vércseppek közzé! Így szólla, ’s tenyerébe nyomá elázott orczájit.

Igy sírtak, így keseregtek ők, ’s íme előttök eggy ragyogó alak lebegett a’ mezőben. A’ hova a’ ragyogó alak lépett, a’ virágok költek-ki a’ földből; béke űlt a’ tündöklő homlokon, ’s enyhítő nyájasság szemeinek fényében ’s ajakinak ’s orczájinak mennyei szépségén. A’ deli termeten eggy fejér lepel lebegett, fejérbb és tisztább mint az ezüst felhők midőn körülfogják a’ holdat, ’s repdeső hajtékokban folya-széllyel. Így járdallt a’ mennyei alak, ’s szebb ékbe öltözteté a’ táj’ kedves zöldjét mindenfelé maga körül. Éva! monda Ádám; emeld-fel könnyező szemeidet, ’s fojtsd-el szívednek minden jajait; lássd közelíteni ama’ mennyei alakot; lássd őtet vígasztalást-öntő nyájassággal közelíteni felénk. Az én bánatom’ mélyébe már hatnak a’ reménynek súgárjai. Ne sírj, Kedves! kelj-fel, jer, menjünk a’ mennyei követ elébe. ’S Éva férjének vállaira hajolva méne elébb, ’s az Angyal előttök álla.

Álmélkodással nézett az Angyal eggy ideig az első halottra, azután mennyei nyájassággal Ádám felé fordult és az Ádám’ karjai közzé dölt Éva felé, ’s ragyogásából szelíd fény folyt-által reájok. ’S mostan a’ legkedvesbb zengéssel ezt mondá nekiek: Áldás tireátok a’ magasságból kik magzatotoknak meghidegült tetemei felett itten síránkoztok. A’ Mindenható megengedte hogy hozzátok szállhassak keserűségtekben. A’ körültetek lebegő Angyalok köztt nem kedvelte úgy eggy is e’ ti fiatokat mint én, és ha az Úr elválni nem kényszerített volna tőle, véle múlattam volna szüntelen. Én voltam a’ ki, midőn az ő szép lelke, felmelegülve a’ jónak mély érzésétől, örömkönnyekre fakadt, vagy midőn hymnekre ömledezett, mellyeket az Angyalok’ serge eggyütt énekelt ővele, elméjébe angyali gondolatokat sugallottam, a’ mint azok emberi elmébe szállhatnak. Ne sírjatok vígasztalhatatlanul halálán mintha ő egészen megszűnt volna lenni; mert halhatatlan lelkeket nem illet vígasztalhatatlan kesergés. Az ő lelkét a’ halál kiszabadította a’ test’ bilincseiből, ’s ő mostan boldog, boldogabb mint a’ hogy’ azt a’ porlakta lélek képzelni tudja, ’s az Angyalok köztt él, ’s közelébb vagyon Istenhez. Sirassátok őtet, szerelmeseim, de ne vígasztalhatatlan kesergéssel. Nem lesztek sokáig különszakasztva egymástól; a’ halál titeket utána viszen nekie. Külömböző alakban fog ugyan mindenitekhez közelíteni, de ő kegyesnek minden alakban rég olta várt barát. Ádám, add e’ rothadandó testet a’ földnek, áss gödröt, tedd belé, ’s hányj agyagot reá; így akarja azt az Úr. Ezt mondá az Angyal, ’s mennyei kellemmel tekinte még eggyszer reájok. E’ tekintet felemelinté lelkeiket a’ bánatból. Így enyhíti a’ lankadt útazót a’ tisztán-hömpelygő forrás’ vize; rég olta jön immár a’ puszták’ forró homokjain, immár majd elalélt a’ szomúság miatt: de most meglátja a’ forrást melly ezüst habokkal csereg felé, ’s megpihen és felvídúl, mert csergő futása olly tájékra vezérli tekintetét hol a’ természetnek minden szépségei mosolyganak reá. Ott fogja őtet árnyába venni a’ nyájas házigazda, ’s mindennemü enyhűletekkel vendégli-meg.

’S Ádám felháborodott szemekkel pillanta a’ széllyjelfoszló ragyogványba, ’s ezt mondá: Légy áldott a’ mi lelkeinktől, mennyei barátunk! O Isten, melly nagy a’ te irgalmad! te letekintesz a’ mi nyomorúságainkra, ’s parancsolsz Angyalaidnak, hogy bennünket keserűségünkben vígasztaljanak. ’S mi fetrengünk e jajgatva a’ porban? mi csüggedjünk e el mint megvetettek, holott jelenléted környülölel, ’s te keggyel pillantasz reánk, ’s a’ körülttünk lebdeső Angyalok minden nyögéseinket hallják? A’ mi lelkeink fakadozzanak e gyáva panaszokra hogy tövisek borítják rövid útunkat? holott ők halhatatlanok, ’s véget nem ismerő boldogságoknak sietnek e’ rövid úton ellenébe. A’ megboldogultnak ugyan tartozunk könyűkkel; ő ki vagyon tépve ez életben karjaink közzül; de még inkább tartozunk azokkal az ő gyilkosának. Oh Isten, melly nagy volna az én atyai örömem, ha te őtet nem vetnéd-el egészen a’ te színed elől, mert ő az első azok köztt kik ágyékomból származtanak, ő az első a’ kit Éva fájdalmak között szűlt! De kételkedhetünk e, kedves társ, így szólla továbbá Évához fordítván síró szemeit, hogy a’ kegyelem’ Istene őtet vissza-fogadja irgalmaiba, ha érette szűnet nélkül fogunk esedezni? Nem volnánk méltók kifogyhatatlan jóságára mellyel bennünket hálátlanok, engedetleneket, magától el nem taszíta, mellyel nékünk megfoghatatlan ígéreteit tevé, midőn tőle, a’ legirtóztatóbb rettegések köztt, kárhoztatást vártunk, nem kegyelmet. Ne késsünk teljesíteni a’ mit az Úr’ hagya, kedves hűm! elviszem e’ kedves halottat a’ mi hajlékunkhoz, ’s porát megadom a’ földnek. Te Kedves! felele mély sóhajtással Éva; lelkem a’ te bátorításodra kifejti magát az ő fájdalmaiból; oh élessz, élessz engemet, ha a’ bánat ismét reám rohan és lever! Gyenge vagyok én magam állani, ’s terajtad kell tartózkodnom, mint a’ gyenge repkény tartózkodik a’ tölgy’ erős törzsökén. Ádám pedig a’ testet felvevé vállaira, ’s sírt a’ szomoru teher alatt. Éva Ádámon tartózkodva

tartózkodvs

zokogott. Így mentek hajlékok felé.

ÖTÖDIK ÉNEK.

Thirza nyugtalan alvásból serkene-fel. Megrettenve szökött-ki gyapjúpárnái

gyapjupárnji

közzül: Így szökik-fel a’ megrettent vándor, ki fáradtan feküdt-le a’ védő kőszál alatt, álomban reá szakad a’ magas kőszál; jó Angyala intette volt meg hogy kelne fel; megrendűl; szakad a’ kőszál; ő mindenfelé keresi vándortársát, ’s még nem tudja hogy az halva fekszik a’ kőszál alatt. Így rettene-fel Thirza, ’s ezt mondá: Melly ijesztő képezetek mentek-el énelőttem álmomban! homályos képezetek; nem értem őket nem tudom őket megnevezni. Idvez légy nékem, szép fénye a’ reggelnek! te elkergetéd őket homlokomról. Idvez légy te is legkedvesbb gondom nékem, te kert, és ti ékes virágok itt körülttem! a’ ti sokszerü reggeli illatotok élessze-fel fáradt főmet. ’S ti víg lakosai a’ bokroknak! elegyedjék a’ ti szózatotok közzé az én szózatom, ’s az én hálám, az én magasztalásom eggyütt hasson-fel az Úr’ elébe a’ megújúlt egész természet’ áldozatjával. Ekkor a’ kalibából kiméne a’ virágok közzé; De még aggodalom űl mellyemben; így folytatá szavait. Mit jelent ez a’ szokatlan aggodalom? Nem foghatom-meg. Ollyan, mint mikor a’ borúlat, öszvecsoportozott hegyek gyanánt, az eget ellepi, ’s az örömnek minden szózatja elhal, ’s az elijedt körny fergeteget vár magára. Hol vagy Ábel, hímem, testvérem, fele lelkemnek! Karjaid közzé sietek, üldözve gyilkoló gondjaimtól, mint az siet a’ ki éjjel magányos setét erdőben tévelyeg, ha lábainak szárnyakat ád a’ rettegés.

Ezt mondotta ő, ’s ment, ’ meglátta Méhalát, kijőni hajlékából ’s e’ kedves testvérének feléje sietni. Légy áldott nekem, szeretett Thirza! így szóllította-meg. Hova visznek téged siető lábaid? hova mégy lebdeső hajjal hogy beléjek most virágokat sem fonál?

Hívemnek karjaiba sietek, felele Thirza. Szörnyü ijedelmek kínzottak álmomban, ’s azoknak emlékezete a’ miket láttam, még most sem szűnt-meg lelkemet rettegtetni. Ah, annak karjai köztt a’ kit lelkem szeret, elenyésznek e’ gondok, bár a’ szép tavasz ’s a’ természetnek minden mosolygása elégtelen is elűzésekre.

Kainnak hitvese erre ezt felelé, ’s mélyen sóhajtozék: Én nem vagyok olly boldog mint te vagy, én szerelmesem; nékem vígasztalást nem férjemnek ölelései köztt, hanem szüléink’ szeretetében kell keresnem, és a’ tiédben, kedves testvér, ’s a’ te szelíd hímedében. Csak a’ ti társaságtokban feledem én a’ bánatot mellyet halmozva gyüjt főmre Kain. Ah, a’ természet neki csak bánatnak forrása, ’s neki a’ gond mellyet tőle gazdag termésiért kíván mezeje, elviselhetetlen tehernek látszik! ’S oh mint gyötör engem az ő elcsendesíthetetlen haragja a’ jámbor Ábel ellen!

Méhala sírt, lágyszívü testvére pedig reszketve-könnyező szemekkel megölelte őtet, ’s ezt mondá: O kedves, tudnád csak, melly sok könnyeket fakaszt e’ gond az én szemeimből és az én híveméiből az éjek’ álmatlan órájiban! ’s ollyankor tördeljük kezeinket, ’s felsírunk az Irgalmazóhoz, érette és magunkért. Oh, ha az ő végetlen jóságának eggy súgára a’ Kain’ lelkéből elkergetné valaha azon gyomtermesztő árnyékokat mellyek abban minden jobb gondolatot, minden szelíd szép érzést elfojtanak! Úgy hajlékaink körül ismét kies nyugalom fogna virítani, ’s jó szüleinknek homlokjaikról elszállana az aggasztó bánat.

Erre most a’ síránkozó Méhala ezt felelé: Én is azért könyörgök szüntelen’ az Úrhoz, kedves testvér! ’S hány ízben lel engemet elázva titkos könyűimtől a’ felkelő hajnal midőn álmatlan’ töltöttem a’ hosszú éjeket, ’s egész éjszakánként esdeklettem az Úr előtt, hogy szívét lágyítsa-meg. ’S ollykor, mídőn kifakadt jajaim álmát elverik, felserken oldalom mellett alvásából, dörgő szózattal fedd hogy a’ nyugalom’ enyhítését tőle elűzöm mellynél neki, úgy mondja azt egyéb örömet úgy sem hagya a’ bosszúló. Ezért könyörgök én szüntelen’ házi-foglalatosságaim közzül fel az ég felé; ’s ártatlan gyermekeim eggyütt sírnak velem, látván hogy én sírok, ’s azt kérdik, miért sírok. Ah Thirza fonnyadok keservemben, mint a’ virág fonnyad mellytől eggy felébe-borult fekete-lombu ág mind a’ harmatot elvonja mind a’ nap’ súgárát. Még virradta előtt kiméne a’ kalibából; és oh melly dult ábrázattal méne! A’ harag soha nem űlt rettenetesbben homlokán; vad tüzet szikráztak vérbe-kevert szemei az öszvecsikart szemöld alól: szidalmakra fakadva ment-ki a’ küszöbön; hallám szidalmait ’s döbögtem belé; átkozta születésének óráját, ’s azzal idvezlette a’ hajnalt. Néha ugyan felvídámodik lelke, ’s te tudod, kedves Thirza, melly szívesen sír ollyankor, mint bánja vadonságát, ’s mint követ hogy elkeserítette napjainkat. De ah! ismét visszadől szokott kedvetlenségébe; mint midőn a’ télnek bús napjaiban a’ nap nyájasan alápillan, de ismét tolakodnak a’ felhők, ’s a’ szép fény elborúl. Azonban ne csüggedjünk-el; higyjük hogy a’ kegyelem’ Istene meghallgatja kéréseinket, ’s szívének megadja a’ vídámságot. Én ugyan szüntelenűl táplálom e’ reményt.

Így Méhala. De Thirza felrettenve ’s elholt ábrázzal fülelt a’ szomszéd bokrok felé. Mi bús hangzatok jőnek e’ fák felől? ezt kérdé, ’s remegett minden teteme; így még soha nem panaszkodott a’ fájdalom. Ím ama’ fák felől. Méhala, ah! közelít e’ nyögdelés. Isten! De most elalélva roskadt-öszve testvérének karjain.

Ádám elszédülve fájdalmában ’s tántorgó léptekkel jőve-ki a’ fák alól, ’s vállán hozta bús terhét. Éva elholt néma bánattal lépdele férje mellett. Kínos rándúlatokban vetegette-fel elsápadt arczát, ’s a’ véres holt-testre tekinte, ’s ismét könnyeket-csepegő fürtjei közzé rejtette-el azt.

Halálnak színével elöntve fekvék Thirza Méhalának karjai köztt. De Méhala is öszveroskadt terhe alatt; reszketve minden tetemeiben, nem tarthatta-meg bágyadó testvérét. Mint midőn három virító leány a’ szép nyári nap’ estvéjén öszvefont karral mégyen ki a’ sárgafejü kalászok’ mezejére; vígan szaladoznak ők a’ sárgafejü kalászok között, ’s nem tartanak veszélytől; de most csattan az ég, ’s a’ mennykő eleikbe csap; eldőlnek réműlésekben; végre ketteje feleszmél ’s maga előtt látja társoknak hamurakását. Így eszméle-fel a’ két hölgytestvér irtóztató réműléséből, ’s a’ megöltre pillantott, Ádám leterítette őtet a’ fűre, ’s karjaiba szorítva tartotta síránkozó hitvesét hogy szertelen fájdalmában el ne aléljon. Hol vagyok? kérdé igen későn Thirza; Isten! hol vagyok? Ábel! ah, miért kelle nékem ismét életre serkennem! Oh én boldogtalan! Méhala, ah imhol fekszik ő! Oh én boldogtalan! miért kelle nékem ismét életre serkennem!

Kedves Thirza, ne engedd magad’ e’ rettenetes gondolat által elnyommasztatni, noha az engem is elnyommaszt! ezt mondá rebegő szózattal Méhala. De ah! te ismét roskadsz. Ébredj-fel, én Thirzám! menjünk közelébb hozzá; még nem vagyunk bizonyosak ha megholt e. Jer, a’ te szavad, a’ te csókjaid őtet ismét felserkentik.

Így szólla a’ két testvér, ’s most, egymásra támaszkodva, reszketve és erő nélkül, a’ megholt felé szédelegtek. Oh az atyám! oh az anyám! mint olvadnak könnyekké! reszketek! Ezt mondá Thirza, ’s elért a’ meghidegült testhez. Ábel! Ábel! kedves! te én boldogságom! te én életem ’s mindenem! kelj-fel! Ah, nem kél! Ábel, halld-meg jajgatásimat, halld-meg, oh halld-meg feledet! Mostan pedig a’ hideg testre ömlött; meg akarta azt ölelni, de hanyatt dőlt, és sikoltott, meglátván a’ csorgó vért ’s az öszvezúzött homlokot. Ott feküdt, meredt szemekkel, némán, ’s mintegy élet nélkül. Mellette Méhala síránkozék, kezeit tördelé, ázott szemeket emele az égre, majd megint a’ holtan nyúla-el, ’s azt föröszté keserves könyhullatásaival.

Ádám látta az ő gyötrelmeket; sírt, ’s vígasztalást akara csepegtetni szíveikbe. Gyermekeim, ugymond; o Méhala és te Thirza! oh ha fájdalmaitokat enyhíthetném! Ne sírjatok vígasztalhatatlan kesergéssel. Midőn úgy én sírtam volt a’ test felett Évával, eggy Angyal mennyei szépségében felénk jöve, ’s enyhítést hoza nekünk az Úrtól. Ne sírjatok, ugymonda, vigasztalhatatlanul, mintha őtet örökre elvesztettétek volna. Temessd-el az ő porsátorát; lelke megszabadult bilincseiből; ő boldog, boldogabb mint a’ hogy’ azt a’ porlakta lélek megfoghatná. Kevés ideig lesztek-el nélküle, de azután eggyütt ővéle boldogabbak lesztek, mint a’ hogy’ azt a’ porlakta lélek megfoghatja. Így szóllott hozzánk az Angyal. Engedjetek az Úr’ szavának, édeseim, ’s ne bántsátok-meg őtet vígasztalhatatlan sírástokkal.

Thirza még elalélva ’s szótalan’ űle, de Méhala, kezeit feje felett tördelvén, ezt mondá az atyjának: Hagyj sírni, atyám! oh, hagyj sírni minket! Ki nézhetné e’ testet hogy sírásra ne fakadjon! Ábel, Ábel te minden mi örömünk, te minden mi gyönyörüségünk, te minket elhagyál, ’s ezután legkedvesbb foglalatosságunk az lészen hogy utánad sírunk valamíg a’ halál minket is elviszen. Te azon boldogságba költözél-el mellynek bizodalma téged olly gyakor szent könnyekre fakaszgatott, és a’ mellyet most nyugtalan’ várunk mi is. Sírni fogunk utánad e’ halál’ árnyékában. Ábel, Ábel, a’ halál téged elragada a’ mi karjaink közzül! ’s ezután az lészen legkedvesbb foglalatosságunk hogy addig sírunk utánad, míg az minket is elragad. Kain hol valál te midőn az öcséd meghala? Oh, ha még testvéri szeretettel szorítottad volna karjaid közzé, ha még áldását kérted volna elhalásakor, oh, ő tégedet megfogott volna hullongó karjaival ölelni, ő tégedet még áldott volna. Melly vígasztalás, melly enyhűlés lett volna az neked jövendőben! De anyám, mit jelent ez a’ tebenned újonnan támadó gyötrelem? atyám, melly irtózatos kín terjed-el arczodon? Gyászos sejdítés! hol van ő Ádám? Éva, hol Kain, az én férjem?

Éva eldölt fájdalmai miatt, ’s ezt felelé a’ kérdőnek: Ki tudja meddig űzi a’ bosszúállás a’ boldogtalant! Ah Isten! ő, a’ boldogtalan! Ő… rettegek kimondani. Irtóztató gondolat, hogy őtet én szűltem! tépd-öszve, irtóztató gondolat, belrészeimet, hogy őtet én szűltem, hogy én vagyok az a’ szerencsétlen anya! Méhala, elijedve, ezt felelé: Mondd-ki, anyám, a’ szót melly engemet öszverontson, mondd-ki egészen! Mondd-ki te azt, atyám! Ne kíméljetek. Kain! o Kain! o kibeszéllhetetlen gyötrelem! Megölte Ábelt, o Méhala! Thirza, Ábelt Kain ölte-meg! mondá Éva, ’s a’ nagy fájdalom megfosztotta szavától.

Néma irtózásban remegett Kainnak hitvese; a’ megmeredt szem nem önte többé könnyeket; hideg veréjték csorgott alá homlokáról; a’ halvány ajakok reszkettenek. Megölte testvérét! igy kiálta-fel mostan; az én férjem Kain megölte testvérét! Kín, ölj-meg; hadd haljak-meg én is. Hol vagy te, gyilkos? hova üldöz irtóztató tetted? Az Úr’ villámja bosszulta e meg a’ kiöntött rokonvért? Nem vagy e többé, boldogtalan! ’s ha vagy, hol vagy most? hova kerget a’ kétségbe-esés? Igy keserge Méhala, ’s tépdelte hajait.

Undok vérontó! Így fakada-ki most Thirzának fájdalma; miként ölhetéd-meg e’ jámbort, e’ szelíd testvéredet, ki szeretettel eltölt szemekkel néze téged még midőn a’ gyilkos ütést reája méréd is. Kain légy átkozott te magad! légyen átkozott… Ne átkozzd kíáltá Méhala! ne átkozzd őtet! ő nékem férjem, néked testvéred. Sőt boruljunk a’ porba, ’s imádjuk az Urat hogy irgalmazzon neki. Dühének szelíd áldozatja a’ te szeretetre-méltó Ábeled, eldölvén sujtó csapásai alatt, bizonyosan szánva nézett őreá, bizonyosan áldotta őtet; mostan pedig az Örökkévaló’ széke előtt könyörög hogy vétke engedtessék-el. Ne átkozzd férjemet, én testvérem! sőt könyörgésünk hasson-fel az Úr’ elébe, ’s eggyesüljön ott a’ mi kedvesünknek engesztelő áldozatjával!

Hova ragadoz engem szertelen fájdalmam! mondá most a’ szerencsétlen Thirza. Én nem átkoztam a’ boldogtalant; ’s leborulván férjének holt testére, csókolta vérrel-ázott orczájit ’s az elhidegült ajakokat. Sokáig fetrengett ott néma fájdalmában, ’s végre, fuldoklva, ezt mondá: Ah, miért nem engedtetett nékem hidegűlő ajakidat csókolnom, te Kedves, midőn lerogytál! miért nem hallhatám ajakidról még eggyszer a’ kedves bíztatást hogy engemet szeretsz! Elhaló szemeid még reám fogtak volna pillantani, ’s boldog voltam volna ha eggyütt halhattam volna veled. Oh, bár most halhatnék-meg, hogy tetemim a’ tieid mellett fekhetnének! Ime én itt iszonyu inségben maradok hátra! A’ mi eddig gyönyörködtetett, ezután szomorítani fog. Árnyékos ernyők, tirólatok énreám ennekutána remegés és bánat fog szóllani, ’s úgy fog tetszeni nekem, mintha kedves alkonyotok tőlem ezt kérdené: Hova lett a’ ki téged elragadtatva ölelt a’ mi fedelünk alatt? A’ csergő patakok ezt kérdik: Árva nő, hol szerelmesed? Ah, én a’ ti árnyéktokban, a’ ti széleiteken ezután csak keservemet fogom sírni, ezután csak jajgatni fogok! Örökre, ah örökre elhagyott ő engemet! Látni fogom őtet szűnetlen’ szűnetlen’ fogom e’ meredt, ez elaludt szemeket látni, ’s a’ halálnak e’ sápadt színét, és tégedet homlok’ vére ’s ezt itt e’ halvány orczákon! Oh folyjatok, könnyek! folyjatok szűntelen’ ez elhervadt hideg testre! Méltó vala ez eggykor a’ maga’ szépsége miatt hogy illy szép lélek által lakattassék; ez a’ lélek mosolygott a’ szelíd szemekből, ez a’ szép orczákon és az ő szózatos ajkain. Most elhagyta szép szállását, mert tisztább volt mint hogy halandók köztt tovább lakhassék; mint hogy tovább enyém lehessen. Oh folyjatok, könnyek! folyjatok szűnet nélkül az elhervadt hideg testre, míg majdan az én lelkem is elhullatja porát ’s az ő pora mellett hagyja-el.

Így kesergett Thirza, ’s elborította könyűivel férjének holt testét. Éva kétszerezve érzé kínjait, látván mit szenvednek leányai. Gyermekeim, mondá; a’ ti kínjaitok szaggatják az én szívemet; azok nekem mardosó vádlóim, mert én hoztam a’ világra a’ bűnt, az átkot, a’ halált. Oh szánjatok-meg engemet, kesergő anyát, ’s bocsássatok-meg annak a’ ki titeket fájdalmak között szűlt. Midőn ezt mondaná, a’ két leány térdeihez borult, ’s ezt kiáltá-fel anyjokhoz: Azon kínokra mellyekkel te minket szűltél, kényszerítünk, o Éva, némítsd-meg e’ magad’-terhelő vádakat, ’s gyötrelminket ne neveld újabb gyötrelmekkel. Ne nevezzd könyűinket, jajainkat vádaknak. Oh ha parancsolhatnánk nékiek hogy ne folyjanak, mellyünkből eggy sóhajtás sem reppenne-ki többé, úgy eggy könny sem csordulna-ki többé szemeinkből. De miként állhatnánk ellent a’ leghűbb szeretet’ és a’ természet’ szavának? E’ könyűket a’ kettő kívánja. Ádám pedig ezt mondá: Ne késsünk tovább teljesíteni a’ mit az Úr parancsola: adjuk-vissza az anyaföldnek a’ maga’ porát. Az idő melly mínden sebet meggyógyít, és a’ győzedelmeskedő értelem, enyhébbé teendi fájdalmunkat; ollyan lészen az mint a’ menyasszony’ sóhajtása, midőn nyugtalan várja a’ napot melly őtet a’ szeretett ifjúnak karjai közzé viszi. ’S neki ezt felelé Thirza, ’s felpillanta reá: Add-meg tehát porát az anyaföldnek, atyám. De engedd, hadd sírjak még eggyszer felette, ’s úgy osztán tedd a’ mit az Úr parancsola. Ezt mondván, kiterjesztett karral ömlött a’ testnek felibe.

Ádám most sírt ásott a’ földnek kebelében, ’s Éva és Méhala mellette állottanak. Azonban Kainnak ártatlan kisdedei előjövének kalibájokból, ’s kézen fogva közelítettek ezekhez. Józiász, monda az aranyüstökü Éliel; mit jelent e’ nyögdelet? jer, menjünk oda közelébb. Nézzd, oh nézzd mint fekszik ott Ábel, halaványan és véres fürtökkel, mint az áldozatra megölt bárány. Kedves Éliel, monda az ifjabb Józiász; nézzd Thirzát, mint hajlott felébe, mint síránkozik; de Ábelnek szemei most nem pillantanak reá. Jer, távozzunk innen; irtózom ezt nézni; jer, menjünk-el Thirza mellett, a’ mi síránkozó kedves anyánkhoz. ’S a’ kisdedek elmentek Thirza mellett, ’s síránkozó kedves anyjokhoz simultak. Anyánk! így szóllították-meg; mit sírtok ti itt mindnyájan? Mit fekszik itt Ábel mint az áldozat’ báránya? Méhala pedig megölelte a’ kisdedeket, ’s lesíra reájok, ’s ezt felelte nékiek: Az ő lelkét, fiaim, a’ halál kiszabadította a’ porból, ’s általvitte az örök boldoglétbe az Angyalok közzé. Tehát ő nem fog ismét felserkenni? kérdé Éliel, ’s zokogva sírt; tehát nem fog ismét felserkenni, az a’ jó Ábel ki bennünket olly szép dalokra tanítgata, ki bennünket olly igen szeretett? ő, a’ ki téged, Józiász, szembe ültetett-fel velem térdeire, ’s úgy beszéllé azon csuda-dolgokat a’ Teremtőről és az Angyalokról ’s a’ természetnek titkos míveiről, az többé nem fog e felserkenni? Oh, a’ mi szegény atyánk, mint fog ő síránkozni ha megtér holdjairól, ’s halva leli Ábelt! Így szólla a’ két kisded, ’s sírva rejtezett anyja’ köntösének hajtékiba melly czombjain végigömölve folyt alá.

’S Ádám megásta már a’ sírt. Ébredj-fel, Thirza! Kedves, ébredj-fel! ne késsünk megadni a’ földnek a’ mi övé; így parancsolta azt az Úr; engedjünk hagyásának. Ezt mondotta Ádám, hozzája lépett, ’s gyengéden megfogta kezét. Thirza felébrede; némán feküdt volt a’ testen. Eggy szent látványból ébrede-fel ő, ’s így szólla: Láttam az én Ábelemet; mennyei ragyogásban közelített felém. Ne sírj, én Szerelmesem, úgy monda; én boldog vagyok. Nem sokára te is általköltözöl a’ boldogság’ lakhelyébe, ’s ott többé nem lesz halál melly bennünket egymástól elszakasszon. Ezt mondá nékem, ’s mennyeisen mosolygott, ’s eltűnt, ’s mennyei világosság ömle-el a’ holott áll vala. Így beszéllé ezt a’ szeretetre-méltó özvegy, ’s szép lelkének nemes érzései ’s víg felbátorodás mosolygottak orczájiról. Temessd-el tehát, atyám, a’ porból-vett testet, ugymonda Ádámnak, ’s felkölt, ’s anyja és nénje mellé állott. Az anyja pedig, és a’ két bús testvér ábrázaikat szállongó hajaikba rejtették-el, mert Ádám a’ testet bárányoknak gyapjaikba tekergeté, ’s béeresztette a’ sírba, ’s földet hányt a’ test’ felébe. Könyörögjünk az Úrhoz, édes nőm és ti édes gyermekeim, mondá most Ádám, ’s boruljunk-le előtte itt a’ sír mellett. –’S leborultanak a’ sír mellett Éliel és Józiász, ’s az első atya mostan így könyörgött:

A’ ki magasan lakozol felettünk az egekben, Isten! Teremtő! örök Igazság és végetlen Kegyelem! íme itt fekszünk előtted annak sírja

sírje

körül a’ ki első sorvad a’ föld’ kebelében, ’s tehozzád kiáltunk-fel. Oh, hagyd felhatni tehozzád a’ mi kiáltásunkat! pillants kegyelemmel reánk a’ siralom’ völgyébe, a’ bűnös ember’ honnjába! Nagy a’ mi gonoszságunk, de a’ te végetlen kegyelmed még nagyobb. Mik vagyunk mi, tisztátlanok, teelőtted? és te még sem fordítod-el szemeidet mirólunk. Itt nyögünk, Isten, azon nagy inségben mellyet magunkra mi, magunk vontunk, ’s te szelíd irgalommal nézed inségünket. Megengeded hogy a’ bűnös felkiálthasson hozzád, mert te el nem

elnem

hagytad őtet. Áldassál örökre a’ te egeidben, te nagyirgalmu! Tégedet nem csak a’ mosolygó tavasz, tégedet nem csak az égnek vídám színe hirdet: hirdet tégedet a’ villámok’ ropogása is midőn fekete felhőkön nyargalnak; a’ forgószelek is hirdetnek tégedet, végig-üvöltvén a’ föld’ színén, ’s vész hozván és omló záport a’ földnek színére. Téged magasztaljon a’ mosolygó öröm! magasztaljanak a’ kesergés’ könyhullatásai! Láttuk őtet, a’ bűnnek gyermekét, a’ halált; rettenetes alakban jőve ő kunyhóinkba. Eggy irtózatos gonosztétel kézen-fogva vezette elő; a’ ki elsőben származott az én ágyékomból, az adta halálnak az ő öccsét. Oh, ne fordítsd-el éntőlem arczodat, midőn jóvoltodért könyörgök tehozzád! Ne vessd-el őtet egészen magadtól, örök kegyelem! Tekints reá, a’ bünösre, hogy lelke rettenjen-el a’ vétektől, hogy előtted a’ porban fetrengjen, sírjon, ’s szűnet nélkül kérje bocsánatodat. ’S ha majd szűnet nélkül kérendi bocsánatodat, ha vétke majd kimondhatatlan gyötrelmekkel kínzandja-el, oh csepegj vígasztalásnak magvait az ő inségébe! Isten! irgalomnak nagy Istene! ne vessd-meg a’ nyomorúnak jajgatását! Megástam a’ földet, ’s a’ könyhullatásokkal-áztatott földet reá hánytam az első sorvadónak tetemeire; halld-meg könyörgésünket! az az első sorvadónak sírja mellől hat-fel tehozzád! Oh hallgass-meg minket, szent és jó Isten! hallgass-meg az elsőszülöttért könyörgő sírásainkban, ’s ne hagyd őtet elenyészni haragodnak miatta! Hallgass-meg bennünket midőn az álmatlan éjeken hozzád felkiáltunk; midőn napnak felköltekor ’s napnak lementekor felkiáltunk hozzád! De áldassál a’ mi lelkeinktől örökkön-örökké! te a’ megöltnek lelkét felvetted magadhoz. A’ Halál elvette a’ maga’ zsengéjét. Utána mégyünk nekie, eggyikünk a’ másika után. Oh te, kinek pillantása az egeket teremté ’s eggy szózatja a’ földet, ezek el fognak mulni; az egek és a’ föld elmulnak; te pedig örökké vagy. Mi a’ porban élünk, ’s a’ por el fog enyészni: te pedig változhatatlan vagy, ’s bennünket felgyüjtesz magadhoz; a’ bánkodó bűnöst valamint az igazat, ki éjjeli könyűket sír hogy lelke az emberiség’ szennyeitől egészen még nem tiszta. Te őket mindnyájokat felgyüjtöd magadhoz hogy örökké örvendjenek, ’s légyenek tiszták mint az Angyalok. Mert te megígérted hogy az asszonyi-állat’ magva megtöri a’ kígyónak fejét. Ugrándozzál, föld! ’s te egész természet, dicsérd az Urat! Dicsérni fogunk mi tégedet, bár csoportosan kél fejeinkre kezedből a’ csapás. Az ember elesett, elvesztette méltóságát mellyre őtet az Úr teremtette volt; de ő nem vetett-el magától, örökre ’s kegyesen tekint reánk, még midőn ítéletet űl is felettünk. Elesett! az esett-el a’ kit ő boldognak teremtett vala; ’s midőn elesett, reszketve állott a’ bűnös, ’s megbukva a’ föld’ porában, kibeszélhetetlen félelmek között, átkot várt magára. Íme az egész természet innepli a’ nagy titkot, hogy a’ kígyónak feje megtörettetik. Mély titok vagy te, ’s tégedet szent homály fog-el a’ teremtettek’ látása elől, te, megengeszteltetése a’ bűnösnek az Istenséggel, illik e tehát minékünk bosszantó kesergéssel síránkoznunk itt a’ porban, hogy öröm és bánat váltja-fel életünknek álmát, míg az elközelítő halál a’ lelket felserkenésre szóllítja a’ megfertézett testből, ’s róla az érdemlett átok’ lánczait leszedi. Akkor előlép ő, nem rab többé, ha méltóságát nem feledte ’s szerette Istenét ki őtet végtelen csudáji ’s végtelen jósága által hűségre gyúlasztgatta. Oh látom a’ szent jövendőt! látom a’ kiket a’ halál általvezérlend! számtalan sokaság: tiszták mint azon lángok mellyeket az angyali sereg áldozatul gyujt a’ királyi-szék előtt; ottan állanak ők az Angyalok köztt, ’s örök háladalokat dallanak annak tiszteletére ki a’ széken űl. Oh mit érzek! mint emelkedik lelkem! Dicséretet rebeg ő tenéked, kifogyhatatlan jóság; őtet szent örömek’ elragadtatásai hánytatják; és ha a’ szerént érzene ’s gondolna is mint az elsője az Angyaloknak, csak rebegni fogná, csak némán fogná érzeni azokat.

Ekkoron elhallgata Ádám, ’s sokáig állott elcsendesedve; elcsendesedve voltanak véle eggyütt azok is kik a’ sír körül tördeltenek. A’ természet innepi csendben inneplette a’ szent látványt, ’s a’ derült egen csak eggy felhő sem úsza-el felettek.

Nem sokára eljöve az est, hűs alkonnyal ’s a’ legkiesbb nyúgalomban. Kain elmarczonglva a’ vádló lelkisméret és homályos rettegés által a’ vadon erdők köztt tévedezett. Eltikkadva, a’ kelő hold felé űle-le mostan, ’s így hangzott, végig az éj’ csendén, rettenetes ordítása: Amott kél a’ fekete hegyek megől fel a’ komor égre a’ tele hold, ’s fényt hint és nyugalmat mindenszerte. Nyugalmat lélegzik és enyhűlést minden a’ mi csillagokkal sűrűen elhintett boltozat alatt él: csak nem az ember! az ő lakjából jajok és kesergések kelnek az ég felé. Én istentelen! én vittem jajt és kesergést az ő lakjaikba! engem vádolnak e’ jajgatások, engem e’ szavai a’ gyötrelemnek. Ma halljátok-meg azt, csillagok! halld-meg azt, te hold, ’s sápadj-el még inkább ’s borulj-el! ma, oh légyen ez a’ ma átkozott! itta-meg a’ te húgod, a’ föld, az első megöltnek vérét! ’s én a’ ki itt nyavalygok, én adtam azt a’ vért, testvéremnek vérét, nekie! Oh, tagadjátok-meg ezután kedvező béhatásaitokat azon ugaroknak mellyeket szántok, azon tájéknak mellyen lakozom! Én öltem-meg testvéremet! Fedezz-el engem vastag homály! rejts-el a’ természet’ szemei elől! Lepledbe borulva futok-el inségemmel oda, hol a’ penészlepte fűben nem mégyen semmi ösvény, sivatag sziklák köztt lakozni, hol könyűk gyanánt csorog ’s szirtből a’ büszhödött víz; el az útálatos férgek’ és csúszók’ semlyékes lakjaik közzé, hol vadan öszvebomlott ágak rejtsék-el előlem az ég’ láthatását; kietlen szállásaiba az ormadaraknak és baglyoknak; ottan fogok én sírni, jajgatni, a’ földen fetrengeni. ’S mikoron az álom fekete szárnyairól ijedelmeket hintend-le reám, előttem fog megállani az ő képe, öszvetördelt homlokkal ’s vért-csepegő üstökével.

Így jajgata Kain az éj’ homályában, ’s mostan ellhallgata. Sokáig hallgatott így, elmerülve nyomorúságába, ’s az éj’ ijedt madara nem huhoga semmi hangot; csak eggy lassu mormorgás méne-végig a’ környéken. Mostan ismét szólla, ’s borzadozva tekinte-széllyel: Szánjatok-meg engemet, ti halmok itt körűlöttem! ligetek, keseregjetek! én boldogtalan vagyok; a’ legboldogtalanabbika mind azoknak a’ kik vagynak és ezután lesznek. Ah, a’ boldogtalan érdemes arra hogy szánattassék. Szánj-meg, szép de nekem többé nem szép természet! ti tanúji a’ kegyes többé! ő nekem nem lehet kegyes; ő nekem csak örök bosszúlóm! Ekkor újra elhallgata, és ismét megszóllalt: Oh, most már tudok sírni! eddig nem tudtam; most folynak könyűim; óhajtott jelei az enyhűlő inségnek. Bánat, te azelébb kétségbe-esés valál: most jajgató könyűkké vagy szelidülve. Oh folyjatok kedves könyűk! ’s te föld, szívd-fel őket, ezeket az én kimagyarázhatatlan inségem’ cseppjeit. Melly gondolat támad itt bennem? íme bővebben fakadnak könyűim. Elmégyek az ő lakjaikhoz, ’s meglátom még eggyszer a’ kesergőket, ’s még eggyszer megáldom. Megáldom e? ’s én áldom-meg? ah, bosszús szelek fogják félre fúni a’ kelletlen átkot. Őket, én istentelen, meg nem áldhatom. De elmégyek még is; megáldom őket, sírni fogok előttök, ’s úgy osztán eltávozom örökre. Tőled is el fogok távozni, Méhala, kedves nőm, és titőletek, gyermekeim. Tovább nem szóllhatott, elnémult, megindula a’ kalibák felé, ’s könnyeivel áztatta a’ magányos ösvényt.

’S mostan eggy zöldellő ernyő mellett méne-el; azt a’ megölt ültette volt eggy magas halom’ szelíd oldalán. Viríts, ugymond, midőn ültette, viríts enyhítő árnyakban felfelé, hogy a’ késő maradék a’ te alkonyodban beszéllhesse, hogy Éva itt foganá az ő elsőszülöttjét, hogy őtet, egyedül-töltött napjainak vígasztalását, itten idvezlé midőn megleve. Kainnak nevezte azt, ’s kibeszéllhetetlen gyönyörüséggel függött rajta, megcsókolá, ’s így szólla: Én téged az Úrtól vettelek. A’ vérrelmocskolt elfordított fővel méne-el most az ernyő mellett. Kínveréjték csorgott alá homlokáról; alig bírták tántorgó térdei. Így tántorog-el atyjának sírja mellett, a’ ki az éhező aggnak, midőn a’ mezőről megtért, mérget teve elébe, ha őtet most azon koszorúk’ zörgése és illatjai fogják-körül mellyeket hívebb leánytestvérei hamvmedenczéjére aggattanak. ’S mostan elhaladta az ernyőt, ’s közel ére hajlékaikhoz. A’ hold halvány fényt szóra, keresztül az azokat környülkerítő fák’ ágain, reájok, ’s bús csend nyugvék körűlöttek. Látta ezt a’ boldogtalan, sírt, tördelte kezeit, ’s sokáig némán állott. Kibeszéllhetetlen gyötrelem dagasztotta mellyét, ’s borzongva állott a’ puszta csendben. Melly lassu bánat foga itt szállást? ugymond; vagy talán e’ zizegései a’ fák’ gallyainak, nem sóhajtások e ezek? nem a’ kalibák’ éjjeli álmatlan gyötrelmeinek hergései e? Itt tébolygok, üldözve a’ pokoltól, itt tébolygok hozzátok én boldogtalan, a’ ki lakjaitoktól elkergettem az örömet, ’s gyötrelmeknek ’s bánatnak lakjaikká csináltam. És még is azt a’ levegőt merem szívni, mellyben a’ szomorkodók’ sóhajtása nyögdell? azon tájékra merek lépni melly a’ kegyesek’ bánatjoknak, ah az én gonoszságomon támadott bánatjoknak szenteltetett? Fuss innen, boldogtalan! ne fertézzd-meg ittléted által e’ szent tájat! Ah futok, én boldogtalan! De engedd, hogy csak kevés pillantatig láthassanak elcsüggedt szemeim; hogy még nehány könyűt hullathassak itt, hogy itt még eggyszer tördelhessem kezeimet, ’s úgy osztán mégyek. Áldás tirajtatok! légyen örök áldás rajtatok! én… ah én boldogtalan! majd azon szent nevezeteken szóllítálak vala meg benneteket mellyek a’ természet’ legédesbb lánczolásait festik! Oh hogy az éj’ homálya köztt minden bánat távoznék tőletek ’s az enyéimhez csatlódnék, ’ nevelné öldöklő gyötrelmeimnek nagy seregét! Bár-feledhetnétek engemet! bár örökre feledhetnétek azt kinek emlékezete benneteket minden lépten üldöz! Ah, irtózatos óhajtása a’ legmélyebb nyomoruságra süllyedtnek!

Így álla Kain az éj’ homályában, ’s zokogva sírt, ’s tördelte rengő kezeit, ’s tántorgó lépésekkel eggyszerre halla közelíteni valakit. Hideg borzadság, hasonló a’ haláléhoz, ment keresztül lelkén; futni akart, de reszketve nem futhatott, ’s ájultan dölt-el a’ bokor mellett.

Thirza ez éjében a’ bánatnak oda hagyá magányos nyoszolyáját, ’s által-ázva könyűjinek özönétől, kijöve férje’ sírja mellé, ’s leűlt a’ sír mellett a’ harmatos pázsiton. Meredten tekintettek szemei a’ csillagos égre; elnyult a’ síron, jajgatva kiáltozta férjének nevét; úgy kínlódott ottan mint az eltaposott féreg, ’s a’ felhányt agyag általázott könyűjitől. Itt fekszik, ugymond, az én nyugodalmam! Itt fekszik mindenike örömeimnek, itt ezen agyagrakás alatt melly könyűimet szopja! Ah nincs e nekem enyhűlés, nincs e nekem vígasztalás fenntartva a’ siralmak’ éjeiben? Oh folyjatok könyűim! ti vagytok az eggy enyhűlet, midőn benneteket egész óránként öntelek az ő halotti dombján, midőn e’ halotti csendben egész óránként nyögök! Láttalak ugyan, én kedvesem, mennyei ragyogványodban, ’s oh mi szép valál te ez új díszben! de neheztelhetsz e értte hogy utánad kesergek? ah, érzem én hogy te e’ nyomorúság’ honnjában örökre el vagy véve tőlem! Elaléltam sírásomban, csábulva döltem-el szerelmünk’ drága záloga mellett; annak szemeire enyhe álom szállott; ah, ő mosolyg szendergésében, ’s nem ismeri a’ halandók’ nyomorúságát, nem ismeri veszteségét! Hijába vetettem magamat az árván-maradt nyoszolyára, hijába kiáltoztam-elő az álmot; bús magány és örök gyötrelem fogtanak ottan szállást hol a’ te karjaid köztt a’ legédesbb nyugalom ’s a’ házas életnek minden örömei lakoztak. Örökre meg vagyok fosztva tőlök! ’S ki foszta-meg tőlök? az ő testvére! Hol ő most? a’ boldogtalan! hol mardossa most lelkét felriadt ismérete? De te, kimeríthetetlen jóság! oh, ne fordítsd-el füledet az én könyörgésem elől, midőn szüntelen’ azért esdeklem hogy őtet kegyedbe fogadd! oh ne vessd-meg őtet a’ te színed előtt ha hozzád tér, ha előtted megbukik, ’s felsír hozzád, ’s bocsánatért könyörög! Ezt mondá, ’s hangos fuldoklás akaszgatta-el beszédeit. Hányszor-valál te, szép hold, ugymond ismét, feltekintvén az égre; hányszor valál te a’ mi boldogságunknak tanúja! midőn alkonyodó szent fényedben, öszvefűzött karokkal ballagánk eggyütt, ’s édes ajakai előttem a’ szent feddtelenség’ örömeit fejtegették. Sorvadó külsője ím itt fekszik mostan; bús súgáraid sírjára lövellnek, a’ kegyes atya’ az őtet szerető anya’, az őtet örökké-kesergendő hölgy’ gyászhalmára. Ekkor hosszas hallgatásba süllyedt, mostan pedig szomoru tekintete végig repült a’ csendes tájon. Mi világosan fénylik, világosabban mint minden egyéb, amott a’ lugos! Szent nagy gondolatok kelnek-elő inségemből, monda továbbad; mint midőn te kelsz-fel, o hold, az éj’ homályába. Mint fénylik amott a’ lugos, a’ hol, te Ábel, engemet, az esthajnal’ tündöklésében megöleltél! Mi szép, mi édes azt szeretni a’ kinek kifolyása mind az a’ szép a’ mit itten látunk! ezt mondád, ’s mellyedre szorítál engemet, ’s könyűkre fakadtál; mi szép az, midőn tetteinknek mindeggyike megnyeri az azokat szemlélő Angyalok’ javalásaikat! Lehet e édesbb mint azt érzeni hogy a’ Mindenható jelen vagyon az ő kezének mívei köztt, ’s kegyelmesen pillant-le az ő cselekedeteikre, ’s gyönyörködik hűségekben? A’ kik e’ szerént töltik-el napjaikat, azoknak a’ halál nem lehet ijesztő, bár melly ijesztő külömben. Mert tudjuk mi, hogy ő a’ lelket feloldja a’ test’ kötelékeiből, hogy az felemelkedhessék, ’s boldog légyen mindha. Ha én költözöm-el elébb; én Thirzám! így szóllál te, Kedves, ’s hevesebben szorítál mellyedre; oh ne sírj hosszasan sírom felett! Mik azok a’ napok mellyek tenéked itt vannak kiszabva, azokhoz képest mellyeket az örökkévalóságban fogunk eggyütt tölteni. Édesem! felelék, ’s hevesebben szorítalak én is mellyemre; ha viszont engem szóllítand-ki a’ halál a’ porból elébb, oh úgy te se

tese

sírj hosszasan az én porom felett; túl a’ sírokon eggyütt lészünk, ’s boldogok lészünk végetlenül! Te pedig, lélek, ne roskadj vissza keserűségedbe! emelkedjél-fel e’ vígasztaláson, emlékezzél meg halhatatlan voltodra, nézz-el inséged felett, ellenébe azon boldogságoknak mellyek ezen élet’ sérelmeinek érzését egészen eloltják. Ha a’ lélek meghalna, ’s eggyütt dölne porba a’ testtel, oh, hol vennék én úgy enyhűletet? Vígasztalhatatlanul sírnék sírodon, ’s azért könyörgenék hogy a’ Mindenható semmítsen-el engemet is. De a’ lélek halhatatlan; fel tehát, fel! ’s ne hagyja magát gyáva siralmakban elalélni. Angyalok, kiknek lassan suhogó lebegések e’ könyűket száraszgatja, élesszétek lankadó lelkemet, hogy az érezze hogy halhatatlan, mint ti vagytok. De még omlanak a’ bánat’ könyűji! Folyjatok kéjetekre, könyűk! ti az ő porát tisztelitek! Sírod felett, te feledhetetlen! eggy ernyő virítson, ’s annak árnyékában fogom legszebb óráimat tölteni, könnyeimmel fogom áztatni, ’s érzem, még sokáig! hamvaidat; ’s utánad vágyakodom a’ nyugalom’ és változhatatlan örömek’ mezejire. ’S mostan felálla, hogy szerelme’ zálogához térjen; de a’ fájdalom ismét reá rohant egész dühével; elvetette magát a’ síron, általölelte annak hantját, ’s az Ábel’ nevét fenn szóval jajgatá. Sokára megindult; de, térdre esvén, még ezt könyörgötte: Itt, itt kiáltok-fel tehozzád, irgalomnak atyja, nagy Isten! ne fordulj-el a’ te haragodban a’ bűnöstől! ne vond-el tőle kegyelmedet! Ezért fogok, oh ezért fogok esedezni előtted valamikor az esthajnal pirosland, ezért valamikor a’ bíborszínü reggel az egeken felkelend!

Kain a’ bokrok köztt remegett, ’s ezt mondá, megragadva a’ csüggedelmek’ gyötrelmei által: Szaladok innen. El e’ szent helyről, istentelen! el innen! Én boldogtalan! menni akarnék ’s nem mehetek! Ne tolakodjatok előmbe, pokolnak alakjai, éjszülemények! El innen, el! Ne zárjátok-el útamat! eresszetek! nem maradhatok; mennem kell. Mennem, mennem kell innen, e’ szent helyről, ’s nem mehetek. ’S íme ez, íme Thirza még érettem könyörög! kegyelmért könyörög nékem! ’S te engem nem gyűlőlsz? te nem lihegsz ellenem bosszút? Kimondhatatlan jóság, oh mit nem érzek én angyali szívednek mennyei ragyogása alatt! Inségem rettenetesbben terjed-el előttem; setét alakban, feketén áll az, mint a’ pokol’ torkolatjai, előttem, ’s mélyebben érzem lelkemnek marczonglását. Te pedig még könyörgesz érttem, Thirza? Félre! félre onnan, vérontó! Azt Isten meg nem hallgathatja; ő igazságos! De most már mégyen a’ megöltnek sírja mellől. Oh! kiálta; szabad lesz e nékem az ő nyomaiban fetrengenem? szabad leszen e ott a’ hol ellépett, könnyeket hullatnom ’s áztatnom lábainak nyomait? Nem! borzadj-meg; ama’ halom a’ hold’ fényében az ő sírhalma! borzadj-meg, boldogtalan, ’s fuss!

Ezt mondá, ’s megdöbbene. De most ment, ’s ismét megállott, ’s tördelte kínjaiban könyűjitől-ázott kezeit. Oh nem mehetek! nem lehet mennem! kiálta. Mint hagyjalak-el téged, Méhala! mint titeket, gyermekeim, hogy még eggyszer ne lássalak? hogy előttetek ki ne sírjam inségemet, ’s azt a’ vígasztalást ne végyem, hogy engem, boldogtalant, szántok, áldatok! De hogyan várjam én, kit az Úr átkoz, hogy engemet te áldj? Gyűlölj, útálj engem! átkozz engem! érdemes vagyok arra. Úgy osztán mégyek, megterhelve az egész természet’ átkával és a’ tiéddel, o Méhala!

Ezt mondván, eltávozék a’ sír’ tájékáról, ’s kalibája felé indult. Ment, haladt, ’s most ismét megállott. Végre eljutott a’ kaliba’ ajtajához. Sokáig késett az ajtónál, halvány, mint a’ holtak. De most neki-bátorodtak reszkető lábai, ’s belépe a’ küszöben.

Méhala a’ kalibában űlt a’ hold’ halvány fénye mellett, halvány maga is mint a’ hold, midőn fellegek zárják-el. Fuldoklott az árva nyoszolyán, ’s kisdedei mellette fetrengettek mély sírásban. Látta belépni férjét, ’s felsikoltva ’s ájultan dőle-el a’ nyoszolyán: a’ síró gyermekek pedig felszöktek, ’s nyűzsögve ölelték-által atyjoknak térdeit. Atyánk! kiáltának; oh jer, atyánk! ’s vígasztald a’ kesergő anyát! oh melly inség szálla ma a’ mi kalibánkba! Idvez’ légy, atyánk! melly sokáig késtél ma visszajőni közzénk! Ezt rebegék a’ gyermekek, atyjokba tapadozván. Ő közöttök hullongott, ’s a’ gyermekekre csorogtak forró könyűji. Eltelve kibeszéllhetetlen fájdalommal, nem szóllhatott, leomlott hölgyének lábaihoz; gyermekei szívrepesztő sírással síránkoztanak. Méhala felserkent ájultából, ’s lábai előtt látta-meg fetrengeni férjét, hogy azoknak porát könyűjivel áztatta. O Kain! ugymond; Kain! ’s kifakadva sírt, ’s fejének szép fürtjeit tépdelte. Bocsáss-meg nekem, oh bocsáss-meg nékem, monda Kain; hogy, megmocskolva testvérünknek vérével, még eggyszer elődbe merek jönni, ’s a’ porba merem vetni előtted magamat, te szeretett nőm! oh engedd nékem ez utolsó vígasztalást. Ne átkozz engem, Méhala, hogy kínjaimat sírhassam-ki lábaid előtt. Akkor osztán mégyek, ki a’ széles világra, megátkozva Isten által, ’s kimondhatatlan kínjaimtól elmarczonglva. Oh ne átkozz engem, Méhala, szerencsétlenségekre-született férjedet! Kain, Kain, felele Méhala; egészen elfojtva a’ legkeserűbb fájdalmaktól; gyilkosa a’ szeretetre-legméltóbb testvérnek ’s férjem nekem, o Kain, Kain! boldogtalan! mit tevél! Mostan felele Kain, ’s pillanta reá; ez a’ csüggedt tekintet mind kinyomta szívének gyötrelmeit: Oh! átkozott légyen az óra mellyben engem eggy pokolbeli álom megtéveszte. Ah, e’ nyüzsögő gyermekeket ’s ezeknek maradékait akartam megmenteni a’ reájok-váró nyomorúság alól, ’s megöltem Ábelt! Oh átkozott légyen az óra mellyben az ártatlant megöltem! A’ pokloknak minden kínjaiban fog gyötreni mindég ez irtóztató emlékezet. Feledj engem, Méhala! ne emlékezzél szerencsétlen férjedről, mert én itt hagylak benneteket. A’ gyermekek zokogva jajgattak körülötte, ’s kis kezeiket göndör üstökök felett kínosan öszvefonogatták, Méhala pedig melléje rogyott a’ földre. Fogadd e’ könyűket, ugymond; tanújit a’ legszívesbb szánásnak! ’s elborította őtet sírásaival. Nem, Kain; én téged nem eresztelek; én eggyütt mégyek veled. Hogyan maradhatnék én e’ hajlékban ha te a’ sivatagokon tévelygenél? Nem azt fogná e velem sejdítetni minden panaszos hang melly a’ természetben körűlöttem nyögdellene, hogy az a’ te szenvedéseidnek hangja, hogy az a’ te haldokló hörgésed? Nem, Kain, nem eresztelek; eggyütt hagyom-el veled e’ tájakot. Kain immost az őrjöngésig-süllyedt bú’ felvídúlásával tekinte-fel, ’s ezt mondá: Isten! mit hallok? O Méhala, nem elég szerencse e az énnekem hogy azt nem mondod hogy gyűlölsz, hogy engem nem átkozol? Te viseljed e eggyütt velem a’ legirtóztatóbb gonosztét’ büntetését, te ártatlan? Oh soha nem! maradj te a’ jók’ hajlékaikban, hol áldás lakozik; maradj te itt, ’s légy boldog. Feledd a’ boldogtalant, a’ ki megvetve az egész természettől, sehol nem talál nyugodalmat; feledd őtet, ’s ne átkozzd; ne szidd! Nem Kain! nem! mondá Méhala; én kisdedeinkkel követlek téged a’ pusztákba valamerre mégy; eggyütt viselem veled minden kínjaidnak terhét; talán hogy az által ők megkönnyednek. Az én siralmaim eggyütt folyjanak a’ te bánatod’ siralmaival; oldalod mellett keljen Istenhez a’ te könyörgéseiddel az én könyörgésem, ’s gyermekeink körültünk bukjanak térdre, ’s esedezzenek az Úrnak hogy néked kegyelmezzen-meg. Az Úr nem útálja a’ bűnösnek könyörgését, o Kain; ’s mi mind addig fogunk előtte könyörgeni, míg a’ megengesztelt bírótól végre eggy élesztő súgár száll-le reád, ’s lelkedet felvídítja. Én eggyütt mégyek veled, o Kain!

Oh te, kiálta Kain; minek nevezzelek én tégedet? mert te nékem ollyan vagy mint az Angyal a’ ki az inségben-jajgatónak vígasztalást hoz az Úrtól. Szavaid eloszlatták lelkemnek homályát. Méhala! én hitvesem! én nőm! ah most ismét által merlek ölelni, ismét szívemre merlek szorítani! Ekkor Méhalának mellyéhez szorította fejét; lelke a’ hálát, az örömet mellytől dagadozott, kifejezni nem tudta. Most gyermekeihez fordult, és sorban csókolta-meg homlokaikat. Méhala pedig baljára emelte legifjabb gyermekét, jobbját férjének nyujtotta; eggy másik kisdede atyja’ karjain függött; Éliel és Józiász letörlék orczájikról a’ könnyeket, ’s vígan szökdellve mentek-ki szüléjik előtt a’ kalibából. Méhala még eggyszer vitte-körül ázott tekintetét. Áldás tirajtatok, kedvesek, kiket itt hagyunk! ugymond; nem sokára előjövök onnan a’ hol sátorunkat emelendjük, ’s áldást hozok tőletek magamnak ’s bocsánatért-esdeklő férjemnek. Mostan megállapodék ’s visszasírt a’ kalibák felé, de balzami illatok, balzamibbak mint a’ tavaszéi, folyták-körül őket. Menj, nemes lelkü nő! ugy monda a’ látatlan édes zengzet; én élesztő álmokban beszéllem-el immajd az anyádnak, mint bujdosol híven mind addig busongó férjednek jobbján, míg az irgalmas bíró az ő vétkét megbocsátandja.

Így menének a’ hold’ fényében, gyakorta visszasíránkozván a’ kalibák felé, olly sivatag zordon tájakra, hova még nem hatott emberi nyom.

ugrás a szövegforráshoz

SZEMÍRA ÉS SZEMÍN.
töredék.

Mélyen a’ víz alatt feküdtek immár a’ márvány tornyozatok, ’s a’ hegyek’ tetőji felett iszonyu hullámok hemberegtek. Már csak a’ legmagasbb hegy’ ormója álla-ki az áradásból. Irtózatos zajgás hallatszott béfercsegett oldalain; azon boldogtalanoknak jajogása kik elcsüggedve kerestek itt menedéket, ’s kiket a’ habokra űlt Halál a’ szirtoknak űzött. Ime itt eggy egész domb feslik-el a’ hegytől, ’s a’ reája kapaszkodott emberekkel a’ tajtékzó vízbe szakad; amott eggy záporpatak mossa-el a’ fiút ki elhaló atyját magasbbra vonszotta, vagy a’ gyermekeit eggyüvé-ölelő hív anyát.

Mostan már a’ hegynek csak legfelsőbb bércze áll vala ki az özönből. Ide ragadta Szemin, eggy jámbor ifju imádott Kedvesét. Szemíra csak most esküvék neki örök hűséget. Magányosan állottak itt, a’ többieket mind elmosta vala az ár, az üvöltő vészben. A’ hánykodó hullámok reájok rohantanak, felettek a’ villám, alattok a’ zajgó tenger dördűle-meg. Rettentő homály fogta-körül; egyedül a’ fel-fellobbant villám vetett az irtózatos látványra bús sápadt fényt. Veszéllyel ijeszte minden felleg, minden hullám ezer holtat zavara-eggyüvé, tovább hembergett a’ fergetegben ’s új zsákmányt keresett.

Szemíra dobogó szívére szorítá Kedvesét. Könnyek folytanak-le az eső vizével eggyütt elhalaványodott orczáján, ’s így szólla esengő hanggal: Továbbá nincs szabadúlás, édesem! környül vagyunk véve az ordító Halál által. O Szemín, mindég inkább közelít az! Mellyik hab borít-el bennünket? Tarts reszkető karjaid között, édesem! most mingyárt elnyél a’ közönséges ítélet. Most, oh Isten! eminnen jő felénk; melly irtóztató! már közelébb látom a’ villámok’ fényében. Most oh Isten! Isten! bíránk! Így szólla, ’s Szemínre rogyott.

Az Ifjú’ dübögő karja általölelte az elájult leányzót. Rebegő ajaki nem szóllottak; nem látta a’ veszélyt: egyedül mellyére szorult Kedvesét látta, ’s több volt a’ mit érzett mint halálnak borzasztásai. Megcsókolta halvány orczájit mellyeket a’ hideg eső áztatott, erősebben szorította most mellyére, ’s így szóllott: Szemíra! kedves Szemíra! ébredj-fel! oh csak eggyszer térj-vissza az ítéletnek e’ veszélyére, hogy engem még eggyszer láthassanak szemeid, hogy elkékült ajakid még eggyszer mondhassák hogy szeretsz! eggyszer még minekelőtte a’ hab elragadand.

Ezt mondá az ifju, ’s Szemíra feleszmélt; szerelemmel eltölt, csüggedő tekintetet vetett Szemínre, ’s környülnézett a’ veszélyben. Isten! bíránk! tehát nincs szabadúlás, nincs irgalom? ekként kiálta-fel. Oh mint szakadnak a habok! mint reng felettünk a’ villám! melly rettegések jelengetik az engesztelhetetlen bosszút! Oh Isten! ártatlanságban multak-el esztendeink! Jaj, jaj, oda minden öröme életemnek; oda vannak a’ kik napjaimat kedvesekké tevék! Te, ki engemet szültél, irtóztató hitvány! téged oldalom mellől szakaszta-el a’ víz. Még eggyszer emeléd-fel fődet és karodat, meg akarál áldani, ’s elnyelettetél. Ah, oda vagynak ők egyetemben! És még is, o Szemín, az eldult világ nekem Paradicsom volna temelletted! Oh Isten, a’ mi éveink ártatlanságban multanak-el! Nincs e szabadúlás, nincs e irgalom? De mit mond elkeseredésében szívem! oh Isten, bocsássd-meg ajakomnak botlását! Mi az ember’ feddtelensége teelőtted!

Gondosan támogatá Szemín tántorgó kedvesét, ’s így szólla: Az ár minden élőket elhorda a’ földnek színéről; már a’ vész’ zajából nem hallatszik emberi nyögés. O Szemíra, a’ legközelébbi percz nékünk vég perczünk lészen! Elmult az életnek minden reménye! mind azon várt boldogságok mellyeket szerelmünk’ édes örömei köztt álmodánk, oda vannak! Meg kell halnunk! a’ halál közelít felénk; az emelkedő vízzel már csapkodja lábainkat. De jer, Kedves! ne várjuk azt mint a’ gonoszok. Meg kell halnunk! Oh mi volna a’ mi életünk ha hosszú korra nyúlna is? eggy harmatcsepp melly a’ szikla’ párkányán függ, ’s a’ napnak még felkölte előtt elcseppen. Emelkedjél-fel, kedves Szemíra! túl ez élten öröm lakozik és boldogság. Ne rettegjünk midőn oda megyünk által. Ölelj-meg, kedves, ’s várd úgy a’ kimúlást. Majd, én Szemírám, majd e’ pusztúlás felett fognak lebegni lelkeink; kibeszéllhetetlen boldogságban fognak majd felfelé lebegni. Oh Isten! illy merészen hisz az én lelkem. Emeljük hozzá szemeinket, Szemíra. Kárhoztatja e halandó ember az ő útjait? A’ ki belénk fuvallá lélegzetét, az küldi a’ halált igazhoz és gonoszhoz. De boldog a’ ki ártatlan ösvényt jára. Nem életünknek meghosszításáért esedezünk mi teelőtted, Bíró! végy-el a’ te ítéleteidben ha tenéked úgy tetszik; de elevenítsd-meg bennünk azon kibeszéllhetetlen boldogság’ reményét mellyet nem rabolhat-el a’ halál. Úgy osztán dörögj, mennykő! dulj-öszve mindent, áradás! mossatok-el bennünket, habok! Áldott légyen ő, az Igaz! áldott légyen ő! Ez légyen vég gondolatunk mellyet lelkeink a’ haldokló testben gondolnak.

Mostan öröm és vídámság tér-vissza Szemírának szebbé-váló arczára. Kinyujtotta karjait a’ fergetegben, ’s ezt mondá: Érzem, oh érzem azon nagy reményeket. Magasztald az Urat, szám! sírjatok örömcseppeket, szemeim, míg a’ közelítő halál benneteket béfogand! Boldogságokkal tetézett mennyei lak vár bennünket. Ti, én kedveseim, előttünk mentetek oda! Követünk benneteket, ’s majd eggyütt lészünk. Az ő széke előtt állanak ők, az Igazak! Az Úr az ítélet’ fergetegéből gyüjtötte őket maga elébe. Dördüljetek, mennykövek! üvölts, zivatar! ti hirdetőji vagytok az ő kegyének. Hullámok, rohanjatok felinkbe. Nézzd, szeretett ifju, nézzd, és ölelj-meg. Imhol jön ő, a’ Halál! E’ setét habon közelít felénk. Ölelj-meg, Szemín! ne eressz-el magadtól. Oh, már emel a’ toldúló hab!

Ölellek, Szemíra! felele az ifju; ölellek téged. Idvez légy, Halál! imhol vagyunk! Áldott légyen az Igaz! a’ Kegyelmező!

Így szóllának, ’s a’ víz elmosta az öszveölelkezteket.

ugrás a szövegforráshoz

DAPHNISZ.
három könyvben.

ELSŐ KÖNYV.

A’ Neéthusz’ vizén, melly a’ Clibániai-hegyek köztt fakad, ’s Crótonnak környékét zöld boltozatok alatt végig-csapongja, és midőn megárad, földet fákat messzére elhord, a’ jámbor pásztornép melly e’ tájon lakik, eggy kisded szigetet szentele a’ Nympháknak, elborúlva szálas jegenyék’ ’s apró-fenyők’ árnyékába. A’ sziget’ közepén eggy szikla áll eggy tágas barlanggal, mellyet a’ lakosok Nymphák’ barlangjoknak hívnak, minthogy benne képeik, medenczésen és sáskoszorúkkal, nagy gonddal vannak hársfába metszve. Gyakorta látni itt őket, mint sétálnak zöld hajjal a’ jegenyék között, vagy mint úsznak kényekre a’ part körűl; ’s akkor osztán a’ sziklákon szárasztják tetemeiket, ’s eltikkadva szunnyadoznak. ’S ollyankor tisztelettel ’s örvendve múlatnak a’ habok a’ topolyák’ ’s szálas fűzek’ tajtékzó gyökereikkel, ’s zajgások kedves mint az ének.

Valamikor a’

á’

fiatal tavasz előjön, előjönnek a’ két partról a’ pásztorok is leánykáikkal, ’s virágzatokat nyújtanak-be a’ Nympháknak a’ folyam felett öszveölelkezett ágakról és azon csemetékről, mellyek annak szélein nevekedtenek, ’s kérik őket, hagynák-meg a’ haboknak, hogy partjaikat többé el ne nyeljék, ’s fel ne dúlják mezőjiket.

Eggy víg tavaszi nap’ eggy egész sereg sajka úsz vala a’ két partról a’ sziget felé. Minden sajkában eggy illatos virágú ernyő fogta sűrű árnyékába a’ pásztorokat és leánykákat, kik vígan közelítének a’ szigethez. Virágfonadékok nyúltanak-fel hosszú lánczozatokban az árboczrúdakra szinte addig hol a’ levegőben rózsakoszorúk ’s pántlikabokrok repdestenek. Víg dallás ’s sípoknak zengése alatt közelíte a’ sereg, ’s most már kiköte a’ parton. Ifjaknak és leányoknak csoportjaik szállának-ki a’ puha gyepre a’ sajkákból; olly ékes leányoknak csoportjai, hogy meglátások méltán irígységre gyúlaszthatá az Istennéket; mert a’ halhatatlanok, hogy ezeket szemlélhessék, most felhőkre szállottanak, ’s oda hagyák a’ fenn Olympuszt minden szépjeivel. Alakokban gyönyörködteté itt az ék a’ szemet: ez termete’ súgár volta által tetszett, amaz homlokának, ’s habzó kebelének ragyogó fejérségre által; ennek komoly nézte kívánt hódolást, a’ millyen a’ szerelmet-gyűlölő Diánáé: amannak bájos nevetése, mint midőn Vénusz-Anadyómene pillant ellentállhatatlan kecseivel; ennek zsenge fiatalsága, hasonló a’ rózsához melly csak most fesel bimbójából; amannak érettebb kora, mint midőn az már kifejtette szép keblét. Páronként közelítének a’ leányok a’ barlanghoz, ’s felczifrított nyíladékján beléptek, ’s rakott kosaraikat kiöntötték a’ Nymphák’ lábaiknak elébe, ’s képeiket felpártázták koszorújikkal. Phyllisz is bemutatta a’ maga’ áldozatjait. Öröm és ártatlanság lebegett kís képén ’s mindeggyikén hódoltató tekinteteinek; fekete szemei félénken repdestek maga körül, de olly győzelmes mosolygással mint a’ melly győzhetetlen maga a’ szerelem. Igy áll a’ királynéja a’ virágoknak azok között mellyek körültte magasan nyúlnak-fel a’ fűből: a’ méh kétlve kereng a’ kínálkozók felett, ’s nem tudja mellyiknek csókjaira szálljon-le; de haszontalan’ kínálkoznak: meglátta a’ rózsát, ’s többé nem keres.

Daphnisz, a’ legszebbike a’ megjelent ifjaknak, figyelmetlen szemekkel futkosa végig a’ leánysergen. Szemei ezen lepdesésben ezer mosolygó szemekkel találkoztak-öszve; nevetve pillantott reá mindenik leány, ’s hirtelen valamit suga barátnéjának fülébe, ’s a’ szép ifjúra nevetett ismét. De most meglátja Phylliszt, ’s mellyéből eggy tartózhatatlan sóhajtás tolakodik-fel, szokatlan pirosságba borúl arcza, ’s tekintete fogva marad a’ szépalakú leánykán. Most viszont Phyllisz látja-meg Daphniszt ’s szemei ijedten alásüllyednek, ’s szíve ugyanazon elragadtatást látszik érzeni mellyet a’ szép ifju érzett. Daphnisz minden tetemeiben reszketni kezde; szíve döbögött, nem mert többé a’ leányra tekinteni, ’s szemei még is mindég rajta lebegtek; az a’ rettegés fogta-el, hogy a’ szép leány a’ torlott sokaságban el talál tűnni előle. De a’ szép leány el nem tűnt; veszteg marada a’ hol őtet Daphnisz megpillantotta volt, ’s barátnéjával beszéllt; ’s megzavart tekintetei, ha véletlenűl Daphniszra szállottak, eggyszerre kis lábai mellé hullottak-le. Néha Phyllisz’ elébe eggy szálasbb leány álla, ’s ollykor Daphnisz elbúsúlt; de ha a’ szálasbb leány tovább ment, ’s ő ismét láthatta Phylliszt, oh akkor szikráztak az örömben szemei! Nem külömben mosolyganak a’ vídúló mezők, ha a’ felhők közzűl, mellyek elsetétíték az éjt, kitekint a’ nyájas hold.

A’ virágok már mind ki valának öntve a’ Nympháknak lábaikhoz, ’s képeiket a’ pásztorok felpártázták ’s körűlaggatták oltárjaikat a’ virágfonadékokkal. ’S most, karokra osztva, az ifjak külön, külön a’ leányok, megállottak, általellenben egymással, ’s Daphnisz ottan veve helyet a’ hol Phyllisz állott, ’s a’ leányok’ kara mostan így éneklé, fel-felváltva egymást a’ Nymphák’ dicséretét:

„Nymphák’ kik e’ víznek üregében laktok, és ti amott, kik a’ szirtfalakról zuhogva öntitek alá medenczéjiteket, oh kedvezzetek, kérünk, a’ népnek melly folyamotoknak sásas szélein lakik!”

„Mi a’ tavaszt melly a’ parton viríta, leszedtük a’ fáknak gallyaikról, mi virúlmányaiktól megfosztánk a’ partoldalokat, ’s begyűjténk barlangotokba, o Nymphák e’ vízben ’s a’ szirttetőkön!”

„„Mi a’ tavaszt […] szirttetőkön!””

„Kedvezzetek a’ pásztoroknak kik e’ folyam’ sásas szélein lakoznak! hogy a’ habok’ termékeny gyümölcsöseiket el ne pusztítsák, hogy bé ne iszapolják mezejiket ’s rétjeiket. Úgy a’ nyáj bátran legelhet a’ folyam körül, úgy annak partjain víg árnyékokban járdalhattok, o Nymphák a’ vízben ’s a’ szirttetőkön!”

Igy éneklének, fel-felváltva egymást, a’ leánykarok, ’s a’ pásztorok kedves sípolással kísérték a’ kar’ énekét. Daphnisz felhallgata, ha a’ szép leány’ éneklését kiérthetné e, ’s felejte sípolni.

’S íme távol dombok megől jőve-fel a’ hold, ’s a’ leányok és ifjak visszatértenek sajkájikba. Visszatére Phyllisz is, ’s Daphniszra pillanta, ’s sóhajtott; búsan méne a’ sajka felé, ismét reá pillanta Daphniszra, ’s ismét sóhajtott. Daphnisz nem vonhatta-le szemeit a’ szép távozóról, ’s még tovább maradt volna ott, ha mások nem kiálták vala elő. Mostan tehát ő is belépett a’ sajkába, de búsan mindég azokra nézett kik a’ túlpartra eveztenek. Mindeneket eltölte az öröm; ének és sípoknak zengése hallatszék mindenfelé, ’s Echó vígan hirdette azt minden halmoknak az elnyúlt folyam körül. A’ kikkel Daphnisz eveze, énekeltek, vígadtak, enyelegtek lyánykájikkal; de Daphnisz némán űle közöttök, ’s a’ túlpart felé nézett. Egyedül akkor énekle ő midőn azok a’ Szerelem’ hymnuszát énekelték. Oh, akkor ő is olvadozva énekelt.

A’ sajka elért a’ parthoz, ’s ő kikél a’ sajkából, ’s eltelve bánattal, hajlékának veszi útját, hol éltes atyja nyugtalan’ várta megérkezését, ’s most nyájasan fogadta őtet, ’s ezer kérdéseket teve a’ nap’ örömei felől. Továbbad elbeszéllte neki a’ megáradott folyam melly károkat tett légyen az ő ifjúságában a’ lakosok’ birtokaikban, ’s hogy sokakat mint rablott vala vad halálra. Némán hallgatta Daphnisz atyjának feléledt beszédeit, ’s midőn ezt az öreg kor szenderedésbe hozta, kiméne kalibájokból, ’s megálla a’ kaliba előtt a’ gyümölcsösben, ’s búsan néze a’ túl part felé, ’s sóhajtozott.

Mi lel engem? ezt kérdé magától. Mit érzek? Mit jelent e’ döbögés? Mit sóhajtozom szűnetlenűl? Miért nem tudtam levonni róla szemeimet? Miért lettem oda midőn őtet távozni láttam? Miért tart e’ búsongás még most is? Miért lebegsz szűnet nélkül előttem, gyönyörű leány? Ah, még most is látlak mint állál! barna hajfürtödnek eggy része virágpártádba vala akasztva, másik része, kibomolva, fejér szép karodra fonakodott, ’s domboru szép mellyedet lepdeste-körül. És azok a’ szép nagy fekete szemek! mint lettem oda mikor másra látám mosolygani! De ah, mikor reám mosolygottak, oh melly mélyen, melly igen mélyen hatottak akkor szívembe! Gyönyörü leány, én égek értted. Oh, ha te is szeretnél engem, gyönyörű leány! Szemeink ugyan sok ízben akadtak-öszve, és midőn öszveakadtak, a’ tiéid szint úgy földre süllyedtek mint az enyémek. O szép leány, ha te is, ha te is, szeretnél engem! De hol vagy? Ah talán igen is távol tőlem! Egyedül képed fog mindenkor körűltem lebegni; vélem lesz akár alszom, akár ébren leendek; eggyütt jő ki vélem a’ legelőre, a’ patakhoz; elkísér a’ ligetbe; de ah, talán annak reméllhetése nélkül hogy valaha megláthassalak!

Ezt mondván eggyik fájának törzsökéhez támaszkodék, ’s fel-felpillantott a’ csendes-fényü holdra, ’s sóhajtott. Olly szép ő, így szólla mostan, olly szép, mint te vagy, kedves fénye az éjnek! olly szép ő a’ leányok között, mint te vagy a’ csillagok’ seregében, mellyek körültted ragyognak. ’S ismét elhallgata, új elmerűlésbe süllyedvén, ’s sóhajtozék; majd megint beszéllt, eggyik sóhajtása másikat érvén, míg az álom igen későn a’ kalibába szóllítá. Álmában meglátta Phylliszt; neki-bátorodva közelít hozzá, megvallja hogy szereti, viszontszeretetéért könyörög, kezéért nyúl, meg akarja ölelni, akkor felébred, látja hogy álom volt boldogsága, ’s megcsalódott karjai lehullanak, ’s mellyéből eggy sóhajtás tör-elő. Egyébkor őtet énekre költötte-fel a’ szép hajnal, de most feledte az éneklést; némán lépe-ki kalibájából, ’s búsan hajtotta nyáját a’ legelőre. Ott eggyütt lelte a’ pásztorokat, kik vígan emlegették innepi örömeiket egymás között; ez eggy nyert pántlikával dicsekvék, amaz eggy koszorút mutatott, mellyet homlokára lyánkája font; eggy harmadik eggy bokrétát csókola-meg, mellyet ravaszkodva eggy szép hajthatatlannak lopott-el mellye mellől, eggy másik végre eggy új dalt énekle, mellyet eggy széptől tanúla-el a’ sajkában. Daphnisz csendesen hallgatá dicsekvő örömeket eggy ideig, ’s reá jövén a’ sor, lángoló képpel beszéllé, hogy ő ez innepen látta a’ legszebb leányt mellyet még eddig látott és ezután látni fog; ’s a’ csintalanok kaczagták elhevűlését, ’s kötődtek vele hogy szerelmes a’ leányba. Daphnisz tagadta azt, ’s azok még inkább kaczagták; ő pirúlt, ’s a’ kaczagás ekkor leve legnagyobb.

Szerelme napról napra nevekedék, ’s únalmára leve a’ pásztorok’ vígasága. Magányos tájakra hajtogatá kis nyáját, ’s olly patakok mellé, mellyek a’ legsivatagabb völgyeken csaponganak; majd ismét a’ legvadabb erdők közzé, ’s onnan ki megint a’ folyamhoz. Itten meg-megálla, a’ túlpartra tekingetett, ’s sírt hogy a’ folyam elzárja útját a’ szép leányhoz. Épen így kesereg, így nyögdel a’ hím-galamb, ’s így repdes úntalan’ a’ nyárfa körül, mellynek ágairól szeretett nőstényét a’ kegyetlen földmíves lesujtotta. A’ pásztorok sajnálták hogy Daphnisz kerűlte társaságokat, mert őtet mindnyájan igen kedvellették. Hol Daphnisz? ezt kérdé eggyike a’ másikától! miolta ő kerűl bennünket, lankad vígaságunk. Ezt kérdék a’ leányok is; sokan közzűlök elszomorodának midőn hallák hogy szerelmes.

Daphnisz búsan űle gyakorta a’ patakok mellett, vagy a’ leghomályosbb árnyékokban, ’s a’ szép leány felől álmodozott. Úgy tetszett neki mintha a’ leány őelőtte állana, ’s mintha ő megvallaná a’ leánynak hogy őtet szereti, ’s a’ leány elpirulna ezen vallástétre. Az áltatás még tovább megyen: megszorítja a’ leány’ kezét, lábaihoz rogy, ált’öleli térdeit, esdeklik előtte hogy szerelmét fogadja-el, ’s az elpirult leány vonakodik, menni akar; de ő megragadja a’ leányt, szívére szorítja, elhinti csókjaival; ’s a’ leány gyengébben ellenkezik, enyhülni kezd, ’s most vissza is adja csókjait. E’ hiu boldogságokat az az aggodalom követi, hogy a’ szép leány távol vagyon és talán soha sem fogja megláthatni. Felriadván e’ gondolatra, sűrü könnyeket önt. Végre, magához térvén ismét, mégyen, eggy csolnakot keres ’s általevez a’ túlpartra. Ott megmász minden tetőt, széllyeltekinget a’ síkon ’s a’ folyam’ szélein; de haszontalan minden igyekezete. Ah! kiálta most, meddig foglak még haszontalan keresni, tégedet gyönyörü leány! De keresni foglak minden legelőn, minden ligetben, minden kútfők mellett, míg az Istenek megszánandják szenvedéseimet, ’s hozzám vezérlenek. Oh, mint fogok majd örvendeni ha feltalállak!

Melly szép fa tart árnyékában, gyönyörü leány? így szólla sok ízben; melly szellő hűsíti szép orczáidat, melly szellő játszik lágy fürteiddel? Oh, ha valamelly patak’ zuhogása mellett szunnyad, csácsogjatok halkkal szelíd habok, ne verjétek-el álmait! De harsogjatok mormogással ha talán más felől álmodoznék! Istenek, ha más felől álmodoznék, ha mást szeretne, ha e’ fejér gyenge karok mást ölelnének, ha szép ajkait más csókolná, oh mi lenne úgy belőlem! Elmegyek innen, a’ legsivatagabb szugolyba rejtem-el magamat; ottan fogom szerencsétlenségemet siratni, ’s meghalok.

Igy kínzotta őtet a’ szerelem a’ virágok’ szép kora olta színtén a’ megérés’ idejéig. Már az aratók dallva menének-ki a’ holdakra, hova őket a’ sárga búzafők inték, ’s vélek méne Daphnisz is mert az aratás alatt a’ nyájak csak kevés számu pásztorokra bízattak. Eggyik rész hosszú sorokban nyúla-el a’ még álló kalászok után, mellyeket most csillámló sarlókkal metéltenek magok elől, a’ másik rész pedig a’ kévéket kötözgette. ’S mikor osztán a’ dél, vagy alkonykor az est, pihenésre szóllítá őket, öszvesereglének a’ fák alatt, új erőt gyűjteni az ételben és italban; ’s azalatt míg a’ tele kanta kézről kézre ment, dalt éneklének a’ jóltevő Istennének. Az aratók ált’ellenben űlének a’ kévézőkkel, ’s így énekle a’ két kar:

„Sárga Céresz, te ki fődet ért kalásszal ékesítgeted, oh fogadd, kérünk, e’ hálát a’ megért rozsért!”

A’ kévézők pedig így válaszolának: „Munkás vagdallók, fent sarlóitokra ne támaszkodjatok, hogy a’ ki kévéket kötöz, ne állongjon henyén!”

És ismét az aratók: „Ti enyhe szellemek, repdessétek körül a’ munkást, ’s játszodjatok hajfürtjeinkkel e’ rekkenő melegben!”

’S ezek után a’ kévézők: „Te kis tücsök, kezdd rá dalod’ körülttünk a’ gabonában! ’s kantánk, soha ki ne ürűlj e’ rekkenő melegben!”

Ekkor az aratók: „Így, kedves estve, majd taron találod a’ mezőt, ’s gyakor kalongya köztt megyünk csendes honnunk felé!”

És most eggyütt mind a’ két rend: „Sárga Céresz, te ki fődet ért kalásszal ékesítgeted, oh fogadd, kérünk, e’ hálát a’ megért rozsért!”

Ekképen éneklettenek a’ kévék’ aratóji ’s kötőji. Daphnisz! mondának most, te nem dallál velünk; szóllj mi bajod? De Daphnisz nem felelt ’s sóhajtott.

Tar vala immár a’ mező. Azt most eke ’s a’ munkás vető járta-bé, a’ pásztorok visszatértenek elhagyott nyájaikhoz. Daphnisz is a’ nyáj mellett űlt nem messze a’ folyótól. ’S eggyszerre eggy kettős síp hangját hallá. Még soha nem halla illy édes zengzetet; mellye édes gyönyörűségekre dagadozott. Minél közelébb jöve a’ kedves zengzet, annál édesbb volt elragadtatása, ’s szívét a’ legboldogabb előérzemények öntötték-el. Juhai feledték a’ zanótot, ’s felfigyelmeztek a’ síp’ kedves zengésére; elhallgatának a’ fák’ tetőjin a’ madarak is ’s felfigyelmezének; az egész környék elragadtatva figyelmeze-fel. ’S Daphnisz eggy gyermeket láta maga felé jődögélni; az fútta a’ kettős sípot. Ollyan vala a’ szép gyermek mint a’ rózsák’ bimbója; semmi nem fedte-el tündöklő szépségü testét, nem semmi a’ gömbölyeg fejér karocskákat. Kis arcza sokat hasonlított a’ Grátziákéhoz, ’s rózsák övedzék-körül fejének arany fürtjeit.

A’ gyermek Daphniszhoz közelíte, kit eggy kibeszéllhetetlenül kedves borzadás csiklanda végig. Ifju pásztor, így monda neki; jer, vígy által engem a’ folyón. ’S Daphnisz feloldá a’ sajkát, ’s a’ gyermek belé lépe a’ sajkába. A’ sebes habok, mellyek másszor haraggal csapkodták a’ sajka’ oldalait, mostan lassu csókokkal illetgették azokat, ’s mintha érzették volna mit visznek, játszodozva suhingattak-el alatta.

Általértek a’ folyamon, ’s a’ szép gyermek kilépe a’ hantos partra, ’s ezt mondá: Ifju pásztor, én a’ Cythére’ fija vagyok, a’ szerelem’ Istene. Indúlj itt a’ víz’ szélén; ama’ bokorban mellyet ez ketté hasít, vészed munkád’ jutalmát.

Így a’ gyermek; ’s eltünt. A’ hol eltűnt vala, hirtelen’ rózsatő terme. Daphnisz alig hitt szemeinek. De feleszmélvén álmélkodásából, elindúl a’ merre őtet a’ gyermek-Isten menni hagyá. Oh, monda belépvén a’ bokorba, ha itt találnám Phylliszt! mert mi jobbal tudna engem Ámor jutalmazni? De ismét álmodom. És még is, hát ha azért küldene ide? hát ha itt lelném őtet? Így szólla, útat nyitván maga előtt a’ bokrok öszveszövődött ágai köztt; ’s mostan oda ére-el a’ hol a’ bokrok köztt eggy kisded udvar nyílt, tele a’ legszínesbb virágokkal, mellyek köztt játszodva ömlött-végig a’ legtisztább patak.

Szemei nem soká tévedeztek a’ kisded udvaron; hamar meglátta ő Phylliszt. A’ bokrok’ mélyében, ott a’ hol kedves zuhogással omlott lapos kövekről alá a’ patak, könyökére bocsátkozva űlt a’ szép leány, ’s búsongani látszott. Ha itt volna! oh ha itten volna, ugymond magában; fejére kötném e’ koszorút. Szeretlek szép pásztor! ezt fognám néki mondani. De ah, ki tudja hol van ő? Talán igen is távol tőlem! Minek virít tehát a’ koszorú, ha őtet nem ékesíthetem vele? Ekkor eltépé a’ koszorút, ’s sírva rejtette-el kezei közzé szép képét. De most zördűlést hall a’ bokorban, feltekint, ’s meglátja Daphniszt. Istenek! kiálta, ’s felszökik űléséből. Daphnisz, reszketve, mint a’ hőség’ holnapjában a’ nyár’ levelei, midőn annak ágain eggy játékos Zephyr szökdell, ’s kétlve szerencséjét, a’ szép leány előtt álla-meg, A’ leány elfordúlt ’s menni akara; de ez megkapta kezét ’s forrón nyomta ajakihoz; szóllani akara, de nem szóllhatott. Phyllisz! o Phyllisz! ezt mondá fuldokva; gyenge vagyok elbírni ennyi boldogságot. Daphnisz! felele a’ leány, ’s elakada a’ szón. Ah Phyllisz, mit nem szenvedtem azolta hogy láttalak! Téged láttalak mindenütt egyedül téged! téged a’ mezőn, téged a’ ligetben, téged ébren, téged alva; boldog vagyok mint az Istenek, ha szeretsz. Ah szeretlek! felele a’ szemérmes leány, mellyére simúlva a’ boldog ifjúnak, ’s könnyekre olvadva, mellyet Daphnisz felcsókolt. Sok ideig állottak így szótlan’, a’ leány az Ifjú vállaira hajtván elpirúlt képét, ez pedig reszkető karokkal tartván-fel őtet ölelésében. ’S midőn végre szelidűlni kezdett elragadtatások’ öröme, egymás mellett leűlének a’ forrás mellé, ’s Daphnisz beszélleni kezdette, melly sokszor jött légyen által a’ folyamon, melly sokszor kereste légyen őtet a’ forrásnak minden ereinél ’s a’ legtávolbb halmokon, ’s mint tére mindég szomorkodva vissza. Mostan pedig Phyllisz beszéllé, mint szerette őtet a’ Nymphák’ innepe olta, ’s mint kereste viszont ő is őtet a’ folyam’ szélein ’s a’ legtitkosbb berkekben, ’s miként kesergett utána. Daphnisz ekkor elmondá, mint hozta-által Ámort a’ folyamon, mint termett ottan rózsabokor a’ hol a’ kis Isten őelőtte eltűnt, ’s mint küldetett jutalmúl a’ forráshoz.

Így űltek számtalan édes csókok köztt a’ forrás mellett, ’s szerelmek felől beszéllvén. De már a’ forrás’ habjain szikráztanak a’ hold’ tüzei; felkelének tehát, ’s azt fogadván, hogy más nap’, mihelytt az egen hanyatlani fog a’ dél, ismét megjelennek itt, váltak egymástól. Menj békével! monda Phyllisz, ált’ölelvén puha karjaival a’ kedves ifjú’ nyakát; menj békével! ’s veszteg marada. Menj békével! felele búsan Daphnisz ’s megcsókolván a’ szép leányt; menj békével! monda még eggyszer, ’s ő is veszteg marada. Újra búcsút mondának egymásnak ’s elindúlnak; de mind ketten vissza pillantanak, visszafutnak, ’s egymás’ nyakán függnek ismét. Menj békével, Daphnisz! Menj békével, Phyllisz! ezt mondá mind a’ kettő; ’s most már mennek: de ezer csókokat hányván egymásnak, valamíg a’ bokrok’ el nem zárták végső pillantataikat is. Daphnisz örvendve ére a’ parthoz, csókokkal illette a’ rózsatőt hol a’ kis Isten eltűnt vala előtte, ’s belépe a’ sajkába, ’s ált’evezett a’ folyamon, ’s vígan énekelt. Szíve még soha nem volt igazbb eggyességben szájának zengéseivel, és még is ez a’ dal, melly igen erőtlen vala ez kifejezni az ő egész örömét!

Most megtért eggykori kedve. Ismét eljárt a’ pásztorok’ társaságaikba, énekelt sípolt velek, ’s nevelte vígaságaikat. De mihelytt a’ dél est felé hanyatlott, eggy hív társára bízta kisded nyáját, ’s ment a’ magányos forráshoz, fellelni kedves Phylliszét, kit már mindenkor ott talála.

Minél többszer jövének eggyüvé, annál boldogabbaknak érzették magokat. Ezerszer mondá eggyike a’ másikának, melly igen szeretik egymást, és még is úgy hitték hogy szerelmeknek e’ vallásra van szüksége. Sokszor új énekeket tanúltak-el egymástól. Ha Phyllisz énekelt, Daphnisz az ő térdeihez símúlva hallgatá énekeit, ’s úgy tetszett neki hogy azok szebbek mint a’ fülmiléké; viszont Phyllisz is azt hitte hogy maga Pán sem fújja szebben a’ sípot mint az ő Daphnisza. Néha regék által múlatták eggymást. Midőn Phyllisz regélt, Daphnisz figyelemmel hallgatá a’ történetet; de mellyének pántlikájival játszván ujai, eggyszerre eloszla a’ figyelem, ’s a’ szép regélő’ száját ezer csókok boríták-el. Ha pedig Daphnisz volt a’ beszéllő, Phyllisz lopva eggy koszorút teve-fel fejére, vagy, még pelyhetlen orczájit simongatván, szemeibe olly csintalansággal pillogott, hogy Daphnisz feledte az öszvefüggést és az egész regét.

Sok ízben elmentek a’ szent rózsához is. Gondosan védték azt a’ hernyók’ ’s egyéb rongáló állatok’ pusztitásaiktól, karókra kötözék széllyelfoszló ágait, ’s forró ölelések alatt dallák Ámornak, a’ ki őket boldogította, hálaénekeiket.

Daphnisz eggykor eggy madarat fogott, ’s Phyllisznek kedveskedék vele. Phyllisz örömmel fogadta a’ kis ajándékot, ’s megcsókolá értte Daphniszt. Megfogta a’ madár’ lábait, ’s az tarka szárnyakkal veregette a’ szép kezet ’s csipegett, mintha valakit szóllítana. Phyllisz elgyengűlve nézte a’ csipegő madarat. Hogyan, kis fogoly! ’s te ísmét a’ fák’ ágaira kívánkozol? Ki után csipegsz? kit hívsz? úgy e, társaidat? Azt akarod e hogy keblemben gyűljenek-öszve körültted? Mint búsong, a’ kis fogoly! Ki miatt búsongasz? úgy e, hímed miatt? Oh, azt kesergi; az miatt kínos neki a’ fogság. ’S minden bizonnyal hímje is kesereg őmiatta. Daphnisz, eleresszem e? ’S e’ szókkal megnyitá ujait, ’s a’ madár csipegve szállott eggyik galyról a’ másik gallyra, ’s Phyllisz szomorkodva tekintett utána, mintha azt fájlalná, hogy a’ madár nem találja hímjét. Daphnisz értette kedvesének szomorkodását, ’s elrettenve e’ látásra, karjai közzé ragadja. Ah Daphnisz! így kiálta-fel a’ leány; mi lenne énbelőlem, ha én is elvesztenélek tégedet! Ah ha elvesztenélek, nem élhetnék tovább! ’s Daphnisz most ugyan azon kínt érzé, mellytől Phyllisz volt elfoglalva.

Eggykor, midőn ismét eggyütt űlének, fejeik felett setét borúlatok gyűltek-öszve, ’s már nagy cseppekben hulla az eső. Eggyüvé hajtván tehát Phyllisznek elszéledt nyáját, eggy közel szirtbarlangba siettek, mellynek tágas nyílását lefüggő lombokkal szövték-be a’ repkény’ ágai. Daphnisz a’ barlang’ közepén eggy vén czipruszt láta-meg, mellynek tövei közzül eggy forrás bugyogott, ’s csudálván a’ mire itt akada, azt hitte, hogy a’ hely valamelly Nymphának vagy isméretlen Istenségnek szentsége lészen. De mosolyogva tekintének egymásra, midőn eggy idegen pásztort vevének észre a’ barlangban, hogy a’ forrás’ sásaiból hétcsövű

hétcsőü

sípot ’s nagyobb furuglyákat vagdalt. Az idegen így szóllala-meg: Idvez légy nékem szép leány és szép ifju! Ti talán magányt kerestek itt; oh a’ Szerelem e’ kies hűsségben már sok játékot játsza! De csókdossátok egymást, boldog gyermekek, a’ mint kedvetek tartja; én nem tekingetek reátok. Nem, pásztor! monda pirult képpel Phyllisz; minket a’ zápor kerget e’ szép menedékbe; de mit ártana az, ha engem szeretett pásztorom megcsókolna is? Ekkor Daphnisz közelebb méne az idegenhez. Te sípokat vagdalsz? kérdé. Igen is; felele ez; még pedig a’ legjobbakat az egész környéken; senki nem metsz nálamnál jobbakat, ’s minden az enyéimre vágy. Tegnap egyikemért két juhot kaptam eggy pásztortól. Én rajtok a’ madarak’ zengését, és még a’ fülmiléét is, úgy tudom énekelni, hogy mind mellém sereglenek öszve, ha őket szóllítom. Engedd próbálnom az eggyikét, monda Dapnisz; a’ Chloe’ történetét játszom-el rajta; dalld te Phyllisz, az éneket:

„Te barna-fürtü pásztor, így énekle mosolygó ajakkal Phyllisz, ’s szavának zengése sokkal szebb vala mint a’ sípé; te barna-fürtü pásztor, ki bárányaidat a’ bikkes alatt legeled; ah midőn melletted elballagok ’s el nem veszett juhomat keresem, midőn ollyankor virágpártám alól oldaltt pillantok reád, bíztató nyájassággal idvezlek, o pásztor, miért nem értesz-meg te engemet? Ma a’ forrás’ tűkrében vizsgáltam-meg magam’, ’s akként pillanték-ki virágpártám alól mint midőn tereád pillantok, ’s úgy mosolyogtam magamra mint tereád mosolygok; ’s meg kell vallanom magamnak, hogy szám édeskén nevet, ’s barna szemem néked sokat mondhatna, és még is te, félénk pásztor, és még is te nem értesz engemet! Mondjátok-meg nekem, Nymphák, mondd-meg magad, o Szerelem, mint szóljak nyilvábban neki hogy őtet szeretem!”

Hasonlíthatatlanúl dallád! monda Phyllisznek az idegen pásztor; te pedig úgy játszád szép ifju, hogy azt maga Pán sem játszhatná jobban. Fogd e’ sípot értte; megér eggy hasas kecskét. De tudod e te e’ dalt is: Lyánykák, kik vonogatóztok? eggy vén dal, ’s immár kevés pásztor tudja. Neéthusz’ dalának hívják, mert azt adja-elő a’ mi e’ folyam’ Istenén történt; ’s ím e’ barlang a’ Neéthusz’ barlangja, mert itten történt. Daphnisz kérte az idegent hogy a’ dalt előtte sípolná-el; ’s az elsípolta azt. Már tudom, monda Daphnisz; most azt én sípolom, te pedig dalld az éneket. Elkezdék azt, ’s az idegen pásztor ezt dallá:

„Lyánykák, kik vonogatóztok, ámbár a’ szerelem szíveiteket lángra gyújtá, halljátok-meg mint büntetének eggy leányt az Istenek; halljátok-meg Neéthnek dalát!

Neéthusz eggykor medenczéjére dőlve feküdt vala a’ vízben, ’s habjait gyorsabban érzé mozgani. Tudni akarta mi emeli a’ habokat; ’s felütvén sáskoszorús csorgó fejét, ’s kinyomván pillájiból a’ vizet, látja, hogy eggy Nympha lép habjaiba. Mi szép vagy, gyönyörü Nympha! ugymonda magában; mi fejér, mi domboru szép mellyed! czombjaid mi síkak, mi teljesek! mint emelkednek habjaim gömbelyeg ikráid körül, mintha még feljebb kívánkoznának emelkedni! ’S ezt mondván, alattomban a’ partra szálla-ki, hogy a’ Nympha megsejtette azt, ’s szaladt, mint a’ Zephyr a’ rét’ virágain. Elfúladva alig tudta már ezt sóhajtani: O Nympha, miért szaladsz előlem? ’S a’ Nympha a’ barlangba szaladt. Miért nem a’ tér ligetnek!

Lyánkák, kik vonogatóztok, ámbár a’ szerelem szíveteket lángra gyújtá; halljátok-meg mint büntetének eggy lyányt az Istenek! halljátok a’ Neéth’ dalát!

Már azt hitte Neéth, hogy a’ lány’ karcsu derekát magához szoríthatja. Szánjatok-meg engem, szűz leányt, o Istenek, ’s változtassatok cziprusszá! Alig mondhatta ezt szája, ’s lábai tíz gyökeren növének a’ földbe. Elijedt szíve meghasad, ’s azt hirtelen’ durva kéreg szövi-körül. Ah! így sóhajta, öszvecsapta feje felett gallyasodó karjait; ah Istenek! miért teljesítitek illy hamar e’ kérést. O Neéth, Neéth! O szép Nympha! felele az Isten, ’s áltölelte kérges vállait. A’ Nympha gallyaival akará visszaölelni az Istent, de az sem vala neki megengedve; haldoklóan zördűlének-meg harasztjai. Ekkor haraggal rugta-meg a’ víz’ Istene a’ földet, ’s eggy kutfő buzgotta-fel ottan tiszta vizét, a’ hol lába a’ földet megilleté.

Lyánykák, kik vonogatóztok, ámbár a’ szerelem szíveteket lángra gyújtá, hallátok miként büntetének-meg eggy lyányt az Istenek: megtérített e a’ Neéth dala?”

Ekképen dallá a’ dalt az idegen, ’s Daphnisz és az ő kedvese gyönyörködve hallák dalát. ’S ím ez e a’ barlang? ím ez e a’ cziprusz és a’ kútfő? kérdé Daphnisz. Ezek, igen is, felele az idegen pásztor. Úgy tetszik, monda Phillisz, hogy a’ cziprusz erősbben inogta fejét midőn a’ dalt dallád. Azonban leszálla az est, ’s a’ két szerelmes eltávozék a’ barlangból.

Eggykor Daphnisz hasztalanúl várta sok ideig kedvesét, ’s hogy únalmát elűzhesse, eggy szép bikk’ héjára metszé-fel neveiket. Azután eggy dalt dalla; ’s még sem jelenvén-meg, a’ legmagasbb fára mászott-fel, hogy onnan Phylliszét kiláthatná. Igen későre előjött a’ leány, de koszorútlan hajakkal, ’s elsárgulva arczában. Daphnisz reszketve ment elébe, ’s megfogta kezét, melly az övéibe bágyadtan hulla most, ’s nem merte tudakozni mi baja történt, ’s néma könnyei miért omolnak. A’ leány látta az ő szenvedését ’s szóllani akart, de a’ szó elakadt ajakiban. Az Istenekre kérlek, monda végre a’ legkínosbb gyötrelmek között Daphnisz, szóllj! mi lelt? miért folynak e’ drága könnyek? Ah Daphnisz! felele az ellankadt leány; azt akarják hogy mást szeressek, ne tégedet. Daphnisz megdöbbent. Azt akarják, ugymond a’ leány, hogy Lámont szeressem, kinek nyájai egész legelőket fednek-el. Elhitette az anyámmal hogy én nem lehetek szerencsésbb mintha elfogadom jobbját, ’s az anyám a’ legjobb anya, ő nem ismer más ohajtást, mint hogy én légyek szerencsés, ’s menjek hozzá úgy kívánja. ’S ekkor a’ legkeservesbb zokogás szaggatta félbe szavait. Nem Daphnisz! nem mondá most, kitépvén magát, karjai közzül hogy magának ’s a’ szeretett ifjúnak könnyeit száraszthassa; hogyan szerethetnék én kivüled mást! Nékem egyedül te vagy méltó szeretetre. Azzá teheti e gazdagsága Lámont? ’s azért hogy te csak kevés juhot legelsz, ő pedig számtalan nyájakat bír, nem egyedül te vagy e a’ szeretetre-méltó? Tartsa-meg ő a’ maga nyájait, ’s tégyen mást velek boldoggá: engemet azzá csak a’ te szerelmed tehet. Ezt mondá Phyllisz, ’s sírva borúlt barátjának karjaiba, hogy annak néma gyötrelmeit enyhítse. De monda felriadván bánatjából: ellenkezésem meg fogja bántani a’ legjobb anyát; ’s nem tartozom e én neki vak engedéssel? nem tisztem e öreg korának nyugalmát szerzeni? O Daphnisz, szerencsétlen leszek ha engedek ’s ha nem engedek is, szerencsétlen! Daphnisz! ne sírj, kérlek! eldőlök ennyi terh alatt. O Phyllisz, monda Daphnisz gyötrelmeinek egész nagyságában: engedj, engedj anyád’ hagyásának; az Istenek megbüntetik a’ tiszteletlenkedést ’s az engedelmet megjutalmazzák. Én elbújdosom, ’s ah nem látlak téged többé, ’s szerencsétlen leszek egész halálomig! Így küzdött a’ nemesbb érzés ’s a’ gyermeki hűség a’ szerelemmel. Ekkor sokáig hallgattak; a’ bánat elfojtotta szavaikat. Végre Phyllisz ezt mondá: Ölelj-meg, kedves Daphnisz; én téged, és egyedül téged foglak szeretni. Leborúlok az anyám’ lábaihoz, ha Lámonról fog szóllani velem, ’s addig fogom ölelni térdeit, addig fogom ölébe könnyeimet hullatni, míg szerelmünkben meg nem eggyezend. Oh tedd azt! kiálta Daphnisz. Meg fog lágyúlni siralmaimtól, ’s jóvá hagyja szerelmedet. Így élesztette őket a’ remény. Lelkeik felvídúltanak, ’s forrón ölelték-meg egymást, mint a’ szerelmesek szokták hosszas távollétek után; ’s azon fogadással váltanak-el midőn az est’ szép csillaga elválásra emlékezteté, hogy hűségekben megmaradnak.

Daphnisz remény és csüggedelem köztt tére hajlékába. A’ következő nap alig folyt vala el félig, ’s már ment Phylliszt látni. A’ lyányka már várta ottan; mosolygó szemei örvendetes hírt jelentettek. Öszveszőtt karral űltek-le a’ fűben. O Daphnisz, monda a’ leány, boldogok vagyunk! Szorúlj kebelemre, ’s idd csókomat. Boldogok vagyunk! De hagyd elbeszéllnem a’ mit tudnod illik. Haza érvén az estve, szőlőfolyosónkban leltem az anyámat a’ pitvarnak ajtajánál, ’s felkötözgette a’ fityegő ágakat. Hozzája menék ’s idvezlettem őtet a’ gyermeki hűség’ legszentebb nyájasságaival. Megitattad juhaidat? kérdé; most még kisded nyájad vagyon, de kevés idő múlva a’ tiéd lesz a’ legnagyobb az egész vidéken, mert Lámon messze tájon a’ legbirtokosabb gazda. Elijedtem szavaira, ’s titkon sírtam. Ő megsejtette sírásomat. Mi okozza e’ sírást, lyányom? kérdé a’ legkegyesbb anyaisággal; ’s akkor én még inkább sírtam, ’s újabb kérdéseire megvallám neki, hogy azért sírok mert Lámont nem szerethetem. Leborúltam lábaihoz ’s ált’öleltem térdeit, ’s oh ne neheztelj, mondám néki édes jó anya, hogy Lámont nem szerethetem: én már eggy más pásztort szeretek, a’ legszebbet, legjobbat a’ túlpartról. Ezt mondván, képemet ölébe rejtettem-el. Az ő nyája, mondám továbbá, nem nagy: de minden bizonnyal ő a szeretetre legméltóbb, ő a’ legjobb ifja az egész környéknek. Ezzel elhallgaték, ’s szemérmesen emelém-fel ázott szemeimet, ’s láttam hogy az övéiben is könnyek csillámlanak. Kegyesen nyujtotta nekem kezét, ’s felhagya kelni. Gyermekem, monda, én nem ellenkezem szívednek érzéseivel; de a’ szerelem téged megszédíthete. Én anyád ’s barátnéd vagyok; ismernem kell a’ kit szeretsz, ’s csak akkor fogom javalhatni szíved’ választását mikor látandom hogy érdemli hajlandóságodat, ’s tégedet feddhetetlen erkölcsei szerencséssé teendenek. Megígértem neki hogy elvezetlek hozzá; ma estve várni fog. Daphnisz e’ szókra felszökött örömében, ’s víg sikoltozásokra fakadozott. Magához szorítja Phylliszt és Phyllisz viszont őtet. Így állának sokáig öszvefont karral, öszveforradott ajakokkal, ’s lelkeik csókjaikban látszottak egymásba általömölni.

Az anyád tehát már tudja hogy szeretjük egymást, ’s még ma látni fog, mondd-el nékem, kedves Phyllisz, mit gondolsz, fogok e én néki tetszeni? Ezt kérdé a’ kedves leánytól az elragadtatott ifjú, ’s a’ leány néki ezt felelé: Oh fogsz! arról bizonyossá teszlek. Hogy én tégedet szeretlek, mondá most Daphnisz, azt az én atyám még nem tudja. Nem töltenéd e’ kedvemet, hogy most mingyárt jöjj-el hozzá. Kevély lészek hallani tőle választásom’ javallását. Phyllisz kész vala teljesíteni a’ szeretett ifju’ kívánságát, ’s kérte, hogy menne tehát, ’s kosarát szedné tele virágokkal, hogy fris pártát fűzhessem. ’S Daphnisz elment a’ patak’ szélein ’s a’ tömött bokrok köztt megszedni a’ virágokat. Phyllisz azalatt szép arczát a’ patak’ tiszta vizében megmosta. ’S most imhol vannak a’ virágok; némellyíke sokszínü, némellye fejér mint a’ hó, másika kék mint az ég’ boltozatja, voltak aranyszínüek is, mint a’ csillagok’ tüzei, ’s pirosak mint a’ szép Phyllisz’ orczáji és szép szája. Daphnisz ezeket kiönté lyánykájának ölébe, ’s helyet fogván mellette, megválogatta a’ legelevenebbeket, ’s kész vala a’ koszoru. ’S most felpártázva álla Phyllisz kedvese előtt, kinek úgy tetszett, hogy szebbnek őtet még soha nem látta; ’s ímmár szökdösve mennek a’ folyamhoz, belépnek a’ sajkába, ’s már a’ túlparton szállanak-ki.

Elérének a’ Dapnisz’ atyjának hajlékához. Maradj itt kisség a’ küszöb előtt, mondá Phyllisznek az ifjú; én előre megyek atyámat elkészíteni, ’s bévezetlek midőn ideje lesz.

’S Daphnisz bemégyen a’ hajlékba, ’s ottan megáll, elpirúlva ’s földre húllott szemekkel. Atyám! monda, ’s ez eggy szón már elakadt. Mi kell, fiam? kérdé az öreg: szóllj szabadon. Daphnisz közelébb méne az öreghez, ’s kezei közzé szorítván gyermeki nyájassággal atyjának kezeit, ezt mondá: Atyám én szeretek! ’s ismét elnémúlt. Az volna óhajtásom, monda rebegve, hogy javalld választásomat; az a’ legjobb gyermeke az egész tájnak. Ha szépsége meg nem csal, úgy szerencsés vagy, fiam; ’s ha az Isteneket tiszteli, mert a’ jókat atyai szemekkel tekinti Jupiter a’ magas Olympuszról. Nem csalt-meg, atyám! monda, ismerd őtet önnmagad! ’s kilépett a’ kalibából, ’s imhol hozza Phylliszét.

A’ lyány belépett a’ kalibába. Ártatlanság lebegett szép képén; remegve ’s elpirúlt orczával mosolygott ottan; feje szép kebelére hajlott-le, ’s alig merészlett eggy szökevény pillantást lövelleni pártájának virági alól. Daphnisz majd az atyjára nézett örvendvén hogy az le nem tudta vonni gyönyörködő szemeit a’ leány’ alakjáról, majd ismét a’ pirúló leányra, csintalanúl örűlvén szemérmes megháborodásán. Végre a’ leányhoz közelítvén, megfogta kezét ’s atyjához vezette. Jer, kedves leány, mondá neki, jer ’s csókold velem a’ leghűbb atyának jobbját. ’S Phyllisz szótlan szeméremmel csókolta-meg az öreg’ kezeit.

Az öreg le nem tudta vonni ígézett tekintetét a’ leány’ képéről; valamelly titkos vonszódást érze a’ szépalaku gyermekhez. De most felsikolt: Oh melly vonásokra ismer végre szemem a’ te arczodban, kedves szép gyermek! Ezek a’ vonások a’ Palémon’ vonásai, ifjú koromnak leghűbb barátjáé. Így mosolygott első ifjúságában az ő képe is. Oh hogy ő meghala! Véle eggyütt levének oda éltemnek legszebb örömei! Lyányka, szóllj: te nem a’ Palémon’ gyermeke vagy e?

Nyájasan felele mostan a’ szép leány: Igen is, én a’ Palémon’ gyermeke vagyok. De szemeim őtet nem láthatták. Még szíve alatt hordozott az anyám, midőn őtet elvesztettük. Mindennap eljárt a’ fogamzó czipruszokhoz, mellyeket a’ túlpart’ pásztorai sírja körül űltettenek; ottan sírt mindennap, ’s ottan szűlt-meg engemet.

Ekkor felkele az öreg, ’s reszketve minden tetemiben, nyakába borúla a’ szép leánynak. Gyermekem! kiálta; kedves gyermekem! ’s aléltan dőlt vissza székére. Mostan sóhajtva tekint-fel az ég felé, megfogja a’ leány’ kezét, ’s fuldokló öröme miatt nem szóllhat. Daphnisz magán kivül volt örvendezésében; szalad tele szed szőlővel, mandolával, naranccsal és almával eggy kosarat, ’s kedves lórántot nyújt a’ nagy megindúlás miatt ellankadott öregnek ’s szép kedvesének; szökdös, dall, jő ’s megy, ’s nem tudja mérsékelni örömét. O Daphnisz, mondá magában; van e boldogabb teremtmény mint te vagy? Ezt mondá, ’s az asztalra tevé kosarát. Phylliszt az öreg maga mellé űltette, de Daphnisz más oldalról fogott mellette helyet, ’s tördelé neki a’ mandolát. Az almák közzül azt tette elébe, a’ melly ollyan vala mint az ő orczáji voltak midőn a’ kalibába belépett.

Oh melly kedvesen folytak nekem azon éveim, így kezdé beszédét az öreg, mellyeket eggyütt éltem Palémonnal! Ő nem vala gazdag, és még is soha nem ment-el tőle vígasztalás nélkül a’ szegény, ’s eggy pásztor sem nyújtott több áldozatokat az Istenek’ oltárain mínt ő. ’S ha mind a’ mellett szaporodni láttuk nyáját, az, azon felűl hogy az Istenek viszont nem hagyták jutalom nélkül az ő kegyességét, onnan jött, mert ő lévén első sípolónk, mindég győzőtt játékainkban. Maga az egyenesség volt nyomva homlokára; szemein lehetett olvasni lelkének nyúgalmát, ’s ez a’ vídám csend még az inség’ órájiban sem távozott-el tőle. Könnyei csak akkor folytak midőn másokat látott szenvedni, ’s csak akkor fájlalta hogy nem gazdag midőn jól nem tehetett a’ szűkölködővel. Illyen vala az én barátom Palémon, ezek valának tiszteletre méltó szívének erkölcsei, ’S ah, ő életének még csak nyarában holt-meg! Az egész környék siratta halálát, mert őbenne kiki a’ maga legbecsesbb barátját vesztette-el. Nem látott gyakrabb gyülekezetet soha még e’ táj, mint midőn medenczéjét azon halmon állítánk-fel melly hajléka mellett vagyon. Az egész gyülekezet körülfogta a’ medenczét, ’s mindenikünk eggy czipruszágat szúra a’ földbe a’ medencze körül, ’s Pán áldást bocsáta a’ leszúrt ágakra, hogy immár eggy egész erdőcskévé nevekedtek-fel. Még tartom eggy csészéjét mellyet énekkel nyere ’s nékem ajándékoza; bogácslevelekből szőtt fonadék van metszve oldalára, körültekerve repkényággal, ’s mesterséges művésze eggy kígyót faraga néki markolatúl, ’s az szájával csípi rajta a’ fedőt. Drága emléke az az ő barátságának, ’s én azt egyedül a’ szent innepeken veszem-le fogasomról.

Igy az öreg, ’s Daphnisz és az ő Phyllisze megilletve hallgatták felmelegűlt szavait. De a’ szelíd est közelíte, ’s Phyllisznek távoznia kellett. Könnyekig lágyúlva csókolta-meg az öreg a’ szép leány’ fejér homlokát. Mondjad, szép gyermek, ezt mondá neki, mondjad az anyádnak hogy Amyntász még életben vagyon; mondjad neki, hogy megifjodik agg kora, ha reá álland hogy a’ Palémon’ leánya az ő fijának nyújtsa jobbját ’s őtet atyjának nevezhesse. Phyllisz ment, az ifjúnak karjára támaszkodván, ki őtet kísérte. Az öreg is elhagyta kalibáját hogy őket még tovább láthassa, ’s mind addig követte gyönyörködő tekinteteivel, míg a’ távol árnyak szemei elől elrejtették. Ah! kiálta eltelve a’ legédesbb érzésekkel; a’ jó gyermek’ öröme a’ legboldogabb gyönyörűsége az atyának, ’s annak szerencséje ennek is szerencséje. Melly jutalom ez nekem hogy a’ feddhetetlenség’ magvait űltetém az ő szívébe! Melly szép aratás ez! melly szép szüret!

Így szólla, ’s visszatért a’ kalibába. Daphnisz a’ szeretett leányt már beűltette a’ sajkába, ’s nagy vígyázással hajtván, szerencsésen a’ parthoz ért. Ott Phylliszt a’ partra lépette, a’ sajkát pedig megkötötte egy fűz’ törsökéhez. Énekelve mentek egymásnak karjain, ’s Echó messzére elzengé a’ gyönyörködő környéknek; de az éneket sok ízben el-elakaszgatták gyakor csókjaik. ’S most kiérének a’ ligetből, ’s Daphnisz elmarada, megígérvén hogy más nap’ Phylliszt anyjának lakjába fogja elkísérni; ’s búcsújok alatt a’ fülmilének édes zengzetei szóllalának-meg.

Daphnisz most visszatért kalibájok felé, ’s a’ mint a’ folyóhoz ért ’s fel akará oldani a’ sajkát, eggy valaki ezt kiáltá néki a’ ligetből: Daphnisz, jer ide hozzánk, a’ fűzesbe. ’S Daphnisz elméne hozzájok, a’ fűzesbe, ’s két pásztort láta ott. Légy bíránk, mondának ezek; versent akarunk dallani. Bírátok leszek, felele Daphnisz, ’s leűle közöttök; ’s az eggyike így kezdé a’ dalt:

„Ti Múzák, és te hív őrzője a’ nyájaknak, sípos Pán! engedjétek hogy énekem kedvesbb legyen mint a’ csalogányé, kedvesbb mint a’ fülmiléé. Menalk kéri segédteket, ki még soha nem vesztette-el a’ bért. A’ leányok ugyan, ha énekem zendűl-meg a’ mezőn, megállanak hallattára ’s így szóllanak: Menalk, oh mi kedves a’ te éneked! de bár te állanál-meg eggyszer, ékes Daphne! bár te szóllanál így: Menalk, oh mi kedves a’ te éneked!”

Őtet Alexisz váltotta-fel: „Eggy szép leánykát ismerek én, ah! egy gyönyörű szép leánykát. Még csak tizenhatszor látta megifjodni a’ tavaszt, ’s karcsu ’s könnyü szép növése; üstöke göndör és barna, homloka pedig fejérbb a’ hónál; szikrázva pillognak gyönyörű setét szemei, ’s szája, ah az az édes száj! édest mosolyg. Hol lépdessz te most a’ virágokon mint a’ könnyü bárány? mint azon őszi estve lépdesél, miolta szívem e’ gyötrelmet érzi! ah, szép leány, mondd-el nekem hol lépdessz te most, mint a’ kis madár a’ fáknak lombos ágai köztt?

Menalk így felel Alexisznek: „A’ hol a’ kékszemü Daphne énekel, ottan némuljanak-meg a’ madarak a’ fáknak ágain; a’ hol kisded szép lába lépdes, ottan lágy szellők suhogjanak, ottan zanót nevekedjék nyájának kedvéért.”

’S erre Alexisz: „Én minden estve megförösztem nyájamat a’ folyamban, ’s juhaim olly fejérek mint a’ folyamnak hattyúji. Én szép vagyok és fiatal: fiatal és szép vagy te is, csintalan leányka!”

És Menalk viszont: „Kedvesen suhognak a’ fűzek ágai köztt azt estveli szellők, szépen kél a’ hegyek megől a’ csendes hold. Ne másszatok közel a’ partnak széleihez kecskéim és juhaim; itt is vannak fris nyárnövések, itt is vannak repkényinak: a’ nyirok leszakadhat.”

Mostan pedig Alexisz: „Irígylem sorsodat, kis bárány! te mindenhol vele mégy ’s lágy kezéből eszed a’ zanótot; irigylem sorsod’, kisded veréb! te ablakvesszejin ungrándozol, láthat’d reggeli szunnyadását, ’s dallasz neki, ’s ő kedvelli dallásodat. A’ hol őtet feltalálom’, a’ hol először csókoland-meg, eggy kost áldozok-meg Pánnak; ezt Pánnak esküszöm!”

Így dallának a’ pásztorok, ’s Daphnisz most így szólla: Alexisz, te vagy a’ nyertes. Énekedet kedvesebb hallani mint a’ folyam’ víg zuhogását. ’S Alexisz, elvevé a’ bérűl tett kecskét, ’s így szólla: Daphnisz, minden magasztalja a’ te énekedet. Íme néked adom a’ nyert kecskét ha eggy dalt énekelsz. ’S Daphnisz örvendett a’ kecskének; s így énekle:

„Világítsd, o hold, lyánykámnak útját, midőn hajléka felé ballag! Ne rettentsen-el téged, ékes lyánka, magányos ösvényeden semmi éji rém. Csend kísérje mindenütt ’s a’ hold szelíd fénye, lépteidet, hogy semmi meg ne háborítson midőn rólam gondolkozol. Csak a’ tücsök’ víg sziszergése hasson-el hozzád a’ távol mezőről, csak a’ fülmile zengje reád minden bokorból a’ hol elmégy, olvasztó hangjait. Zengése epedő légyen, mint a’ tiéd midőn rólam emlékezel ’s a’ holdra feltekintesz; mert a’ hol te vagy; szép leány, ott nékem tavasz virít szűnetlenűl, ott nékem szűnetlenűl öröm lebdes a’ mezőken, ott nékem illatosbbak a’ virágok. De ha mellyedre szorítasz, ’s ajakomat csókolod, ah akkor szívem repes; nem látom akkor a’ tavaszt, akkor nem kellnek a’ virágok; ah akkor csak csókod’ érzem! csak édes csókod’ érzem!”

Így énekle Daphnisz. Fél nyájamat értte adnám, mondá Alexisz, ha így tudnék énekelni.

MÁSODIK KÖNYV.

’S Daphnisz fogá a’ kecskét, betette azt a’ sajkába, ’s elhagyta a’ partot, mellyen az ő Phyllisze’ hajléka áll; de gondolatjai az ő Phylliszét kísérték. Andalgásai köztt nem látta hogy a’ víz árad, ’s dühösen hányja habjait. Már közepén vala a’ folyamnak, ’s az most olly erővel vágta eggy szirthez sajkáját, hogy lapátja ketté törék, ’s így őtet a’ víz tartózhatatlanúl vette magával. A’ kecske úszva szökött-ki a’ partra. A’ sajka ezer veszélyek köztt ment szinte addig, a’ hol Daphnisz nem láthata partot. Ollykor valamelly pislogó fényt sejtettek-meg szemei, ’s ő segédre kiáltotta azokat a’ kik a’ fény körül lehettek: de haszontalan! a’ felduzzadt víz sebesen vitte őtet tovább, ’s zajgása miatt a’ hang nem hathata-el a’ látott tűzig. De most valamelly nagyobb csillámlatot lát, ’s a’ víz egyenesen a’ csillámlat felé látszott vinni sajkáját. A’ tűz eggy sajka’ közepében égett. Segédre kiáltotta a’ sajkában-űlőket, ’s azok elébe jövének neki az ő sajkájokon, ’s Daphniszt megszabadították.

Két idegen, kik a’ folyamban halásztanak ’s tüzökkel a’ halakat vakították ’s szédítették, barátságos készséggel fogadta őtet, ’s általvevék magokhoz, ’s kiszállították kalibájokba, mellynek falain csepegő hálók függtenek. Daphnisz a’ kalibában eggy tisztes öreget talált, szokatlan öltözetben. Valóban, így mondá a’ két halász, ez a’ nap minékünk szerencsés napunk; az Istenek két vendégeket küldöttenek hozzánk, kétszer engedék nekünk eggy nap’ azt az örömet hogy jól tehessünk a’ szerencsétlenekkel. ’S az eggyike kiméne, a’ fogott halakból eggyet megkészíteni vendégeiknek a’ másika pedig kenyeret teve-fel, ’s mustot és gyümölcsöt. A’ nyájas öreg kényszeríté Daphniszt ’s a’ vendéglő halászt, hogy ülnének mellé, ’s Daphnisz beszéllné-elő, miként rablotta-el a’ folyam. ’S Daphnisz előbeszéllte a’ mi véle történt, és hogy miképen ijedt vala meg midőn lapátja ketté tört, ’s mint kiálta mindenfelé segédért, s végre mint örűle midőn tüzet láta a’ hajón. Édesen-folyó beszéllgetések alatt, mert hogyan folyhatna ott külömben a’ beszéd a’ hol védelmet találnak a’ szerencsétlenek? midőn annál az igaznál jőnek-öszve a’ ki még hálálja az Isteneknek hogy a’ szerencsétlent őhozzája vezérlették? édesen-folyó beszéllgetések alatt űltenek itt, míg a’ másik halász eggy tál főtt halat hoza-fel. ’S mostan ez is közzéjek űle, ’s mind ketten kérék vendégeiket hogy ennének csekély adományaikból. Atya, így szólla az eggyik halász az idegenhez; a’ te öltözeted költséges, ’s szóllásod nem hasonló a’ mi szóllásunkhoz; szerencsétlenséged tégedet messzünnen hozhatott közzénk. Az öreg mély sóhajtást szalaszta-ki mellyéből, ’s a’ fájdalom sok ideig nem engede néki erőt, hogy a’ kérdésre feleljen. Nem, barátom monda végre az idegen; szerencsétlenségem engem nem messzünnen hozott tiközzétek; én Crótoni polgár voltam, ’s eggyike a’ Tanácsnokoknak. De ah! annak fejedelmei, kiknek az Isteneket félni ’s a’ jót és az igazat tisztelni ’s gyakorlani kellene, vétekben merültek-el, megvesztegették a’ nép’ erkölcseit, ’s az igazságot a’ magok’ javoknak ’s gonosz czéljaiknak feláldozzák; ’s a’ megvakított nép nem lát semmit, ’s elszédítve általok még imádja nyomorgatójit. Én láttam a’ veszettséget, ’s kiköltem a’ gonoszság ellen, ’s védelmeztem a’ törvényt és az igazat, ’s ők engem mindnyájan gyűlőltenek. Azon vádak mellyek által gyanúba hoztak a’ nép előtt; azok a’ fortélyos káromlások mellyekkel engem terhelének, bátrakká tevé őket, ártatlanságomat elnyomni; ’s íme istentelenségeket annyira vitték hogy végre számkivetének. Igazságos Istenek, ha végezéstek az hogy őket bosszú érje, engedjétek megengeszteltetni haragotokat, ’s vonjátok-vissza a’ csapást melly már falaik felett lebeg!

Így szólla, sóhajtván, az öreg ’s bús hallgatásba süllyedt-el. Eltelve szíves szánakodással hallgatá a’ két halász az ő szavait, ’s csudálkoztak, hogy vagyon hely, hol a’ jámborság üldöztetik; mert annak a’ ki maga jó, fáj látni hogy a’ világ gonosz. A’ két halász enyhítgette az öreget, ’s víg beszéllgetések által igyekeztek felderíteni bánatját, míg az álom mindnyájokat lefekvésre szóllítá.

Daphnisz kínosan töltötte az éjt. Elképzelte atyjának aggódásait; elképzelte mit mondand Phyllisze ha más nap’ elmarad. Mihelytt megvirrad, monda, azonnal útnak indúlok.

A’ hajnal alig lövellé első fényeit a’ halászkaliba’ mohos fedelére, ’s ők már mind eggyütt valának. Az öreg elővevé botját ’s megölelé a’ két halászt. Az Istenek, ugymond, meg fogják jutalmazni jótételteket. Búcsúzék Daphnisz is, ’s eggyütt indúla az öreggel felfelé a’ víznek partján. Késedelmes lépésekkel méne ő az öreg mellett, ’s midőn ez megfáradott, kérte őtet, dőlne vállaira. Előjöve a’ dél, ’s akkor hűs árnyékot kerese az öregnek, leűltette őtet a’ sűrű égerek alá, ’s ment, gyümölcsöt keresni számára. ’S most újra folytaták útjokat, s’ midőn az alkony szállani kezde, Daphnisz örvendve mutatta neki atyjának kalibáját. Abban most marczongló gondok köztt űl vala pislogó mécse mellett a’ bús Amyntász, ’s rettegett, hogy fiját szerencsétlenség érte. De ím zördűlést hall, belépni látja a’ siratott fiút, ’s elragadtatva örömében felkél, nyakába borúl az ifjúnak, ’s megcsókolván homlokát: Fiam! monda; oh te vagy, te vagy! Áldott légyen az Istenség melly téged nékem vissza ád! Oh ha tudnád, melly rettegések köztt töltém az éjt és a’ napot! Ekkor szívesen idvezlé

igvezlé

az idegent is, ’s nyájasan szorítá-meg annak jobbját; ’s Daphnisz elbeszéllé atyjának mint ragadta légyen el őtet a’ víz, ’s a’ halászok mint fogták-ki, és osztán az öreg’ történetét, kinek lankadsága miatt illy későn térhete vissza. Amyntász pedig nedvesűlő szemekkel hallgatta gyermekének szavait, örvendvén hogy jóságának illy szép jelenségét láthatá.

Tisztelt idegen! így szólla most vendégéhez; örömmel osztom-fel veled a’ mit nekem az Istenek adtak, ’s hajlékom légyen néked is hajlékod. E’ szókkal eggy puha gyapjúval béterített székhez vezette, félre tette vándorbotját, ’s kérte, nyúgodna-meg, ’s melléje űlt.

Oh mi édes, így kiálta-fel az örömre-olvadt idegen; igazok között lakozni! Ime közöttetek találom-fel a’ hűséget, minekutána azt hazám’ pompás kerítésében hijában kerestem! Barátom, így felele neki a’ Daphnisz’ atyja; ne vedd a’ szerencsétlenek’ megszánását valami nagynak; fenevad a’ ki azt örömmel nem cselekszi! És miért védnék külömben az én hajlékomat az Istenek? miért adnak illy gazdag termést gyümölcsösömnek? azért e hogy abban magam lakozzam, holott benne sokaknak elfogadásokra vagyon hely? azért e hogy terméseimnek egész gazdagságát magam éljem, holott azok fáimnak ágait szinte a’ földig levonják? Így szóllának az öregek, Daphnisz pedig tejjel és kenyérrel ’s gyümölcsökkel rakta meg az asztalt.

Nem sok idő múlva mind hárman az álom’ élesztő karjai közzé kívánkoztanak. Daphnisz kedvese felől álmodozott szinte addig midőn a’ reggeli sípok zendűlének-meg, mellyeket a’ pásztorok fújtanak, kimenvén a’ legelőre. Búslakodva hogy még messze van a’ dél, alig vette magához sípját, ’s nyáját kivezette ugyan a’ legelőre, de kerűlte a’ pásztorok’ társaságát, ’s elrejtezett a’ patak megett, eggy magányos fűzernyőben. Itten űle ő elgyötörve a’ várás’ nyugtalanságai által, ’s vádolta a’ napot hogy az késlelteti örömeit.

Arisztusz, ez vala neve a’ Crótoni öregnek, kilépe a’ kalibából, ’s körűltekínté á’ tájat. Felment eggy közel halomra, ’s el nem telhető örömmel látta a’ legszebb környéket a’ reggeli fényben ragyogni, ellepve bokros dombokkal, távolról-kékellő hegyekkel, termékeny mezőkkel, ’s boglyas tölgy-, vagy oszlopegyenességű bikk- és fenyő-erdőkkel. A’ folyam messzéről harsogott a’ térségen végig ’s a’ ligetek ’s szírtfalak között, ’s a’ kisebb erek majd halkkal játszodtak a’ magasbb fű’ szálai köztt, majd, kősorokra érvén, álomhozó zajgással ugrottak-le a’ bokros völgybe. A’ madarak’ sergei vígan éneklettek a’ harmatos ágan vagy magasan a’ levegőben, felváltva a’ pásztorok’ sípolásai ’s a’ leányok’ énekei által, kik a’ közel és távol dombokon ’s a’ sík réteken, csoportokba gyülekezve legeltették nyájaikat. Álmélkodva tébolygott ’s vesztegletlen tekintettel az öreg majd a’ távolabb tájékokon, majd a’ kövér fűven ’s egyéb csemetéken, mellyek illatozva mosolyogtak-fel őhozzá lábai mellől, ’s öröm dagaszgatta mellyét.

Melly boldogság, melly kibeszéllhetetlen örömek árasztják-el itt mellyemet? ugymond; ah, alig fogadhatja-el őket elbúsúlt szívem! Természet, mi szép vagy te! mi szép vagy ártatlan szépségedben, mig a’ békétlen ember’ piperéző kezei el nem dísztelenítenek! Boldog a’ pásztor, boldog az a’ bölcs, ki, távol az elvetemedett nagy seregtől, e’ mosolygó környéken él azon édes örömekkel mellyeket a’ kevéssel-elégsző természet kíván és nyújt, a’ ki, nem csudálva másoktól, nagyobb tetteket tészen itt mint a’ felfuvalkodott foglaló ’s a’ bálványzott fejedelem. Idvez’ légy nékem, csendes völgy! és ti termékeny halmok amott! ’s ti csevegő patakok, ti mezők és ligetek, felszentelt templomai a’ csendes örömnek ’s komoly elmélkedésnek! Melly nyájasan mosolyogtok ti én reám a’ reggelnek szép fényében! Az édes öröm ’s ártatlanság nevetnek reám minden halomról, minden völgyről; nyúgalom és megelégedés lakja a’ csendes kalibákat, múlat a’ hímes dombokon ’s a’ csapongó patakok körül, szunnyad a’ termékeny ligetek’ enyhe árnyékiban. Melly kevés az, pásztorok, a’ mi nélkűl ti szűkölködtek! melly közel van tihozzátok a’ boldogság! Ti, kik esztelenűl elhagyátok a’ természet’ eggyügyüségét, ’s tarka szerencsére vágyátok; ti kábák, kik a’ mosolygó ártatlanság’ szokásait durvaságnak, ’s azon kevés szükségeket mellyeket a’ természet gazdag kútfőkből csillapít, alacsony szegénységnek nevezitek, építgessétek bízvást boldogságaitok’ szövevényeit, mellyeket minden fuvallat eldőjt! Ti labyrintheken keresztűl tolakodtok a’ boldogság felé; szűntelenűl kifáradva, szűntelenűl békétlenkedve bolyongtok, ’s azt hiszitek hogy már felléptetek a’ boldogságnak legfőbb lépcsőjire, szédelegve tántorogtok az ő csapodár karjai között, ’s mély álmot alusztok; de eggyszerre serkentek-fel veszélyes álmotokból; isteni fénybe vettek a’ Harpya’ mosolygásai, ’s nem látátok denevérszárnyait mellyekkel most csömört lehell és undorodást reátok, nem látátok undok sertés-derekát. Ti, kik országokon uralkodtok, ti kik kevély tekintetekkel futjátok végig palotáitok’ tornyairól az előttetek elterűlt környéket, ’s felfúvalkodva így szóllatok: íme ez mind enyém! ez a’ sok veréjtékkel elborított nép, kik előttem, urok előtt, rettegnek mind érettem van itt! feleljetek: ki kedvéért ered az édes öröm e’ gyönyörű tájon, e’ gazdag mezőn ’s ez egész szép természetből? kinek zuhognak múlattatást a’ kútfők? kit enyhít inkább a’ fák’ árnyéka? kit éleszt inkább a’ napnak melegítő fénye? tinéktek e, fejedelmek, vagy a’ szegény pásztornak itt a’ puha fűven? Itt fekszik ő, körüllepve nyájával, ’s örűl; megelégedve sorsával fekszik itt, ’s nem érzi hogy szegény; és valóan több örömet nyújtana e neki ez az egész szép táj, ha az magáé volna is? Az ő tiszta örömeinek kifogyhatatlan forrása a’ szép természet; nem tészi őtet semmi nagyra-vágyás, semmi irígység sorsával békétlenné, csendes elméje ’s gonoszságtól üres erkölcsei szűntelenűl új örömeket terjesztenek őnéki elébe. Oh bocsássátok-meg tévedésemet, nagy Istenek, hogy magamat szerencsétlennek mondottam, midőn elhagyám Crótont, ’s atyai kőfalaim felé visszasíránkozám! Ti engemet homályos ingoványon vezettetek eggy ismeretlen boldogabb honnba. Gyönyörű csermelyék! én a’ ti zöldellő széleiteken fogok itt nyúgodni; és te kedves líget, fogadjatok hűs árnyatokba, vegyétek-fel az idegent, ki agg napjait királyoknál boldogabb lakóitoknak társaságtokban óhajtja eltölteni! Ömledezzetek gyönyörnek árjai, én tielőtökbe nevető szívet ’s szeplőtlen elmét viszek; olly tiszta elmét, mint a’ tiszta ég midőn azt semmi borúlat el nem fogta, mint a’ sík tó mellyen semmi szél nem hány redőket, és a’ mellynek vizében az egész szép táj festi magát. Körűlttetek óhajtom szép patakok, rajtatok óhajtom szép halmok, eltölteni életemet, szépségeiteken örvendve, ’s hálálva az Isteneknek hogy közzétok hoztanak. Gyönyörködve foglak benneteket szűntelenűl nézelleni, mert lelkemet nem mardossa gonoszság’ emléke. Úgy folyjon-el itten életem mint a’ tiszta patak; úgy hervadjon-el lassanként mint a’ hervadó rózsa; csüggedt fővel áll ő, ’s önti vég lehelleteit, ’s íme eggy lágy Zephyr szerelemmel repűl-el felette, ’s elhúllanak a’ hervadó levelek, ’s a’ rózsa nincs többé.

Igy szólla Aristusz, eltelve a’ legédesbb öröm’ érzéseivel, ’s még eggyszer végig-tekintette a’ szép tájat; mostan pedig lassú lépésekkel indúlt le oda, a’ hol az Amyntász’ kalibája állott.

Daphnisz és az atyja nyilt karral fogadták őtet a’ kalibában. Mértékletes ebédjek már készen volt. A’ két öreg közen fogva űle az asztal mellé; leűlt Daphnisz is, ’s sietett elverni éhségét hogy Phylliszéhez mehessen, ’s hamar felkölt, ’s nyájas beszédben hagyá a’ két öreget. Elért a’ forráshoz; de Phyllisz nem vala a’ forrásnál; körül tekintett, ’s minő rettenés! neveik nem voltak többé a’ fa’ kérgen hova azokat Daphnisz metszette vala. Istenek! így kiálta; nem valamelly szerencsétlenség’ előjele e ez? Csak Phylliszt ne érte légyen! csak néki ne jött légyen baja! De mi okozhatná külömben hogy ő itt nincs. Így szólla, ’s reszketett. Azonban valakit hall közelíteni, oda tekint, ’s meglátja Lámont. Daphnisz, kérdé Lámon; kit keressz? Nemde Phylliszt? Őtet hijába várod; ő téged nem szeret többé. Ő már mostan engem szeret; végre meglágyúlt erántam; elfogadta nyájaimat ’s a’ gazdag legelőt. Szegény Daphnisz, látom, sokat szenvedsz, ’s szánom gyötrelmeidet. Sejted e már hogy neved sem áll többé a’ bikken? Ma reggel eggyütt valánk itt, ’s Phyllisz önn maga metszé-le azt. Így törlöm-ki emlékezetét is szívemből! mondá lemetszvén nevedet. Daphnisz ezeknek hallására elhalványodék, reszkettenek térdei, ’s el fogott volna dőlni ijedtében, ha őtet Lámon által nem fogta volna. Szerencsétlen ifju! monda Lámon; jer e’ helyről hol kínjaidat minden ingerli, ’s űlj-fel sajkádba. Ámor néked hűbb szerelemmel pótolja-ki e’ veszteségedet. Ezt mondotta Lámon, ’s visszatére a’ forráshoz.

Daphnisz magán kivül vala, mint az érzi magát, a’ ki borzasztó álomból riad-fel ’s még nem tudja hogy álmodott. Szíve félelmesen vert, ’s sóhajtásai erővel tolakodtanak-fel döbögő mellyéből. De most végre szakadni kezdének könnyei, ’s elaléltan dőle-el a’ földön. Ah, az állhatatlan! kiálta; megszegte hitét, ’s oda minden boldogságom! Melly vígasztalhatatlan vala még a’ minap, midőn karjaim között sírt, hogy az anyja Lámonhoz akará adni! Oh, holtam volna meg midőn először szorítottál volt mellyedre! Szerencsétlen nap mellyen őtet először láttam! még szerencsétlenebb, melly először vezete az álnok felé, a’ ki a’ leghőbb ifjat eggy nyájjal tudta felcserélni! De könnyebbedni fog bánatom; mert mit sirassak mindég eggy csélcsapot? ’s eltépett szerelmemnek helyébe megvetés ’s útálat lép nem sokára. Illy reményekkel, illy kifakadásokkal igyekezett megvívni szerelmét de a’ szerelem megvívta a’ haragot. Melly boldog fogtam volna lenni, te kegyetlen, így búsonga ismét; melly sokkal boldogabb mint mások mindenek, ha erántam hű maradál vala! Most szerencsétlen vagyok, szerencsétlenebb mint mások mindenek! Bánattá fog válni minden körűlöttem; a’ patakok’ csörgése nékem nem lesz többé kedves; a’ madarak’ víg zengése nevelni fogja keserveimet; a’ nap’ sütő melege vagy a’ hűs árny a’ melegben, eggy eránt fogom őket nézni; ’s pásztor nélkül fognak őgyelegni juhaim, mert az nem fogja kémélni életét. De még eggyszer visszatérek a’ forráshoz, hol téged, hitetlen, karjaimba szorítottalak volt, hol téged csókjaimmal hintegettelek vala be, ’s a’ hol te is csókjaiddal hintegettél-be viszont engemet; oda térek-vissza ’s végső könnyeimet azon szerencsétlen helyen sírom-ki.

Így kínlódék Daphnisz, ’s visszatére a’ forráshoz. Itten, ím itten folya-el öleléseid között annyi boldog órám! Itt feküdtél, kegyetlen, e’ kútfő mellett, midőn először felleltelek! ’s oh álnokság! épen ott most a’ kéreg mellyen neveink állottak! Ezt panaszlotta, ’s zokogva sírt. De, hát ha a’ mit nekem Lámon mondott, nem találna való lenni? Ah, élesztő remény! ha az való nem volna! ha megcsalt volna Lámon! Haszontalan remény! kiálta ismét; nem voltam érdemes reá. Lámon jóval szebb nálamnál. Bocsáss-meg, Lámon, hogy gyanúm megbántott; gyötrelmem csak e’ hízelkedő reményben lelhete enyhűlést. Ekkor valami megzördűlt a’ bokrokban megette; visszatekint, ’s Phylliszt látja jőni. Megdöbbene látására. Phyllisz elsápada, ’s félve pillanta-fel reá. Daphnisz, mit keressz te itt? kérdé; ha gyaníthattam volna ittlétedet, nem háborítottalak volna meg jelenlétemmel; elejtett pántlikámat másszor is megtalálhatom; ’s menni akara. ’S te neheztelsz, kegyetlen, kérdé Daphnisz, hogy kénytelen valál még eggyszer látni? ’s kezéhez nyúlt. Phyllisz elfordította szép képét, hogy könnyét elrejthesse. ’S te sírsz, hiteszegett! te sirsz? kérdé Daphnisz. A’ lyánka, elborítva könnyeitől, reszkető szemmel néze-fel reá, ’s látta hogy ő is sír. Hah, hiteszegett, ’s te is sírsz? monda. Oh sírj, sírj! azt látván elalélni karjaid köztt kit állhatatlanságod örökre szerencsétlenné teve. Ekkor kisded kezei közzé rejtette-el végig-ázott-arczát, ’s bánatja’ nagy voltában Daphnisznak karjai közzé rohant. Ez reszketve tartotta a’ kedvest, ’s Phyllisz! hiteszegett kedves Phyllisz, kiálta; te sírsz? Oh, ha megbánásnak könnyeit sírnád! oh ha visszatérnél eggykori hűségedre! Hagyj-el, oh hagyj-el! kiálta néki a’ leány, a’ legmélyebb elkeseredés’ hangzatjával; te vádolsz hitetlenséggel a’ ki magad vagy az! Én e hitetlen? kérdé Daphnisz megindúlva; én e hitetlen? oh, büntessenek-meg engem a’ nagy Istenek ha az vagyok! De ne légy te is az, szép leány! térj-vissza előbbi hűségedre; ne áldozzd-fel szerelmemet Lámonnak. Ő csak most méne-el innen; maga beszéllé nekem hogy elfogadtad nyájait, ’s ezután őtet fogod szeretni; elbeszéllé mint metszéd-le neveinket a’ bikkről.

Phyllisz álmélkodva hallá ezeket, ’s általölelvén kedvesét, így szólla felvídúlt képpel: Meg vagyunk csalva, kedves Daphnisz; Lámon mind kettőnket megcsala. A’ mint téged tegnap itt nem leltelek, sokáig itt űltem, ’s bánatban töltöttem óráimat. ’S mint nem ijedtem-el meghántva látván bikkünket! ’S Lámon kijőve a’ bokorból, ’s így szólla hozzám: Phyllisz, úgy e te itt Daphniszt keresed, ’s elijedsz, hogy neveteket levágva látod a’ bükkről? Szegény Phyllisz, szánlak tégedet, mert tégedet Daphnisz megcsala. Nem tudnád e még hogy ő már mást szeret? Tegnap ide hozá új kedvesét, ’s az előtt vágta-le neveiteket. Feledni foglak téged, Phyllisz, monda; mint ez a’ név esik-le e’ fa’ kérgéről, úgy essék-ki szívemből a’ te neved, és valamint ez nem fog soha a’ fára többé visszanőni, úgy nem soha szívembe a’ te szerelmed. Ezt mondá a’ hitetlen, ’s karjaiba szorítá új kedvesét. Igy beszéllé ezt nékem Lámon, az álnok; ’s én öszverogytam hallására. O Daphnisz, sírva töltöttem az egész hosszú éjt, ’s a’ mint felvirrada, elmégyek mondám, a’ forráshoz, hol olly sok ízben űltem karjai között; ottan fogom gyötrelmeimet kisírni. ’S íme eljövék ’s itten lelélek; megijedtem hogy itten leltelek, és még is örűltem hogy itten leltelek. Ah, mint szorúla-öszve szívem! Sírtam, ’s te is sírtál, kedves Daphnisz; ’s oh öröm! feltaláltuk egymást!

Hah, a’ csábító! kiálta Daphnisz; mind mese vala tehát a’ mit az álnok néked is ’s nékem is beszéllt. Kedves Daphnisz! kedves Phyllisz! e’ két név repűlt minden nyomon ajakaikról; nedvesűlt szemekkel néztek egymásra, ’s ajkaik ’s mellyeik öszveszorúlának. O Phyllisz, meg fogod e nekem bocsáthatni hogy hitetlennek vélhettelek? kérdé Daphnisz. Hát te, Daphnisz, kérdé a’ leányka, hogy szerelmed felől kételkedhetém? ’s bőven fakadó könnyekkel ’s ezer csókokkal feleltek egymásnak. Daphnisz a’ leánykát fejér kisded homlokán, orczájin, ajakán ’s síró szemein csókdosta, a’ leányka pedig csókjainak eggy egész koszorúját nyomta az ifjú’ szép képére, körös-körül az arczon.

Phyllisz most okát tudakolta, miért nem jelent vala meg tegnap a’ forrásnál, ’s Daphnisz elbeszéllé neki, mint ragadta-el a’ folyam, ’s mint vitte-le szintén a’ halászokig, ’s miként hozta-fel az atyjához a’ tisztelt idegent. Phyllisz hálát ada az Isteneknek hogy az ő Daphniszát megtartották, ’s kérte őket hogy a’ jószívű halászokat áldanák-meg. ’S mostan ismét Phyllisz beszéllé hogy ő tudatta az anyjával, hogy Daphnisznak atyjánál vala, ’s hogy miként sírt az ő anyja, midőn megértette hogy Daphnisz az Amyntász’ gyermeke, ’s azzal rekeszté-be szavait, hogy ez meghagyta néki hogy Daphniszt vezetné hozzá.

Oh Phyllisz! kiálta az ifju nincs boldogabb halandó nálamnál! Ah, hogy’ lehete nékem a’ te szerelmed felől kételkednem! Nem vagyok méltó hogy engemet szeress, mondá; nem, Phyllisz, nem érdemlem hogy… Hirtelen’ csókolá széllyel ajakiról a’ szót a’ leány, hogy többet nem mondhatott.

’S mostan elindultanak a’ bokrok között a’ Phyllisz’ anyja’ hajlékához. Alig érének-be a’ pitvar előtt álló ernyő alá, ’s Phyllisz már kiálta: Anyám, imhol az én Daphniszom! ’s beszökött a’ kalibába, ’s Daphnisz utána lépett, ’s a’ megaggott anyácska örűlve jött elébe az ifjúnak. Fija a’ leghűbb barátnak, a’ legjobb embernek, idvez légy alacsony hajlékunkban! Oh mint örvendek én hogy te felleléd az én gyermekemet! az Istenek benneteket egymásnak rendeltenek, ’s ők áldást bocsátanak reátok. Ekkor maga mellé űltette Daphniszt, Phyllisz pedig ment, figét hozni, ’s granátokat, ’s eggy kosár szőlőt, ’s kínálta kedvesét. ’S mostan kikereste a’ kosárban a’ legszebb gerezdet, leszakasztá a’ legnagyobb szemet róla ’s szájába tette Daphnisznak; a’ másik szemet maga ette-meg, ’s így bánt mindenikkel, míg az egész gerezd le volt tarolva. Mosolyogva nézte a’ csintalankodást a’ boldog anya, ’s úgy rendelé, hogy őket Hymen, harmad nap múlva örökre öszvekösse míg minekelőtte a’ szüret beáll; mert a’ szőlő’ levelei már fakúlni kezdettenek. Daphnisz ajakihoz szorítá Phylliszt. Melly boldog lészek, ugymond, ha majd a’ harmadik nap’ hajnalát pirúlni látandom!

Gyermekeim, mondá az anya, öszvefogván az ő kezeiket; ti öröme és gyámola öreg napjaimnak! melly édes lesz nekem azon kevés évekig mellyeket érnem engednek az Istenek, boldogságtokat szemlélni! Mert oh mi szép azt látni midőn jók kelnek eggyüvé! Mindennap méltóbbakká válnak egymásnak szeretetekre, ’s hajlandóságok soha el nem hal. Én ismerem e’ boldogságot, ’s eggykori örömeim’ emléke könnyűket fakaszgat szemeimből. A’ szeretetreméltó férj’ és feleség’ karjaiban a’ nyomorúság sem keserű. Úgy van, gyermekeim, benneteket magok az Istenek hoztak eggyüvé; ti jó órában lelétek-fel egymást. Külömben te, leányom, gyermeki tiszteletből talán elfogadtad volna Lámonnak jobbját, ’s most szerencsétlen lehetnél, bár mezeji a’ folyam’ nádassától szintén a’ kék hegyek’ aljáig nyúlnak is, bár juhai és tehenei elborítják is temérdek legelőjit. ’S e’ becses órában, kedves Daphnisz hallj eggy történetet mátkádnak atyjáról, ’s tanúld tisztelni emlékezetét ’s példáját követni: Palémon eggy nap a’ szomszéd Timétásznak szőlejét segíté mívelni; ’s a’ mint a’ szőlőben eggy régi medencze körül ásnák a’ földet, kincsre akadának. Íme, kiálta Timétász, az Istenek azt érették-el velem a’ mit reményleni soha nem mertem: eggy temérdek kincs! Palémon, te segédem valál találásában, legyen tiéd fele. Mennyi nyomorúság van rajtunk, szegényeken! A’ reggel’ feltűnése olta az estvellő nap’ lenyugtáig majd megszakadunk a’ munkában; ’s mi belőle a’ haszon. Kincsedre nékem nincs szükségem, felele Palémon; tartsd magadnak. Áldott nékem a’ szegénység, ha annak nevezed e’ dolgos éltet melly tetemeimet megerősítette; ’s a’ nyár melege nékem terhemre nincs. ’S te hát nem örűlsz e’ lelt kincsnek? kérdé Timétász. Nem én! felele néki Palémon; ’s ha magam leltem volna azt, még mélyebbre ástam volna. ’S mit nyertem volna benne? renyhén feküdtem volna e a’ fűben, míg szomszédom holdjait szántotta ’s szőlejét mívelte volna? Vagy talán ízletesbb lett volna ételem és italom? Oh pirulj örömed miatt Timétász, ’s fogadd szómat, ássd-el azt! Kevésbe’ mul hogy reá nem vészesz! felele néki Timétász. ’S ekkor Palémon elmondá Timetásznak az éneket mellyel ő maga boldogságát festette: Víg vagyok, ugymond, midőn egésséges altomból újúlt erővel serkenek-fel; fényes súgárokkal idvezel engem a’ hajnal, ’s a’ madarak dalaikkal múlatnak munkám alatt. Vígan mégyek mezőmre a’ napnak dolgaihoz, ’s éneklek midőn kis nyájamat legeltetem, vagy kevés földemet dolgozom, ’s segítek hív szomszédomnak. Akkor a’ munka ízletesbbé teszi csekély ’s kevés étkemet, ’s jó erőben tart-meg. Melly víg vagyok osztán, midőn estve fáradtan térek hajlékomba, hol a’ hű feleség nyilt karral fogad, ’s szomjamnak oltására eggy kanta fris vizet merít, ’s éhemet kenyérrel, sajttal ’s gyümölccsel űzi-el! Melly víg vagyok én illyenkor! Mert ha bár a’ Clibániai hegyektől fogva Joniának homokos dombjaiig bírnám a’ széles tartományt, sem vígabb nem lehetnék, sem nem boldogabb! Ezt éneklé Palémon, ’s Tímétász kiáltá: Ássuk-el ezt, nekünk erre nincs szükségünk. ’S elásták a’ kincset. Így beszéllé ezt Daphnisznak a’ hív anya, ’s tanulságot vete a’ beszéd mellé, hogy a’ kinek szíve tiszta, az mindenkor gazdag, ’s örűlt velek, míg a’ leszálló nap a’ zöld folyosón pirosan süte keresztül.

’S Daphnisz mostan indúlni akara. Menj, mondá az anya, menj fiam! ’s mondd atyádnak, hogy a’ legboldogabb anya én vagyok általad. ’S Phyllisz őtet elkíséré szinte a’ folyam’ széléig. Daphnisz, monda itten neki, ’s általölelte gyenge karjaival: Kevés napok múlva Hymen bennünket örökre öszveköt: képzelhetni e’ boldogságot mint a’ miénk! Oh, mi szépen fognak napjaink elfolyni! O Phyllisz, feléle az ifju, forróan szorítván őtet mellyére, a’ mi életünk ollyan lesz mint eggy örök tavasz. Ollyan mint ím e’ csermelye melly itt virágok köztt suhan-el, mondá Phyllisz; néhol ugyan töviset is látni szélén, ’s a’ tavasz’ napjait borongós idő ködli-be: de ha az maradunk, kedves ifju, a’ mi vagyunk, nekem a’ te karjaid köztt a’ tövis is rózsát terem, ’s a’ ködös időt szereteted nyájas nappallá deríti. Oh boldogok leszünk! kiáltá Daphnisz, újabban mellyére szorítván a’ szép leányt, ’s elértek a’ folyamhoz. Itt újra megcsókolák egymást, ’s Daphnisz belépett a’ sajkába, ’s Phyllisz rettegve kiáltozá, vígyázna magára, hogy el ne kapja a’ folyam. Búsan néztek szemei a’ szeretett ifjúra míg a’ túlparton kilépett, ’s akkor vigan kiáltott még eggyszer reá, és Daphnisz is vissza a’ lyányra.

Daphnisz már elhagyta a’ folyamot, ’s atyjának hajléka felé közelíte, midőn eggy idegent láta-meg eggy kaliba előtt, a’ ki inségét keservesen panaszlá a’ kalibában lakónak. O jámbor, ezek valának a’ kesergőnek szavai; nem volnék én most szerencsétlen, ’s nem kesergenék, ha ez a’ gyermekem nem volna, ki mellettem a’ fűben játszik. Ama’ hegyekben volt lakásom, ’s gyümölcsösem e’ tavasszal gazdag virágzatban állottanak, szép reménnyel bíztata kertem ’s holdföldjeim: de nékünk jöve eggy zápor, ’s a’ felduzzadt hegypatak elseprette pajtámat és fásomat, ’s iszapot és szirtdarabokat hordott oda, a’ hol kertemnek gazdagsága állott vala.

Daphnisz sóhajtozva méne-el az idegen mellett, ’s Áldott légyen az, ugymond, a’ ki a’ szerencsétlent megszánja ’s vele jóltenni siet; látják az ő tettét az Istenek, ’s megjutalmazzák azt neki a’ maga’ idejében. Ah, ha gazdag volnék, melly szívesen segítenék inségén!

Elfogva ezen gondolattól belépett atyjának hajlékába, ’s alig tudá elbeszélleni a’ két öregnek hogy a’ Phyllisz’ anyjánál volt, és hogy az a’ negyedik napot rendelte öszvekelésekre.

Feljőve ismét a’ nap, ’s Arisztusz már a’ harmatos fűben járdalt a’ kaliba előtt. Nem sokára kijövének melléje Daphnisz is és az atyja, ’s Aristusz kérte őket, mennének-ki véle ama’ rét felé. ’S mostan elmenének mind hárman eggy közel halomra, honnan az egész szép táj kilátszott, és a’ mellyet a’ gyümölccsel-gazdag fák körös-körül zöld árnyékba vettenek. Kövér szálas fű árnyallotta-be azon kisded medreket mellyeken a’ köszméte és ríbesz köztt lefolyó patakból a’ legtisztább víz keresztül vala vonva a’ réteken; ’s a’ halom’ eggyik oldaláról messzére nyúlt eggy mívelt mező ki a’ térségre; a’ halom’ bérczén pedig eggy rendes kolna állott és eggy sajtó, ’s a’ kolna előtt a’ zöld hantnak közepette eggy szép boroszlánlugos.

’S Aristusz megölelte Amyntászt és Daphniszt. Te barátom, és te kedves fiam! ugymond; ez a’ kolna, ím itt e’ fák, ez a’ mező ’s ez a’ halom, a’ tiétek; néktek adom ezt ajándékba; tegnap vettem-meg a’ birtokosátol, ’s én véletek eggyütt fogok itten lakni. E’ kunyhóban, e’ fák alatt, e’ forrás körűl folyjon-el életem. ’S ha meghalok, barátim, ha majd a’ te karjaid köztt fúvom-ki utolsó lélegzetemet, o Amyntász! temessetek ama’ két fa’ árnyékába hol a’ kék kegyeletek virítanak. Az öreg Amyntász sok ideig nem szóllhata mély megindúlása miatt. O barátom, ugymonda végre, melly vesztegetve bánsz te jótéteddel! Édesen fog aggott éltem elfolyni a’ te társaságodban. Daphnisz, ha majd meghalunk, temess bennünket a’ kék liliomok alá, ’s a’ két árnyékos fát mellettek, nevezzed Arisztusznak ’s Amyntásznak gyermekid előtt.

Érzékeny némasággal hallá Daphnisz atyjának hagyását, ’s mostan felmenének a’ halom’ bérczén álló lugosba. Daphnisz körültekintett innen, ’s kilátá túl a’ vízen Phylliszének kunyhóját. Örvendve kiáltotta-elő a’ két öreget, ’s kimutatta nekiek a’ kunyhót. Sokáig lesegette ha a’ zöld szőlőfolyosó alatt, vagy talán az ablakban, nem láthatná e Phylliszét; de haszontalan vala lesése. ’S ekkor megfútta sípját, mellynek éles hangjai könnyen ált’hathattanak hozzá. De most bemenének a’ tágas kolnába, annak felosztását megtekinteni. Falai nem voltak czifrázottak, de a’ nap a’ görbedt gyümölcságakról ’s a’ rózsák’ sudarjaikról mozgó árnyékokat hintett a’ fejér

fejer

tapaszra. O Arisztusz! kiálta az elragadtatott Daphnisz, hálásan csókolván kezeit, ’s elakada a’ szón. Mostan pedig a’ kunyhó’ tájékát járták-meg, ’s mindenfelé erdőkké nevelt oltványokat látott; csüggő ágaikat rúdakkal kelle támogatni; ’s eggyik ágról a’ másikra termékeny szőlőinak valának kifeszítve. Oh Phyllisz, mit fogsz te majd mondani ha e’ halomra hozlak-által! Kegyes Arisztusz! ’s ismét a’ szón akada-el nyelve. Arisztusz látá az Amyntász’ és Daphnisz’ örömét, ’s szíve azon isteni érzéssel tele-el, mellyet csak az érez a’ ki mással jóltett. Ah, van e szebb hála mint azoknak láthatni örömeiket, a’ kikkel jól tevénk!

Daphnisz mostan örülve ment-le a’ halmon hogy kisded nyáját a’ legelőre vezesse, Arisztusz pedig és Amyntász víg beszéllgetésben a’ halom’ bérczén maradtanak. ’S Daphnisz, nyája után ballagdalván, így szólla: Ime nekünk új lakunk van ’s a’ régi üresen fog maradni. Istenek, ti meghallgatátok tegnapi kívánságomat, ’s már most felsegéllhetem a’ szerencsétlen idegent; kérni fogom az atyámat hogy régi hajlékunkat adja ennek. Ezt mondá magában, ’s eljutván a’ legelőre a’ többi pásztorokhoz, dicsekedve beszéllé ezek előtt, hogy nekiek Arisztusz megvette a’ halmot, és hogy őtet Hymen kevés napok alatt öszve fogja kötni Phyllisszel, ’s kérte ezeket, hogy menyegzőjének innepén jelennének-meg nála. Szerencsét hozzá, Daphnisz! ezt kiálták neki mindnyájan; te érdemled őtet! Igen is, megjelenünk innepeden, fris koszorúkkal, szépszavu sípokkal ’s gyönyörű leányokkal. ’S ekkor sorban beszéllék mint fognak majdan vígadni, ’s próbálgatták a’ sípokat, ’s kiki leányt választa magának mellyel ott megjelenjen. ’S Daphnisz, mihelytt a’ dél előjöve, eltűnt. A’ pásztorok még eggyszer megígérék neki hogy már virradtakor halma alatt lesznek.

’S Daphnisz most régi lakjok felé indúlt, de már nem lelte benne Arisztust és az atyját. ’S melly édesdeden réműlt-el midőn hozzája az a’ szerencsétlen lépe-ki a’ pitvarból, kit tegnap kesergeni látott. O Daphnisz, Daphnisz! kiálta ez, elborítva ömlő könnyei által; mint háláljam-meg jóvoltotokat! Nem fejezhetik-ki, nem még e’ könnyek is, a’ mit szívem érez. Boldog az, o nagy Istenek! a’ ki által ti jót tesztek. Ime Daphnisz, e’ kunyhót nékem a’ te atyád adta! Beszélld-el tehát, barátom, hol látott téged az atyám? kérdé Daphnisz. A’ fiam ugymond’ az idegen, ma reggel almákat szede a’ ti halmotokon; ’s a’ te atyád felvette a’ gyermeket, ’s tudakozta ki légyen az ő atyja. Philétásznak hívják, felele a’ gyermek. Hát lakástok hol vagyon? kérdé ő, ’s sírt, ’s így felele neki: Nekünk többé lakásunk nincsen, sem kertünk, sem gyümölcsösünk; eggy fergeteg mindent elveve. Erre atyád meghagyá neki hogy őtet vezetné hozzám; ’s a’ gyermek leszálla az atyád’ öléből, ’s hozzám szalada, ’s oda vitt a’ hol atyád várt. Nékem mind el kelle beszéllenem a’ mi ért. Philétász, monda ekkor atyád; ama’ kaliba a’ rét’ szélén, ’s a’ fák mellyeknek árnyokban az áll, a’ te kalibád, a’ te fáid; én ennekutánna eme másikban fogok lakozni; légy te az én szomszédom. Ah Daphnisz! szavait valamelly Istenség’ szavainak véltem; álomnak hittem a’ mit hallék, nem tudtam meghálálni jóvoltát, csak sírni tudtam. ’S ekkor elhallgata Philétász, ’s az égre emelte-fel néma pillantásait. Azonban míg így szóllanának, a’ gyermek gyenge kezeivel ált’fogta Daphnisznak térdeit ’s fel mosolygott reá mintha ő is köszönni akarná segédét. Élj szerencsésen új lakodban, Philétász! ’s áldás légyen gyümölcsöseiden! ezt mondá Daphnisz, ’s felemelte a’ gyermeket; ez pedig kis ujaival a’ Dapnisz’ hajfürtjeiben játszott, ’s sima arczát simongatta.

’S Daphnisz atyjának kunyhójába méne, ’s elbeszéllé a’ két öregnek váratlan örömét: de mihelytt az ebéd mellől felkelének, sietett a’ forráshoz, hol mindazáltal Phylliszt most nem lelé. Itt eggy fűznek árnyékába heveredék, ’s a’ napnak hősége ’s a’ zuhogó patak álmot hozának szemeire. De hirtelen’ eggy rakás virág verte-fel álmából, mellyet valaki szeme közzé lökött. Ijedten nyitá-fel szemeit, ’s mosolygva látta Phylliszt maga előtt; fel akara szökni hozzá de megkötve érzé magát; ekkor széllyel akarta tépni kötelékét, de nem bírta azt, ’s Phyllisz olly édesen kaczaga hogy szép kebele mellől kihúllott a’ virág. Várj, csintalan! várj! ezért meglakolsz ha felszabadúlok. Ezt mondá nevetve, ’s egész erővel ki akara fejtőzni. ’S miként akarod állani bosszúdat? kérdé Phyllisz. Úgy öszvecsókollak hogy képed ollyan lesz mint a’ rózsa. Nem! addig fel nem oldalak, míg meg nem ígéred hogy eggy egész óráig meg nem csókolsz. Hogyan fogadhatnám én azt, Phyllisz? Úgy hát maradj megkötve, Daphnisz. Daphnisz végre megígérte, ’s a’ leány, úgy hívén hogy fogadását megszegendi, feloldotta. De Daphnisz bosszúra kényszeríté magát ’s meg nem csókolta a’ leányt. Rá-rá-nevetett a’ leány, de a’ megbántott ifju nem értette a’ nevetést. Daphnisz, úgy tartom, már van eggy órája, mondá Phyllisz. Mit gondolsz! felele az ifju; nagyon meg kelle magadat únnod mellettem; még egy negyede sincs. A’ leány megszeppene ’s nem mosolygott többé. Már lesz eggy órája, mondá továbbad. Még fele sincs, felele az ifju. Daphnisz! monda a’ leány; Daphnisz! olly könnyen áll e neked a’ bosszú énellenem? ’s karjai közzé simúlt, ’s ajakira fektette arczát, ’s epedő pajkossággal pillantott reá. Daphnisz mosolygott, szívére szorította a’ leányt, ’s elzáporozta csókjaival képét.

’S Daphnisz most elbeszéllé Phyllisznek hogy Arisztusz megvette a’ halmot ’s az ő atyjának ajándékozá; ez pedig a’ szerencsétlen idegennek a’ maga’ régi kunyhóját; és hogy már most ők azon a’ halmon fognának lakozni. Phyllisz sírásra olvadt, hallván kegyességét az öregnek, kit ő nem sokára atyja gyanánt fog szemlélni, ’s az Arisztuszén és Daphniszáén, kit most új okoknál fogva is szeretett. O Daphnisz, monda őneki, én teveled szegény sorsban is boldognak tartottam volna magamat, énveled eggy szűk kunyhóban is örömest ellaktam volna; ’s íme az Istenek nekem még azt is megadták a’ mit nem óhajtottam! De mi volna mind ez, ha nálad nélkül kellene bírnom!

Jer, Phyllisz, monda neki kedvese, csókolva emelvén-fel őtet öléből; menjünk ama’ dombra hol dinnyéid állanak; onnan bizonyosan ki fog látszani új lakunk. ’S felmenének a’ dinnyés dombra, ’s Daphnisz körültekinte ’s jer Phyllisz, jer! kiálta; látod amott azt a’ halmot? az amott, hová ujam erányoz? Látom! felele a’ leány; szép fájival és forrásával! mint fut-el a’ szép forrás a’ zöld fűben ’s a’ sűrű csalétok között! Látom a’ kalibát is, szép az, és tágas! mint öltik-öszve felette ágaikat a’ fák, mint midőn a’ lejtésben két kar ötöl-öszve ’s a’ tánczoló leány elbú alatta. A’ lugost is látom a’ kunyhó előtt; a’ szép hosszú lugost. Szép lehet alatta űlni, ’s kitekinteni árnyéka alól az egész derűlt környékre. O Phyllisz, monda az ifju; ölelj-meg engemet! Melly boldogok fogunk lenni! Oh már előre érzem örömeinket; már látom miként fogsz a’ mosolygó csecsemővel játszani a’ lugosban, míg a’ nagyobbak körűlöttünk a’ fűben virágokat szednek, vagy a’ fiatal bárányok köztt, náloknál nem nagyobbak, eggyütt hembergenek. Oh melly igen szép e’ remény! Kedves pirosság terűle-el a’ leány’ képén. De hát az kicsoda amott, a’ ki ősz hajjal lép-ki a’ kunyhóból ’s az ernyőbe indúl? kérdé a’ leány. Az Arisztusz, felele Daphnisz. Nem mondá e szívem hogy ő lesz! mondá Phyllisz eltelve örömmel; o Arisztusz! o tisztelt öreg!

Édesem! monda most Daphnisz, leűlvén a’ fűbe, ’s ölébe vévén kedves Phylliszét; örűlök az Arisztusz’ adományának örűlök a’ gyönyörű halomnak: de ha még szebb volna is a’ mit bírok, mi volna az nékem, ha éltemet a’ te szerelmed nem boldogítaná! Kevés órák múlva Ámor előtt fogom néked eskünni hogy szeretlek. Majd eggykoron, ha e’ még most barna hajak megőszűlendnek, ha szívem utolszor fog még dobogni, oh az még akkor is olly tele lészen erántad szerelemmel mint most vagyon! O Daphnisz! szeretett Daphnisz! monda neki a’ leány; ’s sóhajtva szorította orczáját az ő orczájához.

Sokáig űltenek még itten, forróan csókolván egymást, ’s elhallgattanak, ’s Daphnisz így kezdé ismét a’ beszédet: A’ mi oldalunkon, kedves Phyllisz, nincs eggy pásztor és nincs eggy lyány is, a’ ki szerencsémnek ne örvendene, ’s ők nekem azt fogadták, hogy meg fognak jelenni menyegzőnknek innepén, ’s én a’ lugasban készűlök őket megvendégleni. Nékem is azt ígérték azok a kik ezen az oldalon laknak; monda Phyllisz, ’s örvendenek szerencsémen. ’S mind ketten kevélykedtek azon, hogy társaik az ő szerencséjeken olly szembetűnően vesznek részt.

Azonban feljőve az est. Daphnisz felkele hogy idejében mehessen-által a’ vízen. Kézen fogva mentenek le a’ halmon. Ah! kiálta Daphnisz, mint fogok majd örvendeni ha megvirrad! mint idvezlem majd a’ szép napot! melly örömmel, melly vígadással! Mihelytt megvirrad, kedves Phyllisz, én mingyárt kunyhódnál leszek. Én minekelőtte megvirrad, ablakomról fogom lesni érkezésedet, mondá Phyllisz; ’s ha meglátandlak, úgy fogok kiáltani feléd mint a’ fecske-fiók visít örömében, anyját látván hogy neki eledelt hoz szájában. Oh igen! kiálta csintalan csókjai köztt Daphnisz, mert én is eledelt hozok néked’ számban! ezer csókot hozok neked!

Így szóllának a’ szerelmesek, ’s Daphnisz belépett a’ sajkába.

HARMADIK KÖNYV.

Gyönyörködtető álmok köztt szunnyadák végig mind ketten az éjt. A’ fecske alig idvezlé a’ szépmosolygásu hajnalt, midőn a’ sípok’ és a dalok’ örvendő zengései már elverték a’ Daphnisz’ reggeli altát; mert a’ pásztorok kézen fogva jövének felfelé a’ halmon leánykájikkal, ’s menyegzői énekeket tartának a’ kunyhó előtt a’ vőlegénynek. Daphnisz örvendve emelé-fel fejét a’ dal’ hallására. Idvez légy ugymond, oh, idvez légy, legszebbike napjaimnak! ’s körülövedzvén barna hajait eggy új szövedékkel ’s innepisen felöltözve, kiméne a’ pásztorok’ és leányok’ seregéhez kik őtet barátságos mosolygással fogadták. Arisztusz és Amyntász már kinn valának az idvezlők között, ’s örűltek látván hogy fijoknak innepére illy számosan jelentek-meg.

’S az ifjak’ serege immár lefelé méne a’ halmon, ’s a’ két öreg gyönyörködő tekintetekkel néze a’ távozók után. ’S most már vígan sikoltozva szökdöstek a’ zöldernyőjű sajkákba, ’s énekelve mentek a’ túlszélre, hol hasonló sor sajka állott, felékesítve repkedő csüggelékekkel ’s árnytartó ernyőkkel. Most kiléptek a’ sajkákból, megkötötték a’ part’ czövekjeihez, ’s síp- és dal-zengés alatt haladtak a’ Phyllisz’ kalibája felé, melly előtt öszvegyülekezve találták az innenső part’ ifjait és leányait. Vígan egyveledett-öszve most a’ két sereg. De Daphnisz ott hagyá őket, ’s bement a’ kalibába, hol őtet Phyllisz ezer csókkal fogadá.

Azonban a’ leányok és ifjak dalt indítottak a’ kaliba előtt. Az innenső part’ ifjúságát eggy szép fiatal pásztor vezette-fel. Hosszú aranyszín fürtjeivel, ’s hónja alatt elefántcsont lantot hozván, hasonló vala a’ juhász Apollhoz; ’s sokan úgy is hitték, hogy ő fija ennek az ifjúságos Istennek. Nem volt e’ tájon eggy pásztor is olly szép, nem volt eggy is olly tudós mint ő. Értette a’ csillagok’ behatását, a’ fűvek’ erejét; ’s ámbár még fiatal, ő volt tanácslója az egész környéknek nagy messzeségre; ő költötte a’ legszebb dalokat, eggyszerre eltanúlta azt az egész táj; énekeiben a’ jámborságot, nagyszívüséget, feddhetlen erkölcsöt ’s a’ fiatal örömeket ’s Ámort magasztalta, ’s ezeket templomokban éneklé az inneplő gyülekezet. Ha juhai mellett űlt a’ legelőn, az ifjak és leányok melléje sereglettenek, ’s kérték, éneklene új dalt lantja mellé; ’s ollyankor úgy űltek körűltte mint a’ nyáj űl a’ vastag tölgy körül a’ dél melegében; melly hűs árnyékot hint messzére kinyúlt ágairól alá. Az ő dalai a’ húrok’ rezgéséhez olly kedvesen hangzottak, hogy valaki hallotta, elragadtatott, ’s azt vélte hogy Istenek köztt űl. De a’ természet őneki ezen kivül még más ajándékokat is ada; mert ő mesterségesen faragott fából képeket, ’s felállította a’ templomokban. Ő faragta volt a’ Nymphák’ képeket is a’ barlangban, a’ szomszéd ligetben pedig, a’ legaggabb tölgy alatt, a’ Pánét állította-fel.

Kifaragta volt az Ámorét is. Rá lehetett volna ott ismerni a’ kis Istenre ha nyil és tegez nem volt volna is mellé téve; víg nevetése ’s állásának elevensége eléggé mutatták, ki ő. E’ képet a’ művész ifju tulajdon kertjében állította-fel eggy virágos bokor’ közepette. Eggykor itt bájoló dalt éneklett az Isten’ hatalmáról a’ hold’ világánál; ’s íme valamelly lassú suhogást hall, mint midőn a’ bokor’ ágai köztt a’ szerelmes Zephyr suhog, ’s eggy isméretlen édes illat, édesbb a’ rózsákénál, eltöltötte a’ bokrot; ’s Ámor ezüst felhőn bocsátkozott alá, körülfogva a’ vígadva-lebdeső Szerelmek’ seregétől; ’s ezek a’ bokrok’ ágain nyugodtanak-meg ’ a’ fűvek’ virágain, mint a’ hogy’ a’ méh száll-meg az almafán, midőn gallyait a’ tavasz vastagon behintette virágaival.

Ifju! monda néki Ámor; én vagyok az, kinek oltárokat emel minden világ; én vagyok kit az Olympusz is tisztel; én vagyok ki a’ juhász Apollon’ sorsát magokkal a’ nagy Istenekkel is megirígyeltettem; én tészem az elmét szikrázóvá, én emberibbé a’ halandókat, ’s érzékenybbekké a’ legjobbakat is közöttök a’ való szépnek és jónak érzésében; engem tisztel kevély királyi-székén a’ föld’ ura ’s a’ pásztor elterűlt nyája körül. Én tüzet gerjesztek a’ bolond’ szívében hogy általa megbüntettessék, a’ bölcs’ életét pedig a’ legszebb örömekkel jutalmazom a’ miket halandók kóstolhatnak: a’ vágyás’ lángolásával, a’ legédesbb epedéssel, ’s a’ kénynek minden bájaival. Engem még kevés halandó tisztele úgy mint te, ’s meg foglak jutalmazni. Nem lészen boldogabb halandó náladnál. Ezt mondá neki az Isten, ’s eltűnt.

’S most érzékenyebb leve az ifju’ szíve mint ekkorig is vala. A’ leghevesbb vágyás eggy szépség után mellyet még csak képzelt, a’ legédesbb búslakodásba szenderítette őtet. Midőn a’ madarak a’ reggelt idvezlették, ’s midőn a’ hold csendesen fénylett-le az égről, elméne a’ szerelem’ bokrába. Ha reggel ment oda mindég fris koszorút talált Ámorjának fején. Csudálkozva nézte azt, ’s úgy vette mint szerencsés jelenséget. A’ szép bokorban űle ő eggy estve is, ’s a’ koszorúkról elmélkedett, hogy azok miképen jőhetnek az Isten’ fejére, ’s elvégzé hogy az éjt ottan fogja tölteni. Ébren volt ottan sok ideig; ’s éjfélkor susogást hall; lassan vonta magát a’ kép megé, ’s látja hogy a’ bokorból eggy leány csúsz elébb. Remegve lépett a’ leány a’ kép előtt nyílt udvarba; fejér öltözete repdesve fedte-be karcsú termetét, ’s a’ fejér öltözeten ’s a’ lepletlen még fejérbb vállakon setét fürtök folytak-széllyel; olly növésű leány mint Júno de komolysága mosolygóbb vala. ’S most epedő szemekkel álla-meg a’ kép előtt. Oh Ámor! ezt mondá, ’s sóhajtott; meddig kell még érzenem a’ te gyötrelmeidet! Ah, szívem eltölt tüzeddel! epedek, sírok, sóhajtozom. O Dámon, látnád csak e’ könnyeket, látnád csak e’ forró könnyeket mellyek orczáimat szűntelen’ ázva tartják miattad, ’s te is sírnál, te is szeretnél! Ah, mikor leszek én karjaiba dőlve boldog? mikor foglak én téged valaha már örvendezésem’ könnyeivel magasztalni?

Így a’ leány, ’s koszorút font a’ kép’ fejére. Döbögő szívvel hallotta az ő könyörgését az örvendező Dámon, ’s reszketve előcsúszván, némán rogyott a’ lyányka’ mellyére, ’s érzette hogy ő a’ legboldogabb halandó. Ez vala a’ szép pásztor ki a’ túlpart’ ifjait és leányait a’ Phyllisz’ lakjához felvezette.

’S mostan előjöve a’ nap a’ hegyek megől, ’s a’ harmattal-ázott mezők idvezlék az ő feljöttét. Kijőve Phyllisz is háló-kamarájából, ’s a’ rég olta váró sereg örvendező kiáltással idvezlé az ő kijöttét. Daphnisz hozta-ki karjain, olly szép mint a’ bor’ Istene, ’s olly bájos mosolygású mint a’ Szerelem. Előjött Phyllisznek anyja is, vígan ’s csaknem megifjodva nevetvén. Ketten ketten lépének most az ifjak és leányok a’ csolnakokba mellyek annyira ellepték a’ folyamot hogy ez alig látszhaték-ki alólok. Úgy beszéllik, a’ csolnakokban kis Szerelmek repdestenek az ernyők felett; ’ levelek’ víg zörgése, a’ rózsaillat ’s a’ pajkos játékok a’ leányok’ szövedékeiken, ’s bokretájikon emlőcskéjik előtt, elárúlták őket. Felmenvén a’ halomra, Daphnisz és Phyllisz karon fogva mentek-elől, ’s vezették a’ serget. Amyntász a’ hajdani barátság’ legszentebb örömei köztt idvezlé Phyllisznek anyját. Idvezlek, mondá, megszorítván mind két kezeit, idvezlek téged, özvegye a’ leghűbb barátnak! Boldog napok jőnek reánk, vígasztalni agg napjainkat! Előjövének Arisztusz és Philétász is, ’s megáldották ’s megölelték őtet.

’S az ifjak és a’ leányok eggy kerek sorba állának-meg az Ámornak szentelt oltár körül ’s menyegzői dalokat éneklék. Daphnisz és Phyllisz egymás mellett állának az oltár előtt; szebb bokor Ámornak még soha nem áldoza. Fejeiket fejér és piros rózsapárták övedzették, ’s eggy hosszú virágláncz folyt-le vállaikról, ’s öszveszőtte a’ két áldozót. Daphnisz eggy hím-galambot tarta kezében, Phyllisz eggy nőstényt. Ekkor reszkető kezekkel megfojtották a’ madarakat, ’s letették az áldozat’ kövére, béfedték szagos levelekkel és csemetékkel, ’s olajat töltöttek reájok és mézet; ’s minden leány és ifju eggy koszorút teve az áldozatra. Így égett az ’s édes illatú felhő emelkedett a’ menyegzői dallal fel az Olympuszra.

„O Ámor! így éneklének az ifjak és leányok a’ sípok’ zengése mellett; szerelemnek édes Istene! melly édes szeretni és szerettetni! Szeretnek az Istenek is a’ ligetekben, az Istenek is a’ folyamokban, ’s a’ fülmile terólad énekel hosszú éjeiben. O Ámor! szerelemnek édes Istene!

Nem csiráz e szerelem a’ rebegő csecsemőben már mikor még virágok köztt játszik? Oh úgy csiráz az mint a’ liliom a’ tavasz’ első langy reggelén! O Ámor! szerelemnek édes Istene!

Zordon télben él a’ ki nem szeret. Ollyan az mint a’ peshedő patak melly nem zuhog, mint a’ néma madár melly nem énekel, mint a’ száraz ág melly soha nem virít. O Ámor! szerelemnek édes Istene!

Ti kik szerettek ’s szerettettek! nem édesebben illatoz e nektek minden virág? nem zuhog e szebben minden patak? nektek nem minden madár menyegzői dalt énekel e? O Ámor! szerelemnek édes Istene!

Hogy Pán áldja-meg nyájatokat, ’s Céresz és Bacchusz mezőtöket, ’s szőlőtöket, ’s a’ Házi istenek vígadva múlassanak hajléktokban! Te pedig emelj fáklyát felettek, hogy szerelmek soha el ne hűljön, Hymen! házasságnak édes Istene! o Hymen!”

Azonban Aristusz, ’s a’ Daphnisz’ atyja és Philétász, a’ halom’ eggyik oldalán Pánnak, a’ földmívesek’ és nyájak’ védisteneknek, eggy fiatal kost áldozának-meg, felkoszorúzva szarvait repkényinnal ’s fenyőterméssel; a’ Phyllisz’ anyja pedig csendes könyörgést tett a’ házi-gond’ asszonyi-titkok’ Istennéjéhez.

’S most öszvegyültenek mindnyájan az ernyő alá, hol a’ Phyllisz’ anyja ízletes étkekkel, gyümölccsel és virágokkal eggy hosszú asztalt hinte-be. Körülfogták a’ hosszú asztalt; Daphnisz és Phyllisz legfelül űltek, mint a’ hogy’ a’ rendesen-kötött koszorúban a’ rózsa és liliom marad közepében a’ leány’ homlokának; ’s a’ Philétász’ kis fiját Phyllisz mellé űltették. Gyermeki kellem ’s vígság lebegett ennek orczájin, ’s szűntelen’ fel-felmosolygott a’ szép hölgyre, ’s csókolta kezeit. Őtet az agg kor követte: Aristusz és a’ Phyllisz’ anyja, ’s Amyntász és Philétász; az öröm és a’ barátság homlokaikat megifjították. Alább lassú mosolygások, titkos csintalan sugdosások, szelíd kötődés, ’s tréfás történetek’ beszéllése repdestek a’ tábla felett: de a’ nyugtalan ifjúság hamar elhagyá az evést ’s vígabb múlatásba fogott. Eggy hosszú sorba állottak-meg a’ tánczhelyen; Daphnisz első volt a’ sorban, Phyllisz az utolsó; de most csatlódik a’ sor, ’s Daphnisz és Phyllisz eggyütt vannak, megcsókolják eggymást, ’s a’ karika kereken lejt. Majd Daphnisz és Phyllisz közben maradnak, ’s a’ láncz körülttök lejt, széllyelfoszol, ’s ismét öszveragad. Ollyankor csak eggyenként lejtettek, úgy hogy a’ legjobb lejtők kiálltak középre, ’s úgy járták az aratók’, vetők’, vinczellérek’ ’s hajósok’ lejtéseiket, ’s ezeknek mozdúlásaikat mesterségesen szővték tánczaikba, ’s azalatt a’ kik nem lejtettek, az aratók’, vetők’, vinczellérek’ és hajósok’ dalaikat dallák a’ táncz mellé. A’ legpajzánabbak gyorsan kapták-fel a’ kaczagva-sikoltó leánykákat a’ tánczközben, hogy könnyű leplek magost reppene-fel utánok. ’S eltikkadva az ernyőbe mentek megpihenni, enyelegni, ’s regéket beszéllgettek.

Az én barátom nagyon megjárá eggyszer! mondá az eggyik leány, pajkosan megleggyentvén mellette űlő kedvesének orczáját. Megígértem neki, hogy dél után jókor a’ csalétban leszek; de neki közel estig kelle utánam várakoznia. Végre megjelentem, de elzúzott hajjal, eltépdelt pártával. ’S hogy ne feledd, monda az ifju, belé ugratva lyánykájának szavai-közzé; öszvegyűrt mellylepellel! Karjai közzé akarám vetni magamat, így folytatá szavait a’ leány; de ő neheztelőleg félre-vonúlt. Myrtil! mondám; megbocsáss! nem jöhettem elébb: a’ szép Damétász utánam jöve, kért, várnám-be őtet, ’s a’ mint bevártam ’s utól-ért, megkapa, gazúl viselte magát, virágaimat kikapkodta mellyem mellől, pántlikámat öszvetépdelte, ’s lerántotta pártámat. Ezt mondám Myrtilnek

Mystilnek

, ’s meg akarám ölelni; de ő neheztelt ’s ment. Myrtil, ne hagyj itt! mert ha megharagítasz, vissza megyek Damétászhoz, ő nekem fris virágot ad bokrétámért. Ekkor még inkább neheztele. Igen! így szakasztá félbe szavait a’ nevetve-pirúló ifju; igen! Hah, az állhatatlan! mondám; íme mást szeret! talán rég olta szereti, ’s nem is tarta méltónak hogy titkolja tovább. Ezeket ’s több efféléket mondottam, ’s fel ’s alá addig mentem ’s jöttem, míg eggyszer, mikor nem is álmodám, előtte valék ismét. Reá tekintek, hát látom hogy eggy gyermeket fogott ölébe, ki virágaival játszott. Látod e, keményszívű! monda nékem; a’ kis Damétász helyre hozza a’ mit elrontott; új virágokat rak az eltépettekért mellyem mellé. ’S ez az a’ Damétász? kérdém elszégyenűlve? ez tépte-el mellyed’ pántlikájit? ez vonta-le pártádat? Igy beszéllé ezt a’ leány és a’ pásztor egymásnak kapdosván-ki szájokból a’ beszédet, ’s új csókokkal békélettek.

Oh, és melly igen édes a’ béke az efféle visszálságok után! mondá Phyllisz, eggy forró csókot nyomván kedves Daphnisza’ ajakira. Én alig voltam valaha boldogabb, felelte néki Daphnisz; mint midőn mind ketten látánk, hogy megcsala bennünket Lámon, ’s ismét szerettük egymást!

Eggykor engem is reá-szedett volt leánykám! mondá az eggyik pásztor, térdein tartván kaczagni-kezdő kedvesét. A’ víz’ szélén fekvém, ’s az álom meglepett; épen szenderegni kezdék, midőn eggy lassú szózatot hallának-meg fűleim: Ifju pásztor, mondá a’ kedves félszózat; valahányszor te forrásom mellett jársz, én mindannyiszor sóhajtozva nézek lépteid után, ’s síránkozom midőn eltávozol. De midőn vizem’ szélén szunnyadsz, ki boldogabb akkor nálamnál! Akkor kiszállok a’ hímes partra, ’s csókkal hintem-el szép képedet. Hijába igyekszem azt tovább titkolni; szeretlek tégedet, szép pásztor! eggy szép fiatal Nympha szeret téged: oh szeressd őtet te is, szép pásztor! Én téged nem szerethetlek; felelém a’ Nymphának, én már eggy szép lyánykát szeretek. De ha meglátnál engem, ifju pásztor, ugymonda a’ Nympha; ha látnád zöld hajaimat, hogy fejér vállaimon mint repdesnek és vékony derekam körül; ha virágzó orczáimat látnád ’s piros ajakimat ’s ezt a’ szép kék szemet, oh bizonyosan engemet fognál szeretni! Én téged nem szerethetlek, szép Nympha! ne vedd nehezen vallásomat; nem szerethetnélek ha olly szép volnál is mint maga Vénusz, vagy a’ Kegyistennék. Én Chloét szeretem, ’s nincs senki, a’ ki miatt tőle elálljak. De hogy nyugalmadat visszavehessd, elhagyom, szerencsétlen Nympha, forrásodat, ’s ide többé vissza sem térek, míg szerelmed el nem hagyand. Nem használ ellenkezésed, felele panaszosbb hangzattal a’ Nympha; utánad mégyek a’ szárazra, ’s az erdei Istenek elpusztítják nyájadat, ’s hozzám hoznak a’ vízbe. O Nympha! mondám neki; ha az erdei Istenek éltemet vészik is el, én tégedet nem szerethetlek: én egyedül Chloét szerethetem. Úgy Chloédat fogják elrablani, így kezdé folytatni fenyegetését a’ Nympha; de a’ fenyegetés kaczagássá vált, ’s Chloe nevető sírással ’s kiterjesztett karokkal jött felém. Nem lehetett tovább… monda;… Nem lehetett tovább. Így

tovább, Így

beszéllé ezt most maga a’ leány; nevetnem kellett eggyűgyűségét; úgy hitte hogy Nymphával szóll, ’s már valóan neheztelni kezdett, hogy ez magát olly szemtelenűl akarta reá kötni. De melly igen örűltem én, így tapasztalván hűségedet! ezt mondá néki a’ leány, ’s mellyére szorította

szórította

Illyetén örömek köztt közelített a’ szép estve, ’s a’ hold teljes fényében kele-ki a’ hegyek megől; ’s Daphnisz és Phyllisz minden leányt és minden ifjat ismét az ernyőbe gyüjtöttenek. A’ legszebb dinnyék, körülpártázva gerezdekkel, várták a’ felosztást; a’ piros-arczu almák, az arany körtvélyek, a’ gránát zöld koronájával ’s hasadt mellyével, a’ leves figék, és mind azon soknemü gyümölcs, a’ mit az adakozó ősz érlel, ’s a’ kemény-toku, és sima vagy gyapjas hüvelyü termések, hosszú sor tálakban ’s kosarakban állottak a’ táblán, kedves illatu fűvekkel ’s virágokkal behintve. ’S ezek közt borral és musttal megtölt nagy kanták nyúltak-fel, megkoszorúzva a’ szőlők’ Istenének szentelt repkénnyel.

’S a’ midőn a’ tábla mellé leűlnének, Dámon, az elefántcsontos ifju, ki az Ámor’ képét faragta, Daphniszhoz méne ’s így szóllította-meg: Vedd e’ szép szilkét, barátom! én ezt a’ te számodra véstem. Légyen az barátságunknak záloga, ’s megtelve járja-végig mindég az asztalt, ’s a’ ki belőle ivand, elébb eggy dalt énekeljen. Örűlve fogadta a’ szép adományt Daphnisz, ’s monda: a’ te barátságod igen becses énnekem, ’s bámúlta rajta a’ munkát; mert rajta volt Lyéusz, párduczok által vont

volt

szekerével. Azt Silén követte rest szamarán ’s részegen nevetve; ’s a’ kaczagó Faunok karon fogva tartották őket két oldalról ne le ne fordúljon. Silént a’ Nympháknak, Faunoknak ’s Szatiroknak egyveleg csoportjai pajkos ugrándozásokkal követték, thyrsusz pálczákkal, dobjaikkal, csengő csészéjikkel; sípjaikkal ’s dagadt tömlőjikkel. Felettek a’ szilke’ felső szélén, a’ párkányozat’ koszorúja alatt, Szerelmek repdestek ’s vírágokat szórtanak. Ámor középben repült, ’s nyilakat lövöldözött a’ Nymphákra, kik részént készen ’s mosolyogva várták a’ lövést, részént futni látszottak, de enyelegve visszatekingettek, ha eléggé közel vannak e még, megsejtetni általa.

’S Daphnisz mostan tele tölté tajtékzó borral a’ szilkét, ’s ezt éneklé: „Bor, mi kedves vagy te nékem karja köztt szerelmesemnek! ’s hogyha téged csókja kísér, oh úgy vígadás borít-el! Mert a’ kedvelt lyánka’ csókja vígadásra nyitja a’ szívét. Csendes aljában halmomnak majd eggy zöld ernyőt plántálok Ámornak és Brómiusznak. ’S én azt szőlőből plántálom; ’s úgy osztán a’ zöld ernyőben, karja köztt szerelmesemnek, örvendezve meghálálom Ámornak édes szerencsém’ ’s vígadásom’ Brómiusznak.”

’S ezt éneklé Daphnisz, ’s Phyllisznek nyújtá a’ szilkét. Mosolyogva vette-által Phyllisz a’ szilkét, ’s így éneklett: „Rózsa, a’ te illatod szép, hogyha nekem Daphniszom nyújt; és ha forró csókjaink köztt tégedet mellyemre űltet, akkor vígadás borít-el; mert a’ kedves ifju’ csókja víg örömre nyitja a’ szívet. Plántálj ernyőt, kedves pásztor, Ámornak és Brómiusznak! én szerelmem’ Istenének szőlődhöz rózsát plántálok; ’s úgy osztán hív karjaid köztt örvendezve hálálom-meg Ámornak édes szerencsém’.”

Így méne körül a’ szilke az asztal mellett, ’s nevelte a’ vígaságot, az enyelgést. Szerelmes vagy csintalankodó dalok énekeltettek. Eggy dévaj ifju ezt éneklé: „Csaknem szerettelek már, te büszke, vad leányka! De légy vad és kevély bár, kaczagjad bár szerelmem’; szaladj, szaladj ha tetszik: nem kellesz! a’ miolta minap vizet merítél; ’s a’ vedret hajladozva nagy bajjal húzogattad. Szegény leányka, mellyed’ megpillantottam én ott, ’s nagyon hiún találám!”

Eggy gyenge leány véknyan énekelt, mint a’ pacsirta: „Szívem szeretni nem fog soha! így szóllok mindég. Ha gerliczéim’ nyögdösni látom, így szóllok mindég: Szívem szeretni nem fog soha. Hogyha a’ mezőben nyáját Damétász, a’ barna pásztor, felém vezérli, így szóllok mindég: Nem barna pásztor, szívem szeretni nem fog soha! Kedves leánykák, kik már szerettek, oh szólljatok ti, nincs e mit félnem, ha mellyem sóhajt, midőn ezt mondom: Szeretni szívem nem fog soha!”

A’ szilke Dámonra került, a’ ki azt metszette. Dámon, mondának mindnyájan a’ leányok és az ifjak; néked lantolnod is kell az ének mellett; hol lantod? Lant nélkül fogok énekelni, monda nékiek Dámon; ’s azonban míg ezt mondaná, eggy csintalan leány ölébe tette azt neki. Tapsolni kezdett minden leány és minden ifju, ’s ezt kiáltották: Lantolnod is kell! lantolnod is kell! ’s ő elővevé a’ lantot, ’s felkölt. Elfigyelmezett minden; alig susogott eggy pántlika a’ lyánykák’ mellyeiken vagy eggy viráglevél a’ koszorúkban, ’s Dámon így kezdette énekét:

„Leányok és ifjak! eresszétek magatokat a’ szerelem’ és a’ bor’ örömeire, hogy vígaság lebdessen a’ derült homlokokon ’s a’ veresedő orczákon. Mert, higyjetek nékem, ifjak! én láttam Lyéuszt, az ifjúságos Istent; elnyúlva feküdt ő félig béfedve árnyékkal, eggy zöld ernyőben, eggy tömlőre támaszkoda, körüllebegve szövevényes inakkal. Mosolygva feküdt így, ’s Ámor az ő térdén nyugtatta eggyik karját, a’ másikkal pedig eggy szőlőkoszorút font. Botorkázva jártak ernyője körül a’ részeg Faunok, ’s a’ Nymphákkal tánczoltanak, ’s le-leguggoltak körűlöttek ’s néha fel-felkapták, ’s dobogó szívek’ tájékain meg-megcsókolták. O Ámor! így kiálta mostan Lyéusz

Liéusz

; tenélkűled még a’ bor is ízetlen! oh, ne hagyd soha szerelmetlenűl szívemet! Akkor érzem én igazán hogy Lyéusz vagyok; a’ bornak ’s örömnek Istene. ’S őneki így felele Ámor: Bacchusz, tudom én mit köszönhetek én tenéked; mert te merészséget adsz a’ gyávának, az elhaló szerelmet visszavonod életre, ’s a’ szerelem a’ hűlt-vérü öregre is akképen mosolyg-vissza, ha bort ivott, mint a’ lenyugvó nap mosolyg-vissza még eggyszer a’ piros esti vidékre. Te éleszted az örömet, ’s a’ csóknak új ízt adsz. Akkor érzem én hogy Ámor vagyok, a’ szerelem ’s legédesbb örömek’ Istene, midőn te ömlesz reám. Így a’ két Isten. Leányok és ifjak! eresszétek magatokat a’ szerelem’ és bor’ örömeire, hogy vígaság lebdessen a’ derűlt homlokokon ’s a’ veresedő orczákon.” Ez vala a’ Dámon’ éneke, ’s most szájához vivé a’ szilkét, ’s kiürítette azt.

A’ leányok és ifjak még sokáig némán űltenek mintha figyelmeztek volna. Vígadtak, ittak, énekeltek, enyelegtek, ’s csókokat loptak és osztogattak, míg a’ hold magasan felkölt az ég’ boltján. De most elhagyák az ernyőt, ’s Daphniszt és Phylliszt elkísérék a’ menyegzői kamarába, dallva és sípolva, ’s elébe ugrándozva egymásnak, mint a’ Bacchánsok

Bacchántok

szoktanak a’ szőlőt-termő halmokon. O Hymen! ezt éneklék szűnet nélkül; házasságnak édes Istenek, Hymen! Kedves zengzettel elegyíté a’ maga szózatjait a’ Driász az ő dalaik közzé a’ zöld lombú fák közzül, ’s a’ fülmilék a’ közel nyár’ gallyain mennyegzői dalt csattogtanak.

ugrás a szövegforráshoz

AZ ELSŐ HAJÓS.
két könyvben.

ELSŐ KÖNYV.

Néhány nyomorúságos év mult vala el immár azon rettenetes éj olta mellyen áradó habok Mílonnak kalibáját ’s tengerbe nyúló mezejét a’ tartomány’ testétől elszakasztották. Azon keskeny völgyet melly a’ tartomány és kaliba között ellapulva feküdött, elnyelte vala a’ tenger. Eggy magányos szigeten állott mostan a’ kaliba, olly távol a’ tartomány’ szélétől hogy a’ nyájak’ bőgése a’ kék partokról az égnek ’s tengernek legtisztább csendében sem hallatszott-által. Elszokva állott az mostan azon szomszédi eggyüttlétektől mellyeket eggykor olly gyakran látott. Régen eltemette vala már itt Szemíra férjét, ’s bús magányban élt eggyetlen leányával. Nem enyhítette az ő bánatos órájit semmi idegen társaság, hanemha az égnek madaraié vagy a’ körültte legelő kis nyáj.

Leánya, Melída, fakadó szépségben nevekedett, távol az ifjaknak csudáló szemeiktől. A’ játékokban ’s örömnek szentelt innepeken ő volt volna a’ legszebbike a’ legszebbeknek; szebb sokkal mint a’ fiatal baraczk a’ kert’ fáji között, midőn ágainak pirosodó virágaival először kérkedik.

A’ gondos Szemíra, hogy gyermekének magánya epesztő bánatokkal ne keserítessék, ’s szívében nem teljesedhető örömek’ kívánásai ne támadjanak, eltitkolta előtte azon társasági mulatkozásokat mellyek a’ túlparton minden árnyban, minden mezőn öszve szoktak ölelkezni. De naponként elméne Mílonának sírjához, ’s könyűivel öntözte annak mohosodó halmát. Ah, oda vagy! ekképen kesergett úntalan’ bánatja; oda vagy éltem’ öröme ’s gyámola inségemnek! Segéd nélkül, mindentől elhagyva, bekerítve a’ hánykódó tenger által, mít tudok itt remélleni! Nem enyhíti a’ mi bánatunkat baráti szánakodás, ’s a’ szomszédságos segéd meg van tőlünk tagadva. Oh, bár téged is halni láthatnálak, Melída, kedves gyermekem! ah, olly nagy az inség melly alatt nyögök, hogy ezt óhajtom leginkább; bár téged is halni láthatnálak! Mert ha én halok-el elébb, úgy te virágzó korodban magad maradsz, körülvéve a’ zajgó tengertől! ’s rettentő képzelet, minden társaságod az elhagyott inség’ aggodalma leszen. Akkor soha nem jutand füleidbe emberi szózat; úgy nem fogod hallani a’ szerető férj’ szavát, kit szépséged ’s szívednek jósága boldogítana; sem csácsogni kezdő kisdedeidnek szájokból az anyai nevezet, sem az öröm’ víg sikoltásait. Egyedül saját gyötrelmeid panaszai hatnak vissza a’ bús árnyékokból hozzád gyenge ifjúságodat lassu epedések fogják megemészteni; vígasztalás nélkül halsz-el; haldoklásod alatt nem fognak csorogni ágyad körül a’ szeretetnek cseppjei, ’s temetetlen tetemeid az égető naptól omlanak-öszve, vagy étkévé lesznek az ég’ madarainak. Oh, rejtsétek-el előle aggodalmaimat, te szirtos körny, árnyak! rejtsétek-el panaszimat őelőtte, a’ ki, ártatlanságában nem ismeri inségének szörnyü voltát! Így kesergett Szemíra, ’s titkolgatta

titgolgatta

gyermeke előtt a’ kínokat mellyek hervadó életét szűnetlen’ emésztették.

Azalatt Melída gyönyörködő ártatlanságban játszodozék apró bárányaival. Nem kelle azoknak pásztor, mert legelőjöket körülölelve tartotta a’ tenger. Vagy illatos virágokat boltozgatott múlatozó ernyőkké. Ő segíte egésséges nevekedésre minden virágszálat, ’s eggy kis forrást vona közzéjek, ’s apró kövecseken hagyta lefolyni, vagy néha kisded tavakká gyüjtötte vizét. A’ sziget’” szélein két sorban gyümölcstermő fákat ültetett, ’s olly szépségben járdallt fiatal árnyaik alatt mint maga Vénusz járdall Páphusznak berkeiben. Eggy szirtüreg’ felékesítését is munkába vevé a’ tenger’ szélén, mert a’ magány leleményes. A’ melly csigákat a’ habok kihánytak a’ partra, azokat terméseknek ’s színeknek külömbségeik szerént a’ falra tapasztá. A’ legnagyobbika kedves zuhogásra fogadta-el a’ nagy cseppekben hullongó vizet az üreg’ boltozatjáról; nyílása előtt pedig virító jászminágak repdestenek.

Illy ártatlan munkásság alatt folydogáltak az ő óráji ’s még nem érzette hogy egyedűl van. Tizenhat ifju évek repültenek-el feje felett, ’s immár érzeni kezdette hogy egyedül van. Álmélkodva járt vagy űlt gyakorta az árnyak köztt, ’s így beszélle búsan magával: De miért tettek minket magányba az Istenek? Boldogtalanabbak minden más teremtményeiknél, miért vagyunk ’s miért voltunk itt eddig? Érzem, mert honnan eredhetne külömben e’ békétlenség? érzem, valaminek híjával vagyok; eggy valaminek a’ mi lényemhez tartozik, de nem tudom megnevezni; érzem, nem vagyok én e’ magányra teremtve. Valaminek kellett velünk történni, de az anyám titkolja. Elrejtett bút sejtek lebegni az ő homlokán, ’s midőn bánatja’ okát tudakolom, könyűk gyülnek-meg szemeiben mellyeket minden erejével is alig tud tartóztatni. Bízzam magamat az intéző Istenek’ bölcseségére; ezt feleli; ’s sorsom’ javúlását várjam az ő kezeikből. Nem aggódom tehát többé, ’s imádó bízakodással várom azt tőlök, bár melly homályos légyen előttem a’ jövendő.

Néha elmerűlve nézett túl a’ széles tengeren. Végig-láthatatlan sík! így szólla illyenkor; felelj nekem, maga van e e’ göröngy föld, maga e e’ kis sziget? mert oh vajmi kicsinyded ez a’ te tágasságodhoz képest! Maga van e ez a’ kis szakasz föld? Nincsenek e ott valahol a’ hova szemem el nem láthat, partok mellyeket te mossz? Ah, az anyám tagadja, ugyan de bús hallgatása bennem gyanút támaszt. Bizony a’ te temérdek öblödben még más szigetnek, még sok más szigeteknek kell lenni! Külömben mi az amott, a’ mi, mint valamelly alant felleg, mozdúlatlan’ fekszik, hosszú kék csíkban, vég határodon? A’ heves képzelet talán csal; de sok ízben, midőn a’ szelek csendes nyugtot engedtek a’ tengernek, úgy tetszett hogy távol bőgést hallottak füleim. Mi volna az külömben, bár kicsínynek látszik? azt a’ távolság fogja okozni; mert tudom én, tudom én mint látszanak kicsinyeknek, ha messze vannak, a’ legnagyobb hullámok is; mint látszik kicsinynek, mint csak eggy kisded pontnak, kalibánk, midőn reá a’ szigetnek legmesszebb széléről nézek. Ha pedig föld az, ha ollyan föld mint az a’ miénk, ha rajta szint úgy vannak gyümölcsfák és mezők mint a’ miénken: oh úgy emberek is vannak rajta kik azokkal éljenek! De, ki tudja? hát ha azok nem olly teremtmények mint itt e’ szigeten? hát ha nem ollyanok mint én? hát ha nekem csak úgy tudnának lenni múlatságomra mint juhaim? De viszont hát ha ollyak mint én vagyok? Ah! ez a’ gondolat elszomorít. Ha az talán ollyan föld mint ez a’ miénk, ha azon ollyan teremtmények lakoznak mínt mi itten; ha ők ott sokan vannak, mint itt van sok juh és sok madár; ’s olly szeretet, eggyesség és barátkozás van közöttök, mint ezek között itten: oh, úgy boldog, boldog teremtmények! De hagyj-el, hagyj-el, szép gondolat! hiu képzelmény! hova ragadsz-el, engem boldogtalanná tenni! O habok, ha majd ama’ szélekhez hembelygetek, oh ha majd elértek oda, mondjátok-meg lakosaiknak, hogy e’ sziget’ árnyaiban eggy szerencsétlen leányzó sír. Hagyjatok-el, hiu képzelmények; ti még nevelitek aggodalmaimat.

Gyakran kérdé az anyjától: Mondd okát, anyám, miért maradunk mi mindég csak ketten, holott más állatok szaporodnak? Nézzd e’ csemetéket; új csemeték szaparodnak körülttök; nézzd nyájunkat; az ő számok minden tavasszal szaporodik, ’s a’ kis bárányok, oh melly vígan szökdellenek ők a’ legelőn ’s mint örvendenek léteknek! Ah, láttam, őket, láttam, és sírtam! Eggykor a’ legrejtettebb árnyban űltem volt, ’s elnéztem mit mivelnek. Két madár eggy fészket rakott, ’s kedves nyájaskodások köztt kergette egymást a’ szomszéd ágakon. Oh, mint nem enyelegtek ők! Kevésel azután kis tojásokat láttam a’ fészekben; az eggyik madár gondos szárnyakkal fedte-be a’ másik pedig víg csevegéssel múlatta az ülőt a’ szomszéd ágakon. Mindennap elmentem megtekínteni mit mivelnek, ’s nem sokára tollatlan madarkákat láttam ott a’ hol azelőtt kevéssel még tojások voltak; új örömmel zsizsegtek körülttök az öregek, kis orraikban hordották kicsinyeiknek az étket mellyet ezek vígan-fityogva fogadta-el. Idővel betollasodtak, emelgették erőtlen szárnyaikat; végre fel is reppentek ’s a’ közel gallyakra szálltak. Az öregek előre repültek, mintha félénk kisdedjeiknek példát akartak volna adni. Oh be szép vala őket nézni, anyám! Néha kiterjesztették szárnyaikat, mintha repülni mertek volna, pedig nem mertek. Végre a’ legbátrabbika kirepűlt, ’s vígan csipegett örömében hogy kirepűlt, ’s bátorította félénkebb társait. Sokára mertek azok is, ’s ide ’s amoda repdestek, ’s vígan cseveglettek eggyütt. Oh mi csudálatos gondolatok támadának akkor bennem! Ah miért tagadták-meg egyedül mitőlünk a’ szaporodás’ örömeit az Istenek!

Szemíra rettegett felelni leánya’ kérdéseire mellyek az ő titkainak olly könnyen veszedelmesek lehetének. Én azt szint olly kevéssé értem mint te, monda neki a’ hív anya. De miért támasztasz te haszontalan tépelődéseid által üres képzelményeket, bé nem teljesedhető kívánságokat? mellyek csak álmok ugyan de ártatlanságod’ csendét még is megháborítják; miért bántod-meg panaszos gondolataid által a’ jóltevő Isteneket? kik egyedül tudják, mit és miért végeztek felőlünk, és a’ kik mindenkor bölcs tetszéseiket elébb vagy utóbb bizonyosan teljesedésre is fogják hajtani.

Az Istenek megbocsátják, felel Melída, hogy únalmas magányomban e’ tévedésekre jutottam. De azon kívánságot hogy bár a’ szerént szaporodhatnék a’ mi nemünk is mint a’ juhoké és madaraké, még sem fojthatom-el szívemben. Miként lehessen az, azt én nem tudom ’s az Istenekre bízom. A’ vetemények magból csiráznak, némelly állatok tojásból, eggyik eggy-, másik másképen. Tapasztalásból tudom ezt. Oh anyám! ha valamelly fészekben, vagy valahol egyébütt, kis emberkékre akadnék! mint fognám őket ápolni? mint nevelném őket! De megnyugtatom gondjaimat, ’s kívánságaimat a’ nagy Istenek ajánlom; ők hatalmasak ’s kegyesek; teljesíteni fogják a’ mit óhajtok. És még eggy kérdést, anyám! még ez eggyet; ’s osztán elhallgatok. Emlékezem hogy én nem valék mindenkor illyen; hogy nehány télnek ’s nyárnak kelletett elmulnia, míg illyenre nőjjek; úgy nőttem én is, mint a’ fák vagy juhok nőnek; eggykor nem valék nagyobb a’ liliomnál. Annakelőtte tehát még kisebbnek kelletett lennem; eggykor tehát kezdődnöm kellett, mint a’ hogy’ a’ virágszálak, a’ madarak, a’ juhok kezdődnek. Ne titkold előttem, anyám! te azt tudhatod, mert már akkor nagy valál; ne titkold, hol és miként lelél engem! ’S mit csináltam én mikor te engem fellelél. Ha te nekem azt elbeszélled, könnyebben akadok kis emberkékre. ’S ki tudja? Oh, én magam sem tudom neked mondani mit beszéllj-el, kérlek, minden! Igy gyötrötte ártatlan kérdéseivel anyját.

Éretlen kérdéseid még neheztelésre hozhatnak ellened, mondá néki mélyen elszomorodva az anyja. Mint lettél te, azt én neked megmondani nem tudom. Eggykor magamban valék, egyedül űltem, megszállott az ímádkozás, ’s kértem az Isteneket, küldjenek valakit múlattásomra. ’S a’ mint eggy szép reggel kiléptem pajtámból, tégedet eggy rózsatő alatt találtalak. Te akkor igen kicsiny valál. De hagyd-el, mondom, haszontalan tépelődéseidet. Kötözgessd inkább szegfőidet karójikhoz, játszál bárányaiddal, ’s sorsodat bízzd az Istenekre. Miolta tépelődéseidbe merültél, óráid nem folynak olly könnyen mint azelőtt; kerted azolta míveletlen, ’s szirtüreged kezeidtől nem kap új díszt.

Így élte gyötrelmes gondok köztt napjait a’ hű Szemíra. De az Istenek megértették az ő fohászkodásait, ’s elvégeszték hogy tartós

tartos

bánatját véletlen öröm váltsa-fel. A’ végezés’ teljesítését Ámor vállalá magára az Istenek’ gyülekezetében. Ki is tehetne leányt őnálánál könnyebben szerencséssé?

Általellenben a’ szigettel eggy deli ifju lakozott a’ tartomány’ szélén. Istennek lehetett volna nézni midőn a’ hímes réteken, vagy a’ liget’ árnyékai köztt járdalt, olly szép vala. Sokszor beszéllte neki atyja, melly nagy réműlésben volt légyen eggykor, immár sok évek előtt, a’ tartomány. Látod ama’ kék foltot a’ tengerben, fiam? ugymond, a’ sziget felé mutatván ujával. Könnyen ki lehetett látni kalibájából a’ szigetet, mert a’ kaliba fen állott, közel a’ tenger’ magos partjához. Mint a’ kinyujtott kar, akképen nyult vala, mélyen be a’ tengerbe, eggykoron eggy csúcs a’ mi földünktől. Annal túlszélén eggy jámbor pár élt, Mílon és Szemíra. Gazdag hold mezők vonakodtanak vala e’ dombtól az ő hajlékokig, ’s a’ messzére elterűlt legelő’ két szélein számtalan nyájak őgyelegtek. De legdrágább kincsek nem a’ gazdag mező, nem a’ számos nyáj, hanem eggy még akkor csecsemő gyermek vala, rakva minden ékkel. Messzéről jövének a’ tartomány’ hölgyei Szemírához, gyermeke’ szépségét csudálni, ’s ajándékokat hoztak néki, ’s áldották a’ boldog anyát: de rettegek, fiam, még most is, midőn a’ szertelen történetre emlékezem. Eggy éjfélben rettentő roppanás verte-fel altából a’ tartományt, mintha az ég ezer mennykövektől csattant volna meg. Felriadt az egész tartomány; a’ megzúdult tenger iszonyatos fercsegéssel csapott-ki partjain, ’s a’ közönséges veszély’ és ijedség’ szava messzére sikoltozék mindenszerte az éj’ setétében. Az éj’ borítékja miatt senki nem értette honnan ered az inség. Réműlve ’s borzadva a’ veszély előtt, találkozánk eggyüvé a’ mezőn: de végre feljőve a’ szürkűlet, ’s meglátánk az ijesztő romlást. A’ völgy a’ mi földünk és a’ Mílon’ birtoka köztt, elsüllyede. Elsüllyedtnek véltük az ő lakását is, de végre előkele a’ nap, ’s meglátánk ama’ szigetet. Eggyike szomszédimnak, kit az Istenek élesbb látással áldottanak-meg, úgy mondotta hogy a’ tiszta nyári napokon kiláthatá a’ Mílon’ kunyhóját és a’ fákat is sziklája körül. Talán még él kegyesével; ’s talán a’ szép Melída szebben virágzik ott szomoru magányában mint mind azok a’ kiket emberi szemek csudálnak!

E’ szók mélyen behatottak az ifju’ szívébe. Mostan olta sokat andalgott a’ tenger’ szélein, ’s elképzelte melly gyötrő magányban élhetnek a’ szigetnek lakosai. Eggy délest’, a’ habok’ szenderítő zajgása mellett, puha álom szállotta vala meg. Ámor melléje repült, ’s égő arczát gyengéden hűsítgette szárnyaival, hogy szunnyadalma a’ hőség által el ne űzettessék, ’s álmot külde-le reá, mintha a’ sziget’ széleit szemlélné. Búsan lebdestenek ott a’ kis Szerelmek szent árnyékok alatt, vagy a’ bokroknak ingó ágaikon, ’s a’ virágokon síránkoztanak. De most messzűnnen jőve eggy leány a’ setéte alól, lassú lebdeséssel, sóhajtozva, ’s felékesülve minden dísszel. Hajlangó súgárságban lépegetett a’ leány, ’s nem ismerte tulajdon becsét, szög hajfürtjei részént szép vállain ömlöttek-el, mint a’ tej a’ fejér sík márványon, részént pedig myrtuszág tartotta csomóban. Orczájit kellemes sápadtság lepte-el, mint a’ szép emlők köztt hanyatlani kezdő rózsa, ’s szemeiben tüzes kívánság epedett. Így méne ő, ’s nem gondolt a’ lenge fuvatagokkal kik öltözetével játszodoztanak, sem a’ magokat-kínálgató virágokkal kik illatozva simultak lábai alá, sem a’ sokszínü ragyogásban mind két oldalról gazdagon függő ízletes gyümölcsökkel. Így lépett ő az árnyak közzül a’ tenger’ fövenyére, ’s szomorúan nézett-végig a’ kékellő nagy hézagon a’ más part felé; felnyujtotta fejér karjait ’s segélyért kiáltozék. Az álmodó ifjúnak úgy tetszett mintha ált’repűlné a’ tengert ’s vinné a’ kért segélyt. Ámor maga fogadta-el őtet az árnyékos parton, ’s reszkető karjai közzé vezette a’ kedves leánykát. Örvendve lebdestenek körülttök a’ víg játéknak eredett Szerelmek, eggyüvé szövték virágfonadékokkal, ’s legédesbb illatokat terjesztették-el szárnyaikkal a’ szép pár körül. Az alvónak erősebben dobogott szíve, orczáji égtenek, ’s karjai a’ széllyel-foszló léget általölelték. Ekkor felébredett. Még sok ideig feküdt boldog csábúlásában. Istenek! így kiálta rebegő ajakokkal; hol vagyok? hogyan, ’s ő elrepült? eltűnt karjaim közül? Ah boldogtalan! Itt fekszem a’ honni szélen ’s a’ sziget amott van. Eggy álom csala-meg! eggy álom teve örökre szerencsétlenné!

Ezután gyakrabban méne-ki a’ partra. Búsan, sóhajtásokra fakadozva űlt a’ tenger’ fövenyén, ’s kinézett a’ játszó habok felett a’ szigetre. Leginkább éjenként, a’ hold’ szelíd fényében, midőn mély csend lepte-el az egész tájat ’s a’ tenger csak zúgott, felmászott a’ szélső kövekre, ’s felfigyelmezett, ha nem hallhatna e valamelly hangot a’ sziget felől. Néha úgy tetszett neki hogy panaszokat hall ’s eggy igen kedves szózat’ zengzetét; mert hányszor nem csalja-meg a’ hevűlt képzelés azoknak óhajtásaikat a’ kik szeretnek! Néha kiáltozott, ’s azt hitte hogy feleletet hall reá; vagy hogy eggy világ’ csillámlatát látja, midőn a’ sziget’ erányában az ég’ alján eggy csillag költ-elő. Talán magányosan űl tüzének lassu lobogása mellett, így szólla illyenkor, ’s elhagyott sorsán aggódik, ’s éjféli sírással hervasztja fiatal napjait. O szelek, volna csak enyém a’ ti szárnyatok! Oh, siessetek hozzá, ’s mondjátok-meg neki hogy én boldogtalan itt epedek érette!

De mi leve belőlem? mondá ismét. Megőrültem e? Mi az a’ mit szeretek? álmot! üres álmot! Elszunnyadtam itt, ’s képzeletem eggy alakot teremte magának; szebbet ugyan, mint mind az a’ mit valaha láték, de csakugyan álom-alakot. Felébredtem, és, Istenek! nem tűnt-el a’ szerént mint az álmok; eltörölhetetlen’ tapadott lelkembe, ’s minden erőmen ő uralkodik. Ezt szeretem, ez von-el munkám’ űzésétől; a’ hova megyek, velem jő; szűntelen’ gerjeszti égő tüzemet ’s tündér kínjaimat, ’s e’ part felé ragadoz. Térj magadba, boldogtalan! szégyeld kábaságodat ’s légy ismét a’ mi valál: sorsoddal megelégedett, vídám, munkás, leleményes. Menj, kaczagd meggyőzött ellenségedet; hagyd ide a’ partot; ’s adj hálát az Isteneknek hogy még az egész táj regéjévé nem levél.

De hijába igyekezett az ifju csuda szerelmét elverni; haszontalan volt feltéte hogy e’ parthoz többé vissza nem tér. Előtte lebegett neki a’ szép alak legkedveltebb munkáji közben is, ’s úgy tetszett mintha valamelly látatlan Istenség visszavonszaná a’ parthoz. Istenek! így kiálta-fel ekkor, örökké fog e engem e’ boldogtalan szerelem kínzani? eggy árny fogja e örök gyötrések köztt forgatni napjaimat? De ez nem eggyike azon álmoknak mellyeket a’ tévelygő káprázolat szűlni szokott. Képzelődésem még soha nem emelkedett a’ szépségnek e’ magasságára; ez mind felülmulja a’ mellyeket szemeim valaha láttanak. ’S ennyit nem is tehet csak álom; valamelly Istennek kellett azt bocsátani reám. De miért bocsátotta volna reám? mit akarhatott volna ezzel? azt fel nem érhetem. Ha a’ szigeten él az a’ szép alak, miért hagyta őtet az Isten álmomban látnom? miért akarja hogy értte epedjek? miért hagy segéd és remény nélkül? miért nem mutat szert eljuthatni hozzá? Távolabb lévén mint hogy oda elúszhassak, mihez kell nyulnom? Az Istenek ugyan merész gondolatot ’s leleményes elmét adtak az embereknek, ’s magoknak eresztik hogy nemesbb tehetségeiket fordítsák czéljaikra; de melly emberi elmésség tanít-meg engem habokon járni, vagy úgy úszni a’ vizeken mint a’ tengeri ruczák?

Elsüllyedve űlt gyakorta a’ tenger’ szélein, ’s dolgozó elmével törekedett valamelly lelemény’ kinyomozásában; mert még ekkor nem hasgatták keresztül hajók a’ vizeket. Minek is kell vala tengeren túl fekvő környékekre költözni, holott, az akkoriak minden helytt valahol a’ barmoknak fű, az embereknek ízletes gyümölcs termett, ’s a’ mezőt tiszta forrás’ vize futotta-keresztül, gazdagságot ’s boldog megelégedést találtak minden szükségeikre? Sok ideig tépelődött itt találmányán, ’s el-elhányta a’ mit talált. Eggykor szomorúan néze-ki a’ tengerre, ’s valamit láta közelíteni a’ part felé; úgy tetszett, mintha azt a’ habok tolták volna. Öröm és remény szökött az ifjúnak vizsgán figyelmező szemeibe. Eggy odvas agg tölgy úszott a’ part felé, ’s a’ tölgy’ üregében eggy evet űlt kit a’ túlparton nyilván valamelly vérengező ellensége kényszerített itt keresni menedéket. Bíztosan űlt az evet a’ redves odúban; eggy leveles súgár ág előre hajlott felette, ’s a’ szelíd szelek annál fogva tolák a’ fát a’ part felé. Az ifju reményt merít, ’s felszökik örömében. De most megint azon homályos képet fejtegeti melly, mint valamelly éji árny, képzelete előtt majd megjelent, majd meg’ eltűnt. Mostan pedig kivoná a’ törzsököt a’ tenger’ fövenyére, hogy virradtakor megtehesse próbáját melly még meg nem érve ’s homályosan űlt elméjében. Remény, kétség ’s álmatlanság voltanak virrasztóji. De mostan felkél, előszedi életlen szerszámait; mert a’ boldog eggyügyüségnek nem vala sokra szüksége; ’s a’ part felé siet. Avagy nem láttam e sok ízben, ugymond, hogy a’ tölgyek’ öszvefondorlott levelei le nem űlnek a’ habokon, ’s bíztosan érnek parthoz? Nem régiben is elnéztem a’ tóban mint úsztak; ’s a’ tó felett játszó lepék leszállottak reájok, ’s sem a’ levél el nem merült, sem a’ lepék meg nem áztak. Példát veszek rólok; a’ természet itten már megtette munkámnak felét: eggyik fele reves, ’s a’ másikát úgy fogom kivésni hogy benne elférhessek. Így szólla, ’s bíztosan hozzá fogott munkájához. Te pedig, akárki vagy, jóltevő Istenség, a’ ki feledhetetlen álmomat homlokom’ elébe hozád! ekként kiálta-fel; halld-meg könyörgésemet! bocsáss áldást igyekezetemre!

Gyakran midőn megpihene munkája’ közben, a’ sziget felé nézett, ’s így szólla: Legszebbike a’ halandóknak! mi lehet olly nehéz hogy könnyűvé ne tudja tenni a’ szerelem? melly veszély lehet olly nagy hogy a’ szerelem meg ne győzze? Melly gyönyörü remények csillognak előttem! Megtagadhatod e, majd ha partodon kiszállok, szerelmedet, kinek lángjai teéretted kaczagják a’ tenger’ rettentéseit? Merészlett e szerelem vakmerőbbet valaha?

Néha viszont csüggedve szakasztá félbe munkáját. Én balgatag! így kiálta-fel; nem a’ legnevetségesbb igyekezet e ez az enyém? Ha valaki megszóllítana: Jámbor, mit mivelsz? mit mondana e’ feleletre: Kivájom e’ fát, hogy belé űljek ’s keresztűlússzam a’ tengert; vallyon nem ezt e: Ki az a’ szerencsétlen, a’ ki kába gyermekét magára ereszti? Így szólla ő, ’s elkedvetlenedve tekinté munkáját. De most ismét ezt mondá: Ha nem lészen is sikere, mit vesztek egyebet mint nehány üres órát? ’s szégyeljem e hogy őket szerelmemnek áldozám? Oh, ama’ szigeten bizonyosan élnek emberek; a’ mit atyámtól értettem, hihetővé teszi azt, álmom pedig, mellyet valamelly Isten ereszte reám, bizonyosnak tartatja. ’S ha ott emberek élnek, melly inségben, melly siralmas magányban kell élniek! ’s a’ szép leány, ha már megholtanak szűléji, vagy ha ezután meghalnak ’s ő egyedül marad a’ szigeten, mint hervad-el fiatal szépsége vígasztalhatatlan keservben! Istenek! nem egyedül a’ szerelem, hanem a’ szerelemmel eggyütt a’ szánakozás is reá indíthat, hogy mindent merjek érette. Igy vesztette-el, ’s így élesztette viszont, állhatatlan bátorságát.

Kevés napok alatt ki vala vájva a’ törzsök, ’s eggy el nem készült ladikhoz hasonlíta. ’S ekkor nagy munkával oda hembergette hol a’ víz tágas öblöt mosott volt a’ partban, ’s próbáját ez által mentté tette a’ tenger’ dühétől. Itten a’ csolnakot bétaszítá a’ habokba, ’s bele űlt, ’s kerengetni hagyá magát, azon elmélkedvén hogy találmánya’ hijányain mint kellessen javításokat tenni. A’ habok a’ csolnakot végre kiverték. Az ifju kiszökött a’ csolnakból, elkezdette az igazításokat, ’s ismét visszataszítá a’ vízben. Fele immár kész, ugymond; de hogy csináljam, hogy oda vigyen a’ hová akarom? mert így csak oda megyek a’ hova a’ szél és habok hajtandanak; így esztelenség volna reá bíznom magamat. Száz meg’ száz gondolat tolta elébe magát, de megvetette mindenikét. Eggyszer, hosszas hallgatásából felébredvén, így szólla: Nem kiterpesztett ’s visszatoló lábakkal intézi e menését a’ hattyu? ha evet tanítana-meg hogy törzsökre szálljak, most talán hattyu tanít-meg mint kelljen intéznem menésemet. Hát ha fa lábakat csinálok ladikomnak? alól szélesen mint a’ hattyu’ lábai ott a’ hol velek a’ vizet hátra-tolja; ’s eggyikét ladikomnak eggyik, másikát a’ másik oldalához kötném, hogy, belé űlvén, a’ szerént mozgathassam mint a’ hattyu a’ magáéit. Megörülvén szerencsés találmányának, siet evezőket hasítani, ’s visszamegyen hajójához. Igyekezete sok ideig sikeretlen volt, de untalan’ figyelmezett az úszó madarak’ mozgásokra, ’s mindennap új fortélyt tanúla tőlök. Nehány napokig csak a’ kis öbölben gyakorlotta magát, de nemes bízakodással mostan a’ tág tengerre ereszkedett, ’s szerencsésen ismét visszatért, ’s örvendő sikoltással szökött-ki a’ partra. Oh öröm! így kiálta-fel; meg van a’ mit óhajtottam! Holnap bátran eredek, mihelytt a’ hajnal pirosra festendi a’ habokat, tengerre; ha külömben ellenemre nem támadnak a’ szelek. Szándékom ugyan merész, de szerelmem nem enged nyugtot, ’s gyáva alacsonyság lakik annak szívében ki a’ nyomorúságban sínlőknek, ha veszélyek rettegtetik is segélyekre nem kél. Most megkötötte csolnakját a’ kis öbölben, ’s visszatért, mert már leszállott vala a’ nap, nyugalmas hajléka alá.

MÁSODIK ÉNEK.

Látatlan’ gerjesztgeté Ámor a’ munka alatt az ifju’ merészségét. De most, a’ holdnak kedvező fényében, azon szigetre repült, hol Éol lakozik, a’ szeleknek Istene. Távolra meghallatszék azon szirt felől melly a’ szeleket tömlöczözi, a’ siketítő zaj, mint midőn a’ hánykodó Oceán a’ virrongó vészek’ egész seregével csatáz. Ide szálla-le mostan Ámor. Magasra nyúl-fel a’ szirt a’ sík habok közzül, ’s nyugvó helyt ad gyakorta Istenének. Itt űle mostan is, eggy mohos repedésen, a’ barlang’ torkánál. Üvöltve repdestenek ki és be a’ szelek, mint a’ munkás méhek a’ köpűk’ szája körül. Ennek parancsaitól függvén, előmásznak ’s kirepülnek, vészt támasztani a’ tenger’ síkján, vagy betölteni rikoltással a’ hegyeket, ’s a’ vétkesek’ felébe fergeteges zivatart gyüjteni. A’ lágyabb szellőknek meghagyja, lengjenek a’ földmíves’ pajtáji ’s legelőji körül, szárazgassák veréjtékjeit, vagy múlassanak a’ bokrok ’s víg ligetek’ árnyékaiban. De mostan feledi a’ szeleket; nem gondol háborgásaikkal; csüggedve űl harmatcseppes repedésén, ’s térdére támasztván karját, homlokát fürtjeivel körülrepdesett kezében nyugtatá. Búslakodva űlt itten, ’s lenézett a’ hold’ csillogásában játszó habokra. Eggy tengeri Nymphának szerelme gyötrötte szívét. Ámor, elrepülvén itt eggykor, ’s henyén látván őtet a’ barlang előtt űlni, eggy éles nyillal sebzette vala meg. Messzére elhallatszottak zokogásai mellyekkel szerencsétlen szerelmét a’ haboknak panaszolta, ’s Ámor eggy közel partra szálla-le, megérteni jajogásait. Te, a’ ki szebb vagy Thétisznek minden kísérőjinél, ugymond; szebb mint mindenike azoknak kik a’ tengert ússzák, nem fogja e már valaha szánakozás és viszont-szeretet jutalmazni gyötrő kínjaimat? Ah, régolta emészt immár a’ szerelem! Hasztalan’ hordják a’ szolga szelek panaszimat füleidhez; nem gondolsz te azzal hogy én szirtomon fetrengek ’s tégedet meredt szemekkel csudállak, midőn a’ sík vizen közelébbre úszkálsz felém, ’s téjfejérségü mellyed magát a’ habokban tűkrözi. Midőn te néha kiemelkedel a’ habok közzül, ’s szépségednek teljét kiláthatom, oh melly kibeszéllhetetlen édes gyönyörűség szikráz akkor végig minden tetemimen! De midőn viszont eggyszerre lecsapsz az örvényző habok közzé, ’s gyönyörködő szemeim előtt hirtelen’ eltűnsz, ah ollyankor bú jegleli szívemet! vagy mikoron a’ csillámló víz felett a’ több Nymphákkal játékosan elszaladsz, hogy czombjaitok körül tajtékokra fercsedez a’ tenger, ’s virágos hínárkoszorúdból víz csorog alá. Akkor pedig dühös féltés szaggatja mellyemet, midőn csintalan viadaltokban a’ sáskoszorús Isteneket kákavesszőkkel űzitek, ’s a’ megszaladt hirtelen’ vissza fordúl, ’s inas karjával ölbe kap. Karjai közzül vizes lapoczkáid könnyen kisikamlanak ugyan, ’s bebukván a’ víz alá, ingerlő kaczajjal ütöd-ki ismét távolag tőle magadat. De midőn utánad ő is a’ víz alá bukkan, mikor szemem már eggyiteket sem láthatja, vagy mikor melletted valamellyike hirtelen’ felszökik, ’s csepegő vállain tégedet elijedtet víg hahotával felkap: akkor bosszúságomban széllyelrugdosom a’ szirteket, mert te kaczagsz, ’s nem neheztelsz vakmerő szilajsága miatt: ’s nem gondolsz vele hogy engemet a’ legkegyetlenbb epedés itten marczong. Izmos karom ollykor előkap eggy nagy szirtdarabot hogy őtet öszvetiporjam, ’s előkiáltom legdühösbb szolgáimat, hogy az engem bosszantó játékot kergessék-el: de tartván hogy megbántalak, kezem elejti a’ szirtdarabot, a’ zavarnak indúlt szeleket visszaszóllítom, ’s ájult őrjöngésben dőlök-el itt. Epedő tekinteteim szüntelen’ keresnek tégedet; ’s midőn éjjeli altomból a’ habok’ fercsegései felvernek, partom körűl véllek úszni, ’s neveden kiáltalak, ’s szidom a’ homályt melly elrejt szemeim elől. O szép Nympha, miért nem vagy te eggyike a’ föld’ lakójinak! Az irígy habok nem engedik hogy kövesselek, hogy panaszim mindenhova elkísérhessenek. Jer, oh jer az én szirtomra! Ékes üregek állanak itten; lágy szelletek fognak lengeni körültted, ’s a’ világ’ legtávolbb szakaiból öszvegyűjtik majd neked a’ legkedvesbb illatokat, ’s partjaimon a’ legkiesebb árnyékok fognak számodra virítani. Jer, légy nekiek királynéjok! Jöjj azon alakkal mellyben először láttalak, midőn a’ virágos pázsiton elnyultál volt; midőn liliomfejérségü lapoczkáid a’ napfényben ragyogtak, ’s szép tetemeidről úgy hullottanak a’ cseppek mint a’ reggel’ szép harmatja a’ kikelet’ rózsájiról. Jer, ’s maradj öleléseim köztt, ’s ne térj-vissza a’ habokba, mint akkor midőn hozzád már közel valék ’s te hirtelen’ beléjek szökél, ’s engemet a’ szerelem’ legkínosbb gyötrelmei között hagyál-el.

Ekként kesergett a’ szelek’ királya, midőn Ámor hozzaja bocsátkozék. Szeleknek hatalmas ura, ugymonda neki; megértettem panaszidat. Én a’ bájöves Cyprisz’ gyermeke vagyok; hatalmas, véget vetni gyötrelmeidnek. Esküszöm a’ magas Olympra, hogy ha eggy kérésemet teljesítended, a’ legélesbb nyilammal sujtom-meg a’ Néreusz’ leányát, hogy kedvesen-pirúló szeméremmel lép-ki partodra, ’s kínjaidnak mindenikét égő szerelemmel jutalmazza-meg. Víg rezzenéssel felele őnéki Éol: Fija a’ hatalmas Aphrodítének! kívánságaidnak mellyike parancsol teljesítést? Én teneked csekély szolgálatokkal fizethetem a’ mit te itt nagy fogadásokkal ígérsz. Értsed tehát kérésemet, monda Ámor. Zárd-el szeleidet mostan olta akkoráig, míglen a’ nap ismét tengerbe száll, ’s adj ezer

ezert

Zephyrt mellém, hogy hagyásaimat fogadják. Hirtelen’ kiáltá-vissza Éol a’ zeherje szeleket. Üvöltve repülnek mindenfelől uroknak elébe, ’s intéseinek engedvén, tömlöczeikbe tolakodtanak. Oda zárta-el őket Istenek; Ámor körül pedig ezerenként szállongának a’ Zephyrek.

Nem sokára megjutalmazva látod készségedet, ’s kívánságaidat teljesedve, monda neki Ámor. Én mostan munkámhoz repűlök. Ekkor repűl Zephyr-sergével a’ part felé, hol a’ merész ifjat ki víg előérzések között áll vala a’ piroslani kezdő hajnal’ nézésében, már készülni látá útjához. Lassú rezgéssel reszketett a’ tenger a’ kelő nap’ arany súgáraiban, ’s a’ sziget most tisztábban tetsze-ki mint minden máskor. Víg csevegés zendűle-meg a’ parton, ’s az örvendő ifju felett két galamb repűle-el a’ sziget felé. Csak lágy szellők lengettenek az árnyékkal gazdag part körül, ’s a’ víz’ színén ’s az álmélkodó tengerszéleken olly vídám csend űle, mint midőn Vénusz szemfényfogó szépségben lépett-elő tajtékaiból. Inneplői örvendéssel nézett a’ tiszta ég meg’ a’ zöld tenger és a’ virágos part a’ leendő csudára; a’ szelek elrémülve, öszvevonult szárnyakkal buktanak-meg; csak a’ langy Zephyrek’ és Etéziák csókolták a’ szép Istennét ’s a’ születő Kellemeket. Ámor most újabb gerjedést ada az ifju’ szerelmének ’s bátorodásának, ’s az ifju belépett a’ csolnakba. Királya a’ tengereknek, nagy Poseidon! ugymond; ’s ti Istenek és Istennék kik a’ vizekben lakoztok! oh kedvezzetek feltétemnek! Nem vétkes büszkeség, nem nagyra-vágyás, nem telhetetlenkedés, nem a’ ti bosszantásotok, hanem az a’ szerelem mellyet Isten gyúlaszta szívemben, ’s az a’ kegyes kívánság hogy az elhagyattaknak nyújthassak segédet, bátoríta engem e’ merész tettre. Engedjétek szerencsésen érnem-el ama’ partot! Te pedig a’ ki e’ szerelmet lobbantád mellyembe, oh, ne hagyj el most! te nyomád elmémbe e’ merész gondolatot.

Azonban míg az ifju ezt mondá, Ámor hirtelen’ eggy rúdat hagya magasan felnőni a’ sajka’ közepéből, ’s a’ rúd’ hegyéről íme virágfonadékok repdesnek a’ levegőben, messze ki a’ sziget felé. Mert Ámor meghagyta a’ Zephyreknek hogy lehellnének a’ virágfonadékokra, ’s a’ habokat a’ part felől tolják a’ csolnak’ hátuljának. Más szellőkkel két részre szaggattatta a’ vizeket a’ csolnak előtt, ’s ennek kisimítatta velek egyenetlen útját; ismét másokra azt bízá hogy az ifju’ arczát a’ munka alatt hűsítenék. Szent álmélkodással látta most az ifju hogy az ő segédjére Isten költ, ’s néki-bátorodván, eloldá a’ hajót ’s eltolta a’ partról. Ámor látatlan repült a’ csolnak előtt. A’ mélységből és a’ távol partokról előgyülekeztenek a’ Trítonok, Neptúnnak gyermekei, Néreusznak sáskoszorús leányaival, ’s loccsanós játékaik alatt ’s örvendő bámulással széles karimákban fogák-körül azt a’ merész halandót ki magát első merte eggy keskeny hajóban a’ végig nem látható tengerre bocsátani. Idvez légy, bajnoki ifju! így éneklének körűlötte; útad ne ismerjen semmi veszélyt, semmi gátlást. A’ Szerelem fog majd megjutalmazni, ő, a’ ki téged

kitéged

illy leleményessé, illy merésszé teve hogy eggy redves törzsökben a’ tengernek agyarkodó habjaira kelj. Melly szépen haladsz te a’ repdeső koszorúk alatt csillámló habokon! mint midőn a’ hajlékony-nyaku kevély hattyu úsz mesterségesen evező lábaival. Előtted Ámor lebeg. Boldog, a’ kit ő vesz védelme alá! Fogadjátok-el őtet, szigetnek árnyékai! alattatok végye ő merész találmányának legédesbb jutalmát! Látjuk, oh látjuk az idők’ folytában tökélletesbb leleményedet. Nemzetek fogják hajózatjaikkal elfedni az Oceánt, ’s idegen nemzetekhez hatnak-el rajtok. Nyelv és rendtartás által hasonlott, eggymástól széles tengerek által elválasztott népek jőnek-eggyüvé, ’s idegen kincseket, bővelködést, ’s új találmányokat és tudományt adnak ’s vesznek. Vendégletlen tengereken leli-fel immajd a’ hajós a’ még isméretlen útat, ’s idomtalan téren úsz tovább. Nem retten-meg az agyarkodó vésztől, ha ellene ég és tenger kél is fel, ha hajózatját irtózatos hullámok verdesik is. Illy merész, illy találmányos a’ Prométheuszi nemzet. Istenek’ tüze lobog mellyeikben, ’s a’ rettentő veszély még ingerli csüggedni-tudatlan merészségeket!

Ekként éneklettenek a’ Nymphák és a’ tengeri-Istenek loccsanós tánczaik alatt a’ sajka körül. Némellyike csigakürtjébe fútt az ének’ hajlásai alatt. Így evezett az ifju, ’s szerencsésen elért a’ partra, ’s hálát ada az Isteneknek hogy példátlan feltétét boldogították. Eltelve víg reménnyel, elindult a’ sziget’ árnyai között, ’s minden lépten örvendve látá a’ munkáló kezek’ jelenségeit, a’ sorban ültetett fige-, körtvély- és almafákat. Gerezdekkel rakott szőlőinak feszültenek-ki eggy fáról más fáig, ’s itt is amott is jaszmín- és myrtusz-bokrokat látott ernyőkre boltozva. Csapongva font fedeles árnyékban emitt eggy tiszta patak, ’s hantos szélein ragyogó színü virágok ingadoztanak. Így bolyongott álmélkodva az ifju. Azalatt Melída a’ pajtában űlt anyja mellett, ’s bús feje némán függött alámellyére. Sok ideig űle így, ’s anyja nyájasan szóllítá-meg: Te, leányom, megint búnak eresztetted magadat; szóllj, min epedsz?

’S őneki ezt felelé Melída, ’s könyűk gyültek-meg szemeiben. Búsúlok; de nem tudom megmondani, miért; meg nem tudom mondani mi az a’ miért szívem dobog, mi az a’ mi olly mélyen ’s olly nehéz teréhvel fekszik mellyemben; mi az a’ mi engem minden állatoknál szerencsétlenebbé tészen.

Hogyan, leányom, hogyan szerencsétlenebbé? kérdé a’ hű anya. Oh, ha szerencsétlen vagy, hidd-el, egyedül csudálatos képzelményeid tesznek azzá. Mi bajod? nem kedvedre nőnek e veteményeid? Áldás van mindenen a’ mihez nyúlsz; ernyőid a’ legkedvesbb árnyékokra borulnak ’s mind megfogamzottak oltványaid, kezeidnek idei munkáji. Ezelőtt a’ legelés vala legkedvesbb dolgod; leld kedvedet most is benne. Nem igyekszik e most, szint úgy mint mindég ezelőtt, szigetünknek minden állatja, múlattatásodon?

Oh igen! felele Melída, ’s sírt. Ezelőtt minden állat örült körülöttem: de most minden el van változva; most bánatomat neveli minden árny; virágaim mellyek ezelőtt vígságot illatoztak, elvesztették kellemeket az egész szigeten; juhaim pedig, oh, ők boldogabbak nálamnál! Ha elnézem a’ fák’ tetőjin a’ madarakat, mint gyülnek eggyüvé, mint vígadnak, mint csevegnek; ha juhaimat nézem-el, mint fekszenek társaságosan az agg tölgyek alatt, ’s mint jelentik víg szökdösésekkel, mint örvendenek hogy eggyütt vannak; ha ezt elnézem, hijába igyekszem elfojtani azt a’ kívánságot hogy bár mi is…

Szemíra félbe szakasztá beszédét. Ezek ismét a’ te régi panaszaid, békétlen gyermek. Melly hasztalan töprönködések ezek? illik e olly dolgok után óhajtozni mellyeket nevezni sem tudsz, mellyek nincsenek a’ természetben. Hát ha én is panaszokra fakadnék hogy ez a’ tenger nem mező, vagy hogy nem repülhetek mint a’ madarak, ’s hogy a’ fák velem nem beszéllhetnek? Pedig mind ez nem volna olly nevetséges.

Melída mondá: Kívánságaim nékem nem tetszenek olly nevetségeseknek. Mert miért kell nékünk magunknak az nélkül lennünk, a’ mije minden állatnak vagyon, holott mi olly felette sokakban hasonlítunk őhozzájok? Ők esznek, isznak, alszanak, szaglanak, hallanak, úgy mint mi; kivált mikor elvonattatnak párjaiktól. Miért nem hasonlítunk tehát hozzájok az egyben is?

Miért nem ez eggyben? Csudálatos gyermek! felele nehezteléssel az anyja. Tudakozzd az Isteneket, miért nem adtak neked más társaságot szelíd bárányidon ’s a’ csevegő madarokon kivül. Ha így tetszett az Isteneknek, mit békétlenkedel?

Félénkebben így felele Melída: De a’ juh nem örűl az őzek’ társaságának, sem a’ galamb nem a’ ruczáénak. Minden állat azzal óhajt eggyütt lenni, a’ mi eggy alaku ’s természetü vele. Mi ezektől egészen külömbözünk. Nem inkább örüle legnyájasbb juhom is a’ más juh’ társaságának mint az enyémnek?

De, mondá Szemíra, nem vagyok e én eggynemü veled? ’s nem inkább szeretlek e mint a’ juh a’ juhot, a’ madár a’ madarat?

Oh inkább! felele az ellágyult Melída. De, anyám, nem búsongasz e te is? Talán ritkábban búsonganál ha többen volnánk. Úgy mindenikünk különös gonddal fogna igyekezni felderítéseden. Ha többen volnánk, ha csak eggy volna még, ha csak eggy a’ kivel minden örömeimet feloszthatnám, a’ ki soha el nem maradna oldalom mellől; csak eggy, a’ ki, ah anyám! te tudod hogy én tégedet mindenek felett szeretlek; de úgy tetszik, mintha őeránta, azon eggy eránt a’ kit nem lelek, nem ismerek, még több szeretetem lehetne.

Szemíra monda: Mint nem rémít-el boldogtalan békétlenséged! Az Istenek bizonyosan azért tagadják-meg azt kívánságaidtól, mert nyugtalanabbul óhajtod mint illik; hiszen ők minden kőből, minden tüskéből teremthetnének olly nemü állatot mint te vagy, de…

Hirtelen szakasztotta félbe anyjának szavait Melída: Minden kőből, tüskéből teremthetnek? Oh Istenek, úgy minden fa, minden kő mellett áldozatokat nyújtok nektek; a’ legszebbjét, legjobbját annak a’ mit az évszak termend; fáradhatatlan esdekléssel fogom azt nektek bémutatni, szigetünknek minden részein… Most eggyszerre akada-el szép ajakán a’ szó. Istenek! monda; mit látok; ’s úgy álla mint eggy szobor. Az ifju nem kisebb rezzenéssel álla-meg a’ kaliba’ küszöbénél. Istenek! ő az a’ kit álmaim láttak! ő az ő! Ezt kiáltá.

Szemíra elrettenve tekinte hátra. Felháborodva költ-fel űlőjéről, ’s így szóllott: Ha eggyike vagy az Olympuszban-lakozóknak ’s alacsony lakunkba méltóztatol lépni, mennyei ifju! tekints kegyesen reánk! De hogyan? te szint úgy megháborodva mint mi, küszöbünkön állapodol-meg! Akárki légy tehát, szeretetre-méltó halandó, idvez légy nékünk e’ szegény lakásban! De az ifju beljebb lépett a’ küszöben ’s ezt mondá: Oh fogadjatok kegyesen hajléktokba! Nem vagyok én eggyike az Olympuszban-lakóknak; csudálatosan jövök hozzátok, ’s kegyetekért esedezem.

Melída azalatt míg ezek szóllottanak, mozdúlatlan állott, ’s szemei végig-szaladozták az ifju’ deli növését. Ekkor mondá: Oh, az Istenek meghallgatták könyörgéseimet, ’s e’ szépalaku teremtéseket az én múlattatásomra küldik. Jer közelébb hozzám, szép alak, hogy kezedet illethessem, ’s szépszínü orczáidat! De, beszélld-el, miként teremtettek tégedet az Istenek? Oh, miként háláljam-meg nekik e’ kegyeket! Beszélld-el, mi valál ezelőtt, kő e, tüske e? Ezt kérdé a’ szép leány, ’s mellyéhez nyomta az ifju’ reszkető kezét. Ekkor sóhajtott az ifju. Édesem, monda; ha megengeded hogy így szóllítsalak. Engem e? kérdé Melída. Oh, szóllíts így mindég; örülve hallom azt tőled. Érzem hogy boldog vagyok, hogy be vannak immár teljesítve minden kívánságaim! Oh, érezzd te is, mint döbög szívem, ’s kezem mint reszket kezeid között. Így még nem örültem soha! ezt még soha nem érzettem!

Istenek! kiálta az ifju; melly boldog vagyok! Én téged rég olta szeretlek már, gyönyörü leány, ’s mindenek felett téged szeretlek. Melly gazdagon van megfizetve útam’ fáradsága! melly bőv bért adának nékem az Istenek munkámért! Így szóllott, ’s ajakihoz nyomta a’ leány’ kezeit.

Mit csinálsz? kérdé Melída; ah, mit érzek! meghalok a’ gyönyör miatt! Új, eddig soha nem érzett gyönyört tölt minden a’ mit mondasz, minden a’ mit cselekszel, szívembe. De, úgy e, itt maradsz? úgy e soha nem hagysz-el? Úgy e, velem maradsz minden munkám mellett? részt vészesz minden örömeimben?

Hogyan hagynálak-el én téged? felele az ifju; holott te vagy minden boldogságom.

Oh melly kegyesek az Istenek, anyám, hogy csudálatos óhajtásaimat beteljesítették, ’s társaságúl hozzánk küldék e’ kedves alaku teremtést! mondá Melída. Nézzd ő ollyan nagy mint én vagyok; nem ollyan mint akkor voltam még, mikor engem a’ rózsabokor alatt leltél.

Szemíra mondá: Térjünk magunkhoz réműlésünkből: jertek, űljetek mellém. Te pedig légy idvezlett nálunk, szép ifju, mert te kegyes szándékkal jösz hozzánk! szóllj, honnan érkezel? Valamelly szerencsétlenségnek kelle tégedet e’ bús hajlékhoz vezérleni.

Melída és az ifju leűltenek Szemíra mellé, ’s öszvefonták kezeiket ’s az ifju beszélleni kezdé mint mutatta-meg neki álmában eggy Isten Melídának képét, ’s hogy ő azolta mint szerette Melídát, ’s hogy szüntelen’ gyötrődött hogy szeretett tárgyától elszakasztva tartotta a’ tenger; és hogy miképen vájta-ki csolnakját eggy redves törzsökből, ’s két fa-lábbal mint indúla-el a’ tengeren, ’s az Istenek’ védje alatt mint ére-el a’ szigetbe.

Álmélkodva hallá Szemíra és Melída a’ mit az ifju beszéllt, ’s Szemíra így szólla: E’ merész feltételt tenéked Istenek sugallák. Oh, légy örökké áldva teljesítéséért! Én pedig hálaáldozatot nyujtok az Isteneknek hogy tégedet hozzánk hoztanak, ’s elháríntották mellyemről az öldöklő aggást.

’S a’ tengeren túl más part is vagyon, ’s ott emberek is lakoznak? kérdé Melída. Mindég gyanítottam azt! De az anyám titkolta; ezt vetette mellé. De te, kedves ismeretlen, redves törzsöködön tőlünk, ugy e, nem mégy vissza? Ah, maradj itt, maradj velem, ’s légy enyém! egyedül enyém! Érzem hogy el nem fognám viselni ha kivülttem valakit mást is szeretnél. De mondd-el csak, hogy van az hogy te ollyan vagy mint én, és még is sokakban nem ollyan vagy? Ajakid körül puha pelyhezet nő. Az onnan van, felele neki az ifju, mert én férjfi vagyok, te pedig leány vagy. Férjfi? kérdé Melída; nem értem azt; és még is érzem hogy ha mindenben hasonló volnál is hozzám, inkább, mint most, nem szerethetnélek. Vajmi sokat titkola-el előttem az anyám!

Szemíra mosolygott, ’s meghagyta Melídának, hogy szebb gyümölcseiből készítene lórántot. Ment a’ leány de az ifjat el nem hagyta magától; eggyütt szedték a’ legízletesbb gyümölcsöket. Eltévedve gyakor ölelgetéseik alatt, oda érének hol a’ kikötött sajka áll vala a’ parton. Lássd, lássd, kedvesem! mondá az ifju; imhol a’ törzsök melly engemet, keresztül a’ tenger’ habjain, karjaid közzé hozott. A’ leány sokáig hallgatva nézé a’ sajkát. Csuda lelemény! kiálta; oh nagy merészség, tengernek eredni illy gyenge edényen melly a’ haragos haboknak nem több mint a’ játékos szelek’ fuvallatának az almafák’ hulló virága! ’S e’ merészséget tebeléd a’ hozzám-vágyás önté? O kedves ifju, o édes gyönyörűségem, miként jutalmazhatom-meg azt tenéked? De hát ím e’ két fa a’ törzsök’ két oldalán, mi ez? Ez, úgy e, a’ két láb mellyel a’ hattyu’ példája szerént, menésedet intézéd? Oh légy áldott tőlem, kedves tőke! távol erdők’ magzatja? nékem minden lomb nélkül is szebb és kedvesebb mint minden egyéb fák a’ tavasznak legszebb díszeiben! Áldott légyen a’ hely hova árnyékodat hintetted! áldottak annak hamvai a’ ki téged ültete! De te, kedves ifju, így szólla most, ’s az ellágyúlásnak legszebb könyűje csordúla-ki szemeiből; oh itt ne hagyj engem! Belé ne lépj ez odús fába megint hogy tőlünk eltávozzál! Ha pedig eltávozol, bánatos vádjaimnak hallásától lágyuljanak-meg a’ haragos habok, ’s tégedet űzzenek-vissza öleléseim közzé! ’S az ifju így felelt neki: Melly szükségtelen tartalékok ezek, gyönyörü leány! Nyeljen-el engem a’ mélység’ őrvényeibe az első hab, hogyha én e’ szándékkal sajkámba lépendek ismét; mert hogy élhetnék én nélküled, holott te vagy éltemnek minden öröme! Két oltárt emelek e’ parton: a’ szép Vénusznak az eggyikét ’s az ő kegyes fijának; mert mellyembe ő nyomta volt elolthatatlan szerelmemet ’s e’ merész szándékot; a’ másikát a’ tenger’ Istenének, ki engem, a’ habok’ hátán űlvén, szent védje alatt tartott.

’S mostan visszatértenek a’ pajtába, ’s csínos kosarakba rakták a’ szedett gyümölcsöt. Víg beszélletek alatt lepte-meg őket az éj, ’s Ámor, győzedelmén örvendve, önn-maga vezérlé őket eggy illatos jaszmín- és rózsaernyőbe, eggy kedvesen zuhogó patak mellé. Nyugtalanul lebdesének az ernyő’ szövevényei köztt a’ kis Szerelmek, ’s a’ legpuhább szellők illatos szárnyaikkal hűsítgették a’ boldogítottakat.

Maradékaik sokat igazítottak leleménye’ hijányain, ’s a’ sziget’ partján eggy népes várost építettek, ’s Cytherének nevezték. Magas tornyok ’s paloták lövellék ragyogó tetőjiket a’ Lakóniai tengerre. A’ legszebbike a’ Szerelemnek vala szentelve, környülfutva kettős-soru magas oszlopzattal. Boldogság lakozott és bövség annak kerítésében, ’s az Oceánnak gazdagon rakodott hajóji bátorságos réveiben gyültenek-eggyüvé.

[HARMADIK KÖTET]

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

SZÉP LITERATÚRA.

PESTEN,

TRATTNER JÁNOS TAMÁSNÁL, 1815.

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

HARMADIK KÖTET.

Gessner Salamon’

munkáji.

Fordította

KAZINCZY FERENCZ.

MÁSODIK KÖTET.

FOGLALAT.

IDYLLEK. Három Könyvben.

EVANDER.

ERÁSZT.

ugrás a szövegforráshoz

IDYLLEK.
HÁROM KÖNYVBEN.

ELSŐ KÖNYV.

DAPHNÉHEZ.

Nem a’ vérrel-mocskos bajnokot, nem a’ csatáknak dúlt piaczát énekli enyelgő Múzám: remegve fut ő, a’ szelíd, könnyü sípjával jobbjában, a’ fegyvercsattogás elől.

Elszenderítve a’ tiszta csermelyék édes csácsogása ’s a’ szent erdők’ setéte által, a’ sásos vízszélen tévedez, vagy a’ magas fák’ zöld ernyőji köztt lépdell az illatos virágokon. Gyakorta a’ lágy pázsiton hever, ’s dalokat költ neked, édes Daphne. Mert a’ te vídám elméd kellemesbb mint a’ tavasz’ legtisztább reggele. Élesztő tréfa ’s bájoló mosolygás lebdes szünetlen’ szép orczáidon ’s piros kis ajkad’ tündér gödrein, ’s szelíd szemedből vígaság nevet. Úgy van, szép Daphne, úgy van! mert miolta barátodnak hívsz, kétséges jövendőm’ előre tisztának szemlélem, és örömre virradnak-fel napjaim.

Oh, ha a’ víg dalok mellyeket Múzám a’ pásztoroktól eltanúl, néked tetszenének! Meglopja ő néha a’ fák’ Nymphájit is a’ sűrü bokrok között, ’s a’ kecskelábu erdei Istent, ’s a’ folyamok’ Leányistenkéjit a’ szirtbarlangokban. Ollykor mohos-fedelü kalibákba tért, mellyek körül a vídám földmivelő csendes árnyakat ültete, ’s regéket hord-elő a’ nagyszivűség, jótét és mindenkor víg ártatlanság felől. De gyakran viszont őtet is meglesi a’ szerelem’ Istene, a’ sűrüen-öszveszövődött bokrok alatt, vagy a’ kis patakok’ fűzeseiben. Gyönyörrel hallgatja ollyankor énekeit, ’s koszorút teszen lobogó hajaira, ha szerelmet dall ’s víg nyájaskodást.

Nem kell, szép Daphne, nem kell az én énekeimnek más jutalom, nem kell nekem egyéb javalás mint a’ melly, midőn melletted űlök, édes szemeidből mosolyg-le reám. Hadd gyúlasszák azt a’ ki nincs olly boldog mint én, unokáink’ késő magasztalásai. Hintsenek, nem irígylem, sírjére virágokat, ’s ültessenek fris árnyat az elaszott hant’ felibe.

MÍLON.

Oh te, a’ ki szebb vagy a’ harmatos reggelnél! te azzal a’ fekete szép nagy szemmel! Szépen suhint-el setét hajfürtöd a’ virágpárta alatt ’s a’ játékos Zephyrekkel szállong. Gyönyörü midőn piros ajkad mosolygani nyilt-meg: még gyönyörűbb midőn énekelni nyilt-meg! Meglestelek, oh meglestelek, szép Chloe, midőn a’ minap kútunknál a’ két nagy cser’ árnyában énekeltél; bosszankodva hogy a’ madarak csevegtek, bosszankodva hogy a’ patak el nem hallgatott, lestelek-meg ottan. Most láttam tizenkilenczszer az aratást, ’s képem szép és barna. Sok ízben tapasztaltam én hogy a’ pásztorok elhagyták dallásokat ’s felfigyeltek reám, midőn a’ völgyeken az én sípom zenge-végig; a’ te énekedhez pedig nem fog síp jobban illeni mint a’ mellyet én fúvok. Szép Chloe, szeress engemet! oh szeress engemet! Nézzd mi szép

ssép

amaz ormon szikláin felett lakozni; nézzd mi szép zöld hálót font rajta a’ széllyelfutó repkény, ’s tetejére mint veti árnyát ama’ bokor. Hajlékom tágas, ’s falai puha bőrrel vannak beterítve; nyilása’ elébe lopótököt ültettem; magasra fog az majd felfutni ’s alkonyló fedéllé borúl. Nézzd mi szépen omol szirtjeimről a’ tajtékzó forrás, ’s mi tisztán foly-el a’ derécze’ széles levelei alatt. A’ halom’ aljában kis tóvá gyüjti vizeit, ’s kákával bekerítve áll a’ súgár fűzek köztt. Gyakran lejtenek ott a’ vízi-Nymphák a’ hold’ csendes fénye mellett ha sípomat megzendítem; a’ szökellő Faunok pedig krótaljokkal verik utánam örömekben. Oh nézzd, nézzd, melly szép bokrokra nevekedtek amott az ormon mogyoróim! nézzd a’ kéktermésü kökény mint lepte-el kalibám’ táját; a’ pirúló galagonya mint kérkedik rakott ágaival, ’s almafáim öszveölelkezve a’ szőlőinakkal, melly vígan nyujtják-ki terhes karjaikat. O Chloe, ez mind enyém! Ki kivánna többet? Ah, de ha nem szeretsz, szép lakomat köd fogja-be. Szeress engem, szép leányzó! Itt űlünk-le majd a’ puha gyepen, míg kecskéim a’ sima sziklákon ugrálnak, ’s juhaim és teheneim körülttünk a’ kövér fűben legelnek. Kinézünk majd, túl a’ szélesen ellapúlt rónán, a’ csillámló tengerre, hol Trítonok úsznak, ’s Phoebusz szekeréből ki-szokott szállani, ’s reá-kezdjük az éneket, hogy a’ távol sziklák is megzendűlnek belé, ’s a’ Nymphák és kecskelábu Istenek megállanak ’s felfigyelnek reánk.

Így énekle Mílon a’ sziklákon-lakó pásztor, ’s Chloe őtet eggy bokor megől leste-ki. Mosolygva jőve-elő mostan a’ bokor megől, ’s megfogta a’ pásztor’ kezét. Mílon, te sziklákon-lakó pásztor, ugymonda; én téged inkább szeretlek mint a’ juh szereti a’ zanótot, inkább mint a’ madár a’ csevegést. Vezess engem szirtkalibádba! édesbb csókod a’ színméznél, nem szóll nekem olly kedvesen

ollykedvesen

a’ patak.

ÍDÁSZ ÉS MYKON.

Idász. Idvez’ légy nekem, Mykon, te kedves éneklő! Ha meglátlak, repes örömében szívem. Miolta a’ kútfőnél a’ nagy köveken tavaszi-dalodat dallád, még nem láttalak.

Mykon. Idvez’ légy nekem, Ídász, te kedves sípoló! Keressünk hűs helyet, ’s dőljünk-le az árnyba.

Ídász. Ama’ halomra menjünk inkább, a’ Palémon’ nagy tölgye alá. Messzére kinyújtja az lombos ágait, ’s a’ szellők mindenha lengenek alatta. Azonban kecskéim mászkáljanak a’ szirtfalan, ’s tépdeljék a’ surjányt. Nézzd mint nyújtja-széllyel temérdek karjait a’ nagy tölgy, ’s mint kínál bennünket kies árnyával. Heveredjünk e’ vad-rózsa mellé, ’s hagyjuk hajainkkal játszodozni a’ szeleket. Mykon, ez a’ hely szent hely énnekem. O Palémon, ez a’ tölgy hirdetője a’ te jószívüségednek. Kevés volt a’ Palémon’ nyája, ’s ő belőle még is sok juhot áldoza Pánnak. O Pán! monda, szaporítsd-meg kevés-számu nyájamat; úgy belőle szegény szomszédomat is részeltethetem. ’S Pán meghallá az ő könyörgését, ’s a’ kevés-számu nyáj esztendő alatt felényivel szaporodott-meg, ’s Palémon szomszédjának adta felét. Akkor áldozatot nyujta Pánnak e’ dombon, ’s e’ tölgyet ülteté, ’s így szóllott: O Pán, légyen szent e’ nap melly az én kívánságomat teljesedésre hozá, nekem mindenha! Vedd ótalmad alá a’ tölgyet mellyet itt ültetek. Szent jelenség lesz az énnekem, ’s árnyában fogom, ha megnő, minden tavasszal tenéked áldozataimat nyujtani. Mykon, elénekeljem e a’ dalt mellyet mindég el szoktam énekelni alatta?

Mykon. Ha te azt eléneklended, neked adom e’ kilenczszavu sípot. Magam vagdaltam a’ tóban nádjait; sokáig válogattam-meg, ’s illatos viasszal foglaltam-eggyüvé.

’S Ídász így énekle:

„Kik itt felettem szövődtek egymásba, boglyas ágak, ti énreám árnyatokkal eggyütt szent örömet hintetek. Szellők, ha ti hűsleltek engem, úgy tetszik, valamelly Istenség lebeg körültem láttatlanul.

Ti kecskék és ti juhok, oh ne tépdeljétek a’ fejér törzsökről a’ sűrü zöld repkényt! hadd fusson-fel reá, ’s fonjon zöld koszorút a’ fejér törzsökön.

Sem a’ menny’ nyílai, sem a’ dühödt szelek ne ártsanak neked, magasra-emelkedett tölgy! Úgy akarják az Istenek hogy hirdetője légy a’ jószívüségnek.

Fenn áll súgár tetője; messzéről meglátja a’ pásztor, ’s oktatva mutatja-fijának; meglátja a’ gondos anya, ’s elbeszélli keble’ kisdedének a’ Palémon’ szép tettét.

Ültessétek több jeleit a’ jótételnek, o pásztorok! úgy idővel szent örömre fakadozva járunk berkeink alatt.”

Így éneklett Ídász. Már régen megszünt vala, de Mykon még figyelmezve űlt. Ah Ídász, gyönyörködtet engem a’ harmatos reggel, gyönyörködtet a’ közelítő tavasz: de még inkább e’ szép tett!

Ezt mondá, ’s Ídásznak nyujtotta a’ kilenczszavu sípot.

sípot..

DAPHNISZ.

Eggy vídám téli reggel kalibájában űle Daphnisz. A’ száraz gallyak’ lobogó lángja kívánatos meleget terjeszte-el a’ kalibában mellynek szalmafedelére a’ komor tél mély havat halmozott. Gyönyörködve néze-ki keskeny ablakán a’ pásztor. Komor tél, így szóllala-meg végre; te is, te is szép vagy! Ime nyájasan nevet a’ nap a’ vékony ködön által a’ hó alá temetett halmokra; minden-szerte repdesnek a’ pillogó hószemek, mint az apró legyek repdesnek a’ nyár’ verőfényén. Szép nézni, miként állanak-ki a’ fejérségből az egymástól

egymástöl

elszórt fáknak barna törzsökeik görbén-széllyel-ágazott karjaikkal; vagy a’ füstös kalibát megdagadt fedelével; és a’ fejérséget ált’csapongó fekete tövissövény’ tekervényeit. Szép nézni a’ zöldelő vetést amarra a’ mezőn, mint üti-ki fejét a’ hóból, ’s mint elegyít gyenge zöld színt a’ fejér közzé. Szépen ragyognak a’ szomszéd bokrok; vékony ágaikat megcsipkézte a’ zúz, és a’ vékony pókfonalak. A’ körny ugyan puszta, a’ nyáj meleg szalma közzé van rekesztve; csak néhol látni a’ szelíd tulok’ nyomait, melly a’ tűzi-fát búsan húzza a’ szomszéd erdőből pásztorának hajlékához. A’ madarak elhagyták a’ berket; csak hogy a’ magányos czinke sziszegi rekedt énekét, csak hogy a’ kicsinyded ökörszem szállong-elő ’s tova, ’s lopdossa az elhullt búzaszemet.

Amott a’ hol bokrosan emelkedik a’ füst a’ fák közzül, amott lakik az én Phylliszem. O Phyllisz, te most a’ melegítő tűzhely mellé vontad-meg talán magadat, ’s könyöködre-támaszkodva rólam emlékezel, ’s a’ tavaszt óhajtod-elő, mint én óhajtozom. O Phyllisz, Phyllisz, mi szép vagy te! De az én szívemet nem csak szépséged gyúlasztotta szerelemre. Oh, mint szeretlek én téged, jószívü leány! mint szeretlek én téged, miolta a’ fiatal Alexisz’ kecskéji közzül kettő a’ szikláról leesett! Én szegény vagyok, mond a’ fiatal pásztor; ’s íme két kecském oda van! pedig az eggyik hasas volt. Most már nem merészlek elébe menni a’ szegény atyámnak; nem nézhetném hogy búsongana. Így szóllott és sírt. Te Phyllisz, láttad sírni, letörléd könyűidet, ’s kiválasztád nyájadból két legjobb kecskédet. Alexisz, mondád, fogd e’ két kecskét; az eggyik, nézzd hasas. ’S midőn ő sírt örömében, te is sírtál örömödben hogy segélhetél rajta.

Komorkodjál nem bánom, bús tél, komorkodjál bízvást; sípom azért nem fog porlepve függeni kalibámban. Leveszem azt, ’s dalt éneklek az én Phylliszemről. Te ugyan megkoppasztál mindent, te ugyan elsepréd réteinkről a’ virágokat: de azért fűzök koszorút. Repkényt kötök és börvényt eggyüvé, kék virágaival; ’s czinkém mellyet tegnap fogék, házában fog énekelni. Még ma viszlek-el neki tégedet, kis madár! tégedet és a’ koszorút! Oh, énekelj vígan körültte! Enyelegve pipeg majd hozzád, ’s kis ujával fog étetni. Oh, mint fog majd ápolgatni hogy éntőlem kapott!

MYRTIL.

Eggy szép estve újra elméne Myrtil a’ hold’ fényében csillámló tóhoz. A’ csendes körny a’ hold’ bájos világánál, ’s a’ fülmile’ panaszai, édes andalgásban tartóztaták őtet sok ideig. De mostan visszatért szőlőszínjébe, ’s ott lelte elszunnyadott öreg atyját. Az Öreg el vala nyulva a’ hanton, ’s ősz fejét eggyik karján nyugtatá. Myrtil megállott az Öreg előtt, ’s egymásba öltötte karjait. Sok ideig állott előtte, ’s szemei szűnetlenűl az Öregen nyúgodtak. Csak néha tekintett-fel a’ szőlőlevelen keresztül az égre, ’s örömkönyűk csordultak szemeiből.

Te, kit az Istenek után leginkább tisztelek, atyám! ugymond’; melly édesen alszol te itt! Melly nyájas a’ kegyesek’ alvása! Tántorgó lábad bizonyosan azért lépe-ki a’ kalibából hogy az estvét imádkozásban töltsd, ’s könyörögve szunnyadtál-el. Te énérttem is könyörögtél, atyám! Mi boldog vagyok én! A’ te kéréseidet meghallgatják az Istenek. Mert miért nyugszik hát olly bátorságosan kalibánk gyümölcsfáinknak görbült ágai alatt? miért van áldás nyájunkon ’s mezőnk’ termésein? Gyakorta, midőn te látván mint igyekszem erőtlen korodnak könnyebbítésein, örömcseppeket sírsz, az égre pillantasz ’s áldasz, oh atyám, mit érez ollykor szívem! Mellyem megdagad, ’s szemeimből bő könyűk omlanak. Ma, midőn karjaimon jövél-ki a’ napra hogy újabb erőt végy, ’s láttad a’ víg nyájat magad körül, a’ termett gyümölcsöst ’s a’ gazdag mezőt mindenfelé, így szóllál: Hajaim öröm alatt őszültek-meg. Maradjon áldás rajtad, kies táj! Szemeim immár nem nyugszanak sokáig rajtad; én téged majd boldogabb szállással cseréllek-fel. Ah, atyám, el kell tehát tőled maradnom? borzasztó gondolat! Ah, akkor, akkor oltárt emelek sírod felett, ’s valahányszor olly boldog napom virrad-fel mellyen mással jóltehetek, mindannyiszor, atyám, tejet és virágot töltök sírhalmodra.

Ezt mondá ’s elhallgatott. Nedves szemmel nézett sokáig az alvó Öregre. Mint szunnyad mosolygó képpel, monda; kegyes tetteiről fog álmában emlékezni; ezek terjesztenek vidámságot homlokára. Mint süt tar fejére ’s ezüst szakálára a’ hold. Oh, hogy a’ hűs esti szellők ártásodra ne légyenek, és a’ szálló harmat! De most csókjai által ébresztette-fel, ’s bevitte a’ kalibába, hogy a’ puha gyapjún nyúgalmasabban fekhessék.

AMYNTÁSZ.

Idején reggel jőve-ki a’ ligetből a’ szegény Amyntász. Sövénykarókat vágott vala a’ ligetben, ’s meggörbedve vitte terhét. ’S ime eggy fiatal tölgyet láta-meg a’ sebesen-folyó patak’ szélén; ’s a’ sebesen-folyó patak egészen kimosta vala a’ földet gyökerei közzül, ’s a’ fiatal szomorúan állott a’ víz’ szélén; ’s dőlni készült. Kár volna tenéked, szép tölgy, monda Amyntász, e’ dühös vízbe dőlnöd; nem, légi tetőd nem lesz játéka habjainak! Így szóllván, letevé a’ terhet válláról. Én ugymond, új karókat vághatok magamnak; ’s erős töltést kezde fonni a’ fa’ töve körül, ’s megtömte azt fris földdel. Már kész vala a’ töltés, ’s a’ fiatal tölgy’ meztelen töve be vala töltve fris földdel, ’s Amyntász vállára vetette baltáját, ’s kedvetelve tekintett még eggyszer a’ megmentett fa’ árnyába, ’s vissza akara menni új karókért a’ ligetbe. De a’ Dryász nyájasan szóllítá-meg a’ tölgyből: Jutalom nélkűl eresztenélek e el tégedet, jószívü pásztor? Szóllj, mit kívánsz munkádért? tudom én hogy te szegény vagy, ’s csak öt juhot hajtasz legelni. Oh, ha megengeded, kegyes Nympha, hogy kérjek, felele a’ szegény pásztor, a’ szomszédom Palémon aratás olta sínlik; tedd, oh tedd őtet egészségessé!

Ezt kérte a’ jószívü pásztor, ’s Palémon felgyógyult. De Amyntász mind nyáján mind gyümölcsösén, mind mezejében látta a’ tetézett áldást, ’s gazdag pásztorrá leve; mert az Istenek nem feledik az igazat.

DÁMON és DAPHNE.

Dámon. Elment, Daphne! elment a’ setét borúlat! megnémult az ég’ rettentő szava! Mit reszketsz, Daphne? Nem szaggatja már a’ szikrázó villám a’ fekete fellegeket. Lépjünk-ki a’ barlangból. Juhaink, mellyek félve gyültek a’ tölgy’ ágai alá rázzák vállaikról a’ csepegő esőt, ’s újra elszélednek a’ megfrisült legelőn. Menjünk-ki innen, Daphne, ’s nézzük mint ragyog a’ víg napfényen a’ megázott körny.

’S kézen fogva léptenek-elő a’ menedék-barlangból. Melly szépen ragyog, monda Daphne, megszorítván pásztora’ kezét, melly szépen ragyog a’ vidék; melly tisztán ragyog az ég’ kékje a’ megszaggatott felhőkön által. Repülnek, oh repülnek, az ijesztő fellegek! Miként hintik árnyokat a’ napon fekvő mezőre. Nézzd, Dámon, amott fekszik árnyában a’ halom, kalibástúl, csordástúl; íme szökik az árny, ’s napfényen hagyá a’ halmot. Nézzd mint repül-végig a’ völgyen, a’ színes rétek felett.

Mint ragyog amott, o Daphne, monda Dámon, mint ragyog amott az Írisz’ íve, kifeszülve az eggyik dombtól a’ másikig! Setét felleg űl hátán

hatán

. A’ kegyes Istenné nyugalmat ígér ívéről, ’s mosolyogva pillant a’ kárt nem szenvedett völgyre.

Nézzd, nézzd, felele Daphne ált’-ölelvén karjaival, visszatérnek a’ Zephyrek, ’s vígabban játszanak az esőcseppes virágokkal a’ hímezett szárnyu lepék ’s a’ pánczélos bogarak vígabban szállongnak a’ verőfényen; a’ szomszéd tó pedig, nézzd, oh nézzd, mint ragyognak körültte a’ megázott apróbb csemeték ’s a’ felnyult fűzek! elcsendesülve fogadja-el újolag a’ tiszta ég’ képét, és a’ fáknak köröskörül.

Dámon. Ölelj-meg, Daphne; kérlek, ölelj-meg. Oh, melly titkos öröm hatja-meg lelkemet! Melly igen szép minden körülttünk! melly kimeríthetetlen kútfeje a’ gyönyörnek! Az éltető naptól a’ legkisebb fűszálig minden csuda. Mint tölti-el lelkemet ez örvendés! Ha a’ magas halomról végig-nézek e’ szélesen-elterjedt tájon, vagy midőn elnyulva a’ fűben, a virágok’ ’s csemeték’ külömbségeit ’s azoknak kisded lakosait vizsgálom; midőn éjjel a’ csillagokkal behintett eget, midőn az évszakok’ cseréjét, a’ megszámíthatatlan termések’ növéseit, midőn e’ csudákat nézegetem, mellyem feldagad, új gondolatok tolakodnak előmbe, nem fojthatom-meg őket, ’s eldőlök, ’s sírva rebegem bámúlásomat annak a’ ki a’ földet teremté. O Daphne, nem lehet ez örömhez semmit hasonlítani, hanemha szerelmednek édességét.

Daphne. Én is, én is érzem ez örömet, szeretett Dámon! Nézzük hű ölelések köztt tovább is a’ közelítő reggelt, az esthajnal’ piroslását, a’ hold’ csendes fényét. Nézzük el nem telhető gyönyörködések köztt e’ csuda dolgokat, szoruljunk egymásnak mellyére, ’s rebegjük örvendő álmélkodásainkat. Melly kibeszéllhetetlenül édes e’ gyönyör, midőn hozzá a’ legtisztább szerelemnek édessége járul!

LYKÁSZ ÉS MÍLON.

Az ifju énekes Mílon – gyenge ajkán még gyéren látszott a’ szakál, mint midőn tavasz’ kezdetén a’ gyenge fű ritkásan üti-ki magát a’ későn-esett hóból – ’s a’ fodor sárgahaju szép Lykász, mint az érett búzafők, bőgő csordájokat a’ bikkesen túl eggyüvé hajtották. Idvez’ légy nekem, Lykász! monda az énekes Mílon, ’s kinyujtotta feléje kezét; idvez’ légy nekem! Jer, menjünk a’ bikkesbe. Teheneim legeljenek itt a’ szálas fűben. Nem engedi vizsga ebem hogy elszéledjenek.

Lykász. Nem, Mílon; amoda űljünk inkább, ama’ boltos sziklák alá. Leomlott darabok vannak ott, puha mohhal benőve. Szép ott űlni és híves. Nézzd miként omol perczegve a’ tiszta forrás az ingó bokrok közzé; zuhogva szökdös szövevényei köztt, ’s lesiet a’ tóba. Szép ott űlni és híves. Űljünk a’ mohos kövekre; úgy az elsetétült bikkes felénk veti árnyát.

És elmenének, és leűlének a’ mohos kövekre, a’ boltos sziklák alá, ’s Mílon így szóllott: Régen, igen régen hallom immár énekeid’ dicséreteit, te sípos Lykász! Vetélkedjünk egymással; mert engem is szeretnek a’ Múzák. Én neked amaz ünőt teszem-fel bérűl; látod mi szép foltos? látod mi szépen állnak fejér oldalán fekete foltjai?

Lykász. Én pedig legjobbik kecskémet teszem-fel neked, fiastúl. Amott tépi a’ fűzről a’ repkényt, ’s szepe fija mellette szökdell. De, Mílon, ki lesz bíránk? Előkiáltsam e a’ vén Menalkot? amott eregeti a’ forrást, a’ bikkes alatt, rétjére. Ő ért az énekhez.

’S a’ gyermekek előkiálták a’ vén Menalkot, ’s ő előjöve; ’s leűlt melléjek a’ sziklák alatt a’ mohos kövekre, ’ Mílon így kezdé a’ dalt.

Mílon. Boldog a’ kit a’ Múzák kedvellnek. Ha szívünk örömben repes, oh, mi szép akkor dallal múlatgatni Echót és a’ víg ligetet! Nem is vagyok én soha dal nélkül mikor a’ hold’ szelíd világa vagy a’ hajnal’ rózsaszíne ragadják-el érzékeimet; ’s tudom hogy az éneklés felderíti bús óráinkat; mert engem szeretnek a’ Múzák, ’s ama’ fejér gödölye nekiek nevekedik áldozatúl. Majd megáldozom azt, felkoszorúzott szarvakkal, ’s új dicséreteket énekelek.

Lykász. Csácsogó gyermek-koromban az atyám’ térdein űltem, ’s hallgattam, ha nádján sípolt, dalai’ kedves hangjait, ’s félénken utána rebegtem. Néha ki is vevém csapodár mosolygással a’ nádat szájából, ’s tördelt hangzatokat szedtem belőle. De nem sokára megjelent álmomnak Pán. Ifju! ugymond, menj az én ligetembe, ’s fogd a’ sípot mellyet ottan Hylász függeszte a’ nekem szent tölgyre. Méltó vagy hogy azon te sípolj őutána. Csak tegnap áldozék neki idei oltványaimnak csemetéjikből, ’s eggy teli kanta olajat ’s eggy teli kanta fris tejet töltöttem-ki képe előtt.

Mílon. A’ szerelem is gerjeszt éneklésre; inkább mint a’ hajnal’ lángja, inkább mint a’ hűs árny, ’s a’ hold’ kedves fénye. Oh, ha a’ szeretett leány dicséri énekeinket! ha eggy édes mosolygással jutalmazza, vagy eggy koszorúval! Miolta engem pásztorának hív Chloe, olly derültség terjedett-el szívemben mint e’ szép tájon a’ legtisztább tavaszi nap; azolta szebb énekeket dallok. Chloe, a’ ki nyájast mosolyog, mint a’ szelíd Céresz, ’s elmés mint magok a’ Múzák.

Lykász. Ah, az én szívem sokáig szabad volt a’ szerelemtől! Sorsomnak örülve, csak az Istenek’ dicséreteit, csak nyájtartást, faoltást, szőlőmunkát éneklettem. De a’ miolta Amaryllt látám, az érzéketlen Amaryllt! azolta csak kesergő dalokat dallok, azolta szomorgás váltotta-fel víg kedvemet. Kevésbe mult hogy erőt nem vevék szerelmemen; csak néha tért vissza szívembe. De ah! nem veszek én azon erőt, miolta őtet a’ kivirult boroszlán alatt látám, ’s éneklését hallám. Csintalan Zephyrek lebdestek körültte, letépdesték a’ fa’ virágait, ’s reá szórták a’ szép leányra; ’s az elűzött telet játszodták, szállongó hószemeivel.

Mílon. A’ hol ama’ setét fenyves áll, ott zuhog eggy patak a’ bokrok közül; oda szokta Chloe nyáját hajtani. Minap virágfonadékokkal ékesítettem vala-fel még virradta előtt az egész szép helyt; lepdesve függtek azok eggy bokortól a’ másikig, ’s törzsökjeire tekergőztek. Ollyá leve a’ szép hely mint a’ tavasznak vagy a’ mosolygó Cyprisznek szentelt liget. Még neveinket vésem, mondám, e’ fenyő’ héjára, ’s elrejtezem a’ bokrok köztt, ’s látni fogom mosolygását, ’s hallani majd mit mond. Így szóllék, ’s hozzá fogtak a’ név’ metszéséhez. De hirtelen’ koszoru fonódott fejemen. Kedves rezzenéssel fordultam-meg, ’s a’ szép Chloe mosolygó szemekkel, mosolygó édes szájjal álla előttem. Kihallgattalak, ugymond; kihallgattalak! ’s eggy édes, eggy igen édes csókot nyomott ajakomra!

Lykász. Amott áll az én hajlékom, a’ halom’ alján, befedve vastag árnyba; amott pedig, közel hajlékomhoz, köpűim állanak két rendben, eggy pataknak virágos szélén. Gazdálkodva laknak ottan, az olajfák’ hűs ágai alatt. Még eggy raj sem távozott-el messzére méhesemtől; vígan zsibongnak virágos tábláimon, ’s bővséggel gyüjtik jó

gazdájoknak a’ mézet és viaszt. Nézzd mint mennek feszült tölgyekkel ama’ réten teheneim; nézzd pajkos borjaik mint ugrosnak körülttök, ’s kecskéim és juhaim melly nagy számmal tépik a’ csalétot, ’s mint harapnak a’ kövér fűbe. Ezt, o Amaryll! ezt mind az Istenek adák nekem, ’s ők kedvellenek engemet, mert én hű vagyok. Fogsz e te is, ah, fogsz e te is engem kedvelleni, mint az Istenek, hogy hű vagyok?

Így éneklének a’ fiatal pásztorok, Menalk pedig így szólla: Mellyiteknek ítéljem a’ bért, nyájas énekesek? Dalotok édes mint a’ méz, kedvesen foly mint a’ patak, kívánatos mint a’ rózsa-ajkak’ csókja. Lykász vedd te a’ kesely tehenet, ’s a’ fias kecskét add Mílonnak.

DÁMON ÉS PHYLLISZ.

Dámon. Már tizenhat tavaszt láttam; de, édes Phyllisz! még eggy sem vala olly szép mint ez! ’S tudod e miért? Most melletted őrzöm nyájamat.

Phyllisz. ’S hát én? én már tizenhármat láttam. Ah, kedves Dámon! nem, eggy sem volt olly szép mint ez! ’S tudod e miért? – Sóhajtva szorítá Dámonát magához.

Dámon. Nézzd, Phyllisz, mint borúl a’ legsűrűbb boltozatra ez a’ boroszlán itt a’ zsilíp mellett; hallod mint zuhog az omló patak! Jer, jer, Phyllisz, feküdjünk a’ szálas fűbe ott, ott, ’s…

Phyllisz. Igen, édes Dámon; mert én csak akkor vagyok víg mikor te velem vagy. Nézzd, mint ver örömében szívem, mert ah, tegnap dél olta nem láttalak!

Dámon. Ide, szeretett Phyllisz, ide űlj, e’ tömött herébe. Oh ha mindég láthatnálak mosolygani, ’s ezt a’ szép kék szemet! Nem; ne nézz így reám! monda gyengédeden fogván-be a’ leány’ szemeit; hidd-el, mikor így nézesz reám, nem tudom mi lel, reszketek, sóhajtozom, ’s eláll szavam.

Phyllisz. Vedd-el, Dámon, vedd-el kezedet szemeimről! Ha hozzám nyúlsz, vagy kezedbe veszed kezem’, én is szint úgy járok. Ah, mit érzek ollyankor! nem tudom mi lel; ’s szívem miért dobog.

Dámon. Phyllisz, mi az amott a’ fán? Két galamb! Nézzd mint veregetik egymást kis szárnyaikkal, hallod mint nyögnek? Most – most – ragyogó nyakokat csípkedik; most kisded fejeket ’s szemek’ táját. Jer, Phyllisz, jer! csapjuk-öszve mi is karjainkat, mint ők csapják szárnyokat. Nyujtsd ide nyakad’; és szemed’; úgy én is csípkedem.

Phyllisz. Tartsd számon szádat, szeretett kedves Dámon! ők egymást úgy csípkedik.

Dámon. Melly édes játék, o Phyllisz! Nektek köszönöm tudását, kedves galambok. Ne kapjon-el soha az ölyv!

Phyllisz. Nektek, oh nektek, szép galambok! Jertek, szálljatok keblembe, ’s lakozzatok nálam. Az erdőben és a’ mezőn a’ legízletesbb magvakat szedem-meg nektek; ’s míg engem Dámon csípked, ti keblemben csípkedjétek egymást. – Ah, Dámon, repülnek, a’ szép galambok!

Dámon. Phyllisz, nekem eggy gondolatom van. Hát ha a’ mi játékunk csók? a’ miről nem régiben így énekle Amyntász: „Nincs olly kedves a’ fris ital a’ fáradott kepésnek, mint a’ csók a’ szerelmeseknek. Szebben susog ez mint mikor a’ tiszta csermelye a’ rekkenő dél’ melegén zöld árny között csörög.”

Phyllisz. Oh az! az! fogadni mernék hogy csók. Jer, kérdjük-meg Chloét. De igazítsd-meg elébb a’ pártám’; hajamat mind elboglyazád.

DAPHNISZ és CHLOE.

Feljőve az esthajnal, midőn Chloe kedves Daphníszával a’ magányos fűzesbe ment, a’ zuhogó patakhoz. Öszveszőtt karral mentek a’ fűzesbe. De Alexisz már a’ zuhogó patak mellett űlt; szép ifju; de még aludt szívében a’ szerelem. Idvez’ légy, szerelmetlen pásztor! monda Daphnisz. Talán ugyan már ellágyította szívedet valamelly leány, hogy rejtekárnyakat keressz; mert a’ kik szeretnek, keresik a’ rejtekárnyakat. Én kedves Chloémmal jövök; szerelmünknek boldogságát akarjuk itt énekelni. Igy szólla Daphnisz, ’s mellyéhez szorítá lyánkája’ kezét. Tetszik e hallanod énekeinket, Alexisz?

Alexisz. Nem; szívemet nem lágyította-el leány! Azért jövék ide, hogy az esthajnalt lássam, midőn a’ kékellő hegyeket piros színnel önti-el. De örömmel fogom hallani éneklésteket. Illy tájban-szép hallani az éneklést.

Daphnisz. Jer, Chloe, űljünk mellé a’ fűbe, ’s énekeljünk! A’ te énekedet az én sípom fogja kísérni, Chloe; te pedig Alexisz, te gyakorlott sípos vagy, kísérd te az enyémet.

Kísérni fogom, felele Alexisz, ’s leűlének a’ fűbe a’ patak mellett, ’s Daphnisz így kezdé:

Daphnisz. Csendes völgy ’s zöldellő halmok! nincs pásztor boldogabb mint én, miolta Chloém szeret. Szép ő, ’s olly kellemes mint a’ kellemes reggel, midőn a’ nap égő súgárokkal lép-elő a’ hegyek megől. Minden virág örűl neki, ’s a’ kisded madarak énekkel kelnek elébe. Vígan szállnak eggy ágról más ágra, ’s cseppengetik a’ harmatot.

Chloe. Örűl a’ kis fecske mikor a’ téli álomból a’ parton felserken, ’s a’ szép kikeletet meglátja. Szökdös akkor a’ fűz’ tetőjin, ’s csevegi örömét a’ halmoknak és a’ völgyeknek, ’s ezt kiáltja: Társaim, serkenjetek! itt a’ tavasz! De még inkább örűlök én, mert engemet Daphnisz szeret, ’s ezt kiáltom nektek, társaim: Sokkal szebb mint a’ szép tavasz, ha bennünket jámbor ifju szeret!

Daphnisz. Szép az, midőn a’ nyáj a’ távol halmokon gyakor csalét köztt őgyeleg: de még szebb, még szebb, o Chloe! midőn setét hajfürtödet virágok szövik-által. Szép a’ derült ég’ kékje is: de még szebb a’ te kék szemed, midőn nekem nevetve pillant. Inkább szeretlek, én Chloém, mint a’ hal szereti a’ tiszta tóvizet, inkább mint a’ pacsirta a’ reggel’ hajnalát.

Chloe. Hogy a’ minap magamat a’ csendes kútfőben

kutfőben

nézém, így sóhajtottam-fel: Oh, ha én Daphnisznak tetszhetném, a’ jó pásztornak! ’s te láttatlan’ megettem állál, ’s virágokat lökél a’ víz tükrébe, hogy képem el tűnt buborékjai köztt. Ijedten hátra-fordultam, megláttalak, sóhajtottam, ’s te mellyedre szorítottál. Ah Chloe! ezt mondád, bizonyságim az Istenek, hogy szeretlek! Ah, felelék én, szeretlek téged, én Daphniszom! szeretlek! inkább mint a’ virágot a’ méh, inkább mint a’ harmatot a’ virág!

Daphnisz. O Chloe, ha te elázott szemmel, ha te szorító karral mondod ezt Daphnisz, szeretlek! akkor feltekintek, keresztül a’ fák’ levelein, a’ tiszta ég felé. Istenek! így fohászkodom ollyankor miként háláljam-meg boldogságomat? miként azt hogy Chloét nekem adátok? Akkor mellyén dőlök-el, és sírok; ő pedig felcsókolja szemeimből a’ könyűket.

Chloe. Én pedig felcsókolom szemeidből a’ könyűket, de szemeimből sürűbbek omlanak, ’s öszvelegyednek a’ tiéiddel. Daphnisz! így sóhajtok ollyankor. Ah Chloe! igy sóhajtasz te; Echo pedig mind kettőnk után sóhajt. A’ nyájat éleszti a’ tavaszi fű, a’ hűs árny éleszti a’ fáradtakat: engem, Daphnisz semmi nem úgy, mint ha szád mondja hogy szeretsz!

Így énekle Daphnisz és Chloe. Boldogok! ezt mondá Alexisz sóhajtva; most, csak most érzem hogy szeretni boldogság; éneketek, pillantásaitok, örvendéstek mondta hogy az.

LYKÁSZ,
avagy
a’ kert’ feltalálása.

Az ostromló tél szobába zára bennünket, ’s dühös zivatarok zavarják-öszve a’ hó’ ezüst szemeit. A’ Képzelés nyissa-fel tehát előttem azon képek gazdag tárját mellyet a’ virító tavasszal, a’ hő nyárban, ’s a’ fonnyadó ősszel gyűjte. Kiválogatom a’ legszebbeket, ’s rendbe fűzöm számodra dalomban, szép Daphne! Így válogatja a’ szerető pásztor a’ mezőknek legszebb terméseit, midőn lyánykája’ koszorúját fűzi. Oh, bár tetszenék neked Múzámnak éneklése, mint találta-fel a’ napok’ ifjuságában eggy pásztor a’ kertészkedést!

Ez az a’ hely, mondá a’ szép Lykász, ez az a’ szíl mellynek árnyában tegnap alkonykor Chloe, a’ szép Chloe, először csókola-meg. Itt állottál sóhajtva, midőn akadozó szavaim, dobogó mellyem ’s meggyűlt könyűim szerelmemet előtted elárulták. Ah, akkor Chloe, akkor elejtette kezed a’ pásztorbotot, ’s reszkető karjaim közzé dőltél! Lykász! ezt rebegéd, o Lykász, szeretlek! Legyetek ti az én tanúim, néma csalétok ’s magányos kútfők! mert nektek én régen, régen megvallottam szerelmemet; ti pedig kis virágok, ti könyűimet harmat gyanánt szoptátok-fel.

Oh Chloe, melly kibeszéllhetetlen gyönyör szerettetni! Szent légyen e’ hely a’ szerelem’ Istenének. Rózsákkal ültetem-körül e’ szílt, ’s a’ szökellő tekercsény magasan fusson-fel törzsökére, bársony virágaival. Ide gyűjtöm az egész tavaszt; a’ piros bazsarózsát a’ liliom mellé ültetem; bejárom a’ réteket ’s a’ dombokat, ’s megfosztom őket virító csemetéjiktől; a’ korán kikircset, az illatos violát, a’ homálykedvelő gyöngyvirágot, a’ barna pézmát, a’ szép boricsot, mint Chloémnak kék szemei; az égő pipacsot, a’

pipacsot. a’

szép császnát, csüggő liliomaival, ’s mindent a’ mit lelek. Ollyanná teszem majd a’ szép helyt, mint eggy illattal eltölt berek. ’S akkor ide csalom a’ forrás’ vizét, ’s körülveszem vele ültetésemet, hogy váljon kis szigetté ’s békerítem galagonyával, vadrózsával ’s kökénnyel, hogy juhaim ’s a’ kártékony kecskék fel ne falják a’ mit ültettem. Jőjetek ide akkor, ti, kik a’ szerelemnek éltek, nyögdellő gerliczék, jőjetek e’ szíl’ tetejére, ’s búsongjatok. Ti is lármás verebek, ugrándozzatok rózsakerítésem’ hintáló ágain. Ti tarka lepék, üzzétek egymást a’ virágok közt ’s nősszetek a’ rengő liliomon!

Majd így szóll az álmélkodó pásztor, midőn itt elballag, ’s a’ Zephyrek még távolról reá lehellik az édes illatot: Melly Istenségnek szent e’ hely? A’ mennybeli Vénusznak e? vagy Diána fogta talán védje alá, hogy, eltikkadván a’ vadászatban, itt kényére szunnyadhasson?

PHYLLISZ és CHLOE.

Phyllisz. Hallod’ e, Chloe? neked mindég karodon ez a’ kosár?

Chloe. Karomon ugyan, mindég a’ karomon ez a’ kosár, kedves Phyllisz! Én ezt nem adnám eggy egész nyájért is. Nem, monda; oda nem adnám! ’s csintalan édes nevetéssel szorította mellyéhez.

Phyllisz. ’S miért kedves neked olly igen ez a’ kosár, Chloe? Találjam? Nézzd, te már is pirulsz. Chloe, találjam?

Chloe. Én pirúlok?

Phyllisz. Te, te! mintha az esthajnal sütne arczodra.

Chloe. Jer, kedves lyánka, megvallom. – Ezt nekem Amyntász, a’ szép Amyntász adta. Maga fonta ő ezt. Nézzd mi szépen van e’ zöld levél ’s ez a’ piros virág közzéje fonva fejér vesszejinek. Nem hinnéd mennyire kedves ez nekem. Velem jő, akárhova menjek; szebbek nekem a’ virágok ’s édesbben illatoznak ha kosaramba rakhattam; ízletesbb a’ gyümölcs ha belőle eszem. Phyllisz!... de mit fogok még utoljára gondolni hogy mindent elmondok! Ah, hagyd megvallanom! én ezt sok ízben már meg is csókoltam. Oh! Amyntász a’ legszebb, Amyntász a’ legjobb pásztor!

Phyllisz. Láttam én mikor fonta. De hallottad volna csak mit mondott a’ kosárhoz. De Amyntász nem szebb az én Alexiszemnél. Oh, ha hallanád mint énekel! Várj; eldallom tegnapi dalát.

Chloe. Igen, Phyllisz, igen! De mit mondott Amyntász a’ kosárhoz?

Phyllisz. Mingyárt! csak elébb az Alexisz’ dalát.

Chloe. Ah! – hosszú e?

Phyllisz. Halljad hát: „Örűlök, ha az esthajnal a’ halmon süt reám: de még inkább midőn reám a’ szép Phyllisz nevet. Nem vígad úgy a’ víg kepés utolsó kévéjét ha már bevitte csűribe, mint én midőn honnom felé csókjával ballagok.” – Ez vala tegnapi dala.

Chloe. Szép dal, Phyllisz; de mit monda hát Amyntász midőn kosaramat foná?

Phyllisz. Nevetnem kell! – A’ tó mellett űlt a’ fűzesben, ’s míg ujai a’ veres, zöld és fejér vesszőket fonták…

Chloe. Phyllisz! jó Phyllisz! ne állj-meg hát!

’S míg ujai a’ veres, zöld és fejér vesszőket fonták, így folytatá Phyllisz beszédét, ekképen szólla: Kis kosár, én téged Chloénak készítelek; Chloénak, ki olly édeskén nevet! Tegnap közel méne-el hozzám nyájával, meglátott

meg, látott

, ’s így szóllíta-meg: Jó estvét- Amyntász! ’s olly édeskén, olly édeskén mosolygott, hogy verni kezde szívem. Engedjetek, festett vesszők, ne töredezzetek a’ fonás közben; úgy majd a’ szép Chloe’ karján fogtok függeni. Majd, majd, ha arra méltóztat! Oh, ha reá méltóztatna! ha gyakran hordana karján! Igy szóllott, ’s kész volt a’ kosár, ’s felkölt, ’s szökött örömében.

Chloe. Ah, mégyek! Amott legeli nyáját túl e’ dombon. Mellette hajtom-el juhaimat, ’s nézzd, Amyntász! így szóllítom-meg; nézzd, karomon kosarad!

PALÉMON.

Mi szépen ragyog a’ hajnal a’ mogyoróbokor’ ’s vad-rózsa’ levelein ablakom előtt! mi vígan cseveg padlásom alatt a’ gerendán a’ fecske, ’s a’ kis pacsirta fenn a’ légben! Ime meg van minden frisülve, ’s a’ fűszálak a’ harmatban új életet vettenek. Új életet vettem, úgy tetszik, én is! Próbát ejtek, kimászhatok e’ hajlékomból. Gyámolbotom vigyen engem, roskadt öreget, a’ küszöbig; ott várom-be a’ nap’ feljöttét, ’s kinézellek a’ rétre.

Mi szép minden körülttem! Örömnek szava és víg háláé, valamit hallok. A’ madarak az égben, a’ pásztorok a’ mezőn örvendéseket éneklik; azt bőgik az őgyelgő csordák is a’ pázsitos halmon ’s a’ vizenyős réteken. Meddig, oh meddig fogom én még, jó Istenek, elfogadni kegyeteket? Ime kilenczvenedikszer láttam most az évszakok cseréjeket; és ha visszatekintek, mostanról születésemnek órájáig, azon elnyúló hosszú nézetre melly vége felé láthatatlan tisztasággá tűn szemeim előtt, oh, mint emelkedik akkor mellyem! Elegendő hála e tinéktek, o Istenek, az öröm mellyet nyelvem ki nem tud mondani? azok a’ könyűk mellyek sűrűen omlanak szemeimből? Folyjatok, kedves könyűk! folyjatok-le orczáimon! Ah, ha visszatekintek elmúlt napjaimra, úgy tetszik, csak eggy szép tavasz volt életem! Homályos óráim csak rövid ideig tartó borúlatok valának; új éltet adnak a’ mezőknek, ’s a’ csemetéket megfrisítik. Soha nem fogyasztotta-el nyájamat a’ métely, soha nem rontotta-meg vetésemet ’s gyümölcsösemet a’ jégeső, soha nem múlatott kalibám körül tartós veszély. Örvendve néztem-ki a’ jövendőre, mikor gyermekeim mosolyogva játszodtak egymással ölemben, vagy mikor karom csácsogó unokámnak bukdosó lépéseit intézgette. Örvendve néztem elébe bekövetkezett időmnek mikor nevekedni látám e’ kis csemetéket. Védni fogom őket a’ veszély ellen, mondám; gondoskodni fogok körűlttök, ’s az Istenek visszafizetik dajkaságomat

dajkáságomat

; felvonakodnak, ’s kedves ízü gyümölcsöt fognak teremni

termeni

; fákká válnak, ’s erőtlen vénségemet élesztő árnyokba fogadják. Ezt mondám

mondván

, ’s szívemhez szorítottam őket. ’S íme felvonakodtak, ’s erőtlen vénségemet élesztő árnyokba fogadták. Így nőttek magasra alma, körtvély ’s diófáim mellyeket ifju koromban ültettem, kalibám körül; messze nyujtják-ki mostan agg gallyaikat, ’s a’ kis kalibát békés árnyokba veszik.

Az volt az én legkeserűbb bánatom, o Myrta, mikor te dobogó mellyemen elhalál. Már tizenkétszer borította sírodat virágai alá a’ tavasz: de közelít a’ nap, az az örvendetes nap, melly tetemimet a’ tieid mellé teszi. Oh, talán felhozza azt a’ közelítő éj. Gyönyörködve nézem, mint nyúl-el mellyemen ezüst szakálam. Játszodjál, kis Zephyr, játszodjál fejér szálaival! Érdemes az arra, mint a’ víg ifju arany üstöke, vagy a’ virítani kezdő leány’ nyakán a’ lebegő barna fürtök. Légyen e’ nap nekem örömnek napja. Öszvegyűjtöm gyermekeimet, szinte csácsogni kezdő unokámig, ’s áldozatot mutatok-be kegyes Ház’isteneimnek. Az oltár kalibám előtt fog állani. Koszorút teszek tar homlokomra, ’s karom reszketve veszi-elő a’ lantot, ’s úgy éneklünk, én és gyermekeim, dicséreteket az oltár körül. Osztán virágot hintek asztalomra, ’s víg beszéllgetések alatt esszük meg az áldozott húst.

Igy szólla Palémon, ’s reszketve emelkedett-fel pálczáján, öszvegyűjtötte gyermekeit, ’s víg innepet űlt.

MYRTIL és THYRZISZ.

Eggy szép éjszaka a’ legmagasbb tetőt mászta-meg Myrtil. Az öszvehordott száraz gally nyúlt lángokkal égett előtte; ő pedig kényére fekvén, a’ fűven, tévelygő tekintettel nézellé a’ csillagos eget ’s a’ gyönyörü tájat maga körül a’ hold’ fényében. De most megrezzenve tekinte hátra, mert közel hozzá megzördűlt valami a’ setétben. Thyrzisz jött. Idvez’ légy, Thyrzisz! monda Myrtil; jer, űlj tüzem mellé, ’s mondd-el, hol jársz, holott már mindenek alusznak?

Thyrzisz. ’S téged lellek itt, Myrtil? Ha gondolhatám vala hogy te vagy, nem késtem volna olly soká vezérűl venni tüzedet melly a’ setétben messzére kisüt a’ síkon. De, Myrtil, most, midőn a’ hold’ kedves fénye ’s a’ magányos éj komoly dalokra késztetnek; Myrtil! eggy szép lámpást adok értte; maga csinálta azt agyagból mesterkélő atyám, eggy négylábu szárnyas kígyó feltátja száját, ’s abban ég a’ mécs, farkát pedig markolatúl csavarítja-fel; íme Myrtil, ezt adom neked érette, dalld-el, kérlek, a’ Daphnisz’ és Chloe’ történetét!

Myrtil. Eldallom neked a’ Daphnisz’ és Chloe’ történetét; most, midőn az éj komoly éneklésre késztet. Imhol vannak a’ száraz gallyak; te azalatt vígyázz hogy tüzünk el ne fogyjon.

„Jajdúljatok utánam, szirtfalak! szomorúan zengjen vissza énekem a’ partról és a’ ligeten!

Csendesen fénylett a’ hold, midőn Chloe a’ parton álla, ’s szívszakadva várá a’ sajkát mellynek Daphniszt kelle általhozni hozzá. Soká múlat az én kedvesem! így szólla a’ parton. Elhallgatott a’ fülmile, ’s a’ szerelmes leány’ esdekléseire figyelmezett. Soká múlat az én kedvesem! De… halld!... csapkodást hallok; mint mikor habok csapkodják a’ sajka’ oldalát. Te vagy, édesem?... Igen!... De nem!... Meddig fogtok még csalogatni, lármás habok? Ah, ne űzzetek játékot a’ leghűbb leány’ epedéséből! Hol vagy, kedves? Nem fűz e szárnyakat lábaidra a’ szerelem? Talán most sietsz a’ ligeten a’ parthoz. Oh, ne sértse-meg gyors lépteidet a’ tövis, se sarkadat a’ csúszó kígyók! Szűz Istenné, Lúna avagy Diána, hibázhatatlan íveddel! hints, kérlek, nehanyat ösvényére súgáraid közzül! Oh mint fogom majd megölelni, ha a’ sajkából kiszáll! De most… ah, nem csaltok többé, álnok habok! Oh, verjétek gyengédeden oldalát, ’s hozzátok vígyázva hátaitokon! Ah Nymphák! ha valaha szerettetek, ha tudjátok, melly nehéz a’ várakozás… Már látom… Idvez’ légy, kedves!... De mért nem felelsz?.... Istenek!... Ájúlva dőlt-el a’ parton.

Jajdúljatok utánam, szirtfalak! szomorúan zengjen vissza énekem a’ partról és a’ ligeten!

Eggy felfordúlt sajka úszott a’ part felé. A’ hold világította a’ gyászos estet. Chloe ájúlva feküdt a’ parton, ’s a’ környéket rémítő csend lepte-el. Felébredt ájúlásából; rettenetes ébredés! Némán ’s reszketve űlt a’ parton. A’ hold a’ felhők megé vonta magát. Elfojtódott mellye, ’s dobogva fohászkodott. Azután jajgatásra fakadt, ’s Echo újra kiáltotta jajgatását a’ gyászba-borúlt környéknek, ’s siralmas fuvalat járta keresztül az erdőt és a’ ligetet. Öszvekapcsolt kézzel verte mellyét, ’s letépte szép hajfürtjeit. Ah, Daphnisz, Daphnisz! Gyilkos habok! Nymphák, ah, mit kések én, boldogtalan, a’ habok köztt keresni halálomat, kik életemnek minden örömét elrablották! Igy szólla, ’s a’ vízbe ugrott a’ partról.

Jajdúljatok utánam, szirtfalak! szomorúan zengjen vissza énekem a’ partról és a’ ligeten!

De a’ Nymphák meghagyák a’ haboknak hogy Chloét gondosan tartsák hátaikon. Kegyetlen Nymphák! kiálta, mít késlelitek halálomat? Ah, nyeljetek-el, éh habok! de a’ habok el nem

elnem

nyelték; gondosan vitték őtet hátaikon eggy keskeny sziget’

keskenysziget’

széléhez. Daphnisz már annakelőtte oda úszott vala. Melly elgyengűléssel dőlt karjai közzé a’ hű leány, mint örvendeztek egymásnak, ah azt én el nem dallhatom. Illyen a’ fűlmile’ vígadása midőn fogságából kiszabadúl. Szerelmes hímje éjeket töltött siralmas panaszokkal a’ fák tetőjin. Örvendve repűl megrezzent párjához; sóhajtoznak, csípkedik egymást, öszveverik kis szárnyokat, ’s víg csattogások alatt töltik immár a’ hosszú éjeket.

Ne jajdúljatok többé utánam, szirtfalak! Öröm zengjen vissza a’ partról és a’ ligeten!” – Te pedig, Thyrzisz, add nekem a’ lámpást; eldallám a’ Daphnisz’ és Chloe’ történetét.

CHLOE.

Kegyes Nymphák, kik e’ csendes szirtüregben lakoztok! Sűrü bokrokat ültettetek ti hűs pitvarotok elébe, hogy nyúgalom ’s eleven árny ápoljanak; ti, kik e’ tiszta forrást medenczéitekből öntitek, o kegyes Nymphák, ha most az erdők’ Isteneivel nem múlattok a’ sűrü berkekben ’s a’ szomszéd halmon, vagy ha medenczéteken szunnyadtok, ah! ne szakassza-félbe panaszom nyugvástokat! De ha ébren vagytok, kegyes Nymphák, értsétek-meg, kérlek, epedésem’ sóhajtozásit. Én ah! Lykászt szeretem, a’ fiatal Lykászt, a’ fodor szög hajjal! Láttátok e, Nymphák, mikor foltokkal tarkázott teheneit ’s szökdellő borjait erre elhajtja, ’s utánok ballagván, a’ viszhangnak süvölt? Láttátok e gyönyörü kék szemét ’s édes mosolygását? Vagy hallottátok e dalát, ha a’ vig tavaszról, vagy a’ víg nyárról ’s a’ gyümölcsös őszről ’s a’ legelés’ munkájiról énekel? Ah, szeretem a’ szép pásztort, ’s ő nem tudja, hogy szeretem! Melly hosszú valál te nekem, únalmas komor tél, te kergetőnk a’ mezőkről! melly igen régen vala az hogy őtet utolszor láttam! Alva feküdt a’ bokrok alatt; gyönyörü volt látni mint feküdt! a’ lenge szellők szerelmesen játszodtak szállongó fürtjeivel, a’ nap lebegő árnyakat hinte a’ zöld harasztokról szép orczájára; ah, látom, még mostan is látom, miként repdesnek szép orczáján! ’s ő csendesen mosolygott álmodozásiban. Hirtelen’ elfordúlék, elindultam virágokat szedni, ’s koszorút fűztem fejére ’s sípjára, ’s elbujtam a’ bokor mellé. Bevárom, mondám, míg felébred; mint fog majd örvendeni! melly édesen fog majd csudálkozni ha fejét és sípját koszorúzva látja-meg! Itt várom-be; lehetetlen hogy meg ne lásson; ha pedig meg nem lát, nevetni fogok neki. Így szóllék, ’s elrejteztem a’ bokorban: de társaim előkiáltottak. El kelle velek mennem, ’s nem láthatám mint örvendett, midőn sípját ’s hajfürtjeit koszorúzva látta-meg. De melly boldog lészek nem sokára! Ím’ itt a’ tavasz, ’s ez majd mezőre szóllítja a’ szép Lykászt is. Nymphák! koszorufonadékokat kötök e’ gallyakra mellyek hajléktokat árnyaik alá borítják. Ezek az első virágok: a’ kikircs, a’ kék hyacinth, a’ fejér boglár. Induljatok-meg szerelmemen, kegyes Nymphák! ’s ha Lykász szent vizetek körül szunnyadt-el, mondjátok-meg neki álmaiban hogy Chloe az a’ ki fejére ’s sípjára koszorút fűze, hogy Chloe az a’ ki őtet titkon szereti!

Így szólla Chloe, ’s virágfonadékait felaggatá a’ még tar gallyakra. De a’ barlangból lassú zsuzsogás jőve-ki; mint midőn a’ távol megszóllalt furuglya’ hangjait Echo zengi tovább.

MENALK
és a’ Vadász
AESCHYNESZ.

Az ifju Menalk a’ magas hegyekben legelt, ’s mélyen behajtott a’ magas hegyekbe, mert a’ sűrü erdők köztt eltévedt eggy juha; ’s eggy idegenre akadt a’ sűrü erdők köztt. Tikkadva feküdt itt az idegen, ’s így szóllította-meg a’ pásztort: Ifju pásztor! én tegnap e’ sűrü erdők közzé jöttem, őzeket nyilazni és kanokat, ’s eltévedtem társaimtól, ’s nem lelek forrást, vagy valamelly hajlékot hol emberek lakoznának; sem semmi eledelt hogy éhségem’ ’s szomjúságom’ enyhíthessem. ’S az ifju Menalk kenyeret adott neki táskájából és fris gömölyét, ’s tökkulacsát levette válláról. Végy enyhűletet, ugymond; ebben édes téj vagyon; azután jer utánam, én kivezetlek a’ sűrü erdők közzül. ’S az idegen enyhűletet véve, ’s a’ pásztor kivezeté a’ sűrü erdők közzül.

Ekkor mondá Aeschynesz, a’ vadász: Te szép pásztor, íme te megmentetted életemet. Mi jutalmat adjak én azért neked? Jer velem a’ városba; mi ott nem lakunk szalmafedél alatt. Ott márványpaloták emelkednek a’ felhőkig, ’s súgár oszloprendek állanak körülttök. Nálam lesz lakásod; arany kelyhekből fogod inni italodat, ’s az ízletes drága étkeket ezüst tálakban rakják elődbe.

Menalk erre így felelt: Bátorságosan élek én a’ szalmafedél alatt, ’s ment vagyok szél és eső ellen. ’S bár nincsenek súgár oszlopok körültte: de vannak rakott almafák ’s gerézdes szőlőnövések. A’ tiszta vizet agyag-korsóban hordom a’ közel forrásból, ’s azzal élek a’ mit nyájam ad és a’ gyümölcsösem. ’S minthogy asztalomon nincs arany, virágot szórok rá.

Aeschynesz. Jer velem, fiatal pásztor. A’ városban is vannak virágok. Egyenes útakba szedte ott őket a’ Mesterség, ’s elültette ékes táblázatokba. Ott is vannak források. Márvány emberek, márvány Nymphák öntik azt nagy márvány-medenczékbe.

Menalk. Szebb a’ természeti árnyas liget, csavargó sikátoraival, szebb a’ virágos hímes rét. Én is ültettem kalibám körül virágokat, majoránát, rózsát, liliomot; és oh mi szépek a’ mi forrásaink, ha roppant szirt-falakról omlanak, vagy a’ halmok’ bokrai közzül, ’s végig-csapongják a’ színesen-virító réteket! Nem, jó idegen, én nem megyek városba.

Aeschynesz. Ott a’ leányokat selyembe öltözve látod; képeiket nem égette-el a’ nap; fejérek mint a’ tej, ’s ragyog a’ gyöngy és arany rajtok; füleidet pedig tanúlt lantverők fogják múlatni.

Menalk. Szép az én barna kedvesem. Látnád csak ha harmatos rózsát ’s hímes virágkoszorút sző fekete hajai közzé. És oh mi boldogok vagyunk midőn valamelly kútfő’ csevegése mellett eggyütt űlünk a’ bokrok között! Ő ollykor énekre kezd; melly szép az ő éneke! én pedig sípommal kísértetem énekét. Távolra elhallik énekünk, ’s Echo utánunk énekeli. Néha pedig lopva hallgatjuk a’ madarak’ zengéseit a’ fák’ bérczeiről ’s az alant bokrokon. Vagy talán jobban énekelnek a’ ti lantosaitok mint a’ fülmile? Nem, jó idegen, én nem megyek veled a’ városba.

Aeschynesz. Mit adjak hát neked, jószívü pásztor? Vedd e’ marok aranyat és ez ezüst kürtöt.

Menalk. Minek énnekem az arany? Bővséggel bírom én a’ mire szükségem vagyon. Fáimtól vásároljam e meg rajta a’ gyümölcsöt? a’ rétektől e a’ virágokat, ’s a’ tejet nyájamtól?

Aeschynesz. Mit adjak hát? mivel jutalmazzam-meg tehát jótétedet?

Menalk. Add nekem e’ tököt, melly válladon függ. Ugy tetszik, az ifju Bacchusz van rajta és a’ szüretelő Szerelmek, rakott kosaraikkal.

’S a’ vadász nyájasan mosolyogva vette-le válláról a’ tökkulacsot, ’s a’ pásztornak nyújtotta. Ez pedig szökött örömében, mint a’ kis bárány szökik.

AZ ELTÖRT KORSÓ.

Eggy kecskelábu Faun elterpedve feküdt mély álmában eggy tölgy alatt; ’s a’ serdűlő pásztorok megláták őtet a’ tölgy alatt. Kössük erősen a’ törzsökhez, ugymondának ’s ne oldjuk-fel, valamíg magát eggy dallal fel nem váltja. ’S a’ gyermekek erősen hozzája köték a’ Faunt a’ fatörzsökhez, ’s makkjával felhajgálák álmából. Hol vagyok én? kérdé a’ felserkent Faun, ’s nagyokat ásított, ’s messze kinyújtotta karját és kecskelábait. Hol vagyok én? Hol a’ korsóm? ah imhol a’ darabja! Tegnap törtem-el azt, midőn itt részegen eldőltem. De ki kötözött-meg illy erősen? Így szólla, ’s körültekintett, ’s meghallá a’ pásztorok’ sziszegéseiket. Oldjatok-fel kis fiúk! kiálta nekik. Nem mi, ha csak eggy dallal magad’ ki nem váltod; ezt felelték. Mit dalljak nektek, gyermekek? kérdé a’ Faun. Az eltört korsót énekelem; űljetek mellém kerékbe.

’S a’ gyermekek leűlének mellé kerekben, ’s a’ Faun így kezdte dalát:

„Eltört, eltört a’ szép korsó! Imhol van a’ cserépje.

Szép volt az én korsóm, hajlékomnak legfőbb dísze; ’s ha lakom mellett Isten méne-el, így szóllítottam-meg: Jer’, jer’, igyál, ’s csudáld a’ szép korsót! Korsója illyen Zeüsznek sincs a’ legszebb innepen.

Eltört, jaj, eltört a’ szép korsó! Imhol vannak cserépjei.

Ha társaim hozzám jövének, körül feküdtük a’ szép korsót. Kurjongva ittunk, ’s a’ ki itt

i’tt

, eldallá a’ rá-vésett estet melly az ivás közben szájához ért. Barátim, többé nem iszunk belőle! nem dalljuk-el többé az estet melly az ivás közben a’ szánkhoz ér!

Eltört, jaj, eltört a’ szép korsó! Imhol vannak cserépjei.

Mert fel volt vésve oldalára, mint állott bosszankodva Pán, midőn karjai köztt eggy szép leány szózattyús náddá változék. Sípokat vágott a’ nádból, külömböző nagyságúakat, ’s öszvefoglalta viasszal, ’s bús énekét a’ parton mondta-el. Echo felhallgatott az új zengezetre, ’s elzengte azt a’ csudálkozó ligetnek ’s a’ halmoknak körös-körül.

De eltrört, jaj eltört a’ szép korsó! Imhol vannak cserépjei.

Osztán az vala reá vésve, hogy a’ fejér bika Zeüsz mint vitte Európát a’ habokon. Hízelkedő nyelvvel nyalogatta a’ lyány’ térdeit; de ő sírt, jajgatott, ’s tördöste kezét. A’ Zephyrek játékot űztek hajaival, az Ámorok pedig viczkándó delfineken nyargaltak az Isten előtt.

De eltört, jaj, eltört a’ szép korsó! Imhol vannak cserépjei.

Rajta vala a’ szép Bacchusz is, miként feküdt eggy szép leány’ karjai köztt szőlőlugosában. Ez keresztül-vetette derekán bal karját, jobbjával pedig csintalanúl a’ tele poharat rángatta Bacchusznak mosolygó ajkai elől. Szerelmesen tekintett reá a’ leány ’s csókjait látszott kívánni; előtte pedig foltos párduczai állottak, ’s hízelkedve ették a’ gerezdeket a’ kis Szerelmek’ tenyerekből.

De ah, eltört! ah, eltört a’ szép korsó! Imhol vannak cserépjei.

O Echo, panaszold-el ezt a’ ligeteknek, panaszold-el ezt társaimnak a’ barlangokban! Eltört! imhol vannak cserépjei!”

Így énekle a’ Faun, ’s a’ pásztorok feloldották, ’s csudálva nézellék mázos darabjait a’ fűben.

MÍLON.

A’ fiatal Mílon ólálkodva eggy madarat fogott a’ fenyvesben. Szép tarka volt a’ tolla, de még szebb volt az éneke. Fészket csinál neki markából, ’s futva mégy’ oda, hol nyája az árnyban feküdt; leveti szalmakalapját, alája zárja a’ rabot, ’s egyenes vesszőket fut metszeni kalitkának, a’ fűzesbe. Ha majd kész lesz kalitkám, ha kész lesz; szép kis madár, így szólla örömében a’ pásztor, Chloénak viszlek. Értted tőle eggy csókot, ah eggy édes csókot kérek! Chloe jó; ő nem hagy engem soká kérni; eggyet csak ad; ha pedig eggyet ad, ravaszkodva kettőt, hármat, de négyet is lopok az eggy mellé. Oh bár kész volna már kalitkám! Így szólla, ’s szaladva méne-vissza fűzvesszőjivel a’ szalmakalaphoz. De mint álla-meg elszeppenve! Eggy irígy szél felfútta kalapját, ’s csókjai oda lettek a’ madárral.

A’ DALLÁS’ ÉS LANTVERÉS’
FELTALÁLÁSA.

A’ napok’ első ifjuságában, midőn az ártatlanság’ kevés szükségei és az el nem fajúlt természet a’ fiatal Mesterségeket szűlték, élt vala eggy leány. Eggy sem vala akkor olly szép, eggy sem olly érzékenyen alkotva, elfogadni a’ természet’ szépségeit. Örömkönyűk köszöntgették a’ hajnalt és a’ szép környéket, ’s víg ellágyúlás az estvelgést ’s a’ hold’ csendes fényét. A’ dallás még akkor csak szilaj örömsikoltozás vala. Mihelytt az álmatlan kakas, hogy itt a’ reggel, lekiáltotta a’ kalibáról; mert már akkor múlatságért magokhoz szoktaták vala az emberek a’ szelídebb állatokat; kilépe a’ védlő fedél alól, hol az éjet töltötte. Öszvehányt gyékény ’s a’ leggallyasbb tölgyág vala ez, hozzá kötözve az eggyütt-álló fák’ derekaihoz. Ennek alatta lakott a’ leány; felette a’ madarak laktanak, az ágaknak sűrü gallyai köztt. Kiméne illyenkor a’ tájat nézni, mint ragyog a’ harmatban, ’s a’ szomszéd erdőben mint zengenek a’ madarak. Gyönyörködve figyelt énekekre, ’s követgette zengéseket. Édesen folytak ajakáról a’ rendes hangok, ezeknél eggy lyánykáéról sem folytak rendesebbek. A’ mit hajlékony édes szava eltanúlhatott a’ madarak’ zengéseiből, azt ő külömbféle módon szedte-eggyüvé. Parányi dallók! monda éneklő szózattal; melly kedvesen zeng a’ ti éneketek a’ magas fák’ tetejéről és az alant bokron! Oh, bár én is idvezlhetném illy kedves hangzatokkal a’ feljövő napot! Tanítsatok-meg ezekre, úgy örvendésemet véletek éneklem én is a’ nap’ első súgárainak! Így éneklett a’ leány, ’s szavai reménytelen’ simultak a’ madarak’ zengései szerént. Örvendve csudálta önn-maga is szavainak rendes öszveggyezését. Mint ragyog a’ zengő liget! így énekle továbbá, mint ragyog a’ vidék a’ harmat’ gyöngyeivel! Te a’ ki mind ezt alkotád, oh mint örvendek én, mert íme kedvesbb hangzatokkal dicsérhetlek tégedet, mint játéktársaim! Ezt mondá; ’s örvendve hallgatta a’ vidék az új zengést, ’s elnémultak a’ madarak.

Ezután minden reggel kiméne a’ fák alá, ’s gyakorlotta magát az új mesterségben. De a’ fák alatt rég olta lesegette őtet eggy ifju; álmélkodva állongott a’ fák’ vastag derekai megett, sóhajtozott, beljebb méne az erődbe, ’s kísérte énekét. Eszmélve támaszkodott eggykor sás fedele alatt ívére; mert ő találta vala fel a’ nyíllövést az ormadarak ellen mellyek galambjait öldösték, kiknek hajléka mellett font eggy agg tölgy’ törzsöke körül házat. Mi sóhajt-fel így szívemből? kérdé; mi fekszik illy mélyen bús mellyemben? Ezt ugyan öröm ’s víg sírás váltja-fel mikor a’ szép leányt látom az erdőben, ’s hallom kedves szavát: de ha eltűn szemem elől, ah akkor búslakodás tér-vissza szívembe! Ah, mi sóhajt-fel szívemből? – Azonban ujai az ívnek felvont idegeivel játszodtak, ’s az idegről eggy kedves hang pattana-le. Álmélkodva hallá azt az ifju, ’s újra elpattantotta. Ekkor gondolkodik, eggy új találmány’ nyomozásához fog, ’s újra játszik a’ héja’ béléből sodrott ideggel. De most felugrik, ’s vastag vesszőket kezd vágni, két hosszat és két rövidet; ’s a’ két rövidet ált’ékezi alól és felül a’ két hosszabbhoz, ’s a’ két rövidre húrokat vont a’ két hosszú közzé. Most ismét játszott a’ húrokkal, ’s ekkor vette észre a’ hangok’ kellemes külömbségeiket a’ vastagabb ’s véknyabb húrokon. Leoldotta őket, ’s újakat vont zengési renddel a’ vesszőkre, ’s most kezde játszani; ’s szökött örömében.

Ezután minden reggel kiméne az erdőbe, ’s gyakorlá az új találmányt, ’s eggyező hangokat keresett ujain az énekhez mellyet a’ magas fák köztt láttatlan’ tanulgata a’ szép leánytól. De, úgy regélik, sokáig hasztalan’ keresett, ’s sok ideg nem akarta követni énekeit, míg végre eggy Isten jelent-meg neki az erdőben, az szedte rendbe húrjait, ’s énekét eljátszá előtte. Belé okván ez által, napkölte előtt mindenkor felkereste a’ szép leányt az erdőben, eltanulta új énekeit, ’s sietve tért a’ forráshoz, ’s ott dallá-el azokat.

Eggy igen szép reggel ismét az erdőben űlt a’ leány, felékesűlve virágpártájával, ’s énekelt. Idvez’ légy, ragyogó nap, ama’ hegy megől! Már csillámlanak súgáraid a’ fáknak tetején ’s a’ költebb halmokon ’s a’ víg pacsirta’ repdeső tollain. Énekkel fogadának tégedet az erdők’ madarai, ’s a’… Ekkor elhallgata, ’s széllyeltekinte mindenfelé. Melly kedves szózat elegyedik énekembe? monda álmélkodván. Íme, énekemnek mindenik hangját követi. Hol vagy, ének? Szóllj, miért hallgattál-el? Énekelj tovább is, kedves szózat. Ha tollas lakosa vagy az erdőnek, oh szállj e’ bikkre, hogy láthassalak, ’s hallhassam zengésedet. Így szólla, ’s magasan tekingete-fel a’ fák’ tetőjire. Félre repűltél-el talán? vagy… még e’ szózatot nem hallottam az erdők között. Hát ha megcsaltam magamat? De hiszen ébren vagyok. Még eggyet fogok énekelni. Idvez’ légy, szép rózsa! Még tegnap csak bimbó valál… ’s íme szép kebled… ki van feselve már… Köszöntenek a’ reggel’ lágy fuvalmai… ’s a’ zsibongó méhsereg… és a’ kevély lepe!... Körültted ő vígan lepdes… ’s issza harmatodat. Így énekelt, el-el-akadva, ’s mindenfelé tekingete; mert a’ kedves szózat újra követte énekét.

Rezzenve költ-fel a’ hantról. Nem, … nem csaltam-meg magam’! ugymond. Énekemnek mindenik czikkelyét követte a’ kedves szózat. Így szólla, ’s az ifju mostan koszorús homlokkal jőve-elő a’ bokorból, ’s hónja alatt hozta lantját. Mosolyogva fogá-meg kezét a’ félénk leánynak. Szép leány, így szólla édest nevető szája; énekedet nem tollas lakosa követte az erdőnek; én, én vagyok, a’ ki énekedet ez idegen követtem. Itt hallgattam minden reggel dalaidat, ’s beljebb mentem a’ fák közzé, ’s elvertem lantomon. Higyj nekem, szép leányzó, erre engem eggy Isten taníta. Repdeső tekintete a’ leánynak remegve szaladt végig nehány ízben az ifjan, ’s a’ szózattyús húrokon állapodott-meg. Szép leány, monda továbbá az ifju, szerelemmel nézvén reá; melly boldog volnék én, ha te nekem megengednéd hogy eggyütt járjak ide veled, ’s énekeidet húrjaimon kísérhessem. Ekkor felemelte szemeit a’ leány. Ifju, monda; örűlök ha énekeimet húrjaid kísérik; kedvesebben zengi-el azt nekem a’ te lantod mint az erdők’ Echója. De most jer’ árnyas fedelem alá; éget a’ déli nap. Ott édes gyümölcsöt tészek elődbe és fris édes tejet.

tejet,

Ekkor elméne az ifju a’ leánnyal az árnyas fedél alá, ’s ők tanítgatták társaikat az énekre és a’ lantra. Sok időre adatott azután ezek mellé a’ síp; mert Marsyász azt is bevivé az erdők’ Istenségei közzé, meglelvén a’ fövenyen, hova azt találója, Athéne Istenasszony, megneheztelvén hogy az Istennék kaczagták szája’ elvonulását, levetette volt. Két fát ültetének eggy halmon a’ leány’ és az ifjú’ tiszteletére, ’s unokájik késő árnyaikban beszéllik egymásnak, miként találtatott-fel az ének és a’ lantverés.

A’ FAUN.

Nem, nekem ugyan nem örvendetes nap! így szólla a’ Faun, kibotorkázván virradta felé szirtbarlangjából. Útálom a’ napfényt miolta elszalasztám a’ szép Nymphát. De nem fog koszoru függeni szarvaimon, míg fel nem lelendem. Eggy virág sem fog virítani barlangom körül; bimbójában taposom-el mindeniket. Sípomat pedig, és e’ korsót, eltöröm.

’S eltaposá a’ korsót és virágjait. Akkor jőve eggy más Faun, ’s letevé válláról a’ nehéz tömlőt. Mit esztelenkedel, kérdé csúfúl röhögve; ma, e’ víg nap’, Lyéusznak innepén? Köss hamar repkényt szarvadra, ’s jer’ az inneplőkhöz, az év’ legjobb napján!

Nem nekem ugyan nem örvendetes nap! felele a’ Faun. Míg reá nem akadok, nem lesz repkény szarvaimon. Szerencsétlen óra mellyben elszalasztám! Sebesen szaladt előttem; a’ víz gátlást vete szaladtának; kétségesen álla-meg a’ parton, ’s nem tudta mit kezdjen. Reszketék örömemben; már magamhoz akarám szorítani a’ szép viczkándót, ’s íme a’ Trítonok, kaján irígyei szerencsémnek, kiütötték magokat a’ vízből, ölbe kapák a’ Nymphát, ’s zengő kürtökkel úszának a’ más partra. Míg reá nem akadok, esküszöm a’ Styxre! nem lesz repkény szarvaimon.

’S illik így búslakodnod eggy gőgös Nympha miatt? monda neki a’ másik Faun. Kaczagnom kell rajtad. Nekem, jó társ, a’ szerelem eggy órámat sem teheti bússá. Ha eggyike rántja el csókjaim elől magát, a’ másikhoz ugrom. Szám eggyhez se érjen többé, ha valamellyíke csak eggy óráig is tartand karjai köztt, ma, e’ víg innepen; mindenikét fogom szeretni, mindenikét csókolni. Jer, Faun, ne búsongj; te még fiatal vagy; orczád szép barna; fekete nagy szemeid pajkosak és szilajok; rövid fodor hajad szépen göndörödik kajúló szarvaid körül, mellyek úgy állanak üstököd’ sűrü fürtözetjeiben mint két görbedt tölgy a’ vad csalét között. Tedd-fel a’ koszorút; imhol a’ legszebb ág! Már hallom a’ thyrszuszpálczák’ ’s tányérok’ csengését, és a’ víg sípokat. Hajolj-le hamar; közelít a’ csataj; jőnek a’ domb megől. Hajolj-le hamar, hadd tegyem-fel a’ koszorút! – Melly délczegen vonják szekerét párduczai! O Lyéusz! Látod e mint ugranak a’ Nymphákkal társaink? Melly víg hahota! O Éván, Evoe! Fejeden a’ koszoru. Hamar, emelítsd hátamra a’ tömlőt. O Éván, Evoe!

MYRTIL és DAPHNE.

Myrtil. Illy korán fenn már, édes húgom? Még a’ nap elő nem jöve a’ hegyek megől, még a’ fecske alig fogott a’ csevegéshez, az álmatlan kakas még alig idvezlette a’ szép reggelt, ’s te már kinn jársz a’ harmaton? Melly áldozathoz készűlsz hogy kosarad már tele van virágokkal?

Daphne. Jó reggelt, édes bátyám! Hát te honnan illy korán? Mit kezdesz te a’ hajnal’ feltűntében? Én violákat kerestem, gyöngyvirágot és rózsát, ’s szüléink’ ágyán fogom, míg még álomban vannak, elhinteni. Kedves illatban ébrednek-fel majd, ’s édesdeden mosolyganak, ha elszórva látják-meg magokat virágaimmal.

Myrtil. Édes jó húgom, mi igen szeretlek én téged szíved’ jóságáért! Én pedig – említed? az atyánk, midőn tegnap ama’ halomra tekinte a’ hol szunnyadni szokott a’ dél’ forróságában, ezt mondá: Szépen fogna eggy zöld ernyő ama’ tetőn állani, ’s kies árnyat hintene reánk, midőn a’ meleg eltikkaszt. Jól hallám hogy mondá, de úgy tettem mintha nem hallottam volna. De ma még alig világosodott, ’s már a’ tetőn valék; levertem nehány karót, ’s leveles mogyorógallyakat fontam a’ karókhoz, ’s felső végeiket eggyüvé-kötöztem. ’S íme kész a’ munkám. De ne szóllj; hadd lássa-meg maga. Örömek alatt foly-el majd egész napunk.

Daphne. Édes bátyám, minő kedvesen fog majd álmélkodni, ha színedet meglátja. De mégyek; lábhegyen lopom-be magamat ágyaikhoz, ’s elszórom virágaimat.

Myrtil. Nyájasan mosolygnak egymásra, ha majd felébrednek. Ezt Daphne cselekedte! ez lesz első szavok. Hol van ő? a’ mi jó gyermekünk! Ime ő felébredtünk előtt is gondoskodott örömünk felől.

Daphne. Hát ha majd az atyánk kitekint ablakából! Mi az amott? ezt fogja mondani. Csalnak e szemeim? Ime eggy zöld szín áll a’ tetőn. Oh, ez az én jó fiam’ munkája. Áldást, áldást reá. Őtet még az éj’ nyugalma sem vonja el attól hogy hanyatló korunknak örömeket nyújtson. ’S így osztán, édesem, öröm alatt múl-el egész napunk; mert a’ ki reggel jóhoz fog annak sikert lát igyekezete; az a’ kórókról is almát szed.

TITYR és MENALK.

Eggy dombon feküdt az ősz Menalk, a’ szelíd verőfényen, ’s lassu gyönyörködések alatt nézelle-ki az őszülő környékre; de legifjabb gyermeke, Tityr, melléje lopóskodék, ’s már rég olta mellette állott. Titkos örvendésekkel sóhajtgatott az Öreg, ’s a’ fija édesen-mosolyogva nézett-le az Öregre. Atyám, így szóllamla-meg mostan, a’ te örömednek nagynak kell lenni! Rég olta nézem most, tekinteted mint tévelyeg ez őszi tájon; rég olta hallom sóhajtásaidat. Atyám, engedj nekem eggy kérést.

Szóllj, nyájas gyermek, ’s űlj mellém, hogy homlokodat megcsókolhassam, mondá Menalk. ’S Tityr leűle mellé, ’s az Öreg atyai nyájassággal csókolta-meg homlokát. Atyám! így szólla mostan; úgy mondja a’ legidősbb bátyám, – mert midőn nyájunk mellett űlünk az árnyban, felőled beszéllünk leginkább: ’s ollykor könyűk, örömkönyűk omladoznak szemeinkből; – úgy mondja a’ legidősbb bátyám, hogy tájékunk eggykor tégedet tartott volt legjobb dallosának, ’s hogy te sok kecskét nyertél énekeiddel. Oh ha te nekem eggy dalt dallanál, most, édes atyám, midőn az őszűlő természet

természett

lelkedet egészen elragadta. Kérlek, atyám töltsd-be kérésemet!

Szelíden mosolyogva felelt most Menalk: Próbát teszek tehát ha a’ Múzák még kedvellnek e, kik eggy koron olly gyakran segélltek elnyerni a’ jutalmat.

Mostan még eggyszer járta-el tekintete a’ szép környéket, ’s most elkezdte dalát:

„Halljátok-meg

Halljatok-meg

, Múzák: értsétek-meg rekegő kiáltásomat! Napjaimnak tavaszában nem hagyátok ti engem segéd nélkül a’ zúgó csermelyék mellett ’s a’ hűs ligetekben. Engedjetek eggy dalt most is, nekem hanyatló

banyatló

Öregnek!

Melly édes gyönyör foly tebelőled énreám, őszűlő vidék! mint ékesíti magát a’ haldokló esztendő! Sárgán áll amott a’ tó körül a’ boglyas fejü topoly, sárgán az alma ’s körtvélyfák itt a’ színét-hagyta halmon ’s a’ még zöld völgyekben, a’ cseresznyék’ piros levelei köztt. Tarka, az ősz’ ligete, mint a’ rét tavasszal, midőn virágok fedik. Verhenyeg foltok nyúlnak alá a’ hegyről a’ völgybe, felkoczkázva a’ mindenkor-zöld-tetőjü súgár fenyők ’s jegenyék által. Már ropog a’ fakó haraszt az útas’ lábai alatt; búsan őgyeleg a’ csorda a’ hervadó virágtalan fűven. Csak a’ vereslő börvény tartotta-meg színét, magányos czímere a’ télnek. Most lép-be a’ tél’ nyugalma, o fák, kik nekünk érett gyümölcsöket adátok, ’s hűs árnnyal enyhítétek mind a’ nyájat mind a’ pásztort. Így ne menjen senki közzűlünk a’ sír’ nyugalmába, hanemha elébb ízletes gyümölcsöt termett, ’s enyhe árnyat hinte az inségben nyomorgókra. Mert az áldás, fiam, az igaz’ háza körül lakozik, és szűrűje körül. Fiam, a’ kinek szíve ártatlan, nem jár az süllyedező posványon. Magasan emelkedik, mikor áldozatját nyújtja, oltárának füste fel az Olymp felé; ’s az Istenek áldva hallják-meg mind kérését, mind háladásait. Nem jövendől neki bal szerencsét a’ bagoly, sem a’ rémítő éjjeli vércse; bátorsággal lakik békés hajlékában; a’ kegyes Ház’istenek gyönyörködve nézik munkáját; hallgatják mit beszéll ’s áldják őtet. Tavasszal ugyan borúlatos napok jőnek reá, nyárban mennyköves fellegek gyűlnek felébe: de, fiam, ne zúgolodjál, ha Zeüsz maroknyi napjaid közzé ködös órákat is elegyít. Tartsd-meg intéseimet, ha majd, elébb mint te, sírba szállandok. De ti, ádáz szelek, kíméljétek az ősz’ ékeit; a’ lassu lengzetek játszva fosszák-meg haldokló leveleiktől a’ fákat; úgy még sokáig fog engem múlathatni a’ megtarkult vidék. Talán ha majd előfordulsz, szép ősz, nem látlak-meg többé. Mellyik fa ejti vallyon haldokló levelét csendes sírhalmomra?”

Így éneklett az Öreg. De Tityr sírva nyomá atyja’ kezét nedves orczájához.

A’ ROSSZ-BÉRÜ SZERELEM.

A’ vadászhálóba tekergőzött Szatyr virradtáig feküdt a’ posványos nádasban. Messze nyúlt-ki eggyik kecske lába a’ hálóból. Kifáradva feküvék ott, ’s nem vala képes, eggy tagját is feloldani. A’ nádasban repdeső madarak öszvegyűltek mellé, a’ kuruttyoló békák pedig félve ’s csak eggyenként másztak-elő, ’s csudálták a’ szokatlan fogást. Rikoltanom kell! monda a’ Szatyr, a’ mennyire tsak bírja torkom, míg valaki előkerűl, ’s kiold. Rikoltott, ’s eggy halomról más halomra hatott-el erdőn völgyen rikoltása. Öt ízben rikoltott; haszontalan’ mind az öt ízben. Sokára eggy Faun kijőve a’ berekből. Honnan jő ez a’ kietlen ordítás? kérdé. Hallassd még eggyszer éktelen szavadat, hogy reád akadhassak. Még eggyszer rikoltott a’ Szatyr, ’s a’ Faun sietve ment a’ nádashoz, ’s reá akadt a’ nevetséges fogolyra. Az Istenekre kérlek, barátom, monda; oldozz-fel ez átkozott hálóból; napszállta olta itt nyomorgok. Röhögve állott előtte a’ Faun, ’s csipejére rakta-fel a’ kaczagás miatt kezét, ’s bámult, miként fekvék gombolyag-formán a’ posványban, ’s kecskelába mint meredt előre. Azután hozzá fogott feloldásához, ’s talpra állította. Ez ám a’ puha ágy, úgy e? kérdé a’ Faun; beszélld-el, hogyan tudtál ebbe vergődni? Istenek! kiálta a’ feloldozott, ez e a’ leghűbb szeretet’ bére? Átkozom az órát mellyben először láttam a’ kegyetlent! De űljünk ama’ görbe fűzre; fáj az eggyik lábam.

’S leűltenek a’ fűzre, ’s a’ Szatyr hozzá fogott keserves története’ beszélléséhez.

Már egész éve, ugymonda, hogy ama’ patak’ Nymphájáért égek melly amott a’ sziklák közzül a’ bokrokba omol; amott, hol az a’ terepély zoldok áll a sziklákon. Meg nem hallgatva állottam egész év olta fél éjenként barlangja előtt, ’s panaszlottam szenvedéseimet; meg nem hallgatva állottam ott; sóhajtoztam, keseregtem, néha furuglyámat fúttam-meg múlattatására, vagy szerelmemet énekeltem neki keserves hangzatokkal, hogy a’ sziklák is síránkoztak belé; de mindég meg nem hallgatva.

Azt az énekedet szeretném hallani, mondá a’ Faun. ’S elénekeljem? kérdé a’ Szatyr. Annál ugyan eggyike sem szebb énekeimnek. ’S elkezdé énekelni:

„Oh te, isteni magzat! mert hozzád képest maga a’ szép Vénusz is csak közönséges alak; mikor, oh mikor hallgatod-meg immár az én panaszaimat? Siket léssz e mind úntalan’ erántok, mint ím e’ kő mellyen itt fetrengek? Én nyomorú! örökké meg nem hallgatva énekeljek, sírjak, keseregjek e barlangod előtt, a’ rekkenő délben ’s a’ hűs éjeken? Oh, ha tudnád melly szerencsés a’ kinek ifju párja vagyon! Kérdd-meg bár ama’ lassu baglyot a’ ki szikláid megett lakik a’ fák’ odújiban, örömében üvölt éjente, mint én üvöltgettem boldog napjaimban, midőn szédelgő fővel tértem barlangom felé. Oh, ha azt tudnád, előugranál, ’s ált’ölelnéd fejér karjaiddal fekete hátamat, ’s mosolyogva vezetnél hajlékodba! Magasakat szöknék akkor örömemben, mint a’ virgoncz borju szökik. Kegyetlen! hányszor aggattam barlangod’ elébe fenyőágakat; még rajtok vala az erősszagu termés; és leveles tölgygallyakat, hogy mikor a’ lejtőből, vagy az ah! másokkal játszásról haza térsz, örűlj neki, ’s álmélkodjál! Hányszor raktam-le, hálátalan! még tavasz’ elején, tele kosarakkal az epret barlangod előtt, vagy a’ mit az évszak termeszte, mogyorót és köszmétét! Nem vittem e ősszel csomoszlott szőlőt a’ legnagyobb döbönyömben, hogy a’ gerezdek szinte úsztak a’ tajtékzó must között? nem e fris kecskegömölyét? Már rég olta tanítok számodra eggy fekete bakot; sok mesterségekre szoktatgatom, hogy majd mikor nálad lesz, múlathasson. Ha szólok, reám ágaskodik ’s megcsókol; ha pedig sípomat fúvom-meg, feláll, oh, látnád csak! hatúlsó lábaira, ’s tánczol, mint én tánczolok. O kegyetlen! miolta szerelmem így kínoz, mind az étel, mind az ital elvesztette ízét előttem; ’s kulacsom sokszor eggy egész óráig is dugva áll napjában. Annakelőtte képem kerek volt, mint a’ sártök: most száraz vagyok, ’s kerűl az álom. Melly kényemre alvék egykor egész délig, míg a sütő meleg barlangomba be nem hatott, vagy a’ szomjúság fel nem vert! Oh szép Nympha, ne kínozz tovább! Készebb volnék csalán köztt fetrengeni, készebb, egész óráig fekünni bor nélkül a’ meleg homokban. Jer’, gyönyörü Nympha, jer’ eggyes hajlékodból az én barlangomba! Nincs annak mása az egész környéken. Puha kecskebőrt terítettem-le számodra és az én számomra; két falán ivó-edényeim függnek’, kisebbek és nagyobbak, szép renddel ’s kívánatos borszag üt-meg kivűlre. Melly szép lesz nézni dévaj gyermekeinket, miképen kergetik egymást a’ kancsók körül, vagy miként dallanak, felűlve a’ nagy tömlőkre. Barlangom előtt eggy magas tölgy áll, ’s árnyában Pánnak képe. Én faragtam azt mesterségesen, én magam! hársból, hogy miként síránkozik azon a’ szép de gőgös Nymphán a’ ki karja között náddá változék. Nagyon fel van tátva szája; beléje férne eggy egész alma is; olly erősen fejeztem-ki fájdalmát; sőt a’ könycseppeket is, még a’ könycseppeket is! kifaragtam. De ah, nem jössz, ah, nem jössz! ’s íme remény nélkül kell barlangomba vissza térnem!”

Elhallgatott a’ Szatyr, ’s bámúlva nézte vad kaczaját a’ Faunnak. De beszélld-el tehát, monda ez, miként jutottál e’ hálóba?

Tegnap, ugymonda a’ Szatyr, szokásom szerént közel állék hajlékához, ’s a’ legszívre-hatóbb esdeklésekkel dallám énekemet. Három ízben szakaszták félbe keserves jajjaim; ’s a’ mint busongva tértem barlangom felé, megbotlottam e’ hálóban, ’s azon réműltem-el, midőn fejem felett öszvecsapódék. Leestem; ’s minél inkább igyekszém kifejtőzni belőle, annál jobban belé keverém magamat. De mellettem eggyszerre nagy hahota támadott; ott termett a’ Nympha játéktársaival ’s öszvehembergettek; ’s levetettek a’ posványba. Imhol vagyok; ugymond, ’s megállott a’ parton. Kegyetlen! miért nem jösz, hogy fekete hátadat fejér karommal ált’ölelhessem? ’s miért nem szökdellsz, mint a’ borjú szökdell? Aludjál tehát; én pedig remény nélkül térek vissza barlangomba. Igy szóllott a’ kegyetlen, ’s ott hagyott. Még messzéről is hallám társainak nevetéseket. Szaggassanak-el a vadak, ha valaha hajléka felé térek!

Takarodjál, felele neki a’ Faun; én alkalmatlan szerelmedért elébb megbüntettelek volna. Menj, tánczolgass kecskéiddel, ’s feledd szerelmedet; vagy es’tedet messd mesterségesen tölgybe!

MÁSODIK KÖNYV.

Daphne és Chloe.

Daphne. Nézzd, túl ama’ fekete hegyen emelkedik a’ hold, ’s már a’ felső fák köztt ragyog. Gyönyörü a’ hely; múlassunk itt. A’ bátyám haza vezérli a’ nyájat.

Chloe. Kies a’ hely, kies az esti hűsség: múlassunk.

Daphne. Látod ama’ szirtet? Az mellett van az ifju Alexisz’ kertje. Jer, nézzünk-be kerítésén. Legszebb kert az e’ tájon; nincs eggy is olly szép rendben, nincs eggy is olly szép munkában.

Chloe. Jó; nézzünk.

Daphne. Nézzd mi buján nő minden valami a’ földön elcsúsz vagy karókon tartózkodik. Amott víz szakad a’ szirtről

szírtról

, patakká lesz, ’s a’ kert’ árnyéki köztt fut-el. Oda fel, a’ halom’ hátán, jászminnal hagyta beborúlni ernyőjét. Belőle talán az egész szép környen végig-lát.

Chloe. Lyányka, te hévvel dicsérsz! Való, gyönyörü minden; szebb a’ barna Alexisz’ kertje az egész körny’ kertjeinél; szebbek virágai minden más virágoknál; eggy forrás sincs olly tiszta, eggy sincs olly ízletes.

Daphne. Mit nevetsz, Chloe?

Chloe. Én nevetek? – Nézzd bár, letöröm e’ rózsát. Valld-meg, nem édesbb e illatja mint a’ más kertek’ rózsájinak? nem olly szép e mintha maga nevelte volna Ámor?

Daphne. Ne légy gonosz!

Chloe. De ne fojtsd-el e’ sóhajtást melly erővel emelinti mellyedet.

Daphne. Csintalan! jer’ innen.

Chloe. Illy hamar mennénk? én nem megyek. Itt gyönyörü lenni. De hallod? valami megzördült. Rejtezzünk e’ boroszlán alá; ott senki meg nem lát. Nézzd, ő jön maga. Lassan! sugd-meg hamar, nemde ő maga is szebb mint minden más pásztor?

Daphne. Ah, eressz!

Chloe. Nem innen eggy léptet is! Nézzd hogy’ álmélkodik, hogy’ sóhajtgat! Hidd-el, neki valamelly leány űl szívében. De a’ te kezeid reszketnek? Mit félsz?

Daphne. Eressz

Eresz

! ah, kérlek, eressz!

Chloe. De hallgass hát!

’S a’ leányok a’ boroszlán’ sűrü levelei közzé rejtőztek-el; ’s Alexisz, nem gyanítván hogy valaki hallja, kedves szózattal ezt kezdé dallani:

„Sápadt csendes hold, légy tanúja kínjaimnak! ’s ti csendes árnyak, hányszor, ah hányszor sóhajtottátok ti ezt, Daphne, Daphne

Dapne

! utánam! Édes illatu virágim, a’ ti leveleiteken harmatcsepp ragyog, mint az én orczáimon a’ szerelem’ cseppjei! Ah! bár megvallhatnám neki hogy őtet inkább szeretem mint a’ méh a’ tavaszt! A’ minap öszvejöttem vele a’ kút mellett; eggy nehéz korsót merített vala meg. Engedd, hadd vigyem én hajlékodhoz a’ nehéz korsót. Így szóllék akadozva. Te igen is jó vagy, ezt mondá. Reszketve vettem-fel a’ nehéz korsót, ’s némán, sóhajtozva, ’s földre-süllyedt szemekkel mentem mellette, ’s nem mertem neki megvallani hogy inkább szeretem mint a’ méh a’tavaszt. Búsan hanyatlasz te itt énelőttem, kis nárczisz! Még délben virítál, ’s már fonnyadsz. Így, ah, így fogok én is majd fonnyadni, én fiatal pásztor ha megveti szerelmemet. Ha megveti azt, kis virág, ezer nemü fűveim, fő gyönyörködésem, fő gondom eddig: akkor majd orvos kéz nélkül fogtok ti is elfonnyadni; mert nekem többé semmi öröm nem virít. Megfojt benneteket a’ vad gyom; ’s dögleletes árnyakkal borít-el a’ dudva. Te is oda léssz, szép gyümölcsös! kezeimnek ültetménye! melly nekem ekkoráig a’ legízletesbb termést nyújtottad. Búsan fognak majd levél és gyümölcs nélkül kiállani elhaló törzsökeid a’ gazból; én pedig alattok töltöm-el sóhajtozva szomoru életemnek napjait. Te azalatt, míg hamvaim itt nyugszanak, eggy érdemesbb férj’ ölelései köztt élj a’ legtökéletesbb boldogsággal. – De mit gyötresz, irtózatos csüggedés? Még virít reményem; mert nyájasan mosolyg ő midőn mellette késlelt lépésekkel elballagok. Minap a’ dombon fúttam nádamat, ő pedig a’ szomszéd úton mendegélt haza felé. Megállott sípom’ hallására. Mihelytt megláttam, reszketni kezdettek ujaim, de ő a’ hibás sípolás mellett is veszteg maradott. Oh, ha eggykor menyegzői koszorúval hozhatom árnyatok alá! Szebb szín fusson-el akkor benneteket, kis virágok; édesbb illatokkal fogadjatok-el akkoron. Te pedig, kedves gyümölcsösem, érezzd asszonyodnak jelenését; ’s hajtsd-le hozzá rakott ágaidat!

Így énekle Alexisz. Daphne sóhajtva hallgatá az ő énekét, ’s keze reszketett barátnéja’ kezében. De Chloe előkiáltotta. Alexisz, Daphne szeret téged! Íme itt áll velem, a’ boroszlán alatt. Jer, csókold-fel orczájiról szerelme’ könyűjit. Félve lépett hozzájok Alexisz. De örömét nem tudom kimondani midőn Daphne, Chloejának mellyére simúlva, szemérmesen megvallotta hogy őtet szereti.

A’ BOKRÉTA.

Láttam Daphnét. Talán, ah talán boldog volnék ha nem láttam volna! Még soha nem tetszett szebbnek. A’ hőségben a’ fűzek alatt feküdtem, a’ hűs patak megett, hol az lassan hömpelyeg a’ köveken. Árny szövődött felettem, és a’ hűs patak felett. Nyúgalomban feküdtem ott; de ah, azolta nincs nyugalmam! Közel hozzám megzördűle a’ bokor, ’s Daphne, Daphne! a’ patak’ árnyas szélén közelített felém. Gondosan vonta-fel fejér kis lábáról kék leplét, ’s belépett a’ vízbe. Meghajlott, ’s jobbjával szép arczát mosta, baljával pedig, hogy a’ vízbe ne érjen, ruháját fogta-fel. Azután megállott, ’s csendesen várta míg kezéről semmi csepp nem esik többé a’ vízbe. A’ patak elcsendesedett, ’s tisztán fogadta-el a’ szép leánynak minden részecskéjit. Ő gyönyörködve mosolygott a’ víz’ festésére, ’s helyre nyomá aranyhaja’ fonadékját melly nyakán eggy szép csomóba kötődött. Kinek, így sóhajték, kinek e’ gond? oh, kinek óhajt ő tetszeni? ki az a’ szerencsés a’ kiért mosolyogva gyönyörködik szépségében? Azonban míg meghajolva áll így a’ patak felett, bokrétája kiesett mellye mellől, ’s hozzám úsza-le a’ vízen. Kifogtam azt, megcsókoltam, szívemre szorítottam; nem adtam volna eggy nyájért. De ah, hervad a’ bokréta! ah, hervad! pedig még csak másod napja, hogy leúszott hozzám. Oh, mint nem ápolgattam azt! Azon ivó-csészémben állott mellyet énekemmel nyertem vala a’ tavasz’ elején. Mesterségesen van reá vésve Ámor eggy leveles szőlőszínben; nevezve próbálgatja ujai’ hegyével nyílának élét, ’s előtte két galamb csókolja egymást. Háromszor töltöttem napjában fris vizet neki, ’s éjjelre rostélyos ablakomba tettem, hogy a’ harmat felélessze. Soká állottam mellette, ’s szívtam édes illatját.’ Édesbb volt szaga, színesbbek levelei mint a’ rét’ egyéb virágainak, mert ez a’ Daphne’ mellyén virított. Álmélkodva állék a’ csésze mellett. Élesek, oh élesek, mondám, Ámor, a’ te nyílaid! melly igen kell azt nekem érzenem! Éreztessd azt csak felényiben Daphnéval, úgy neked áldozom csészémet. Egy kisded oltáron fog állani, ’s minden reggel virágkoszorúval övedzem-körül; ha pedig tél lesz, zöld myrtusz-ágat teszek belé. Kis galambok, oh ha ti közelítő boldogságomnak lennétek képeivé! De ah, hervad a’ bokréta! hasztalanok minden gondjaim. Búsan függenek alá csészémnek szélein a’ fonnyadó virágszálak; nem öntenek többé olly édes illatot, ’s húllatják halvány leveleket. O Ámor, ne engedd, kérlek, hogy hervadások nékem bal jelenség légyen!

DAPHNE és MYKON.

Daphne. Mit akar itt e’ kisded oltár, édesem? Vallyon melly Istenségnek szent ez?

Mykon. Ámornak, szeretett Daphne, Ámornak szent. Kényemre fekszem itt az omló forrás mellett, mert, emlékezhetel, kicsinyek valánk csak kevéssel nagyobbak mint a’ liliom’ szára, a’ legédesbb játékokkal rövidíténk itten óráinkat. Én emeltem ezt neki, kedves Daphne; mert már akkor, kedves emlék! már akkor ébredezett szíveinkben a’ szerelem.

Daphne. Én pedig rózsát ’s myrtuszt ültetek körültte. Úgy fognak majd ha megőrzi Pán, felette öszveboltozódni mint templomaink’ boltozatja; mert nekem is, nekem is kedves azt a’ szép időt említeni.

Mykon. Tudod? csészéket csináltunk tökhajból, tele raktuk cseresznyével vagy eperrel, ’s letettük a’ folyóba, hogy ússzanak, mint a’ sajkák.

Daphne. Tudod? mogyoróhéj, makk-kupak, meg csudafa-dió voltanak tálkáink; cseppenként ittuk belőlök a’ tejet ’s kenyérmozsalékot. Te játékból nekem férjem, én neked hitvesed valék.

Mykon. Oh igen! ’S látod e’ bokrot? Még most is megvagyon boltja, de már elboglyasodott. Az vala lakunk. Olly alacsony volt hogy eggy gödölye is felérte volna kis szarvával. Falát fűzből ’s gyenge vesszőkből szőttük, ajtaja pedig eggy kis rostély volt. Oh, melly édesen múlt az óra mellyet szüléink mellől ellopdosánk, hogy itt, hím és nőstény, párosan lakhassunk.

Daphne. Kis kertet is fogánk-fel házunk megett; említed e még? Csátéból fontuk kerítését; eggyszerre megehette volna eggy juh, olly nagy vala.

Jól említem. ’S te a’ mezők’ és a’ rét’ virágait ültetéd belé.

Daphne. Neked mindég volt valamelly új gondolatod, édesem. Eggy erecskét vontál kertünkbe a’ forrás’ vizéből; gyékénycsatornán eresztéd eggy vállúba; megtelve az eggy jó ital lett volna a’ szomjúzónak. Nézzd, még most is megvan a’ vállu itt a’ lapu köztt, a’ patak’ szélében.

Mykon. Áldástalan a’ ház mellyben nincs gyermek. Te valahol Ámornak eggy reves képére akadtál. Ápolgattad, nevelted, mint hű anya. Dióhaj volt bölcsője, ’s dallva altatád a’ virágleveleken.

Daphne. ’S most már fizetni készűl dajkaságomat!

Mykon. Eggykor kalitkát fontam kákából, ’s eggy szőcskét zártam belé, ’s néked vittem. Kivetted tömlöczéből, ’s játszani akartál vele, de ő ugrott, ’s eggyik lábát ujaid között hagyá. Reszketve űlt fájdalmában eggy fűszálan. Nézzd, oh nézzd szegényt, mint reszket! ’S én vagyok oka kínjainak! Így szóllál, ’s szemed szép könyűket önte. O Daphne, mint nem örvendtem én akkor a’ te érzékeny szíveden!

Daphne. A’ te szíved még érzékenyebb volt, kedves! Az öcsém két madárfiat hozott-el eggy fészekből. Add nekem őket! ezt mondád neki; de ő neked nem akará adni. Ím e’ pásztorbotot adom érttek; nehéz volt itt a’ fekete héjra kivésni a’ fejér virágokat. Ezt mondád. Az öcsémnek tetszett a’ csere, ’s tiéd vala a’ két madár. Gondosan raktad őket táskádba, felmásztál a’ tölgyre, honnan őket az öcsém elhozta volt, ’s visszatevéd a’ fészekbe. Az

fészekbe, Az

én orczáimat örömkönyűk áztatták-meg midőn ezt láttam, ’s azolta szerettelek volna ha már azelőtt nem szerettelek volna is.

Mykon. Illy boldog napok valának gyermeki napjaink midőn játékból férj és feleség valánk.

Daphne. Ősz napjaim is örvendve fogják említeni.

Mykon. Melly boldogok lesznek, kedves, napjaink; ha majd a’ jövő hónap, úgy rendelé anyád, valóvá teszi Hymen a’ mi akkor csak gyermekjáték vala!

Daphne. Ha áldást bocsátnak reánk az Istenek, nem lesz boldogabb pár.

A’ SZEGFÜ.

Eggy szegfű van a’ Daphne’ kertjében, közel a’ sövényhez. Daphne a’ kertben járt, ’s megállott a’ szegfű előtt. Égő csíkokkal nyíla-ki eggyik rajta. Daphne gyönyörködve értette azt szép ajakához, ’s szívta kedves illatját. A’ virág csapodár simongással simúlt a’ szép ajakhoz. Az én képemet hév pirosság borította-el, mert ezt gondolám: Oh, simúlhatnék bár én az ő szép ajakához! ’S mostan Daphne kiméne a’ kertből, ’s én a’ kerítéshez állék a’ szép virág mellé. Ha letörjem e a’ szép szegfűt mellyet ajakihoz értete? kérdém. Inkább fog az engem éleszteni mint őtet élesztette a’ harmat. ’S már utána nyúlék, ’s már kezemben volt, ’s le akarám szakasztani. Ha elvigyem e a’ szegfűt mellyet ő szeret? – Nem viszem! – Mellye mellé fogja majd ültetni, ’s úgy hat-fel szép képéhez illatja mint az Aphrodíte’ oltáráról az Olympra a’ tömjén.

A’ KÉT ZEPHYR.

Az első. Mit repdessz itt hijába a’ rózsabokrokon? Jer, repűlj az árnyas völgybe velem; ott Nymphák ferdenek.

A’ második. Nem, én nem repűlök veled. Repűlj te a’ tóhoz, lebegj te Nympháid körül; nekem itt édesebb munká vagyon: rózsaharmatban áztatgatom szárnyaimat, ’s édes illatot szedek.

Az első. ’S mi az a’ te munkád a’ mi édesebb mint a’ víg Nymphák’ játékába elegyedni?

A’ második. Nem sokára eggy leányka mégyen-el itt az ösvényen, szép, mint a’ leg ifjabbika a’ Chariszoknak. Rakott kosárral mégyen minden reggel ama’ halom’ kalibájához mellynek mohos fedelére most a’ hajnal süt. Ott nyújt ő enyhűlést a’ szegénységnek, ’s mindennapi eledelt. Eggy asszony lakik ott, éltes, beteg és szegény; ’s két ártatlan gyermek sírna éhen ágya körül, ha Daphne nem volna gyámolok. Nem sokára előjön, égő szép orczával, ’s könyűkkel ártatlan szemecskéjiben; szánakozásnak ’s azon örömnek könyűjivel hogy enyhítésére lehetett az inségnek. Itt várom-be őtet, e’ rózsabokrokon, míg majd elérkezend. Rózsaillattal ’s hűsítő szárnyakon repűlök felé ha megjelen; gyengédeden csókolom szép orczájit, ’s könyűket szárasztok-fel a’ szép szemekből. Nézzd, ez az én munkám.

Az első. Melly édes ez a’ te munkád! Várj Zephyr, véled áztatom én is szárnyaimat, én is illatokat szedek ’s veled repűlök, ha elérkezend, elébe. Ahol lépdes lefelé a’ fűzek között. Gyönyörü, mint a’ reggel; édes ártatlanság mosolyog szelíd képéről; kellem minden pillantása. Szárnyra hamar! már itt van. Még illy szép arczot nem hűsítettem.

THYRZISZ.

Hijába, így panaszlá Thyrzisz a’ maga gyötrelmeit, nekem ugyan hijába lebeg kegyes Nymphák, kívánatos hűsség ez árnyakban, hova ti forrástok’ szent vizét boltos csemeték közzé öntitek. Epedek, ah epedek, mint a’ lankadt szarándok a’ dél’ melegén! Ama’ kis halom alatt űltem mellynek ormán a’ Chloe’ kalibája áll, ’s lassú dalt éneklettem Echónak. A’ halom’ ormát eggy gyümölcsös tartja árnyban mellyet Chloe mivel; az a’ csermely pedig melly keresztül fut rajta és a’ mellynek virágos szélein nyúgodni szokott, ’s vizével kezét és szép orczáját mossa, mellettem zuhoga lefelé. Eggyszerre nyikkana-meg a’ retesz. Ő lépe-ki a’ kert’ ajtaján. Eggy szelíd szellő szög haját lebegtette, ’s könnyü öltözetét. Ah, mi szép vala ő! Csínos kosár függött eggyik karján, rakva aranyszín’ gyümölccsel; ’s szemérmesen, még a’ hol lesőt nem vél is, öszvefogá ifju mellyén ruháját, hogy a’ játékos szellők ki ne fedjék. E’ helyett az most térdeihez szívta-be magát, ’s szép véknyához, ’s lassu csapdosásban lebdesett hátúlra könnyü fátyolával. Így méne-el a’ bérczen felettem. De két alma kiesett kosarából, legörgött a’ halmon, egyenesen, egyenesen hozzám! mintha maga Ámor erányzotta volna futásokat. Felvevém a’ két almát, számhoz nyomtam, felszaladtam velek a’ halmon, utólértem, ’s visszaadtam neki: de kezem reszkete; szóllani akartam volna, de csak sóhajtanom lehetett. Chloe lesütötte szép szemeit, ’s lassu pirultság terjedett-el szép orczáján, ’s édesen mosolygva ’s még pirúltabban adá nekem a’ két almát. Remegve állánk ott mind ketten; ah, mit nem érzék midőn remegni láttam őtet is! Végre megindúlt a’ kaliba felé. Reá-tapadt tekinteteim mindég kísérték lépéseit; késlelve ment, ’s vissza-vissza nézett, míg végre elért a’ küszöbhez. Szemeim a’ küszöben függtek, noha már nem láthattam. Ekkor leindúlék, reszketés álla térdeimbe, a’ halmon. Oh, ne hagyj-el kegyes Ámor! A’ mit azolta érzek szívemben, el nem alszik soha!

A’ FOGADÁS.

Nymphák, tegyétek gyógyítóvá forrástok’ szent vizét, midőn czombomról a’ vért mosom melly sebemből folyt-ki! oh, tegyétek gyógyítóvá, Nympháji e’ forrásnak! Nem versengés ejtette rajtam ezt. Az Amyntász’ kis fija eggy farkas’ körmei köztt sikoltott a’ ligetben. Sikoltott, ’s hála értte, o Istenek! legottan ott valék. Már szédűlt sujtó csapásaim alatt a’ konok, midőn körmei megvéreztek. Nymphák, bocsássátok meg hogy vizeteket vérrel fertéztetem melly sebemből folyt-ki! Eggy gödölyét áldozok-meg holnap partotokon, fejért, mint a’ hó melly ez éjjel esett!

AZ ŐSZ’ REGGELE.

A’ korán költ nap ragyova jőve-elő a’ hegyek megől, ’s vídám őszi napot ígért, midőn Mykon a’ rostélyos ablakhoz álla. Már lángolt a’ nap a’ verhenyeg ’s fakó szőlőleveleken mellyek az ablak’ rostélyát elfutották, ’s csendes játékra eredett a’ reggeli szellőkkel. Tiszta volt az ég; a’ völgyen köd feküdt, mint eggy tenger, ’s a’ tetősbb halmok szigetek gyanánt látszottak rajta úszni, füstölgő kalibájikkal, őszi tarkult ékekben. Halaványulva állottanak az érett gyümölccsel kérkedő fák egymás mellett a’ legkedvesbb elegyedésben, ’s már igen kevés volt közöttök a’ ki előbbi zöldjét megtartotta volna. Víg gyönyörködéssel nézett-le Mykon a’ szélesen elnyúlt mezőségre, hallgatta a’ csordák’ víg bőgését, a’ pásztorok’ sípolását, közelről, és távolról ’s a’ csevegő madarak zengését mellyek magasan űzték egymást a’ tiszta légben, majd ismét a’ mély ködbe süllyedeztek. Álmélkodva állott itt sokáig. De most szent buzgósággal nyúla lantja után, ’s ezt éneklé:

„Bár, o jó Istenek, bár kiönthetném előttetek örvendő hálámat! Ért szépségben ragyog minden; mindent, mindent elárasztott az áldás. Bővség uralkodik és vígság mindenfelé, ’s a’ rakott szőlőinakról az év’ adománya mosolyg. Szép oh szép az egész körny, az ősz’ gazdag palástjában.

Boldog a’ kinek ártatlan lelkét elkövetett gonoszság nem mardossa; a’ ki megeléglve él a’ neki jutott áldással, ’s a’ hol tőle kitelik, mással jót tesz. Örömre serkenti azt a’ reggel, vídámság tölti-el egész napját, ’s édes álmot hoz reá az éj. Nyúgodt lelke minden örömet minden szépet érez. Gyönyörködteti szívét az évnek minden változása, minden adománya a’ természetnek.

De kétszerte boldog a’ ki olly hitvessel osztja-fel örömeit, kit szépség ékesít és minden más dísz; olly hitvessel mint te vagy, szép Daphne! Miolta engemet Hymen öszvekötött veled, azolta ollyan a’ mi életünk, mint két egymáshoz illő síp melly édes hangzatokon kétképen játsza a’ legszebb éneket. Nem díszteleníti-el kedves zengését semmi selyp hang, ’s öröm száll szívébe ha ki hallja. Árúlt e el az én szemem valaha kívánságot hogy te be nem töltötted? kóstolt e szívem örömet hogy te azt részvéted által még édesebbé nem tevéd? kísért e valaha búslakodás karjaid közzé hogy szép mosolygásod, mint a’ nap a’ tavasz ködjét, azonnal el nem oszlatá? Ah, akkor, akkor szállott az életnek minden öröme alacsony hajlékom alá midőn te menyegzői koszorúval léptél-be küszöbén! Kegyes Ház’ isteneim mellett fogtanak örök lakást, a’ munkásság, csínosság, gazdasági rend, ’s öröm és kedv minden feltételeinkben; ’s valamihez te fogsz, mindenre áldást bocsátanak az Istenek.

Úgy van, szép Daphne, miolta te vagy áldása kalibámnak, kétszeres dísszel ékeskedik minden körülttem. Áldás van kalibámon, áldás nyájamon, áldás minenemen a’ mit űltetek vagy eltakarítok. Víg minden napom’ munkája; ’s ha elfáradva térek nyugalmas fedelem alá, oh, mint enyhítik akkor tikkadtságomat nyájaskodó gondjaid! Szebb nekem azolta a’ kikelet, szebb a’ nyár ’s az ősz; ha pedig télben fergeteg ostromolja kis hajlékomat, ollykor a’ lobogó tűz mellett enyelgő beszéd ’s házi csendes foglalatosság alatt érzem karjaid köztt az élet’ csendes kecseit. Ha veled vagyok, bízvást versenghet a’ pusztító szél, zavarjon-öszve mindent a’ dühödt zivatar: akkor érzem én voltaképen hogy mindenem te vagy!

Boldogságomat ti tészitek tökéletessé, gyermekeim, szép alakok, anyátoknak való képei! Melly áldás, melly öröm nevekedik nekem tibennetek! Az az első szó mellyet gügyögni anyátoktól tanúltatok, az vala hogy ti szerettek engem. Egészség ’s bájos vídámság nevekedik képeiteken, ’s minden játéktokban kedvesség vagyon. Öröme vagytok ifjuságomnak, ’s boldogságtoknak szemfélése agg napjaimnak fog eggykor adni vígasztalást. Mert mikor örvendő csácsogással haza vártok a’ mezőről, ’s ált’ölelvén térdeimet, gyermeki örömmel veszitek a’ mit hozok, gyümölcsöt, vagy a’ mit a’ legelés alatt faragtam, ásót avagy gerebelyt hogy gyermeki játékban szokjatok a’ munkának, oh, mint gyönyörködtet engem a’ ti vígadástok! Édes örömmel sietek ollykor, o Daphne, kiterjedett karjaid közzé, ’s te a’ legédesbb nyájassággal csókolod-le orczáimról örömkönyűimet.”

De most belépe Daphne. Eggy bokor gyönyörü csecsemő űle két karján. Szép vala ő, ázott orczájival, mint a’ harmatos reggel. Ah, kedves, mi boldog vagyon én! Ezt mondá fuldoklva. Nézzd, hálálni jövünk mind hárman hogy ennyire szeretsz.

’S Mykon áltölelte mind hármokat. Nem szólltanak; csak érzették boldogságok’ teljét; ’s a’ ki látta volna, lágyult szívvel látta volna hogy a’ kiknek szívek tiszta, boldogok.

THYRZISZ és MENALK.

Thyrzisz. Ámornak áldozatot tevék a’ kis márvány kápolnában. Eggy tiszta, egészen új kosarat függeszték-fel neki a’ myrtuszligetben, ’s eggy virító koszorút ’s a’ legjobb sípomat. Kegyes Ámor! ekképen fohászkodám, kérlek, boldogítsd szerelmemet! Ma a’ kápolna mellett kelle elmennem, ’s betértem a’ myrtuszligetbe, ’s kosaram felé indultam, ’s képzeld, képzeld mit láttam ott! Eggy szép kis madár űle a’ kosár’ szélén, ’s énekelt. Közelébb mentem, ’s felreppene; belé pillantottam a’ kosárba, ’s képzeld! a’ kosárban eggy fészek vala, ’s a’ fészekben tojáskák voltanak, ’s az anyjok végig nyúla rajtok szárnyaival, ’s reám néze alá, mintha azt akarta volna kérni: Ifju pásztor, ne dúld-fel, kérlek, kisded háznépemet! Hímje homlokom körül lebege ’s üstökömnek fürtjein. Elállék a’ kosártól, ’s akkor mindgyárt visszarepűle nősténykéjéhez. Vígan-csevegve szóllottak egymással, ’s a’ hím énekelni kezdett. Mostan tehát, Menalk, mert te érted a’ jövendőket, mondd-meg, kérlek, mit jelent ez?

Menalk. Boldogúl fogtok, te és hitvesed, eggyütt lakozni, ’s gyümölcsöző lesz házasságtok.

Thyrzisz. Jó Istenek! Úgy véltem magam is, csak hogy hallani akarám bölcseségedet. Íme néked adom e’ fiatal kecskét ’s e’ kanta mézet; édes, mint a’ kútfő’ vize. Így szóllott, ’s szökött örömében, mint a’ kecskefi a’ tavasz’ harmatján.

DAPHNISZ.

Eggy csendes éjjel csúszott vala Daphnisz kedvesének hajlékához; mert a’ szerelem elűzi az álmot. Tisztán ragyogtanak a’ csillagok, elszórva az egész kék egen; csendesen fénylett a’ hold a’ fák’ fekete árnyai között; el holt minden, ’s rémítette a’ szemet; elszunnyadott minden munka, ’s minden fény elaludt. Csak a’ hold’ szikráji játszodoztanak a’ hömpelygő patakokon, ’s eggy különös bogár a’ homály’ mélyében. Így űle ő andalgó örömek között ált’ellenben a’ kalibával, ’s szemeit kedvese’ kamarájának ablakán nyugtatá. Az félnyíltan állott a’ hűs lebleknek ’s a’ hold’ csendes világának. Gyenge hangzatokon kezdé-el ekkor dalát:

„Édes légyen alvásod, te kedves, ’s élesztő, mint a’ reggelnek harmatja. Puhán feküdjék és csendesen, mint a’ harmatcsepp a’ liliomokban midőn szálát semmi lehellet nem ingatja; mert az ártatlanság’ nyugta csendes. Egyedül víg ’s kedves álmok repdessenek körültte. Szálljatok-alá melléje, édes álmok! szálljatok-alá melléje a’ hold’ súgárain. Kies táj nyúljon-el szemei előtt mellyen fejér bárányok legelnek; vagy tessék úgy neki mintha szelíd sípok’ zengzetét hallaná, mint midőn azt maga Apoll fújja a’ magányos mezőn. Vagy gondoltassátok azt vele hogy tiszta forrásban fered, ’s felette rózsák ’s myrtusz szövik-eggyüvé ágaikat, elrejtve minden szem elől, egyedül a’ picziny madarakétól nem, kik körültte minden ágon csengenek. Vagy gondolja hogy a’ Gratziákkal múlatozik; azok őtet társoknak, kedvenczeknek hívják; hogy eggyütt szed velek virágot a’ legdúzsabb réteken, ’s a’ melly koszorút ő fűz, az a’ Grátziáké, a’ mellyet pedig a’ Gratziák fűznek az az övé. Vagy hagyjátok a’ fák’ árnyaiban balzamlehellő virágzatok köztt tévelygeni. Körültte seregeljenek a’ kis Szerelmek, mint a’ méhek seregelnek a’ rózsatő körül; űzzék, kergessék egymást; tíz eggy illatos alma’ terhét emelgesse; más sereg eggy gerezd szőlővel repüljön felé, a’ többiek virágok között játszodjanak ’s tolják hozzája jó illatjaikat. Akkor jőjön elébe Ámor az árnyak alatt; hogy meg ne rettenjen, ív és tegez nélkül, de mindenikével bájoló kecseinek. Mutassátok nekie, álmok, az én képemet is, mint állok epedve előtte, ’s mint ejtem-le pirúlva szemeimet, ’s el-elakadva gyakor sóhajtásaim miatt, mint vallom-meg neki hogy értte epedek. Még nem mertem azt neki megvallani. Oh, ha, midőn ezt álmodja, sóhajtás emelintené

emelintene

mellyét! oh ha elmosolyodna ’s elpirulna mosolygása közben! Bár ollyanné lehetnék mint a’ pásztor Apoll vala! bár édesbb volna énekem mint a’ fülmiléé! bár ékesítne minden dísz, hogy szerelmét érdemelhetném!

Így éneklett

eneklett

ő, ’s most immár visszatért kalibája felé, kedves fényében a’ holdnak. Bíztató álmok tevék kedvessé éjjelének hátra maradt részét. Reggel felfelé hajtotta nyáját a’ dombon mellyen kedvese’ hajléka az út mellett áll. Késlelve mentenek juhai, ’s mind két felől tépdellték az út’ szélén a’ fűvet. Legeljetek, juhok és báránykák! Sehol nincs ízletesebb fű; szebben nevekedik minden, a’ hova ő tekint; a’ hol ő jár, virág terem! Így szólla, ’s kedvese’ ablakához állott. Szép arczára sütött a’ hajnal. Látta a’ pásztor hogy reá mosolyogva néz, ’s orczájin elevenebb szín terjed-el. Késlelve ’s dobogó szívvel méne-el mellette. Édesen köszönt neki most a’ leány, ’s még édesebben nézett utána, mert értette az éjjeli dalt.

DAPHNISZ és CHLOE.

Korán reggel méne-ki Daphnisz a’ kalibából, ’s öszveakada Chloéval, ifjabb testvérével.Virágokat szede a’ kis leány, ’s koszorúkat fűze belőlök. Harmat ragyogott mindeniken, ’s a’ harmat mellé könyűk cseppentek szeméből.

Daphnisz. Édes Chloe! minek e’ koszorú? – Te sírsz? ah!...

Chloe. Nem sírsz e te is, bátyám? – De ah! mint ne sírnánk? Láttad melly búsan méne-el az anyánk mellettünk? mint szorítgatta kezünket, mint fuldoklott, mint igyekszett könyűjit elrejteni?

Daphnisz. Jól láttam. Szegény atyánk! Ah, Chloe, ő talán még annál is rosszabbúl van a’ hogyan tegnap vala!

Chloe. O bátyám, bátyám! ha meghal! Ah, mint szeret ő bennünket! mint szorít magához, mikor azt cselekszük a’ mit hagyott, és a’ mi kedves az Isteneknek!

Daphnisz. Kedves jó húgom! mint szomoru minden körültem! Most hijába czirógat báránykám; feledem szegényt étetni; hijába száll galambom vállaimra, hijába csípkedi számat ’s szememnek tájékát; nincs, semmi nincs a’ mi múlathasson. – Szegény atyánk! ha ő meghal, én is meghalok!

Chloe. Szegény atyánk! Tudod? a’ minap, már ötöd napja, a’ mint bennünket térdére vett, a’ mint sírni kezde!

Daphnisz. Ah, Chloe! ’s mikor a’ földre tett ’s elsápadott. Nem bírlak, gyermekeim! rosszúl vagyok, felette rosszúl! ’s eldőlt az ágyon. Azolta mindég fekszik.

Chloe. ’S mindég rosszabbúl lesz. – Nézzd, bátyám, mit tettem-fel. Korán kijöttem, virágokat szedni hogy koszorúkat fűzhessek; ’s majd ha készen lesznek, elmégyek a’ Pán’ képéhez; mert sokszor mondották szüléink hogy jó az Isten ’s meghallja a’ kegyes könyörgést. Elmégyek az Istenhez, ’s áldozatúl viszem neki koszorúmat; ’s osztán ezt is itt a’ kalitkámban; tudod hogy semmim sincs a’ mit inkább szeressek mint a’ madárkámat; ezt is, ezt is megáldozom neki.

Daphnisz. Ah Chloe, én is veled megyek! Várj-be itt, csak kevéssé múlass itt utánam. A’ legszebb gyümölccsel rakom tele kosaramat, ’s galambomat is elhozom.

’S szaladt, ’s hamar ismét ott vala. ’S mostan eggyütt menének-el a’ Pán’ képéhez, melly eggy szomszéd halmon két bikk’ árnyékában állott. Térdre hullottak az Isten előtt, ’s így könyörgöttek:

Daphnisz. Pán, kegyes védje mezőinknek! halld, oh halld-meg könyörgésünket! Mi a’ beteg Menalk’ gyermekei vagyunk. Halld-meg, oh halld-meg könyörgésünket!

Chloe. Halld-meg, oh halld-meg könyörgésünket, kegyes Pán! fogadd-el gyermeki áldozatunkat! E’ koszorút elődbe tészem-le; ha felérhetnélek, homlokodra aggatnám, ’s széles vállaidra. Gyógyítsd-meg, oh gyógyítsd-meg az atyánkat, jóltevő Pán! ’s add-vissza nekünk, síránkozó gyermekeinek!

Daphnisz. E’ kosár gyümölcsöt nyújtom neked, kertünknek legízletesbb termését; fogadd, oh fogadd kegyesen! Legkövérbb kecskémet áldoztam volna meg neked, ha erősbb nem volna nálamnál, kicsinyded gyermeknél. De légyek nagyobb, kettőt áldozok-meg neked minden évben, hogy az atyánkat megtartottad. O Pán, gyógyítsd-meg a’ mi jó atyánkat!

Chloe. Én teneked e’ madárkát áldozom, jó Pán! ez kedvesebb mindenemnél. Im ujamra repűl; eledelt kér tőlem: de megáldozom néked, kegyelmes Pán!

Daphnisz. Én pedig e’ galambot ölöm-meg neked. Nézzd mint csókol, mint akar velem játszani. De megölöm neked, könyörülő Pán, hogy az atyánkat megtartsad. Halld-meg, oh halld-meg könyörgésünket!

Reszkető gyenge kezekkel akarák most megfojtani madaraikat a’ gyermekek. De eggy nyájas szózat hallatszék: Az Istenek örömmel hallják az ártatlanság’ könyörgését. Ne öljétek-meg múlatságtokat, gyermekek; meggyógyult az atyátok!

’S meggyógyult az atyjok. Örvendve gyermekeik’ kegyességén, még akkor nap’ elmenének Pánnak áldozni; ’s Menalk tökéletes áldásban látta-meg unokájit.

ERYTHIA.

Myrszon. Menjünk itt a’ patakban; lábainkat a’ víz hűsíti, felettünk pedig árnyékló fűz ’s súgár szílfák boltozódnak.

Lykász. Légyen! a’ rekkenő melegben minden a’ hűst keresi.

Myrszon. Menjünk egész addig hol a’ patak szakad. Kedves ott az űlés; mintha a’ hold’ fénye alatt űlnél a’ folyóban.

Lykász. Már hallom az omló víz’ zuhanását. Úgy tetszik, minden itt keres enyhűlést. Melly dongás, melly sziszergés járja-keresztül ez árnyat! ’S ím’ ez a’ kis billegény, talán ugyan kalaúzunk akar lenni? melly játékosan repdes eggy kőről más kőre! Itt pedig, nézzd, nézzd, mint süt a’ napsúgár a’ komlóval beszőtt fűz’ odujába. Benne eggy kis bárány fekszik; nézzd mi szép fekvőt talált.

Myrszon. Mindent látsz, csak azt nem hogy ott vagyunk a’ hova kívánkozánk.

Lykász. Igen! – Istenek! o Pán! – melly kies hely!

Myrszon. Mint az ezüst lepel mellyet csendes szellők fuvallanak, úgy borítja-be az alatta való üret a’ szakadó patak; koszorú-formán keríti körül a’ sűrü csalét. Jer, menjünk a’ patak megé, az üreg sziklába.

Lykász. Kies borzadással lep-meg ez a’ hűs setét. Mint szakad zuhogva a’ víz előttünk! Perczegő cseppjei úgy csillognak a’ napfényen mint a’ tűzszikrák.

Myrszon. Ide űljünk a’ magasbb kövekre; puha moh nőtte-be őket. Lábaink száraztt nyughatnak azokon mellyek félig vannak a’ vízben; az omló patak pedig hűs boltjába zár.

Lykász. Illy kies helyet még nem láttam.

Myrszon. Kies, igen is, és Pánnak szent. Dél tájban nem mernek feléje közelíteni a’ pásztorok; mert úgy mondják, szokszor itt nyugszik. Eggy regét is dallanak az omló patak felől. Ha akarod, eldallom neked.

Lykász. Kényünkre űlünk itt. Végig-nyúlva e’ mohvánkoson örömmel fogom hallani dalodat.

Myrszon. „Szép valál te, Eridanusz’ leánya, szebb valál, o Erythia, mint Diánának egyéb kisérőji. És noha szépsége csak nyíltában volt, még fél gyermek, de súgár termete nagy volt már is. Gyermeki ártatlanság mosolygott a’ szép orczákon, ’s bátortalan félénkség a’ ragyogó kék szemekben; dagadni kezdő emlőji csak igérték még a’ domborúlást. Eggy hő nyári nap’ a’ hegyekben űzte társaival az őzeket, ’s lankadtan ’s szomjúzva sietett eggy forráshoz. Kezeit hűsítgette benne, mosta szép arczát, azután eggy ital vizet merített, ’s felszörbölé piros ajakival. Lehajlott a’ forrásra, nem tartott veszélytől; de Pán a’ szomszéd bokrok közzül meglátá, ’s a’ szerelem hirtelen lángot kapott szívében. Meg nem sejtve csúszott a’ leányhoz, de a’ mozgó fű elárulta. Ijedve pattana-fel a’ leány a’ forrásról, ’s kicsavarta magát az Isten’ inas karjai közzül mellyek reszkettek a’ nagy kívánság miatt. Czombjai már érzék a’ hozzája ért test’ melegét; a’ mi köztte és a’ Pán’ karja között volt, befogta volna eggy rózsalevél. Gyorsan szökte-által a’ patakot; könnyű volt, mint az őz, ’s az ijedés még gyorsabbá tette. Így futott, ’s Pán is futott utána. Úgy futott, mint a’ sebes szél a’ kalászok felett. De most iszonyodva álla-meg. Eggy szörnyü szirt’ párkányára jutott; sikoltva tekintett hátra, ’s iszonyodva nézett alá a’ mélységbe. Ekkor jajgatva kiálta-fel: O Diána, védje a’ te szűzeidnek! ments-meg, oh ments-meg engemet, hogy tetemimet fajtalan karok ne illessék! Ments-meg engem, o Diána, gondos védje szűzeidnek! ’S már nyomában volt az Isten, Erythia már érzé lehelletét, mostan pedig már ölelő karjait is. De a’ szerelemtől idegen Istenné meghallá az elcsüggedt’ szavát. Víz csordúla-le az ölelő karon ’s a’ hozzája szorúló mellyen, ’s a’ leány forrássá olvada ölelései köztt. Úgy olvadt, mint a’ tavaszi hó a’ barna szírten; olvad, csorog karjairól, lefut lábain, a’ fűven, leszakad a’ párkányról, ’s már a’ völgyen csapong. Ekként támadt a’ tisztavizű Erythia.”

A’ MYKON’ SÍRKÖVE.

Milétuszról jövénk, Mílon és én, bemutatni Apollnak áldozatunkat. Még távolról kilátánk a’ tetőt hol szent temploma ragyogó oszlopokon áll, ’s magasan üti-fel magát borostyánligetéből a’ kékellő égbe; túl rajta pedig a’ tenger’ síkja csillámlott, végig-láthatatlanúl a’ szemnek. Dél vala, ’s talpunkat a’ homok, fejünket a’ nap égette; úgy állott épen felettünk, hogy homlokfürtjeink az egész arczot árnyban tartották. Pihegve szalad a’ gyék az út mellett a’ farkasalma alá, ’s a’ tücsök nyögve sziszergett a’ megaszott fűben a’ lehullt levelek köztt. Meleg por szálla-fel minden léptünk alól, ’s ette a’ szemeket,’s a’ kiszáradt ajakokra űlt. Így mentünk tikkadva. De most meghosszabbítánk lépteinket, mert sűrü fákat láttunk az úton magunk előtt; fekete volt alattok az árny mint az éj. Kedves borzadással léptünk a’ kies hűsségbe. Gyönyörü hely melly egyetemben tölte reánk minden enyhűletet! A’ tömött-gallyu fák eggy széles víztartót fogtak-körül, ’s a’ legtisztább, leghidegebb forrás ömlött belé. Az ért gyümölccsel rakott ágak csaknem belé függtek; alattok pedig apróbb csemeték állottanak, a’ málna, szederj és köszméte. A’ forrás eggy sírkő’ zsámolyából csorgott-ki, ’s azt barsonyvirágu tekercsény ’s súgár repkényinak szővték-be. Istenek! ekképen kiálték-fel, melly kedves helye az enyhűletnek! Áldott legyen a’ Jóltevő, ki ez árnyat ültette; talán ugyan az ő tetemei nyugszanak itten. Én, monda Mílon, a’ repkény’ szövevényei alatt vésett betűket látok a’ sírkő’ homlokán; talán azok megnevezik ki gondoskodott légyen itt a’ vándor’ enyhűlése felől; ’s félre-vonta botjával az inakat, ’s ezt olvasta a’ kőről:

Itt nyugszik Mykonnak hamva. Egész élte jótétel volt. Azt kívánt tenni holta után is, ’s ide csalta e’ forrást, ’s körűlültette gyümölccsel.

Áldott légyen a’ te hamvad, te Jóltevő! mondám; áldottak a’ tieid kik tőled elmaradtanak! ’S íme valakit hallánk felénk közelíteni a’ fák alatt. Eggy szép hölgy vala, súgar deli termettel, ’s tisztes arcczal. Korsó függe jobbján; úgy jőve a’ forráshoz. Idvezlek benneteket ez árnyban! monda édesded mosolygással; ti idegenek vagytok; látom, megfárasztott a’ hosszú út ez égető melegben. Szólljatok, enyhűléstekre, túl azon a’ mit itten leltetek, kívánhattok e még valamit?

Idvez’ légy, felelénk, jó szívü hölgy! Nincs minekünk egyéb enyhűletre szükségünk; eleget nyújta e’ forrás, e’ gyümölcs, ez árny. Tisztelet támad bennünk azon Jóltevő eránt a’ ki itt nyugszik. Te e’ tájon lakol, ’s ismerted őtet. Beszélld-elő, kérünk, beszélld-elő, még bennünket e’ szent árny hívesít, ki volt légyen az?

’S a’ hölgy letette korsóját a’ sírkő’ zsámolyára, reá hajlott, ’s szelíd mosolygással monda:

Mykon vala neve az Igaznak. Félte az Isteneket, ’s legnagyobb öröme az volt ha mással jóltehete. Nincs e’ tájon pásztor a’ ki hálásan ’s tisztelettel ne hirdesse emlékét; nincs eggy is a’ ki jótéteit örömsírással ne emlegesse. Én magam is neki köszönöm hogy most a’ legboldogabb hölgy vagyok: ekkor ragyogni kezdettek nedvesűlő szemei; hitvese az ő fijának. Az atyám meghalálozott, ’s inségben ’s szegénységben hagyta az anyámat. Magunkat megvonva, kézmívünk ’s kegyes jótétemény által éltünk eggy napról más napra, ’s a’ kegyesség és feddhetetlen élet vala minden gazdagságunk. Két kecske táplált ’s eggy kis gyümölcsös, szűken-nyújtott terméseivel. De nyugalmunk nem tarta sokáig; az anyám is megholt, ’s árván hagya engem, gyámoltalan gyermeket. De Mykon megszánt, házába vitt, ’s reám bízta házának gondjait, ’s atyám volt inkább mint uram. A’ fija, a’ legjobb, legszebb pásztora az egész tájnak, látta hogy gondosságom ’s szorgalmaim érdemlik szerencsémet; látta azt, megszerete, ’s értésemre adá hogy szeret engem. Mit érzék midőn azt nekem megvallotta, magamnak is alig merem mondani. Dámon, Dámon! feledd szerelmedet! elég szerencse nekem hogy szolgáló lehetek atyádnak házánál. Erre kértem úntalan’. De Dámon nem feledte szerelmét.

Eggy reggel a’ nyáj’ gyapját ecseteltem a’ pitvarban, ’s Mykon belépett, ’s leűlt mellém a’ napfényre. Mosolyogva nézett sokáig engemet. Lyánka, ugymond, a’ te jámborságod, serénységed, ’s minden magad’ viselete tetszik énnekem. Te jó gyermek vagy, ’s ha az Istenek akarandják, én téged boldoggá teszlek. Lehetek e én boldogabb mint vagyok, édes gazdám, ha te továbbá is méltónak tartasz jóvoltodra? Így feleltem neki, ’s a’ hála’ özöne elborította orczámat. Lyányka, ugymond viszontag, szüléidnek szeretném fenntartani emlékezeteket, szeretném boldognak látni veled fiamat hanyatlásom’ napjaiban. Ő téged kedvell. Valld-meg, tehet e tégedet az ő szerelme boldoggá? Kezem elejté a’ munkát, ’s reszketve ’s pirúló képpel álltam előtte. Megfogá kezemet. Hát, kérdé, lehetsz e szerencsés a’ fiam’ szerelme által? Leborultam lábaihoz, ’s néma örömmel szorítottam kezéhez nedves orczámat, ’s a’ napság olta a’ legszerencsésebb feleség vagyok. ’S most megtörlé szemeit a’ szép hölgy. De, ugymond, miként csalá ide e’ forrást, ’s mint ültető ez árnyat, azt óhajtjátok, úgy e, tudni? Ime mondom azt.

Elhunyta felé gyakorta járt ide. Leült az út mellett, köszönté az idegen bújdosót, ’s enyhűlést nyújta a’ fáradtnak és szűkölködőnek. De hát ha ide hűs árnyat ültetnék, ’s eggy hideg forrást vonnék alá? Messzére nincs sem árny sem forrás. Így mikor már régen halva leendek is, enyhíteni fogom a’ fáradtakat és a’ ki a’ hőségben eped. Így szóllott, ’s a’ mező’ leghidegebb forrását ide vonatá, ’s gyümölcsfákat ültetett körültte, mellyek egymás után korántabb’ és későbben érnek. Meg vala téve a’ munka. Akkor elméne az Apoll’ templomába, bemutatta áldozatját az Istennek, ’s így könyörge hozzá: Hagyjad serdűlni a’mit ülteték! Hűs árnyékban pihen-meg úgy a’ vándor, ha majd messze földről ballag templomod felé!

’S az Isten kegyelmesen meghallgatá a’ könyörgést. Más reggel hamarébb kele-fel a’ napnál, ’s kitekintett az út felé. ’S ím’, a’ hova csemetéket ültetett vala, magasra-vonult fiatal fákat láta-meg! Istenek! kiálta; mit látok? Fiaim, szólljatok, álmodom e? Imhol a’ mit tegnap ültettem, nagy fákká látom felvonúlva. Ekkor szent álmélkodással mentünk mindnyájan az árny alá. Súgár növésekben állottak felettünk a’ fák, ’s messzére kinyújtották izmos ágaikat mellyeket az ért gyümölcs a’ virágos fűszálakig görbített. O csuda! kiálta az Öreg; íme a’ mit nem reméltem, árnyában járok még magam is! ’S áldozatot vivénk az Istennek ki az ő kérését teljesítette túl azon a’ mit kérni ’s remélni mert. De ah, nem sokáig járhatott ő annak árnyában! Kevés idővel azután meghala; ’s mi ide temettük az ő hamvait, hogy a’ ki itt enyhűlést vesz, áldja emlékezetét.

Így beszéllte ezt a’ hölgy. Mi illetődve áldottuk emlékezetét az Igaznak. Édes enyhűletet ada nekünk e’ forrás, édest ez árnyak, de még édesbbet a’ mit tőled érténk, szép hölgy. Légy áldva mitőlünk! Így szóllánk, ’s szent andalgásban ballagánk Apollnak temploma felé.

GLYCÉRE.

Szép vala Glycére, de szegény vala; jól nevelte volt anyja, de korán elmaradt tőle. Szolgálója volt Mykonnak, ki eggy tehetős Mitylénei polgár’ jószágát mívelte, ’s Glycére ennél nyájat legelt. Könyűs szemekkel méne egy nap’ anyjának csendes sírjához, ’s eggy csésze vizet tölte reá, ’s koszorúkat aggata a’ fákra mellyeket a’ sír’ felibe ültetett volt. Leűle a’ sír mellé, ’s fuldoklva így szóllott: Kedves énnekem a’ te kegyed’ emléke édes anyám; te, te tartottad-meg tisztaságomat! Oh, ha valaha feledem azon intésidet mellyeket nekem halálodkor mosolygó nyugalommal adtál; ha feledem valaha melly kegyes, melly tiszta-erkölcsü valál te, édes szűlőm: úgy feledjenek engem is az Istenek! Úgy haljak-meg inségben, ’s fusson előlem árnyad! Anyám, te tartottad-meg az én tisztaságomat! Mindent előbeszéllek szent árnyadnak; úgy sincs senki a’ kinek bíztosan tölthetném elébe szívemnek titkait. Níkiász, Mykonnak ura, kinek nyáját őrzöm, kijött jószágába, az ősz’ gyönyörjeivel akarván élni. Meglátott itt engem, nyájasan szóllott hozzám, dicsérte szorgalmamat a’ nyáj körül, szép leánynak nevezett, ’s megajándékoza. Istenek; eggyűgyü voltomban – mert mit tudunk mi mezei leányok, kik messze lakunk a’ várostól? – melly jó, mondám; ez a’ mi urunk! Oh, áldják-meg őtet az Istenek! Könyörgeni fogok hogy őtet áldják-meg; úgy sem tehetek egyebet értte. Boldogok a’ gazdagok, és az Isteneknek ők a’ kedveltjeik. De meg is érdemlik hogy azok légyenek ha mind ollyak mint Níkiász. Így gondolkodtam eggyügyüségemben, ’s elnéztem hogy kezemet szorongotta, ’s elpirultam, ’s nem mertem szememet felvetni, midőn ujomra eggy arany gyűrűt vont. Lyányka, ugymonda ’s megsimongatá pirúló orczámat, téged ez a’ szárnyas gyermek ím itt e’ köven, boldoggá fog tenni. Melly kegyesen bán velem mintha atyám volna! hogyan érdemlek én ennyi kegyességet illy gazdag, illy fő úrtól? ezt gondolám eggyűgyü voltomban. De, oh anyám, melly igen megcsaltam magamat! Ma reggel a’ kertben talált, ’s nyájasan megszorította államat. Hozz nekem fris virágot ama’ myrtusz-ernyőbe, ugymond; hadd élesszenek illatjaik. Futék, kiválongatám a’ legszebbeket, ’s szaporázott lépteken szaladék-vissza az ernyőbe. Könnyűcske vagy, ugymond, mint Zephyr, ’s olly szép mint Flóra. Igy szólla hozzám, ’s Istenek! Istenek! még most is reszket minden tetemem, ölébe rántott, ált’szoríta magához, ’s minden kísértő ígéret, minden szerelmes esdeklés folyt ajakiról. Sírtam, remegtem, ’s erőtlen voltam volna kiállani kísértetét, ’s ah, most már szerencsétlen ’s többé nem ártatlan gyermeked! Elnézte volna e kegyes anyád hogy te tilalmas karok köztt fetrengj? e’ gondolat szálla-meg, elijedtem, ’s egész erővel fejtettem-ki karjai közzül magamat. ’S most immár hozzád jövök, hű anya, ’s sírod felett öntöm-ki keservemet. Ah, miért vesztélek-el, én szerencsétlen leány, miért vesztélek-el tégedet illy korán? Erőtlen csemete vagyok én; ’s ím’ eldőlt a’ gyámol mellyen tartózkodám! E’ csésze vizet öntöm-ki tiszta árnyékodnak; fogadd-el e’ koszorút, ’s könyűimnek cseppjeit! Oh, ha lehathatnának tetemeidhez! Mostan pedig halld-meg, anyám! hamvad felett tészem fogadásomat, melly itt siralmaim’ virágjai alatt nyugszik; szent árnyad előtt teszem azt! Tisztaság és feddhetetlen élet, ’s isteni-félelem éltemnek boldogsága. Bár légyek szegény, de megeléglve azzal a’ mi nekem jutott, ’s gond nélkül folyjon életem, ’s ne kövessek-el semmit a’ mit te javallni nem fognál. Úgy kedvében leszek az Isteneknek és halandóknak, mert kegyes, igaz és jóltevő leszek, ’s mosolygva halok-meg eggykor, mint te!

’S ekkor felkele a’ sír mellől. A’ feddhetetlenség’ boldogító érzése elöntötte szívét, ’s édes öröm’ sírása ragyogott szép szemeiben. Szép vala ő mint a’ tavasz’ napja, ha lenyhe eső hulladoz, de a’ mellett fénylik a’ nap. Most munkájához sietett-vissza. De Níkiász elébe álla az úton. Lyányka, így szóllította-meg, ’s könyűk csorogtak orczáján, kihallgattalak tégedet anyádnak sírja mellett. Ne tarts tőlem, ártatlan leány; hála Isteneknek ’s szíved tisztaságának érette; meg vagyok mentve kísértésed’ további vétkétől. Bocsáss-meg nekem, ártatlan leány, ’s ne tarts új ólálkodásaimtól; győz a’ tisztaság’ ereje az én szívemben is. Légy istenfélő, ’s boldog a’ mellett. Gyümölcsösemnek ’s nyájamnak tiéd a’ fele. Tégye éltedet eggy olly tiszta-erkölcsű társ boldoggá, mint magad vagy. Ne sírj, szép ártatlan! Vedd ezt a’ mit neked szívem örömmel ad, ’s engedd hogy rólad ezután is gondoskodjam. Külömben végtelen’ mardosná lelkemet annak emléke hogy tőrt hánytam erkölcsödnek. Feledd megbántásomat. Mint valamelly Istenség, te megmentél a’ bukástól.

DAPHNISZ és MYKON.

Daphnisz. Nézzd, amott gázol bakod a’ posványban, ’s juhaink utána erednek. Mételyt-hozó fű terem ott, ’s bogarat szörbölnek-fel a’ vízzel. Hajtsuk-ki őket.

Mykon. Az esztelenek! Itt zanót és rozmarín ’s kövér here van, ’s minden törzsököt buja repkény futotta-el, ’s még is posványba mennek. De nem ugyan-ezt követjük e gyakorta önn-magunk is? Elmellőzzük a’ jót, ’s azt választjuk a’ mi ártalmas.

Daphnisz. Nézzd mint süllyedez! Messzére szöknek előle a’ békák a’ káka közzül. Ki innen ostobák! ki, a’ hantos partra! Miként piszkolták-el fejér gyapjaikat!

Mykon. Kiértetek. Legeljetek itt. De, Daphnisz, mi az a’ mit amott látok? Márványszobor dőlengett-széllyel itt is amott is, a’ mocsárban, ’s elborította a’ gaz. Nézzd amott eggy öszveomlott boltkar látszik, befutva repkény-inakkal, ’s minden repedésiből szálkás tövis nőtt-ki.

Daphnisz. Sírkő volt.

Mykon. Úgy látszik. Medenczéje a’ posványba dőlt. Ugró képek látszanak oldalán, ’s pusztító katonák ’s vágtató lovak, kik ím itt embereket taposnak patkójikkal. Nem pásztor lehetett a’ kinek elszórt hamvait vérengző rajzolatok zárták-el; nem lehetett az dísze a’ környnek, a’ kinek sírkövét így hagyjátok. Unokáji kevés áldozatokat nyújtottak emlékezetének, ’s sírkövén kevés virágfonadék függött.

Daphnisz. Fenevad volt! Elpusztította a’ termékeny mezőket, ’s a’ szabad embereket szolgájivá tette. Lovagjainak nyomaik letapodták a’ vetést, ’s öseinknek hűlt testeikkel terítette-be míveletlen ugarainkat. Mint az éh farkas a’ nyájra, a’ szerént ütött azokra kik soha nem bántották. Így vélte magát nagynak vérengezéseiben; márványpalotákban dőzsölt az elnyomott tartományok’ zsákmányaikból, ’s maga építette ez alkotmányt dühének emlékezetére.

Mykon. Istenek, melly veszettség! De nem kábaság e gyalázatos tettnek emelni emléket? Mit akara ezzel az esztelen? Azt e’ hogy nyomorgatásait a’ legkésőbb maradék se feledhesse? azt e hogy elballagván e’ rakás kő mellett, senki ne feledje átkozni hamvait? Széllyel van ömölve a’ csonttartó, ’s medenczéjében békák tenyésznek. Lát’d, melly csúfúl űl itt e’ kisded béka az ádáz Vezér’ sisakján? és ím’ itt rémítő kardján mint csúsz-fel eggy csiga?

Daphnisz. ’S mi maradt-meg rettentő nagyságából? Semmi egyéb, gonoszsága’ emlékezeténél. Azonban árnyékát a’ Furiák haborgatják.

Mykon. ’S nincs senki a’ ki érette engesztelő fogadásokat tegyen. Istenek, mi boldogtalan a’ ki gonoszsággal mocskolta-be életét! Neve holta után is mindeneknél útálatos. Nem, nyerhessem-el bár csak eggy rossz tett által is a’ világnak minden kincsét, inkább őrzök két kecskét, csak hogy tettem miatt pirúlnom ne kelljen. Sőt még az eggyikét megáldoznám az Isteneknek ’s hálálnám nekik hogy boldog vagyok. A’ ki gonoszt tesz, adj neki bár mindent, boldog nem lesz soha.

Daphnisz. Menjünk innen; ez a’ hely undok képezeteket támaszt bennünk. Jer, Mykon; vígabb emléket mutatok én neked; azt az emléket mellyet magának eggy Igaz építe, – az én jó atyám. Alexisz, őrizzd te azonban nyájainkat.

Mykon. Örömest mégyek veled atyád’ emlékezetét tisztelni, kinek jó voltát még mostan is mindenszerte hirdetik.

Dahpnisz. Erre, barátom, az övényen, le a’ rét felé; itt, a’ komlóval béfutott Határisten mellett.

’S mentenek. A’ keskeny ösvény’ jobbja felől lapoczkájokat verte a’ szálas kövér fű; balja felől pedig érett vetés állott; mellyeknek kalászai fejeik felett ingottanak. ’S az ösvény a’ gyümölcsfák’ árnyába enyészett-el, közepében pedig tágas pajta állott. Daphnisz asztalt teve barátja’ elébe az árnyban; ’s az asztalra eggy kosár gyümölcsöt ’s eggy korsó hűs bort tett-fel.

Mykon. Mondd-el hol az atyád’ sírja, hogy az első csésze bort neki töltsem?

Daphnisz. Ide töltsd, barátom, e’ nyugalmas árnyba. A’ mit itten látsz, ő építette. Puszta volt a’ táj, ’s az ő szorgalma által termékennyé lett; e’ gyümölcsöst az ő kezei ültették. Mi gyermekei, ’s még a’ késő unokák is, áldani fogjuk emlékét; és mind azok a’ kikkel vagyonunkból jól teendünk; mert ennek az Igaznak áldása mezőnken ’s rajtunk nyugszik.

Mykon. Te Igaz! e’ csésze bort emlékednek szentelem! – Dicső sírhalom melly áldást nyújt az érdemes maradéknak, és a’ mellyel építője holta után is jót teszen!

DAPHNE és CHLOE.

Daphne. Hév a’ nap; pedig már estveledik, még minden fűszál eped. Menjünk a’ vízszélre; azt csendes habok csapkodják. Ott híves van a’ lefityegő ágak alatt.

Chloe. Menj, Daphne; én követlek. – De menj elébb; a’ gally szemeim közzé csapódik.

Daphne. Melly tiszta a’ víz; minden kövecsét kiláthat’d fenekéről. Melly lassan hömpelygenek csendes habjai. Segélljetek, Nymphák! én vetkezem, ’s nyakig vetem magamat enyhítő hívességébe.

Chloe. Hát ha valaki jő? ha valaki meglát?

Daphne. Nem vezet ide semmi ösvény, ’s bekerítenek a’ sűrü bokrok; amaz alma pedig melly amott a’ vízig csügg a’ partról, zöld boltjába fed. Zöld barlangba vagyunk itt rejtve, távol minden szem elől. Nézzd Chloe, itt és amott megnyílik a’ sűrü levél a’ nap’ súgárainak, ’s megintlen bevonja magát.

Chloe. Jó; a’ mit te mersz, arra én is neki bátorodom.

’S a’ leánykák levetették öltözetjeiket, ’s kedves berzedéssel léptek a’ víz’ hívességébe. Az

hívességébe, Az

örvendő habok ált’ölelték gömbölyü térdeiket ’s fejér szép czombjaikat; ’s ők leűlének a’ víz alatt való kövekre.

Daphne. Megfrissülve vagyok egészen. Mihez kezdjünk itt? Énekeljünk.

Chloe. Balgatag, énekelni! Talán hogy meghalljanak.

Daphne. Tehát csevegjünk. Beszélld-el valamelly titkodat.

Chloe. Valamelly titkomat e?

Daphne. Igen; valamelly kedves titkodat. Te mondd elébb a’ tiédet, azután én mondom a’ magamét.

Chloe. Tudnék én eggyet; eggy szép titkomat. De…

Daphne. Én úgy tudok hallgatni mint e’ csalét.

Chloe. Tehát kezdem. – Minap a’ dombon mentem-el nyájammal, ki a’ rétre mellynek szélét a’ tenger csapkodja. A’ domb’ eggyik oldalán, tudod, eggy magas cseresznye áll. ’S a’ mint… De mit nem gondolok még! – Legféltőbb titkomat beszéllem-el neked.

Daphne. Legféltőbbikét beszéllem-el helyébe én is.

Chloe. A’ mint tehát lefelé mentem az ösvényen, eggyszerre valamelly kedves dalt hallék-meg. Megállottam, körülnéztem mindenfelé, de nem láttam senkit. Tovább mentem az ösvényen, ’s mindég közelebb jutottam az énekhez. Megint mentem, ’s már hátam megett vala az ének, mert elhaladtam a’ cseresznyét mellynek az legfelsőbb ágairól zenge. De mit énklett, azt neked el nem mondom; pedig tudom szóról szóra.

Daphne. El kell mondanod. Itt e’ magányos csalét köztt nincsen semmi titok, ’s mi leányok a’ ferdés közben mindent megvallunk egymásnak.

Chloe. Szemtelenűl kell tehát dallanom saját dicséretemet. De, tudod, a’ fiatal pásztorok bennünket érdemünk felett dicsérnek. – A’ mint lementem a’ dombon – már pirúlás lepi, érzem orczáimat – Ki az amott a’ ki súgár szépségben lépdell a’ halmon? így kezdődék az ének. Mondjátok-meg, boldog szellők kik hajával ’s játszó lepleivel szállongotok, ki az? Nem egyike e a’ Grátziáknak? Oh, úgy a’ legifjabbik! a’ legszebbik! Illatos rezéda ’s piros boglárok simúlnak könnyü lépései alá. Mint hajlong a’ gyöngyvirág az útszélen picziny lábainak csókjaira! Leszedem őket, a’ kik lábodat csókolták, vagy a’ kiket sarkad eltapoda, ’s két pártát fűzök belőlök, Ámornak az eggyiket, a’ másikat tulajdon hajaimra. Mint tekint-széllyel fekete szeme! Oh ne remegj, szép leány! ne remegj éntőlem! Nem vagyok én ormadár, sem eggyike azoknak a’ kik veszélyt jövendőlnek. De hogy tovább múlass, bár olly édes volna énekem mint a’ csalogányé, vagy a’ fülmiléé a’ fényes éjeken! mert nem gyönyörködik úgy azokban a’ tavasz mint én a’ te szépségedben. Ne siess-el innen, szép leány! Tövisek hajoljatok félre, ne sebezzétek-meg kisded lábait! Csak öltözetébe akadjatok, hogy a’ kedves itt múlasson. De ah, siet tőlem! A’ lenge nyúgoti leblek ellene szegzik kérésemre magokat: de csak ruhája szállong visszafelé; téged, félénk leány, téged nem tartóztathatnak! Leszedem e’ fa’ legszebb szemeit, ’s ablakodra függesztem eggy kosárban a’ holdnak szép fénye mellett. Nem lesz, ha szívesen fogadod, nem lesz senki nálamnál boldogabb. De te sietsz előlem? ah, a’ fák mingyárt elfognak szemeim elől! Még látom öltözeted’ vég szélét; de most, ah, most árnyékod’ széle is eltűnt már!

Így énekle a’ pásztor a’ cseresznyén. Szemérmesen mentem-el a’ fa mellett: de lopva csakugyan felpillantottam reá; ’s ah! sűrü levél miatt senkit nem láthaték. Ha aludtam e mihelytt béestveledett? Azt, úgy e, nem gondolnád? Nem sokára előjöve eggy fiatal pásztor; tisztán fénylett a’ hold; jól láttam midőn rostélyomra köté kosarát; a’ hold az ő árnyékát mellém vetette az ágyra úgy hogy egészen elpirúltam. ’S mihelytt elméne, felköltem; illő vala megtudnom ha nem álmodtam e; ’s leoldottam a’ kosarat; a’ legízletesbb cseresznye volt benne; soha nem ettem édesebbet; ’s a’ csapodár! rózsabimbót ’s myrtuszlevelet rakott közzé. De ki vala a’ pásztor, kíváncsi leány, azt neked még most meg nem vallhatom.

DAPHNE. Mintha vágynék is reá hogy mondd. Te titkolódó vagy. – Hogy az a’ bátyám volt, elhallgathatod; ismerem kosarát; azt én adtam neki. Mint a’ rózsafők az ő cseresznyéji között, veres kezdesz lenni, homlokod’ fürtjein kezdve szint’ addig a’ hol a’ víz játszik szép mellyeden, ’s oldaltt pillantasz. Ölelj-meg, titoktartó leány, ’s szeressd a’ bátya mellett húgát is.

CHLOE. Elmondtam volna e neked legféltőbb titkomat ha nem szeretnélek?

DAPHNE. Hogy fecsegésed gondba ne ejtsen, követem példádat, ’s azt mondom-el helyébe neked, a’ mi szívemben legmélyebben űl. Az elmúlt hó’ kezdetén az atyám áldozatot nyújta Pánnak, kérte Menalkot, ifjúsága barátját, jelenne-meg nála az áldozat’ napján. Menalkkal eggyütt a’ fija, Lykász, is eljöve. Elkezdődék az áldozat, ’s Lykász kettős sípot fútt; tudod hogy azt senki nem fújja úgy mint ő. Fejér öltözetén aranyszín’fürtök folytak-széllyel, ’s innepisen felcsínosítva, szép volt mint az ifju Apollon. Az áldozat után vígan akaránk bérekeszteni a’ napot; de hallod? valami megzördűlt a’ csalétban ’s közelebb jő.

CHLOE. Ah, mindég mindég közelébb! Nymphák, védjetek! Vállainkra hamar leplünket; szaladjunk!

’S a’ megrettent leányok szaladtak, mint a’ félénk galambok ha feléjek csap az ölyv. Pedig csak eggy szomjú őz közelíte a’ patakhoz.

MENALK és ALEXISZ.

Ősz vala Menalk. Nyolczvan év repült-el immár feje felett; ezüst volt haja tar homlokán ’s szájának kerűletén, ’s bot gyámolítá tántorgó lépteit. És valamint a’ ki nyári-napi munkája után gyönyörködve űl az est’ hűsében, hálákat ad az Isteneknek, ’s úgy várja a’ csendes elalvást: így valának a’ Menalk’ napjai is az Isteneknek ’s a’ nyugalomnak szentelve; mert ő nem henyélt, ’s jól tett másokkal, ’s békével és vídámsággal várta a’ sír csendét. Áldást látott szállani gyermekeire; gazdag nyájat adott nekiek, ’s szépen elnyúlt mezőket. Szíves szorgalommal vetélkedtek ők egymással kedves Öregjeknek múlattatásán ’s kisded korokban tett dajkálkodásainak visszonzásában. Nem is hagyják azt soha fizetetlen’ az Istenek. Gyakran kunyhója előtt űle, vagy napra-fekvő tornáczában, honnan jó-munkáju kertjét nézte, vagy a’ szem előtt eltűnő messzeségben a’ mező’ munkájit ’s gazdagságát; néha pedig a’ mellette elmenőkkel eredt nyájas beszéllgetésekben; tőlök hallá a’ szomszédban történt változásokat, ’s szokásaik ’s rendtartásaik eránt értekezett. Illyenkor öszvegyűltek körültte unokácskáji. Ő ítélte-el gyermeki versengéseiket, ’s jótétre tanítgatta ’s engedelmességre, ’s szelídségre emberek és a’ legapróbb féreg eránt is; ’s játékjaik közzé hasznos tanulságokat szőtt mindenha. Maga faragá nekiek játszó szereiket; szűnetlen’ reá jártak: csináld ezt amazt nekünk, édes szép-apó! ’s ha készen vala a’ mit kívántak, hálásan csókolták, ’s vígan zsibongtak körűlötte. Sípot tanítá őket nádból hasítani, ’s furuglyácskákat, ’s maga sípolta-el nekiek a’ dalt mellyel a’ nyájat ki a’ legelőre vagy vissza a’ legelőről vezéreljék. Énekeket tanultatott velek; az apróbbak énekelték, a’ nagyobbak sípolták, ’s hasznos intésü regéket mondogatott nekiek. Illykor figyelve űltenek mellette a’ küszöben vagy kivül a’ porban.

Így űle egykor küszöbén, ’s eggyike unokájinak, Alexisz csak maga űle mellette; gyönyörü gyermek, még csak tizenhárom tavaszt látott; az egésség’ rózsaszíne piroslott orczájin, ’s haja arany fürtökben göndöredett. A’ mással való jótétel’ ’s a’ nyomorúságban epedők’ felsegéllése’ örömeiről szóllott neki az Öreg, és hogy azon örömhez semmit nem lehet hasonlítani mellyet szívünk érez midőn jólteszünk. A’ tisztában felkelő nap, a’ piros esthajnal, a’ hold’ tele karimája gyönyörrel tölti-el mellyeinket: de, fiam, édesbb, sokkal édesbb ez az öröm. Könyűk omlottak-le a’ szép gyermek’ orczáján. Gyönyörködve nézte azt az Öreg. Fiam, ugymond, te sírsz? ’s mosolyogva tekintett szemeibe. Ezt bizony nem egyedül szavaim okozzák. Mellyedben kell lenni valaminek, a’ mi e’ cseppeket fakasztgatja.

Alexisz letörlötte orczája’ pirosáról a’ cseppeket, de szeme újakat fakasztott. Ah! kiálta, érzem, érzem egészen; nincs semmi édesebb mint mással jól tenni.

Menalk lágyúlt szívvel szorítá-meg az ifju’ kezét, ’s így szóllott: Homlokodon, szemeiden látom, hogy téged-valami egyéb indít sírásra mint a’ mit mondottam.

Tétovázva tekintett oldaltt az ifju. Avagy nem eléggé hathatós e a’ te beszéded, atyám, harmat gyanánt gyűjteni orczáimra a’ könyűket?

Látom, ugymond Menalk látom hogy előttem titkolódol; ’s talán most először az eránt a’ mi mellyedet emelinti, ’s már nyelveden lebeg.

Alexisz elfakadva sírva ’s ezt mondá: Elmondom tehát, atyám, a’ mit eddig zárva tartottam szívem’ rejtekében. Csak félig, jó így oktatál te bennünket, a’ ki az elkövetett jóval kérkedik; ezért akartam elhallgatni mi dagasztja mellyemet, ’s mi érezteti velem hogy a’ jótét valóan legédesbb öröme az életnek. Eggyik juhunk a’ legelés alatt elmaradott a’ nyájtól, ’s én elindúlék, felkeresni azt a’ hegyekben; ’s a’ hegyekben valamelly nyögést hallék. Közelebb mentem a’ nyögés felé, ’s eggy embert láttam-meg. Nehéz nyalábot vett vala le válláról, ’s letette a’ kiaszott földre. Tovább úgy sem vihetlek, ugymond; szűkön-tengés az én életem, ’s keresményem sanyaru munka. Már régen tévelygek e’ teherrel a’ forró melegben, ’s nem találok sem valamelly forrást szomjúságomat enyhíteni, sem gyümölcsöt, hogy éhségemet csilapítsam. Istenek! csak vadon erdőt látok magam körül, ’s nincs ösvény melly az enyémekhez vezérljen, ’s lankadt térdeim nem bírnak tovább. De, Istenek! nem zúgolódom; ti még mindenkor kisegélltetek engem a’ veszélyből. Így szólla, ’s erő-nélkül rogyott terhére. Én hallottam hogy ezt mondotta lopvást megfordúltam ’s visszatértem kalibánkhoz, tele raktam eggy kosarat mind fris mind aszu gyümölccsel, megtöltöttem jó tejjel a’ legnagyobb palaczkunkat, ’s sietve mentem ismét az erdőbe, ’s még ott találtam az embert. Elnyomta vala az álom. Tipegve vonultam melléje, a’ palaczkot és a’ kosarat letettem mellette, ’s visszatértem a’ bokorba. Nem sokára azután felserkent, reá vetette terhére szemét, ’s így szólla: Melly édes az álom’ enyhítése! Mostan már majd tovább próbállak emelni; úgy is puha párnám valál; a’ kegyes Istenek talán valamelly patak’ zuhogásához vezérlik lépéseimet; talán valamelly kalibára akadok mellynek jószívü gazdája fedele alá fogad-be. Ekkor vállára akará emelni a’ csomót, ’s szemébe ötlött a’ palaczk és a’ kosár. Keze elejtette terhét. Istenek! kiálta, mit látok? Ah, éhen ételről álmodom, ’s midőn felnyitom szemeimet, semmi sincs előttem többé. De nem, Istenek! ébren vagyok! Ekkor hozzá nyult a’ gyümölcshöz. Ébren vagyok! ébren vagyok! Oh, melly Istenség, melly jóltevő Istenség teszi e’ csudát? Először is teneked töltöm ezt e’ palaczkból, neked nyújtom áldozat gyanánt e’ két legszebbik almát. Fogadd kegyesen hálámat mellyel szívem erántad eltölt! Így szólla, leűlt a’ kosár mellé, ’s víg örvendéssel ’s bőv sírással ette az almákat. Enyhűlve költ-fel mostan, ’s még eggyszer adott hálákat megtartása miatt. Vagy talán valamelly szánakodó halandót vezéreltek ide az Istenek? Oh, miért nem engedtetik nekem őtet látni, ölelni? Hol vagy te, hogy áldhassalak jó isméretlen? Oh, áldjátok-meg őtet, Istenek! őtet és az övéit, ’s mind azt a’ mi hozzá tartozik! Én meg vagyok elégítve. Elviszem e’ gyümölcsöt; egyenek belőle feleségem és gyermekeim, ’s áldják víg sírással ismeretlen jóltevőjöket. Ekkoron elindúla. Én sírtam örömemben, elébe szaladtam a’ bokrok között, ’s leűltem az út’ szélén hol neki elmenni kellett. Eggyszer eljuta hozzám. Köszöntött, ’s ezt tudakolá: Édes fiam, nem látál e valakit itt a’ hegyen, eggy kosár gyümölcsel és eggy korsó tejjel? Nem, felelék, nem láték senkit itt a’ hegyen, eggy kosár gyümölccsel és eggy korsó tejjel. De beszélld-elő, kérlek, mi hoza téged e’ sivatag erdők közzé? Szerencsétlenűl kelle megtévedned; mert ide nem vezet út. Valóan szerencsétlenűl, fiam; és ha valamelly kegyes Istenség, vagy talán eggy jószívü halandó, meg nem mentette volna éltemet; megáldják, tudom, érette! éhen ’s szomjan vesztem volna el. Hadd vezesselek-ki tehát az erdőből, mondám. Add nekem terhed’, úgy könnyebben jöhetsz utánam; látom elfáradtál. Vonakozva adta nekem terhét, ’s én kivezettem az útra. ’S íme, atyám, ez az, a’ mi engem még most is sírásra fakaszt. Csekélység az, ’s fáradság nélkül esett, a’ mit vele cselekedtem; és még is a’ szerént vídámít mint a’ környet a’ napfény. Vajmi boldog a’ ki mással sok jót közölhet!

Az Öreg ált’ölelte a’ fiút, eltelve a’ legédesbb örömmel. Oh, kiálta, már örömmel szállok sírbe! mert kunyhómban hűséget ’s isteni félelmet hagyok magam után.

A’ ZIVATAR.

Azon előhegyeken hol a’ csátés Tifernusz a’ tengerbe lefoly, eggyütt ültenek Lákon és Battusz, teheneknek őrizőji. Fekete borúlat emelkedett előttök; a’ fák’ tetőjin rémítő csend űlt, ’s a’ fecskék és tengeri-madarak rettegő nyugtalansággal repdestek. Már haza eresztették vala csordájokat a’ legelőről, ’s magok a’ borúlat’ rettenetes közelítését ’s a’ támadó vészt maradtak nézni. Félelmes ez a’ csend, monda Lákon. Nézzd, a’ hanyatló nap ama’ felhő megé rejtőzik, melly a’ tengerszélen, mint valamelly hegy, kél.

Battusz. Fekete előttünk a’ végét-nem-látható tenger. Még most csendes, de nem sokára rettenetes hánykódássá változik. Homályos zajgást hallok messzéről, mint a’ veszélybe-süllyedt szerencsétlenek’ riadásai.

Lákon. Tunyán mozdulnak a’ felleghegyek; mindég feketébben, mindég félelmesebben emelik-fel, túl a’ tengeren, fejeiket.

Battusz. Jobban jobban hallatszik a’ homályos zajgás. Éj feküdte-meg a’ tengert; már elnyelte a’ Dioméd’ szigeteit; nem láthatod őket többé! Csak a’ lámpatorony’ tüze csillog ama’ fokon, ki a’ rémítő setétbe. De im’ kezdődik a’ szelek’ üvöltése is; nézzd miként tépdelik a’ felleget, mint emelik, mint tolják zúdúlva felfelé. Neki-feküdtek a’ tengernek, ’s hányják a’ szörnyü hullámokat.

Lákon. Irtózatos a’ közelítő zivatar. De végig-nézem dühösködését. Rettegő

dühösködését, Rettegő

mellyemet félelemmel elegy öröm tölti-el. Ha kedved van, itt maradhatunk; hogy menedék hajlékunkba érjünk, arra kevés idő kell.

Battusz. Légyen; én veled várom-be. Már főnk-felett a’ fergeteg. A’ dagályos habok partunkat csapkodják, ’s a’ dühödt szelek üvöltve mennek-keresztül a’ meghajtott fabérczeken.

Lákon. Nézzd mint háborganak a’ habok. A’ felhőkig feccsentik tajtékjokat, ’s iszonyu szirtfalak gyanánt emelkednek felfelé, ’s remítve rohannak a’ mélység’ örvényébe. A’ mennykő rajtok lobban-fel, ’s sárga színben világítja a’ borzasztó látmányt.

Battusz. Nagy Istenek! ah, amott eggy gálya! Úgy űl a’ habokon mint a’ jegenye’ magas tetőjén a’ kis madár. Jaj, nézzd, merűl! Hol van immár? Hova levének benne a’ boldogtalanok? Ah, a’ mélység’ fenekén vannak!

Lákon. Ha szemeim meg nem csalnak, most ama’ habon ütődik-elő. Istenek! oh tartsátok-meg őket! Jaj! nézzd, nézzd, egész teherrel szakad reá a’ szomszéd hab. Esztelenek! mit akartatok hogy elhagyván hazai partotokat, éh habokra ereszkedtetek? Nem vala e elég éleménye honnotoknak titeket is eltartani? Kincset kerestetek ’s gazdagúlást, ’s inséges halált leltetek.

Battusz. Honni partotokon fognak hasztalan’ síránkozni szüléitek, társaitok, magzatitok. Haszontalan’ nyújtanak majd áldozatokat visszaérkezéstekért a’ templomok’ oltárain. Sírotok üresen marad, mert az ormadarak megemésztenek a’ partokon, ha a’ tenger’ csudáji fel nem falnak. Oh Istenek! engedjetek ezután is csendes nyugalmat nekem szegény hajlékomban! Megeléglve kevéssel, gyalmom tápláljon engemet, kevés nyájam és szűk mezőm.

Lákon. Büntessetek-meg engem, nagy Istenek, mint ezeket büntetétek, ha szívemből telhetetlenség fog valaha felsóhajtani! ha valaha többet kívánok mint a’ mim vagyon. Nyugalmat ’s mértéklett élelmet!

Battusz. Menjünk-le a’ partra; eggynémellyet talán kivet a’ hab. Ha még van élet benne, örűlni fogunk hogy általunk megtartatik; ha pedig megholtanak, csendesítsük-le árnyaikat, nyugalmas sírt adván tetemeiknek.

’S lementenek a’ partra. Eggy szép ifju meredten feküdt a’ fövenyen. Sírva temették-el a’ parton. Evezők és karfák valának elszórva körültte, ’s eggy ládát is leltek a’ deszkák között. Felbontották a’ ládát, ’s temérdek kincset találtak benne. – Mit csinálunk ezzel? kérdé Battusz.

Lákon. Meg fogjuk tartani; nem hogy gazdaggá tégyen; ójjanak attól a’ nagy Istenek! de hogy visszaadhassuk ha birtokosa keresi, vagy valaki más, kinek reá szüksége lesz.

Használatlan’ hevert sok ideig nálok a’ kincs; nem kereste senki; ’s eggy templomot építettek rajta a’ parton. Hat márvány szobor tartotta a’ tornácz’ homlokfalát, ’s mélyjében a’ Pán’ képe álla. A’ Megelégedésnek volt az szentelve, és tenéked, jóltevő Pán.

A’ FÉLTÉKENYSÉG.

A’ legdühösbb indúlat a’ féltékenység. Ez a’ legmérgesbbike azon kígyóknak mellyeket a’ bosszús Erynniszek hánynak a’ szivekbe. Ennek mardosásait érzette Alexisz. Szerette Daphnét, ’s Daphne is szerette őtet. Szép vala mind a’ leány mind az ifju; ez férfisan barna: amaz fejér és ártatlan mint a’ liliom, ha szép kebelét felnyitja a’ kelő napnak. Örök hűséget eskének vala egymásnak; ’s úgy látszott hogy Vénusz és a’ Szerelmek reájok akarják kitölteni boldogító ajándékjaiknak mindenikét.

Az Alexisz’ atyja sullyos betegségből kezde felépűlni. Fiam, monda; fogadást tettem hogy hat juhot mutatok-bé az Egésség’ Istenének. Menj-el templomába, ’s áldozzd-meg a’ juhokat. Két hosszú napi járóra volt a’ templom. Alexisz sírva búcsúzott-el kedvesétől, mintha valamelly széles tengeren kellett volna ált’eveznie, ’s szomorúan hajtotta maga előtt a’ hat juhot. Sóhajtozott, mint a’ gerliczék; szép mezőken méne-keresztül, de nem látta szépségeket; gyönyörü tájak nyúltak-el szemei előtt, de gyönyörü-voltokat nem érzette; csak kedvesét látta; a’ kunyhóban látta őtet, a’ forrás mellett látta, nevét hallotta nevezni, ’s sóhajtozott. Így méne ő juhai után, ’s zúgolódott hogy nem gyorsak mint az őn, ’s végre eljutott a’ templomhoz. Meg vala ölve az áldozat, bé vala mutatva az Istennek, ’s Alexisz a’ szerelem’ szárnyain sietett honnja felé. Eggy bokorban mélyen lábába méne a’ tövis, ’s fájdalma miatt alig vánszorgott az első kalibához. Eggy jószívü pár szállást ajánla neki, ’s gyógyító szereket rakott sebére. Istenek, melly szerencsétlen vagyon én! így nyüzsögött szüntelen’, búslakodott, ’s számlált minden pillantást. Olly hosszúnak tetszett neki minden óra mint eggy hosszú téli éj, ’s végre valamelly visszás Istenség a’ féltés’ mérgét belé öntötte szívébe. Istenek, melly gondolat! így mormogott, ’s tüzesen hányta-széllyel szemeit maga körül. Daphne feledhetne e engemet? Rettenetes gondolat! De a’ lyányok lyányok, ’s Daphne szép. Ki nézheti őtet epedés nélkül? ’S nem rég olta jár e immár utána Dámon is, ’s dala szívre-ható; senki nincs az egész tájon a’ ki úgy fújja a’ sípot. Osztán kalibája közel van a’ Daphneéhez; a’ kettő köztt csak eggy kies árnyék nyúl-el. Oh, távozzál irtóztató gondolat! te mindég mindég mélyebben eszed-be magadat szívembe, ’s éjjel nappal kínzasz! Beteg képzelete gyakran elébe terjeszti, mint siet Daphne az árny alá, hol Dámon a’ forrás mellett neki és a’ Visszhangnak énekli szerelmes panaszát; látatja vele epedő szemét, ’s látja miként lágyúl-el általok; vagy hogy miképen szunnyad az öszvenőtt ágak alatt; Daphnisz megsejti, siet az árnyba, mellé suhan, ’s részegült tekintete bátran szegzi magát deli tagjaira. Lehajlik, csókolja kezét, ’s Daphne fel nem ébred; orczáját csókolja, szép ajakához érteti száját. ’S fel nem ébred! kiálta Alexisz elmérgesűlve. Oh én boldogtalan! De miért vesztem magamat illy irtózatos képzeletekkel? miért találok új okokat gyötrésemre? Hogyan gondolok, én hálátalan, felőle olly lépést melly feddhetetlen erkölcseit bántja?

Már hatodik nyomorú napja tölt, ’s még sem hegedett-be sebe. Általölelte jóltevőjit. A’ mit marasztásra szívesség mondhat, azt ezek mind mondották neki. Haszontalan! űzőbe véve a’ Fúriák által, ment, a’ hogy’ sebe miatt mennie lehetett. Estve vala, ’s a’ megteljesedett hold egész fényében ragyogott. Messzéről kilátta a’ Daphne’ hajlékát. Hah, távozzatok, távozzatok gyötrő képzetek! amott lakik a’ ki engem szeret, ’s még ma, ah! még ma karjai köztt fogok sírni! Igy szólla, ’s sietve ballagott a’ Daphne’ kunyhója felé. De a’ szőlőszín alól, melly a’ kunyhó’ ajtaját árnyban tartotta, kilépni látá kedvesét. Ő az! ő az! Daphne, te vagy! Karcsu növésed, könnyü lépéseid, fejér öltözeted mutatják hogy te vagy. Ő az, ő! o Istenek! De hova illy későn? Nem bátorságos erőtlen leánynak éjjel mezőre menni. Talán ugyan énelőmbe hajtja a’ nyugtalanság. Ezt mondotta.

Azonban eggy ifju jőve-ki a’ színből, ’s Daphnéhez csatolta magát, ’s nyájasan karjára vette. Az ifju eggy kosár virágott nyújta neki, ’s a’ leány azt édes mosolygással fogadta-el. Így menének a’ hold’ fényében a’ templom felé. Felgyúladva nézte őket sok ideig haladni Alexisz. Istenek! kiálta; mit kell szemlélnek! Ah, igen is való a’ mi képzeletemet gyötré! Valamelly szánakodó Istenség nyilatkoztatta-ki előttem melly veszély érend. Oh, én szerencsétlen! Ki vagy te, jóltevő Istenség, a’ ki ezt nekem kijelentéd? Bosszúlj-meg, kérlek; büntessd-meg szemem előtt hitszegését, ’s úgy osztán engedj meghalni.

Egymásba öltött karral méne az ifju és a’ leány. Nyájas lassu csevegéssel menének a’ myrtuszerdő felé melly a’ templomot körülöleli.

A’ myrtuszok’ árnyába mennek, monda indúlattal Alexisz; azon árnyak alá hol a’ hiteszegett nekem örök hűséget eskett. Már az erdőben vannak. Istenek, már nem látom őket! Elrejtve a’ sűrü bokrok közzé, majd az árnyban űlnek-le. De nem, ismét látom; fejér öltözete villog a’ hold’fényében a’ fekete törzsökök köztt. Most megállottak; ott tágas udvar ’s puha gyep vagyon. Hitetlen! ott űlj-le vele a’ hold felé, ’s szent fénye előtt eskjetek tilalmas hűséget egymásnak. Oh, űzzenek-el a’ Fúriák! De nem; íme a’ fülmilék édes énekeket zengenek, ’s a’ hű gerliczék szerelmesen nyögdellnek körültte! Még itt sem állapodnak-meg; sietnek az Istenné’ templomához. Közelebb megyek; kihallgatom könyörgéseket.

’S bujkálva a’ myrtuszerdőbe ért. Közelebb jutottanak a’ templomhoz melly fejér márványoszlopokkal tündöklött a’ hold’ fényétől az éjjeli homályba. Hogyan? hát a’ templom’ lépcsőjire is mertek hágni? Védheti e a’ szerelem’ Istennéje a’ legálnokabb hitszegést? Igy szóllott, ’s látta mint lépe-fel Daphne a’ templom’ grádicsain. Virágos kosarával ment azon oszlopok alá mellyek a’ templomot körülölelik; de az ifju kinn maradott az eggyik oszlop megett. Alexisz az erdő’ árnyában csúszott közelébb a’ templomhoz. Elborzadva, ’s kétségesen lépett az eggyik oszlop’ árnyában, szorosan mellé vonta magát, ’s látta midőn Daphne fellépett a’ Vénusz’ képe elébe. Fejér márványból állott az a’ hold’ fényében, mintha istenségéhez illő vonakodással húzná félre magát az imádó halandók’ tekintetei elől, ’s zsámolyáról kegyes mosolygással nézett alá az áldozókra. Daphne térdre süllyedt előtte, ’s búsan így könyörgött: Halld-meg, kegyes Istenné, oh halld-meg könyörgésemet, védje a’ hűségnek! Fogadd kegyesen a’ koszorút mellyet zsámolyodra aggattam! Esti harmat ’s szemeimnek cseppjei ragyognak rajta. Már hatodik napja hogy Alexisz elhagyott. Kegyelmes Cytheréa, hozzad épen karjaim közzé! Védd minden veszélytől az úton, ’s olly épen, olly hű szerelemmel, mint elhagyott, hozzd-vissza karjaim közzé!

Alexisz értette könyörgését. Reá tekint az ifjúra kinek most képére lövellé súgárait a’ hold. Az a’ Daphne’ testvére vala; a’ lyány nem merészlett egyedül menni illy későn a’ templomhoz.

Alexisz előlépe az oszlop megől, ’s Daphne a’ leghevesbb öröm’ örvendezéseivel, Alexisz elszégyenűlve, dőltek öszvefűzött karokkal az Istenné’ elibe.

HARMADIK KÖNYV.

AZ ELTÖKÉLÉS.

Hova téved megsebesűlt lábam a’ tövisen ’s sűrűn öszvenőtt gazon keresztül? Istenek! melly rezzentő gyönyör! A’ fenyő’ verhenyeg törzsöke ’s a’ cser’ vastag dereka magasan üti-ki magát a’ boglyas csalét közzül, ’s bús ernyőre boltozódik felettem. Melly homályt, melly komoly búslakodást ráztok ti énreám, fekete gallyak? Itt űlök-le, e’ reves tölgytörzsöken, mellyet hálóval szőtt-be a’ repkény; itt, hova még nem tört útat emberi nyom, hol senki nem akad reám, hanemha valamelly magányos madár, vagy az a’ méh melly mézét a’ szomszéd cserben készíti; vagy eggy Zepyhyr melly magányában nevekedvén, még nem lebdesett pihengő melly körül. Vagy te, csácsogó patak! hova, hova sietsz te a’ kimosott gyökerek’ ’s cserék’ bokros szövevényei köztt? Kísérni fogom habjaidat; talán gazosbb rejtekekre vezetsz. Istenek, melly táj nyúl-el itt szemeim előtt! Eggy meredek kőszál párkányozatján állok, ’s letekintek az alattam fekvő völgyre. Ide űlök, e’ repedéses szirtdarabokra hol a’ csermelye fercsegve omol a’ fegyveres közzé, ’s úgy zuhog mint midőn távolról zeng az ég. Száraz ágak fityegnek szomorúan a’ szírtről, mint az embergyűlőlő Tímon’ komor homlokán az öszvebomlott haj, ki még nem csókolt leányt. Lelépegetek a’ völgybe, ’s búsan, tévelygő lépésekkel mégyek-el a’ víz mellett,

mel,lett

melly a’ pusztás völgyen csapong. Idvez’ légy, magányos völgy, ’s te szép erdő! Itt fogok tévelygeni, kiszáradt fővenyiden, o vízpart! Bánatoknak menedéke, bús erdő, a’ te árnyadban fogok én, új remete, keresni nyúgodalmat. Maradj-el tőlem, Ámor; nem akadnak itten a’ te nyílaid énreám; nem fogok én többé szeretni. Fenntebb elmélkedésekbe merítem-el itt, e’ magányos tájakon, magamat. Isten hozzád, barna leány, te, ki védtelen szívembe szerelmet villámlál! Még tegnap vígan szökdelltél könnyü fejér lepledben körülttem, mint ím e’ hab szökdell itt a’ napfényen. Te is, szöghaju leány! epedő tekinteted… ah, nagy erőt, igen nagy erőt vettél te az én szívemen!... ’s pihegő szép mellyed… tartok tőle, hogy azt gyakorta fogom bús elmélkedéseimben látni! hogy érette gyakran fogok sóhajtani! Maradj boldogúl, Melinde, komoly képeddel, mint Pallász, ’s felséges lépéseiddel! ’S te szeretett Psychárion, a’ ki magadat szemérmesen vonogattad-el csókaim elől, ’s végre még is megcsókolál! Ide rejtem magamat, ’s elmerűlve szomoru elmélkedéseim közzé, a’ fenyves’ éjébe dőlök-el, ’s kaczagom az ólálkodó szerelmet, ’s a’ fák’ sikátoraiban fogok tévelygeni, ’s… De Istenek! mit látnak szemeim a’ part’ homokjában? Reszketek. Ah, valamelly leányka’ nyoma! Parányi szép láb! Mély elmélkedések, búslakodás, hova lettetek? hol vagytok? mi szépek voltak léptei! Utána indúlok. Lyányka, lyánka, sietek nyomod után! Oh, ha reád taláthatnék! mint szorítnálak karjaim közzé, és… Ne szaladj, édes! Vagy szaladj úgy, mint a’ rózsa szalad Zephyrnek csókjai elől. Elhajlik előle, ’s még édesbb mosolyodással tér vissza csókjaihoz.

REGGELI DAL.

Szép Reggel, idvez’ légy nekem!

Ifjú Nap, idvez’ légy!

Ama’ setét hegy’ bérczein

Villámlik már tüzed.

’S már a’ patak’ vizén ragyog,

’S a’ harmat’ gyöngyein.

Vídámság tér ’s szelíd öröm

Közzénk visszá veled.

A’ rózsaölben hált Zephyr

Felébred, szárnyra kél,

’S elkésett alvó társait

Hintálva költi-fel.

Minden homlokról oszlanak

Az álmok’ sergei.

Játékosan repdestek ők

Az én Chloém’ nyakán.

Fel, leblek, fel! szedjétek a’

Legédesbb illatot,

’S repűljetek hozzá vele,

Míg álma nem fut-el;

’S játékra-kelve domboru

Emlőji köztt, ’s piros

Kis szája’ gödriben, puhán

Csiklandozzátok-fel.

’S ha felserken, sugjátok-meg,

Hogy még virradta előtt

Sóhajtozám kedves nevét

Itt a’ patak megett.

A’ SAJKÁZÁS.

Indúl a’ sajka melly Chloét

Közzűlünk elviszi.

Ti csak, Szellők, ’s kis Istenek,

Ti csak toljátok azt!

Hordjátok gonddal, lágy habok!

Úgy ah, ha szép szeme

Rezgésteken múlat, reám

Fog emlékezni majd.

A’ part’ kies árnyéki köztt

Zengjen a’ tollas nép;

’S a’ lenge sás ’s a’ víg csalét

A’ partra vonssza-ki.

Azonban te, maradj simán,

Csendes tó, míg kilép,

’S vigyázz reá; nem űlt soha

Szebb lyánka hátadon.

Mint a’ nap, tiszta, melly magát

Kebledben tűkrözi;

Szép, mint a’ szép Cyprisz, midőn

Fejér tajtékjain

Gyöngyház-szekérre lépe-fel.

A’ víznek Istenei

Elhagyták a’ játékot, el

A’ tenger’ Szépjeit.

Nem nézték Elsárgúltjaik’

Csalongatásaikat;

Csak Cypriszt nézték, míg vizek’

Síkjáról partra szállt.

KESERGÉS.

Kegyetlen, álnok Ámor!

Én kertem’ szögletében

Még a’ tavasz kinyíltán

Oltárt emeltem néked!

’S zöldellő myrtuszággal

Övedzettem körűl azt.

’S nem volt e minden reggel

Harmattal-tölt bokréta

Tenéked bémutatva?

Ah, mind haszontalan volt!

Ím tépi a’ dühödt szél

Berkeinknek ékességeit,

’S ő, mint tavasz’ kinyiltán,

Fagy most is énerántam!

CHLOÉHEZ.

Tegnap, Chloe, midőn felénk eggy rózsalevél úszott a’ légen midőn körülttünk az az édes illat terjedett-el elbeszéllem neked mit láttam én, a’ mit te nem láthattál. Midőn én ölelő karokkal űltem melletted, midőn elragadtatott tekinteteim ’s sóhajtásaim beszédesebbek voltak rebegő nyelvemnél, akkor én… mert minékünk Költőknek sok engedtetik látni… akkor én a’ rózsalevelen a’ kis Ámort láttam. Úgy állott rajta, mint a’ tengerek’ Istene áll gyöngyház csigáján, ’s könnyü szekerébe Zephyrek valának, kisebbek mint a’ picziny méh, fogva. Szép volt a’ kis Isten, mint eggyike tekinteteidnek, ’s nyájas mint mosolygásod. Egyenesen mellyednek intézte szekerét, ’s megállott ruhád’ szélén. A’ Zephyrek virágaid közzé szökdöstek, mellyek játékos árnyékokat hintettek mellyedre. Ki szállt a’ kis Isten, ’s fellebegett emelkedő mellyeden, ’s a’ közepében… oh, melly gyönyörködve dőlt-meg ott! Hatalmas Istene a’ szeretetnek! így fohászkodám hozzá alattomban; leghatalmasbb az Istenek között, oh, halld-meg kérésemet! A’ te hatalmadat még soha nem érzette halandó mint érzem. Jutalmazzd-meg végre hosszas szenvedéseimet! jutalmazzd-meg azokat eggy Költőnek a’ ki hatalmadat mindenkor tisztelte. Ne engedd hogy a’ Chloe’ szerelme melly most olly hathatósan szóll szemeiből hozzám, szívében valaha elaludjon. Mi könnyű, vajmi könnyű lehet annak hívtelenné lenni a’ kiért minden szív dobog, valamerre győzhetetlen kecseit szemlélteti! Oh, hallgass-meg, hallgass-meg, leghatalmasbbika a’ naggy Isteneknek!

Ámor eggyik karjával liliomfejérségü mellyedre támaszkodék, jobbjával pedig győzedelmes ívét emelte-fel. Őtet a’ Grátziák látatlan’ nevelték, monda, de csak úgy, hogy én hallhatám; ’s minden kellemeit a’ kis Szerelmek érlelték tökéletre. Tekintete ’s mosolygásai győzelmesek, mint én; eleven az ő tréfája mint tegzem’ nyilai; a’ ki szóllani hallja, elragadtatik; a’ ki látja, szerelemre gerjed. Tégedet szeret, ’s minden halandók közzül téged választott magáénak; ’s szeretni fog állandóúl, eskem azt, diadalmas nyílaimnak mindenikére! ő, a’ ki minden kecseket mellyek a’ Vénusz’ egész seregében külön gyönyörködtetnek, egyetemben bír. O legboldogabbika minden halandóknak!

Így szóllott Ámor, ’s lefelé lépdesett a’ szép mellyen ’s rózsaszekerébe űlt. Most, ugymond Gníduszba megyek; ott a’ Chloe’ képe ragyogó márványban fog az anyámé mellett állani. Ő lesz a’ hű szeretet’ példánya, ’s a’ ki állhatatos tüzet táplál szívében, virágkoszorúkat fog oltárán néki áldozni.

Ekkor újra fellebbene a’ rózsalevél, ’s elúsza előlünk. Te láttad néma álmélkodásomat; de szertelen örömemet ki nem mondhatám. Szívemhez szorítottalak, ’s sóhajtva simúltam mellyedhez.

EGGY SZIRTPATAKHOZ.

Zöld árnyban itten szólla egyébkor

Víg elragadtatás reám?

Sűrű bokraid közűl omolt e

Alá, te szirt, e’ csermelye?

Ím, a’ holott porrá szakadva

Tajtékban hullt alá vized,

Most a’ kivájt szirt’ homlokáról

Eggy izmos jégszobor fityeg.

Melly puszta, melly tar e’ csalét most’

Hol a’ lombok’ ernyőjiben

Zephyr ’s virágok kergetőztek,

’S a’ halkkal-ingó gallyakon,

Hogy az eltűnt napsúgárok

Köven ’s habon ’s puha mohon

Szikrák’ módjára csillogának.

Csalét, be puszta vagy te most!

De majd előjön a’ tavasz, ’s rád

Zöld boltokat szövet megint,

’S kútfőd’ megnyitja, hogy belőled

A’ vízzel enyh hűsség fakad.

Fogadj-el akkor árnyaidba,

Hol semmi gond fel nem talál,

Te vízomlás, ’s ti sűrü bokrok,

’S ti kedves fekvők a’ mohon!

Úgy majd mind völgyről mind halomról

Mind az erdők’ setétiből,

Úgy majd minden kinyilt virágról

Szívemre vígadás repűl.

’S oh kell e nékem a’ királyok’

Pompájikat irígylenem,

Midőn melletted a’ patakban

Libeg a’ borral-tölt palaczk?

’S midőn én csendes árnyaidban

Dallom a’ lelkes éneket,

Melly únokám’ szivében is

Vígságnak zengi hangzatit?

EGGY SCHWEITZI IFJÚ’ DALA
fegyverbe öltözött kedveséhez.

Mi ez? mit lát a’ kétes szem?

Kedves, Kedves, te vagy?

Mint önti rezgő fényeit

Fején a’ vas sisak!

Lebegve nyúlnak-fel fejér

’S piros-szín tollai.

Eggyütt lebegnek gesztenyés

Hajfürtjei velek.

Vállát pánczél borítja be,

’S szép keble’ díszeit.

Irígy pánczél, te nem hagyod

Most látnom mint piheg?

De ah! viszont szép czombjait

’S kis lábát láthatom,

Mellyet egyébkor a’ redős

Lepel sarkig fedett.

Szép lyány, te nékem ollyan vagy

Ez öltözet alatt

Mint a’ szép Éden’ ajtaján

Az Őrangyal vala.

Rettenté a’ gonoszt, de a’

Jámborra nevete.

Igy szép szemed az ellenség’

Sergét; de reám nevet.

Ama’ dühödt csoport’ nyila

Feletted sújtson-el!

Csak a’ kis Isten’ hév nyila

Sebhedje szívedet!

A’ FALÁB.

Eggyike azon hegyeknek hol a’ Rutapatak zuhogva omol a’ völgybe, eggy fiatal pásztor kecskéket legelt. Öblös-hangu furuglyája hét Echójit múlattatá a’ szirtfalaknak, ’s vígan zengett-végig a’ völgyen. ’S íme eggy embert láta felfelé jődögélni a’ hegyen, öreg volt az ember, ’s hajai fejérek voltanak; nehezen mászta a’ hegyet, mert az eggyik lába fából volt. Közelebb vánszorgott az Öreg a’ fiatal pásztor felé, ’s leűlt melléje. Csudálkozva meresztette szemeit sokáig a’ falábra az ifju pásztor. Fiam, így szólla hozzá mosolygva az Öreg, te az illyen lábbal, úgy e, igen csak oda le maradnál? Látod, én minden évben feljövök eggyszer ide. Ez a’ láb, úgy a’ mint itt látod, érdemesebb mint soknak a’ kettője, azt nekem elhiheted. Érdemesbb, jó apó? Az meglehet! de tudok annyit benne hogy a’ kettő jobban bír. El kelle fáradnod; ha szomjúzol, fris kecsketejet adok neked, vagy, ha úgy akarod inkább, fris vizet hozok eme’ forrásból.

Az Öreg. Te jó ficzkó vagy. Elég nekem eggy ital víz, ha értte menni nem sajnálsz. Úgy osztán majd elmondom, mi érte a’ lábomat.

’S a fiatal pásztor felkölt, ’s hamar elhozta a’ vizet az Öregnek.

Az Öreg megenyhűle. – Hogy, ugymonda, atyáitok közzül sokan forradást viselnek, ’s tetemek meg van csonkázva, azért, gyermekek, áldjátok az Istent. Külömben csüggedve eresztenétek-le fejeiteket, ’s nem gyönyörködnétek a’ nap’ meleg fényén, ’s nem múlatnátok Echóval. Ime vígság zeng ’s eleven öröm mindenszerte a’ mezőn, ’s eggy hegyről víg dalt hallunk a’ másikra. A’ Szabadság, a’ Szabadság boldogítja az egész tartományt! Valamit szemünk lát, hegy, völgy, erdő, mező, az mind miénk! Örömmel míveljük vagyonunkat, ’s a’ mit gyűjthetünk, örömmel gyűjthetünk, örömmel gyűjtjük-meg.

Az Ifju. Érdemli e hogy szabad ember legyen a’ ki feledhetné hogy ezt atyáink vérekkel szerzették?

Az Öreg. És a’ ki kész nem volna ugyan azt tenni a’ mit atyáitok tettek, gyermekem! – Azon véres nap olta én minden esztendőben feljövek eggyszer ide a’ völgyből, de érzem hogy most utolszor vagyok itt. Innen egészen kilátom mint állott a’ sereg melly szabadságunkért vítt. Nézzd, emez oldalról tört reánk az ellenség. Soraiban sok ezer dárdák csillogtanak; kétszáz pánczélos vitéz is

vitézis

vala közttök; hosszú tollforgók lebegtek sisakjaikon, ’s lovaik alatt rengett a’ föld. Eggy ízben már megszakasztották vala kisded sergünket, mert mi kevés számból állottunk. Jajgatás hallatszék mindenfelől, ’s a’ meggyújtott Néfelsz’ füsti elfogá a’ völgyet, ’s búsan szívódott a’ hegyek közzé. A’ mi Vezérünk a’ hegy alatt álla; ott álla hol ama’ két fenyőt látod a’ sziklákon. Csak nehány legény állt mellette. Még most is látom mint áll ott, ’s mint szedi-öszve feldúlt kis seregét; látom mint nyújtja-ki pajzsát; úgy rezgett az mint a’ tölgy’ erdős ágai a’ zivatarban ha az egen villámok harsognak. Mindenfelől őhozzá gyűlengettek elszéllyedteink. Látod ama’ patakokat a’ szirteken? Hijába veti nekiek magát ellenekbe dőlt-fa, szirtdarab, földomladvány: keresztülcsapnak rajta, ’s messzebb haladnak, ’s öszvegyűlnek a’ völgy’ tavában. Így bántak a’ mieink. Öszvegyülekeztünk a’ Vezér mellé, ’s keresztülvágánk magunkat az ellenségi sergen; körülfogánk a’ Vezért, ’s megesküdtünk hogy vagy győzünk vagy veszünk. Az ellenség toldúlt renddel ütött reánk. Már akkor tizeneggyedikszer vertük vala vissza, ’s ismét a’ hegy alá gyülekeztünk

alágyülekeztünk

. Kisded sergünk szorosan eggyüvé csatlá magát, ’s úgy állánk-meg, mint az erős szirt áll itten hátunk megett. De már ekkor harmincz vitéz Schwitzi polgárral megszaporodva csaptunk az ellenség felé, ’s úgy omlánk reájok mint midőn valamelly darab szikla elreped, ’s nagy erővel hengereg-le az erdőn, ’s öszveront mindent valami útjában áll. Az ellenség, elijedvén dühünktől, öszvezavarodott, ’s eltaposta egymást. Így nyakaztuk őket, elébb haladánk az eltapostakon, megölteken, hogy újakat ölhessünk. Közöttök valék én is: de a’ zavarban reám rohant eggy lovas az ellenségi seregből, ’s öszveroccsantotta lábomat. Társaimnak eggyike, a’ ki épen mellettem dolgozék, megláta, felvéve vállára, ’s kivitt a’ csatából. Közel a’ csata’ helyéhez eggy vén Remete imádkozott boldogúlásunkért. Lássd gondját e legénynek, jó atya! vitézűl viselte magát. Így szóllott, ’s vissza tért a’ csatába. Megnyertük

Megnyertűk

fiam! megnyertük azt! Sokan közzűlünk úgy húllottak-el a’ rakás ellenségen, azt mondják a’ kik életben jöttek-ki, mint midőn az arató dől-el estve kévéjére mellyet egész nap vágott. Engem az öreg Barát gyógyíta: de megtartómat nem ismerhettem; nem köszönhettem-meg neki soha hogy élek. Hasztalan’ kerestem őtet, hasztalan’ tettem szent fogadásokat, hijába jártam szent búcsúkra, hogy valamelly Szent ismertessen-meg vele. Ez életben, tudom, többé meg nem látom; tudom meg nem fogom neki köszönhetni hogy éltemet megmentette.

Sírva hallá a’ gyermek az Öregnek utolsó szavait, ’s ezt mondá: Ez életben, atyám, azt neki többé meg nem köszönheted. – Álmélkodva kérdé az Öreg: Hogyan mondhatod te azt? avagy tudhatod e te ki volt legyen az én megtartóm?

Az Ifju. Azok szerént a’ mit nekem mondottál, az az én atyám volt. Sok ízben beszéllte ő előttem mint folyt-el az a’ nagy nap, ’s mindenkor ezzel rekesztette-be szavait: Ha él e vallyon az a’ társam ki olly vitézűl viselte vala magát mellettem? a’ kit kivittem vala a’ Remetéhez?

Az Öreg. Szent Isten! ’s az tenéked atyád vala?

Az Ifju. Eggy szelés vala itt a’ pofáján, (bal orczájához vivé uját midőn ezt mondotta) azt eggy dárda ejté rajta, talán még azelőtt hogy tégedet kivitt.

Az Öreg. Mikor kivitt, már vérzett pofája. Oh fiam! oh gyermekem!

Az Ifju. Még csak két éve hogy megholt; ’s én most bérért őrzöm, mert szegénységben hagyott, e’ kevés kecskéket.

’S az Öreg megölelte. Hála légyen Istennek! úgymond; így neked fizethetem-meg jóvoltát. Jer, fiam, énhozzám; hagyd itt másra a’ nyájőrzést.

’S az ifju leméne a’ völgybe az Öreg’ házához. Sok holddal ’s nagy nyájjal bírt az Öreg, ’s eggy gyönyörü leány volt örököse. Lyányom, monda az Öreg, az a’ derék ember a’ ki az én éltemet megmentette a’ veszéstől, atyja vala ennek; hozzá adnálak, ha szeretnéd. Szép vala a’ leány; szög haj folyt, göndör fürtökben, le fejér vállain, ’s szemeiből szemérmes tűz pillogott. A’ leányi szokás szerént harmad napig gondolkodott a’ leány; de már a’ harmadik hosszú vala neki. Kezet ada a’ legénynek, ’s az Öreg sírt örömében. Adjon áldást az ég reátok, gyermekeim! mondá; most, most vagyok a’ legboldogabb ember!

A’ TAVASZ.

Melly symphonie, melly mennyei gyönyör veri-el reggeli könnyü álmomat? Látlak, égből allászálló Öröm! látlak, mennyei ifju, szép Tavasz! Auróra bíborba öltözve hoz-fel keletből. A’ víg Tréfa, a’ hangos Nevetkőzés, ’s Ámor – már nevet a’ bokrokra ’s mezőkre, hol diadalmait fogja tartani; felemeli feszűlt ívét, ’s rázza a’ teli tegzet – és a’ Grátziák kísérnek öszveölelkezve, szép Tavasz! A’ reggelnek égő súgárain jösz-fel, szép sereg. Vígadva gyűlnek-eggyüvé a’ madarak a’ nap’ veres fényében, ’s zengve fogadnak-el. Erővel tolakodnak-ki bimbójikból az elei rózsák; mindenike első óhajt lenni hogy nyílt kebellel ’s édes illattal mosolyoghasson reátok. Tánczaik által hirdetnek a’ kis Zephyrek, lerepűlnek a’ bérczekről a’ völgyekre, fel és alá a’ bokrok között és az erdőben, ’s pajkosan kaczagnak a’ hol a’ szerelmes pásztor előtt elárulták a’ bokorban leskődő leányt, vagy a’ hol a’ felszökött tánczosnét pajzán lehelletekkel elpirították. Egymástól elválva repdesnek a’ bokrok köztt ’s az erdőben és susogva jelentik az alvó Nympháknak

alvóNympháknak

’s a’ barlangokba zárkozott Faunoknak érkezésteket. Botorkázva jőnek-elő a’ Szatyrek és Faunok, ’s víg hahotával ’s a’ sokcsövű síppal kiáltják-elő a’ Nymphákat. A’ patakok’ leányai ismét felnyitják medenczéjiket mellyeket télben zárva tartottanak, ’s bőven töltik a’ fercsegő vizet a’ fák’ boltozatjai alól vagy a’ bébokrosodott halmokról, le a’ zuhogó árkokra; keresztülcsapongják a’ mezőket, és sima tengerré gyűlnek a’ bokrok köztt ’s a’ sűrü ligetben, ’s gyakran ált’ölelik a’ feredő lyánykák’ tetemeit.

Jer, Tavasz! jer, Örömszerző! Te uralkodál, midőn, társaim, ingadó hajónk, ált’úszá a’ sík tengert. Nagy ezüst habok fogtak-körül bennünket; víg Zephyrek játszódtanak velek, ’s elébb ’s tovább űzték hajónk körül, ha oldalára akarának felkapaszkodni, vagy azt erősen csapkodták. Elkergették őket az árnyas partig, hol nevetéseinket vígan kettőzteté a’ játékos Echo; elbúttanak ottan az ingó nádasba, ’s ismét nekiszaladtak a’ hajónak. Akkor, Társaim, ti engemet szőlőnövésekkel Királynak koronáztatok a’ parton, ’s az Öröm és a’ Múlatság közttünk lakoztanak. Akkor is a’ Tavasz uralkodott, midőn ama’ tetős hegy’ homlokán zöld ágakból kalibát építettünk, ’s a’ fűbe heveredve ittunk, ’s egymásnak karjai köztt víg dalokat dallánk. Az erdők’ Istenségei hallgattak énekeinkre, ’s utánunk éneklették. Most a’ sziklás rejtekekben éneklik, körültánczolván a’ tele korsókat.

Siess, szép Tavasz, hints virágot pázsitunkra, ’s öltöztessd zöldbe az erdőt és a’ ligetet! Bacchusz és Szilén nevetve várnak kísérőjikkel; mert hol édesebb a’ nevetés mint a’ leveles színek alatt? Gyakorta meglátogatja őtet, a’ mindenkoron víg Bacchuszt Ámor, az erdők’ kívánatos zöldjében; meglátogatják a’ Múzák is, mert ő kedveli az éneklést. Vígan dall ollykor maga is; beszélli történeteit, ’s úgy nevet hogy a’ szőlőkoszoru, melly árnyban tartja fél arczát, fel-felreppen. Előveszi a’ tele csészét, ’s beszélli miként járt a’ távollakó Induszokig; miként verte-meg a’ fekete nemzeteket: ’s kisded korában a’ tengeri tolvajokat mint változtatá delfínekké, ’s mint növetett az árbocz és kormány mellé repkényt ’s édes bort fercsegő szőlőinakat. Ekkor felhajtja serlegét, nevet, újra hozzá fog a’ beszélléshez, ’s regéli, mint teremtette a’ rózsát. Eggy fiatal Nymphát akarék megölelni, így beszélli azt; de a’ leány lenge lépteken szaladott a’ virágok’ bimbójin, ’s ingerkedve kaczagott, látván hogy én szédelegve mégyek utána. Nem is értem volna utól, ha eggy jóltevő tövis a’ leány’ ruháját meg nem csípte volna. Örűlve futottam ekkor a’ leány után, elértem, megcsattantám szép orczáját, ’s így szóllottam: Lyányka, de ne légy hát eggyűgyü! én Bacchusz vagyok, a’ bor’ és öröm’ Istene; az örök ifju. ’S a’ leány engede kívánságomnak, ’s meghagyá csókolni magát. Én pedig jutalmúl a’ tövishez értetém pálczámat, ’s meghagyám neki, teremne olly színű virágot mint a’ pirúló leány’ orczája vala. ’S így leve a’ rózsa.

Pán megdől a’ mohpárnán, ’s támasz-karjára dőjti fenyőággal koszorús fejét. Te szerencsésebb valál, Bacchusz, ugymond, mint én valék, midőn Szyrinxet akarám elérni. Kemény sebet ejtettél te akkor énrajtam, monda Ámorhoz fordúlván, ki még mostan is gonoszúl kaczag a’ tréfán. Ő náddá változék! Búsan pillant hét csővü sípjára, ’s kantához fordúl, ’s borral űzi-el keservét. Ámor is beszélli diadalmait, hogy mint szokta megszelídíteni a’ kőszívűeket. Oh mint fogok én majd örvendezni, ha barna leány, tefelőled is diadalmi dalt éneklend!

AZ ÉJ.

Csendes éj, melly szépen lepsz te meg engemet itt a’ mohos köven! Még látám Phoebuszt, midőn ama’ hegyek megett eltűnt. Búcsúzva mosolygott vissza a’ vékony ködön keresztül melly a’ távol szőlőhegyeket, erdőket és mezőket, mint valamelly arany fátyol, bevonta. Elmentét a’ sokszínű felhők’ bíborában inneplette az egész természet; a’ madarak utolsó daljokat éneklék neki, ’s bátor fészkeket kerestek; a’ pásztor pedig hosszú árnytól kísérve sípolá, akla felé térvén, estveli kedves dalát, midőn elaludtam.

Epedő csattogásod ébresztett e fel, o Philoméla? valamelly bolyongó erdei Isten ébresztett e fel? vagy talán eggy Nympha ki meglátván itt, elijedett, ’s a’ csalétba szökött?

Oh mi szép minden a’ szelídebb szépségben! Melly csendes kénnyel szendereg körülttem a’ körny! Melly isméretlen öröm, melly kellemes szédelgés foly-végig emelgő mellyemen!

Remegve tévedez tekintetem a’ setét erdőn, megpihen azon világos helyeken hova a’ hold a’ rengő falevél’ szövevényei köztt, vagy az ingó fűszálan keresztül, súgárait lövi. Gyakran ijedtem szalad-vissza, a’ görbe törzsökök’ csaló formája ’s a’ setétben megzördűlt ágak által elrémítetvén; néha a’ tóra fut, ’s játékos habjain lebeg mellyek’ szikra gyanánt csillognak a’ fekete sík felett. Mert Lúna a’ fák’ aranyszélü levelein mégyen-el, súgár növésü őzeken, vagy csattogó-szárnyu tekervényes sárkányain.

Be édestt illatoztok ti énkörülttem, kis virágok! ’s te kivált, szemérmes viola, ki csak éjjel nyitod-meg kebledet, ’s balzamillatot terjesztesz magad körül! be édesen illatoztok ti itt a’ setétben! Szemem ugyan nem lát, de a’ gyönyör mellyet lehelléstekből szívok, ragyogó színetek’ kedvessége nélkül is elárúl. Szendergő Zephyreket rengettek ti puha öletekben, kik a’ véletek-játszásban napestig elfáradtanak. Majd ha holnap felserkennek, gyűlt harmatot lelnek magok körül a’ levelek’ tiszta csészéjiben.

De melly sipegés, melly rekedt ének jő amonnan a’ vizenyős rétek felől? Apró leveli-békák űlnek a’ csemeték’ ágain ’s altató énekeiket dallják, felváltva nehánykor azoknak durvább hangzatjaik által kik a’ szomszéd vízben úszó tőkékre másztak, vagy a’ nádas posványban hevernek, ’s zöld fejeket az ombolyból kiütvén, a’ holdra kuruttyolnak; olly kedvetelve csúnya rekegések mellett, mint mennyei zengzetében a’ fülmile.

Amott túl a’ réten halkkal emelkedik a’ bokros halom, hol a’ vastagdereku tölgyek alatt játékosan inog a’ hold’ ezüst fénye ’s a’ fekete árny. Ottan siet az omló patak. Hallom, hallom zuhogását. Mohos kövekre omol, tajtékozva siet a’ völgybe, ’s hompelygő habjaival csókdossa a’ part’ virágait.

Ott, ah! ott találtam én egykor a’ hold’ fényében a’ legszebb leányt. Végig-öntve feküdt a’ szálas fű’ virágai köztt, könnyü lepleiben, mint a’ vékony köd mellyen a’ hold általpillog. Szelíd keblében lant nyúgodott, ’s szárnyas ujai kedves hangzatokat szedtek húrjairól; szebb hangokat mint Dauliának esdeklő éneke.

Éneklett. Az egész körny inneplette éneklését. A’ fülmile megnémúlva hallgatott. Ámor a’ csalétban leskődött ívére támaszkodva örömében. Én vagyok a’ szerelmek’ Istene, én vagyok Istene a’ legédesbb örömöknek: de ehhez a’ mit mostan érzek, ehhez az édes örömhez kevés hasonlít, a’ Styxre eskem! ismért örömeim közzül. Így szólla.

Lúna meghagyá sárkányainak, hogy szárnyokat ne csattogtassák; figyelmezve dőlt ezüst szekere’ oldalára ’s sóhajtozott. Az isteni Szűz!

A’ leány immár nem énekelt. Örvendezve mondotta-el három ízben Echo a’ közel és távol üregeknek utolsó zengzeteit, ’s a’ természet még is figyelt dalára; ’s a’ fülmile még is némán hallgatott a’ leveles gallyakon. Akkor hozzá léptem. Mennyi alak! gyönyörü leányzó! mondám rebegve, ’s megszorítottam kezét, ’s sóhajtottam. Ő rezzenve süllyeszté-le szemeit, elpirúlt, mosolygott. Ellágyúlva dőltem mellé. Dadogás ’s reszkető ajakok festették előtte kibeszéllhetetlen örömemet.

Reszkető kezem könnyü-öltözetü keblében titkos játékokat kezdett; a’ másik szállongó fekete hajai alatt fejér nyakát ölelte-által.

Kezem dagadó mellyére húllott. Akkor, érzettem azt, sóhajtott a’ lyánka. Epedve vetette-le szemeit, ’s reszkető ellenzéssel vonta-el kezemet kelő mellyéről. Balgatagúl hagyám oda mellyét ’s a’ bíztató diadalt!

O lyányka, lyányka, mit érzek? Ah, tartok tőle, engemet, állhatatlant, örök rabságba ejtettél!

De Istenek, mit látok amott a’ setét mezőben! Láng lobban a’ lobbanó lánggal, kergetik egymást, eggyütt szaladnak, ’s villám gyanánt repűlnek túl az erdőn és halmokon.

halmokon-

Ti Istenek vagytok! A’ jámbor földmíves retteg előttetek, a’ kába bölcs pedig tiszteletlenűl gyúladt gőznek nevez. Jóltevő Istenek vagytok ti. Ti vezérlitek a’ megtévedt szerelmest nyugtalan kedveséhez; ti világítotok nekiek midőn bíztos rejtekeket keresnek; néha pedig eltévesztitek a’ kaján árúlókat, ’s mély dágványba buktatjátok.

De hova lettetek, repdeső Istenségek? Elvakult szemem nem lát többé semmi világot. Csak eggy bogár függ amott, mint eggy parányi lámpa, eggy fűszálon. Euterpe, te beszéld-elő nekem, mert az tudva vagyon teelőtted, honnan van az, és miért, hogy e’ kis bogár tüzet hord hátuljában? – Zeüsz eggykor, mint sokszor egyébkor, eggy szép halandó leányba szeretett, de a’ féltékeny Júno megsejté férje’ tüzét, ’s szemmel tartotta. Felgyúladott haraggal követte neki minden léptét. Eggykor a’ hold’ fénye mellett eggy sűrü erdőben lelte a’ nagy Istent, hogy bogárrá változva pajkosan mászott a’ szeretett leány’ leple’ hajtékai között. Sokáig nézte Júno eggy felhőről a’ csintalan fortélyt. Egyébkor a’ bogár csak bogárért ég: csudálatos hogy ím ez itt lyánykáért gyúladozik! Így szólla epés kaczagással. Azonban Zeüsz eggyszerre Zeüsz leve, ’s karjai közzé szorítá a’ szép leányt. A’ mi ő vala eddig, most te légy az immár! ezt kiáltá-le a’ sárga Júno, ’s a’ szép leány bogárrá változék. Az elréműlt Isten’ ölelései közzül eggy liliomszárra másza-fel az új bogár, ’s Júno a’ gyalázat’ emlékezetére az esthajnal’ fényei közzül eggyet a’ bogár’ testébe rejtett, melly azolta eltörölhetetlenül terjed az egész nemre.

Most a’ csillagokkal behintett egen parányi felhők kezdenek úszni. Szélek fénylő ezüst, ’s rólok a’ kis Szerelmek tekintgetnek alá. Harmatot csepegnek azon rózsákra mellyek holnap fejér emlők körül fognak virítani ’s a’ szőlőtöveknek életet adnak. Mert vajmi gyakorta szolgál e’ kettő a’ ravasz Isteneknek!

De íme sárgúlnak a’ felhők. Miért bújsz-el, Lúna, bús fátyolod alá? Nem nézheted talán, te Szűz! az Istenkék’ dévajkodásaikat az ezüst felhőken? Vagy talán valamelly Szatyr Endymiont kiálta reád?

Hints világot útamra, szelíd Istenné! Itt hagyom a’ ligetet, ’s ama’ halomra mégyek hol a’ csapongó patakot ifju szőlőveszők borítják árnyokba mellynek messzelátó ormán ernyőm áll, hol gerezdes szőlőveszőim magas boltokban ölelkeznek, hol a’ hűs árnyban, a’ zöld falnak dőlve, rózsás kelyhek mellett azon dalokat éneklem mellyeket Hagedorn és Gleim az örömmel és szerelem’ Isteneivel éneklettek.

Amott áll az én kedves ernyőm. Szelíd borzadás elegyedik boltjának homályába, mert azt Bacchusz vette ótalma alá.

Gyakorta hallatszik itt az éjek’ borzasztó csendében az ivók’ víg dallása ’s a’ serleg’ kocczanásai. A’ tévedt útazó megáll, felnéz, meredt szemei semmit nem látnak, megdöbben, ’s szent tisztelettel ballag tovább.

Idvezlek, homályt-öntő lugas! Mint nyúltanak-fel gerézdekkel dúzs vesszeji! melly kedves az ő leveleinek zörgése a’ hold’ szelíd fényében!

Mi az a’ mi olly lassan zsibeg leveleid között? mi ugros itt gerezdről gerezdre? Zephyrek, – ’s higyjetek a’ Múzáknak! – jövendő örömeink’ átómjai. Cselédkedő Zephyrek hozzák őket balzamlehellő szárnyaikon, lebdesnek a’ kis Szerelmekkel, eggyüvé-gyülekeznek a’ szőlőszem’ dombján, enyelgenek, ’s a’ szemek’ hézagjai között kergetik egymást. Fáradtan űlnek-le azután seregenként a’ lapos leveleken, vagy megfördenek a’ rózsák’ tavában, ’s a’ szegfűn szunnyadoznak. Oh, mint kaczagnak, midőn felébredvén, látják hogy őket valamelly szépalaku leány emlőji közzé szállította a’ szegfűvel!

Barátim, kik immost, távol éntőlem, tunya álomba sülyedtetek, oh ha most itt volnátok velem! oh ha ernyőmben lámpást láttam volna még messzéről pillogni! Ha dalotokat hallottam volna meg, mint siettem volna közzétek! mint elegyítettem volna szavamat, elrészegűlve az örömben, kerengő dalaitok közzé!

De mi ez, mi lel engem? mit hallok? Víg lárma ’s örvendő hahoták közelítenek felfelé a’ halmon. Talán Lyéusz az, tobzodó egész seregével.

De nem; oh öröm! titeket látlak, barátim; ti lépegettek felfelé. Rajta, szőlőnövést hajaimra! jertek, űljünk kerekbe. Ki kezdi a’ víg bordalt? Harsogva zengjen a’ szomszéd bokrok köztt, ’s eggy völgy adja-által a’ másiknak!

A’ barlangban alvó Faun meghallja, ’s felserken. Álmélkodva hallgatja dalunkat, felszökik, utánunk dallja, ’s tömlőt old.

Phoebusz, ha majd ama’ hegy megől arany szekerében előjő, még itt talál bennünket. Ah! így fog majd szóllani, illy boldog nem voltam miolta ismét Phoebusz vagyok. Akkor felhőt gyűjt, ’s végig-esőzi a’ napot.

A’ FŰVES.

Fekete fenyves! te, ki nyílegyenességü derekaidat sűrűn és magasan ütöd-ki setét árnyak közzül! ti terpedt agg tölgyek! ’s te folyam, a’ ki csillogó mormolással futsz-el ama’ kék hegy alatt! nem titeket foglak én most nézelleni. Most engem a’ fűves fogadjon-el; ez a’ csudálást-édemlő világ kicsinyben, véghetetlenül külömböző szépségeivel. Véghetetlen nemü termések! millió külömbségü lakosok! íme némellyike a’ fű’ labyrinthjeiben csúsz és mász; véghetetlenül külömböznek formájokra ’s tetemekre; és még is mindenike itt leli élelmét, itt lakását; polgártársok; jó mindenike a’ maga nemében és tökéletes! Melly lassu hömpelygéssel suhansz-el, te kis forrás, a’ kékliliom és vízi-rózsa’ szálai köztt! Kis gyűrűket kötsz száraik körül, ’s meggörbíted őket. Virágokkal egyveleg áll két partodon a’ kövér fű, leeresztik fejeiket, ’s tiszta folyamatod hűs boltjaik alatt fut-el, ’s sokféle színekkel ragyog. Keresztül-nézek e’ kis berkén a’ meghajtott fűnek; oh mint ragyog a’ számtalan színü zöld a’ nap’ súgáraiban! Mozgó árnyat vet eggyike a’ másikra; felnyúlt vékony szálak ütik-ki magokat a’ pulya fűből, ’s csipkézett ágaikkal kérkednek, vagy magasra emelik ingó virágaikat. De te, kék viola, képe a’ való bölcsnek! te alant állasz a’ fűben, és onnan öntöd élesztő illatodat; nem úgy mint a’ szagtalan virágok mellyek a’ fű felett elnyúlnak ’s bután kérkednek. Repdeső bogarak kergetik egymást a’ fű’ szálai kösztt hamar elveszti őket szemem az árny’ zöld homályában; ismét a’ verőfényre gyűlnek, seregesen repülnek-fel, ’s vígan tánczolnak a’ nap’ melegén.

Melly szép virág hintál amott a’ patak megett! mint ragyog égő színe! De nem; kedves csalódás! eggy lepe repűl-fel az ingó fűszálról. Veres szárnyan dong-el eggy fekete pánczélú bogár mellettem, ’s amoda űl, talán párja mellé, a’ mályvarózsára. Csendesedjél-el zörgő patak; ne susogjatok a’ levelekkel, enyelgő Zephyrek. Csalódom e, vagy valóan hallom lassú énekeiteket? Igen is, énekelnek; de fülünk tompa érteni lassu zengzeteiket, valamint szemünk az, vékony tetemeik’ vizsgálására. Melly kedves zsibongás ez körülttem? mitől mozganak a’ virágok? Eggy sereg méh szállotta-meg őket; vígan repűlnek-ki távol lakhelyeikből, ’s a’ kerten és réteken szélednek-el. Válongatva szedik sárga zsákmányaikat, ’s visszamennek köztársaságokat gazdagítani; egyenlő szorgalommal dolgozik mindenike; nincs közttök henye tag; zsibegve szállják-meg a’ virágokat, ’s kutatva dugják szőrös fejeiket a’ virágkelyhekbe, vagy nagy fáradsággal befúrják magokat a’ még ki nem nyílt rózsába; a’ rózsa beszívja magát ’s elzárja a’ kis tolvajt ki kincsét, mellyet talán még csak holnap nyitott volna fel a’ kelő napnak ’s reszkető harmatcseppnek, előre meglopja.

Amott a’ pézmára űl eggy lepe, ’s elterpeszti hímes szárnyát. Bíborszín pettyek vannak tiszta ezüstjén, ’s arany prémje zölddé változik-el szárnyának szélein. Így űl ő czifrán, ’s csínosgatja fejének ezüst csombókját. Szép lepe, nyomd-le a’ virágot a’ patakhoz, ’s csudáld szépségedet. Úgy hasonlítani fogsz Belindéhez ki feledi tűkre előtt hogy neki többnek illene lenni mint lepének. Köntöse nincs olly szép mint a’ tiéd; de szint úgy nem elmélkedik mint te!

Melly pajkosságot követtek-el, kis Zephyrek? Egymást-űzve hömpelygenek a’ fűvön. Mint a’ lassu szél a’ tó’ csendes habjait, úgy keverik-öszve a’ suhogó fűvet. Tarka lakosaik felreppennek alólok, ’s lenéznek eldúlt hajlékaikra. Mostan ismét elcsendesedtek a’ pajkoskodók, ’s a’ virágok és a’ zöld fű újonnan magokra csalják őket.

De oh, miért nem rejtezhetem-el mostan! Fedezzetek-el, kis virágok! Imhol jő az ifju Lizidór, arannyal tűzött ruhában; sietve mégy-el a’ természet mellett a’ paraszt fűven, ’s eggy olasz Rondót czinczog. Hijába mosolyog őreá a’ természet. Megvénűlt Szép az Lizidór előtt. A’ szép Wilhelminéhez siet, kinél a’ nagy-világ játékra gyűl-eggyüvé. Ott jobban fogja gazdag új öltözete a’ szemet múlatni mint a’ piros esthajnal. Mint kaczag majd felettem ha megsejt hogy én, távol a’ csillogó nagy-világtól, a’ fűben fetrengek, a’ bogarak között! De engedjen-meg kábaságomnak a’ Mélt. Úr hogy gazdag ruháját és e’ tánczpalotákban tanult módos síklásait nem csudálom; ím’ e’ fűszálan eggy bogár mász; szárnya

szánya

zöld arany, ’s gyönyörűen játsza a’ szívárvány’ színeit; engedjen-meg a’ természetnek, a’ ki eggy nyomorúlt bogárnak sokkal pompásbb ruhát ada mint a’ Mélt. Úrnak a’ legkényesbb mesterség adhat.

Oh, melly szép vagy te, természet! melly

mellg

igen szép vagy te, még leggondatlanabb míveidben is. Ismeretlen az előtt a’ legtisztább gyönyörködés a’ ki tunya érzéketlenséggel mégyen-el a’ te szépségeid mellett; a’ kinek zabolátlan indúlatok ’s ál örömek által elvetemített lelke ezeket el nem fogadhatja. Boldog a’ kinek semmi pironságot nem rettegő szíve ezeket érzi. A’ hol mások bután mennek-el, ott ez körül ezer gyönyörűség mosolyog. A’ Természet az ő kedvéért szépíti magát; érzékei újabb forrásaira akadnak az örömnek minden ösvényein a’ hol mégyen, minden árnyban a’ hol múlat. Tiszta ’s szelídebb gyönyörködést tölt őneki minden forrás, illatoz őneki minden virág, zeng és suhog neki minden csalét. Nem ízetleníti-el semmi csömör szüntelen’ új gyönyörűségeit mellyeket a’ természet szépségei határtalan külömbséggel

külömbséggél

nyújtanak; szépek azok ’s végtelenűl külömbözök legkisebb munkájiban is, ’s mindenik hasznos végre való, ’s minden tekintetben jó és szép. Boldog, oh boldog, a’ ki e’ fogyhatatlan kútfőből meríti ártatlan gyönyörködéseit. Az ő elméje vídám mint a’ legszebb tavaszi nap; indúlatjai tiszták, csendesek, mint azok a’ Zephyrek kik illatokat-lehellve lengenek körültte.

AZ ÉN ÓHAJTÁSOM.

Ha remélhetném hogy eggyetlen óhajtásomat teljesűlve látom-meg – az én egyéb óhajtásaim csak álmok, felserkenek, ’s már nem tudom hogy álmodtam; hanemha másnak óhajtok valamit javáért – ha ezt lehetne remélnem: oh, úgy nem óhajtanék bővölködést, sem azt nem hogy atyámfijain uralkodjak, ’s nevemet távol nemzetek említgessék. Tölthetném-el bár csendesen és elfelejtve, eggy magányos szögben napjaimat! távol a’ város’ lármájától, hol az Igaznak kikerülhetetlen kelepczék vannak vetve, hol a’ szokás és példák ezer esztelenséget nemesítenek! eggy alacsony kalibában, eggy pompátlan kertben, elrejtve a’ híresedés ’s irígy szemek elől!

Agg diófák’ boltozatjai alatt állana magányos házam, ’s ablakai előtt lenge szellők, hűs árny ’s boldogító nyúgalom lakoznék. Békés ajtaja előtt eggy kis udvart fognék-fel, ’s kútam’ vize szőlőernyőm alatt szaladna-el ’s eggy kis tóba gyűlne. Ott feredne ruczám sárga fijaival; oda repülnének a’ szelíd galambok házam’ fedeléről, ’s ragyogó-nyakokkal kevélykedve sétálnának a’ zöld gyepen; míg másfelől az uralkodáshoz szokott kakas kotyogó tyúkjait vezetgetné udvaromon. Eggyszerre repülnének ők az én ismeretes szavamra ablakomhoz, ’s csapodár nyüzsögéssel kérnének eledelt hű gazdájoktól.

A’ madarak félelem nélkül lakoznának hajlékom körül a’ harasztos ágak között. Bátor szabadságok nem ismerne háborítást, ’s nyájas szomszédsággal pipegnének egymáshoz eggyik ágról másik ágra. Kis udvaromnak eggyik szögében méheim’ gyékény köpűji állanának, mert én gyönyörködve nézellem az ő munkásságokat. Örömest lakoznának ők énnálam, ha való a’ mit a’ mezei gazda mond, hogy csak ott szeretnek szállást tartani a’ hol csend és nyúgodalom intézik a’ gazdaságot. Házam megett tágas kertem volna mellyben az eggyűgyü mesterség engedelmes segédére kelne a’ természet’ kényes phantaziájinak: de nem támadna ellene, csemetéjit groteszk alakokra nyirbálni. Mogyorócsalét venné körül sövény gyanánt, ’s végében eggy vad szőlőernyő állana. Oda rejtezném-el gyakorta a’ napnak súgárai elől; onnan nézném az elsűlt-képü kertészt hogy tábláimat miként ássa ízletes veteménynek. Néha, munkára ingereltetvén szorgalma által, ki is venném kezéből az ásót, ’s magam is dologhoz fognék, míg ő félrefordulva mosolyganá kevés erőmet. Vagy a’ felbontakozott csemetéket kötném újra karójikhoz; ’s eggyütt tisztongatnánk a’ rózsabokrot ’s az elszórt szegfűk’ és liliom’ töveit.

Túl kertemen eggy tisztavizü csergeteg szaladná-végig kövér fűvet termő rétemet. Onnan gyümlcsösembe folyna oltványaim’ törzsökei közzé mellyeket gondos kezem fogna mívelni. Itt eggy tónak gyűjteném-öszve vizeit; a’ tó’ közepén pedig eggy szigetet hányatnék, ’s a’ szigeten eggy ernyőt hagynék boltra nevekedni. Ha ezeken felül még eggy szőlődomb emelkednék, a’ róna környnek fordúlva homlokkal; ’s nehány hold szántásom

holdszántásom

, görbedt főkkel, volna e okom a’ leggazdagabb Uralkodó’ éltét irígyleni?

De messze, messze légyen szegény hajlékom Doránt Úrnak nyári kastélyától! Mindég tele van az vendégekkel, nehogy boldogtalan ura a’ maga társaságában maradjon. Nála bizonyosan meg lehet tudni ha a’ Franczok kezdenek e hadat? ’s mit fogna tenni Mopsz ha Angol király volna? Tölt palaczkok mellett veszik idézet alá a’ tudományokat ’s boldog honnom’ igazgatása’ fogyatkozásait, ’s pirulni elszokott szemtelenség lebeg az üres homokokon. Távol legyen magányos lakozásom Orgontól! Az ő pinczéjébe messze földről szivárog a’ bor. A’ természet neki csak azért szép, mert ízletes falatokat nevel; az ő számára repdesteti őket a’ légben, az ő számára bújkáltatja az erdők’ sűrűjiben, az ő számára hagyja a’ vizekben úszni. Eljött a’ városból hogy szabad futást engedhessen bolondoskodásainak. Mennyi nyügöt nem szenved az ember abba’ az átkozott városba’! Ott legkisebb mozdúlásomat is látja az ostoba szomszéd. Boldogtalan! soha ne történjen-meg rajtad az a’ szerencsétlenség hogy csak eggy nap’ is magadban maradj. Mit csinálnál únalmodban? Lelked borzasztó tekintetet vetne önn-magára. De ne tarts ettől íme tajtékkal elborított lovak hozzák érdemes barátidat; káromkodva szállna-le az ártatlan állatról; lármás oktalanság, vad öröm ’s zabolátlan feslettség kísérik asztalodhoz, ’s végre részeg szédelgés vet véget az undok scénnek. Tetőled még messzebb, szikkadt Harpáx! kinek éh ebek őrzik küszöbeit, ’s kikapkodják a’ szitkokkal elűzött szegények’ kezeiből a’ sírással áztatott kenyeret. Nyomorgatott adósod neked a’ szegény földmíves messze földre. Ritkán sodródik füst széllyelomlott tűzhelyedről, ’s illő is hogy koplalj, midőn gazdagságodat szenvedő szegényeken csikartad.

De hova repűl elhevülésem! Térjetek-vissza, kedves képek, térjetek-vissza ’s derítsétek fel elmémet! Vezérljetek oda, hol alacsony kalibám áll. A’ jámbor földmíves legyen az én szomszédom füstös vityillójával. Szíves segéd ’s barátságos tanács tesz minket jó szomszédokká; mert mi lehet édesebb mint azt látni hogy szerettetünk? mi lehet vídítóbb mint annak a’ kivel jól tettünk, hálás köszöntése?

Midőn azt, a’ ki városban lakik, fület-öklendő zaj veri-fel álmából, midőn előle a’ kelő nap’ súgárait elfogja a’ szomszéd fal, ’s tömlöczre vert tekintetei nem láthatják a’ hajnal’ bíborszinét, engem akkor a’ reggeli fuvallatok ’s a’ víg madarak’ csevegése ébresztenének-fel. Üresen hagynám ágyamat, ’s elébe futnék a’ feljövő napnak a’ hímes rétekre ’s a’ szomszéd halmokra, ’s bérczeiken énekleném örvendezésemet. Mert mi tölt több örömet szívünkbe mint a’ szép természet, midőn rendes rendetlenséggel öszvezavarja véghetetlenül külömböző szépségeit? Vakmerő ember, hogyan mered te a’ természetet messzünnen keresett hímezések által szépíteni? Építs labyrinthet zöld falakból ’s ásasd kimért messzes égre hegyesre ollózott ternyőidet; útaid légyenek rostált föveny, hogy lábodat ne gátlja: én részemről a’ természetes rétet kedvelem ’s a’ gazos ligetet. Az ő külömbségeiket ’s öszveelegyűléseket a’ harmoniának titkosbb törvényei szerént rendelte-el a’ természet, ’s lelkeink azt édesbb gyönyörködéssel érezik.

A’ soha meg nem járt hegyekre is elmennék, a’ fűvek’ labyrinthjeibe, a’ csermelyék’ útat-vesztő szélein. Itt egy setét árny csalna szendergésre, amott eggy omló hegypatak, távol minden emberi nyomtól. Oh, mi igen kedves az, midőn távol minden zajtól, fülünk nem hall egyebet eggy édesen-hömpelygő víz’ susogásánál! vagy a’ méh’ dongását ’s a’ megszaladott gyék’ zördültét. Vagy mikor a’ fák’ zöld gallyai alatt fekvén, az árny és a’ napsúgár mellyemen játszik, ’s nyugalmamat semmi nem szakasztja félbe mint a’ lassú szellő melly a’ poétai levelet ellehelli ölemről; vagy a’ kis szöcske, midőn tévedt ugrással reá űl, magát körülnézi ’s róla hirtelen’ elpattan.

Gyakorta egész éjfélig járnék a’ hold’ szelíd fényében, mély vizsgálatokba merűlve a’ világ’ alkotmánya felől, míg felettem számlálhatatlan napok’ és világok ragyognának.

A’ szántókat is meglátogatnám, midőn barázdát-vető ekéjek mellett dallanak, ’s az aratók’ víg rendeit, midőn munkára-ébresztő énekeiket éneklik, ’s hallgatnám víg meséléseket ’s eleven tréfájikat. Ha pedig az ősz előjön, ’s betarkítja a’ fákat, a’ szüretelők közzé mennék, a’ vígan-zengő szőlőhegyekre. Ottan nézném a’ lyánykák’ és legények’ nevetéseket midőn a’ megrakott tőről a’ fürtöket tépdesik. Ha meg van szedve az ősz’ gazdagsága, víg kurjongatások köztt térnek a’ pajta felé, honnan a’ sajtó’ nyikorgása messzére elhallik. Készen várja őket a’ vacsora; hozzá űlnek, ’s el vagyon űzve az első éhség, ’s ezt most a’ szilaj öröm ’s a’ víg kaczagás követi. A’ gazda újra megtölteti kantájokat, ’s unszolja a’ vígadásra. Akkor elkezdi beszélleni Gyurka, hogy ő messze földre járt, szinte a’ Svábokig; s’ hogy ott olly nagy házakat is látott eggy városban mint nálok a’ templom, s eggy üvegből-csinált hintót, hat lóval mellynek csak az eggyike is többet érhetett mint mind a’ négye a’ Molnárnak; ’s hogy ott minden zöld kalapba’ jár. Soká beszélli ezeket, ’s Jankó, könyökére támaszkodva, egészen elfelejtette volna hogy mellette űl Erzsók, ha jót nem koppantott volna orczáján. Most már Péter fog hozzá, ’s beszélli hogy az ő szomszédját messze, messze elkergette eggy lidércz, hogy rá űlt a’ süvegére, ’s lecsapott volna az eszterhára, de elkáromkodta magát. De immár kimennek, ’s addig ropják a’ tánczot a’ hold’ szép fényénél míg a’ késő éjfél álomra nem szóllítja.

Ha pedig az őszi-esők, a’ tél’ hidege, vagy a’ rekkenő meleg, eltiltanának a’ kimeneteltől, kis kamarámba zárkoznám, ’s a’ legnemesbb társaság múlattatna; a’ díszei a’ magok’ századjoknak! azon nagy lelkek kik bölcseségeket oktató könyvekbe öntötték. Tiszteletes társaság! ők az ő lelkeik’ méltóságaig emelik a’ mieinket! Ez az idegen nemzetek’ szokásaikkal ismértetne meg, ’s a’ természetnek csuda míveivel a’ távol tartományokban; emez a’ természet’ titkait fedné-fel előttem, ’s rejtek műhelyébe vezetne; az előmbe egész nemzetek’ állapotját terjesztené, ’s történeteit beszéllené-el, dicsőséget és gyalázatját az emberi nemnek; amaz lelkünk’ eredeti méltóságát ’s tiszteit tenné elébe vizsgálataimnak, és a’ gyönyörűséggel teljes rényt. Körülttem a’ Régiség’ Bölcsei és Poetáji állanának. Az ő útjok az egyenes út a’ való Szép felé: de kevesen vannak a’ kik azt válasszák; gyáva fejek szédeleg, ’s ezrenként térnek az ál arany’ és illatlan virágok’ útjára. Megnevezzem e a’ nehanyat? Te alkotó Klopstock! és te Bodmer, a’ ki Breitinger-rel eggyütt kinyújtád a’ Critica’ szövétnekét, ellenébe azon ál világoknak mellyek posványra ’s kopár pusztaságra csalogatnak. És te, o Wieland! Gyakran meglátogatja a’ te Múzád az ő érttebb-koru testvérét a’ komoly Philosophiát, ’s rejtett tárgyakat hord-elő legtitkosbb sekrestyéjéből, ’s Grátziákká képzi. Sokszor fognak engem szent örömre ragadozni a’ ti dalaitok, ti kedvesek! És te is, o te is, festegető Kleist! Kedves énnekem a’ te dalod mint a’ vídám naphanyatlás; elcsendesedik szívem midőn hallom, mint ez a’ szép körny a’ hold’ csendes fényében. ’S te o Gleim! ha víg érzeményeit dallod szíveinknek ’s az ártatlan enyelgést. De megnevezzelek e benneteket, ti kevesek? Nem ismerni neveiteket gyalázat; késő unokáink is tisztelettel fogják azt említeni.

Magam is gyakorta leírnám a’ dalokat mellyek sétálásaim közben elhevült képzeletemben támadtanak; a’ setét berkek’ árnyai között, vagy az omló víz körül, ’s a’ szőlőernyőben a’ hold’ lassu fénye mellett. Vagy rézmetszetekben nézellném, mint követték a’ nagy Mesterek a’ természetet; ’s ollykor magam is ecsethez nyúlnék, ’s ennek szép scénjeit a’ kifeszült vászonra tenném-által.

Gyakran ajtókopogás hagyatná félbe munkámat. Melly nagy volna örömem ha megnyíltával barátom repülne karjaim közzé! Néha midőn kinnjárásom után magányos hajlékom fele közelítenék, majd eggyenként, majd csoportosan látnám őket felém jődögélni. Akkor eggyütt járnánk-be házam’ legkiesebb környeit, változtatott beszéllgetésben, most kifakadt örömmel, majd csendesebben; ’s így múlna-el boldog enyelgések köztt időnk. Étkeimnek mellyeket kertem nyújtanak, tóm, ’s majorom, az éheség adná-meg ízét. Az asztalt haza-tértünkkor a’ szőlőernyőben lelnénk, vagy a’ nyaralóban, megterítve. Ott múlatnánk néha még a’ holdvilágban ís, mérséklett poharak mellett; nevetnénk, víg dalokat dallanánk, hanemha a’ fülmile’ keserveí merítenének édes andalgásra.

De meddig, meddig álmodozom? Ah, rég olta kerget már téged az én phantaziám, csalfa álom! hiu kívánság! Nem fogom én soha látni beteljesűlésed’! Szívünk soha sem elégli-meg állapotunkat. Idegen ’s tőlünk távol fekvő tájakra vannak intézve szemeink: de labyrinthek zárják-el útjait; sóhajtásokra fakadunk, ’s felejtjük látni a’ jót melly mindenikünknek útján el van hintve. A’ mi igaz boldogságunk a’ rény. Az bölcs és boldog, a’ ki víg kedvvel tölti-be a’ helyet melly neki a’ nagy Építőmester által, a’ ki az Egésznek plánját rajzolá, kimutattatott. Úgy van, mennyei Rény, te, és csak te vagy a’ mi boldogságunk! te örömet ’s józan elégedést öntesz, akármelly helyben legyünk, napjainkra. Oh, kit kelljen nekem irígylenem, ha a’ te vezérleted alatt futhatom-meg pályámat? Örömmel halok-meg úgy, azok által siratva kik engemet teéretted szerettek; általatok siratva, barátim! Oh ha majd elmentek sírom’ halma mellett, szorítsátok-meg kezeiteket, öleljétek-meg egymást. Itt nyugszik az ő hamva! szólljatok így: szíve tiszta volt és egyenes, ’s törekedéseit immár örök boldogsággal jutalmazza az Isten. Nem sokára itt fognak nyúgodni a’ mi tetemeink is, ’s eggyütt isszuk vele az örök boldogságot. Te pedig szeretett barátném, majd ha elballagsz sírom mellett, majd ha az ingó gyöngyvirág halmom felé fog inteni, oh, szálljon eggy hű köny akkor szemeidbe. ’S ha meg van engedve a’ boldogúltaknak hogy eggykor lakott tájaikat, ’s azon csendes árnyakat hol lelkeiknek méltosága felől elmélkedtek, megjárhassák, ’s hátrahagyott kedveseikhez közelíthessenek: oh úgy az én lelkem gyakorta fog lebegni körültted. Gyakorta, ha majd szívedet a’ kesergő hűség édes síránkozásra olvasztandja, ha majd elhúnyt boldog óráidat háládatosan említended, eggy gyenge fuvallat fog érni hév orczádhoz. Szent borzadás hassa-meg akkor lelkedet!

ugrás a szövegforráshoz

EVANDER és ALCIMNA.
PÁSZTORI-JÁTÉK.

Személyek.

Pyrrhusz, Krisszai Fejedelem, atyja Evandernek.
Alcimna, Chloénak gyámleánya.
Evander, Lámonnak gyámfija.
Arátesz, barátja Pyrrhusznak, Alcimnának atyja.
Lámon, pásztor.
Chloe, pásztorasszony.
Mílon, pásztor.
A’ Pyrrhusz’ Testőrjeinek Kapitánya.
Két Udvarnok.
Eggy Tudós.
Két asszonyi-cseléd.

ELSŐ FELVONÁS.

ELSŐ JELENÉS.

Magány, körülvéve fákkal és bokrokkal.
Lámon. Chloe.
Chloe.

Honnan illy elmerülve, szomszéd? Való hogy nekünk mezei lakosoknak mindég van mit csinálunk, min gondoskodnunk, ha úgy akarunk látni nyájunkhoz

nyájunhoz

, ’s kevés földeinket úgy mívelni a’ mint illik.

Lámon. Úgy szóllasz mint eszes és gondos házi-asszony; meg sem sejtjük hogy jőnek ’s mennek midőn őket munkában töltjük. Én eggy szent foglalatosságtól térek-vissza; öt fiatal fának zsengéjit mutattam-be Pánnak, mellyeket emlékezetül azon nap’ ültettem volt a’ midőn Evander, az én gyámfiam, nekem általadattaték. Most tizennyolcz évüek, ’s olly szépen virítanak hogy lehetetlen egyebet hinnem mint hogy Isteneink szerencsés kimenetelt akarnak ígérni nekünk általok.

Chloe. Te kegyes ember vagy, ’s azért vagy kedvekben nekik; soha nem feledkeznek-el ők azokról a’ kik hívek őerántok; de kivált azoknak illik őket tisztelni a’ kik valamelly nagy történetet várnak. Végre is mi lesz abból a’ mi mireánk itten vár? mert hiszen e’ magányban bíztosan szóllhatunk. körültekint. Mit érek én Alcimnából, az én gyámleányomból? ha tudnillik elélek addig míg sorsa elváland. Most van épen tizenhat éve hogy gondjaimra bízattatott. Viseld híven gondját; az neked eggykor szerencsédet fogja csinálni; ’s zárd-el kebledben a’ titkot. Ezt mondta nekem a’ ki őtet kezeim közzé letette.

Lámon. Isteneink bizonyosan valami nagyot készülnek tenni ővelek. Evander a’ legszebb ifja az egész tájnak messze földre; olly szép ő mint a’ márványszobor melly a’ Delphi templomban áll; ’s értelemben ’s tapasztalásban az öregekkel bízvást öszvemérkezhetik. Bátorságban, erőben eggy második Herculesz; belé merne fogni az oroszlánba is, ’s ki mulja-felül a’ küzdésben, futásban ’s mind azon gyakorlatokban mellyek erőt ’s gyorsaságot kívánnak? Az ő dalai a’ legszebbek, ’s azt lehetni mondani hogy neki azokat Apoll álmában sugallja.

Chloe. Épen így mulja-felül minden leányinkat Alcimna; olly szép ő mint a’ Cháriszok, ’s mind bírja azon bájt mellyet leányban keresünk; ollyan ő ezeknek seregekben mint a’ rózsa a’ mező’ közönséges virágai köztt.

Lámon. Az ő szerelmek nékem épen olly sok gondot ad mint a’ hogyan annak örvendek. El akarnám hitetni magamat hogy az Istenek akarják hogy szeressék egymást. Azonban ki tudja mit végeztenek felőlök? Sorsaikat meghatározni nem áll hatalmunkban, mert ők nekünk nem tulajdonaink, ’s könnyen megtörténhet hogy kevés idő alatt tőlünk visszakívánandják. Hogy őket Hymen eggyesítse, azt mi meg nem engedhetjük; függőben kell tartanunk reményeiket.

Chloe. Cselekedjük azt, Lámon. Én úgy hiszem hogy már közel az idő melly e’ titkot felfedje, ’s véget vessen a’ bizonytalanságnak mellyben miattok élünk.

Lámon. Bízzunk mindent az Istenekre; ők tudják mi nekik hasznos. És még is kénytelen vagyok kimondani hogy vígasztalhatatlan volnék ha reményemet csalatkozva kellene látnom; ők méltók hogy egymásnak birtokában szerencsések legyenek. Evander engem naponként kínoz esdekléseivel mellyeket teljesítenem nem szabad. Nem örömest hazudok, ’s mit mondjak neki midőn ellenkezésemnek okát tudakolja? Hazudnunk kell; bocsássák-meg az Istenek, mert látják hogy szívünk vétlen. Mondjuk azt nekik, én Evandernek, te Alcimnának, hogy azon eggy éjjel te és én el vagyunk tőle tiltva álmunkban.

Chloe. Szerencsés gondolat! Légyen az nekik jó órában mondva. Ha hazudnunk kell, ártatlanabban nem hazudhatunk. Külömben nem fognánk megmenekedhetni gyötrő panaszaiktól. De mégyek; kertem vár; ’s íme látom fiadat; e’ bokrok megett el fogom kerülhetni pillanatását.

Lámon. Én is megyek. Ha meglátna, ismét el fogna kéréseivel ’s kesergéseivel kínzani.

MÁSODIK JELENÉS.

Evander. későbben Alcimna.
Evander.

Hasztalan keresem mindenhol; itt sincsen, a’ vízomlás mellett sem volt, sem a’ mogyorósban. De talán majd eljő ide. Munkás anyja fogta tovább tartóztatni. Körültekingetve. Nem mondtam? Atyám mindég elfordúl valamikor közelíteni lát; fél hogy újabban terhére leszek kéréseimmel. Nem értem mit akar velem. Mint lehetne az neki ellenére hogy én az egész táj’ legjobb legszebb leányát szeretem? mert hiszen mindenek, ’s maga ő is Alcimnának adja az elsőséget minden lyánykáink felett. Ez az érthetetlen ellenkezés elszomorít, nagyon elszomorít. – Alcimna még sincs. – Az alatt míg eljő, ím e’ simakérgü bikkre metszem-fel nevét. táskájából előveszi a’ kést. Viseld az ő nevét, szép fa, és az enyémet, ’s nőjj magasra osztán. Ne sértsen soha szekercze. Ez a’ fa a’ szerelemnek szent, ezt fogja mondani a’ ki meglátja. Azonban míg a’ nevet metszi, Alcimna lopva mellé vonakodik ’s mind a’ két szemét befogja.

Alcimna. Találd, ki vagyok?

Evander. O Alcimna! o kedves!

Alcimna. változtatott szózattal. Nem Alcimna. Más valaki. Csalatkozol.

Evander. Nem csalatkozom. Hol múlattál illy sokáig, Alcimna?

Alcimna. Ha nem csalatkozol, csókolj-meg. elveszi kezét szemeiről, ’s csókolják egymást.

Alcimna. Oh, csak utánam ne jőne! Engem Mílon tartóztatott, a’ gödölyész. Mint van ellenemre szerelme!

Evander. Istenek! imhol van.

HARMADIK JELENÉS.

Mílon. Evander. Alcimna.

Mílon. Képzelém, Alcimna, hogy Evandert itt fogod lelni. Evander mindenhol nyertes, a’ küzdésben, a’ pályában, az énekben, a’ lyánykáknál. Evander, te már sok szép bárányt nyertél.

Alcimna. De hiszen ezt régen tudjuk.

Mílon. Nevetnem kell az eggyűgyü Battuszt hogy veled amott az agg tölgynél –

Alcimna. Azon rég olta megszűntünk nevetni. De – mondd-el, mit akarsz itt?

Mílon. Oh ne légy kemény! Eggy szép pillantatod –

Alcimna. csintalan megvetéssel. Imhol, ’s most menj.

Mílon. Illy kevély tekintetet nekem? Ne légy kegyetlen erántam. Hadd mondom-el dalomat mellyet e’ reggel –

Alcimna. De ha nincs kedvem hallani?

Mílon. Úgy akaratod ellen is eldallom.

Alcimna. Én pedig zárva tartom füleimet.

Mílon. Evander, én megengedem hogy te sokat tudsz, de a’ sípban ugyan felül nem mulsz engemet. Nézzd, imhol van eggy, ez itt; csak tegnap-előtt metszettem; igen szép hangokat ad. Két gödölyét nyertem már vele, ’s tégedet is meggyőzlek; csak halld.

Evander. Elhiszem, valamíg nem hallom.

Mílon. Oh, én a’ legjobb kecskémet teszem-fel reá.

Alcimna. Én pedig egész nyájamat arra hogy te vagy a’ legalkalmatlanabb ember az egész vidéken. Soha sem fogsz e valaha már elhallgatni? Ollyan vagy mint a’ tüske’ ága melly az elmenőkbe tapad, ’s vontatja magát.

Mílon. Oh, látom, ti ketten szeretnétek maradni.

Evander. Azt későcske sejted.

Mílon. Úgy megyek. Megyen, ’s visszafordúl. Feledtem valamit; eggy rendest kell nektek beszéllenem: Tegnap, a’ nap már a’ tengerbe szállott, ott jártam a’ víz’ szélén, ’s –

Alcimna. Vége van?

Mílon. Vége, minekelőtte elkezdettem? – Igen, a’ mint a’ víz’ szélén járék, megláttam Asphaliont, a’ halászt; épen felaggatá hálóját; ő beszéllé hogy nap’ lemente’ táján öt nagy hajót látott a’ nagy tengeren, ’s úgy hiszi hogy azok itt kötnek-ki mi szélünkön. Csak még azok –

Alcimna. De, kérlek – kössenek-ki ha kedvek tartja! – te mindég feleded hogy menni akarsz.

Mílon. Tehát maradjatok magatokban. el.

NEGYEDIK JELENÉS.

Evander. Alcimna.
Alcimna.

Ha elment e valóan, a’ beszédes? Utána tekint. Elment; de ha a’ bokrok megett hallgatóznék is mi tilt engem, te Kedves, mondanom hogy a’ szerént vágytam hozzád, ’s még inkább vágytam, mint a’ kis czíz vágy vissza fészkéhez midőn azt valamelly hamis gyermek elfogta. Hasztalanok az ő édesgetései, a’ szegény fogoly szomorúan űl a’ búgban, ’s lesi mint szökhessen-meg; kívánkozva, de nem inkább kívánkozva fut ő kisdedeihez mint én most hozzád midőn Mílon elfogott ’s tőle kiszabadultam.

Evander. Oh én kedvesem! mi szerencsés vagyok én az által hogy te engem szeretsz! A’ mint ide jöttem eggy rózsatövön megláttam e’ szép két rózsát; nézzd mint nevekedtek eggyike a’ másika mellett eggy száran. Eggyesülve öntik kedves illatjaikat, ’s eggyesülve hervadnak-el. Ültessd kebledhez szerelmünknek e’ szép képet, te kedves.

Alcimna. Oda ültetem őket, én szerelmesem. Lássd, mi szépen állanak egymás mellett. Így virítánk mi fel egymás mellett.

Evander. Igy fogjuk egymás mellett tölteni minden óráinkat; édesek lesznek azok mint itt e’ rózsák’ illatja.

Alcimna. ’S így fogunk eggyszer elalélni mint itt e’ rózsák. De mondd-el csak nekem, sokáig várál e reám?

Evander. Nem sokáig; de nekem mindég sokáig van mikor téged nem látlak.

Alcimna. Igen nagyon megijedtem midőn ide jővén ama’ bikkesben meglátom Mílont. Az út’ közepén állott. Itt, ugymond, mínden lyánynak eggy csókot kell nekem adnia. De eressz hát! mondám neheztelve. De ő engem nem akara ereszteni. Lássd, lássd, mondám kié az a’ szép ünő melly amott a’ posványban gázol; az bizonyosan eltévedt a’ többitől; ’s a’ mint ő oda tekintett, én elcsúsztam megette, ’s már messze voltam mikor csalárdságomat megsejté, ’s az alkalmatlan így jöve utánam. De miért állasz így elmerülve?

Evander. Én e?

Alcimna. Te, te. Úgy nézesz-ki mintha valamit kellene mondanod a’ mit mondani átallanál. Ne ejtsd gondba!

Evander. Nem tudom ha mondjam e.

Alcimna. Még nyugtalanabbá tészesz. Szóllj.

Evander. Nem tudom mit ítéljek az atyám’ bánásáról, ki szerelmünket nem gátolja, nem ellenzi ugyan, de öszvekelésünket mindég hátrálja. Kerülni látszik minden alkalmat a’ hol vele négy szem köztt szóllhatnék, ’s valamikor kérem hogy boldogságunkban eggyezzék-meg, öszvezavarodik, ’s akadozva felel kérésemre.

Alcimna. Különös dolog; épen így bán az én jó anyám is.

Evander. Ma azon öt fa’ zsengéjit mutatá-be áldozatúl az Isteneknek mellyeket akkor ültete midőn az első tavaszt értem volt. Történetből jutottam vala oda a’ hol áldozott, ’s hogy meg ne háborítsam áhítatosságát, veszteg állék a’ bokrok köztt, ’s könyörgését értettem. Jóltevő Istenségek, ugymonda, halljátok-meg könyörgésemet, ’s ez áldozatot fogadjátok keggyel tőlem. Védjétek az én fiamat, ’s azon homályba-rejtett történeteket mellyek őreá várnak, hagyjátok szerencséseknek lenni! Tovább nem érthettem szavait, mert eggy szél játszani kezde a’ fa’ lombjaival melly alatt állottam vala.

Alcimna. Oh, hallgassák-meg az Istenek könyörgését a’ hívnek!

Evander. Akármillyenek légyenek azon történetek, az Istenek adják hogy jók legyenek! nekem minden boldogságomat a’ te szereted

szeretedet

teszi.

Alcimna. Ne eresszük magunkat e’ gondoknak, kedves. Ki tudja, jőnek e reád ezek a’ rettegett történetek? Vídulj-fel, ’s tekints mosolygva Alcimnád’ szemei közzé. Jer, dallani fogunk; dalljuk azt a’ mit te annyira szeretsz.

Evander. Körültted, kedves Alcimna, én nem ismerek semmi gondot, semmi rettegést. Kezdd te; te vagy benne az első.

alcimna.

Nélküled, oh te kedves,

Én az vagyok

Fény ’s harmat nélkül a’ mi

A’ kis virág.

Keserg az, fonnyad, elhal;

Bús a’ tavasz,

’S kedv és öröm repülve

Futják a’ tájt.

evander.

Szerelmed, kedves lyányka,

Az énnekem

Fény ’s harmat a’ mik e’ táj’

Víráginak.

evander.

Minden bokor feléledt,

Víg a’ tavasz,

’S kedv és öröm lepé-meg

Ismét a’ tájt.

ketten.

Kedves, szeretni foglak,

Ezt eskem a’ mezőnek

Szent Istenségeire.

Nymphák, halljatok eskem’!

Azt eskem e’ mezőnek

Szent Istenségeire.

alcimna.

Mint a’ midőn fagyával

A’ tél belép,

’S rétjeinkről a’ kis méhet

Elkergeti;

Bús ő, ’s keserg magában,

Mert párja nincs;

Mint ő, kesergek én is,

Ha párom nincs.

evander.

Mint a’ midőn tavasszal

A’ nap kikél,

’S altából a’ kis méhet

Felkergeti;

Víg az, ’s örűlve szállong,

Mert párja van.

Mint az, örülök én is,

Ha párom van.

ketten.

Kedves, szeretni foglak,

Ezt eskem a’ mezőnek

Szent Istenségeire.

Nymphák, halljátok eskem’

oskem’

Azt eskem a’ mezőnek

Szent Istenségeire.

ÖTÖDIK JELENÉS.

Mílon. Alcimna. Evander.
Mílon.

Gyönyörűen éneklétek.

Alcimna. ’S ismét itt vagy? nem is távozál-el? Azt szépen tetted volna.

Mílon. Nem voltam itt. Csak akkor értem vissza hozzátok midőn a’ dalt már végeztétek.

Alcimna. De mit akarsz tehát, alkalmatlan?

Mílon. Baráti szándék hoz-vissza hozzátok.

hozzátok-

Itt dalltok ’s ezer szépségeket mondogattok egymásnak, ’s meg sem sejtitek körülttetek mi történt.

Alcimna. Mi történ tehát?

Mílon. Az az öt hajó a’ mellyről Asphálion szólla, valóan kikötött.

Alcimna. ’S mi közünk nekünk ahhoz?

Mílon. Semmi, ha engem csak nevetni akartok.

Evander. Tehát szóllj.

Mílon. Nincs mit mondanom többé.

Alcimna. Ne neheztelj értte. Mondd-el, mi történ?

Mílon. Kiléptek a’ parton, ’s épen e’ bokrok mellett, amott a’ zoldok körül, sátorokat vonnak. Hírt akartam nektek adni hogy itt ne kapjanak; ki tudja melly szándékkal költek-ki hajójikból. Itt nem vagytok bátorságban.

Alcimna. Köszönöm baráti figyelmedet, Mílon. Valóan nagyon rettegek. Menjünk innen.

MÁSODIK FELVONÁS.

ELSŐ JELENÉS.

Távol sátorok látszanak.
Pyrrhusz. Arátesz.
Pyrrhusz.

Nem győzöm meglátni fiamat. A’ veszély’ évei elmúltak. Tizennyolcz évig, úgy hagyta azt a’ Pythia, ismeretlen hagyjam lenni a’ pásztorok között. ’S ez a’ tizennyolczadik tavasz a’ miolta itt a’ szép gyermeket letétettem. Olly szép volt mint eggy kisded Ámor. Úgy hiszem hogy lelkében a’ jónak és szépnek érzései a’ magok tisztaságokban maradtak-meg.

Arátesz. Én magam is nyugtalan vagyok meglátni a’ mi kedves Herczegünket. Melly szerencsések leszünk mind ketten ha gyermekeinket óhajtott állapotban lelendjük. Tudod hogy én eggy álom által intettem-meg hogy leányomat e’ magányban neveltessem. Annak most tizenhat éve. Midőn most hajóra űltem veled, ’s áldozatot nyújtottam Házi-isteneimnek, másod ízben ígértek szerencsés kimenetelt dolgaimban.

Pyrrhusz. Hallgassák-meg óhajtásainkat kegyelmesen! De nem fog e a’ fiam bánkódva távozni-el az eggyszerü természetnek e’ szép kebeléből, hol életének kedves reggelét töltötte? Általa én magam annyira elbájolva érzem magamat mintha ez a’ csendes szép hely volna honnom, ’s azt érzem midőn itten kiszállok, a’ mit az érezhet a’ ki sokáig tartott veszélyes bujdosásai után szülötte földjét ismét meglátja.

Arátesz. Valóan a’ mi városi életünk ettől itt annyira külömböz ’s annyi idegenneműt veve-fel magára, hogy annak lelkében a’ ki ide először jut, ’s az itt lakó nemes eggyűgyüségtől gyermeksége olta elszokott, kénytelen a’ legkülönösbb behatásokat tenni.

Pyrrhusz. Több eggy órájánál hogy őtet várom. Amott közelít felénk eggy szép ifju, olly szép, hogy minden kívánságaimat beteljesedve vélném ha ez ő volna. Egyenesen felénk tart.

MÁSODIK JELENÉS.

Evander. Pyrhusz. Arátesz.

Evander. Idvezlek benneteket, Idegenek.

Pyrrhusz. Idvezlünk mi is, ifju Pásztor. Szóllj, mi vezérel hozzánk? az e hogy látni óhajtasz, vagy talán valamelly dolog?

Evander. Miért tagadjam hogy nekünk itt múlatság azokat látni a’ kik ollykor a’ városból hozzánk jőnek? De mondjátok-meg, nem eggyütt jöttetek e azzal a’ Krisszai Fejedelemmel a’ ki tegnap ide érkezett?

Arátesz. Igen.

Pyrrhusz ; Neked bizonyosan kedved van elhagyni e’ szomoru életet, ’s velünk akarsz jönni a’ városba?

Evander. Én e? Haha! az a’ kedv ugyan engem soha nem ér. Én csak eggyszer voltam, kisded koromban, még, egy városban Delphiben. Nem győztem csudálni a’ mit ott

mitott

láték; de a’ mi szép mezőnket csakugyan nem szeretném felcserélni várossal hol az ember kénytelen olly sok úczán végigmenni míg a’ mezőt megláthatja.

Pyrrhusz . Ahhoz idővel hozzá szokol.

Evander. Én pedig úgy vélem hogy igen nehezen szokhatnék, vagy talán épen nem, azok közzé a’ kiknek életek a’ miénkhez olly kevéssé hasonlít. Ők minket eggyűgyüeknek mondanak; de mi mindég vagyunk olly szerencsések mint ők; nekik több bajok van mint hogy azok lehetnének. Mi megelégszünk azzal a’ mint vagyon, jó kedvvel míveljük földünket, jó kedvvel legeltetjük nyájunkat, ’s föld ’s nyáj bővséggel fizet gondjainkért. A’ mi bővségünket ők szegénységnek mondják ugyan, de ők rendesek ezzel a’ csufolkodással. Nem, én másod ízben ugyan nem szeretném meglátni a’ várost. Mikor először voltam ott, mindent bámulva néztem; olly nagy házaik vannak mint eggy hegy, ’s magok kisebbek mint a’ kik itt lakunk; akkor nevetett a’ ki látott, ’s még inkább az a’ kitől eggyet ’s mást kérdtem. Fiatal Pásztor, mondá az eggyik, tudsz e énekelni? Tudok, mondám, ’s énekeltem neki, úgy hogy nagy nép gyűle-öszve körülttem, ’s nevettek; pedig én jól éneklek, azt az egész táj tudja itt. Ott a’ lyánkák is nyájasságtalanok; ha köszöntem nekik, úgy mentek-el mellettem mintha eggy kő mellett melly útjok mellett fekszik, pedig ők koránt sincsenek olly szépek mint a’ mieink.

Pyrrhusz. De ha te engemet úgy szeretnél mint én szeretlek tégedet, örömmel jönnél velem.

Evander. Én téged, Idegen, szerettelek mihelytt megláttalak. De elhagyjam e öreg atyámat a’ kit nem szeretek kevésbbé, ’s őtet gyámol nélkül hagyjam e? Az atyám nagy hűséggel ápolt engem az én gyenge éveimben, nem illő e hogy viszont én is hasonló hűséggel ápoljam őtet az ő öregségében? Ha itt maradtok, Idegenek, tiétek légyen annak a’ mit nyájunk ’s kertünk ad, a’ legjobbja. De elvesztem magamat csevegésemben; kérlek, mondjátok-meg, hol lelem-fel a’ Fejedelmet.

Arátesz. Mondd-el nekünk, mit akarsz vele?

Evander. Az atyám küld hozzá ím e’ gyümölccsel; azon fákról kelle neki azt szednem mellyeket ő tizennyolcz évvel ezelőtt ültete, azon tavasszal, ugymond az atyám, a’ midőn én eggy évü voltam. Megértek ’s édesek mint a’ méz. Hol lelem-fel a’ Fejedelmet?

Pyrrhusz. Arateszhez. Istenek! illy koru az én fiam is. Az a’ kire őtet bíztam, úgy kívánta Pythiám, azon tavasszal tartozot öt fát ültetni a’ mikor a’ gyermek neki általadattatott. Arátesz, oh ha ez ő volna!

Arátesz. Gyanúd igen is hihető. Ki küldené más a’ gyümölcsöt?

Evander. De feleljetek eggyszer, hol lelem-fel a’ Fejedelmet? Mennem kell, még sok dolgom van a’ nyáj körül ’s a’ kertben, ’s lyánykám a’ pataknál vár reám.

Pyrrhusz. Tudjad tehát, ifju, hogy én vagyok a’ kit keressz.

Evander. Te vagy a’ Krisszai Fejedelem?

Pyrrhusz. Igen, én vagyok az. De hol az atyád ’s mi a’ neve?

Evander. Az atyám neve Lámon, mindgyárt itten lakik a’ liget megett.

Pyrrhusz Aráteszhez. O barátom! alig tartóztathatom-meg magamat hogy meg ne öleljem. Atyjának neve is öszveeggyez.

Arátész. Magam is alig kétlem többé.

Evander. Hah, imhol az atyám maga.

HARMADIK JELENÉS.

Lámon. Cseléd. Az Előbbiek.

Cseléd. Pyrrhuszhoz. Én Fejedelmem, imhol az a’ kinek fiad általadatott.

Pyrrhusz. Te vagy az, Pásztor, a’ ki tizennyolcz év előtt eggy kisded fiugyermeket általvevél?

Lámon. Igenis, az én vagyok, ’s imhol az a’ kisded maga. A’ melly gyümölcsöt neked hoz, az azon fákon termett mellyet akkor ültettem; itten pedig vedd a’ lepecsételt írást melly mellett őtet nálam hagyák.

Evander. Nagy Istenek! mit hallok!

Pyrrhusz Evanderhez. Nem csaltam-meg magamat. Ölelj-meg; fiam vagy. Öleld-meg szerencsés atyádat. megölelik egymást.

Evander. Áldjanak-meg az Istenek, atyám!

Pyrrhusz. Az vagyok, az leszek, fiam. Isteneinknek engedelmeskedvén, küldöttelek-el tégedet atyai karjaimból, ’s ezen hív öregre bíztam ifjuságodat

Evander Lámonhoz. ’S te nem vagy az én atyám! Oh, mind a’ mellett én tégedet atyámnak nevezlek, tégedet, a’ ki engem illy gyengédséggel szeretél.

Pyrrhusz. Hála tinéktek, nagy Istenek! kik a’ fiamat megtartottátok, nekem illy kegyesen visszaadátok! Lámonhoz. Te barátom, szóllj, mint jutalmazhatom meg hűségedet, gondjaidat?

Lámon. Én veled eggyütt áldom az egeket, kik mindent így intéznek jóra. Az én gondjaim gazdagon meg lesznek fizetve ha Evander engem szeretni meg nem szűn ’s szerencsés lészen. Nekem mind azokra a’ mit nekem adhatnál, szükségem nincs.

Pyrrhusz. Boldog halandók, kiknek illy kevés szükségeik vannak! De Arátesz, nem akarom soká érzeni boldogságom’ örömeit a’ nélkül hogy érettek hálát adjak az Isteneknek. Siessünk, ’s mutassuk-be áldozatunkat. Evanderhez. Te kedves fiam, maradj itt azonban. Kísérőim ide fognak gyülni hogy eggykori fejedelmeket lássák, ’s feltalálásodnak örvendjenek.

NEGYEDIK JELENÉS.

Evander.

Magamhoz nem tudok térni megzavarodásomból, ’s nem tudom, ébren vagyok e vagy álmodom. Mit tudok tenni jobbat mint ha az alatt míg magamban vagyok, Alcimnához futok-el, ’s tudatom vele mi ért. De imhol jő valaki. Ki lehet ez a’ ki hozzám csúszogatva jő?

ÖTÖDIK JELENÉS.

Udvarnok. Evander.

Udvarnok. Engedd-meg, Herczeg, hogy határt nem ismerő hűségem elődbe tehesse örömemet –

Evander. ’S mi támasztott illy nagy örömet benned, barátom?

Udvarnok. Hogy végre teljesedést ért az isteni végzés, ’s valaha már ezen alacsony, eggyszerű ’s szegény állapotból kikelhetsz mellyben ifjúságod’ szép szakát kénytelen valál eltölteni.

Evander. Hála érette az egeknek a’ kik azt úgy akarták! Nem fogom soha feledni melly boldog örömek köztt töltém e’ korom’ napjait; e’ könnyü kedves munkák, ez ártatlan örömek köztt.

Udvarnok. Örömek köztt? Oh Uram, te még nem tudod mik az örömek. Azok tégedet a’ városban várnak. Én meg nem köszönném az Isteneknek ha engem onnan ide számkivetettek volna.

Evander. Te a’ mint látom, az itt múlatást, kínosnak véled.

Udvarnok. Örömet, meglehet, adhat; de csak annak a’ ki szebbeket nem ismer.

Evander. Midőn a’ hajnal e’ mosolygó táj felett felhasad, midőn minden csemete, minden állat új életre serken?

Udvarnok. A’ hajnal? én a’ hajnalt nem ismerem.

Evander. A’ te örömeidet semmi Pásztor nem irígyli.

Udvarnok. Azt ugyan elhiszem azok nem olly durva érzékeknek valók.

Evander. De mondd-el csak, ki vagy te?

Udvarnok. Én a’ te atyádnak eggyik Udvarnokja vagyok.

Evander. ’S mik ott a’ te tisztjeid?

Udvarnok magában. Úgy hiszem azt véli hogy nekem legalább is ekét kell igazgatnom. Evanderhez. Tisztjeim? Csínosan öltözködni, jó asztalhoz űlni, tánczokban múlatni, új örömeket találni, Szépjeink körül megjelenni –

Evander. Egyéb tiszted nincs?

Udvarnok. Avagy nem elég e ez? Miként győzhetnék többeket?

Evander. Mi itt eggyűgyüek vagyunk. Tisztnek, munkának azt mondjuk a’ mivel magunknak ’s másoknak használhatunk; ’s örömet és megelégedést az efféle is ad. Inkább szeretjük a’ használó méhet a’ nem használó lepénél ha szárnyai bár mi hímesek is.

Udvarnok magában. Melly kinézések azoknak a’ kik az Udvarnál vannak! Evanderhez. A’ köz nép a’ maga’ életét bajban munkában töltheti; mi kik az felett állunk, élünk az élettel. Az örömek’ örök cseréje, a’ szomoru eszméletnek nem enged hozzánk semmi nyílást. Mások ficzamítsák-ki kezeiket lábaikat a’ közönséges játékokban, ’s szilaj lovakkal hányattassák-le a’ nyargalón magokat: mi Udvarnokok jobban ismerjük mit érünk, ’s gondunk vagyon testünkre. Nekünk az az irígylést-érdemlő sors juta hogy életünk kedves henyélés. Mi eggy örömről más örömre, eggy Széptől más Széphez repdesünk. Nekem minden Szépjeink hálómban voltak már, ’s eggy sem dicsekedhetik hogy lánczaiban megtarthatott.

Evander. Úgy mindenike rút lehetett, te pedig olly érzéketlen mint a’ növevények télben.

Udvarnok. Épen ellenkezőleg, Uram. Ők eggyről eggyig olly szépek mint a’ Grátziák, én pedig érzékenyebb vagyok mint hogy akármellyikét is egyedül szerethetném. A’ szebb világban a’ hűség a’ legnevetségesebb dolgok’ sorába tartozik. Azon-eggy Szépért égni – ki állhatná-ki azt? Eggykor én is belé estem volt ebbe a’ különös bohóságba; de visszavettem az erőt meggyőzni e’ szenvedelmet. Való hogy az a’ személy szebb volt Vénusznál; nem vala tehát csuda hogy csaknem eggy egész holnapig szerettem.

Evander magában. A’ boldogtalan! – Az Udvarnokhoz. Szánom megtévedésedet. ’S te a’ ki olly sokat tudsz, nem tudnád e hogy az Isteneknek legnagyobb áldása az érző szív, és hogy az élet nem ismer szebb szerencsét mint midőn két boldog teremtés egymásért él? Úgy nem értem szavaidat mintha azt állítanád hogy a’ legízletesbb körtvély kesernyés, ’s a’ rózsa kedvetlen illatu.

Udarnok. Azon nevelés után mellyet te, kegyelmes Uram, itt vevél, természetes dolog hogy így gondolkozzál; de nem sokára ezen fonák vélekedéseket te is le fogod vetkezni.

Evander. Attól ójjanak-meg az Istenek! mint az lehetetlen hogy az almafa kökényt teremjen, úgy az az hogy az én szívem vetemedjék a’ te érzéseidre.

Udvarnok. Uram, nekem mennem kell. Engedd hogy előtted kegyelmeidért esedezzem. – magában. O Istenek, melly kár volt ennek itt neveltetni! melly kár elvonni nyájától!

HATODIK JELENÉS.

Tisztje a’ Testőröknek. Evander.

Evander. Elment e az a’ nevetséges ember? – ’S itt eggy más, fegyveresen. – Ki vagy te a’ ki hozzám illy rettenetes alakban jössz? Mit akarsz e’ dárdával? ’s minek oldalodon a’ kard?

Tiszt. A’ kard, Uram?

Evander. Mire valók ezek az ijedelmes szerek az öröm’ és béke’ napjaiban? Nem kellene e kaczagni azt a’ ki télközépben mind azon eszközeit magával hordaná mellyekkel nyárban kertét ’s földjeit míveli?

Tiszt. Én a’ te atyád’ Testőrjeinek Vezérjek vagyok.

Evander. ’S sokakat tart illyeket az atyám? ’s mindnyájan illy szerszámokat viselnek e?

Tiszt. Sokakat, és mindnyájan fegyvert viselnek.

Evander. Úgy ti veszedelmes tájon lakoztok.

Tiszt. Miért azt?

Evander. Mert mindég így vagyok neki-készülve a’ bajnak. Közttetek sok farkas ’s más pusztító állat lakhatik. Nekünk illy szerekre nincs nagy szükségünk; ritkán esik hogy nyájunkra csapnak.

Tiszt. A’ hol a’ te atyád lakik, ott ez állatokat csak neveikről ismerik a’ városiak.

Evander. Úgy szükségtelen a’ ti védelmetek az atyám

atyam

körül.

Tiszt. Nem épen szükségtelen, Uram. Nem eggyszer történt-meg már hogy a’ Fejedelem tulajdon népe által vesztette-el életét. A’ mi tisztünk az hogy a’ népet rettegésben tartsa ’s megelőzze a’ támadható zendűléseket.

Evander. Az gonosz nép lehet a’ melly zendűlésre vetemedhetik, ’s nekem nincs semmi vágyásom a’ között lakni. Nem annyi e az mintha az atyát tulajdon gyermeki ellen akarnátok védeni? Vagy talán vannak olly kemény Fejedelmek is a’ kik a’ magok’ népeket illy undok tettre ingerlik?

Tiszt. Mi eggyszersmind azért is vagyunk, hogy midőn Fejedelmünknek kedve jő a’ maga birtokát kiljebbre vinni, akkor mi, és még sokkal több így fegyverkezett seregek előállunk; két sorban állunk-meg szembe egymással, ’s annyit ülünk-meg az ellenünk-állók közzül a’ mennyit kiki győz; ’s a’ legvitézebb –

Evander. Jó, de eggy kérdést: Ki az a’ legvitézebb? kiket nevezel te így?

Tiszt magában. Úgy kell vele szóllanom mint gyermekkel. Fogja e ez valaha tudni mi a’ nagy, mi a’ dicső? – Evanderhez. A’ legvitézebb? A’ ki legtöbbet terített földre; a’ ki legtöbb pusztítást tett az ellenség’ seregében. Az illyennek képe osztán, dicső tetteinek emlékezetéül, rézbe öntetik, márványba metszetik.

Evander. Ez irtóztató. Nem akarok semmit többet tudni. Borzadok. – De még eggyet. Az én atyám csak nem illy kegyetlen?

Tiszt. A’ te atyád, Uram, nem hadakozó Király. A’ mi dicsőségért élő haló karunk kevés útat lát nyitva, fényt vonni magára.

Evander. ’S te ezt sajnálod, keserged? O nagy Istenek! fényt és dicsőséget az által nyerni hogy az igazságtalanúl megtámadott embereket öldösik! Minálunk itt útáltatni fogna az a’ ki a’ maga szomszédját az ő holdjain megtámadná, tőle azokat erőszakkal elvenni ígyekeznék; pedig mi ez a’ kicsinység amahhoz képest?

Tiszt. Magányiak köztt ’s kicsinyben ez, igen is, nem szabad: de Fejedelmeknek, és nagyban, szabad.

Evander. Oh menj! a’ mit tőled értettem, az engem útálsággal tölt-el. Senkit nem kívánok látni, semmit nem kérdeni. De Istenek! ime megint eggy más valaki.

HETEDIK JELENÉS.

Más Udvarnok. Evander.

Udvarnok. Engedd-meg, nagy kegyelmü Herczeg – leborúl előtte.

Evander magában. Csudálatos ember. Mit akarsz? Mit keresel a’ földön? Elvesztettél valamit?

Udvarnok. Nem, Uram. Légyen szabad alázatos tiszteletemet –

Evander. Rendes! Ebem épen így simulgatott előttem mikor sokáig nem látott. – Mi lelt, ember? mit akarsz?

Udvarnok. Kegyelmedbe ajánlani magamat, azt mondani hogy minden jobbágyaid köztt én vagyok a’ leghűbb jobbágyod.

Evander. Kegyelmembe ajánlani? Jobbágyom? – A’ kegyelem az Isteneké, ’s nekem szabad ember kell, nem jobbágy.

Udvarnok. Jobbágyod, Uram. Önnként áldozom-fel a’ te kegyelmes tetszésednek szabadságomat; én csak akkor leszek boldog ha te –

Evander. Szánlak, jó ember, mert beszéded azt mutatja hogy nem vagy magadnál. Hagyj-el.

NYOLCZADIK JELENÉS.

Evander magában.

Melly emberek közzé jutottam én itt! Egészen megzavartak. Oh, hogy ez mind álom volna, és semmi egyéb mint álom! – De itt jő eggy negyedik, kinek külsője tiszteletet támaszt bennem.

KILENCZEDIK JELENÉS.

Eggy Tudós. Evander.

Evander. Szóllj, tiszteletes alaku férjfi, ki vagy? Úgy hiszem hogy benned egészen más embert lelek mint azokban a’ kik eddig fordúltak-meg előttem.

Tudós. Nem csalatkozol, Uram. Nálam leled-fel minden tudománynak kolcsát; és a’ ki oktatásaimat hallgatja, tiszteletesbb lesz általok mint eggy Király

Evander. Mennyire örvendek ismeretségednek! Te tehát érted mint kell a’ földet mívelni, mint kell nevelni a’ plántákat?

Tudós. Nem.

Evander. Melly gondokat kíván a’ nyáj, ’s betegségeikben mint kell őket orvoslani?

Tudós. Nem.

Evander. Vagy a’ fűvek’ erejeket fogod ismerni.

Tudós. Nem.

Evander. Talán a’ Múzáknak vagy tehát kedvekben, ’s édes dalokat költesz, szelídebbekké tenni az emberek’ szíveiket?

Tudós. Mit, Uram? Engemet Poetának képzelsz? Ők a’ leghaszontalanabb, legnevetségesebb nemei az embereknek.

Evander. Csudálatos beszédek. Tehát az emberek’ tetteiket fogod ismerni, ’s érted mit kell cselekedniek hogy boldogok legyenek?

Tudós. Én kicsinységekre időmet soha nem vesztegettem.

Evander. Mit tudsz tehát a’ mi mind ezeknél hasznosabb, jobb?

Tudós. Én kiszabom a’ csillagoknak az ő futásaikat; a’ távol fekvő nemzeteknek nyelveiket értem; felszámláltam eggy mértföldnyi távolságra hány szem fövény férhet-el, ’s kevéssel ezelőtt eggy új foltot leltem-fel a’ holdban mellyet Endymion

Ednymion

sem ismert.

Evander. O ti nagy Istenek! tovább nem tűrhetem. Hagyjatok, hagyjatok. Soká nem fogok magamhoz térhetni zavarodásomból.

HARMADIK FELVONÁS.

ELSŐ JELENÉS.

Chloe. Alcimna. Eggyik embere Aratesznek.
Alcimna.

Ime anyám, itt vagynak a’ sátorok. Rettegek illy emberek közzé lépni.

Chloe. Ne tarts semmit. A’ városi Urak nyájasan bánnak a’ leányokkal.

Alcimna. Épen azért.

Cseléd. Várjatok itt; megyek béjelenteni benneteket az uramnak.el.

MÁSODIK JELENÉS.

Alcimna. Chloe.

Alcimna. De, édes anyám, jól áll e pártám? Te annyi időt sem engedtél hogy újat fűzzek, ’s megtekintsem a’ patakban ha jól áll e? Ezek az idegenek azt fogják mondani hogy –

Chloe. Nevetnem kell rajtad. A’ leányoknak természetekben van hogy mindennek akarjanak tetszeni valakinek szeme vagyon.

Alcimna. Oh anyám, csak az én Evanderemnek tetszhessem tovább is! De mondd-el csak –

Chloe. Jól áll leányom.

Alcimna. De mi dolgunk is nekünk itt? Bár mehetnénk már innen?

Chloe. Te itt holmit hallandasz mellyen nem fogsz eléggé álmélkodhatni. E’ tájt ’s az én hajlékomat nem sokára elhagyod.

Alcimna. Oh, azt én soha nem fogom! mint elijesztesz az illy beszéddel!

Chloe. Ezen Idegenekkel eggyütt a’ városba fogsz költözni, leányom.

Alcimna. Én ezekkel? ’s ezekkel a’ városba? Jer, menjünk minekelőtte velek öszvejöhetek, vagy magadban hagylak itt.

Chloe. De várakozzál.

Alcimna. A’ nagy Istenekért! eressz!

Chloe. Halld hát a’ mit tőlem hallanod kell: Itt fogod lelni atyádat.

Alcimna. Hogyan? az atyámat?

Chloe. Én neked nem vagyok anyád; ámbár inkább szeretlek mintha én szűltelek volna.

Alcimna. ’S te, anyám, eléggé kegyetlen lehetsz ezt nekem mondhatni.

Chloe. Én anyád neked nem vagyok. Te eggy városi nagy ház’ gyermeke vagy. Már tizenhat éve hogy épen az az ember a’ ki bennünket ide vezetett, hozzám hoza tégedet, mert azt úgy rendelte eggy istentől sugallt álom. ’S most itt van, hogy ismét magához vegyen.

Alcimna. Istenek! mint ijeszt-el beszéded! Nem ismerem többé magamat. Hiszem a’ mit mondasz, mert hogy tehetném-fel felőled hogy engemet kínozni akarhatnál? De tehát te és Evander jöjjetek eggyütt velem. Úgy e eljőtök? Külömben én sem megyek; bizony nem megyek. – Imhol valaki jő a’ sátorból felénk. Annak Úrnak kell lenni, mert öltözete ragyog. Melly kegyesen mosolyg felénk! Szívem döbög. Ha itt valakinek atyámnak kell lenni, óhajtanám hogy ez légyen az.

HARMADIK JELENÉS.

Arátesz. Cseléd. Két asszonyi cseléd. Alcimna. Chloe.

Arátesz a’ cselédhez. Illy nagy szolgálatért gazdag jutalmat kell tőlem venned. – Ez tehát bizonyosan az az asszony kinek gondjaira a’ gyermeket bíztad volt?

Cseléd. Minden bizonnyal ő. Arczát, hangját megfogtam volna ismerni ha elő nem mutatta volna is a’ gyűrűt mellyet neki a’ gyermekkel általadtam. ’S leányod olly szeretetre-méltó hogy őtet örömmel fogod tiédnek ismerni. Lássd azt; mellette áll.

Arátesz hozzájok. Idvez’ légyetek, o légy idvez’, leányom, kedves adománya az égnek! Ölelj-meg, kedves gyermekem!

Alcimna. Te nekem atyám vagy; emelkedő szívem kiáltja ezt.

Arátesz. Én boldog atya! Melly öröm!

Alcimna. Oh atyám!

Arátesz. Hála a’ nagy egeknek kik mindent a’ jó végre intéztek. Chloéhez. O jó asszony, melly sokkal tartozom neked e’ hív gondokért!

Chloe. Az Istenek áldást bocsátottak arra a’ mit tenni igyekeztem; a’ szeretetre-legméltóbb gyermeket vészed kezeimből.

Arátesz. Oh mi szép az erkölcs’ és a’ szív’ tisztasága! Chloéhez. Köszönöm a’ mit e’ jó gyermek körül tettél asszony. Alcimnához. Még eggyszer öllelj-meg engem, kedves leány.

Alcimna. Ölellek, szeretett atya!

Arátesz. Chloe most hadd menjen ’s lásson dolgaihoz, míg ismét előhívatom; én a’ Fejdelemhez sietek, hogy örömeimben osztozzék. Te, leányom, maradj e’ két barátnéid között kiket szolgálataid végett hoztam; én az ő társaságokban lellek-fel. el.

NEGYEDIK JELENÉS.

Chloe. Alcimna. A’ két asszonycseléd.

Chloe. Jer, leányom, hadd öleljelek-meg. Én téged soha nem foglak egyébként nevezni. Most visszatérek kalibámba

kalikámba

Alcimna sokáig függvén a’ Chloe’ nyakán. Ne hagyj magamban, kedves anyám. Úgy e nem lészesz oda sokáig?

Chloe. Csak dolgaimat végzem-el ’s azonnal –

ÖTÖDIK JELENÉS.

Alcimna. A’ két Asszonycseléd.

Az eggyik. Melly szerencsések vagyunk hogy bennünket rendeltek szólgálatodra.

A’ másik. Valóan szerencsések, ha bízodalmaddal, kegyeiddel bennünket megtisztelni méltóztatol.

Alcimna. Ti igen jók vagytok hogy most látván először, ennyire fogadtatok szeretetetekbe.

Az első. Mi egyenesen a’ te szolgálásodra vagyunk itt; jó atyád nekünk ezt tette tisztünkké.

Alcimna. Ha nem tudom mit gondolhatnék is, én nem tudnék semmit parancsolni. Mi’ hijával lehet annyira eggy személy hogy kettő legyen szolgálatjára? vagy nem volna egyéb dolga a’ kettőnek mint erre az eggyre tátani szemét száját, vagy ennek az eggynek igen nyugtalannak ’s szesszel teljesnek kellene lenni.

Az eggyik. Nagy-születésü személynek semmi munkát nem illik tennie; annak magát csak múlatnia kell; a’ munka a’ mi dolgunk. A’ te intésed minekünk parancs, ’s mi repűlünk. Ezer meg’ ezer apró dolog adja-elő magát a’ mit kívánhatsz.

Alcimna. Azt én meg nem foghatom. Nevetnem kell; az ollyan volna mintha meglátnék lábaim előtt eggy virító ivolyát, ’s a’ helyett hogy azt magam szakasztanám-le igen kevés fáradsággal, ti tennétek nekem.

Az első. Nincs külömben, ha az ivolya épen melletted volna is bár.

Alcimna. Olly szemtelen és olly rest én nem lehetnék.

A’ második. Engedd mondanom: neked az erkölcsöknek ez alacsonyságát e’ szegény hajlékokban kell elhagynod. A’ nagy-születésü személynek a’ szerént kell élni a’ hogy’ magasságához illik. Ezentúl mi mindég körültted leszünk hogy új életed’ szokásaiba bévezethessünk.

Alcimna. De nekem úgy tetszik, hogy az az eggyűgyüség melly e’ kalibákban lakozik, azért alkalmasabb, azért jobb, mivel magától tanúltatja magát, nem mástól mint az a’ tiétek. Itt eggyik nem tanítja azt a’ másikának, ’s a’ ki azt itt merészlené, akként fogna kinevettetni, mint ha ki a’ madarat idegen éneklésre tanítgatná. Beszélljétek csak, melly szokásaik vagynak a’ városoknak; úgy látom, úgy rettegem, hogy azok nekem nem lesznek tetszésemre.

A’ második. Reggel midőn felserkensz, ’s az délben vagyon – a’ nagy ház’ gyermeke nem eggyütt kél-fel a’ nép’ aljával –

Alcimna. Délben vagyon? Én tehát nem látnám többé felkelni a’ napot? ne hallanám többé a’ madarak’ víg zengését? Az volna ám szép!

Az első. Az örömnek ezek a’ nemei a’ városi asszonyságokban nem nagy vágyást támasztanak magok után.

Alcimna. Különös beszédek. Rendes élet lehet melly így kezdődik. De tovább.

A’ második. Akkor bennünket előkiáltasz hogy tégedet felöltöztessünk, ’s úgy kívánja az illendőség hogy az eggy óránál tovább tartson. Általesvén ezen, egészen délig arra fordítod idődet hogy öltözeteden eggyet mást megigazítass.

Alcimna. Az különös öltözet lehet mellyel két társ’ segédje mellett sem készűlhetek-el eggy óránál elébb. Úgy a’ hogy’ itt állok, olly jól vagyok öltözve, és olly csínosan, hogy külömben senki nem lehet az egész táj’ leányai közzül. Minden reggel a’ patak’ vizében mostam-meg arczomat, hajaimat másnak segédje nélkül fürtöztem-fel, ’s frisen nyilt virágot szúrtam hajaim közzé ’s keblembe, és még is kész voltam midőn a’ nap a’ hegyek megől fellépni még csak indúlt.

Az első. Mezei lyánykákhoz az nem rosszúl illik.

A’ második. Azután látogatásokat fogadsz-el. Te lészesz minden öszvejövetelekben a’ beszédnek tárgya; az udvarnak minden ifjai tolongva jőnek meglátni az érkezettet, ezer meg’ ezer múlatságok várnak készen, muzsika, táncz, vendégségek, és mind az a’ mit a’ jó ízlés bővség és bujálkodás feltalálhat.

Alcimna. Azok a’ városiak nagy kedvkeresők. Mind a’ mellett nagy únalmomra fognak lenni ha nekem mindég azt kell akarnom a’ mit ők akarnak, ’s nem akarhatom a’ mit én akarnék.

Az első. Szépséged igen sokakat fog tenni csudálóiddá; ezek körültted öszvegyülnek, ’s lángokra fognak lobbanni. Mutass kegyet erántok, ’s ne hagyj közzűlök eggyel is reményleni sokat. Minél több epedőji vannak a’ szép asszonynak, az annál szerencsésebb. Gondold-meg, melly hízelkedő az midőn az eggyik tetszeni-vágyó a’ másikat elmésségben, édességek’ mondásában pompában és kedvedért teendő költésben felülmulni igyekezend. Szép asszony nem várhat boldogabb napokat.

Alcimna. Én illy nemü életet élni nem fogok; soha nem!

A’ másik. Miért nem? ’s előtted nem tetszik igen irígylendő sorsnak midőn minden ifju Uraink imádóid, midőn minden Szépjeink irígyeid lesznek:

Alcimna. Nem, ez nekem irígylendő sorsnak nem tetszik, mert én tettetni nem tudok ’s tettetni nem akarok; mert senkivel sem akarom azt hitetni hogy eránta hajlandónak érzem magamat ha azt nem érzem, és mivel nekem azok az epedő urak igen alkalmatlanok fognának lenni mert én azon kivül a’ kit szívem szeret, senkit mást nem szerethetek.

A’ második. ’S te szeretsz?

Alcimna. Szeretek, ’s nem átallom megvallani hogy szeretek. Eggy ifju pásztor az én választottam; azt mindenek felett szeretem, mert ő is mindenek felett szeret engem. Szép az mint a’ kelő nap ’s olly kedves mint a’ tavasz. Mint ő; úgy a’ fülmile is alig dall –

Az első. Bocsáss-meg, kegyelmes Herczegné, nevetnem kell. Nem sokáig lészesz te a’ városban, ’s feledve lesz az a’ te pásztorod. Magad is nevetni fogod magadat ha majd a’ városi kényes-ízlésü csínos ifjakat ezekkel a’ tüskékkel itt öszve fogod hasonlítani. Az ő vesztesége kipótolhatatlan; képzelem hogy elcsüggedve szenvedéseit mint fogja itt panaszlani, a’ fáknak. A’ te atyád őhelyette neked ollyat választand a’ ki fényes születésedhez illjék.

Alcimna nehezteléssel. Micsoda az a’ fényes születés? Fényesebb e az eggyik mint a’ másik? Én nem értem ezeket a’ ti elmés magyarázatjaitokat mellyek olly kevéssé természetesek. Az én atyám, úgy hiszem azt, méltányabb, igazságosabb; ő nem fogja kívánni hogy a’ mit szeretek el hagyjam, ’s szeressem a’ mit gyűlőlök. Úgy e, az atyám ezt kívánni nem fogja.

A’ második magában. Ha elvesszük minden reményét, nem fog velünk jőni akarni; nagyon szerelmes, a’ kis ártatlan! – Alcimnához. A’ te atyád igen jó Úr, ’s téged igen szeret; mindent várhatsz kegyeitől.

Alcimna. Bizonyosan nem fogja azt kívánni. Ha meglátandom, könyekkel fogok lábaihoz borúlni, olly szorosan fogom tartani karjaim köztt mint a’ hogy’ a’ repkény öleli-által a’ szílt, esdekleni fogok körültte, valamíg erántam elgyengül ’s kérésemet teljesíti. – De sokáig múlatok itt, pásztorom várni fog –

Az első. Engedj-meg; még most őtet nem fogod megláthatni.

Alcimna. Nem fogom megláthatni?

Az első. Még most nem –

Alcimna. Oh, eresszetek! Miért ne láthatnám-meg még?

A’ második. Atyád meghagyta hogy vigyünk sátorodba, ’s felöltöztessünk a’ hogy’ magasságodhoz illik.

Alcimna. De az sokáig tart! Ígérjétek hogy az nem von-el tőlem eggy órát.

A’ második. Kevés pillantatokat, ’s meglesz.

Alcimna. Menjünk tehát, ’s csak hamar!

HATODIK JELENÉS.

Evander

fejedelmi öltözetben. Meg szabadúltam valaha tőlök, az alkalmatlanoktól! Melly régen nem láttam Alcimnát! Estve van; ki tudja meddig várt utánam; elfutottam a’ hol megígérénk reggel hogy most egymást feltaláljuk, ’s már nem leltem. Ha tudja e ő mi történt velem reggel olta? Ha nem tudja, úgy még inkább van okom őtet felkeresni, ’s elmondani neki hogy én csak őáltala lehetek boldog! Igen is, kedves leány, csak teáltalad! a’ te karjaid köztt fogok magamhoz térni ez álomforma zavaromból. – Atyám ugyan nem tudja hogy én Alcimnát szeretem; de mint retteghessem én azt hogy ő ellenzeni fogja nekem hogy a’ legszebb, a’ legjobb leányt szeressem? nem fogja kívánni hogy megszegjem eskeimet mellyeket olly sok ízben tettem az Istenek’ oltárjaiknál. Megyek, ’s felkeresem őtet, kérni fogom, öltözzék köntösébe melly fejér mint a’ hó, hogy tégyen fejére fris koszorút, ’s elhozom ide. De ha kész lészen e ide jőni? ha hajlandó lesz e elhagyni e’ csendes lakot? De hiszen ő szeret engem, ’s hova nem kész kísérni a’ szerelmes leány a’ maga kedvesét! Mint fog csudálkozni ha engem e’ czifra öltözetben lát-meg! mennyi bohóságokat nem gondol-meg az ember! Miket nem láttam az atyám’ sátorában! Lehet e embernek ennyire szüksége? Nekünk itt olly igen kevésre van szükségünk ’s még is boldogok vagyunk, ’s épen azért vagyunk boldogok, mert szükségünk kevésre van. Eddig szép is volt, alkalmas is volt nekem az az öltözet a’ mellyet hordottam, ’s eggy tarka báránybőr szépen állott vállaimon; ezek az Idegenek olly színesek mint rétjeink. Félek, nagyon félek, hogy boldog csendes napjaimnak végek vagyon. Sorsom engem nagy munkákra hív. Isteneink tudják, ha tisztemnek meg fogok e felelhetni, ha a’ nagy tehernek vállaim nem lesznek e gyengék. Oh ti boldog napok! a’ ti emléketek engem soha el nem hagyand. Valamikor vissza fog térni a’ tavasz, meglátlak téged, gyönyörü vidék, szép helye itt élt életemnek. ’S te Alcimna, akkor eggyütt jössz ide velem; ’s minden fa alatt mellynek árnyában boldogok valánk, áldozatokat nyujtunk eggyütt az Isteneknek. Sietek hozzád kedves leány, elverni gondjaidat, ’s magamhoz térni e’ bódúlásból –

HETEDIK JELENÉS.

Pyrrhusz. Evander.

Pyrrhusz. Fiam, olly rég olta nem láttalak; hol múlattál? miért várattad magadat atyáddal, kinek te vagy minden öröme, illy sokáig?

Evander. Még eggyszer akarám látni azon szép helyeket honnan most mennem kell.

Pyrrhusz. ’S te azoktól fájdalommal távozol? nem örömmel cseréled e fel velek a’ pompát, a’ gazdagságot melly reád vár?

Evander. E’ csillogó gazdagság álmélkodást bennem támasztott ugyan, de megengedj, atyám, ha kimondom, velem magát megkedveltetni nem tudta. De a’ Fejedelmeket, mindég gyötrik ezek az únalmas emberek a’ kikkel itten hagyál?

Pyrrhusz. A’ hol hatalom ’s gazdagság van, ott jók és rosszak öszvegyülnek.

Evander. A’ szerént mint a’ hol a’ fa virágban áll, ott a’ méhhel eggyütt darázs és dongó is repdes. De nekem igen alkalmatlan volna ha ezek mindég körülttem repdesnének hogy olly szolgálatokat tegyenek mellyekre szükségem nincs. Nem szenvedhetem e’ hunnyászkodást, mintha én és ők eggyerántt nem volnánk emberek.

Pyrrhusz. Ehhez ezután hozzá fogsz szokni; hogy rajtok most csudálkozol, az természetes. Szólljunk inkább állapotodról; mondd-el örülsz e hogy velem jösz?

Evander. Szívem tégedet szeret, atyám, ’s a’ kit szeretünk, azt örömmel követjük; csak –

Pyrrhusz. Mit jelent ez a’ Csak?

Evander. Csak Alcimna –

Pyrrhusz. Te sóhajtasz, fiam? magában. Még nem tudja a’ titkot Alcimnája felől; a’ legédesebb örömmel akarom őtet meglepni.

Evander. Csak Alcimna követhessen oda.

Pyrrhusz. Alcimna? Hallottam szerelmed felől Alcimna eránt valamit, fiam; de elébb lássad-meg az Arátesz’ leányát; mert szükség hogy tudd, én ezt rendelem feleségednek.

Evander. Ah atyám!

Pyrrhusz. Nagyon meg fognád csalni bízodalmamat ha ellenkezve fogadnád a’ mit hagyok.

Evander. Oh Istenek, mi szerencsétlen vagyon én!

Pyrrhusz. Neked őtet csak meg kell látnod ’s bizonyosan fogod szeretni. Szép mint a’ nap –

Evander. Oh atyám gondold-meg –

Pyrrhusz. Hallgass, imhol az atyja.

NYOLCZADIK JELENÉS.

Arátesz. Pyrrhusz. Evander.

Arátesz Evanderhez. Engedd-meg, Uram, hogy a’ leányomat elődbe vezethessem. Az ő sorsa olly igen hasonlít a’ tiédhez. – De miért vagy így elsülyedve?

Evander. Úgy kívánja azt az atyám is, ’s nekem tisztem engedni. – magában. Ah, az atyám engem szerencsétlenné teszen!

Arátesz Evanderhez. Nem reménylem hogy valamelly kedvetlen eset e’ nap örömeit megháboríthatta.

Pyrrhusz. Bánatos szívvel hagyja-el e’ tájékokat, mert ez a’ bánatos szív szerelmes szív is egyszersmind.

Arátesz. Evander Herczeg a’ város’ fejedelmi házaiból választhatja jövendőbeli hitvesét –

Pyrrhusz. ’S én neki a’ legszebbet, legérdemesebbet már megválasztottam, ’s ez teszi illy szomorúvá. – Hol a’ te leányod?

Arátesz. Íme közelít.

KILENCZEDIK JELENÉS.

Alcimna a’ Játékhely’ mélyéből közelít két kísérőjivel. Evander. Pyrrhusz. Arátesz.

Alcimna. Oh kín! így vitetni látatóba a’ Fejedelem’ fijához, ’s azt az eggyet nem láthatni a’ kit látni óhajtanék.

Evander. lesülyedt fővel, ’s tenyerével arczát ’s szemét befogván. Jő; hallom jőni; én boldogtalan!

Alcimna. Ah, a’ fájdalom nem engedi hogy szóllhassak.

Evander. csudálkozva néz-fel. Mi ez? mi ámít-el? E’ szomorú hangot ismerem. –

Alcimna reá ismervén Evanderre. Istenek! tartsatok, barátnéim, tartsatok! Ez e a’ Herczeg? – Evander!

Evander. Mit látok! oh öröm! Alcimna, te vagy?

Arátesz

Aátesz

. Oh melly szeretet, melly örvendés villog szemeikből! Boldog pár!

Evander. repül Alcimnához ’s általöleli. Oh nem csal álom! Te vagy Alcimna! te vagy én kedvesem!

Alcimna. O Evander! o én eggyetlenem! melly csuda ád vissza nekem!

Evander. A’ legszerencsétlenebbnek tartám e’ pillantatban magamat, ’s a’ legszerencsésebb vagyok!

Alcimna. E’ pillantatban még azt hittem hogy megöl bánatom, ’s íme melly öröm lepe-meg!

Pyrrhusz. Áldják-meg szerelmeteket az Istenek, gyermekeim! ők teremtének egymásnak. Aráteszhez. Meg vagy elégedve, barátom?

Arátesz. Még nem lelhetek szót kifejezni neked hálámat.

Pyrrhusz. Menjünk, gyermekek, várnak a’ táj’ pásztorai, várnak vélt szüléitek. E’ nap az egész tájnak innepe leszen.

ugrás a szövegforráshoz

ERÁSZT.
ÉRZÉKENY-JÁTÉK.
EGGY AKTBAN.

személyek.

Cleon, Erásztnak atyja

atyaja

.
Erászt.
Lucinde, Erásztnak hitvese.
Két gyermeke Erásztnak.
Simon, cseléd Erásztnál.

A’ Scén eggy erdős bokros magány. Mélyében az Erászt’ szegény lakja.

ELSŐ JELENÉS.

Erászt
eggy puskával mellyet kedvetlenséggel támaszt-meg.

Ime hasztalan vala ez is! Nem lévén kenyerünk, kimentem hogy valamit lövök; hijába másztam-meg e’ rekkenő hőségben a’ legmeredekebb hegyeket, semmire sem akadtam. Az éhség így minden inségeinknek nem sokára véget vet. – Bé menjek e? Nem addig, míg kedvetlenségem el nem

elnem

oszland. Lucindének fájna, látni hogy szenvedek. Oh Isten az egekben, könnyíts inségünkön! Melly kín az nekem midőn ezt a’ jó teremtést illy békével, illy nagylelküen látom szenvedni e’ nyomorúságot! midőn látom hogy ezt azért tűri illy békével hogy engem kíméljen-meg, hogy azt nékem tégye kevésbbé elviselhetetlenné! Hányszor nem történt már hogy midőn ez a’ nagy inség keserü sírásra fakasztotta magányában, ’s hallotta hogy jövök, azonnal letörlé könyűjit, ’s vídám képpel, mosolygva jött előmbe, hogy által ne hasson reám szenvedése. Oh Isten, te e’ jóságot nem hagyhatod jutalmazatlan’! Ki érdemli inkább hogy szerencséssé tedd? Én magam örömest viselnék még nagyobb nyomorúságot is, ’s legnagyobb gyötrelmem az hogy szenvedéseinek ’s szegény gyermekeinkének én vagyok oka, hogy neki nagylelkü szenvedéseit meg nem fizethetem. Szorultságunk napról napra nevekedik; a’ mi kevesem volt, meg van emésztve, ’s a’ mit itt sanyaru munkával természténk, azt a’ minapi jégeső egészen leverte. Kihez, hova folyamodjam? kihez folyamodhatom midőn az atyám is megtagadja tőlem segédét? kit indíthatnak-meg panaszaim, holott leveleim az ő szívét nem tudták ellágyítani? Öt éve hogy neki fekvésem’ rettenetességét festegetem, ’s eggyikét sem méltóztatta válaszára. Oh, miként fásulhat-meg így az atyai szív! miként nézheti ez szánás nélkül tulajdon gyermekét így szenvedni! Pedig nekem minden vétkem az hogy az ő tetszése ellen hív maradtam eggy derék leánynak tett igéreteimhez. Ha az atyám’ meghajthatatlan akaratjának engedtem, ’s azt a’ személyt a’ ki az egész világ’ hódolását érdemli, a’ világ’ megvetésének kitettem volna, miknek nem kellene most néznem minden fényt, minden gazdagságot? ’s az ellenem felriadt lelkismért nem tenné e pokollá a’ bővelkedést mellytől e’ lépés által elestem? Ez a’ baráti eggyütt-szenvedés a’ legnagyobb inségnek közepette is valami édest ad nekünk; ez a’ gondos igyekezet mellyel eggyikünk a’ másika’ terhén könnyíteni törekedik; ’s e’ könyűk mellyeket ő énérettem ’s őérette én öntünk, nem fognak mindég omaldozni! Talán hogy az atyám végre meglágyúl erántunk. – Imhol jő a’ kis fiam; oh Isten, mi lesz még ezekből? fel kell szárasztanom orczáimat, ’s képemet fel kell vidítanom, hogy ez a’ szegény gyermek magát ne gyötörje.

MÁSODIK JELENÉS.

A’ gyermek kiterjesztett karral szalad felé, ’s általöleli térdét.

Fiu. Édes atyám!

Erászt. Édes gyermekem! Honnan jössz illy víg képpel?

Fiu. Ama’ dombon jártam, ’s a’ kecske-pásztornál múlattam. Oh atyám, be szántam őket!

Erászt. Miért, fiam?

Fiu. Kecskéji mellett űlt és sírt. Még ma semmit nem ettem, ugymond, ’s felette éhezem. Imhol valami, mondám neki, egyél; ’s oda adtam neki kenyeremet. Én is éheztem ugyan, ’s szerettem volna megenni a’ mit magamtól az ebédnél elvontam volt, de örültem látván hogy ő melly örömmel eszi azt.

Erászt. Oh te jó gyermek! Áldjon-meg az az Isten a’ ki kenyeret neked is ad.

Fiu. A’ mit én tettem a’ kis kecskepásztorral, azt ő is tette volna énvelem, ha neki volt volna mit adnia ’s én sírtam volna hogy éhen vagyok.

Erászt. Pedig tudtad hogy a’ háznál nincs többé semmi kenyér. – Oh Isten! te ez ártatlant nem hagyod mindég inségben. feltörli könyűjit.

Fiu. Te sírsz, atyám? Ne sírj, atyám!

Erászt

Erász

. Nem sírok, fiam! Menj most ama’ dombra, ’s nézz-körül nem jön e a’ bátyád, nem e Simon a’ városból. a’ fiú el.

HARMADIK JELENÉS.

Erászt egyedül

Oh, mint olvadoz szívem! Még soha nem voltam így segéd nélkül. – mélyen elsüllyedve jár fel ’s alá. Isten! Isten! – A’ szeretetre legméltóbb hitves ’s ím ez ártatlan gyermekek! – Oh te a’ ki intézed sorsomat, könyörülj-meg rajtam, ’s ne engedd hogy bölcs rendeléseid ellen panaszokra fakadjak, ne engedd hogy elcsüggedjek! – Nem merek bemenni míg arczom fel nem vidúl. De a’ kedvező természet segédemre kél; ez az enyhe szellő gyengédeden szárasztja-fel könyűimet.

NEGYEDIK JELENÉS.

Lucinde. Erászt.

Lucinde belépni látván férjét, feléje repűl, ’s kezét megszorítja. Idvez’ légy kedves! légy szívesen idvez’!

Erászt megölelvén. Idvez’ légy, kedves feleségem! Mint töltötted óráidat?

Lucinde. Olly kényemre mint azokat nélkűled tölthetem. Dallottam munkám alatt.

Erászt. Inségedet úgy viseled mint Bajnok.

Lucinde. Az én szerencsém az hogy tiéd vagyok és hogy hiszek a’ csüggedni soha nem hagyó rényben. Csak akkor vagyok szerencsétlen mikor te tartod annak magadat.

Erászt. Isten! mennyi szeretet erántam a’ ki tégedet eggy karba hoztalak melly sokakat kétségbe jutatott volna.

Lucinde. Az egekre kérlek, én kedvesem! Nyugodalmunkat ne duld-fel mindég illy vádakkal mellyek szerelmemnek annyira sérelmesek. Az egekre eskem, kedves, az én nyugalmam nem színlett nyugalom. A’ te birtokod engem szerencséssé teszen, ’s a’ nélkül minden szerencse elviselhetetlen volna előttem. Én egyedül akkor vagyok nyugtalan mikor azt látom hogy te vagy az.

Erászt, Melly jóság!

Lucinde. Gondold-meg; hány ezerek élnek még nagyobb szorultságban mint mi. ’S a’ békétlenség szerencsétlenebbekké tegyen bennünket náloknál?

Erászt. Nagyobban az mint mi most vagyunk, senki nem lehet a’ nap alatt. Hajlékunkban nincs semmi eledel. Azt hittem, lövök valamit az erdőben, ’s üres kézzel térek-vissza. Én magam tűrnék; a’ te nagyszíved felháboríthatna csüggedéseimben: de ezek a gyermekek! Meghasad szívem midőn látom melly közel vannak a’ kifakadáshoz, ’s hogy könnyeiket csak az én kímélésem miatt tartóztatják-vissza.

Lucinde. Barátom, ne hagyjuk magunkat a’ nyomorúság által leverni míg az csak bizonytalan még: Idősbb fiúnk talán nem jő üresen; ’s ha úgy jönne is, reményünk lehet hogy Simon hoz valamit.

Erászt. Szégyen lep-el, édesem, hogy minden gond így tud eggyszerre kétségbe ejteni.

Lucinde előmutatván tűzését a’ rámán. ’S osztán ez itt Lássd, el van végezve. Simon holnap beviheti a’ Kalmárnéhoz ki munkámat még mindég jó áron vette-meg. Emlékezzél-vissza, mikor a’ legnagyobb inségben voltunk, mindég akkor jött a’ legnagyobb segéd.

Erászt. Melly gazdag tárát leled te a’ vígasztalásnak mindég a’ te szép lelkedben! Azonban még sem fejtőzhetem-ki azon gondjaimból mellyek engem leginkább sülyesztenek-el: mi lesz a’ mi szegény gyermekeinkből? Minden segéd, minden birtok nélkűl, melly útat mutathatunk nekik szerencséjeket csinálni a’ világban?

Lucinde. A’ rény’ útjait, édesem. Azok soha nem csalnak.

Erászt. De a’ szenvedő rény mindég felette szomoru látvány. És melly nehéz a’ rény mellett tántorodás nélkül maradni mikor bennünket minden neme környülveszen az inségnek? Ah, szerencséjek lesz ha életeket nem a’ legaljasabb nép köztt talán, de bizony sokkal alantabb az atyjok’ rendénél, megvetésben ’s szenvedésben fogják tölteni. O atyám ne gyötörje a’ te lelkedet soha az a’ gyakor sóhajtás mellyre lágyítatlan voltod fakasztgat; ’s még akkor se, mikor unokád tőled el nem ismerve küszöböden fogja koldulni kenyerét. Isten!

Lucinde. Te az ő eggykori nyomorúságokat sokkal lehetőbbnek képzeled mint illik. Mennyi útakat nyita a’ Gondviselés az embernek a’ boldogúlásra!

Erászt. Oh bizonnyal sok útakat. De a’ ki eggyszer szerencsétlen, az ezeket mindég zárva fogja találni. Tekintsük magunkat: mihelytt az atyám elvonta rólam kezét, semmivé olvada az a’ kevés a’ mim vala; ’s találtunk e segélyt, tanácsot, bíztatót, akármerre fordultunk? A’ világ kitolt magából, ’s mink marada hátra?

Lucinde. Elhagyni a’ világot, ’s eggyik legkiesebb szögében ütni-fel sátorunkat, ’s magunkat és sorsunkat egészen a’ Gondviselés’ tetszésére bízni.

Erászt. De ezt a’ szerencsét nem fogom kívánhatni gyermekeimnek, mellyben minden erővel küzdjenek bár inségeikkel, utoljára is kénytelenek lennének kétségbe esni.

Lucinde. Környülményeink, mellyekbe bennünket a’ legbölcsebb Végezések helyheztettek, nem olly nehezek, hogy gyermekeinket a’ kétségbe-eséstől kelljen féltenünk; nem vétkezünk e tehát ha zúgolodásra fakadunk ellenek? Épen most látogatám-meg szomszédnénkat. Igen öreg, ’s sokkal szegényebb ’s szűkölködőbb nálunknál, ’s már rég olta hosszas kínos betegség lánczolta ágyához. Minden kilátása homályos életének nem egyéb mint hogy ez az ő szegénysége ’s gyötrelmei megkönnyűlni rajta nem fognak; és még is ez a’ meg nem

megnem

szakadható folyta az ő gyötrelmeinek, ’s szegénységének őtet csak ritka ’s rövid pillantatokig fakakszthatják-ki. ’S mi tégyük e magunkat azon elsőség’ ellenére mellyet nekünk eggy gondos nevelés ’s a’ mívelt értelem ada, kislelkűségünk által szerencsétlenbbekké mint ő?

Erászt. Azt mi, édesem, ne cselekedjük: azt mi cselekedni nem fogjuk.

Lucinde. Nem fogjuk cselekedni, kedves! Áldassék a’ Gondviselés; ő, a’ ki mindent jóra intéz, a’ ki mindent a’ legjobb czélra teszen, a’ ki minden teremtményeit szereti, ’s a’ legkisdedebb mint a’ legnagyobb felett anyai dajkálkodással felvigyáz. Ő gondoskodik azon madár felől melly amott a’ bokrokban cseveg, ’s e’ kisded méh felől melly itt dong körülöttünk, ’s e’ bogár felől melly lábaink előtt csúsz. ’S mi kelnénk tiszteletlen panaszokra az ő intézetei ellen mivel környülményeink most nem a’ legirígyelhetőbbek? Vídulj-fel, lássd mint mosolyg felénk a’ szép táj; eggy gyönyörü esthajnal akarja eggy napnak lefektét ékesíteni melly bennünket sorsunk’ kifejtőzéséhez ismét közelébb vona.

Erászt. O én Lucindém! Melly kibeszéllhetetlen szerencse az nekem hogy te enyém vagy! Gyengébb értelmemnek te segélyére kelél, felvidítottad elmémet; de ez a’ derűlés nem eggy örömmel gazdag tavaszi nap’ vídámsága; az csak eggy csendes éjfél’ komoly tisztasága midőn a’ hold a’ maga pompájában kél fel. Az a’ gondolat hogy az atyám elhagyott, hogy kiűzött atyai szívéből, lelkemet felvidíthatatlanná teszi. Oh atyám, ha meghalsz, ’s én szerencsétlen, ágyad körül nem sírhatok, vég áldásodat, megbocsátásodat nem vehetem, o emlékezzél azon szerencsétlenről a’ kinek az életet te adtad, ’s áldj-meg!

Lucinde. A’ mit én mondottam kedved’ felélesztésére, kedves, azt neked tulajdon elméd bizonyosan fogta volna mondani, ha elhomályosodásában talán most fel nem találta volna is. Az az óhajtás hogy az atyád… Oh, engedje az ég hogy azt teljesedve láthassuk.

Erászt. Az egekre kérlek, ki ne mondd a’ mit akartál. Ne vádold értte magadat; de én nem volnék méltó szerencsémre hogy tégedet a’ magaménak tekintselek, ha azt hallhatnám.

Lucinde. Hogyan, Kedves? szerelmedet megsérteni nem akarom, de ki kell mondanom reményeimet: Hát ha az atyád’ szíve meglágyul erántad, ’s gondban volna gyermeke’ sorsa eránt kit…

Erászt. Oh! volt idő a’ mellyben ez a’ remény egész napi szenvedéseinket felderítette, egész napokat boldogúl hagya élnem. De hogy higyjek tovább csalárd bíztatásának, látván hogy annyi panaszos levelem, állapotunknak legsiralmasbb előterjesztése is, hidegen fogadtattak? hogy eggyikére sem kaptam soha választ?

Lucinde. Igazságtalanok volnánk eggy atya eránt a’ ki téged mindég szeretett, ha neki…

Erászt. Igazságtalanok volnánk eránta, kedves! Atyám, te a’ ki engem eggykor annyira szerettél, a’ ki kifejtőző tehetségeimnek mindenikét olly mértéktelen örömmel sejtegetted, te gyűlőlhetnél e engem vég nélkül? Még legbúsabb óráimban is lelkem engem semmi tettel nem vádol melly e’ haragot érdemelhetné; nem fognám kitűrni azt ha vádolhatna! Vissza fogod adni nekem eggykori kegyedet. Eggy újabb levél, eggy újabb engesztelés, esdeklés… Lelkem épen alkalmasnak érzi magát azokat papirosra önteti. Jer, kedves; a’ te segélyed nekem ebben is használatos leszen.

Lucinde. Ird-meg azt; barátom írd-meg, eltelve reménnyel, ’s a’ gyermeki hűségnek azon hangzatjával mellyel annak eggy atya’ neheztelését tisztelnie illik. Be a’ kalibába.

ÖTÖDIK JELENÉS.

Simon.

Bementek innen? – Bementek igen is. Csak mingyárt meg ne sejtsenek! Rossz jel hogy félnem kell tőlök. – Mit döbögsz te így? szivére tévén kezét. Melly szokatlan verés! Micsoda teher gyűl mellyemre? O ne hát! ne ijesz-el eggy lépésem miatt mellyet a’ legjobb czélból cselekedtem. – Öreg gonosztevő, lelked sokat szenved hogy valamit ollyat tettél a’ mi más környülmények köztt irtóztató gaz tett fogott volna lenni! De ez nem gaz tett, és nem is irtoztató. A’ czél, a’ környülmények kimentenek. Nem gaz tett! – És még is úgy reszketek itt magamban mintha

mntha

az volna. Elővon eggy tele erszényt. Ebben sok van; ezzel sok ideig beérhetjük. De lopott! úton-állva lopott! ’s ez egész holtomig fog kísérni verdeséseivel! – Csendesedjék-el ide be, lelkem! első tettem és utolsó. Ezután ismét kész leszek, mint eddig mindég, szorultságban élni de eggyességben veled, mint bőségben ’s teveled versengve. Kétségbe-esve siralmas állapotunk felett, bátran neki mentem annak az idegennek, ’s eggy részét gazdagságának, való hogy eggy kisség erőszakkal, elkívántam; ő azt csak addig fogja sajnálni míg haza érend; ott zacskójit tömje tele rakott ládájiból. Nem, az ég bizonyságom, nem igazság hogy annyi semmire-való torkig úsz a’ maga’ kincseiben, azalatt míg az én nemes lelkű Uram, ’s Lucinde és ez a’ két ártatlan itt, ’s én velek, éhen nyomorgunk e’ vadon vidéken. Forr bennem a’ vér mikor látom hogy ezek a’ dőzsölők, ezek az érzéketlen kevély gazdagok a’ szegényt marhának veszik, mások által szerzett javokat gonoszúl fecsérlik, ’s megindúlás ’s könyör nélkül látják hogy a’ szegény vigasztalás nélkül sír az egekre. Illő hogy temérdek gazdagságokból ezek kapjanak eggy igen kis részt. Nem bántam-meg a’ mit tettem. Nem fogom – Hah! valami jön. – Nem jön. – Reszketek, mintha a’ tetten kaptak volna. Vén bohó! szépen készűlök tenni a’ mit akartam. Mit mondok tehát? Mert a’ valót megmondanom nem lesz jó; azt Erásztnak meg nem mondhatom. – Eggyik osztán a’ másikából – De mit tehát? – Hazudnom kell; nincs más mód. Csak bátran – Nyavalyás, hiszen így az első szón rajta vesztenék – – Igy! így! ez jó lesz. Eggy Úr azt tudakozta a’ Városban, ha Erasztnál szolgálok e még is; az engem ismert, de én nem ismertem. Erre azt mondta hogy tudja melly szükségben vagyunk, ’s ezt az erszény pénzt – Imhol: a’ két gyermek. Mikor neki akarok készűlni, akkor háborítanak-meg. Előre látom hogy rollom szépen lesz játszva.

HATODIK JELENÉS.

Simon. A’ két fiu.

Az első. Hozott Isten, Simon! Mint jártál? De te bús vagy?

A’ második. Sokáig jártál, kedves Simon. Olly régen vártunk már.

Simon. Mert a’ városban sok dolgom volt.

Az első. ’S hoztál valamit, jó Simon?

Simon. Oh igen! igen sokat.

Az első. Én azalatt gyümölcsöt szedtem. Az egész kosaram rakva van.

A’ második. Bár én is olly nagy volnék már mint te, hogy én is tehetnék valamit. Mint fognak örvendeni szüléink! Nem vala semmink a’ mit ehettünk volna, ’s íme most megint van. A’ szegény anyánk ma a’ munka alatt sírt; akkor találtam bejőni hozzá, mikor tűző-rámája mellett űlt; ő nem tudta hogy én is a’ szobában vagyok, ’s sírt ’s könyörgött, ’s akkor én is sírtam. Hirtelen feltörlötte könyűjit mintha nekem nem kellett volna látnom hogy ő sírt. Mondd-el csak, Simon, atyánk atyánk mit sírnak olly gyakran? Én akkor mindég úgy félek.

Az Első. Szegények? mi szegények?

A’ Második. A’ mi szomszédjaink itt az erdőben, azok szegények, de nem mi.

Az Első. Mi csak néha vagyunk azok. Ma szegények valánk, ’s nem vagyunk többé. Hiszen nekünk olly sokunk van. Vagy nem volnánk most gazdagok?

Simon. Hahaha! ti eggyűgyü gyermekek!

A’ második. Te nevetsz rajtunk, Simon. De hát nem gazdag az a’ kinek elege van? Nekünk most öt napra is elegünk van.

Simon. Boldog gyermek!

Az első. De mondd-el csak: Ha mi szegények

szegének

vagyunk, mijek van azoknak a’ kik gazdagok?

Simon. Azok mindennek bővölködnek.

Az első. De mi hasznát veszik annak? Hiszen a’ bővölködés az mikor valakinek többje van mint a’ mennyi a’ szüksége.

Simon. Igen; ’s ők nagyobbára azzal sem elégszenek-meg.

A’ második. Csudálatos emberek!

Az első. ’S ők azt a’ mire szükségek nincs, nem adják másnak?

Simon. Oh! gyakorta azt a’ keveset is elveszik a’ szegénytől a’ mit azok szerzettek, hogy a’ magok nagy rakásokhoz tehessék.

A’ második. O Simon, te csak kötődöl velünk, gyermekekkel. Illyen emberek volnának, bátyám? Elhiheted te ezt?

Az első. Én azt nem hihetem, Simon. Ne ámíts-el bennünket. Hazudni nem szabad.

Simon. Az bizony való. Tele van illyenekkel a’ város.

Az első. Ha nekem többem volna mint a’ mire szükségem van, én azt kiosztanám a’ legszegényebbek köztt itt a’ hegyekben, mint atyám ’s anyám cselekszenek mikor néha többjek van mint a’ mi kell.

A’ második. Bizony én is.

Az első. Én nem ismerek szebb örömet mint midőn a’ szegény olly szívesen köszöni ha mit vett tőlünk, midőn bennünket olly szívesen áld.

A’ második. Oh bizony én sem! sokkal inkább örűlök ollyankor mint ha a’ legtarkább madarat fogtam volna meg.

Az első. De, Simon, mondd-el csak! Miért sír néha atyánk, anyánk? Azért hogy gazdagok nem vagyunk, úgy e hogy azért nem sírnak? Én azt nem hihetem.

Simon. Úgy vélném azért, mert ha gazdagok volnának ’s sokjok volna a’ mi nélkül ellehetnek, többször tehetnének jót másokkal.

Az első. Az lesz tehát, Simon. Azért én is sírhatnék. De menjünk-be, öcsém. Jer te is, Simon! Jer utánunk.el.

HETEDIK JELENÉS.

Simon.

Most ismét magamban vagyok, igen, bementek. Hadd töröljem-le a’ verejtéket. – Most bátran! most bemegyek én is, ’s általadom – De mit akarék mondani? Úgy hiszem, ijedtemben mind elfelejtém. – De ne reszkess, tehát, vén tőke! állj erősen! szemedet ne szüllyeszd így alá! Hord szabadon széllyel! – Te rossz csábító vagy. Öreg koromban fogtam eggy mesterséghez, kivált hogy az egészen ellenkezik természetemmel. – Csak eggyszer süljön-el szerencsésen! – Úgy, az az Úr, mondám, a’ kit a’ városban még eggyszer sem láttam. Igen, igen. – De imhol maga. Tartsd jól magad’.

NYOLCZADIK JELENÉS.

Erászt. Simon.

Erászt. Hogyan jártál, édes jó barátom? Elfáradtál e nagyon? Ide fel a’ városból alkalmatlan a’ jövés.

Simon. Nem fáradtam-el; holmit hozván a’ városból: nehány ízben megpihentem.

Erászt. Rakd-ki barátom, ’s vidd-be a’ pajtába, ’s azután jer ide az árny alá; vacsorád majd készen leszen. Simon el.

Erászt utána nézvén. Melly hív ember! Oh csak az a’ szerencse lehessen enyém végre hogy ennyi jóságát hanyatló napjaiban megjutalmazhassam! Most ismét édes remények lebeglenek-környül. Hozzá fogtam a’ levélhez, ’s még ma el kell végeznem. Oh, ha a’ megengesztelt atyától válasz érkezend! Mint fogom kiáltani annak az örömnek nagyságát! De ha elkeményülve marad most is? ha siralmaim még most sem indíthatják-meg? Oh Isten! Isten! hallgassd-meg könyörgésemet, szánj-meg végre, ne kísérts feljebb mint erőm engedi! Ne hagyd hogy atyám haraggal szálljon a’ sírbe! – Ha nem volna e jó hogy Simont ’s a’ nagyobbik fiamat hozzá küldjem? Való hogy az út nagy. Ha ez a’ szeretetre-méltó gyermek vinné-el a’ levelet, ha az Öregnek térdeit általölelné, ha áldását kérni magának és nekem. – Oh, a’ szerencsétlen ezer meg ezer új gondolatot kap-fel hogy ezerszer érezze inségének szertelenségét! Miből éljenek a’ hosszú úton? Nagy Isten! elmerülve jár fel sokáig, ’s meg nem sejti hogy Simon mellette van. Itt vagy megint, Simon? Te eggyetlen barátom! Oh csak a’ te hűségedet jutalmazhassam-meg valaha!

Simon. Az Úr’ jóvolta nekem minden pillantatban jutalmazza azt a’ keveset a’ mit az Úrért tehetek.

Erászt. Azt én nem tehetem; mint jutalmazhatnám-meg én a’ te barátságodat? Midőn az atyám és az atyámmal eggyütt minden, minden elhagyott, te maradtál-meg mellettem, régi hív szolga. Körülttem nem reméllhettél semmit, mivel nekem magamnak sem maradt reméllni való; és még is elkísértél ez inségbe, ’s eggyütt türtél velem éhséget és szorultságot, ’s elmúlasztád máshol keresni szerencsédet.

Simon. Oh mint tudja az Úr naggyá csinálni azt a’ keveset a’ mit tettem! De azért ugyan el nem hitet hogy valami nagyot tettem. – Itt –

Erászt. Mi ez, barátom?

Simon. Csak végye, végye az Úr.

Erászt. Mi? hogyan?

Simon. Az a’ pénz a’ mit a’ városból hoztam.

Erászt. Ennyi pénz! Simon, szóllj, mi ez? Miért reszket így kezed?

Simon. Reszket? Az én kezem reszket? – Talán örömemben.

Erászt. Te akadozol? – szóllj, hogy’ értsem ezt?

Simon. Pénz, Uram! sok pénz! Olly nagy szükségünk van reá, ’s az Úr még sem örül neki.

Erászt. Rettegésed cselekszi hogy nem tudhatom ha neki kell e örülnöm. Ragadj-ki e kínos bizonytalanságból, mondd-el, ki adta ezt?

Simon. Tilalmam vagyon megnevezni a’ ki adta.

Erászt. Úgy vedd-vissza. El nem fogadom míg tudom mint jutottál birokába.

Simon. Én vissza nem veszem. – Melly tartózkodások!

Erászt. Ki vele, Simon, ki! szóllj!

Simon. Én azt – a’ mint kijöttem a’ városból – közel az erdő’ széléhez az úton leltem.

Erászt. Fillents hát, öreg szolga, fillents. Szavad csak-ugyan elárúl.

Simon. Végre azt hiszem hogy az Úr a’ szívem’ mélyéig ellát.

Erászt. Ez eggyszer hasznát venném. De te önnmagad hazudtolod-meg magadat.

Simon. Való tehát – nem leltem – a’ mint mondám –

Erászt. Mit a’ mint mondám.

Simon. Valaki adta nekem a’ Városban.

Erászt. O Simon! Simon! Valamelly barátom volt az?

Simon. Annak kellett lennie. Csínos eggy Úr volt. Azt kérdezte, ha az Úrnál szolgálok e még?

Erászt. Mondd tovább.

Simon. Azt feleltem hogy igen; ’s akkor ide adá ezt a’ pénzt hogy hozzam az Úrnak.

Erászt, ’S nem emlékezel hogy azt valaha láttad volna?

Simon. Nem láttam – magában. Bár csak már szűnne-meg kérdezősködni.

Erászt. Úgy tetszik nekem is, Simon. De szóllj csak, miért akarsz te engem ma megcsalni?

Simon. Én csalni, Uram? én valót mondok – Megengedjen az Úr, a’ kertbe kell mennem. el.

Erászt. Csudálatos! itt valami titok lappang. Ez a’ jó ember mindég testében reszket. A’ mit most mond, épen olly kevéssé látszik valónak mint a’ mit elébb mondott volt. Nem lelek nyugtot míg mindent ki nem tanúlok, Menni akar, de Simon visszatér.

Simon. Követem az Urat – nem tűrhetem hogy hazudtam, hogy el akartam ámítani az Urat. Mindent elmondok, hogy az Úr magyarázza-meg, ha a’ mit tettem, olly rossz e a’ millyennek felriadt lelkisméretem akarja velem elhitetni.

Erászt. Az Istenért, Simon! szóllj tehát.

Simon. A’ hegyekben – eggy Útazótól vettem-el.

Erászt. Hogyan, Simon? elvetted?

Simon. Mindent elmondok az Úrnak. A’ mint kijöttem a’ városból, ’s elfáradva a’ kapczig értem, kénytelen valék leűlni. Ott előttem feküdt az a nagy hely a’ maga’ pompájában. Elképzeltem melly bővségben él ott sok haszontalan a’ ki arra a’ vízre sem méltó mellyet naponként megiszik, az Úr pedig ezzel az angyali lelkü asszonnyal ’s ezzel az ártatlan két gyermekkel itt sanyarog, úgy hogy néha az a’ falat kenyerünk sincs a’ mit ehetnénk; elképzeltem hogy ott sok van ollyan a’ ki eggy kártyára többet teszen-fel mint a’ mivel mi egész esztendeig könnyeden kijöhetnénk. Isten ezt mindnyájunknak adta, gondolám magamban, de a’ gonoszság elfoglalja a’ jók’ részét. Elkeseredve ezen gondolatim köztt, hátamra vettem ismét nyalábomat, ’s tovább jövék, ’s íme eggy Úr eggyes egyedül előttem ereszkedék-le a’ völgybe, hova az én útam is ment. Hát ha, mondám, mingyárt ezen kezdenéd az igazságos felosztozást? Adja ide felét annak a’ mije van, ’s a’ felével ballagjon bátorságban; így neki is marad, nekünk is lesz. Én nem vágyok kincsre, de mi sem veszhetünk-el, mondám, ’s öszveszedtem minden bátorságomat. Azonban az Útas közelebb juta hozzám, ’s én reszketve, mintha valaki félre akart volna rántani, megkaptam a’ ló’ fékét, ’s megállj, kiáltám, eggy szót se tégy, mert ha kiáltasz, mingyárt előkiáltam társaimat; ide pénzed’ felét, a’ felével pedig menj bántás és félelem nélkül. Az Útasnak még inkább kellett reszketnie mint nekem, mert minden szó nélkül ide adá a’ mit általnyujtottam az Úrnak, ’s én békét hagytam neki hogy menjen útjára, magam pedig beugrottam a’ surjány közzé, ’s úgy voltam mintha csak álmodtam volna.

Erászt. ’S te jó Öreg, a’ ki egész életedet vétek nélkül töltéd-el, a’ ki soha nem probáltad mit tesz lopni, most haramiává tevéd magad’?

Simon. Akartam volna is hogy olvadjon porrá kezemben a’ pénze! De az eggyszer már miénk, ’s hasznát fogjuk vehetni. Ez a’ szorultság tettemnek, ha vétkes, mentségére lehet.

Erászt. A’ rossz tettet semmi szorultság nem menthet-ki.

Simon. De nem tudom elhitetni magammal hogy az olly igen rossz lehetne.

Erászt. Nem lesz nyugtom míg a’ pénzt a’ maga birtokosának visszaadhatjuk.

Simon. De hol akadhatunk arra? – Átkozott pénze! – ’S végre is – ő azt olly könnyeden adta ide mint a’ mi nélkül ellehet. Az csak azért tetszik soknak az Úr előtt mert már sok esztendő olta nem látott ennyit eggy rakásban.

Erászt. A’ másét, bár mi kevés az, nem szabad elvenni a’ maga’ birtokosának akaratja nélkül. Menj Simon, menj-fel a’ kapczra a’ honnan a’ városig lehet látni; talán meglátod még.

Simon. Tehát a’ pénzt nekem magamnak –

Erászt. Hogyan érted ezt?

Simon. Én visszaadjam neki?

Erászt. Fogd, én róla tudni semmit nem akarok.

Simon. Tehát megyek. A’ kapczról még ki fogom láthatni, ’s utólérem ’s visszaadom neki. – De hallja csak az Úr, lódobogást hallok. Ki lehet ez? Hát ha poroszlók jöttek volna ki hogy engem megfogjanak? – Itt valaki jő. – Egek! Épen ő! –

KILENCZEDIK JELENÉS.

Cleon. Az Előbbiek.

Cleon. Bocsásson-meg az Úr! eltévesztettem az útat, ’s inasomat, kit az úton keresni küldöttem, elvesztettem; ’s a’ történet ide hoz. – Meglátván Simont. Egek! oda vagyok!

Simon. Jak nekem! ő! ő! hátra vonja magát.

Erászt. Az Úr ijedtséget árúl-el. Mi baja az Úrnak?

Cleon. Kérem az Urat, legyen tekintettel öreg napjaim eránt. Ez a’ jó ember elég kímélettel volt csak a’ felét kívánni-el tőlem annak a’ mi velem volt; én neki számlálatlan’ többet adtam. Csak annyim maradt-meg hogy útamat tovább folytathatom.

Erászt. Engedjen-meg az Úr. Oh Isten! Mi nem vagyunk haramiák; mi csak szerencsétlenek vagyunk, kik a’ világból e’ pusztaságba vontuk-meg magunkat. Felejtse az Úr az okozott réműlést. A’ mit az Úrtól elvettek, az minden hij nélkül vissza fog adatni az Úrnak. Simon!

Simon reszketve jő-elő. Cleonhoz. Uram, megszégyenülve állok itt az Úr előtt. Imhol hozom a’ mit velem az Úrtól a’ legmélyeb kétségbeesés hagya erőszakosan elvitetni. Már épen utána akarék menni az Urnak hogy a’ pénzt visszavigyem. Ah, az a’ nagy nyomoruság a’ mellyben itt az én jó urammal ’s háza’ népével sok esztendők olta tengünk, olly lépésre vetemített mellyet azelőtt soha nem próbáltam. Imhol van, Uram, vegye-vissza az Úr, ’s mentsen-meg általa azon tehertől melly lelkemet halálom’ órájáig fogva volna nyomni. Azalatt míg Simon itt szóll, Erászt figyelemmel nézi az Idegent.

Cleon. Engedelmet, Uram, hogy rettegésem az Urat megbántotta. Szívesen szánom az Úr’ állapotját. Tartsa-meg az Úr e’ csekélységet, én többé azt el nem fogadom. Akarnám hogy többel lehetnék felsegéllésére, de útra az ember nem veszen sokat magához.

Erászt. Az Úr’ jósága a’ legszívesebb hálát érdemli tőlem, de azzal visszaélni nem fogok. Nem volnék erre méltó ha az Urat attól fosztanám-meg a’ mire útja alatt szüksége leend. – magában. Egek! Ez az arcz! ezek a’ vonások!

Cleon. ’S az Úr nekem nem engedi azt az örömet hogy inségén legkevesebbet könnyíthessek? Nekem maradt még annyim a’ mennyivel útam alatt beérhetem. Légyen tehát ezé a’ jó emberé a’ ki inasa, a’ mint látszik, az Úrnak.

Simon. Én nem csinálok semmi kifogásokat. Szívesen köszönöm az Úr’ jóvoltát.

Erászt. Úgy fogadja-el az Úr tőlem is a’ legforróbb hálát! Oh Isten! volt idő a’ mellyben én is tehettem jó mással. Oh, engedjen-meg az Úr könyűimnek!

Cleon. Barátom! szabad legyen igy neveznem az Urat. Érzékeny szavai azt mutatják hogy az Úr nem a’ köz seregből való. Az Urat valamelly nagy szerencsétlenség érhette.

Erászt. Semmim sem maradt egyéb mint a’ csendes lelkisméret és a’ rény.

Cleon. A’ kettőnek birtokában ez inségnek közepette is irígylést érdemel az Úr’ sorsa. Én gazdagnak tartatom; de mindent kész volnék feláldozni ha rajta lelkisméretem’ nyugalmát vásárolhatnám-meg. Eggy vétket követtem-el melly untalan’ gyötör. A’ rettegés minden nyomomban hágdos utánam, mint eggy rettenetes kísértet, ’s félek hogy azt e’ világon jóvá nem tehetem többé. Sírjon velem az Úr; érdemlem az Úr’ könnyeit. Oh Isten! melly rettenetesek lesznek a’ napok mellyeket ősz korom még remélhet, ha fel nem lelem a’ kik ellen a’ vétket elkövettem! Az Úr még ifju; szerezze-meg az Úr a’ tiszta lelkisméret’ nagy kincsét öreg napjainak. Oh Isten! melly kín ez! melly nyomorúság! melly irtóztató az midőn a’ vádló lelkisméret bennünket életünknek estvéjén sanyargat, ’s öreg korunkat a’ sírig korbácsolja. Rég olta járok kelek, hogy nyomába akadjak azoknak a’ kik eránt igazságtalan valék, és a’ kik napjaikat talán mély inségben töltik, vagy talán már bérekesztették! Melly föld lepi az ő poraikat? Melly éghajlat csepeg harmatot és esőt az ő csendes sirhalmaikra? Oh ha tudnám, oda sietnék, ’s ez ősz fürtöket sírjokon teríteném-el, ott élném el hátra-való napjaimat, ’s ott fogadnám-el a’ régen óhajtott halált. Oh én szerencsétlen atya! Az Úr sír? Köszönöm hogy szánja szenvedéseimet.

Erászt. Melly kész a’ szerencsétlen mindenben keresni reményt. Nem, az nem lehet, az nincs úgy. – –

TIZEDIK JELENÉS.

Lucinde, Az előbbiek.

Lucinde. Hogyan, Kedves? te a’ mi tiszteletes Vendégünket ide kinn tartóztatod a’ nedves esti légben? Fogadja jó szívvel az Úr a’ mi szegénységünktől kitelik, ’s jőjön szobánkba.

Cleon. Ha megengeditek. Társaságtok nékem pótolék leszen mindenért.

Simon. Hah, Uram! szent Isten az egekben! mit látok! Oh, de ha jól látok e? Isten! Isten! mi ez itt a’ pénz mellett?

Cleon. Egek! mi baj?

Simon. Cleonhoz. Az Úr’ neve ez itt a’ papiroson?

Cleon. Az én nevem, igen.

Simon. Oh, ugy öleljék-meg egymást. Oh úgy kell sírnom mintha gyermekké váltam volna. Öleljék-meg, öleljék-meg egymást. Erászthoz. Ez az Úr, atyja az Úrnak. Cleonhoz. Ez az Úr’ fija, Erászt, ez Lucinde –

Erászt. Hogyan? lehetséges e? Oh atyám! Lucindével lábaihoz omol.

Cleon. Gyermekeim! Oh nagy Isten! Az öröm némává tészen. O fiam! o leányom! Isten! mit nem hagya veletek igaztalanságom szenvedni. De igen; te az én fiam vagy; ismét reá-ismerek a’ nyomorúság által hasonlatlanná lett arczvonásaidra. Oh Isten, melly csudálatosan, melly véletlenül akadok reátok!

Erászt. Atyám! oh atyám!

Lucinde. Szabad e nekem is e’ névvel szóllítanom? szabad e e’ kezet könnyeimmel áztatnom? Oh atyám! nékem is atyám!

Simon. a’ két gyermeket kihozza a’ szobából. Ide, kis gyermekek, térdeljetek ide ti is. Boldogok vagyunk! eggyszerre boldogok vagyunk! Hah, nem tudom örömemben hol vagyok.

Cleon. Keljetek-fel, gyermekeim! Fiam, tarts, mert örömemben öszveroskadok! Öleljetek-meg, öleljetek-meg mindnyájan! Ezek a’ te fiaid? O Lucinde! o leányom! Isten a’ te egeidben, vége van szenvedéseimnek! Három éve már hogy mardosó lelkisméretem nem hagy soha nyugtot, három éve hogy betegen fetrengettem ágyamon, óhajtottam a’ halált, ’s annak közelítését annak emlékezete hogy erántatok igazságtalan ’s kemény voltam, irtózatosnak festette, rémítgetett. Oh Isten, adj egésséget, adj erőt! ezt kiáltoztam; ne végy magadhoz míg őket fel nem találom, míg karjaik között meg nem vallhatom vétkemet, míg velek meg nem békélendek, ’s tőlök siratva, áldva halhatok-meg! Haszontalanok voltak minden igyekezeteim, nem leltelek sehol

sohol

, ’s íme ma véletlenül –

Erászt. Oh atyám!

Lucinde. Térj-be fedelünk alá, kedves atyánk, ’s szűnj-meg vádokkal terhelni magadat. Mindnyájunknak pihenésre van szükségünk.

[NEGYEDIK KÖTET]

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

SZÉP LITERATÚRA.

PESTEN,

TRATTNER JÁNOS TAMÁSNÁL, 1815.

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

NEGYEDIK KÖTET.

YORICK LEVELEI ELÍZÁHOZ ÉS VISZONT.

ÉRZÉKENY ÚTAZÁSOK.

A' RÓMAI KARNEVAL.

ugrás a szövegforráshoz

Yorick’ és Elíza’
levelei

RAYNALNAK KESERVÉVEL
ELÍZA UTÁN.

Helmeczi’ ügyelése alatt.

YORICK ELIZÁHOZ.

Könyveimet Elíza eggyütt veendi e’ levelemmel. – Predikatzióim azon melegen buzogtak-fel szívemből, ’s óhajtanám hogy avagy csak ez méltókká tehetné hogy neki nyujtassanak. Egyéb munkáim agyvelőmből jötte-elő, és így nem sokat aggódom ezek akármiként fogadtatnak.

Mint esett, Asszonyom, én nem tudom, de annyi bizonyos hogy szerelmes vagyok félig beléd. Egészen kellene annak lennem, mert ennyi tökélményt nem találtam senkiben, ’s nem ismerek asszonyt a’ ki felől úgy nem lehet megszűnnöm gondolkodni mint tefelőled.

leghűbb szolgád:

Laurent Sterne.

ELÍZA YORICKHOZ.

Tisztelt Bramín! Vettem az Úr’ Érzékeny Útazását, ’s nem győzöm képzelődése’ erejét csudálni. Az bennem olly érzéseket ébreszte-fel a’ mik felől nem hihettem volna hogy enyémek lehessenek. Elkevélyít az Úr, ’s azt cselekszi hogy még gyönyörködöm szívemnek érzékeny voltán.

Hány helytt nem öntötték-el a’ munka’ lapjait könyűim! De azok öröm’ könyűji voltak, szívem látszott lecsorogni szemeimből. Ah, jó Yorick, az Úr lelkemnek minden szép érzéseit felverte álmokból!

Az az út mellyen az emberi isméretek’ határjait kiljebbre szándékozik terjeszteni, felette jól választott út – szívet-érdekelve szóll az észhez. – Író magának nem ígérhet nagyobb megtiszteltetést, mint midőn Olvasójit sóhajtásokra ’s könyűkre látja fakadni. – Oh, mennyiszer láthatá vala így az Úr megdicsőítve magát!

Kérem az Urat, ha becsülésére nem tart épen méltatlannak, szüntesse-el hízelkedéseit. Én már is olly igen hiu vagyok. Mit nem csinálhatnának belőlem eggy olly ember’ magasztalásai kit szívem tisztel és szeret!

Maradok a’ szónak legszélesebb értelmében

barátnéja:

Elíza.

YORICK ELIZÁHOZ.

Nem lelek nyugtot, Asszonyom, noha déltájban már mehetnék látásodra, míg meg nem értem miként vagy. Adná az ég hogy kedves képed, ha majd felserkensz, olly vídámon mosolygjon-széllyel, mint e’ reggeli nap most, reám lövellvén első sugárait! Tegnap elholtam rosszúlléted’ hallására; nem tudtam enyhíteni bánatomon, ’s fájlaltam hogy nem szaladhaték hozzád. Juttassd eszedbe, kedves Elízám, hogy a’ barát nem bír kevésbb szabadsággal mint az orvos. – De a’ városi etiquette nem így tartja! ezt fogod reá mondani. – ’S mit teszen az? A’ való szemérem és illendőség nem abban áll hogy magunkat vakon szabjuk ennek fagyos törvényeihez.

Ki kell mennem; reggelire vagyok kérve: de tizeneggykor honn leszek. ’S akkor, úgy hiszem, eggy rövid sorodból fogom érteni hogy jobban vagy, és hogy látni óhajtod a’ Bramínt.

ELÍZA YORICKHOZ.

Kedves Bramín! Örvendve jelentem hogy jobban vagyok; mert tudom, örömmel fogja az Úr érteni.

„A’ barát nem bír kevésbb szabadsággal mint az orvos.” – Úgy az Úr kétszeres szabadsággal bír nálam; mint barát és mint orvos, – mint a’ legbecsesbb orvos; a’ lélek’ orvosa. Jőjön tehát; lássa mint van beteg Elízája; hozza-el a’ leggyógyítóbb szereket; az érzés’ szereit. Ha az Úr’ jelenléte el nem oszlathatja is fájdalmaimat, el fogja velem felejtetni hogy beteg vagyok. Annyi legalább bizonyos hogy nem fogok érzeni kínt, míg orvosom nálam leszen.

E’ szerént magánál látni az Urat mind óhajtása mind szüksége

Elízának.

YORICK ELIZÁHOZ.

Utolsó leveledet, Asszonyom, az estve vevém, a’ mint a’ Lord Bathurst’ ebédjéről értem haza, kinél eggy egész óráig beszélltem felőled. Ítéld-meg onnan melly gyönyörrel hallgatá ez a’ jó Úr beszédeimet, hogy az ebéd alatt három ízben köszönte reám poharát egésségedért.

Ámbár nyolczvanöt esztendős, mindazáltal úgy hiszi, azt mondja, meg nem hal addig míg magát barátjává teendheti az én Indiai kedves tanítványomnak, ’s azt látandja hogy ez úgy előzi-meg a’ sok Nabábnékat itt gazdagságban, a’ hogyan őket szépségben, és a’ mi több, érdemben mulja-felül. – Úgy hiszem én is. – Ez a’ Lord nekem régi jó-uram. Tudod hogy ő mindenkor nagy barátja volt legjobb fejeinknek. Az elmult század’ Addisonjai, Steelejei, Popejai, Swiftjei, Priorjai mindennapiak voltak házában és asztalánál. A’ mód a’ hogyan velem öszveismerkedett, szint olly elmés mint a’ melly nyájas és nekem felette hízelkedő. A’ mint eggykor Herczeg Wallisnénál vagyok, nekem jő. Sterne Úr, ugymond, én az Úr’ ismeretségét keresem: de hadd mondom-el elébb, ki vagyok. Az Úr eleget hallotta annak a’ vén Lord Bathurstnak nevét, kit az Úr’ Popéjai, Swiftjei, olly sokat éneklettek. Az, Uram én vagyok. Ők valának a’ társaim, de itt hagytak, ’s nem hihetvén hogy hasonlókat lehessen találnom, nehány esztendeje már bétevém könyveimet, ’s elfogadtam hogy soha nem nyitok-meg eggyet is; de az Úr megszegette velem a’ fogadást, ’s megint meg nyitottam minekelőtte meghalok. És így jőjön az Úr, ebédeljünk eggyütt.

Ez az Úr, meg kell neki adni, csuda-munkája a’ természetnek. Agg kora mellett is annyi elevenséggel, annyi vídámsággal bír, a’ mennyit eggy harmincz esztendős emberben fognék keresni, ’s nagy mértékben kapott eggy ritka és felette becses tulajdont: tetszeni másnak, és szeretni mást. Tegyük ezekhez hogy olvasott, nyájas, érzékeny.

El nem tuda telni midőn felőled beszéltem. Csak hárman valánk, ’s érzékeny vala ez a’ harmadik is; ’s így a’ legsentimentálabb délutánt tölténk egész kilenczig. De te valál a’ csillag, Elíza, melly bennünket vezete; te valál a’ lelke beszédünknek. ’S ha mikor megszüntem is beszélleni felőled, te eltelve tartád szívemet, te melegséget adál minden gondolatomnak. Mert én nem szégyellem megvallani mi sok az a’ mit neked köszönnöm kell. – Oh, legjobbika az asszonyoknak! a’ mit miattad az elmult éjjel szenvedtem, az túl van minden kifejezésen. Édes gyermekem! az égnek gondja van reánk; ha reánk terhet rak, erőt is nyujt a’ teher’ elviselésére. Ime feletted csoportosan gyülnek-öszve a’ test’ és lélek’ kínjai, ’s még is azt írod hogy magadat jobban érzed, hideged kimarada nyilallásaid megszüntenek. Oh, enyésznének-el valaha már végképen azok a’ névtelen szenvedések mellyek alatt a’ szegény Elíza roskadoz! Bátorodjál-fel, kedves Elíza! ne csüggedj-el! ne tarts semmitől! Az én szeretetem életnek erejét fogja lehelleni hervadó egésségedre, ’s az ifjuságnak legszebb tavaszát fogja felhozni reád, meglátod.

Bramínodnak képe tehát dolgozó-asztalkád felett függ, ’s te azzal akarsz tanácskozni kétségeidben, bajaidban. Te csapodár, hálás gyermek! Oh lássd melly gyönyörrel mosolyg-le onnan a’ te Yorickod mindenre valamit te csinálsz. De vajmi hijányosan festi az ő gyönyörjét e’ mosolygás itt a’ képen.

Óráidnak elrendelését örülve olvastam. Ez egészen méltó Elizához. De tudod e, Elíza, hogy csaknem haragszom miatta reád? mert te nem hagysz semmit a’ mit neked én csinálhassak, nem semmit a’ mit rajtad nekem lehessen igazítanom, vagy a’ mit kérnem lehetne tőled azon eggyen kivül hogy maradj mindég a’ ki valál, ’s kövessd mindenben feddtelen jó és szép szíved’ sugallásait melly engem örök barátoddá teve.

Bár azt láthatnám hogy orczáidra visszarepülnek megint a’ rózsák, ’s az eggykori klárizsszín e’ beteg, elkékült ajakokra! De higyj nekem, Elíza, ha férjed az a’ jó és érzékeny ember a’ kinek őtet gondolom és óhajtom, ő tégedet sokkal forróbb ölelésekkel fog most szorítani karjai közzé; ő ezt a’ hervadó színetlen orczát sokkal indulatosabb szeretettel fogja most csókolni mint mikor még szépségednek zsenge virágában virítottál. Fogja, bizony fogja! vagy – szánnám. Makacs érzéseinek kellene lenni, ha nem látná mit bír e’ beteges kis teremtésben.

Hogy Miss Light veled megyen, annak szívesen örűlök. Örűlök annak is hogy a’ mint értem, révészeid jó emberek. Te ugyan a’ vad-természetüekkel is meg tudsz férni; jámbor szíved megszelídítene akármelly elfásultat; de maradjon másoknak e’ munka. – Hol vevéd te azt a’ gondolatot hogy mentséget keress leveleidnek? Tudjad tehát hogy azokat nékem olly nagybecsüekké épen az teszi, a’ mit te mentegetni igyekezel. – Oh, írj ezután is mindég így! hagyd mindég kedves gondatlansággal őmledezni soraidat; a’ lepletlen szív így szeret szóllani. Mert-jeidet, azért-jaidat hordd-elő tartalék nélkül, ’s ne fedj-el semmit barátod előtt ki meghivésedre minden tekintetben érdemes. – Így írom leveleimet Elízához én is. ’S nem egyedül leveleim, de egész társalkodásom illy mesterségtelen volna, ha a’ Végezésnek őtet és engemet távol éghajlatok alá nem tetszett volna széllyeltépni.

A’ legteljesbb tisztelettel ’s hűséggel vagyok

barátod:

A’ Bramín.

ELÍZA YORICKHOZ.

Barátságos Yorick! Az Úr’ levelét, mint mind azokat, mellyek hozzám az Úrtól jőnek, valóságos örömmel olvastam. Köszönöm kedves tudósítását Lord Bathurst felől. Öt hat illy szeretetre-méltó öreget, ’s úgy fogjuk nézni e’ kort mint az élet’ legkívánatosabb szakát, ’s feledjük neki hogy barázdás homlokával bennünket annyit rettegtete.

A’ társaság mellyet ez a’ Lord maga körül tuda gyüjteni, ’s a’ barátok kiket válogatott, elég jelei éles-látásának; az a’ mód pedig mellyel az Urat vonta ismeretségébe

vonta-ismeretségébe

, tiszteletessé fogná tehetni nevét, ha már az nem volna is.

Köszönöm a’ Lordnak jó-ítéletét mellyel erántam lenni méltóztatik; de én itt kölcsön fényben ragyogok. Magasztalásai nem engemet illetnek, hanem azt a’ szép rajzolatot mellyet neki felőlem az Úr’ szíve ’s képzelődése festett. Mind az Úré az a’ bájoló erő melly által a’ Lord magát meghatva érzette.

Melly igen való a’ mit az Úr’ levele mond, hogy az ég, midőn reánk terhet rak, erőt is nyujt a’ teher’ elviseléséhez! Én példa vagyok reá. Bátorságom eggyütt nevekedett szenvedéseimmel, ’s azalatt míg eggy részről egésségemet fogyni láttam, más részről érzettem hogy hitem annál forróbb leve a’ Gondviselés eránt.

De jobban vagyok, hála értte Istennek! Int az Úr, hogy ne csüggedjek-el. Nem csüggedek-el; reménylek. A’ remény élesztő balzamja a’ szenvedőknek; elaltatja fájdalmaimat.

Lassanként közelít indulásom’

indulasom’

órája. Oh, miért nem jöhet velem az Úr! Édes társasága megrövidítené unalmaimnak hosszu órájit, elverhetné rettegéseimet. Úgy bízvást dühösködhetnének a’ habok, bízvást csapkodhatnák vízi tömlöczömnek falait; nem fognék gondolni haragjokkal.

De kívánhatja e az én szívem hogy az Úr itt hagyja nyugalmas lakát, ’s eggy villámszóró ég ’s egy hánykódó tenger’ veszélyeinek légyen kitéve kedvemért? szomoru gondolat! Elízának meg kell elégednie azzal hogy Yorickját szívében viheti, ’s barátjának édes oktatásaiban lelheti vígasztalásait. Ez az élő kép fogja őtet bátorítani, vígasztalni, enyhíteni nyomoruságaiban, epedéseiben. Akkor való szerént elmondhatja, hogy ő a’ Yorick’

Elizája.

ELÍZA YORICKHOZ.

Gondoskodó barátom! Olly aléltan vagyok, tagjaim úgy el vannak gyengülve, hogy kétlem, el fogja e olvashatni az Úr e’ karmolást. Rosszul vagyok, édes barátom! igen rosszúl vagyok!

Köszöntse az Úr nevemmel James Urat és az Asszonyt. Emlékezeteket szívemben hordom. Eggyeránt bírják az én Bramínommal annak minden indulatait. – Oh barátim! ójjon benneteket az ég azon kimagyarázhatatlan szenvedésektől mellyek által az én öszveroncsolt semmiségemet vette kísértési alá!

De ne higyje az Úr hogy zúgolódom. Nem!

Könyörűlő Isten, áldalak hogy kísértesz! Te az én javam végett látogatsz engem. Lelkem elhitte vala magát, – eltévedt a’ jövendőnek szép álmaiban. De te visszahozád magához hogy eszmélne-fel, ’s látna ahhoz a’ mi néki jó. Oh, őrizzd-meg ajakimat a’ zúgolódás’ vétkétől! Adj erőt, békével hordani terhemet!

***ék nálam voltak. Szeretetreméltó lelkek! Mi részt nem vettek szenvedésimben! Talán inkább érzették kínjaimat mint ennenmagam.

Irtóztató szédűlés jöve reám – abba kell hagynom.

YORICK ELIZÁHOZ.

E’ levelemet, édes barátom, James Úrnál írom hozzád. Ő maga könnyebbre öltözködik, szeretetre-méltó hitvese pedig mellettem fogott helyt, ’s eggyütt írja velem levelét. – Bús tudósításodat dél előtt vevém. Bús az! valóban bús, kedves Elíza! mert ki olvashatja fojtó elkeseredés nélkül inségeidnek hosszu rendét? – szegény Elíza! terajtad, újabb elnehezűlésed előtt is már, rettenetes sully feküdött; tartok tőle hogy beteg lelked alatta öszveroskad, ’s felgyógyulásodat lehetetlenné fogja tenni. Csak bátorságodat, csak szelíd lelked’ nyugalmát ne hagyd elenyészni, édes Elíza! – Rólad, egyedül rólad beszéllénk egész nap; szelíd erkölcseidről, bölcsen-tűrő ártatlan lelkedről. Jámesné és a’ Bramín ezerszer önték egymásba ellágyult keserveknek cseppjeiket.

***ék – kimondom világosan – romlott rút lelkek. Annyit értettem felőlök hogy neveiket lehetetlen többé háborodás nélkül értenem. Hogyan lehettek ők csak eggyszer is az én Elízám körül hogy hamis, alacsony lelkeiket vele egészen meg ne ismértessék? – Úgy hittem volt hogy a’ mit tőlem hallál, elegendő lesz, szívedet mély útálattal eltölteni erántok. És még is azt írod’s azt mondád nem sok idő előtt Jamesnének, hogy ők tégedet érzékenyül szeretnek. Barátnénkat az a’ tartalék hogy néked fájni találhat vele, ’s felháboríthatja szíved’ csendét, megnémítá; nem merte elődbe tenni gaz-voltoknak megczáfolhatatlan bizonyságit. Az ég’ szerelmére, kedves Elíza! ne írj nekik! ne mocskold-meg szép szívedet az ő társaságok által! – Szeretnek! – Mi bizonyságaid vannak eránta? Mutatták e cselekedettel? Igyekezték e szaporítani örömeidet? Adták e jelét hogy nevednek tekintete előttök is szent? Azt nem; de sírnak, nyögnek, ’s ezer szépségeket mondogatnak ágyad körül. Patvarra velek, ezekkel az alakoskodásokkal! – Jamesnét hideg hüledezés fogja-el, mikor eszébe jut hogy megígérted viszontagolni látogatásaikat. – Elíza, én téged határ nélkül becsüllek, minden cselekedetidet tisztelem: csak azt az eggyet nem tudom tisztelni hogy hajlandóságodat néha ollyakra vesztegeted kik csak azt sem érdemlik hogy megpillantsd.

Bocsáss-meg gondjaimnak, édes lyányom! nézzd-el talán igen is messze ment bizakodásomat! Az azon szeretetből ered, melly nem ismér határt, és a’ mellyet szívem csak elhültével fog letehetni. Fontold-meg, Elíza, mi indíthat engem tartózkodás nélkül kimondani mindég a’ mit jónak ítélek, ’s intéseim eredhetnek e más forrásból mint a’ mit említettem.

Elíza, te felette derék asszony vagy. Csak valamivel több eltökéltségét lelkednek, csak eggy kevéssel több magad’-érezését, ’s te vagy, a’ kiben nemed minden tökélményeit egyetemben fogja szemlélhetni.

Mit nem adnék értte ha azon elhittségnek eggy részét mellyel téged ellenségeid vádolgatnak, tiéddé tehetném! Mert én, Elíza, úgy hiszem hogy a’ kevélységnek jó lélekben jó sikere van.

Elíza! én téged nem látlak-meg többé! De hízelkedem vele magamnak hogy rólam néha barátsággal fogsz emlékezni, mert tudod, érzed hogy végtelenül szeretlek, és hogy szíved egyenességére olly igen nagy gondom van, hogy kevésbb bánatomra fogna válni azt értenem hogy téged szerencsétlenség ért, mint a’ legkisebb csorbúlást látnom azon tekinteten mellyel önn-magadnak önn-magad tartozol.

Ez intést nem vala erőm elfojtani; szándékom ellen repűle-ki mellyemből. Isten veled, Elíza! Lebegjen az ég’ atyai védelme feletted!

ELÍZA YORICKHOZ.

Édes Bramín! Ma jóval könnyebben érzem magamat; szédűléseim megszüntenek.

Fogadja-el az Úr szíves köszönetemet, ’s adja által azt James Úrnak és az Asszonynak, baráti részvétekért. Köszönetem ugyan szegény, de szívem a’ hála’ legforróbb érzéseivel van tele.

Az Úr, kedves Yorick, ***ék eránt tévedésben lesz. Nem tudom elhitetni magammal hogy ők érdemlik azt az éles ítéletet mellyel rólok az Úr’ levele szóll; mert míg reá világos okaim nincsenek, más felől nem lehet balul vélnem. Nem szomoru dolog volna e vak gyanu által hagyni magunkat hurczoltatni? Tudom én hogy az én kedves Bramínomnak szint olly nehéz rossznak hinni mást, valamíg a’ győző bizonyságoknak engedni kénytelen; de az én kedves Bramínom is megcsalódhatik. Nyilt és jó szíve könnyen fogott hinni, ’s ***ék talán ál fényben festettetének előtte.

Engedje az Úr hogy holmi aprólék’ megvásárolásával terhére lehessek. Átallva cselekszem azt; de kit szóllíthat-meg Elíza több bizodalommal mint Yorickot?

Első kérésem az hogy szólljon Zumpsszal fortepianóm eránt, hogy azt valamelly meghitt embere által küldje utánam. Tartok tőle hogy rajta kár esik. Pedig úgy hiszem hogy zengése sok unalmát el fogja verni magányomnak.

Vagy tizenkét rézpléhes szegre volna szükségem, kamarám’ falába ütni hogy eggyet-mást aggathassak reájok.

Osztán eggy koncz bekötött papírosra, hová beírhassam a’ mit az úton melancholiám álmodozni fog – és

eggy karszékre, a’ min űlve szunnyadhassak.

Bízom az Úr’ barátságához, hogy alkalmatlanságomat nem veszi terhűl, ’s rajta lészen, hogy a’ kérteket Walker Abrahám Deali Hajós-mesternek adresze alatt megkaphassam.

Egésségem napról napra gyarapodik, de lelkem még vissza nem tudta szerezni csendét. Külömben mire való nékem azt a’ barátomat búsítani panaszaimmal a’ ki valami engem ér, olly elevenen érzi!

Ölelem Mistriss Jamest. Az szeretetre-méltó asszony. Köszöntöm férjét is egész barátsággal. Az ég töltse-ki felettek minden áldásait! az egésség’ és az öröm’ mosolygásai légyenek kísérőjik elválhatatlanúl!

Nékem Isten minden gyámolom. Tőle, egyedül tőle várom az erőt inségemben. Egyéberánt míg az élők köztt lakozom, szemeim tereád lesznek intézve, kedves Yorick! Te vagy nekem mesterem, barátom, védangyalom. Viszontszeretetünk legyen olly tartós, olly szent, gyarló testeinknek elbontakozásokig, mint most. ’S ha a’ megboldogult lelkek köztt is van valamelly neme a’ hajlandóságnak, lelkeink szeressék egymást ottan is, ’s eggyütt éljenek azon mennyei örömmel mellyet az angyalok ismernek, midőn őket a’ Mindenható a’ maga dicsőségének látására méltóztatja.

Végyen karjai közzé a’ Szerencse, édes Yorick, ’s kísérjen-el, míg a’ halál’ angyala oda nem viszen-által hol a’ boldogul-létel nem ismer változást

változast

YORICK ELIZÁHOZ.

De kihez is kellene máshoz folyamodnia az én Elízámnak ha valami szüksége van, mint ahhoz a’ barátjához a’ ki őtet a’ leghűbb szeretettel szereti? ’s mire való mentségeket keresni annak a’ csekély ’s kedves fáradságnak mellyet nekem leveled okozott? Yorick megsértettnek vélné magát, nagyon megsértettnek, ha a’ miben ő is teljesítheti kívánságodat, másnak élnél szolgálatjával.

Zumpsznál voltam. Fortepianód felvonva ’s kár nélkül fog eljutni kezedhez. Eggyütt vele eggy kalapácsot és két fogót is vészesz, felvonni ’s megereszteni a’ húrokat. – Oh, édes Elíza! bár kedves rezgéseik a’ legédesbb remény’ zengzeteit szóllaltathatnák-meg lelkedben!

Mennek a’ rézalju szegek is. Tizenkettőt vettem volt ugyan, de kettőt elloptam közzűlök. Conwouldi kerti-kunyhómba fogom ütni, ’s nem akasztom-fel reájok soha kalapomat, sem soha rólok le nem veszem, hogy te ne légy gondolatom. Helyettek két erős horogszeget adok cserébe mellyekre glóbuszaidat függeszthessd.

Walkernek megírtam hogy eggy nyalábja érkezik, ’s kértem hogy mihelytt a’ szekér beérkezend, vitesse magához. A’ karszék’ formáját levelembe rekesztettem, ’s meghagytam neki hogy a’ legszebbet, legalkalmasabbat vegye-meg a’ mit Dealben kaphatni. E’ szerént, úgy hiszem, a’ legelső hajón melly onnan indúl, venni fogsz mindent.

Mi kedves volna nekem bár melly fáradság, kedves Elíza, ha kívánságaidat úgy lehetne mindég teljesítenem mint ez úttal lehetett! Mégyen a’ Journak való papiros is, egészen a’ hogyan parancsolád, ’s nincs egyéb híja hanem hogy űlj-neki, ’s töltsd-el bájoló gondolataiddal. – Szerencsétlen kedves teremtés! példánya a’ szelídségnek és tűrésnek! a’ mit én temiattad tészek az több mint csak szánni sorsodat. Oda egész philosophiám, oda lelkemnek minden ereje, ha elnézem nyomoruságid’ rendét. – Ne hidd hogy ***ék felől keményebben szólottam mint érdemlik. – ’S osztán jó szív nem szerethet rossz szívet. Nem! mondom; nem szerethet azt! De abba hagyom a’ kedvetlen textet.

Ma reggel a’ mi Jamesnénkhez mentem-el. Ez a’ kedves barátnénk tégedet igen igen szeret. Elszomorodott leveleden, ’s azt jegyzette-meg rajta hogy annál busabnak látszasz, minél inkább közelít indulásod’ ideje. Valóban kesergi állapotodat. Valamikor vasárnapra bejövök a’ városba, el nem múlatom őtet meglátogatni.

Ez lévén már talán az utolsó levél a’ mit hozzád ereszthetek, szívemből lelkemből nyujtom neked a’ vég búcsút. A’ kegyelem’ és kifogyhatatlan jóság’ Istene tartson gondot napjaidra, ’s légyen ótalmod midőn minden gyámolodtól megfosztatol. Véssd mélyen szívedbe mindenkori vígasztalásúl e’ valóságot, édes Elíza, hogy bár mi nagy legyen az a’ nyomorúság’ és gyötrelem’ mértéke melly ki vagyon mérve reád, a’ boldogságnak hasonló mértékével fogja azt az igazságban gyönyörködő Lény megjutalmazni, kit te bölcsen örök gyámolodnak választottál.

Isten veled, Elíza! Hitessd-el magaddal hogy valamig az élők’ útján fogok vándorlani, földi barátjaid köztt, hűbbet, valóbbat, javadért buzgóbbat nem találsz mint

Yorick.

ELÍZA YORICKHOZ.

Ma születésem’ napja van, ’s íme huszönöt évet eléltem. De az évek, ha elmultak, csak pillantatoknak tetszenek. Egyedül a’ szenvedés’ órájit számláljuk; sullyok bennünket elnyommaszt; resten látszanak haladni; szeretnénk ha gyorsan repülnének, noha szünetlen fogytok lényüknek eggy részét pusztítgatja. De vajmi sebesek ellenben a’ vígság’ óráji. Ah, minden örömeink csak pillantatokig-tartó álmok!

Melly irtózatos azoknak az idő’ gyors multa a’ kik bizonytalanságban ’s vétekben élnek! Minden percz felfalja nagybecsü léteknek eggy részét, ’s erős karral rántja tovább.

Hova? Azt ők nem tudják. Úgy mondják, a’ Semmibe. De maga ez a’ Semmi is elborzasztja őket. Így hánykódik, így hűledez a’ Scepticusz.

De a’ ki gyönyörüségét a’ rényben keresi, azt nem rettenti az idő’ sebes futása. A’ kinek lelke tiszta, rettegés nélkül várja az órát melly kiszabadítja romladozó sárházából, ’s a’ földi élet’ sok inségei alól megmenti. Az illyetén úgy nézi az időt mint ellenséget, a’ ki útját állja a’ boldogságnak mennyei honnja felé.

Elélt napjaim semmik immár; nem enyémek többé; belőlök nincsen-meg egyebem eggy álomforma emlékezésnél.

Gondomnak tehát egyedül arra kell lenni a’ mim élni még hátra vagyon; ’s oda kell törekednem hogy botlásaimat kútfejeivé tehessem a’ rénynek. Oh! hogy lelkemet minden felkelő nap a’ bölcseségben nevekedni ’s érettebb tökélményekkel ragyogni láthassa! míg végre bírám méltónak ítélend azon állapotra melly merő tisztaság.

Alázatban ’s teljes magam’-megadásával hajtok főt a’ reám-mért nyomoruságok’ sullya alatt, ’s hálát adok a’ természet’ szabados Urának oktató látogatásaiért.

A’ feddtelenség bátor és nem retteg, ha felette az eget setét borulatok fogják is el. Néki még a’ rettentő borúlat is kegyelem’ mosolygása. Eggy síránkozásban-töltött nap eggy örömekkel-gazdag esztendőt ígér. A’ viszontagságok nem azért szállanak reánk hogy öszverontsanak, hanem hogy jobbaká tegyenek. A’ ki eggy óráig-tartó kínt szenved, elég erőt lel szenvedéseiben bátran megvívni hátra-való bajaival.

Bocsásson áldást az ég mind barátimra mind ellenségeimre, nekem pedig adjon lelki nyugodalmat. Ez egész könyörgésem.

YORICK ELIZÁHOZ.

Kedves Elíza! Ma új naplót kezdek. Meglátod

Mgelátod

azt; mert ha nem élek addig míg te visszatérsz Angliába, véghagyományomban néked fogom rendelni. – Búsan önti tollam sorait. Örömest víg dolgokat írnék, ’s tudom hogy, ha leveleket írhatnék hozzád, azok nem volnának búsak; de felette kevésnek lenne szerencséje hozzád eljuthatni. Azonban minden postával kapsz tőlem eggy két sort valamíg kezed jelt nem adand hogy többé ne írjak.

Tudósíts, kedves barátném, mint vagy, bajodat mint viseled, az úthoz mennyire vagy készen, dolgaid jól mennek e. Irj-meg, írj-meg mindent! Ha az ellenkező szelek még Dealben találnak tartóztatni, engemet Jamesné barátnénkkal bizonyosan meglátsz magadnál. Repülve mennék hozzád, édes Elíza, hahogy valamiben szolgálatodra tudnék lenni; sőt repülve azért is hogy édesen meglepjelek.

Kegyelemnek Istene, tekintsd-meg

tikíntsd-meg

eggy gyermek’ szorongásait! Adj neki erőtt, védd viszontagságaiban, hogy a’ töredékeny cserép mellyből őtet alkotád, öszve ne töredezzék. Egyedül te vagy néki ótalma a’ vizeken; légyen a’ te karod az ő gyámola, ’s a’ te könyörűlő lelked vígasztalja, míglen oda jut-el hova tisztjei szólítják.

Elíza! kérésem – úgy

úgyr

hiszem azt – meghallgattatott, mert azalatt hogy szemeimet egekre emeltem-fel éretted, kiderűle a’ nap. – Most jövök Mistriss Jamestől; három óráig beszéllénk eggyütt felőled. – Képed már nála vagyon; úgy tekinti mint becses kincsét. De Mariott és más értelmes bírák úgy ítélnek hogy az enyém sokkal jobb, és hogy azon sokkal igazábban el van találva lelkednek szelídsége. És még is mi messze nincs az a’ maga Origináljától! Én-magam azt tartom hogy a’ Jameszékén téged úgy feste a’ Művész a’ hogyan neki tégedet idegenek’ kedvéért kelle festeni; az enyémen pedig, épen a’ szerént a’ hogyan azt óhajtottam, a’ mint benne barátidnak vagy valamelly érzékeny Értőnek kell tetszhetned. Az elsőben csillogsz; a’ gyöngy, a’ nyuszt, ’s a’ selyem-öltözet’ játéka vetélkednek egymással hogy széppé csináljanak; a’ másikban minden mesterség nélkül, mint szelíd jó gyermeke a’ természetnek; – a’ mi a’ te charactereddel sokkal öszveggyezőbb, nékem pedig sokkal kedvesebb, mintha Mistriss Drapert játéknak-eredett szemekkel ’s szép ábrázának feléledt kecseivel látnám a’ legdrágább gálában szívrablásra kiindulni.

Elíza! Ha emlékezetem meg nem csal, te akkornap, midőn magadat Jamesnének hagyád festeni, egész igyekezettel öszveszedéd szép alakodnak kecseit; mind színed, mind kivált szemeid szokatlan tűzzel ragyogtak. Én azt kértem hogy mikor téged nekem fog munkába venni a’ Festő, lennél olly eggyszerü, olly mesterségtelen, mint mindenkor vagy. Tudtam én – az én szemeim nincsenek elvakítva – hogy a te szépséged nem szorult a’ selyemhernyók’ és gyöngycsigák’ segédjekre. Édes barátném, engedd, hadd mondom-el ismét azt a’ valót a’ mit tőlem már gyakorta hallál. Mikor én téged először láttalak, úgy néztem reád mint valamelly szánást-érdemlő, mindennapi asszonyra. Öltözeted, noha akként szabva a’ mint akkor hordották, rajtad nem álla jól, téged rúttá csinált. De téged semmi nem tudna úgy elrútítani mintha az a’ gyengeség szállana-meg hogy szépnek tetszeni ’s csudáltatni óhajts. – Nem, Elíza! te nem vagy szép, ’s a’ te képed nem ollyan a’ mit azoknak a’ kik látnak, csak tízed része is szépnek találjon; de rajta valami több van elöntve mint csak szépség, ’s nem kétségeskedem kimondani hogy illy elmés, illy jó, illy érzékeny képet nem láttam soha; ’s hogy tekörültted nem tölthet-el három órát eggy el nem tompult-szívü ember hogy csudálód, barátod ne legyen, ha az a’ makacsság nem szálla-meg hogy előtte idegen charactert játszál, ha azt a’ mesterségtelen, tettetést nem ismerő teremtést mutatod neki magadban a’ kinek tégedet a’ természet csinált. Szemeidben, szavadban, neked valami érdeklőbb, olvasztóbb vagyon mint a’ mit más asszonyokon találni. De ezek a’ te nevetlen, szívrabló kecseid csak a’ legkényesbb ízletü embert hatják-meg.

Ha férjed itt volna ’s pénzen kellene tőle megvásárlanom az engedelmet, örömest megadnék neki ötszáz fontot esztendőnként hogy hagyjon naponként két óráig melletted űlnöm, míg érzékeny Utazásomat írogatom. Felelek értte hogy munkám végtelenül fogna nyerni ez által, és hogy én hétszeresen visszakapnám pénzemet.

Képedért melly Newnhaméknál áll, nem adtam volna három fillért. Az eggy valóságos Kaczér’ képe. Szemed ’s az egész arcz – a’ legtökéletesbb ovál a’ mit valaha láttam – az az affectált

affetált

hunyorgás, az a’ fő’ félre-görbítése, és semmit, semmit nem mondó physionomiád – mellyek vagy barátidnak vagy magának a’ festőnek hamis ízletét kiáltják, egészen, de egészen el van hibítva!

***ék újabb jelét adták hogy nekiek sokat nem tettem az enyvhez ’s szurokhoz hasonlítván. – Mistriss James eggy levelet veve tőlök azon jelentéssel hogy pénteken látására jőnek. Barátnénk azt felelte hogy akkor nap máshova van elígérve. Új posta; kérik őtet, menne-ki Renelaghra hozzájok. Visszaizent hogy házától nem távozhatik. Jamesné attól tart hogy ha nekik lábat enged eggyszer a’ háznál, le nem fogja többé rázhatni, ’s jobbnak tartja mingyárt most szegni ketté az ismeretséget. Ismeri őket szíveknek minden redőjiben, ’s tudja hogy sem neki nem barátnéji igazán, sem neked; ’s hogy úgy nevezett barátságoknak az minden czélja hogy mihelytt helyét látandják, tégedet a’ magok’ javoknak feláldozzanak. Ne engedd, Elíza, hogy ez a’ mi kedves barátnénk szemesbb legyen a’ te javad eránt mint magadnak lenned illik. Ő akarta hogy kérjelek újobban hogy nekiek ne írj. Felette el fognád azzal szomorítani mind őtet mind a’ Bramínt. Hidd hogy ezt kívánnia elég okai vannak. Pedig nékem is vannak ezen felül; ’s az első mingyárt az hogy felette bánkodva fognám látni hogy Yoricknak minden igyekezetei sikeretlenek voltak több erőt ’s eltökéltséget önteni az Elíza’ lelkébe. Megígértem volt hogy kedvetlen neveiket többé elő nem hozom, ’s nem törtem volna meg szavamat ha tehetségemben állott volna eggy barátnénk’ parancsának nem engedelmeskedni ki téged a’ barátság’ leghűbb indulatival szeret.

Holnap ismét írok, szeretetre-legméltóbb asszony! most pedig aludj csendesen. Lelkem feletted fog lebegni mind addiglan míg reggel felébredsz.

ELÍZA YORICKHOZ.

Mutassa, mutassa az Úr a’ naplót. Küldje hozzám minekelőtte még itt hagyom Angliát; ’s távol, igen távol legyen az idő hogy azt véghagyományként hagyhassa nekem. Boldognak fogom érzeni magamat búsongásait olvasván. Az illy búsongás emberíti a’ szívet.

Mikor azt olvasom, a’ mit az Úr írt, úgy érzek a’ hogy’ az Úr érzett; ez pedig annyi mint a’ legszebb, legtisztultabb érezéssel érzeni.

Mi édes örömet nem ád nekünk ez a’ sympathiai ellágyúlás! Az efféle szenvedések óhajtandó szenvedések. – Ha az Úr’ tolla majd könyűket gyüjt szemeimbe, ha majd elönti orczáimat, ’s szívemből fuldokló sóhajtásokat sajtól-ki, ezt mondom: Itt sírt az én kedves Bramínem! szíve, midőn e’ sorokat írá, el vala lágyulva! – Kedves lészen nekem a’ szenvedés ha az Úr’ szívéből jövend az enyémbe; kedves lesz nekem azt látni hogy forró könyűm oda cseppen a’ hol az Úrétól ázott vala el a’ papiros.

És melly jutalom ér majd szenvedéseimért! Bájoló képzelődésének édes álmai az enyémekké lesznek; lelkem gyönyörködni fog eleven elméje’ szökdeléseiben, ’s dévajkodásai elcsillapitják zajba hozott szívemet. A’ sűrü köny nem fog soká reszketni szemeimben, az édes kesergés szívemet nem fojtogatja tovább sokáig. Yorick el fogja oszlatni a’ gyötrelmet, a’ mit a’ Bramín okozott.

E’ kedves olvasmány igen édes enyhületére lesz útazásom’ únalmas órájinak, ’s Yorick el fogja velem hitetni hogy India félannyira van Angliához mint számlálják.

Megígérte az Úr hogy minden postával veendem levelét. – Igen jó! – Ad e kezem valaha jelt az elnémulásra? azt képzelheti.

Hála értte Istennek, sokkal jobban vagyok; ’s annyi bátorságot érzek lelkemben melly méltóvá teszen az Úr’ tanítványának ’s barátnéjának hívattatni.

Szobácskám szenvedhető; – e’ részben nincs panaszom.

Ha a’ szelek itt tartóztatnak, jőjön, jőjön az Úr, ’s hozza Jamest és Jamesznét.

Az Úr’ levelének vétele olta minden órában kérem az eget, parancsoljon a’ szeleknek hogy láthassam-meg még eggyszer a’ kiket szívem olly igen szeret.

’S így azalatt míg a’ Hajós-Kapitány ’s emberei ’s az útazók csendes időért könyörögnek, én titkon ellene-szegzem magamat óhajtásaiknak, ’s azt kérem az égtől hogy hajónkat tartsa révbe-rekedve.

Képeim felől mit ítélek, alig merem mondani. A’ szerént űltem a’ festőknek a’ hogy’ barátim közzül kiki kívánta, ’s tisztelem külömböző tetszéseiket.

De arról bizonyosak lehetnek hogy akármillyen nálok a’ festés, az Originál való alakban övék.

Ha elgondolom melly megkülömböztetett barátsággal viseltetik énerántam az Úr, ’s melly melegséggel veszen mindenen részt a’ mi engemet bár melly távolról illet, nem lehet magamnak utolsó levelebeli complimentje miatt végtelenül nem örvendenem. – „Nem, Elíza! te nem vagy szép.” Édes nekem azt látni hogy én az Úr’ barátságát a’ legszebb érzésnek köszönhetem, nem a’ szépségnek a’ mi elhervad ’s oda van.

Hízelkedőbb, édesbb complimentet ennél még nem vettem soha, és soha nem is veszek. Ez nem a’ mindennapi köz-helyekből van véve, honnan csapodárkodóink merítik többnyire ízetlen édességeiket, ’s nem eggy pár szemhez, nem eggy szépen-metszett szájhoz vagyon intézve. Olly magasztalás ez a’ mi egészben illeti a’ személyt, a’ mi szívnek van mondva.

Azonban érzem én hogy azt nekem nem szabad érdemlett dicséret gyanánt vennem. Az Úr engemet úgy fest mint az a’ barátom a’ ki behunyja gyengéimre szemét, ’s csak szebbik oldalomról tekint.

De a’ mellett úntalan’ fogom magamat e’ képemben nézelleni mellyet az Úr’ keze festett; ’s meggyőződve hogy illyennek óhajt látni, azon leszek hogy a’ mennyire tőlem lehet, annak fenntebb-nemü szépségeihez hasonlíthassak.

Az Úr férjemet hozza-elő. Az ő neve nékem szent nevezet. Hallására egész véremet szívem felé érzettem lökődni. Minden gondolatom, minden kívánságaim India felé fordúltak, ’s kedvem jött, kitörleni a’ mit levelem’ elején írék.

De miért kellene kitörlenem? Merhetek e csak eggy szót is illetni hogy gyengítsem érzésimnek kifejezéseit? A’ szeretet, a’ barátság nem eggyeránt szentek e? Tanuld, Elíza, tanuld szeplőtlen voltában megtartani mindenikét; tedd magadat méltóvá illy férjre, illy barátra.

Örömest fogna ő engemet az én Yorickom’ társaságára engedni, hahogy az gyarapodására lehetne munkájának. Hogyan akarhatná ő az embereket azon oktatástól ’s örömtől megfosztani mellyet nekik a’ te írásod nyujt?

Ne hozza-elő többé ***ékat; megadom magamat barátságának – Mit is lehetne attól megtagadnom? De hagyjuk abba már! Igérem, sem nem írok nekik, sem velek semmit nem kezdek.

Nyugtalan’ várom a’ holnapra-ígért levelet.

Élj szerencsésen, legjobbika a’ halandóknak! szeretetre legméltóbb barát, élj szerencsésen! Az ég’ védelme legyen rajtad mind munkád’ mind pihenésed’ órájiban! Isten veled.

ELÍZA YORICKHOZ.

A’ nyaláb

nyalább

már kezemben vagyon. – Kéréseim sok alkalmatlanságot okoztak az Úrnak, ’s igen szívesen köszönöm barátságos teljesítéseket.

Hajónk csinos és alkalmas szobácskám ugyan kicsiny, de benne megférek. Minekelőtte útnak indúlunk ki akarják fejéríteni, és így ki kell mennem belőle eggy két napra. Azalatt a’ városban veszek szállást.

Igérem magamnak hogy az én kedves Bramínemtől minden postán veszek eggy két rendet mellyből láthassam hogy rólam emlékezik, hogy engem szeret.

Légyen gondja az égnek egésségére! Ez az a’ mit az emberi nem’ javáért óhajtok neki, és a’ magaméért.

ELÍZA YORICKHOZ.

Hogy Miss Light eggy hajón teszi útját velem, az nekem nagy szerencse. Nem képzelhet az Úr szeretetre-méltóbb teremtést mint ez a’ fiatal de érett leány; ’s társasága előttem óránként becsesbbé vál.

Van hajónkon a’ társaság’ szolgálatjában eggy fiatal Tisztecske is. Ez tegnap hívatlan és czeremonia nélkül théét jöve inni hozzánk. Jónak láttam, nem éreztetni vele megütközésemet, de megbántó bátorságát nem kellett szelíd fúlánk nélkül hagynom, ’s azt mondám a’ beszédben hogy a’ merészség igen szükséges tulajdon katonában. Ekkor mentegetőzni kezdett. De hogy a’ hívás épen szükséges volt volna, azt megérteni nem akará.

Úgy látszik, szépnek leli Miss Lightet, ’s előre látom hogy az első tíz tizenöt nap szegénynek sok hősége lesz.

Egyéb úti-társaink jóféle emberek, ’s a’ más Tisztek a’ legjobb móddal viselik magokat.

Yorickom! szeretett kedves barátom! jer! osztozzál-meg szívemnek minden érzésiben azzal a’ kihez én felbonthatatlan lánczokkal vagyok kapcsolva. Ne feledkezzél-el rólam imádságaidban! Elizád’ képét hagyd sokat lebegni szemeid előtt míg ébren vagy; ha pedig elszunnyadsz, engedd hogy lelkedet, mint szeretett árny, édes szendergésekre dalolhassa. – Isten veled! Isten veled!

Elíza.

U. I. Minthogy itt már nem múlatunk sokáig, kérem az Urat ne eresszen-el eggy postát is üresen!

YORICK ELIZÁHOZ.

Az ifju Tiszttel, édes Elíza, nem bánhattál másképen mint bánál. Betenni előtte az ajtót illetlenség fogott volna lenni, és még több.

Ő tehát nem alkalmatlan édes gerjedelmeket érzeni, ’s te úgy hiszed hogy az első tíz tizenöt nap’ sokat fog szenvedni Miss Light miatt. Én pedig azt és az ezerszer hihetőbb, hogy ő nem Miss Lightért

Mightért

fog szerelmet érzeni, hanem értted – mert te eszerszer méltóbb vagy szerettetni. Öt holnapig lenni Elíza körül, eggy hajón lenni vele, ’s eggy ifjú Tiszt! – minden az én állításom mellett szóll. Elíza, a’ nap’ sugárjai, ha az nekik hatalmokban állana, nem fognának gonosztevők’ rejtekeibe szállani, de ők olly tiszták, olly mennyeiek, hogy azért őket még senki nem tartá megfertéztetteknek. Óhajtom, ugyan-ezt lehessen mondani az én Elizám felől is, mind a’ jelenvaló esetben mind minden eseteiben az életnek; ’s feddtelen erkölcseid, okosságod, a’ becsűlet’ szava, ’s az a’ lélek melly Yorickot barátjának nézte eggykor, bíztatnak hogy tőled minden botlás örökre távol marad.

Indulástokhoz tehát derekasan tétetnek a’ készűletek. De nem vala e elég kitisztongatni, kimosatni szobácskádat? kellett e azt festeni is? A’ falfestés az olly gyenge inszövevénynek mint a’ tiéd, veszedelmes; miatta sokat lészesz kénytelen kinn maradni. Pedig én azt hiszem hogy elzárkozásod neked sok igen édes órákat adand.

Félek hogy a’ Hajós-Tisztek csak a’ legénységhez képest érdemlik azt a’ dicséretet mellyel felőlök szóllasz. Nem így család e meg magadat ***ékben is? – De nem szóllok többé felőlök; elég nékem hogy őket magadtól távol tartod.

Édes barátném, neked most nagy szükséged van a’ jó tanácsra. Csak eggyet hagyj adnom: Ne ereszkedjél tartaléktalan meghívésekre. A’ jó szív nem gyanít hamisságot ’s megcsalódik. – Adjon az ég neked bátorságot minden viszontagság’ eltűnésére. Te vagy legjobbika minden míveinek. Élj szerencsésen! Kérlek, szeress engem, ’s ne feledkezzél-el rólam soha!

Én éltem’ elfogytáig leghűbb barátod maradok.

Yorick.

U. I. Cap-Verden találsz módot valamelly Hollandi vagy Franczia hajó által nékem írhatni. Leveled bizonyosan kezemhez jut.

YORICK ELIZÁHOZ.

Kedves Elíza! Nagy gondban vagyok szobád miatt. A’ nyers festék felette ártalmas; semmi nem pedig annyira mint a’ fejér ónmáz. Kérlek, vigyázz egésségedre, ’s jó ideig benne ne hálj; az gutaütést okozhatna.

Reméllem kiszállál a’ hajóból, ’s leveleim útjokban fognak kapni. – Szedd rendbe ha majd kezeidben lesznek. Az első nyolcznak e vagy kilencznek fel vannak rakva számjaik: de a’ többire felrakni elfeledtem. A’ hol ezek elmaradtak, útba vezethetnek a’ dátumok, mert talán eggyike sincs az nélkül; ’s ha rendben fognak állani, öltsd-által őket, ’s csinálj borítékot reájok. Lesz idő hogy vígasztalást ezektől fogsz keresni, ’s hamikor úti-társaidnak elmétlen csevegéseik kifárasztanak, ezen levelekkel fogod és velem múlattatni magadat.

Lehetetlen volt reá bírnom magamat hogy nekik csak eggy felszökelléssel, csak eggy dévaj gondolattal is elevenséget adjak. A’ helyett valami több van bennek, és a’ mi te szint olly jól fogsz érzeni mint én érzettem, valami, a’ mi inkább illik környülményeidhez ’s szükségeidhez – némelly jó tanács, némelly használatos való. Osztán hízelkedem magamnak, hogy azt az eggyszerü, természetes zengzetét a’ még meg nem romlott érző léleknek melly szózatosbb és többet-mondó mint a’ regulás phrázisok’ szövevénye, bennek érzeni fogod. – E’ kecsetlen, sőt csaknem puszta levelek több bízodalmat támaszthatnak benned Yorick eránt, mint bármelly nagygondu czifrázatok. Bizakodjál reájok tehát és reám, Elíza, ’s bízakodjál reám egészen!

Légyen szegénység, nyomorúság, gyalázat nekem osztályrészem ha valaha tettem valamit a’ mi megbánathatná veled hogy engem ismertél! Ez esk után mellyet a’ hamisságot-gyűlölő Isten előtt teszek, kérem őtet, légyen erántam olly kegyelmes mint a’ hogyan én neked színetlen és buzgó barátod valék. Nem, Elíza! én téged meg nem csalnálak; én téged a’ legutolsó ember’ szemeiben sem alacsonyítanálak-meg, ha a’ legkevélyebb Király’ koronája volna is értte a’ jutalom!

Elíza, engedd kimondanom: Valamim van és valamim leend, te mind azt úgy nézheted és mindég úgy fogod nézhetni mint tulajdonodat – noha sajnálnám – pirulásod’ megkímélése miatt vetem ezt hozzá – ha barátságomnak illy bizonyításra lehetne szüksége. A’ pénznek és a’ kik a’ pénzen kapnak eggy czéljok vagyon: – uralkodni szeretnének.

Úgy hiszem hogy e’ levelemre még kaphatok tőled választ. Ha mindazáltal a’ tenger melly téged mitőlünk elragad, ez örömtől is megfosztana, magam írom-meg a’ választ reá. Úgy írom-meg a’ hogyan te írnád, ’s úgy fogom azt nézni mintha tetőled jött volna.

Tekintet, kedvtelés, egésség, ’s minden egyéb nemei az örömnek, szálljanak vitorlák alá veled! Oh, legérdemesbbike az asszonyoknak, én ezután csak neked és az én Lydiámnak akarok élni. Gazdagodjál-meg az én fogadott-gyermekeimért. Ha értelem, okosság, köz-tekintet ’s a’ boldoglétel meghagyják magokat szerezni, szerezzd-meg ezeket nekik. Szerezzék-meg ezeket viszont ők is neked. Te ezeket tedd a’ magadéikká, hogy megoszthassd Lydiával, ’s agg napjaimat általok megörvendeztethessd. – Eggyszer mindenkornak képében, Elíza, Isten veled! Légyen gondod egésségedre. Törekedjél állandóul azon czél felé mellyet magunknak kijegyzettünk, – a’ szeretet’ szentsége felé; ’s ne hagyd megfogyni azt a’ talentomot mellyet az égtől áldásul vevél.

Mit mondjak még lelkemnek ezen felolvadásában? Pedig a’ postacseléd már régen megszünt kelepelni. Mit tudnék mondani egyebet, mint hogy téged és véled eggyütt magamat az ég’ kegyelmeibe ajánlom, ’s hogy forró könyörgésemben – a’ legforróbb könyörgésemben – azt kérem hogy téged tégyen szerencséssé, ’s bennünket még ez életben, vagy abban a’ másikban, hozzon eggyüvé. Isten veled, Elíza! Isten veled! én tiéd, örökre tiéd vagyok. Bízzál mindenkor hív és állandó barátságában a’ te

Yorickodnak.

ELÍZA YORICKHOZ.

Az én barátom’ félelme egésségem ’s a’ szoba’ megfestése miatt, reménylem, eddig egészen elenyészett. De mivel úgy akarja, ígérem, egésségemre gondom, kettőzött gondom lészen.

A’ leveleket szívbeli örömmel vettem. Már rendbe vannak szedve, még pedig fáradság nélkül, mert a’ hol megszüntek a’ számok, a’ dátumok útba vezettek.

Borítékot csináltam reájok, ’s szívem mellett fogom őket hordani. Ez a’ nagybecsü csomó lesz nekem szent azílom, e’ kedves levelek lesznek az én szeretett múlattatóim. Ellágyulva fogom őket olvasni, velek fogok tanácskozni, engedelmeskedni fogok hagyásaiknak. Már is érzem jóltevő erejeket.

’S mi szükség volna azoknak más szellem által elevenülni mint a’ Valóé és Érezésé által? Az Úr’ álnoktalan lelke minden sorában festi magát, ’s elönti őket érezéssel. Szívem minden melegebb kinyomásra szikrát kap, ’s sympathizál az Úréval.

Én is elmondom azt a’ szép esket, ’s hasonló bosszúra hívom Istent, ha barátságom nem szint olly szent és erős, mint az Úré énerántam.

Az Úr maga akar válaszolni a’ nékem-írt levélre ha a’ habok nem engednék magamnak, ’s úgy fogja nézni a’ levelet mintha én írtam volna.

Írd-meg, szeretett Yorick, írd-meg azt, ha majd itt hagyom e’ partokat, ha majd ide ’s tova lökdösnek a’ habok, ha majd enyésznek előttem a’ boldog hegyek mellyek alatt születtél és lakozol. Írd-meg a’ te kedves Elízád’ képében, ’s mondd benne magadnak, valamit a’ legforróbb szeretet, a’ legepedőbb vágyás mondhat; ’s ne hidd hogy leveled’ kifejezései felülmulhassák a’ mit szívem érez.

Az Úr azt kéri az égtől hogy bennünket tégyen szerencsésekké, ’s engedje hogy itt vagy oda fenn, eggyüvé jöhessünk.

Én e’ kérésnek szélesbb kiterjedést adok: Hagyjon az ég elébb itt jőni eggyüvé, ’s úgy engedje osztán hogy a’ boldogság’ mezejében egymást láthassuk.

YORICK ELIZÁHOZ.

Ah! miért nem halasztád esztendővel továbbra útadat, édes Elízám! Mert én bizonyos vagyok hogy azt férjed nem határozta-meg olly szorosan.

B*** Úr alig ha nem nagyított az izeneten. Nem szeretem többé azt az embert; fojtogat meglátása. Mi nem fogna lelkén fekünni ha az úton valamelly szerencsétlenség érne! Nincs teremtés az ég alatt a’ kit inkább kellene szánnom, a’ kit inkább fognék gyűlölhetni. Úgy néztem mint fenevadat. Ah, ő nekem még a’ fenevadnál is több volna! – De Elíza, már kértelek, bízzál, bízzál bennem! Ne engedd hogy gyermekeidnek emlékezete szaporítsa gondjaidat. Én atyjok leszek nekik.

Elíza! ha rosszúl vagy, tégy félre mindent, maradj veszteg, múlass közöttünk még esztendeig. Írj férjednek; fessd-le neki állapotodat. Ha ő valóban az a’ jó, az a’ téged-becsűlő férj a’ kinek őtet beszédeid után ismerem, javallani fogja lépésedet. Úgy mondják, visszaszóllítása egyedül azon tartaléktól jő mivel itt neki híre nélkül adósságokat csinálhatnál; ’s ő azoknak fizetésektől retteg. – Melly tartalékok! Lehetséges e eggy illy mennyei teremtést nehány száz fontnak a’ mivel rakáson több maradott volna, feláldozni? Nyomoru tekintetek! Oh Elíza, melly kész volnék én, ha illy ajánlást az ő megsértése nélkül tehetnék neki, az utolsó fillérig fizetni-meg e költséget! Örömest oda adnám neki azért valamim vagyon; zálogba vetném értte elmémet, tanulásaimat, sőt életemet is.

Úgy van, Elíza, a’ te férjednek sokkal tartozol. Tartozol a’ köz tekintetnek ’s mások’ vélekedésének is. De a’ legtöbbel, Elíza, önn-magadnak tartozol. Kérlek, hagyd oda Dealt és a’ vizet, ha még is rosszul vagy; én neked ingyen leszek orvosod. Nemedben nem te léssz az első a’ kit én szerencsével gyógyítottam

gyogyítottam

. Elküldök feleségemért; leányomért; menjetek eggyütt Montpellierbe, Spaaba, ’s valahova kedved leszen. Ők tetőled fognak függeni; oda fogsz útazhatni a’ hova vágysz. Elmegyünk az Arnó’ széleire, megvetjük benne kis gyalmunkat, ’s virító völgyeinek labyrinthjei közt fogunk tévedezni. ’S akkor, mint nehány ízben már hallottam, hajlékony édes szavaddal reá-kezdheted: Eltévedtem! eltévedtem! – De mi nem hagyjuk a’ mi kedves Eltévedtünket.

Elíza! jut e eszedbe mit hagya neked az Orvos! Nékem igen; mert ő és én eggyet tanácslánk. Tégy mértéklett mozgást

mozdást

, ’s eredj a’ déli-Franczia-ország’ ’s még inkább a’ Nápoly’ tiszta egét szivni. Szerezz ez útadra nehány kedves múlattatót. Mint érzékeny és értelmes ember mélyen belátott ő lelkedbe, ’s érzette melly kevés sikere lesz az orvosi szereknek eggy asszonyi kedves teremtésnél, kinek bajai a’ szív’ szenvedéseiből erednek.

Maga az idő az, – elláttam édes Elíza, ’s kérlek, hidd a’ mit mondok – a’ mi vissza fogja adhatni egésségedet. Ez a’ hű ’s fáradhatatlan Szószolló a’ ki olly sokakon segéllt, meg fogja azt nyerni az én Elízámnak is.

Elíza! én téged kimondhatatlanul tisztellek hogy bizonyos dolgaidat, mellyek, felfedődvén, tégedet a’ köz csudálás’ tárgyává fogtak volna tenni, titokban tartád. Azon szép szenvedésben melly nem méltóztatik segédre szóllítani az idegen szánást és enyhítést, valamelly fentebb-nemü méltóság vagyon. Te a’ charactert derekasan viseléd, ’s azt kezdem felőled hinni, tisztelt asszony, hogy te nem bírsz kevésbb tökélménnyel mint a’ Toby-bátya-Özvegye.

Özvegy felől esvén szó, előre kérlek hogy ha téged a’ sors azzá teszen, ne is álmodd hogy valamelly Nabábhoz mégy; mert téged én veszlek-el. Az én feleségem soká nem élhet. Hijába járta-be az egész szebb-egü Franczia-országot, ’s én nem ismerek méltóbbat néki helyébe lépni mint téged. Való hogy öszveroskadt, kiszáradt alkotmányom engemet közel nyolczvan esztendőssé teszen, te pedig csak huszonöt vagy. A’ külömbség nem kicsiny: de én az esztendők’ hibáját szellem és kedveltető vídámság által fogom kipótlani. Soha Swift nem szerette úgy a’ maga Stelláját, nem úgy soha Scarron a’ maga Maintenonát, ’s Saccharisszát Waller, a’ hogyan én foglak téged mind szeretni, mind munkáim által halhatatlanná énekelni. – Oh te, szívem szerént teremtett asszony! mind e’ nevek, bár melly ragyogokká lettenek is, elhomályosodnak eggykor a’ te neved mellett. Feleld nékem hogy elfogadod ajánlásomat, és hogy te, mint az a’ személy ki felől a’ Spectator emlékezik, inkább óhajtod eggy öreg férj’ saruszijjait fűzögetni, mint eggy világ’-fijához menni. – Isten veled, szeretett Simplícia! Én egészen tiéd vagyok! örökre tiéd vagyok!

Tristram.

ELÍZA YORICKHOZ.

Szeretett Tristram! Valamit tennem lehet, valamit kötelességeim nem tilalmaznak, kész vagyok megtenni az Úr’ kedvéért. De útamat tovább nem halaszthatom. Férjem’ parancsa ált’hághatatlan. Indulnom kell.

B*** Úr nem nagyított semmit. Jobban vagyok, ’s úgy hiszem hogy gyermekeim nem maradnak anya nélkül. Azonban köszönöm e’ nemes ajánlást. Azon hálás érezéssel köszönöm azt mellyet az illy példátlan barátság érdemel.

Az Urat tévedésbe hozták férjem’ charactere eránt. Ő nem olly pénzszerető mint némellyek vélik, és ha egyedül pénz felől volna kérdés, még sok ideig szívhatnám Europának egét. Szebb gondok kívántatják vele megjelenésemet. Higyje az Úr a’ mit mondok: Én nem vagyok fösvénykedés’ áldozatja.

Azt írja az Úr hogy férjemnek sokkal tartozom. Szerencsém hogy ezen tartozat eránt értem tisztemnek sugallatait. – A’ legszentebb, legkötelezőbb tartozat, a’ mit ismerek.

Bár mivel tartozzam is a’ köz tekintetnek ’s mások’ vélekedésének, az engem nem fogna elrettenteni hogy itt hagyjam Dealt, ’s oda röpüljek hova a’ barátság vonsz, ha környülményeim engednék.

Az Úr nekem orvosom marad, de nem a’ test’ nyavalyájira. Hagyja az Úr azokra ezt a’ kiknek az kézi-mesterségek. Hadd folytassák továbbá is úgy nevezett tapasztalványaikat; hadd hízzanak-el eggy szegény elkínzott teremtés’ szenvedései mellett. A’ helyébe az én Yorickom a’ lelket vegye gyógyító gondjai alá; annak élessze ő receptjeit. Ebben őtet senki nem éri utól, az ég őtet erre látszott rendelni; olly szereket tévén-le kezei köztt mellyek a’ szívnek legkeményebb kelevényeit is fellohaszthatják.

Bízzunk az Úr kedvesebb munkát szeretetre-méltó hitvesére ’s leányára Indiai barátnéja’ kínjainak enyhítéseinél. Éljék ők sok időkig igen sok időkig, az Úr körül a’ házi

hazi

nyúgalom’ édes örömeit. Ha az ő szívek az szerént érez mint az enyém, úgy igen is kedves dolog gyanánt fognak nézni mindent a’ mivel az Úrnak örömet csinálhatnak, mindent a’ mivel tetszését megnyerhetik.

Én a’ lég’ és a’ hely’ változtatása eránt nem lehetek többé eggy értelemben az orvosokkal. Próbáltam azt a’ földnek eggyik szélétől a’ másikig, ’s nem volt haszna. Ha az ő tanácsok érne valamit, Angliának ege ’s Yoricknak társasága többet tehetének vala a’ Franczia-ország’ és Nápoly’ áldott éghajlatainál. De többé nem lakhatom e’ boldog tájat.

Eggy részről a’ nagy érzékenységből eredett nyavalyája a’ léleknek, más részről a’ testnek erőtlen alkotványa, nem olly veszedelmes két czimbora e ez mellytől a’ legértelmesbb orvosok is hijába igyekszenek megmenteni?

Ha szerencsétlen sorsomnak szánást kell támasztani valakiben, támasszon az azt tebenned, tisztelt férjfiu! De kívánnám hogy szánást benned semmi ne támaszthasson.

A’ te szíved olly jó, olly lágy, hogy ha okod akadna szánni valakit, inkább fognád érzeni a’ fájdalmat mint maga ellágyúlásodnak tárgya. Bár senki ne volna azt érzeni kénytelen mint a’ kőszívüek! Ők pedig nem tudnak szánni.

Az Urat mindenkori vígasága itt sem hagyá-el. Azt kérdi hogy, ha özvegyen maradok – távoztassa-el tőlem az ég e’ csapást! – jobbomat valamelly Nabábnak nyujtani fogom e.

Úgy vélem, hogy én senkinek nem fognám többé nyujtani jobbomat, mert tartok tőle hogy azzal nem akarna eggyüttmenni szívem is. A’ mi pedig a’ Nabábokat illeti, gyűlőlöm őket eggyről eggyig. Az Európaiakat értem.

Mezeinket nem dulták e fel? Nem hányták e városainkat tolvajprédájokra? nem öldösték e halomra rokonimat? Ah, a’ kegyetlenek! ők Indiának temérdek térföldjeit ártatlan lakosainak vérekkel kövérítették-meg; eggy milliónál többet áldoztanak-fel el nem telhető fösvénységeknek hazámfijai közzül. Vérpatakok kíáltanak bosszút ellenek. Az Özvegyek ’s árván-hagyott csecsemők felemelt karral kérik az eget hogy pusztító villámjait szórja reájok.

Lehet e pénz miatt vérben-feredt lelkek köztt és az Elíza’ lelke között eggyüvé-vonszás? Eltűrhetné e a’ Yorick-érzékeny-szivü Indusznéja azt a’ vad gondolatot hogy ő testvérjeinek hóhérjaival él eggyességben? Soha nem! Légyen inkább gyalázat és szegénység sorsom.

Útálom a’ gazdagságot, mint a’ bujálkodás’ és kevélység’ gyászos kútfejét. A’ pénz csak a’ rény’ kezében jó és hasznos, midőn a’ szenvedők’ enyhítésekre nyujtatik-ki. Vagy midőn az emberiség ellágyulva ’s vizsga szemekkel lép a’ szegény’ kalibájába, hogy bővölködését ottan kiöntse, ’s a’ fájdalom’ szemhéjain reszkető könyűnek parancsoljon hogy változzék örömnek cseppjévé, ’s fussa-végig a’ sápadt orczát mellyen végre a’ hála’ érzései feléledve mosolyganak.

Igen is, szeretett Bramín! úgy hiszem, hogy ha özvegy volnék ’s szabad volnál te is, minden élők felett néked fognám nyujtani jobbamat. Barátommal, Tanítómmal, Védangyalommal fognék eggyesülni benned.

Ah, félre az esztendők’ külömbségeivel! Mit tesznek az esztendők? A’ halhatatlanság felé hágdosó lélek mindég ifju, ’s a’ te lelked elevenebb, vídámabb, mint a’ más közönséges embereké.

Nemzetünknek eggyik nagy Éneklője ezt mondja: „Mi szűli a’ szerelmet? azt nehéz mondani. Azt nem arczaikon kell nyomozni, hanem szíveikben, a’ szerelmeseknek.”

De hagyjuk a’ verset. – Úgy hiszem, hogy Mistriss Sterne tovább fog élni mint hogy álmunkból valami lehessen. – Azt írja az Úr hogy az ő egéssége Franczia-országnak meleg tájaitól semmit nem remélhet. Még jobb! ide-haza annál olcsóbban jut hozzá.

Azonban korod, édes Yorick, öszvekelésünket nem fogja gátlani, ’s az a’ kedves gond hogy saruidat oldozhatom, nekem kedvesbb lenne valamelly éretlen szerető’ csapodár enyelgéseinél.

Búcsút a’ dévajkodásnak. – Adieu, kedves Yorick!

tántoríthatatlan barátnéd:

Elíza.

Dobogó szívvel várom a’ választ. Siess elcsendesíteni dobogását.

YORICK ELIZÁHOZ.

Barátod, édes Elíza, a’ sír’ széléről jő hozzád. – A’ mint utolsó levelemet írám, már rosszul érezém magamat, ’s csak hamar azután meg-is történt a’ mitől tartottam; mert eggy negyed mulva a’ hogy’ levelem elment, ez a’ te beteges Yorickod közel vala az eloszláshoz. Mellyemben megpattana eggy edény, ’s véremet egész reggeli négyig el nem állíthaták. Szép Indiai kendőid mind be vannak mocskolva; úgy tetszett, szívemből bugyogott-fel a’ vér. A’ gyengeség sokára álmot húza reám, hatkor felébredtem, ’s ingem el vala ázva könyűimtől. Azt álmodtam hogy aléltan fekszem e szophán, ’s te eggy lepellel lépsz szobámba ’s ezt mondod: Angyalod a’ révbe jöve utánam hírt hozni arról a’ miért, ’s ím itt vagyok hogy gyermeki tisztemnek utolsóját megtegyem, áldásodat vegyem, szemeidet befogjam. Ezzel reám vonád a’ lepelt, leborúlál előttem, ’s áldásomért esdeklél. Hirtelen’ eloszlott álmom, ’s, nagy Isten! mi döbögések köztt! De te láttad könyűimet és azokat öszvegyüjtöd. – Elíza! édes Elíza! még mindég látlak, még mindég szemeim előtt lebeg képed; látom mint öleled térdeimet, látom, bágyadt tekinteteidet mint emeled reám, mint vígasztalsz, mint intesz, hogy tűrjek békével. ’S azolta valamikor Lydiával szóllok, Ezsaunak e’ szavai, a’ mint őket te mondottad: Áldj-meg engem is, atyám! mindég zengenek füleimben. – A’ mennynek legjobbik áldása légyen a’ te áldásod, szívemnek szeretett jó gyermeke!

Vérem már meg van állapítva, ’s ereimben megint érzem az élet’ erejét. És így, édes Elíza, tégy-le minden rettegést, minden gondot. Ma már jól ettem, ’s e’ levelet teljes vídámsággal írom, melly azon előérzésből származik hogy majd e’ csapás is általmenend felettünk. Merítsünk, édes Elíza, tartós vígasztalást minden történhető esetekre abból a’ te olly való és olly szép kifejezésü gondolatodból hogy a’ legjobb Lénynek lehetetlen volt a’ történetek’ lánczát egyedül azért fonni így hogy az ő teremtése sínlve, nyomorgva élje végig az életet. Ez való és nagy gondolat, ’s felette szépen van kinyomva. Óhajtom hogy az soha ne törlődjék-ki emlékezetemből. – Elíza! ki tanított téged illy szívhatva írni? Te e’ mesterségben annyira mentél hogy senki nincs a’ ki utólérhessen. Ha pénzem elfogyna, ha egésségem ugy megbomlana hogy többé nem lehetne dolgoznom, kiadnám leveleidet, mint valamelly szerencsétlen Indusznénak talált papirosait. Stylod új, ’s ez csak maga is sok vevőt fogna nekiek szerezni; lepdeső, könnyü csapongásaid pedig való kifejezéseid, bájoló gondolatod, ’s az az édes kesergés mellyet mintegy reá-lehellsz az Olvasóra, mind ezek, édes Elíza, olly sajátságok mellyeket tetőled hasztalan’ igyekszik eltanulni más asszony akár az Európai égöv alatt, akár a’ Gangesz’ partjain.

Nem állhatám-meg, hogy leveledet Mistriss B***nek ’s nehány más asszonyi-Íróinknak olvasni ne adjam. – Elképzelem hogy ezért neheztelni fogsz; de engedj-meg, szándékom tiszta volt, ’s nem gondolnád hány csudálód akadt. Hidd-el, Elíza, én magam sem győzöm csudálni hol vevél ennyi kecset, ennyi jóságot, ennyi tökélményt; szívedet hogyan tudád illy lággyá, illy hűvé, illy szépérzésűvé csinálni. – Oh, azt maga a’ természet csinálta illyenné! ő képzette illy különös gonddal lelkedet! mert az ő legszebb míve – és ez nem énnekem magamnak – Te vagy.

Ez tehát az utolsó levél mellyet tőlem itt vehetsz; mert úgy értem, hogy a’ Chatham már megfújta az indúlót, a’ szelek pedig kedvezni látszanak. Ha úgy, mennyei-lelkü teremtés, vedd vég búcsúmat. – Isten veled! Emlékezetemet tartsd becsben. Tudod mennyire szeretlek, tudod szívem mennyire tiéd. Isten veled! Isten veled! – De ez utolsó Isten-veled mellett, engedd, hadd adjak még eggy intést mellyet tőlem száz meg száz formában hallottál, és a’ mellyet most e’ két szóba öltöztetek-által:

BECSÜLJED MAGADAT.

Adieu még eggyszer! – Elíza, fogadj szót, vígyázz hogy homlokodra sem a’ lélek’ sem a’ test’ gyötrelmei ne vonjanak barázdát, hogy a’ bizonytalanság lelkednek csendét soha meg ne zavarja, ’s gondokba ne ejtsen gyermekeid miatt, mert azok a’ Yorick’ gyermekei, ’s Yorick neked örök barátod, Adieu! adieu!

U. Í. Tartsd mindég szemeid előtt hogy a’ remény minden gyötrelmet megenyhít ’s szenvedhetőbbé teszen; következőleg valamikor reggel felkelsz, énekeld-el annyi tűzzel a’ mennyivel eggy hymnuszt fognál énekelni, az én Ódámat a’ Reményhez ’s megkönnyült bánattal, éledő lélekkel fogsz űlni a’ théeasztal mellé.

A’ Szerencse, a’ Nyugalom, ’s Hygéa légyenek kísérőid. Térj, térj-vissza hamar a’ bővölködés’ ’s a’ lélek’ csende’ társaságában, bánatos magányomat melly reám vár, felvídítani. – Én vagyok az utolsó a’ ki elvesztedet siratja: én leszek az első a’ ki visszajöttöden örvendezni fog. – Béke! Béke, kedves Elíza!

ELÍZA YORICKHOZ.

Szeretett

szeretet

Bramín! Imhol az utolsó levél mellyet hozzád, míg még Angliának széleit látnom engedtetik, írnom lehet. Kevés órák alatt itt hagylak, Szabadságnak boldog szigete! itt hagylak – oh, hadd nevezzem eggy kevély nevén! – hazája az én Yorickomnak!

O Yorick, mint levék oda, midőn első sorodat megláttam! szerencsétlen eseted’ megértésére a’ legiszonyúbb réműlés fogott-el. Vérem bugyogva kezdett verni, ’s megfagyva tömlött-öszve szívem felett.

Oh, ha kendőid mellyeket neked a’ te Elízád adott, olly varázs erővel bírhattak volna hogy eggyszerre megszüntethessék bajodat! – Mint örültem hogy alhatál! De melly rettenetes álom! Isten, ne add, hogy beteljesedjék! Ments-meg engem azon irtózatos történettől hogy jelen légyek Yorickom’ eloszlása órájában ’s lássam szenvedéseit.

Könyűid – ah! azokat eggy kristályba szedem. – Sírni fogok éretted, ’s úgy osztán az én könyűim a’ te könyűiddé válnak nekem, mert őket értted hullatám.

Az Úr’ képzelete engem úgy festett, a’ hogyan valóban fogtam volna lenni ha jelen valék vala. Általöleltem volna lábait, szívemhez szorítgattam volna őket, ’s fel-felvetett tekinteteimmel igyekeztem volna vígasztalni, bátorítani; szóllani, tudom, nem volt volna erőm.

Én is az Úrhoz csatlom magamat hogy áldásomat adhassam a’ mi Lydiánknak.

Áldassék a’ ki bajodat megszüntette! áldassék a’ ki ereidben ismét felélesztette az élet’ erejét! áldassék ő, az Irgalmas, mind örökké! – Igen is, által fog menni e’ csapás is felettünk. Ezt várom, ezt hiszem annak kegyeitől ’s bölcseségétől a’ ki téged lenni hagyott.

Az Úr azt tudakozza hogy engem ki tanított írni. – Ki más, mint Yorick? – Ha írásom ér valamit, ha az nincs épen kecs nélkül, ha rendeim néha kedves könnyüséggel ömledeznek, azért az Urat, ’s egyedül az Urat illeti a’ hála.

Azon voltam hogy az Úr’ gondolatjait, szóllásait, ’s azon szerencsés különösséget mellyel magát kifejezni szokta, eltanulhassam. Elővevém a’ tollat, ’s Yorick akarék lenni.

De jőjön, jőjön, az Úr, hadd veszekedjem-ki magamat. Kénytelen vagyok, édes Yorick, mert levelemet nem kell vala tovább adnod; mert Elizádnak gyengéjit nem kell vala kitenned idegen szemek elébe.

Gond nélkül fedi-fel ő teelőtted magát; ő tenéked tartalék nélkül nyitja-fel szívét, de nem akarja hogy így más is lássa. Szabad futást enged tollának, ’s azt nem minden tudja úgy érteni mint Yorick.

Azt írja az Úr, hogy levelemet csudálták. Hiu magasztalások! Nem az én levelemnek nyujtattak azok, hanem magának az Úrnak. Látták hogy az Úr meg van vakítva hibáim eránt, látták melly mértéktelen kedvelléssel fogad mindent a’ mi tőlem jő, ’s nem akarták eloszlatni kedves álmát. Az Urat tisztelék leveleimben, nem engemet.

Épen most vala nálam a’ Hajós-Kapitány jelenteni hogy ez éjjel indúlunk. A’ szelek kedveznek. Hadd öntsem-ki tehát lelkemet az Úr’ kebelébe, míg még azt kevés pillantataim engedik.

Isten veled, tiszteletre legméltóbb, legjobb ember! legérzékenyebb-szívü teremtés, Isten veled! Emlékezeted nálam örökké becsben fog maradni. Te nékem mindég jelen leendesz. Légyen Elíza is mindég kedves a’ te szívednek!

Meglesz a’ mit kívánsz, Elíza becsülni fogja magát. Yorick miatt fogja becsülni magát ki neki örök barátja.

Hymnuszodat a’ Reményhez minden reggel el fogom énekelni. De az ének alatt csorgani fognak a’ hozzád-vágyás’ könyűji.

Isten veled, kedves Bramin! hűséges oktatóm, Isten veled!

A’ boldogság legyen elválhatatlan társad, a’ béke koronázza-meg napjaidat! Ezt óhajtja

elváltozhatatlan barátnéd:

Elíza.

Isten veled! Isten veled! Isten veled!

Mihelytt Anglia felé hajót találunk-elő, venni fogod levelemet. Bizonyosan fogod. –

TOLDALÉK.

RAYNALNAK KESERVE ELÍZA UTÁN.

Anjingának szűk határa, maroknyi föld, mi vagy te? de Elíza tebenned született! Eljő a’ nap hogy e roppant páhók mellyekkel a’ kincsért-vesző Européusz betornyozta Ázsiának távol partjait, nem lesznek többé. Vad fű fogja őket elborítani, ’s a’ megbosszult Indusz nyugalmas lakokat állít azoknak dőledékjeiken, minekelőtte még eggy két század elmúland. De ha írásaim nem halnak-meg egészen, Anjingának neve élni fog az embereknél. ’S a’ kik engem olvasandanak, a’ kiket a’ szél e’ partok felé verend, ezt fogják mondani: Itt született Elíza Draper! – ’s ha Breton leend közöttök, ezt veti majd kevélyen hozzá: Itt! ’s – Angol atyától!

Oh, hadd öntsem-ki szabadon szívemnek keserü gyötrelmeit ’s e’ fakadozó bús könyűket! Elíza nekem barátném volt. Olvasó, akárki vagy, bocsássd-meg e’ meggyőzhetetlen ellágyulást! hagyd keseregnem az én Elízámat! És ha a’ te szívedet eggyvalaha szánakozásra hajtottam az emberiség’ inségein, most viszontag te lágyulj-el az én szenvedéseimen. Én tenéked barátod valék a’ nélkül hogy tégedet ismertelek volna: légy te viszont ez eggyszer az enyém. Szánakozásod nékem egész bér lesz.

Elíza őseinek hazájában végezte-el pályafutását, harmincharmadik esztendejében életének. Eggy mennyei lélek eggy mennyei testtől vála el. Tí kik e’ helyhez járultok hol szent hamvai nyugszanak, írjátok ezt márványára: Ez ’s ez esztendőben, ez ’s ez holnapban, ez ’s ez nap’, ez ’s ez órában visszaszívá Isten a’ maga lehelletét, ’s Elíza megholt.

Új ösvénynek eredett Író, néki csudálója ’s barátja! nem Elíza sugallá e a’ te munkáidat? nem ő öntötte e a’ te tolladba azoknak legérdeklőbb rendeit? Szerencsés Sterne! te már nem vagy, ’s én még vagyok! Én eggyütt siratálak tégedet Elízával: te őtet most eggyütt siratnád velem; ’s ha úgy akará vala az ég hogy ti tovább éljetek nálamnál, te véle sirattál volna engem.

A’ férjfiak úgy vallák hogy nincs asszony a’ ki annyi keccsel bírjon mint Elíza. Ugyan-ezt vallák az asszonyok is. Mindnyájan tisztelték lelke’ színetlenségét, mindnyájan tisztelték érzékeny szívét, mindnyájan kevélykedének ismeretsége’ szerencséjével. Az irígység nem esett eggy érdemnek melly magát nem ismerte.

Anjinga! kétség’ kivül szerencsés égszakodnak kell köszönni azt a’ csaknem öszveférhetetlen eggyüttlétét a’ Gyönyörnek és Szeméremnek melly az ő egész személyét elöntötte, ’s minden mozdulatain lebegett. A’ Faragó, ha a’ Gyönyört akarta volna előadni, Elizát vevé vala példányul: ő szolgált volna példányul annak is a’ ki a’ Szemérmet akarta volna festeni. E’ nálunk ismeretlen szépségü lelket Angliának komor és felleges ege el nem olthatá. Valamelly győzhetetlen kellem terjede-el mindenen a’ mit csinált. A’ kívánság – de a’ félénk kívánság – némán ballagott és remegve lépései után. Csak a’ széplelkü ember merte volna szeretni; de nem merte volna neki megvallani hogy szereti.

Mindenütt keresem Elízát. A’ legtetszetősbb asszonyoknak alakjaikon fellelem vonásainak némellyikét, fellelem némellyikét kellemeinek. De hová leve Az a’ ki őket egyetemben bírta? Istenek, kik elfogyasztátok ajándékaitokat hogy eggy Elízát teremthessetek! illett e őtet teremteni hogy eggy perczig csudáljuk ’s vég nélkül keseregjük?

Minden siratta Elízát a’ ki ismerte. Én addig fogom siratni míg élek. De elég e őtet siratnom? A’ kik tudják hogy ő nekem barátném volt, a’ kik tudják melly mértékü bízodalmára méltóztatott, ezt fogják mondani: Ő nincs többé, ’s te élhetsz?

Elizának el kelle hagynia hazaföldjét, vérségét, barátjait hogy az én szomszédomban űljön-le ’s az enyéim köztt éljen. Melly boldogságokat ígértem róla magamnak! Mint örvendék, látván hogy a’ legszélesbb-értelmü férfiak is keresik barátságát, hogy a’ legnehézbb-ízletü asszonyok is vágynak szeretetére. Elíza, mondám, fiatal, ’s te már közelítesz véged felé. Ő fogja bezárni szemeidet. Csalfa remény! öszverogyó építményei az emberi bízakodásoknak! Öreg korom túlhaladta az ő ifju napjait. nekem senkim nincs többé e’ világon. Arra vagyok kárhoztatva hogy egyedül éljek ’s haljak.

Elizának mívelt lelke volt, de az magát soha nem engedte érzetni. Csak szebbé tette a’ természetet, csak tartósságot ada kellemeinek. Minden pillantásban inkább tetszett, minden pillantásban erősebben vonszotta magához azt a’ ki látta. Ezt tapasztalá körültte minden az Induszok köztt, minden ezt körűltte Europában. – „Elíza tehát igen szép vala.” – Nem; ő nem vala több mint csak szép: de nem vala olly szépség mellyet el nem oltott, mert ollyan mint ő, nem volt senki több.

Elíza írt, ’s nemzetének azon Írói kiknek munkáikon a’ legtisztább izlet, a’ legkényesbb csín áradott-el, nem fogták volna megtagadni azon nehány lapot mellyet az ő tolla hagya.

Midőn először láttam Elízát, eggy előttem egészen isméretlen érzés támada-fel szívemben. Forróbb vala hogy ne volt volna több mint csak barátság; tisztább vala hogy szerelem volt volna. Ha ez az érzés felzavarta volna lelkemet, Elíza engem szánt volna, ’s azon volt volna hogy visszavezethessen az észhez mellytől eltévedtem; én pedig örökre elvesztettem volna azt.

Elíza azt mondá gyakor ízben hogy senkit nem becsűl úgy mint engemet. Most már elmerem azt néki hinni.

Utolsó órájában gondja volt barátjára, ’s lehetetlen csak eggy rendet is írnom hogy kedves hagyománya szemembe ne ötöljön. Oh, miért nem hagyta ezen felül még szíve’ jóságát ’s mennyei kellemeit tollamnak! De, úgy tetszik, hallom, ezt mondja:

„A’ komoly Múza, ki íme itt reád függeszti szemét, a’ Historia, kinek felséges tiszte abban áll hogy a’ maradék’ vélekedéseinek intézetet adjon. Ez a’ szökevény Istenség melly körüllebegi a’ világot, a’ Hír, a’ ki bennünket megismértete

megis mértete

veled, hozzám hozta írásaidat, ’s barátságunkat a’ becsület által kezdette megkötni. Lássd e’ halhatatlan Phoenixet a’ lángok között; ez az el nem halandó elmék’ emblémje. Ébreszgessenek szüntelen’ e’ példázványok, magadat az Emberiség’, Igazság’, Szabadság’ védelmezőjének mutatni.”

Halld-meg fenn egeidből, első és utolsó honnjából lelkednek, fogadásomat, Elíza! esküszöm, nem írok eggy rendet is hogy rajta ki ne lehesen ismerni bennem a’ te barátodat!

ugrás a szövegforráshoz

Érzékeny útazások
Franczia- és Olaszországban

Franczia-országban, mondám, ahhoz jobban értenek.

’S az Úr járt Franczia-országban? kérdé az Idegen, ’s a’ legnyájasbb diadallal a’ világon felém fordult. – Különös! mondám, elgondolván a’ dolgot – hogy eggy huszoneggy tengeri-mértföldnyi útacska – mert hiszen Calais eggy tappal sincsen tovább Dovertól – valakinek ennyi igazat adhat. – Magam akarom meglátni. – ’S ezzel, a’ nélkül hogy csak eggy szóval is válaszoltam volna kérdésére, egyenesen haza mentem, – öszvepakkoltam félduczet inget és eggy pár fekete selyem nadrágot – a’ kabát melly nyakamon fityeg, mondám, ’s eggy két pillantást vetettem könyökére, elég jó; – fel előpénzeztem eggy űlést a’ Doveri postaszekeren, ’s útnak eredvén más nap’ reggeli kilenczkor, már háromkor olly tagadhatlanképen Franczia-országban űltem eggy tányér csibefricassée mellett, hogy ha akkor éjjel meg talált volna ölni a’ kólyika, az egész világ sem tudta volna motyómat a’ droit d’ aubaine alól kiszabadítani. – Ingeim ’s a’ fekete selyem-nadrág ’s a’ motyózsákom mindenestűl a’ mi abban volt, reá-holt volna a’ Franczia-Királyra. – Még e’ kis képet is mellyet olly rég olta hordok, és a’ melly eránt neked, Elíza, gyakran tevék fogadást hogy sírbe fog velem szállani, levonták volna nyakamból. – Nem nagylelkűsen! Eggy gondolatlan külföldinek díbdábságát, ki Felségednek alattvalóji által szédítetett-el, elfoglalni. – Szír, az egekre! ez épen nem szép! – ’s sajnálom hogy ezt eggy ennyire civilisált, ennyire nyájas-szerű, eggy emberisége ’s gyengéd érezései által ennyire elhíresedett nép Uralkodójának kénytelen vagyok kimondani.

– De hiszen alig léptem Felségednek földjére –

CALAIS.

A’ mint ebédemet megettem, ’s eggyet ittam reá a’ Franczia-Király’ egésségéért, hogy elmondhassam magamnak hogy nem haragszom reá sőt kegyes voltát szívesen tisztelem – ezen megengesztelődés miatt, felkelvén az asztaltól, eggy hüvelyknyivel nagyobb valék.

Nem! mondám; a’ Bourbon-ház-felől nekem senki ne mondja hogy ők nem szelídek. – Megtévedhetnek ők is, mint más akárki: – de a’ szelídség nekik vérekben vagyon. – Ezen vallástét alatt érzettem hogy képemen eggy szebbnemü piros terjedett-el – melegebb és szívesebb az emberi-nem eránt – mint a’ mellyet a’ Bourgognei bor (legalább az ollyan a’ mellynek buteillét itt két liverével fizettem) támaszthatott.

Nagy Isten! kiálték, ’s félre-rugtam lábommal motyózsákomat; mik e’ világnak javai hogy elménket ennyire elkeseríthetik, ’s közzűlünk szerető hív atyafiak közzül némellyeket olly embergyűlölő panaszokra fakaszthatnak, mint ollykor itt meg’ amott történni látunk!

Mikor az ember békében él az emberrel, mennyivel lesz kezében könnyebb a’ tollnál az érczeknek legnehézbbike! – Előrántja erszényét, könnyen tartja ’s gond nélkül, körültekint mintha valakit keresne kivel azt megoszthassa. – A’ mint ezt tevém, minden edényt tágulni érzettem testemben. – Ereim vídámon ütöttek, ’s mind az az erő melly az életet mozgás által tartja fenn, olly kevés frictióval vitte-véghez munkáját hogy Franczia-országnak legelső physicális Précieuse-je is megtévedhetett volna bennem. Minden materialismje mellett alig merte volna állítani hogy gépely vagyok.

Bizonyos vagyok benne, mondám magamban, hogy hitét el tudnám venni.

Ezen idea’ accessiója e’ pillantatban olly magasra emelé a’ természetet, a’ mennyire csak emelkednie lehetséges vala. – Békém annakelőtte már meg vala kötve a’ világgal; ez pedig enn-magammal hozta elvégződésbe a’ czikkelyeket.

Ha most Franczia-Király volnék, mondám, melly jól járna az árva a’ ki előttem atyjának rongyaiért fogna könyörgeni.

A’ MONAK.

Calais.

Alig mondám-ki a’ szót, ’s eggy kéregető Monak belépe, ’s alamizsnát kére tőlem is Klastroma’ számára. – Hogy rényünk a’ vak történet’ munkája legyen, azt senki nem nézi örömest – mert a’ szerént ez adakozó lesz a’ mint az tehetős – sed non quoad hanc, vagy hogyan is van megírva – mert kedvünk’ folytának és viszfolytának bizonyos systémje nincsen – ’s tudhatni e, hogy az nem azon okból ered a’ mellyből a’ tenger’ áradása és apadása? Sok esetekben mindnyájunknak jól esnék ha ez a’ hypothéz köz javalatot nyerhetne; nekem ugyan gyakorta kedvesebb volna ha azt mondhatná a’ világ hogy eggy kis csetepatém volt a’ holddal, mellyben sem vétek sem gyalázat, mint midőn ez vagy amaz tettemet mellyben mind kettejéből elég vagyon, egyenesen az én rovásomra kénytelen rovni.

De hagyjuk ezt most. – A’ mint a’ Monakot megláttam, praedeterminálva érzém magamat hogy neki eggy fillért sem adok. Erszényemet visszaeresztém zsebembe, reágombolám a’ gombot, ’s hátra-vonúlék centrumomon, ’s ekkor egész gravitással néki-menék a’ Monaknak. Tartok tőle, tekintetemben valami urat-éreztető volt. Még most is szemem előtt lebeg képe, ’s gondolom, valami űlt benne a’ mi szelídebb bánást érdemelhetett.

A’ mint eggykori tonsúrája’ maradványából ítélheték – mind öszve is eggy két ritkás ősz fürt álla még vak szemei

vakszemei

körül – a’ Monak hetven esztendős lehetett. De szemeit tekintvén és a’ tüzet melly bennek űlt, és a’ melly inkább látszott nyájas szívesség mint a’ nagy kor által szelidültnek, nem lehete több hatvannál. A’ való közben fogott állani. Bizonyosan volt hatvanöt, ’s tekintete ’s arczvonásai egyetemben, noha úgy látszott hogy eggy valami még idő előtt hányt barázdákat beléjek, megeggyeztek e’ számvetéssel.

Eggyike volt azon főknek mellyeket Guido olly sokat festegete. Szelíd, halvány, éles-látásu, felette külömböző azon ideától mellyet közönségesen a’ nyugtan-élő elhízott tudatlanság felől csinálunk, melly tekintetével mindég földön csúszkál. Előre pillonga; de a’ szerént néze-ki mintha túl e’ világon pillongana valami után. Miként juta ez illyen főhöz, azt oda fenn az ég tudja legjobban, ki ezt eggy Monak’ vállai közzé ejtette-le. Annyit mondhatok hogy az eggy Bramínnak is jól fogott volna állani; ’s ha Indosztán’ tájain akadtam volna öszve vele, tiszteletet fogtam volna eránta mutatni.

Egyéberánt figurája közönséges volt, ’s kőnnyü volt volna festeni, mert rajta nem volt semmi kedves vagy valami egyéb mint a’ mennyiben az character és expressio által tétetett azzá. Eggy vékony, ösztövér termet volt, valamivel hosszabb a’ szokott magasságnál, a’ mennyiben e’ külömböztetést is az által nem vesztette-el hogy előrehajolva állott. De ez kérő attitűd vala, ’s a’ hogyan most áll emlékezetem előtt, ez által többet nyert mint vesztett.

Három lépést tevén a’ szobába, megállott, balját mellyéhez szorította; jobbjában eggy hosszú fejér pálczát tartott. A’ mínt megállottam előtte, előmbe terjeszté Klastromának szükségeit ’s Szerzete’ szegény voltát. ’S ezt olly természetes alázatos kedvességgel tevé – varázsolva kelle lennem hogy meg nem tuda érdekleni.

De valóbb oka hogy érdekelhetetlen valék, az volt hogy előre elvégeztem vala magamban, hogy neki nem adok.

A’ MONAK.

Calais.

Való! mondám feleletképen felfelé-emelt tekintetére mellyel szavait bérekeszté; Való! és segéllje az ég a’ kik nem ismernek egyéb vígasztalást a’ közönség’ adakozásainál. Csak hogy tartok tőle hogy ennek tőkefundusa nem elégséges kielégíteni azon nagy kívánságok’ sokaságát mellyek reá szűnet nélkül tétetnek.

A’ mint a’ nagy kívánságokat mondám eggy könnyed pillantást vete öltözete’ ujára. Egész erejét érzettem ezen appellatiónak. Megvallom, mondám, eggy illy durva-posztóju köntös, eggyszer három esztendő alatt, ’s a’ sovány asztal hozzá, nem sokba kerűl. De annál inkább lehet csudálni hogy a’ Szerzet azon szűk értékecskéhez tolakodik ezeknek megnyerése végett, melly a’ vakok’, sánták’, öregek’ és erőtlenek’ tulajdona. A’ fogoly ki a’ maga kemény vaczkán szenvedéseinek napjait számolja ’s ismét számolja, ez is ennek eggy része után eped. Miért nem eggyike Kegyelmed az Irgalom’ Szerzete’ tagjainak, bár melly szegény vagyok is, mondám ’s motyózsákomat mutattam neki, örömmel nyitottam volna meg azt a’ szerencsétlenek’ megszabadításáért. – A’ Monak meghajtotta magát. De mindeneknek-előtte kérdésen kivül tulajdon honunk’ szegényeinek vagyon első jusok adakozásunkra, ’s én hazámban ezeket hagytam inségben. – A’ Monak tapadozó szívességgel billenté-meg fejét, mintha ezt akarta volna mondani: Igen is hogy a’ földnek minden szögében találni szűkölködést, nem kevésbbé mint az ő Klastromában. – De mi külömbséget teszünk, mondám, ’s kezemet feltettem öltözete’ ujára, mi külömbséget teszünk, Tisztelendő Pater, azok köztt a’ kik csak munkásságoknak kenyerét kívánják enni és a’ kik másoknak kenyereket emésztgetik, ’s éltekkel egyedül arra czéloznak hogy azt a’ jó Isten’ nevében tunya tudatlanságban tölthessék.

A’ szegény Franciscánus nem felele. Hirtelen pirosság szökött keresztül orczájin, de az onnan azonnal elreppent. Úgy látszott, a’ természet eltompult benne minden bántás eránt. Legalább nem mutatá hogy azt érzette volna. Kebelébe hagyá esni pálczáját, ’s alázatossággal nyomá mind két kezét mellyére ’s kifordult.

A’ MONAK.

Calais.

Mihelytt betette az ajtót, szívem keménységgel kezde vádolni. – Bah! mondám, három külömböző ízben, ’s nyugodtnak akarék látszatni. Hijába volt minden erőlködésem. Minden nehéz szó mellyet ejtettem volt, képzeletem’ elébe tolá magát

magat

Elgondolám hogy nekem a’ szegény Monakon semmi egyéb jusom nem volt mint megtagadni kérését, és hogy a’ be nem teljesített remény már magában ’s megalázó pironság nélkül is elég büntetés.

Elnéztem fejér hajait. Úgy tetszett, kellemes alakjában látom visszatérni ’s ezt tudakozni szelíden: Mit vétettem én teneked? mint bánhatál velem illy durván? – Nem tudom mit adtam volna eggy derék Prokátorért. – Rútul viselém magamat! kiáltám. – De ez első útam. Ha tovább megyek, megtanúlom mint illik magamat viselnem.

A’ DÉSOBLIGEANTE.

Calais.

Legalább eggy haszna vagyon ha az ember meg nincs elégedve önn-magával – elméje excellens situatióba tétetik vásárlást tenni. ’S mivel annak a’ ki Franczia- és Olasz-országot végig akarja járni, kocsira van szüksége, ’s a’ természet bennünket többére szükségeink felé intéz és tol; én is a’ Szekérszín felé indúlék hogy vagy megvegyek vagy kibérleljek eggyet.

Eggy ócska Désobligeante melly az udvar’ eggyik szögében álla, első pillantattal szemembe tűnt. Nem szóllék senkinek, ’s bemásztam a’ szekérbe, ’s látván hogy ez alkalmasan eggyez elmémnek mostani állapotjával, előkiáltám a’ házi-cselédet, ’s meghagytam neki hogy Monsieur Desseint, a’ fogadó’ birtokosát, szólítaná-elő. De Mons. Dessein vecsernyén volt. – A’ Monak valamelly csak ekkor érkezett Asszonysággal vala beszédben a’ fogadó’ másik részében. Most nem nagy kedvem vala öszvejőni vele. Leeresztém tehát a’ szekér’ tafotakárpitjait hogy meg ne láthasson, ’s minthogy szándékom volt papirosra tenni útazásomat, zsebemből elővonám a’ tintát ’s papirost, hozzáfogék Előbeszéde’ megírásához.

ELŐBESZÉD
A’ DÉSOBLIGEANTBAN.

Nem eggy Peripatéticus Philosophusnak kelle tennie azt a’ megjegyzést hogy a’ természet a’ maga kérdésbe-vehetlen hatalmából határt vona az emberi kedvetlenség körül. Ezt az ő czélját a’ legkönnyebb és legalkalmasabb eszköz által úgy érte-el hogy reá azt a’ csaknem meggyőzhetetlen kénytelenséget rakta hogy tulajdon hazájában szerezze-meg a’ mi neki javára való és ugyan-ott tűrje bajait. Egyedül ottan tömte-körül őtet a’ legalkalmasbb tárgyakkal mellyek szerencséjét vele eggyütt érezhetik vagy eggy részét magokra általvehetik azon sullyoknak mellyek minden időben és minden tartományban egy pár vállakra nehezek voltak volna. Nem tagadhatni hogy fel vagyunk ruházva eggy tökéletlen képességgel boldogságunkat ollykor e’ határon túl is terjeszteni. De úgy vagyon elrendelve hogy a’ nyelv’, ismeretségek’ és szövetkezések’ hija, ’s a’ nevelés’, erkölcsök’, szokások’ és öltözet’ külömbsége meg’ meg’ annyi gátlásaink, érezéseinket tulajdon sphaeránkon túl közleni, hogy az nehánykor tökéletes lehetetlenséggé lesz.

Innen természetesen kell következni hogy az érzékeny commercium’ bilansza mindég az ellen vagyon a’ ki ezt idegen földön űzi. Kénytelen venni a’ mire szüksége nincs, ’s az ár meg vagyon szabva.

Conversatióját az odavalók ritkán fogják a’ magokéikon felcserélni a’ nélkül hogy rovására nagy discontót ne tégyenek; és ha ez őtet végtére arra kényszeríti hogy magát méltányabb kufároknak kezeikre bízza hogy conversatiót, a’ millyet lehet, kapjon: nincs szükség divinatiói nagy talentomra hogy kitaláljuk, melly félen áll a’ nyereség.

Ez engem tárgyamra vezet, és ha Désobligeantomnak örök hintálásai megengedik hogy folyvást írjak, elbeszéllem az útazóknak causalis és finalis okaikat.

Midőn honjaikat e’ munkátlanok hagyják-el, ’s valamelly okból útaznak, az bizonyosan az itt következő három generális causából ered:

Testnek erőtelensége,

Léleknek gyengesége,

Kikerülhetetlen szükség.

A’ két alsóbb rubrika alá tartoznak minden szárazon vagy vizen útazóink, kik kevélységben, kandiságban, hiuságban ’s epés kedvetlenségben szenvednek. Ollykor csak eggyikében ezeknek, ollykor többen eggynél, azoknak minden lehető alnemeikben ’s minden lehető rokonságaikban egymás köztt.

A’ harmadik classis a’ vándor martirok’ egész hadát foglalja magában; kiváltképen azokat a’ kik útjaikat cum beneficio Cleri kezdik, vagy mint gonosztevők a’ Felsőség’ által ajánlott Udvari-Mestereknek felvigyázásaik alatt; vagy olly Urfiak kik a’ magok kegyetlen szüléik ’s gyámjaik által küldetnek-el ollyatén Udvari-Mesterek’ felvigyázatja alatt kiket az Oxfordi, Abeerdei, Glasgowi Universitások szoktak ajánlani.

Vagyon még eggy negyedik osztály is; de ezeknek számok olly kevés, hogy nem érdemlene különös szakot, ha eggy munkában mint a’ jelenvaló, szükséges nem volna a’ legtökéletesbb szorosságot megtartani a’ charactereknek öszvetévedhetések miatt. ’S a’ kikről itten szóllunk, ollyanok a’ kik tengereken túlra mennek, ’s idegen országokban tartózkodnak olly szándékkal, külömbféle indító-okokra nézve és külömbféle ürügyek alatt, hogy kevesebbet költhessenek, pénzt kímélhessenek. De minthogy ezek mind magokat mind más becsűletes embereket a’ szükségtelen fáradságnak eggy nagy részétől megmenthetnék ha honn gyűjtenék pénzeiket, és minthogy az ő útaztató okaik simplexebbek mint a’ mi minden egyéb Emigrantjainké; tehát én ezen jó Uraságoknak csak e’ nevet adom:

Simplex Útazók.

Azokhoz képest a’ miket itten mondánk, az útazóknak egész circuluszát ezen itt következő kevés rubrikák alá lehet szedni:

Henye Útazók.

Kandi Útazók.

Hazudozó Útazók.

Negédes Útazók.

Hiu Útazók.

Epés Útazók.

Ezeket követik a’ kénytelenségből útazók:

A’ vétkei miatt Útazó.

A’ szerencsétlen ’s vétlen Útazó.

A’ simplex Útazó.

’s legvégül – engedelmével a’ kegyes Olvasónak:

Az érzékeny Útazó,

melly nevezett alatt enn-magamat értem – a’ ki útazásomat megtettem, ’s már űlök, ’s számot akarok adni útazásom felől, és a’ ki épen a’ szerént útaztam kénytelenségből és par le besoin de voyager mint akárki ezen classisban.

Látom én hogy mivel az én útazásaim ’s tapasztalásaim minden Praedecessoraimnak útazásaiktól ’s tapasztalásaiktól igen igen külömböznek, nekem magamnak külön új polczot kell vala elfoglalnom. De ha elébb akarnék vonni figyelmet magamra mint azt nekem a’ vehiculum’ új voltán kivül jobb okok engedhetik, félek, hogy a’ hiu Útazó’ jusaiba vágtatok.

Elég az hogy Olvasóm, ha útazott, az elmondottaknak gondos meghányások után, alkalmassá tétethetik ezen laistromban a’ maga helyét ’s rangját kitalálni. Az eggy lépés lészen az ő maga-ismérete felé; mert feltehetni tizet eggyre hogy abból a’ mit útazásakor magával vitt vagy útazásából haza hozott, valami kevés hasonlóságot és mázt mind a’ mostani óráig meghagyott magán.

Az az ember a’ ki első ültete Bourgognei vinyikét a’ Jó-Remény-fokán – jegyezzük-meg hogy az Holländer volt – meg sem álmodta hogy ő Kápon ugyan-azt a’ bort fogja inni a’ mellyet a’ vesszők a’ Franczia-országi hegyoldalokon termenek – ahhoz az Úr igen is phlegmás Úr volt – de kétségbe-vehetlenül fogta hinni hogy ihatik belőle valami bornemü levet; jót e, rosszat e, középszert e – annyit a’ világ’ dolgai felől csak tudott hogy az nem az ő tetszésétől függ, hanem attól a’ mit közönségesen szerencsének mondanak. Azonban várt minden jót. ’S e’ reményében, határtalan bízodalma mellett fejének erejéhez, ’s mértékletes-volta mellett annak nagyságához, a’ Myn Herrnek könnyü vala a’ maga új szőlejében mind eggyikét mind másikát leinni, ’s felfedvén meztelenségeit, nevetségévé lenni a’ népnek.

Épen így jár a’ szegény Útas ki magát a’ Hajós- vagy Postalegények által végig-viteti ennek a’ mi világunknak legpallérozottabb országain hogy isméreteket ’s tudományokat szerezzen.

Tudományokat és isméreteket, igen is, lehet szerezni, hahogy az Útas magát a’ Hajós- és Postalegények által e’ végre hordatja. De ha hasznos isméreteket ’s való tudományokat e? az merő Lottéria. ’S még akkor is minekutána már a’ Játszó kivonta a’ jó sorsot, az szükség hogy a’ nyert summa vigyázattal ’s takarékosan költessék-el, ha akarjuk hogy hasznot hajtson. De minthogy mind az aquisitióra mind az applicatióra nézve mindég kevesebb a’ találó mint az üres czédula: csekély véleményem abban határoztatik, hogy az ember szint olly okosan tenne ha meg tudná nyerni magától, hahogy külföldi isméretek ’s tudományok nélkül kényére űlne honjában, kivált ha ott mind eggyikben mind másikban nincs tökéletes fogyatkozás. Mert valóan gyakorta láttam és sok ízben, szívemnek nagy fájdalmával, millyetén mély sorokat kelle az újsághajházó Útazónak, kit feljebb kandi Útazónak nevezénk, keresztülgázolnia, hogy holmi dolgokat láthasson ’s holmi felfedezésekbe kukkanhasson, mellyeket, a’ mint Sancho Pansa mondá a’ maga nagy-bölcseségü Urának, honn szárazban is láthatott volna. Olly megvilágosodott században élünk hogy alig van Europában tartomány és szug melly fényt máshonnan nem venne és máshova nem adna. A’ tudományok a’ magok legtöbb részeikben hasonlók az Olasz-országi városok’ muzikájikhoz – ingyen kapja őket az ember, ’s hallhatja ha nem fizet is.

Már pedig nincs nemzet a’ nap alatt – ’s Isten bizonyságom, kinek ítélőszéke előtt eggykor én is állani ’s e’ könyvről is számot adni fogok, hogy nem szóllok dicsekedésből! – már pedig nincs nemzet a’ nap alatt melly a’ tudományoknak külömböző nemeikben több bővelkedést mutathasson – a’ hol tudományt inkább lehessen szerzeni ’s bátrabban lehessen űzni, – a’ hol a’ Mesterségek inkább élesztetnének ’s illy sebesen gyarapodnának, – a’ hol a’ természet, nagyjában ’s egészében véve, kevesebbet tagadott volna meg, – és a’ hol, eggy szóval, több elmésség és külömböző characterek találtatnának az elme’ táplálatjára… Földi Uraimék! hova? hova?

„Mi csak e’ kocsit jövünk megtekinteni.” – Alázatos szolgájok! kiáltám, kiugrottam a’ szekérből, ’s lekaptam nekik süvegemet. – Meg nem tudtuk fogni, mondá az eggyik, ki, a’ mint lelém, újsághajházó Útas vala, honnan jő hogy e’ kocsi mozgásban vagyon. – Az, mondám hidegen, ez Előbeszéd’-írásának mozgása volt. Egész életemben sem hallottam, mondá a’ másik, a’ ki simplex Útazó volt, Désobligeantban írt Előbeszédet. – Való, mondám; Vis-a’-vis-ban jobb volt volna.

Minthogy az Angol nem azért útaz hogy Angolt lásson, visszatértem szobámba.

CALAIS.

A’ mint szobám felé a’ folyosón végigmenék, több árnyat sejtettem-meg mint a’ mit magam tehettem. Úgy is volt; Mons. Dessein megjött a’ vecsernyéből, ’s megettem, süveg’ levéve, igen nagy tisztelettel ballagcsált, emlékeztetni akarván hogy szekérre vagyon szükségem. Előbeszédemmel alkalmasan kiírtam fejemből a’ Désobligeantra-vágyást; ’s hallván hogy Mons. Dessein a’ szekér felől vállat-vonítva szóll, ’s érezteti velem hogy az nem illyen Úrnak való; hamar kitaláltam hogy valamelly ártatlan Útasé lehet, ki azt, minekutána azon útját mellyet tenni most én készülék, már elvégezte, Mons. Desseinnek ismeretes jámborságára ’s becsűletére bízta, hogy adná-el minél lehet jobb áron. Négy holnapja mult vala el immár hogy bérekesztvén pályafutását Europának szárazán, a’ Mons. Dessein’ udvarának eggyik szegletében talála megnyugvásra. Mikor útját elkezdé vala, kivakolták, megfejelték ugyan: de mind a’ mellett hogy a’ Cénis’ hegyén, hol kétszer szenvede törést, ugyan-annyiszor helyre is igazították, ennyi sok viszontagságok által felette siralmas állapotra jutott. Annyit azonban sohol nem szenvede mint Mons. Desseinnél talált sokholnapi megpihenése alatt, hol kénytelen vala kiállani minden irgalom nélkül az eső vizek’ özönét melly reá a’ fedélcsatornyából ömlött. Igen is, sok jót felőle mondani épen nem lehete. De csak lehete valamit. És ha eggy két szó enyhíthet a’ nyomoruságon, útálom azt a’ ki ezzel fukarkodhatik.

Lássa Uraságod, mondám ’s mutató-ujomat mellyére értetém Mons. Desseinnek, ha én volnék itt a’ Fogadós, mindent el fogtam volna követni, hogy a’ szegény Désobligeante vevőt találjon. Most az Uraságodnak, valamikor mellette elmegyen, mindég szemre-hányást lóg feléje.

Mon Dieu! mondá Mons. Dessein. Mi közöm énnekem hozzá? – Engedjen-meg Uraságod, eggy bizonyos gondolkozásu embernek a’ maga tulajdon érezéseihez mindég van köze. Meg vagyok győződve hogy a’ melly ember mind magáért mind másért érez, – ám tagadja ha meri – Uraságod minden éjjel mikor szakad az eső, szenved lelkében. Uraságod annyit szenved mint ez a’ machín.

Mikor a’ complimentben annyi a’ kesernyés mint az édes, úgy tapasztaltam mindég, az ángol soha nem tudja, megértse é, ne é. A’ franczia segélyt magán: Mons. Dessein meghajtá magát.

Az ugyan való! mondá. – De én ezen esetben eggy nyugtalanságot csak eggy másikon cserélnék-fel, ’s veszteni fognék a’ csere által. Ha eggy kocsit toltam volna Uraságodra melly már a’ félútban széllyel találna omlani – mit kellene szenvednem hogy illy embernél hoztam rossz vélekedésbe magamat? Én nem örömest veszteném-el eggy homme d’esprit’ becsűlését.

A’ pill egészen az én receptem szerént vala készülve; illő vala tehát hogy elnyeljem. Visszadám Mons. Desseinnek a’ meghajtást, ’s további casuistikázás nélkül eggyütt menénk Remiséhez, hogy ott-álló szekereiket végig-tekinthessem.

AZ ÚCZÁN.

Calais.

Czivakodásra-teremtett rút világnak kell lenni ennek a’ miénknek mellyben a’ vásárló az eladóval csak eggy rongyollott postaszekér miatt is nem mehet-végig az úczán a’ nélkül hogy a’ maga emberét olly szemekkel nézze mintha vele a’ Hyde-park felé venné útját hogy ott duelláljanak. Én részemről, a’ ki duellálni nem igen tudok, ’s Mons. Desseinnel semmiben nem mérkezhetem-öszve, azt a’ sokféle öszvés-visszás indúlatokat érezém magamban mellyeket ez a’ situatio szokott támasztani. Szembe-fogám Mons. Desseint, mintha keresztül akartam volna nézni rajta; elébb en face, majd en profil – ollyan, mondám, mint eggy zsidó, majd, mint eggy török – ki nem állhattam parókáját – szidtam magamban, átkoztam – azt kívántam hogy hordják-el az ördögök.

’S mind ennek kell felgyúladni az ember’ szívében három négy louis-d’ór miatt? mert legfeljebb is ez az a’ mit rajtam az illő áron túl vonhatna. – Alacsony szenvedelem! kiálték, ’s megfordultam, mint a’ hirtelen’ megváltozott szándékban teszünk. Alacsony, embertelen szenvedelem! A’ te karod minden ellen van kinyujtva, ’s mindennek karja teellened! – Ne engedje Isten… monda eggy asszonyi szózat; megfordúlék, ’s látám hogy épen az az Asszonyság áll előttem, kivel az elébb

azelébb

a’ Monak eredett vala beszédbe az udvaron. – E’ szókra általfogá homlokát, ’s utánunk indult a’ nelkül hogy azt én vagy Mons. Dessein vettük volna észre. Ne engedje Isten, mondám, ’s feléje nyujtottam jobbomat. Kezén fekete selyemkeztyü volt melly csak ujai’ végeiken volt nyitva. – Elfogadta jobbomat vonogatás nélkül, ’s a’ szekérszín’ ajtajához mentem vele.

Mons. Dessein ötvenszernél többet diablírozta-el magát míg látta hogy nem a’ szekérszín’ kolcsa az a’ mit hozott. Mi nem váránk kevésbb nyugtalansággal mint ő maga hogy nyilna-meg a’ zár, ’s én olly mélyen el valék merülve, hogy nem is tudtam hogy kezem még is fogja a’ Dáma’ kezét, ’s Mons. Dessein bennünket, kezet kézben ’s arcczal e’ bezárt ajtó felé fordulva, ott hagya, ’s bíztatott hogy rövidebb idő alatt mint öt percz, ismét nálunk fogna teremni.

Eggy öt perczig tartó beszéllgetés illy helyzetben ér annyit mint eggy öt századokig tartó az úcza felé. Az utolsó esetben az ember a’ beszéd’ tárgyát abból veszi a’ mi magán kivül van; de mikor szemei eggy holt falnak vagynak intézve, akkor azt önnmagából szokta meríteni. Eggy eggyetlen pillantatnyi némán-létel így magunkban minekutána Mons. Dessein eltávozott veszedelmes lehetett volna, a’ Dáma vissza fogott volna fordulni. Én tehát a’ conversatiót haladék nelkül elkezdém. Mi indított erre, – minthogy nem azért írok hogy szívem’ gyengeségeit ezen útam alatt mentegessem, hanem elbeszélljem – azt olly szépítés és színlelés nélkül fogom elmondani a’ mint érzettem.

A’ REMISE’ AJTAJÁNÁL.

Calais.

Azt mondván az Olvasónak hogy nem akartam kilépni a’ Désobligeanteból, mert a’ Monakot eggy épen érkezett Dámával beszédbe eredve láttam, valót mondottam. De az egész valót el nem mondottam. Mert a’ mi engem visszatartott, nem csak félelem vala, hanem az asszonynak szép külsője is. – Az a’ gyanu futott-végig agyomon hogy a’ Monak elbeszéllte neki mi történt közöttem. Ezen lelkemnek eggy húrja hamishangúvá lön. Klastromába óhajtottam a’ Monakot.

Mikor a’ szív elébe-vágtat az észnek, az értelem nagy fáradságtól van megmentve. Bizonyos valék hogy az asszony a’ jobb teremtések’ számokból való. Mind a’ mellett nem törtem magamat rajta tovább, ’s irdogáltam az Előbeszédet.

A’ behatás ismét felébrede, másodszor látván-meg az asszonyt az úczán. Az a’ bátor és még is szemérmes mód mellyel nekem kezét nyujtotta, látatá velem hogy volt nevelése ’s hogy esze van. ’S midőn kezénél fogva eggyütt mentem vele, olly nem tudom melly édes szelídséget, hajlandóságot érezék körűle melly egész lelkemet eltölté nyugalommal, vídámsággal.

Jó isten, mondám, melly öröm volna az Illyetén teremtéssel eggyütt-menni végig a’ világon.

Arczát még nem láttam volt. Arra nem vala szükség. A’ portrait el vala kezdve még minekelőtte a’ Remise’ ajtajához értünk; ’s Mademoiselle Phantasie elvégezé az egész főt; ’s gyönyörködék elhitetni velem hogy az a’ maga Istennéjének szint olly jól álla mintha a’ Tiberisz’ fenekéből vonták volna elő. – De te, kis Varázs, eggy szédítgető ’s szédítgetett bohó vagy! És ha napjában bennünket hétszer megcsalsz is képeiddel ’s festéseiddel, te azt olly kedveltetéssel tészed ’s te a’ te portraitidnek olly Világosság-angyalai-alakot tudsz adni hogy az ember reád igazán nem neheztelhet.

A’ mint a’ Remíse’ ajtajához érénk levoná kezét homlokáról, ’s az arcz előttem nyitva állott. Huszonhat esztendős forma volt; bőre igen tiszta, szintén az általlátszhatásig, ’s orczáján nem vala sem fejér sem piros, fekete hajaiban nem púder. – Eggyenként vevén a’ darabokat, a’ fő nem vala szép; de azon megvolt az a’ kecs melly reám elmémnek ezen helyzetében inkább hatott mint a’ szépség – érdeklő volt. Úgy tetszett nekem hogy eggy szép özvegynézés’ characterét lelhetem benne, még pedig a’ fogyás’ pontjában midőn a’ szomor’ első két rázásai elmultak, ’s a’ szív nyúgalomban kezdi már tekinteni veszteségét. De ezen líneákat a’ Szerencsének ezer más verdesései is vonhatták. Vágytam tudni mellynemű verdesések által vonattattak, és ha most az a’ bon-ton volt volna módiban melly Esdrásznak idejében uralkodék, ezt tudakolám vala tőle: Mi lelt tégedet, ’s miért vagy illy szomoru, ’s a’ te lelked mi miatt vagyon így elbúsulva? – Eggy szóval, jóakaratnak érezéseit érzettem eránta magamban, ’s feltettem hogy eggy- vagy másképen nyájasságot teszek neki, ’s végre szolgálatommal is megkínálom.

Ez vala a’ mi tolt. – ’S ezen tolatásban hagyattam vala véle egyedül, kezemben tartván kezét, ’s arczainkkal a’ Remíse’ ajtaja felé – ’s jóval közelébb az ajtóhoz mint a’ szükség elmúlhatlanképen kívánhatta.

A’ REMISE’ AJTAJÁNÁL.

Calais.

Valóan, szép Asszonyság, mondám, ’s a’ mint szóllani kezdék eggy kisség felemelém kezét; ez különös szesze a’ Szerencsének, midőn két tökéletesen isméretlen lényt így kézen fog – két külömböző nemből és talán eggymástól igen messze fekvő szögeiből a’ földnek. – ’S őket eggy pillantat alatt olly szíves, olly bíztos helyzetbe teszi a’ millyeténbe maga a’ barátság sem teheté vala, ha ehhez eggy egész holnap olta készült volna is.

’S a’ te reflexiód, Uram, eléggé mutatja mennyire vagy kiforgatva e’ történet által magadból.

Midőn situátiónk ollyan a’ millyennek azt magunk ohajtottuk volna, nem bánhatunk fonákabban mint midőn azon történetekről szót teszünk mellyek azt ollyanná csinálják. Te ezt köszönöd a’ Szerencsének. Az eddig jó. A’ szív tudta ’s örült neki; ’s egyedül eggy Philosophe anglais adott volna felőle hírt az elmének hogy ez változtassa-meg ítéletét.

Ezt mondván, keze eggyszerre visszavonult; melly, úgy tetszék, elég magyarázat volt a’ texthez.

Nyomor ideát támasztok Olvasóimban szívemnek erőtlensége felől, midőn azt vallom hogy e’ csekélység bennem olly sajnos érezést támaszta mellyet méltóbb okok is nehezen fogtak volna szülhetni. Bánkódtam a’ kéz’ visszavonulásán, ’s a’ mód

mó d

mellyel azt elvesztém, sebembe sem bort sem olajat nem öntött. Soha nem valék éltem’ napjaiban olly eggyügyüen megzavarva, ’s még zavarodásom felett olly bohósan elszégyenülve.

Az igazán-asszonyi szív’ diadala az efféle győzedelmeken nem tart sokáig. Igen kevés secundák mulva kezét ruhámnak kézhajtékára tette-fel hogy feleletét folytassa, ’s így eggy vagy más módon, Isten tudja egyedül, miképen visszanyertem situatiómat.

Szóllott; – de nem vala hozzá mit adnia.

Más fordúlatot adtam a’ beszédnek; mert mind a’ beszéd mind a’ morál melly említett szavaiból kitetszék, mutatá hogy nem valón fogtam-fel characterét. A’ mint arczával felém fordult, az a’ tűz melly melegséget kölcsönze szavainak, elalva volt; muszkelei ellankadtanak, ’s ismét azt a’ szenvedő jámbor alakot látám rajta melly engemet elébb annyira érdeklett. Szomoru dolog hogy illy lelkesült képen bánatnak kelle lakoznia! Szántam szívem’ mélyéből; és ha az valamelly vastaghártyájú szívnek nevetséges lészen is, kimondom: ölembe vehettem volna őtet mindenek’ láttára, ’s nem pirultam volna tettem miatt.

Ujai az enyémbe valának kolcsolva, ’s ereimnek elevenebb verések ott a’ hol azok az övéihez értenek, mutaták neki mi esik bennem. Földre sülyedtek szemei. Ezt elnémulás követé nehány pillantatig.

Félek hogy ezenközben némelly gyengébb erőlködést találtam tenni, ’s megszorítani kezét, mert úgy hiszem hogy én még gyengébbet éreztem az enyémben. Az nem vala visszahúzás; még csak gondolat vala azt akarni. Csalhatatlanúl elvesztettem volna azt most ismét, ha inkább ösztön mint ész az utolsó segédet nem adta volna az efféle veszélyekben szolgálatomra – azon gondolatot, hogy tartanám tágabban, mintha elereszteni szándékoznám. Igy eltűrte míg Mons. Dessein megérkezett a’ kolccsal. Azalatt elmélkedtem miként törölhetném-ki elméjéből a’ szegény Monakkal történt dolgom’ kedvetlen béhatásait, hahogy az néki ezt elbeszélleni találta.

A’ TOBÁKSZELENCZE.

Calais.

A’ jó öreg Monak csak hat lépésnyire vala előttünk midőn ő ismét eszembe juta. Bátortalanul jöve felénk, nem egyenesen nekem, mintha kétségeskednék, megszólítson e vagy ne. Mind a’ mellett elérvén hozzánk, állva maradott, teljes szabadsággal. Eggy szaruszelenczét tarta kezében, ’s nyitva nyujtá felém. – Kóstolja Atyaságod az enyémet, mondám, kivonván zsebemből a’ magamét – eggy kisded szelenczét tekenős-béka-héjból – ’s kezébe adtam. Gyönyörü! monda. – Tegye hát Atyaságod nekem azt az örömet, ’s tartsa-meg tobákomat szelenczéstül; ’s hamikor néha belé nyúland, jusson eszébe hogy emlékűl attól kapta a’ ki durván bántotta-meg, noha szíve nem akarta megbántani.

A’ szegény Monak úgy elveresűle mint a’ rák. Istenek! monda, ’s öszvecsapta tenyerét. Uraságod engem meg nem bántott. – Nem tehetem-fel az illyet, mondá az asszony a’ Monakhoz. – Most én pirultam; de melly mozdúlataim miatt – azt azok tudják a’ kik tanulták ismerni a’ magokéit – sőt igen is keményen bántam vele, Asszonyom, a’ nélkül hogy arra nekem a’ Páter okot adott volna. Lehetetlen! kiálta az asszony. Oh Isten! monda a’ Monak eggy elevenséggel melly neki idegennek látszék; az az én hibám vala, ’s gondolatlan buzgóságomé. Az asszony ezt is lehetetlennek mondá; ’s én eggyesítém állatásomat az asszonyéval, hogy eggy kormányzott-elméjü embernek, mint ő, mást, bár ki legyen az, megbántani lehetetlen vala.

Még ekkoráig nem tudtam hogy a’ versenygés az érző-részeknek az emberi testben illy édes rándúlatokat okozhasson. Szó nélkül állánk eggy ideig, nem érezvén azt a’ nevetséges aggodalmat melly bennünket akkor szokott elfoglalni mikor valamelly társaságban tíz perczig egymásra nézünk ’s nem szóllunk. Ezen pausa alatt a’ Monak végig-dörzsölte ruhájának uján a’ szaruszelenczét, ’s a’ mint az e’ dörzsölés által fényességet kapott, mélyen meghajtá magát ’s ezt mondá: Késő volna mondani hogy bennünket elménknek jósága tévesztett é e’ vetélkedésbe, vagy gyengesége. – Akármellyike, Uram, hagyjuk azt most; de engedd-meg, hogy e’ szelenczét cserébe nyújthassam neked. Ekkor ide nyújtá a’ magáét, ’s a’ másikkal az enyémet tartotta, megcsókolta, béeresztette keblébe, ’s ment.

Ez a’ szelencze most látszható eszköze az én relígiómnak, midőn lelkemet felül igyekszem emelni a’ földieken. Ritkán esik hogy az tőlem elmaradjon, ’s gyakor ízben szóllítom-elő eggykori birtokosa’ lelkét hogy az enyémnek küzdendő tusáim köztt az élet’ bajaival szelíd jósága által példányom legyen. Azok az övének elég csatát adtanak, a’ mint azt beszédjeiből értettem, míg, nem érvén-el katonai szolgálatjainak jutalmát, és szerencsétlen lévén a’ legédesbb szenvedelemben, negyvenötödik esztendős korában a’ kardról és a’ szép nemről lemondott, ’s nem annyira a’ Klastromban mint önn-magában nyugalmat keresett.

Szívem el van fogva, mert kénytelen vagyok mondani hogy midőn utolszor voltam Calaisban ’s Pater Laurentius után tudakozódtam, azt kapám feleletűl hogy három holnap előtt megholt, és hogy nem a’ Klastrom’ kriptájában, hanem, kívánságához képest, eggy ezen Klastromhoz tartozó temetőben fekszik, fél órányira a’ városhoz. Vágytam látni hova takarították. Dombja mellett űlvén midőn elővontam a’ kis szaruszelenczét, ’s eggy két szál csalánt sírfája mellől kiszakasztottam – azoknak ott semmi helyek nem volt – mind ez olly hatalmasan fogá-el érzéseimet hogy eggy könyözönben látszék elolvadni akarni. – De olly lágyszívü vagyok mint eggy asszony, ’s kérem a’ világot, ne nevessen. Szánjon inkább.

A’ REMÍSE’ AJTAJÁNÁL.

Calais.

Ezen egész idő alatt ki nem eresztém az asszony’ kezét, ’s olly sokáig tartottam ott hogy illetlen volt volna kiereszteni a’ nélkül hogy elébb ajakomhoz nyomjan. Bágyadt halvány képe eggyszerre elevenedett fel midőn azt tevém.

A’ két Útas, kikkel az udvaron beszélltem vala, e’ fontos pillantatban menének-el mellettünk; ’s látván bíztos nyájaskodásainkat, férjnek ’s feleségnek képzelének. Megállottak mellettünk ’s eggyike közzűlök, az Újsághajházó Útas, kérdést teve, ha más nap indúlunk e Párizs felé. Én egyedül magamért felelhetek igennel, mondám, ’s az Asszony azt vetette szavaimhoz, hogy ő Amiensbe megyen. Mi ott tegnap ebédelénk, mondá a’ simplex Útas. Uraságod is ott megyen-el, ha Párizsba akar menni. – Meg akarám neki köszönni annak tanítását hogy Amiens útjában fekszik Párizsnak, de kezem véletlenűl meglelé zsebemben a’ szaruszelenczét, kivontam azt, ’s belé nyultam. Meghajtám neki magamat, ’s szerencsés általmenetelt kívánék Doverig. Magunkban maradánk.

’S mi rossz volna abban, mondám magamhoz, ha e’ Szomorodottnak azt a’ kérést tenném hogy szekeremben fogjon helyt? Mi nagy szerencsétlenség eredhetne abból?

Természetemnek minden nemtelen szenvedelmei, minden rossz hajlandósága zajba jövének, midőn az ajánlást közelebbről tekintém. Kénytelen lészesz még eggy lovat fogatni a’ kettő mellé, monda a’ Fösvénység, ’s ez húsz lívert röpít-ki erszényedből. – Nem tudod kinek hívják

hívjak

, nem tudod kicsoda, mondá a’ Gyanu; ’s – melly alkalmatlanságba vethet a’ lépés; ezt sugá a’ Félénkség.

Higy nekem, monda a’ Tartalék, azt fogják hírlelni hogy ágyasoddal szöktél-meg és hogy szót adátok egymásnak hogy Calaisban találkozzatok-öszve.

Kinek mersz osztán szemébe nézni? kiálta teljes torokkal a’ Képmutatás. – ’S soha nem remélheted hogy pályádon elébb hágdalj! ugymonda a’ Rettegés. – Soha nem léssz több mint eggy szegény Falusi-Predikátor! mondá a’ Kevélység.

De a’ becsűlet azt tanácsolja, mondám Magam. ’S minthogy én mindég első mozdulataimat szoktam követni, ’s nem hallgatom e’ lármázó sokaságot melly, a’ mennyire értenem engedtetik, csak arra való hogy a’ szívet gyémánt kéreggel fogja-környül – eggyszerre a’ Dáma felé fordultam.

De az azonközben míg a’ lárma tartott, magamat hagya, ’s míg alkuba jöttem magammal, tíz tizenkét lépésnyire az úczába ment.

Utána szaladtam, ’s minél lehet több kíméléssel akartam megtenni az ajánlást. Tenyerébe hajtotta-le fejét, szemeit földre sülyesztette, ’s lassu tartózkodó lépésekkel halada tovább. Megszállott az a’ gondolat hogy talán azt forgatja maga is. – Vígasztalja szegényt az ég! mondám. Ki tudja? hát ha valamelly szenteskedő napa van, vagy valamelly vén tántja vagy eggy más örege, kitől kénytelen elébb tanácsot kérni, úgy épen mint én vagyok az, szerencsétlenségemre! – Így tehát nem akarván meggátlani a’ procedúrát, ’s szebbnek tartván feladás mint ostrom által vívni, eggyet fordultam balra, ’s fel ’s alá jártam a’ Remíse’ ajtaja előtt, ő pedig az úczán elmerülve sétált.

AZ ÚCZÁN.

Calais.

Első megpillantásakor elhitetém magammal hogy ő a’ jobb teremtéseknek számokból való. Második épen úgy incontestabilis axiómom az vala hogy ő özvegy, ’s hogy nyomorúságban vagyon. Tovább ennél nem menék; ez elég volt azon nekem-tetsző situatióra. ’S ha éjfélig karomon függött volna is, híven megmaradtam volna systémem mellett, ’s egyedül e’ közönséges idea alatt tekintettem volna őtet.

De alig távozott vala el tőlem húsz lépésnyire midőn bennem valami bővebb hírt kívánt. Az nekem eggy hosszas elválást terjeszte-el képzeletem előtt. Hát ha többet soha meg nem látom? A’ szív örömest veszen mindent a’ mit kaphat; ’s még is szerettem volna tudni, melly útakon érhetnének hozzá óhajtásaim azon esetre ha vele magával többé öszve nem találkoznám. Eggy szóval, kereszt- és vezeték nevét, születését akarám tudni; hova útaz, azt már tudtam; de azt is szerettem volna, honnan jő, ’s el nem láttam, mind ezekre miként juthassak. Húsz plánt is csináltam magamban. Egyenesen neki menni, kiquestionálni – az nekem teljes lehetetlenségnek látszott.

Eggy parányi, eleven, galant franczia Tisztecske, a’ ki tánczolgatva jőve-végig az úczán felénk, megmutatá hogy a’ mit én épen lehetetlennek néztem, a’ leglehetőbb a’ világon. Mert a’ mint a’ Dáma visszaérkezék a’ Remíz’ ajtajához, a’ Tisztecske helyt foga közöttünk, ’s minekelőtte még tudatná velem ki legyen ő, kért, tenném neki azt a’ becsűletet ’s mutatnám-be a’ Dámánál. Én magam sem valék nála bemutatva. Emberkém tehát az asszonyhoz fordult ’s maga végezte-el a’ bemutatást, azt a’ kérdést tevén neki, ha Párizsból jön e. Nem, felele a’ Dáma; ő arra most megyen. Madame nem Londoni? – Nem, vala a’ felelet. – És így Flanderből jő? Kétségen kivül Flamande? – Az asszony igent monda reá. – Peut-être de Lille? – nem Lillei. – Arraszból? – Cambrayből? – Gandból? Brüsszelből? – Az Asszony azt válaszolá hogy Brüsszeli.

A’ mi Capitainünk örülve sikolta. Nekem l’ honneuröm volt assistálni a’ Brüsszel’ ágyúztatásának az utolsó háborúban. Meg kell neki adni hogy pour cela ennek a’ városnak admirable fekvése vagyon. Tele volt Noblesszel midőn mi francziák a’ Császáriakat belőle kiűztük. – A’ Dáma eggy kevéssé megbillenté fejét. – Továbbá elbeszéllé az Asszonynak az egész affairet, ’s hogy ő mit teve annak szerencsés elsütésére, ’s kéré, engedje neki azt a’ becsűletet, tudassa vele nevét, ’s reveránszt csinála reá.

’S Madamnak, sans doute, férje van? kérdé, visszatekintvén, midőn már két lépést teve előre, ’s be nem várván a’ feleletet, ’s visszatánczolá az úczát.

Én ezt nem tudtam volna tenni, ha hét inas-esztendőt töltöttem volna is el a’ szép-világ’ tónja’ eltanulásában.

A’ REMÍZBEN.

Calais.

Épen midőn a’ franczia Kapitány tőlünk eltávozott, helyébe megérkezék Mons. Dessein a’ kolccsal, ’s bévezete a’ maga szekér színébe.

A’ mi nekem itt legelébb tűnt vala szemembe minekutána Mons. Dessein a’ szín’ nagy battans-jait előttem megnyitotta, eggy ócska öszvefoldozott-toldozott Désobligeante volt; való képe annak a’ másiknak mellybe eggy órával ennekelőtte első pillantással olly rettenetesen belé-szerettem, de a’ melly már most igen kedvetlen érzéseknél egyebet bennem nem támaszthatott. – Annak, mondám, eggy társaságra-nem-teremtett fukarnak kellett lenni a’ kinek lelkében az a’ gondolat támadhata hogy illy szűk szekeret építessen; ’s nem sokkal tartottam jobbat arról a’ ki az illyennek akarja hasznát venni.

Megsejtém hogy ebbe a’ Dáma is épen olly kevéssé szerelmes mint én. Mons. Dessein bennünket eggy pár chaisekhez vezete mellyek általellenben állának egymással és ő ezeknek magasztalásokban kifogyhatatlannak látszott. Őket, ugymonda, Mylord A meg’ B vette volt pour faire le grand tour; de nem mentek tovább rajtok Párizsnál, ’s így olly jók mintha egészen újak volnának. Igen is jók voltak. E’ szerént eggy harmadikhoz fordultam, melly a’ kettő megett állott. Megtetszett, ’s kérdést tettem hogy’ adja. De, mondám, ’s megnyitván ajtaját, belé ültem alig hiszem hogy két személy elférjen benne. – Ayez la bonté, Madame, mondá Mons. Dessein, űljön csak belé. Az Asszony eggy félsecundáig meggondolta magát, ’s mellém űlt. – Eggy cseléd intést teve Mons. Desseinnek hogy szóllani akarna vele, ’s Mons. Dessein reánk csapta a’ szekér’ ajtaját, ’s ott hagya.

A’ REMÍZBEN.

Calais.

Voila qui est plaisant! Ez rendes! mondá az Asszony mosolygva, elmerülve azon hogy eggy pár bohó történet most másodikszor hagya eggyütt bennünket. Ez ugyan rendes. Cela est comique.

Hogy egészen azzá tétessék, mondám, csak azon l’ usage comique’ hijával van mellyre azt eggy francziának galanterieje fogná fordítani: az első pillantatban a’ szerelmest játszani, a’ másodikban beajánlani a’ maga személyét.

Oh, abban ők erősek! mondá az asszony.

Legalább úgy hiszik felőlök – ’S mint történhetett, azt én nem értem, mondám folytatván szavaimat; de annyi bizonyos hogy birtokában vagynak azon dicsőségnek hogy szeretni inkább tudnak, a’ szerelmet inkább ismerik, mint minden más nemzet a’ föld’ kerekségén. Részemről én őket való himpelléreknek tartom ’s a’ legrosszabb puskásoknak kiken magát Cupídó Ő Istensége fáradttá tanította.

Mint hihették hogy szerelmet sentimentok által kell űzni?

Az épen annyi mintha elhitetném magammal hogy szép köntöst csináltathatok a’ hulladék-posztóból. ’S azt még hozzá hogy mihelytt toppan, mingyárt lobban, ’s első meglátásra már declaratiót. – Az nem több és nem kevesebb mint szerelmek’ ajánlását ’s személyeket a’ fel nem hevült léleknek rostájába vetni.

A’ Dáma úgy hallgatá szavaimat mintha várná hogy mondjam tovább.

Csak gondold-meg, Asszonyom, mondám ’s kezemet feltettem az ő kezére, hogy –

a’ komoly emberek a’ szerelmet neve miatt gyűlölik,

az önnség’ betegei önn-magok miatt; mert a’ szerelem másnak kényszerítené adni az elsőséget,

a’ képmutatók a’ mennyeknek országa miatt,

’s így nekünk mindnyájunknak, véneinknek, ifjainknak, inkább ad rettegést az üres hír mint a’ dolog maga kárt. Nagyon járatlannak kiáltja azt bánása a’ szerelem’ iskolájában a’ ki a’ szerelem’ nevét kirepülni engedi ajkain míg annak elhallgatása neki legalább eggy két óráig kínná nem vált. Eggy sor csendes apró figyelem és nyájasság – nem olly világos hogy tartalékot okozzon ’s nem olly észre-vehetetlen hogy félre-értessék – e’ mellett néha eggy szerető tekintet vagy épen nem vagy igen keveset szóllva felőle – eléggé festik a’ szép-nem előtt mit érzünk mi, ’s az Imádott azt megérti, azt magának megmagyarázza.

E’ szerént mondá az Asszony, ’s elpirult, én úgy hiszem hogy te, Uram, ezen egész idő alatt erántam szerelmet magyarázgatál.

A’ REMÍZBEN.

Calais.

Mons. Dessein visszatére, kiereszteni bennünket a’ szekérből, ’s hírt hoza az Asszonynak hogy Monsieur le Comte de L… épen megérkezett. Ámbár neki a’ világnak minden boldogságait óhajtottam, nem mondhatnám hogy a’ vett hírnek felette örvendtem volna, ’s nem tartóztathatám-meg magamat hogy azt neki ki ne mondjam. Mert az hasztalanná teszi, ezt vetém melléje, ajánlásomat mellyet neked már tenni akarék.

Nincs szükséged elmondani mi volt volna az, felele, kezét az én két kezemre feltévén. Ritkán tehet férjfi barátságos ajánlást Asszonynak hogy azt ez nehány pillantatnyival előre meg ne sejtse.

A’ természet ez ajándékával az asszonyi-nemet a’ maga közvetetlen védelméül fegyverkeztette-fel, mondám. – De én téged, Uram, nem nézlek annak a’ kitől félnem kellett volna, ’s kimondom tartalék nélkül hogy ajánlásodat kész valék elfogadni. Ha elfogadtam volna, úgy hiszem, mondá, ’s itt kevéssé elhallgatott, jóságod eggy történet’ elbeszéllésére szédíthetett volna el, melly a’ szánást tehette volna az úton közttünk az egyedül veszedelmes dologgá.

Ezt elmondván, maga nyujtá felém kezét mellyet én kettős csókkal illettem; ’s elgyengűlésnek és bánatnak tekintetével lépe-ki a’ kocsiból, ’s nem szóllhata többet mint – Adieu!

AZ ÚCZÁN.

Calais.

Soha sem tettem életemben tizenkét guinényi vásárlatot hamarabb. Az idő nekem, minekutána a’ Dáma eltávozék, nyomvasztó tehernek tetszett. ’S minthogy láttam hogy minden percz mostan felér máskori kettővel míg magamat mozgásba hozom, álló-helyemben rendeltem postalovakat ’s a’ fogadóba menék-vissza.

Egek! kiáltám, hallván hogy csak négyet üt, ’s elgondolván hogy alig múlattam Calaisban tovább eggy óránál.

Melly halom történeteket foghat-által az ember a’ maga arasz-életével, ha szíve mindenen veszen részt, és ha mind azt a’ mit útja’ folytatásában idő és alkalom megszűnet nélkül tolnak szemei elébe, illetlenül nem hagyja, – ha külömben kezét becsűlettel teheti reá.

Ha az eggyiknek nem leszen haszna – Jó, úgy a’ másik használhat. Nem árt az. – „Próba az emberi-természet felől.” – Szitán merítek vizet. Semmi. Az experiment gyönyörködtetett, ’s véremnek jobb részét ébren tartotta fenn, ’s durvább részét elaltatta.

Szánom az embert a’ ki Dántól fogva Berzsebáig útaz, ’s ezt kiálthatja: Puszta minden! – De úgy van; ’s illyen az egész világ annak a’ ki nem érti mint kell mívelni, termeszteni annak gyümölcseit. – Én pedig, oh én pusztában lakhatnám, így szóllék ’s víg kedvemen hirtelen egymáshoz dörzsölém a’ két tenyeremet, ’s a’ pusztában is lelnék valamit a’ mi alkalmas volna magára vonni hajlandóságomat. Ha nem lelnék jobbat, eggy édes myrtuszra fognám azt tűzni, vagy eggy bús cypresszt keresnék mellyel dolgomat kezdhetném. Dallani fognám kedves árnyát, ’s védjéért szeretettel köszönteném. Bevésném nevemet kérgébe, ’s azt eskeném nekiek hogy ők a’ legszebb fáji a’ tájnak. Midőn fonnyadni kezdenének leveleik, bánatra fognék szokni; ’s örömet sikoltozna velek szívem mikor őket harmat táplalná.

A’ tudós Smelfungus Boulogne-ból Párizsba útazott, Párizsból Rómába, ’s úgy tovább. De sárgaságban, séres vesével ment útnak, ’s minden tárgy mellett elment, sárga volt ’s elfonnyadt és beteg. Relatiót írt útjáról; de a’ Relatio nem referált egyebet mint az ő tulajdon boldogtalan érzéseit.

Én Smelfungusszal a’ Római Pantheon’ nagy tornáczában akadtam-öszve. Akkor jőve-ki a’ Templomból. Eggy temérdek beboltozott kerek fal! monda; egyedül arra méltó hogy benne kötelen-járók űzzék bohó játékjokat. – Bár a’ Mediciszi Vénuszról még gonoszbbat ne mondott volna Uraságod! felelék. – Mert midőn Florentzbe értem, elbeszéllék hogy Smelfungusz káromlotta az Istennét, ’s nem tekinthette egyébnek mint eggy úczán-járó közönséges szajhának.

Turínban másod ízben akadtam-öszve vele midőn haza felé jött, ’s hosszu siralmas historiákat akara nekem beszélleni mindenféle szerencsétlenségei felől vízen és szárazon; a’ Cannibálokról kik egymást faldozzák, nyeldesik, ’s azok a’ rettenetes Anthropopháguschok…! – Elevenen nyuzták, perzselték, sütötték – a’ kullancsok talán? – ’s minden fogadóban a’ hol megszállott, többet szenvede mint Sanctus Apostolus Bartholomaeus. –

Elbeszéllem a’ világnak! monda Smelfungus. – Csak Orvosának beszéllje-el Uraságod, mondám neki.

Mundungus temérdek pénzzel indult a’ nagy útra. Látni akará az Urbs Romát és Neapolist, ’s Neapolis után a’ Respublica Venetorumot, ’s a’ Respublica Venetorum után Vindobonát, Dresdát, Berolínumot; ’s eggyetlen jószívüség’ anecdótját, eggyetlen szövetséget sem tuda említeni mellyet haszonkeresés nélkül tett és kötött volna. De ő egyenesen méne az úton, nem néze sem jobbra sem balra, mert félt hogy szeretet vagy szánakozás félre találja csalni útjáról.

Békeség Smelfungusnak és Mundungusnak, ha ők békeséget találhatnak, bárhol. De maga a’ mennyek’ országa, ha oda lehetséges volna eljutni illyetén lélekkel, sem bír semmit a’ mi nekik azt adhasson. Minden megboldogult Lélek szeretetnek szárnyain lebegne feléjek őket érkezésekkor köszönteni. Smelfungusnak és Mundungusnak lelkeik nem hallanának egyebet a’ szeretetnek örvendő énekeiknél, ’s mindnyájokkal közös boldoglétek’ sikoltozásaiknál. Szívesen sajnálom őket. Semmi képességet nem hoztak magokkal ezeknek érzésekre; ’s ha Smelfungusnak és Mundungusnak lelkeik az ég’ boldog hajlékaiba költöznének is, Smelfungus és Mundungus olly távol volnának minden boldogságtól hogy lelkeik még ottan is teljes örökké-valóság’ végezetéig lakolni fognának.

MONTREUIL.

Eggy ízben motyózsákom esett-le a’ bakról, két ízben ki kelle szállanom hogy a’ kocsisnak segélljek ’s lábszáriglan jártam sárban midőn azt újobban felkötötte, ’s fel nem tudnám érni, minek hijával vagyok – míg végre beértem Montreuilbe, ’s a’ fogadós azt kérdte tőlem ha nem volna e szükségem inasra. Akkor juta eszembe hogy épen annak vagyok hijával.

Inasra? Sőt igen, Fogadós Uram, mondám. – Úgy eggy rendes fiatalember vagyon itt, felele a’ Fogadós

Fagadós

, a’ ki örvendeni fogna ha eggy Ángolt szolgálhatna. – ’S miért inkább Ángolt mint más-nemzetbelit? – Ők olly igen nagylelküek. – Ne legyek becsűletes ember mondám magamban, hahogy e’ szó eggy líverrel többembe nem kerűl, – De nekik van is miből lenni nagylelküeknek, ezt veté előbbi szavaihoz. No? gondolám; ezért is eggy lívert. – „Eggy ángol Milord ez estve is eggy egész ekűt nyoma a’ szobaleányom’ kezébe.” – Tant pis pour Mademoiselle Jeanneton, mondám.

Mademoiselle Jeanneton a’ Fogadós’ leánya vala. ’S minthogy a’ Fogadós azt hitte hogy én a’ franczia nyelvet nem jól értem bátorkodott nekem azt az intést adni hogy nem tant pis-t hanem tant mieux-t kellett vala mondanom. Mikor valami cseppen, ugymond, az mindég tant mieux; a’ tans pis akkorára való mikor az ember semmit nem nyer. – A’ kettő eggyre megyen! felelék. Pardonnez-moi, Monsieur, ugymonda a’ Fogadós; a’ kettő koránt sem megyen egyre.

A’ tant pis és a’ tant mieux lévén a’ két sark mellyen a’ franczia conversatio nagyjában forog, illő megjegyeznem hogy igen jól fogná tenni az Idegen a’ ki útját Parí felé veszi, ha e’ két szóllásnak erejében derekasan megísmerkednék, minekelőtte a’ Nagy Városba beér.

Eggy hirtelen fiatal Marquis azt kérdé az ángol Követ’ asztalánál Hume Úrtól ha ő e Monsieur Hume, a’ Poeta? – Nem vagyok, felele Hume Úr egész nyugalommal. – Tant pis, kiálta a’ Marquis.

Ez az Úr Hume Úr, a’ Historicus, mondá eggy más Vendég. – Tant mieux, kiáltá a’ Marquis. ’S Hume Úr, kinek tiszteletre-méltó szíve ismeretes, köszönte a’ Marquisnak ezt a’ tant pis és tant mieux-jét.

Elvégezvén nálam a’ maga leczkéjét, a’ Fogadós beszóllítá La-Fleurt – ez vala neve a’ fiatal-embernek kit nekem ajánlott – de ezt bocsátá előre: Alkalmas volta felől nem szóllhatok; a’ részben nem ismerem; Uraságod meg fogja ítélni tudni, veheti e hasznát; de hűségéért mindenemmel jót állok.

A’ Fogadós ezt olly hanggal mondá, melly minden gondolatomat arra szegezte a’ mit tenni épen készűltem; ’s La-Fleur, ki az alatt oda-ki azon szorongásban várakozék mellyet a’ maga idejében minden érzett a’ kit anya szűlt, belépe.

MONTREUIL.

Nekem az a’ gyengém vagyon hogy már első pillantásra jót szoktam gondolni az egész világ felől; ’s e’ gyengeség soha nem esik reám inkább mint midőn valamelly pauvre diable a’ maga szolgálatjával eggy ollyan más pauvre diablet jő megkínálni mint magam. ’S ismervén gyengémet, megengedem az eszemnek épen ez okból, hogy ha neki úgy tetszik, eggy kevéssé eltávozhasson. Még pedig inkábbat vagy kevesebbet, secundum modum et casum a’ mellyben állok – ’s hozzá vethetem bízvást, secundum genus personae vel rectae vel regendae.

Azon pillantatban hogy’ La-Fleur szobámba belépett, jámbor nyilt képe a’ dolgot a’ szerént intéztette-el velem a’ mint azt az ő java kívánta. Az első lépés tehát mellyet tevék, az volt hogy őtet szolgálatomba vevém, ’s csak azután fogtam vizsgálat alá ha ő az e a’ kinek hasznát veendhetem. – Mind eggy, mondám; kimutatja mire alkalmatos a’ szerént a’ mint szükségem fog alkalmakat nyujtani. – Osztán hiszen a’ franczia mindent tud.

De a’ szegény La-Fleur semmit nem tudott egyebet a’ világon mint dobot pergetni ’s eggy két marschot játszani a’ maga sípján. Meg kell vallanom, gyengeségem soha nem volt inkább megpirítva okosságom által mint midőn a’ La-Fleur’ képességeit igyekeztem elővonni, ’s láttam hogy minden erőlködéseim haszontalanok.

La-Fleur, a’ világba kilépvén, azon nemes tűztől érzé élesztetni szívét mellyet az ő földijei olly hatalmasan érzenek: eggy két esztendeig szolgálta a’ Királyt. Ezen idő’ elmultával, minekutána a’ nemes sentimentnak eleget teve, ’s látta hogy az a’ becsűlet hogy ő dobot tud verni, alkalmasan magában fogja találni jutalmát, ’s a’ Dicsőség’ Temploma’ kapujit előtte fel nem nyithatja – oda-hagyá a’ szolgálatot, megvonta magát a’ maga jószágaiban, ’s ott comme il plaisait à Dieu élt, – melly annyit teszen mint széllel élni.

Már az szép, mondá az Okosság; imhol olly ficzkót vevél magad mellé hogy végig-kísérjen Franczia- és Olaszországon, kinek minden tudománya abban áll hogy dobot tud pergetni! – Hát osztán? mondám. Hát a’ mi Nemességünknek felénél többje nem megyen e eggy ennél még hosszabb útra szint illyen csak dobot pergetni tudó Compagnon de Voyage-zsal, ’s ezen felül még sípost ’s egyéb ördögöt is kénytelen megfizetni mellé? – A’ ki eggy oktalan alku’ bajaiból szójátékkal tudja kifejteni magát, én azt épen olly felette nagyon szerencsétlennek nem tarthatom. – De hallja csak Ked, La-Fleur, úgy e, Ked csak tud még valamit? – Oh qu’ oui! Igen szép katonai-kamáschokat tud szővni ’s czinczogni a’ hegedűn. – Gyönyörü! mondá az Okosság. – Igen jó! mondám; én is játszom Bassó-n, ’s így mikor kedvünk lesz, eggyütt fogunk játszhatni. – De még is beretválni, ’s megigazítani a’ parókát? – Arra nincs ember a’ ki szívesbb készséggel bírjon. – Ezt az ég is elégnek veszi, ’s én ne vegyem e elégnek? mondám.

Felhozák a’ vacsorát, ’s asztalhoz űltem. Eggyik oldalom mellett eggy ángol pudlim a’ másik oldalom mellett eggy franczia inasom álla, annyi kedvvel képen a’ mennyit a’ természet valaha eggynek nyomott arczára. Boldognak érzém magamat bírodalmomban. – És ha a’ föld’ Urai tudnák mit akarnak, szint olly boldogok lehetnének mint én valék.

MONTREUIL.

La-Fleur velem tevé-meg az egész útat, ’s róla még gyakorta leszen szó. Illő hogy Olvasóimat vele bővebben megismertessem, ’s a’ mondottakhoz azt a’ vallástétet tegyem az ő dicséretére, hogy soha nem volt kevésbb okom megbánni hogy követem vezérlő ösztöneimet, mint e’ legény’ megfogadásában. Ő annyira ártatlan, hű, szolgálatra mindég kész ember volt mint valaha hágdalhatott eggy a’ maga Philosoph Urának sarkai megett; és ámbár én az ő magokban elég becses tudományainak – dobot pergetni ’s kamáschokat szővni – igen kevés

kévés

hasznokat vehetém: elméjének semmi lankadást nem szenvedhető vídámsága által naponként és óránként meg voltam jutalmazva. – Elég pótolék volt az mind azokért a’ miknek hijával vala. Az ő tekintetei voltak menedékeim minden saját bajaim és viszontagságaim között. – Majd azt találám mondani hogy az övéi között is; de La-Fleur az effélét nem hagyta férni magához. Mert hosszu vádorlásainknak közepette akármi érte légyen bár, – éh, szomj, fázás, meztelenség ’s álmatlanul-töltött éjek, vagy más valamelly verdezései a’ kegyetlenkedő Fortunának, az ő arczán soha nem lehete látni semmi indexet melly erre mutatott volna. Ő mindenkor ugyanazon vala. És ha én is Philosophus vagyok magamnak – pedig Sátán ollykor-ollykor azt veri főmbe hogy az vagyok – nagyon meg van alázva e’ képzeletem’ kevélysége mikor elgondolom, mennyit kell e’ részben e’ szegény-legény’ Complexionális Philosophiájának köszönnöm, melly által eggy jobbneműnek levék tagjává. – Mind a’ mellett La-Fleur eggy kevéskét a’ nyalka-bohók felé sántítgata. – De első tekintetre lehetetlen látni hogy ő inkább természet mint mesterség által tétetett azzá. ’S nem tölténk harmad napot Párizsban, ’s ő teljességgel nem látszott annak.

MONTREUIL.

Midőn más nap reggel La-Fleurt a’ maga hívatalába béiktatám, általadtam neki motyózsákom’ kolcsát, félduczet’ ingeim’ ’s eggy pár fekete selyemnadrágom’ Inventáriumával, ’s meghagytam neki, kötné-fel a’ bakra, fogasson, ’s küldje-fel a’ Gazdát a’ számadással.

Ez a’ legény Szerencse’-fija, mondá a’ Fogadós, mutatván az ablakról hogy öt hat leány körülfogá La-Fleurt, ’s azalatt míg a’ Postillon befogta lovait, tőle a’ legtapadóbb szívességgel búcsút vevének. La-Fleur sorba csókolta ’s eggyszernél több ízben kezeiket, kénytelen vala háromszor megtörleni szemeit, ’s azt az ígéretet tette nekik hogy Rómából olly ajándékot hoz nekik a’ mire szükségek van.

Ezt az embert az egész világ szereti, mondá a’ Fogadós; ’s alig van szög Montreuilben, hol utána sóhajtozni nem fognak. Nincs több eggy hibájánál: mindég szerelmes. – Annak szívesen örvendek! mondám; az engem megment azon fáradságtól hogy nadrágomat minden éjjel vánkosom alá elrejtsem. – Midőn ezt mondottam, nem annyira La-Fleurt dicsértem mint magamat; mert én életemnek minden napjaiban vagy eggy vagy más Herczegnébe mindég szerelmes voltam, ’s úgy hiszem hogy az boldog kimúlásomiglan mindég azon szerént lészen. – Tökéletesen meg vagyok győződve hogy ha képes vagyok valamelly alacsony tettet elkövetni, az akkor esik midőn eggyik szerelmemnek vége van ’s még nem kezdődött-el a’ másik. Míg az illy Interregnum tart, mindenkor zár alatt érzem szívemet; ki nem tudok belőle zsarolni három fillért eggy szegénynek. Azért rajta vagyok hogy azt olly kurtává tegyem a’ mint lehet; ’s azon pillantásban a’ midőn ismét lángot kaptam, megint olly szánakozó, nagylelkű vagyok mint elébb, ’s kész vagyok tenni mindent és mindennel, csak meggyőzettessem hogy benne nincs sem bűn sem vétek.

De valóban ezzel a’ szerelmet magasztalom, nem magamat.

A’ TÖREDÉK.

Abdéra’ városa, ámbár Democrít ottan lakott, ’s a’ nevetésnek ’s ironiának minden hatalmát megtérítésekre fordította az ottan-lakóknak, a’ legelfajultabb, elvetemedtebb vala Thrákiának minden városai köztt. Mennyi méregnyújtás, zendűlések, perpatvarkodások, gyilkolások, paszquillek és zabolátlanságok! Fényes nappal sem vala senki bátorságban az úczákon. Éjjel még több esett!

Eggyszer, midőn a’ latorság a’ legfőbb pontra hágott, történet szerént történt hogy Euripidesznek Andromachéját játszanák. Tetszék a’ darab minden játszóknak. De mind azon helyek közzül mellyeket a’ nép megkedvelt, eggy sem hatott erősbben imaginatiojára mint a’ természetnek azon vonásai mellyeket a’ Költő Perseusznak érdeklő szavaiba font: „Szerelem, Ura Isteneknek és Halandóknak!”

Más nap az egész város iamboszi lábakban szóllott, ’s semmit nem szóllott egyebet mint Perseusznak szívreható szavait: „Szerelem, Ura Isteneknek és Halandóknak!” Minden úcza, minden ház ettől zenge, „Szerelem Ura ’stbb. – Minden száj, mint a’ mesterségtelen kedves dal’ természeti hangzása melly akaratunk ellen is emlékünkben forog és magának útat nyit… „Szerelem, Ura Isteneknek és Halandóknak!” – A’ tűz elhatalmazott, ’s az egész város, mintha eggy embernek szíve volt volna, megnyilt a’ szerelemnek.

A’ Patikások eggy fertong húnyort sem tudtak eladni. Eggy Kardcsíszár sem vehette reá szívét, hogy halálnak eszközeit dolgozza többé. Barátság és Rény találkozának elő ’s megcsókolták egymást az úczákon. Minden Abderíta a’ maga szalmasípjához nyult ’s minden Abderitáné elhagyta a’ bíborszádvát, szűzen leűlt, ’s az éneket hallgatta.

Semmi más Isten nem fogta volna azt tehetni, úgy mondja a’ Töredék, mint az a’ kinek hatalma egekből a’ földre ’s még a’ tenger’ mélyéig is terjed.

MONTREUIL.

Midőn kész minden, ’s a’ Fogadósnak minden positiója megvan veszekedve, meg van fizetve, még van valami az ajtónál mellyen illő általestenek – hanemha a’ megveszekedés’ aktja benneteket elmérgesíte – minekelőtte a’ szekérhez jutottatok: a’ szegénység’ fiaival és leányaival kik itt benneteket körülfognak. – Senki ne mondja: Akasztófára velek! Az felette keserü út addig; ’s osztán ők elég inségen mentek eddig is keresztül. – Én jobbnak tartom nehany sou-t kezeimbe venni; ’s azt tanácslanám minden jobb Passagiernek hogy tegye ugyan-ezt. Nem szükség hogy azt magának szorosan feljegyezze; sem hogy Naplójába felírja miért és mi okból. Könyvbe lesz az írva eggy más helytt.

A’ mi engem illet, nincs ember a’ ki kevesebbet adjon mint én, mert én, talán senkit nem ismerek a’ ki illy keveset adhasson. Azonban ez lévén első tétele adakozásomnak Franczia-országban, annál több figyelemmel tettem azt.

Mit csináljak velek? mondám ’s ráztam a’ pénzt markomban; csak nyolcz sou-m vagyon, ’s itt ugyan-annyi férjfi ’s ugyan-annyi asszonyszemély vár reám.

Eggy elrongyollott szegény-ember, kin nem vala semmi ing, azzal hagyá szembe tűnetni magát hogy két lépésnyire vonult hátra a’ körből ’s meghajtása általjelenté hogy semmi részt nem kíván. Midőn eggyszerre zeng is a’ Parterre: Place aux Dames! több ’s gyengédebb elsőséget nem mutathat a’ szép-nem eránt, mint a’ mit ez a’ szegény-ember mutatot.

Kegyelmes ég! kiálték; melly bölcs okok indíthattak tégedet annak rendelésére hogy a’ koldusi-szegénység és az életi-nyájasság itt azon hajlékban lakjanak, holott más tartományokban egymástól messze vannak elválva.

Reá-toltam eggyet a’ nyolcz sou közzül, egyenesen azért, mert olly széplelkü volt.

Eggy törpe, eleven szegény-legény általellenben állott

általellenbenállott

velem, hónja alatt tartván eggy valamit a’ mi hajdan kalap lehetett, kivonta zsebjéből szelenczéjét, ’s vesztegető adakozással megkínálta társait. Az nem kisded adomány volt, ’s mindenfelől köszönettel tolatott-vissza. A’ kisember jószívü fejbillentéssel kényszeríté őket hogy vegyenek. Prenez-en! prenez-en! mondá, ’s másfelé tekintett, ’s így veve mindenik. – Kár volna ha szelenczéd kiüresednék! mondám magamban, ’s eggy két sou-t nyomtam a’ szelenczébe, magam is vévén tobákjából hogy ez által adományomnak becsét emeljem. – Ő a’ második jótétel’ sulyát inkább érzé az elsőnél, – azzal eránta becsülést mutattam, az első csak adomány volt – ’s a’ földig hajtá magát.

Fogja Ked! mondám eggy öreg katonának, kinek el vala szabva eggyik karja, és a’ ki a’ sok háborúk által látszott lenni illy öreggé téve. – Vive le roi! kiáltá a’ vén katona.

Ennek is két sou-t adtam, ’s már csak három marada kezemben. Ezek közzül eggyet pour l’ amour de Dieu adék-ki, mert az eggyik asszony így kért. A’ szegény kérőnek ki volt törve eggyik forgó-csontja. És így az más okból nem lehetett.

Mon cher et tres charitable Monsieur! – Alljon-ellent ennek a’ ki tud.

Milord Anglois! – A’ hang is megéri a’ pénzt – és így oda adám az útolsót.

De az adás’ hevében szemem el talála síklani eggy Pauvre-honteux-ön, kinek nem volt senkije a’ ki érette kérjen, és a’ ki, a’ mint látszott, készebb volt volna veszni mint hogy maga tégye a’ kérést. Közel állott a’ szekérhez, de kivül a’ körön, ’s könnyet törlött-le arczáról melly, a’ mint itélnem lehete, jobb napokat látott eggykor. – Irgalomnak Istene! kiálték, ’s imhol elfogyott a’ mit adhatok. – De hiszen neked ezereid vannak! kiálta bennem a’ természet ezer szózattal. Tehát adtam. Mit? az a’ dologra nem tesz semmit. Most szégyellem kimondani, melly sokat; akkor szégyellve gondoltam-el, melly keveset. Ha az Olvasó által tudja magát tenni helyzetembe, megértvén e’ két sarkot, mondja magának mennyi lehetett eggy és két líver köztt.

A’ többinek semmit nem adhattam mint eggy Que Dieu vous bénisse! – Et le bon Dieu vous bénisse vous-même! kiálta a’ vén katona, a’ kis ember ’stbb. A’ Pauvre honteux nem mondhata semmit. – Eggy kisded kendőt vont-elő zsebjéből ’s elfordulva törlötte-meg

törlöttə-meg

szemeit. – Azt hiszem hogy ő inkább köszönte a’ mit kapott mint a’ többi.

A’ BIDET.

Minekutánna ezen apró dolgaimon általestem, több nyugalommal űltem-be szekerembe mint valaha egész életemben. La-Fleur eggy nagy courrien-stiblit eggy kis postalónak az eggyik oldalára, eggy másikat a’ másikára rakott-fel – mert az ő vékony lábszáracskájit a’ nagy saruban annyinak vehetem mint semmi – elébb tovább nyargalózott előttem, olly szerencsés és olly peczkes mint eggy parányi Princzecske.

De mi a’ szerencse, mi a’ nagyság az élet’ színes, tarka scénjeiben! – Eggy döglött szamár, minekelőtte félmértföldnyire haladánk, La-Fleurt a’ maga szép pályafutásában

pájafutásában

eggyszerre elakasztotta. A’ bidet el nem akara menni a’ dög mellett. A’ Lovag és az állat köztt nagy csata támada, ’s a’ nyavalyás fiú az első szökéssel mellyet a’ ló teve, üresen hagyá lábszáracskájitól a’ rettenetes sarut.

La-Fleur a’ maga esését úgy szenvedé mint franczia-keresztényhez illik. Eggy szó sem repült-ki egyéb szájából mint: Diaable. Csak hamar öszve-szedte magát, ’s új próbához látott, minekelőtte a’ bidétet a’ két saru közzé fogá, ’s úgy elverte mintha az dobbá vált volna.

A’ bidet az út’ eggyik feléről a’ másikra ugrott, azután hátra, most ide, majd meg’ amoda – eggy szóval mindenhova csak a’ döglött szamár felé nem. La-Fleur feltette a’ fejét hogy meg kell lenni, ’s a’ bidét ágaskodott, fútt.

Mi baja lovadnak, La-Fleur? kérdém. – Uram, felele La-Fleur, nincs átalkodottabb, makacsabb bestia a’ világon. – De mit fárasztja-ki Kend mind magát mind a’ paripáját? hagyjon békét neki; menjen a’ merre akar. – La-Fleur leszállott, ’s jól reá vonítván korbácsát, a’ bidét szavamon foga, ’s egyenesen Montreuilnek

Montreulnek

vette útját. – Peste! mondá La-Fleur.

Meg kell jegyzenem hogy ámbár La-Fleur ezen viszontagságainak alatta az exclamatiónak egyedül ezen két formulájival élt, tudnillik a’ Diable-ellel és Peste-el, illyetén mindazáltal a’ franczia nyelvben három vagyon, és ezek a’ Grammatikáknak gradus positivus-, Comparativus és superlativusaikhoz hasonlítathatnak. Az élés velek a’ szerént esik a mint a’ váratlan esetek’ szemei mellyeket a’ történet életbe hoz, kívánják.

A’ Diable melly első, és így gradus positivus, többére az elmének szokott megindúlásaiban talál helyt, midőn a’ kistekintetű dolgok másként esnek mint vártuk. Midőn doublettet vet a’ koczka ’s az ostáblán a’ lyukat nem szabad bezárni, ’s a’ La-Fleur’ hengerbuczka a’ bidetről. Ugyanez okból midőn alattomos sógorodás sűl-ki, a’ férj a’ Diable-ellel él.

De a’ nagyobb esetekben, midőn a’ történet bosszúsbb, például midőn a’ bidét még el is szaladt ’s La-Fleurt a’ maga courier-stiblijével az Úr-Isten’ földjén elterűlve hagyá – az már a’ második grádus – ’s illyenkor a’ Peste fordúl elő.

A’ harmadik eset –

’s itt telik-el szívem szánakozással ’s ellágyúlással midőn elgondolom, melly nyomorúságokon kellett végigmenni eggy illy pallérozott nemzetnek, míg annyira keseritetett általok hogy ezzel élhessen.

Ti felső Hatalmasságok kik az emberi nyelvet feloldjátok ’s szózatossá tészitek a’ fájdalomban, oh nyujtsatok énnekem illendő kifejezéseket hogy kitehessem e’ superlatívot! ’S engedni fogok a’ természet’ könnyítő ösztönének.

De minthogy erre a’ franczia-nyelvben nincs szó feltettem magamban hogy minden visszás esetet melly reám jönni fog, minden szó nélkül fogok hagyni.

La-Fleur, ki magában nem tette-fel azt, követte szemeivel a’ bidétet, míg egészen el nem

elnem

tűnt. ’S az Olvasó képzelje, ha tetszik, hogy midőn azt többé nem látá, melly exclamationis formulára fakadt.

Nem látván lehetőnek hogy a’ meghaladt lovat eggy Caurier-saruba öltözött gyalog-ember utólérhesse, egyebet nem tehettem mint azt hagyni hogy La-Fleur a’ bakra vagy be a’ szekérbe mellém űljön.

Én az utóbbat választottam, ’s fél óra alatt a’ Namponti Postaházhoz értünk.

A’ DÖGLÖTT SZAMÁR.

Nampont.

’S ez, mondá, tarisznyájában vévén eggy kenyérszelet’ héját, ’s ez volna utolsó harapásod ha élnél ’s megoszthatnád velem. Hangjából mellyel a’ szót ejtette, ugy hittem hogy fájdalmában gyermekéhez szóll, kit eltemete: de szamara volt, és épen az a’ szamár mellyet az út mellett látánk, és a’ melly La-Fleurnak annyi bajt okoza. Az ember nagyon látszott azt kesergeni, ’s eggyszerre emlékembe hozá Sancho Pansának kesergő énekét a’ magáé után. De ez azt a’ természetnek valóbb hangzatjain siratá.

Eggy kő-lóczán űlt az ajtó előtt, ’s mellette volt a’ nyereg és a’ fék mellyet néha fel-felemelt, ’s le-letett, majd végig-nézte ’s a’ fejét lógatta reá. Azután elővette a’ kenyérhéjat mintha meg akarta volna enni, eggy ideig kezében tartotta, ’s a’ zabolára tette-le melly a’ szamár’ szájában szokott volt állani, ’s nagyokat sóhajtott.

Tettetlen bánatja sok nézőket vonsza mellé, ’s La-Fleur közzéjek elegyedett míg a’ lovakat előhozák. Én szekeremben maradtam, ’s mindent láthaték, hallhaték, a’ mi történt.

Azt beszéllte hogy Spanyol-országból jő, hova Würzburg’ tájékáról útazott, ’s eddig ére visszamenőben. Kiki óhajtá tudni hogy eggy illy szegény vén embert mi indíthatott illy nagy útra.

Ah, monda, az ég nekem három gyermeket adott. Az egész Német-országban nem volt gyönyörűbb három gyermek. A’ két elsőt eggyhét alatt ölte-meg a’ himlő, ’s már az utolsóra is reá esett. Rettegtem hogy ez is meghal, ’s fogadást tettem, hogy ha az ég életben hagyja, a’ Compostellai St. Jágóhoz teszek eggy szent útat.

Eddig érvén a’ beszédben, megállott, ’s keserven sírt, ’s most folytatta történetét. – Az ég elfogadta a’ fogadást, ’s ő ezen a’ tűrő állaton tette-meg az útat. Eggyütt szenvedtük mind ketten az út’ sanyaruságait, ’s ő ugyanazt a’ kenyeret ette mellyet én egész útunk alatt, – eggy szóval úti-társam volt ’s pajtásom.

Valakik hallák, mind szánakodásra lágyultak az eggyűgyü jámboron. La-Fleur pénzzel kínálta-meg. A’ kesergő azt felelte hogy neki arra szüksége nincs. Nem a’ szamár’ árán, magán a’ szamaran bánkódott ő. Meg vagyok győződve, ugymond, hogy engem szeretett a’ szamár. ’S ott nekik elbeszéllte mint jártak mind ketten, midőn megmászták a’ Pyrenéeket. Eggyike elvesztette a’ másikat, ’s harmad napig nem akadtak-öszve. Ezen egész idő alatt a’ szamár épen úgy kereste őtet mint ő kereste a’ szamarat, ’s míg fel nem lelték egymást, nem tudta sem eggyik sem másik mi az étel, mi az ital.

Legalább eggy vígasztalásod van e’ veszteségben, jó ember, mondám a’ németnek; az, hogy te neki bizonyosan szelíd, gondos gazdája valál. Ah! felele, míg életben volt, azt hittem én is; de most, miolta nem él, egészen másként lelem azt. Félek hogy szomorúságom’ sullya és a’ magamé azon felül, nehezebb volt mint a’ mit elbírhatott. Ez rövidítette-meg a’ szegény állat’ életét, ’s rettegek hogy ez a’ bűn lelkemen űl.

Melly szégyen az emberiségnek! mondám magamban. – Ha mi csak a’ szerént szeretnénk egymást, mint ez szerette szamarát, az még is valami volna!

A’ POSTILLON.

Nampont.

Ez a’ történet nagyon meghatott. Nyugalomra volt volna szükségem. A’ Postillon azzal nem gondola, ’s nyargalva hajtott a’ kirakott úton.

A’ szomju Útas nem epedhet inkább eggy ital fris víz után az Arábiai homokpusztákon, mint az én lelkem epede a’ lassu csendes mozgás után; ’s nagy vélekedés támadt volna bennem a’ Postillon eránt, ha velem bús léptekkel csúszkált volna. De oh mi messze vala ő attól hogy ezt tegye! A’ mint a’ bánkódó német elhallgata, minden érzés és irgalom nélkül vagdolta a’ maga szegény állatjait, ’s csattogva pattogva, hogy belé könnyen meg lehetett volna siketűlnöm, ment.

Kiáltottam reá, olly nagyon a’ hogy’ bírta mellyem, hogy menjen lassabban az Isten’ szent nevéért. Minél inkább kértem, annál inkább nyargalt. Hordjon-el a’ manó makacsságoddal! mondám. Addig fut Ked, ’s addig tépdeli-öszve minden inaimat, hogy végre megharagít, ’s akkor osztán lassan megyen, hogy magam kérjem hogy hajtson jobban.

A’ Postillon a’ csudát úgy is tevé mint eggy való bűbájos. Azalatt míg eggy meredek domb’ lábaihoz ért, eggy negyed-mértföldnyire Namponttól, megharagíta magára – azután magamra haragíta-meg hogy magamat meg hagytam haragítani.

Most már szerettem volna ha ugyancsak hajtott volna. – Iramodjunk, Sógor; kérlek, menjünk jobban! mondám neki.

De a’ Postillon mutatta a’ hegyet. Vissza akarám hozni magamat a’ szegény németnek ’s a’ szamárnak hisztoriájába

hitsztoriájába

. De el vala szakadva a’ beszéd’ fonala, ’s épen úgy nem tudtam arra reá-akadni mint a’ kocsislegény nem a’ maga ügetési-lépéseibe.

Itt az ördög űzi a’ maga dolgait! mondám. – Itt űlök, ’s hajlandónak érzem magamat mindent a’ jó oldalról venni, ’s mindennek kajlán kell csapni reám!

A’ természetnek a’ maga kincsei köztt mindég vagyon eggy enyhítő szere, elcsilapítani inségünket. Elfogadám azt az ő kezeiből ’s elalvék, ’s az első szó melly megcsapta füleimet, Amiens vala. – Ohó! mondám, ’s feldörzsölém szemeimet. Hiszen épen ez az a’ helly hova a’ szép Özvegy jőni fog.

AMIENS.

Alig röpült-ki számon a’ szó, midőn a’ Gróf L***’ hintója mellyben a’ húgával eggyütt űlt, szekerem mellett elméne. Csak annyi ideje volt hogy meghajthatá magát felém, de mint a’ ki azt akará jelenteni hogy reám ismert és hogy mondani kívánna valamit.

Megállá a’ mit a’ tekintet ígért; mert még nem végeztem vala el vacsorámat midőn bátyjának cselédje eggy levelet hoz nekem tőle. Kért hogy az első reggel mellyben nem fognék jobbat tehetni, adnám-által Madame de Rambouilletnek az eggyüttjövő levelet. Ehhez csak azt vetette hogy szerette volna nekem előbeszélleni történetét, ’s sajnálja hogy erre ideje nem volt; de ha valaha Brüsszelbe találok jőni ’s addig nevét el nem feledtem, öröme lesz ha a’ mivel most adósom marada, le fogja fizethetni.

Meglátlak tehát, széplelkü Asszony! mondám. Visszajővén Olasz-országból, Német-országnak, Hollandnak veszem útamat, ’s ki térek eggy kis fordulattal Flanderbe. – Mit tesz az, ha tíz statio volna is? Légyen bár ezer! – Melly szebbnemü gyönyörrel lesz meg koronázva útam, midőn eggy beszédnek érdeklő történetei által lészek érdekelve, mellyet előttem maga tartand a’ keresztviselő! Azt sírni látni! – ’S ha könyűjinek forrásaikat bé nem tömhetem is, melly irígylést-érdemlő érzet az hogy eggy szép asszony’ orczájiról a’ fájdalom’ cseppjeit le fogom törülhetni, mellette űlvén a’ szent éj’ csendében, homályában!

Gondolatomban minden bizonnyal nem vala semmi rossz. És még is keserű vádakat tettem értte mingyárt ekkor szívemnek.

Életemnek különös boldogságai közzé tartozik hogy én, a’ mint feljebb már említettem, a’ fülemig voltam mindég vagy ebbe vagy abba szerelmes. ’S úgy esvén hogy utolsó lángom, midőn eggy szegletnél találék elmenni, a’ féltékenységnek eggy szusszant szele által kifúvatott; én azt mintegy három holnap előtt az én Elízám’ tiszta lámpájánál ismét meggyújtottam. ’S midőn azt cselekvém, esküdtem, hogy az égni fog egész útam alatt. – ’S mit használna titkolnom? örök hűséget fogadtam neki. Elízának egész szívemre vala jusa. Szenvedelmemet felosztani annyit teszen mint fogyasztani, kitenni mint szerencséltetni. A’ ki szerencséltet, veszthet, ’s

veszthet. ’s

akkor osztán, Yorick, mit felelsz, mit felelhetsz eggy illy hű szívnek? eggy szívnek melly el vagyon telve bízadalommal, – illy jó, illy szelíd, illy tiszta és vétlen?

Nem! nem! mondám félbe-szakasztván önn-magamat; nem megyek Brüsszelbe! De képzeletem mindég mené a’ maga útját. – Emlékeztetém magamat elválásunk’ utolsó pillantatakori tekintetére, midőn sem Elíza sem én nem tudánk egyebet mondani mint eggy Adieut – képére tekintettem mellyet fekete pántlikán függeszte nyakamba. Elpirultam. Meg akarám csókolni. Eggy titkos szégyen tartóztata. – Ez a’ gyenge virág, mondám kezembe szorítván a’ képet – el kell e neki hervasztatni szintén töviglen? ’s általad kell e elhervasztatnia, Yorick, ki azt fogadád, hogy kebled lészen sírja?

Örök kútfeje minden boldogságnak! kiáltám, ’s térdre vetém magamat – légy bizonysága fogadásomnak! te, és minden mennyei lelkek! nem látom meg Brüsszelt, hanemha Elíza is velem jő! ha az az út engem mennybe vinne is!

Az illyetén-nemü elragadtatásokban a’ szív az ész’ bosszujára mindég sokat mond.

A’ LEVÉL.

Amiens.

Szerencse Istenné nem tekingete mosolygó kacsintásokkal La-Fleurre. Lovanczsága felette szerencsétlenűl űte-ki, ’s azon huszonnégy óra olta mellyeket szolgálatomban tölte, még semmi alkalom nem tolá-elő magát hogy szolgálatja’ készségét bizonyíthatta volna. A’ szegény kamaz lángolt nyugtalanságában. – A’ Gróf L***’ inasának érkezése a’ levéllel erre neki jó alkalomnak látszott, és így mohon kapta azt. Azon képzeletben hogy nekem fog tenni becsűletet figyelme által, a’ fogadó’ hátúlsó részében megnyitata eggy szobát, ’s pajtását eggy palaczk igen jó Picardi borral regalizálta-meg. A’ Gróf’ inasa nem akart sem adósa maradni, sem gorombának tetszeni, ’s elvitte magával a’ Gróf’ hőteljébe.

La-Fleurnek vídám képe – mert neki eggy tekintete is annyit ért mint minden Ajánló-levél – a’ háznak minden férjfi- és asszonycselédjeit barátjaivá tevé neki. ’S mint derék franczia patriót ő koránt sem kínálgattatá magát látatni mit tud; kevésbb idő alatt mint négy öt percz, elővoná sípocskáját, ’s a’ Komorna, a’ Szobaleány, Házmester, Szakács, inasok, konyhaszolgálók, kutyák, macskák, szinte eggy vén

eggyvén

majomig, tánczra kerekedtek. Az özönvíz olta nem lehetett látni vígabb konyhát.

Madame de L***, által menvén a’ folyosón a’ bátyja’ szobájából a’ magáéiba, elcsudálkozott a’ nagy zsinaton, muzsikán, ’s csengetett a’ Komornának

Komornáuak

’s tudni akará, mi esik; ’s megértvén hogy a’ házat illy vígságba az angol Úr’ cselédje hozá, leizene, hogy az jőjön-fel.

A’ szegény tüske nem akara üres kezekkel megjelenni előtte, és így azalatt míg a’ grádicson felhágdogált, tele-pakkolta magát eggy rakás complimenttel mellyeket az ő Ura fogna Madame de L***nek küldeni. – Ezekhez még eggy hosszú lista tudakoztatásokat csúsztatott, Ő Nagyságának mintléte eránt. – Még sem elég. Mind ezeket az a’ jelentés követé hogy Monsieur az ő Ura au désespoir vagyon az Ő Nagys’. ellankadásai miatt, ’s végre hogy Monsieur a’ levelet mellyel őtet Madame megtisztelé, vette legyen. – ’S reménylem, mondá neki Madame de L***, a’ maga Ura nékem tette azt a’ honneur-t hogy eggy két sor választ kapjak tőle?

Madame de L*** a’ kérdést a’ bizonyosság’ tónjával tévén, La-Fleur nem vala képes várakozását eloszlatni. Reszketet Urának becsűletéért. ’S nem lehetetlen hogy compromittálva látá a’ magáét is hogy olly faragatlan embert szolgál a’ ki feledhetné melly bánással tartozik férjfi az asszonyi nem eránt. E’ szerént azon kérdésre, ha hozott e’ választ – Oh, qu’ oui! felele, ’s levetvén a’ szoba’ parquetjére kalapját, bal kezével ruhájának jobb zsebjébe nyult, ’s továbbá ismét a’ balban kereste azt a’ jobbikkal. – Diable! – Azután mindenik zsebjét nézte, zseb után zsebet, nem feledvén még nadrágzsebjeit is – Peste! – La-Fleur pakkolni kezd, le a’ földre, eggy szennyes cravát, eggy kendő, eggy fűsö, eggy ostorsujtás, eggy háló-süveg. Most kalapjában keresi a’ levelet. – quelle étourderie! monda. – A’ fogadóban fogta hagyni hol az inassal boroztak. – Mingyárt megyen ’s hozza. Három percz alatt itt lesz vele.

Épen felköltem vacsorám mellől midőn La-Fleur belépe, ’s elbeszéllé melly rendessen járt, ’s azt veté, hogy ha Monsieur talán par hasard felejtett volna válaszolni Madámnak, a’ botlást e’ szerént könnyü volna helyre hozni; ha pedig akarva tette volna, a’ dolog úgy áll mint állott.

Nem voltam épen bizonyos hogy az étiquette szorosan kívánja e a’ választ. De nincs ördög a’ ki La-Fleurre megneheztelhetett volna. Valamit teve, ő azt mind Ura’ becsűletének féltése miatt tevé. ’S ha eltévesztette volna is a’ való útat, ha ez által engem embarras-ba hozott is, szíve hibátlan volt. – Hiszen én nem valék azért kénytelen írni. És a’ mi a’ dolognak végső billentést ada, nem néze-ki a’ szerént mintha hibázott volna.

Jól van, La-Fleur, mondám. – Mint a’ villám, úgy repüle, ki a’ szobából, imhol hozza a’ tintát, tollat, papirost, ’s örvendő képpel rakta-ki asztalomon hogy a’ tollhoz nem nyulnom lehetetlen volt.

De mit írjak? – Elkeztem ’s nem ment – Újra kezdtem. – Eggyik ívet a’ másik után rontottam-el.

La-Fleur látta tépelődéseimet, ’s eggy pohárban vizet hozott, meghígítani a’ tintát. – Azután port hozott, és pecsétlő-viaszat. – Nem vala haszna; írtam, törölgettem, téptem, égettem. Megint írtam. – Peste de l’ étourdi! mondám félhanggal. – El nem tudok készülni vele! ’S a’ mint ezt mondám, földhöz csaptam a’ tollat.

La-Fleur látván mit szenvedek, félénk alázatossággal járúlgata felém, ’s ezer meg’ ezer mentségeket hordván-elő azon szabadságaiért mellyeket tenni bátorkodik, jelentette hogy zsebjében eggy levél van, mellyet eggy Dobos írt a’ Káplár’ feleségéhez, ’s úgy mondá hogy az tökéletesen az én esetemre fogna illhetni.

Nagy kedvem volt tetszését tenní a’ jó ficzkónak, és így Hadd látom tehát! mondám.

La-Fleur hirtelen’ kapa-elő eggy zsíros, apró papirosokkal ’s öszve-rongyollott, szerelmes-levelkékkel tele-tömött étuis-t, letette az asztalon, ’s felbontván a’ szíjat mellyel az körül vala kötve, eggyenként szedte-ki és sorban eggymás után a’ leveleket míg az akada kezébe a’ mit keresett. Le voilà! kiáltá, ’s tenyerébe csapott. Megnyitotta, kinyujtogatta, ’s elterítette előttem, ’s három lépésnyire vonta vissza magát míg olvastam.

A’ LEVÉL.

[Kazinczy saját fordítása a szövegvégi magyarázatokban.]

Madame,

suis pénétré de la douleur

dou leur

la plus vive, et réduit en même temps

tems

au désespoir par ce retour imprévu du caporal qui rend notre entrevue de ce soir la chose du monde la plus impossible.

Mais vive la joie! et toute la mienne sera de penser à vous.

L’ amour n’ est rien sans sentiment.

Et le sentiment est encore moins sans amour.

On dit qu’ on ne doit jamais se désespérer

désesperer

On dit aussi

ausssi

que monsieur le caporal monte la garde mercredi

mecredi

: alors ce sera mon tour.

Chacun à son tour.

En attendant, vive l’ amour! et vive la bagatelle!

Je suis

Madame,

avec tous les sentiments

sentimens

les plus respectueux et les plus tendres tout à vous.

Jacques Roque.

Nem kelle egyebet tennem mint a’ Káplárt a’ Gróffá váltaztatnom, ’s ha a’ szeredai strázsát kihagyom belőle, a’ levél bízvást mehetett. Hogy hát a’ fiúnak kedvét töltsem, ki az én becsűletemért, a’ magáéért, ’s a’ leveléért is azon felül nagy rettegésben álla ott, leszedtem a’ savóját, ’s levelem kész vala. Reá ütöttem pecsétemet, ’s kezébe adtam La-Fleurnak hogy vigye, ’s más nap folytattam útamat Párizs felé.

PÁRIZS.

Gyönyörü város annak a’ ki szép hintóval

hintoval

, szép lovakkal, félduczet lokajjal ’s három négy szakáccsal

szakéccsal

bír! – Melly szabadon, melly kényére élhet benne az ember!

De az olly kisded Princz mint jómagam, a’ ki cavalerieben gyengécske, ’s egész infanterieje eggyetlen-eggy főből áll, okosabban bán, ha a’ csata’ mezejét másnak hagyja, ’s inkább a’ cabinetben igyekszik magát signalizálni ha fel ’s be juthat-el.

Fel ’s be mondom mert

Mert

oda nem lehet perpendiculáris lineában alá bocsátkozni eggy me voici, mes enfants

enfans

– eggy Imhol vagyok-kal – akár mit gondol eggy vagy más.

Megvallom, az én első érezésem, mihelytt szobámban magamban és egyedül hagyattatám, koránt sem volt olly hízelkedő a’ millyennek azt előre képzeltem volt.

Lomha lépésekkel vonakodtam az ablakhoz a’ magam poros fekete kabátomban, ’s eggy egész tolongó világot láttam, sárgába-, kékbe-, zöldbe-, veresbe-öltözve, a’ múlatság’ gyűrűje után vergődni – az öregek tört láncsákkal ’s sisakokban mellyekről már lehullott a’ vizír – az ifjak aranyragyogásu fegyverekben, befürtözve a’ két India’ tarka tollaival – mindnyájan az után döfölgetének

döfölgeténnek

, mint Turnírjátékok’ hajdani Lovanczai, dicsőségért és szerelemért. –

Te szegény Yorick! kiálték; mit akarsz te itten? Alig érkezél-meg ’s ez a’ pillongó lárma csak nem öszve-tört. Keress valamelly kanyargó alléet melly be vagyon rakonczázva végein, mellyben még soha nem ment zörgő szeker, hova még semmi szövétnek nem hányta sugárait. Ott a’ helly a’ hol te világíthatod-fel lelkedet, a’ hol valamelly jószívü Nymphecskével édes beszédbe eredhetel, a’ hol magadnak-való koszorúcskát találhatsz.

Hulljon-el orrom ha teszem! mondám, ’s elővontam zsebemből a’ Madame de Ramboulletnek szólló levelet. – Első kimenetelem e’ Dámához lesz. – „La-Fleur?” – „Monsieur.”

„„Monsieur.””

– Hívjon Kend eggy beretválót. – Azután kefélje-ki a’ ruhámat.

A’ PARÓKA.

Párizs.

Imhol a’ Parókás. – Reá-pillant parókámra

parokámra

, ’s kimondja nyilván és világosan hogy hozzá nem nyúl. – Vagy felette volt mesterségének, vagy alatta. – Kénytelen valék újat venni, mellyet ő készített ’s nagy magasztalásokkal ajánlott.

De félek, mondám neki hogy ez a’ boucle rajta meg nem áll. – Mártsa Uraságod a’ tengerbe, ’s helyt áll még is! Ez vala felelete.

Itt minden nagy scála szerént van szabva, mondám magamban. – Eggy Londoni Parókás ideájának legmagosbb emelkedése nem volt volna egyéb mint ez: Mártsa eggy dézsa vízbe. – Melly külömbség ez és az között? Mint az Idő

Idó

és az Örökkévalóság között.

Útálom mind a’ fagyos kifejezéseket mind az azokat-szűlő fagyos ideákat; ’s többére annyira meg vagyok hatva a’ természet’ míveinek nagyvoltok által, hogy, ha ki tudnám magamból csikarni, soha nem csinálnék

csinálnak

hasonlítást melly kisebb volna mint eggy – hegy.

A’ franczia Süblíme ellen e’ példában nem lehet egyebet mondani mint hogy a’ nagyság inkább fekszik a’ szóban és kevésbbé a’ dologban. – Oh, igen is, hogy az Oceán nagy ideákkal tölti-el a’ lelket! – De minthogy Párizs nem a’ tenger’ szélén hanem jól benn a’ szárazban fekszik, okosan nem tehetni-fel hogy postára fogok űlni, ’s addig megyek míg tengerre találok hogy a’ parókát vízbe mártsam. – A’ Párizsi Művész

Mővész

tehát jól tekintve semmit monda.

Eggy dézsa víz, ha tenger szélénél áll, felette szomoru figűrkét teszen midőn vele tétetik az öszvehasonlítás, de

legalább az a’ jó vagyon benne hogy meg akarván próbálni, ha fog e nem e állani a’ buklim, ki sem kell lépnem a’ szobából.

Mondjuk-ki tehát eggyügyüen és részre-hajlás nélkül tett vizsgálat után: A’ franczia-kifejezés többet igér mint nyujt.

Én úgy hiszem hogy a’ megkülömböztető bélyegeit a’ nemzetiségnek az illyetén apró bohóságokban lehet látni mint a’ legfontosbb országlási dolgokban. Mert ezen utolsók körül minden nemzeteknek nagy férjfiai egymáshoz olly hasonlólag bánnak és szóllanak, hogy nem örömest venném-meg öt pénzen a’ szabadságot, közzűlök eggyiket vagy másikat választhatni.

A’ Parókás addig piszmogott felcsínosításommal hogy már késő vala Madame de Rambouilletnél

Rambonilletnél

megjelennem. De ha az ember a’ kimenetelre eggyszer elkészült, nem igen tud dolgot adni gondolatjainak. Feljegyzém tehát magamnál, hogy én a’ Hòtel de Modéne-ben szállotam-meg, ’s kimentem, nem tudván még hova és merre. – Majd elgondolom, mondám, ha az úczára érek.

A’ PULSZ.

Idv nektek, életnek kedves apró nyájasságai! mert ti annak ösvényét egyenesbbé, könnyebbé teszitek. A’ kecsek, a’ szépség szerelemre hajtják a’ szívet első látással; ti pedig megnyitjátok temploma’ kapujit, ’s elfogadjátok az érkezőt.

Kérlek, Madame, méltóztassál nekem megmondani, merre kell mennem az Opéra-comique felé? – Tiszta szívből, Monsieur, felele, ’s letevé munkáját.

Öt hat bolt előtt is elmentem, ’s beléjek pillantottam, ha találok e arczot melly nem fog redőre sodródni midőn hozzá e’ kérést teendem. – Ez az asszony ollyannak látszott, ’s betértem.

A’ bolt fenekében űlt eggy alant széken, általellentt az ajtóval, ’s eggy pár zsabót tűzött.

Tiszta szívből, mondá, ’s eggy üres székre tette-le munkáját, ’s olly kedves arcczal költ-fel teljesíteni kérésemet, hogy ha ötven louis-t költöttem volna is el boltjában, ezt kellett volna mondanom: Ez az asszony nem hálátalan.

Itt el kell fordulni, Monsieur, monda a’ bolt’ ajtajáig jővén velem, ’s onnan mutatván melly útat vegyek; elébb tarts balra. – De jól vigyázz, ott két úcza van; a’ másodikat kell menned. Elhaladván rajta, eggy templomot fogsz meglátni. Tessék elmenni mellette, ’s akkor jobbra indulsz, ’s az az úcza ott a’ Pont-Neufig viszen, hol által kell menned. Oda érvén, minden a’ kit meglátsz, szerencséjének fogja ismerni ha útba igazíthat.

Leczkéjét három ízben ismétlette; harmadikszor szint azon nyájassággal mellyel először cselekvé; ’s ha tón és mód bír valamelly jelentéssel, – pedig bizonyosan bír – hanemha azokhoz intéztetik a’ kiknek nincs érező szívek – úgy tetszett, sajnálni fogta volna ha el fogtam volna tévedni.

Ez az asszony nem látszott fenntebb mívelést nyertnek mint a’ grisettek nyerni szoktak; de nem akarom feltenni hogy szépsége volt az melly az ő jószívü készségét előttem olly becsessé tette. Egyedül arra emlékezem hogy igen mélyen néztem szemei közzé midőn jótétét megköszöntem és hogy hálámat ugyan-annyiszor mondottam neki újra mint ő tevé oktatását.

Még nem voltam tíz lépésnyire boltjától midőn mind elfeledém a’ mit monda. Hátra-tekinték magam megé, ’s láttam hogy küszöbén áll, ’s nézi ha jól megyek e. Visszatértem megtudakolni ha legelébb jobbra menjek e vagy balra. – Mindent elfelejtettem! mondám neki. – De lehetséges e? kérdé mosolygva. – Az igen is lehetséges, ’s mindég megtörtént az ember kevésbbé figyelmez a’ leczkére mellyet veszen, mint a’ személyre a’ kitől azt veszi.

A’ mit neki itt mondottam, nagy igazság volt, ’s ő azt úgy vette mint az afféle igazságot minden asszony szokta, ’s eggy könnyü, édes meghajtást teve reá feleletképen.

Attendez, monda ’s karomra tette kezét hogy megtartson vele. – Épen azon úczába akarám kiküldeni eggy legényemet eggy nyaláb kesztyűvel. Ha tetszeni fogna betérned, ’s megvárnod míg portékáját öszveszedi, ő elvezetne. – E’ szerént betértem a’ boltba ’s felvettem a’ zsabót mellyet oda tett volt, mintha helyt akarnék fogni. Ő maga is leűlt az alant székre, ’s én eggyszeriben mellette lelém magamat.

A’ legény, Monsieur, mondá az asszony, eggy pillantatban kész leszen. – ’S ezen eggy pillantatban, mondám, óhajtanám neked megmondhatni, melly hálás vagyok ennyi jóságaidért. Senki sincs a’ ki gondolatján kivül olly tettet ne tehessen melly jószivüségnek vétethetik: de midőn az illy tettek sokszoroztatnak, az csalhatatlanul characternek jele. ’S minden bizonnyal, ha ugyanaz a’ vér foly a’ test szélső részeiben melly a’ szívben üt – itt megfogtam az asszony’ kezét valamivel feljebb csuklójánál – neked, Asszonyom, a’ legjobb pulszodnak kell lenned melly magát a’ világnak minden asszonyaiban érezteti. – Tapintsd tehát, Monsieur, mondá, ’s nyujtotta karját. – Letettem kalapomat, ’s kezembe vettem ujait, ’s jobbomnak második ujával megérleltem arteríejét.

Miért nem menél-el a’ bolt előtt, te édes Eugénem! Láttad volna mint állék ott fekete köntösben ’s a’ leggrávisabb attitűdben, olly figyelmesen számolván az ütéseket mintha az asszonynak hideglelési flüxét és reflüxét lesegettem volna. Nevettél ’s talán moralizáltál volna is új professióm felett. – Jó; kéjedre hagytalak volna, nevess ’s moralizálj ha kedved tartja. – Higyj nekem, kedves Eugénem, vannak a’ világon rosszabb tételek is mint eggy szép asszony’ pulszát

pulszátt

fogdosni. – De eggy Boltörzőnének! – de nyilt ajtóval! – Annál jobb! mert ha rosszat nem gondolok, bízvást láthatja a’ világ mit teszek.

A’ FÉRJ.

Párizs.

Húsz ütést számoltam vala ’s a’ negyven felé közelíték, midőn férje egészen váratlanul a’ hátulsó szobákból előjött, ’s feledteté velem az ütések’ számát. – A’ férjem, monda; ’s a’ dolog semmit nem tesz. – Tehát hozzá-kezdék ismét munkámhoz. – Monsieur itt méne-el, ’s olly jó vala, hogy látni akarta pulszaimat. – Az ember levonta süvegét, ’s azt mondá hogy őneki igen sok becsűletet teszek; – ’s a’ mint ezt mondá, ismét fejére tette kalapját, ’s ott hagya.

Kegyelmes Isten! kiáltám magamban; lehetséges e hogy ez ennek férje legyen?

Kérem azon keveseket a’ kik értik mit jelent e’ sóhajtás ne nehezteljenek hogy elmondom azokért a’ kik nem értik.

Londonban a’ Boltos és a’ Boltosné ugyan-azon testnek, ugyan-azon csontnak látszhatnak. A’ testi adományokat hol az eggyike hol a’ másika bírja. De ők azokat a’ Debet’ és Credit’ természete szerént akképen közlik egymással, mint férjhez illik és feleséghez.

Párizsban alig lehet látni két külömbözőbb dolgot mint a’ Boltos és Boltos’ felesége, mert a’ törvényhozó ’s végre-hajtó hatalom a’ boltban nem a’ férjen nyugván, ez oda igen ritkán lép. – Eggy setét, bús hátulsó-szobában űl, fejét bétemetve háló-süvegébe, minden társalkodás nélkül. Épen az a’ faragtalan fija a’ természetnek a’ hogyan ezen mostoha által hagyattatott.

Minekutánna eggy nép Geniusza mellynél a’ lex Salica egyedül a’ Monarchiára intéztetett, sok egyéb Departementtal egyetemben kirekesztőleg tette-által ezt is az asszonyokra; ezek a’ szűnetlen adási-vevési-alkuk által azokkal a’ kik jönnek és mennek, hasonlók lettenek azon sokszögü kavacsokhoz mellyek sokáig hányattatván eggy kosárban, elvesztik darabosságaikat, ’s nem csak simákká, gömbelyegekké, de néha fényesekké is lesznek mint a’ gyémánt. – Férjeik úgy maradnak mint az a’ kő mellyel az úczákat

azúczákat

rakják-ki.

Bizony, bizony mondom neked. Ember, neked nem jó egyedül lenned! Te társaságos életre, te kedves közösűlésekre teremtettél. – Ide appellálok annak megmutatására a’ mit épen mondottam: természetünk javúl az által.

’S mint ver, Monsieur? – Olly igen szelíden a’ hogyan vártam, felelék, ’s teljes csenddel néztem szemeibe. – Épen valami nyájast akara szavaimra mondani midőn a’ Boltos-legény a’ kesztyűcsomóval belépett. – Igen, mondám, eggy bokorra magamnak is vagyon szükségem.

A’ KESZTYŰ.

A’ szép Kalmárné felkele székéről, bément árúló-asztala mellé, leveve eggy új csomót, ’s feloldozta azt. Én az asztalon innen állék általellenben a’ szép Kalmárnéval. – A’ kesztyű eggyről eggyig mind nagy volt. Az asszony maga mérte kezemre. De haszontalan; ollyak maradtak mint voltak.

Eggy pár neki szűkebbnek látszott, ’s kért, próbálnám-fel. Nyitva tartotta felém. A’ kéz eggyszerre csúszott a’ kesztyűbe. – Nem jó mondám, ’s lógattam eggy kisség fejemet. – Nem jó, mondá, ő is, ’s ő is lógatta fejét.

Az eggyszerü legkényesbb érzésnek vannak néha bizonyos öszverakott nézései, mellyekben bölcseség és bohóság, komolyság és esztelenség úgy szövettek egymásba hogy ha a’ Bábel’-tornya’ építésekori nyelvek eggyről eggyig mind megszóllalnának is, ki nem tudnák fejezni. E’ vegyes nézések olly hirtelen’ közöltetnek, ’s olly hirtelen fogattatnak-fel hogy alig tudhatni mellyíkétől mentek-által a’ másikára. Szóban-gazdag Tudósaink lássák mint tölthetnek-el múlattató Irásaikban a’ felőlök teendő Dissertátióval egész lapokat. Itt elég csak azt mondanom még eggyszer, hogy a’ kesztyűknek eggyike sem vala jó. Mi tehát, a’ szép Kalmárné is és én is, egymásba ölténk két karjainkat ’s az asztal felibe hajlánk. Az olly keskeny volt hogy közttem és őköztte csak e’ kesztyűcsomó talála helyt.

A’ szép Kalmárné néha a’ kesztyűre, néha oldaltt, most az ablakra, majd ismét a’ kesztyűre, majd reám nézett. Én nem érzém magamat alkalmasnak, félbe szakasztani a’ néma scént. Követtem példáját, ’s én is hol a’ kesztyűre, hol az ablakra, hol magára néztem, ’s változtatva mindég így.

Láttam hogy minden ostrom alatt vesztek. Fekete szemei mozogtak, ’s öldöklő tűzzel lövelgetének-elő hosszú selyempilláji alól, ’s elhatottak szívemig, vesémig. Meglehet hogy ez rendesen hangoz; de én érezhetém hogy az esik.

Az nem árt hogy nagyok, mondám, ’s minden válogatás nélkül felmarkolék nehany bokrot, ’s bedugám köntösöm’ zsebjébe.

Nehezteltem hogy a’ szép Kalmárné eggy pénzzel sem kívánt többet illő ároknál, ’s szerettem volna hogy tartaná drágábban, de nem tudtam mint adjam azt értésére. ’S feltehetnéd felőlem, Monsieur, kérdé a’ megbántódás’ legszelídebb hangjával, mert hamis értelmet ada tűnődésemnek, hogy csak eggy sou-val is többet kívánhassak portékáimért eggy Idegentől ki erántam bizodalmat mutat, és a’ kin láttam hogy inkább figyelem és nyájasság miatt teszi a’ vásárlást mint hogy a’ kesztyűkre szüksége volna? Felteheted azt felőlem? – Nem, Madame, bizony nem! De ha ezt tetted volna is, szívesen elfogtam volna neked nézni. Előrántám erszényemet, ’s kifizettem, ’s mélyebben hajtván-meg magamat mint a’ szokás azok eránt kívánja a’ kik kesztyűt árúlnak, mentem. A’ Boltos-legény a’ kesztyűcsomóval követett.

A’ FORDÍTÁS.

Párizs.

Az Operában olly lózsit mutattak-ki számomra, hol eggy öreg-franczia Tiszten kivül nem találtam senkit mást. – Szeretem a’ Katonákat, nem csak mert tisztelem azt az embert kinek erkölcsei az olly professióban melly a’ rosszakat még rosszabbakká teszi, szelídebbek lesznek; hanem azért is mert ismertem eggyet ezek közzűl – ő nincs többé – ’s mi tartóztathatna hogy megnevezzem? – Az Tobias Shandy Kapitány vala, nekem minden barátjaim közzül a’ legkedvesbb, kinek emberszerető szívéről soha nem emlékezhetem hogy szemeim, noha már régen elholt, el ne nedvesedjenek. Ez miatt szeretek minden öreg Tisztet. Én tehát általléptem a’ két hátulsó lóczán, ’s helyet fogtam mellette.

Az öreg Tiszt szemüvegjein által olvasott eggy kis könyvben, midőn mellette helyet fogék, – az nyilván a’ játszott Opera vala. Azonnal levevé orráról a’ szemüvegeket, öszvetette, bedugta eggy chagrintokba, ’s a’ kis könyvvel eggyütt betette zsebjébe. – Én felemelkedém eggy kisség a’ székről ’s meghajtám neki magamat.

Tegyük-által ezt bár melly nyelvébe a’ földnek, ’s ezt fogja tenni: Imhol itt eggy szegény Idegen lép a’ lózsiba. Úgy látszik, itt nem ismer senkit; ’s tíz esztendeig is ellakhatik Párizsban ’s még sem fog senkit ismerni, ha azok közzül a’ kikhez közelít, üvegeit minden az orrán hagyja. Az annyi volna mint becsapni előtte a’ conversatio’ ajtaját.

Nem fogtam volna ezt tisztábban érteni ha a’ franczia Tiszt szóba öltöztetve mondta volna is. Meghajtám neki reá magamat, ’s e’ meghajlás szóbaöltöztetve ezt tette volna: Érzem, Uram, jóságod’ becsét, ’s köszönöm a’ figyelmet mellyre méltóztatol.

Semmi szer nem gyarapítja inkább a’ társaságot mintha magunkat ezen abbreviatúrok’ mesterségében gyakoroljuk, ’s a’ nézések’ és a’ tagok’ mozdúlatjaikat minden inflexiójikkal és declinatiójikkal szókba öltöztetni megtanuljuk. A’ mi engem illet, ez nálam a’ hosszas szoktatgatás által olly természetessé vált hogy én szűntelen’ fordítgatok mikor végig-megyek Londonban az úczán. ’S sokszor voltam már társaságokban, hol három szó sem mondatott, ’s én onnan még is húsz dialógot is vittem haza, mellyeket könnyü volt volna papirosra tennem.

Eggy estve Milanóba a’ Martíni’ Concertjébe jöve kedvem menni, ’s midőn a’ szála’ ajtaján épen beléptem, Marquis F**né mint eggy felocsódva rohant-ki rajta. Csaknem belém ütődött minekelőtte őtet észre-vevém. Én tehát ki akarék térni előle, ’s jobbra vontam hirtelen’ magamat. A’ Marquise elpirult sietsége’ hibáján, ’s ugyan-azt teve a’ mit én, ’s épen arra a’ merre én. Azonnal visszaszökött a’ másik oldalra hogy kimehessen, ’s én szint olly szerencsétlen valék mint ő, ’s ismét meggátlottam útját. Mind ketten amoda reppenénk, ’s meg’ ide, ’s meg’ meg’ amoda. – A’ dolog nevetséges volt; mi tehát, eggyikünk nem kevésbbé mint a’ másikunk, irtóztató veresek levénk. Végre azt tettem a’ mit mingyárt illett vala tennem: veszteg maradtam, ’s nyitva hagyám a’ Marquise előtt az útat. Lehetetlen vala bemennem a’ szálába míg hibámat jóvá nem teendem; megállottam tehát, ’s szemeimmel kísértem végig a’ galleríen. Az Asszony két ízben tekinte-vissza, ’s mindég a’ fal mellett méne, nem a’ közepén a’ folyónak, mintha attól tartott volna hogy megint el találja zárni valaki előtt az útat. – Nem, mondám, ez rossz fordítás. – A’ Marquise méltán kívánhat követést tőlem; ’s ez a’ nyílás nekem van hagyva, és épen azért, ’s épen nem más valakinek. – szaladtam tehát ’s bocsánatot kértem tőle megzavarodásom miatt, ’s elmondtam hogy az én szándékom az volt hogy útat hagyjak neki. Azt felelé hogy ő is azt akara csinálni nekem. E’ szerént mind ketten megköszönénk egymásnak a’ kölcsönös figyelmet. – A’ lépcsőkig érénk, ’s látván hogy nincs Cicisbéo körültte, szabadságot kértem hogy vezethessem szekeréig. Leindúlánk tehát, ’s minden negyedik lépcsőn veszteg maradánk ’s a’ Concertet emlegettük ’s a’ nevetséges öszve-bonyolodást. – Valóban Asszonyom, mondám neki felemelvén szekerébe, hat külömböző ízekben vonultam félre hogy kimehess. – Én pedig hat ízben el, hogy te bejöhess. – Adná az ég hogy azt hetedik ízben tennéd! mondám, – Teljes szívből felelé, ’s üret csinált maga mellett; az élet rövid hogy hosszu complimentokat csinálgassunk. – E’ szerént késedelem nélkül beűltem, ’s a’ Marquise engem magához vitt. – ’S mi leve a’ Concertből – azt azok tudják a’ kik benne voltak.

Egyedül azt kell még mondanom, hogy az az ismeretség mellyet nekem fordításom szerze, nekem több örömet adott mint akár melly más azok közzül mellyeket Olasz-országban tenni szerencsém volt.

A’ TÖRPE.

Párizs.

Soha nem hallottam a’ megjegyzést életemben eggyetlen-eggyen kivül – ’s ki volt légyen az az eggyetlen-eggy, azt alkalmasan tudatni fogja ez a’ fejezet. – E’ szerént minthogy vagy igen kevéssé vagy teljességgel nem valék elfogva, okai lehettek csudálkozásomnak, midőn letekintvén a’ lózsiból láttam melly iszonyu sokasága vagyon a’ törpéknek Párizsban. – Valóban a’ természet itt egész játékát űzi az effélék’ termesztésében. – Játszik ő a’ földnek minden szögein, ’s nincs hely tréfájinak e’ jelenségei ne találtassanak. De Párizsban – itt, úgy látszik, amüsementjeinek végét nem tudja találni. A’ jó Istenné itt épen olly bohónak mutatja magát mint a’ melly bölcs.

Elvivén magammal a’ gondolatot az Opéra comique-ből, valakit megláttam az úczán

úczan

, mind ehhez képest mérsékeltem. Melly búsító tapasztalás! kivált a’ termetet illy rettenetesen rövidnek, az arczot rettenetesen homályosnak, setétnek, a’ szemeket eleveneknek, az orrat hosszúnak a’ fogakat fejéreknek, az állat előre-nyomultaknak lelvén! Szívem szenvedett ennyi szerencsétleneknek meglátásokon kiket eggy vagy más történet a’ magok classisaikból idegen classisokba lökött által. Minden harmadik ember eggy pygmée! – Ez olly fővel mint eggy berbencze ’s felvonult hátgerincczel, az kifelé hajlott lábszárakkal, amaz mintha a’ természet a’ növésnek hatodik hetedik esztendejében elakasztotta volna; itt pedig eggy a’ maga természetes teljes állapotjában, hasonló a’ kertek’ törpe fájikhoz, kik léteknek első csirázatja olta úgy rendeltettek hogy nagyra soha ne nevekedhessenek.

A’ medicinális Útazó azt fogná mondani hogy ez a’ pólálástól ered mellyel a’ gyermeket dajkája gyötrötte; eggy más medicinális melancholicus Útazó, hogy ezt az okozta mivel a’ gyermeket zárt és apró szobákban tartották; a’ kisgondu Útazó hadd méregesse hogy systémje ezen állítás által gyámolítassék, melly magasak Párizsban a’ házak, melly szűkek az úczák, ’s melly kevés-számu quadrátlábakból állanak azon parányi szobák a’ hatodik és hetedik emeletekben hol az alsorsúak eggyütt esznek és hálnak. Részemről nem feledem hogy az idősbb Shandy Úr, kinek minden dolgok felett különös és saját ítéletei voltak, eggy estve, midőn beszédjének thémjéűl e’ tárgyat választotta vala, azt állítá hogy a’ gyermekek, valamint az oktalan-állatok is, olly magasságiglan neveltethetnek, a’ mennyire magunk óhajtjuk hogy nőjenek, feltévén hogy a’ szerént jöttek e’ világra a’ hogyan illik. A’ Párizsi lakosoknak, ugymonda ő, az az egész szerencsétlenségek hogy olly szorosan egymásra vannak rakva hogy nincs elég helyek gyermekeket nemzeni. Akarva nem mondom, ugymondá, valamit nemzeni, mert ez a’ valami annyi mint semmi. – Igen, így folytatá beszédét, több melegséget kapván, ezt a’ valamit nemzeni rosszabb mint semmit nemzeni, – midőn a’ mi így nemzettetett, ’s húsz huszonöt esztendeig a’ leggondosbb figyelem ’s legtáplálóbb étkek által ápoltatott, annyira sem juthat-el hogy nekem térdemig érjen. Már, Shandy Úr maga is igen rövidtermetü ember lévén látni való hogy nem fejezhette-ki magát erősebben.

Mivelhogy a’ jelenvaló munkának a’ természet’ vizsgálatával semmi köze nincs, én az említett állítást a’ maga becsében és, ha úgy tetszik inkább, nem-becsében hagyom-meg, ’s beeléglem azt a’ megjegyzés’ való voltát mellyet Párizsnak minden úczáján és sikátorán bővséggel lehet tenni. Én eggykor azon úczán mentem vala le melly a’ Carousselpiacztól a’ Palais-Royalig viszen, ’s meglátván eggy gyermeket, ki rettegve akara keresztűllépni eggy csatornán, megfogtam kezét ’s általsegítettem neki. ’S mint hűltem-el midőn itt szemébe néztem! A’ gyermeknek gondolt valami eggy negyven esztendőt meghaladott emberke vala. – Semmi, mondám; valamelly jó ember visszafizeti ha kilenczvenes leendek.

Szánakodásnak és szeretetnek mozdúlatait érzem magamban nememnek e’ diminütívjai eránt kiknek sem nagyságok sem erejek előmenni e’ világon. – Fáj látnom hogy őket némelly kamaz láb alá tapodja; ’s alig űltem-le az öreg franczia-Tiszt mellett midőn ez a’ gyötrő érzés bennem eggy történet által ingereltetett mellynek lózsimból tanúja leheték.

Az Orcheszter és az első oldallózsi köztt eggy üres hely vagyon hagyva, hova azok gyülekeznek a’ kik, midőn tele vagyon a’ ház, egyebütt helyet nem találnak. Ámbár ott nincsenek székek mint a’ parterrben, a’ fizetés még is ugyan-az a’ melly az orcheszteren. – Eggy illy alacsonytermetű ide vette vala magát. – Az est hév vala, ’s őtet harmadféllábbal hosszabb teremtések vevék-körül. A’ törpécske kimondhatatlanul sokat szenvede. De semmi nem csinála neki több kínt mint az hogy eggy közel hétlábnyi német előtte állott, ’s lehetetlenné tevé hogy a’ színig láthasson. A’ kis-ember mindent próbált hogy czélját érje, kiki pislogott a’ német’ karja és dereka köztt ollykor esett nyíláson; elébb a’ jobb, azután a’ bal oldalon próbálgatott látni, de a’ német peczkesen álla a’ maga pohosságában; eggy kút’ fenekén sem láthatott volna kevesebbet. Felnyujtá tehát rövid kacsójit a’ nagy embernek szinte könyökéig, ’s panaszlani kezdé inségét. A’ német hátra-fordúl, lepillant reá, mint eggy második Goliáth a’ maga Dávidkájára, ’s – irgalom nélkül épen úgy áll tovább is a’ hogy’ addig álla.

Én épen a’ Monak’ szelenczéjébe találék nyulni tobákért. – szegény jó Pater Laurentius! melly kész fogott volna lenni a’ te lágy, a’ te másokat-szerető lelked, az a’ tűrni-teremtett lélek! könnyíteni e’ szerencsétlennek baján.

Az öreg Tiszt látta megindúlásomat ezen apostroph alatt, ’s tudakozta tőlem, mi bánt. Elmondtam neki három szóban, ’s azt vetém hozzá, hogy a’ tett embertelen.

Az igazságtalan bánás a’ kevély bosszantatok által még keserűbbé vált, ’s a’ becsűletes embert is kilöki sarkából. A’ szegény törpe magán kivül volt, ’s felhevűlésének első perczében, melly ritkán szokott egyéb tanácsot sugallani mint esztelent, azt mondatá vele a’ gorombának hogy elvágja czafliját. A’ német ismét kevélyen néze-le reá, ’s azt mondta hogy arra neki teljes szabadságot hagy, ha elérheti. Kívántam volna kiugrani a’ lózsiból hogy az elnyomottnak segédjére lehessek. A’ Tiszt ezt kevesebb munkával tevé: előhajlott űléséből, ’s intett eggy Felvigyázónak, kimutatván ujával a’ nyomorgás’ helyét. Az Őr hozzájok méne. Nem kellének magyarázatok; a’ dolog maga szóllott; a’ katona tehát a’ puska’ agyával tolá-vissza a’ németet, ’s karon fogta a’ pulyát, ’s a’ Longúriónak elébe állította. – Oh, ez szép tett vala! mondám, ’s öszve-csapám kezeimet. – Ti, Uraim, Angliában ezt el nem fognátok tűrni, mondá a’ Tiszt. – Mi Angliában eggyről eggyig kéjünk szerént űlünk, felelék.

Az Öreg Tiszt engem visszasegélt volna előbbi tónomba ha kijöttem volna belőle, ’s Voilà un bon-mot! mondá. ’S minthogy Párizsban eggy bon-mot mindég ér valamit eggy pris tobákkal kinála-meg értte.

Ez a’ történet bennünket még tovább vive a’ beszéllgetésben. – Minden nemzetnél találtatnak delicatessek és grossierték, mellyek fenn vagynak eggy ideig, ’s lassandán elmulnak, mondá az öreg Tiszt. Én sok országban forogtam ’s nem láttam eggyet is a’ sok között a’ hol nem volt olly raffinement mellyet haszontalan’ kerestem másoknál. A’ Prók és Contrák mindenütt honn vagynak. A’ jó és rossz minden nemzetnél ellensulyban ál; a’ való mesterség az hogy látni tudjunk. Ez az igazi préservatif azon idegenség ellen mellyet a’ tapasztalatlan fogdos-fel mások eránt. A’ ki országokat lát, öszvehasonlítja az embereket, ’s az ő erkölcseiket ’s szokásaikat, ’s élettudományt szed belőle. A’ visszonos türedelem tisztünkké teszi az egymás’-szeretését. Ezt mondván, meghajla felém, ’s ment.

Az öreg Tiszt e’ beszédet olly kímélettel és szívességgel tartotta hogy ő maga is igazlá tiszteletemet mellyel rendje eránt viseltetem. Érzettem hogy szeretem benne az elöregedett katonát, de féltem hogy a’ tárgy eránt tévedésben lehetek. Állításai nekem is állításaim; de én nem tudtam volna gondolataimat illy jól kifejezni.

Eggyerántt alkalmatlan mind a’ lovagra mind a’ paripára ha az utolsó mindég neki-meresztett füllel ballag ’s útjában ’s az útja mellett mindentől elbokrosodik a’ mit nem látott

látot

. Engem e nyavalya nem nagy mértékben bánt. Mind e’ mellett kénytelen vagyok vallást tenni hogy Párizsi múlatásomnak első holnapjában

halnapjában

sok szó’ hallására egész arczom elpirult mellyeket a’ második holnapban megütközés nélkül tudtam hallani.

A’ SZOBALEÁNY.

Párizs.

Az öreg franczia Tiszt’ szavai emlékembe hozák a’ mit Polóniusz mond tanácsképen a’ maga fijához az útazásokról; ez pedig Hamletet hoza emlékembe, ’s Hamlet Shakespearnek egyéb munkájit. Tehát haza felé menvén, kitértem a’ Quai de Contira hogy Shakespearnek munkájit megvegyem.

A’ Könyváros azt felelé hogy vele nem szolgálhat. – Hogyan? kérdém; hiszen a’ munka imhol is áll egész sorban. – A’ könyv, ugymond, nem enyém; Gróf B… rendelte nálam, ’s én ezt az ő számára hozatám-meg. Holnap reggel akarok menni velek Versaillba, hogy által adjam.

Úgy e? kérdém. ’S Mons. le Comte de B*** tehát ólvassa Shakespeart? – Oh, felele a’ Könyváros; a’ Gróf eggy esprit fort. Szereti az ángol munkákat; és a’ mi neki még nagyobb becsűletére vál, az ángolokat is szereti. – A’ mit Uraságod nekem itten mond, olly lekötelező, mondám, hogy minden ángolt kényszeríthet boltodban hagyni eggy két louist. A’ Könyváros meghajtá magát, ’s felelni készült, midőn eggy rendes leány – mintegy húsz esztendős és igen illendően öltözve, belépett, ’s azt a’ kérdést tevé a’ Könyvároshoz, ha megkaphatna e az Egarements du coeur et de l’ esprit-et? – Olly formán néze-ki hogy őtet szobaleánynak nézhetém valamelly módiból-áhítatos Asszonyság’ szolgálatjában. – A’ Könyváros a’ könyv után nyult. A’ leány elővona eggy zöldatlasz erszénykét, ugyan-ollyszínü pántlikába szegve, ’s hüvelykével ’s mutatójával kivoná a’ pénzt ’s a’ könyv’ árát letette. – Nem lévén tovább dolgom a’ boltban, eggyütt menék a’ leánnyal.

Szép gyermek, mondám, mi dolgod teneked a’ Szív’ Megtévedéseivel? Hiszen te alig tudhatod még hogy szíved neked is vagyon – ’s igen csak akkor fogod tapasztalni mikor a’ szerelem sugandja-meg hogy van, vagy mikor annak pásztorkád’ hűségtelensége gyötrelmeket fog okozni. – Le Dieu m’ en garde! felele a’ leány. – Oh igen mondám neki; mert ha szíved, a’ mint hiszem, jó, úgy kár volna ellopattatnia. Az neked legnagyobb kincsed, ’s arczodnak több díszt fog adni mintha gyönggyel gyémánttal volna elhintve.

Az ifju leány engedékeny figyelemmel hallgatá szavaimat, ’s erszénykéjét annak pantlikájinál fogva tartá kezében. Ez könnyűcske, mondám, megfogván alját. – A’ leány ide tartá azt. ’S nem is sok a’ mi benne van, édes gyermekem. De maradj jó, ’s az ég tele tölti. – Két három tallér vala épen ujaim köztt mellyen Shakespeart megvenni akarám, ’s a’ mint a’ leány az erszényt az én kezeimben hagyá, a’ tallérok közzül eggyet belé-eresztettem, ’s kettős kötést tévén rajta, visszaadtam neki.

Az a’ rendes kis billenés mellyet a’ leány nekem erre tett, inkább vala tiszteletes mint mély. Eggyike vala azon nyugalmas hálás sülyedéseknek mellyekben maga a’ lélek hajol. A’ test azalatt nem teszen semmit egyebet mint hogy azt a’ másikat jegyzi. – Soha nem adtam leánynak tallért nagyobb gyönyörért.

Tanácsom, kedves szép leány, nem érne eggy gombos-tűnyit ezen kis adomány nélkül. – Mikor kezedbe akad a’ tallér, emlékezni fogsz a’ vele eggyütt vett intés felől. Ne vesztegessd-el pántlikára. – Oui

Qui

, Monsieur, je le mettrai à part, mondá. Nem

mondá Nem

költöm-el; félre teszem.

Midőn hím és nő köztt rényes alku vagyon kötve, nekik minden tetteik szentelődést vettenek. E’ szerént ámbár késő is vala, homályos is, eggy útat tévén vele haza felé, eggyüttmenénk végig a’ hosszu Quai de Contin.

A’ leány, midőn elkezdénk menni, második ízben hajtotta-meg magát, ’s minekelőtte húsz lépésnyire haladánk a Könyváros’ ajtaja előtt, mintha még sem volna elég a’ mit tett vala, haltot csinált, hogy velem ismét hallasa köszönetét.

Az, mondám, eggy kis adó mellyet nem lehetett a’ rénynek nem tennem, ’s a’ világért sem akarnám hogy megcsaltam volna magamat annak személyében kinek azt a’ rény’ nevében tevém. De, kedves leány, képeden én ártatlanságot látok. Átok reá, a’ ki annak kelepczét akarna vetni!

A’ leány eggy-vagy másképen megilletve látszott lenni szavaimtól. Mély sóhajtás törte-elő magát szívéből. Úgy hittem, nem szabad tudakoznom okát, ’s e’ szerént hallgatva menénk a’ Rue de Nevers’ szögéig hol egymástól el kelle válnunk.

Ez e itt az út, kérdém, a’ Hòtel de Modène felé? Ez, felele; de ha tetszenék, oda a’ Rue Guénégaudon is el fognék mehetni, melly ide az első. Úgy a’ Rue Guénégaudon megyek, mondám, és azt két okból: először, mert az örömemre lesz, másodszor, mert tovább lehetek védelmedre. – A’ leány megismerte jóvoltomat, ’s azt mondotta hogy szeretné ha szállásom a’ Szent-Atyák’ úczájokon volna. Talán azon vagyon lakásod? kérdém. Igen is, Uram; én szobaleány vagyok Madame de Rambouilletnél. – Egek! kiáltám: az épen az az Asszonyság a’ kihez én Amiensből eggy levelet hoztam. Igen is, felele a’ leány, Madame de Rambouillet vár valamelly Idegent eggy levéllel, ’s alig győzi várni megérkezését. Tehát kértem őtet, beszéllné el hogy velem öszve-találkozott

találkozot

; tisztelje nevembe, ’s jelentse hogy holnap reggel udvarlására leszek.

Midőn ezt mondám, elérénk a’ Rue de Nevers’ szögletéhez. A’ szép szobaleány megálla hogy a’ két Kötetet zsebjébe tegye; míg bétette az elsőt, én a’ másodikat tartottam, ’s most ő tartotta felém a’ zsebet hogy én tolnám-be a’ másodikat.

Mi édes érzeni melly vékonyfonadéku köteléken vonódnak-öszve szívünk’ hajlandóságai!

Folytattuk útunkat, ’s alig tevénk három lépést hogy karom után nyult. Épen meg akarám kínálni azzal. De ő azon eszméletlen, tartaléktalan bízakodással nyult karom után melly jele volt hogy nem juta eszébe hogy most látjuk egymást először. – Részemről annyira érezém hogy ő és én rokonok lehetünk, hogy lehetetlen volt feléje nem hajlani ’s kilesegetni, nincs e képeinken valamelly vonás melly atyafiságunkat bizonyíthatná. De, mondám, avagy nem vagyunk e mindnyájan rokonok?

A’ Guénégand-úczára érvén, meg állék búcsút venni tőle. A’ leány meg köszöné jóságomat, kísérésemet. Két ízben monda nekem Adieut. Én ugyan annyiszor mondám-vissza neki, ’s búcsúnk olly bíztos, olly szíves vala, hogy ha az akárhol másutt történt volna, nem nyomtam volna e a’ legtisztább, legártatlanabb, legforróbb békecsókot

békecsokot

ajkára.

Mivel Párizsban csak férjfiak csókolják egymást, azt tettem a’ mi eggyre megyen vele.

Az ég’ védelmébe ajánlottam.

A’ PASSE-PORT.

Párizs.

Elérvén szállásomra, La-Fleur hírt ada, hogy a’ Lieutenant de Police tudakozást tett erántam. – Diable! mondám; tudom miért. ’S ideje hogy az Olvasó is tudja, mert a’ hol említeni kellett volna, általugrattatott. Nem feledségből esett az. De ha akkor említettem volna, eddig elfeledte volna Olvasó: ’s most az ideje mikor hasznát vehetem.

Én Londonból olly hebehurgyán jövék-el hogy csak akkor juta-eszembe hogy Franczia-ország háborúban vagyon Angliával, mikor már a’ postaszekeren űlék. Elértem Doverbe, ’s már látám üvegeimen által a’ Boulognei tetőket mikor a’ háboru ideája fejemen általszökött, ’s meggondoltam hogy passeport nélkül elakadok. – Ha csak eggy úcza’ széléig megyek is, fáj belé lelkem ha okosabban nem térek-vissza mint annakelőtte voltam. Az út mellyhez itt fogék, a’ legnagyobb erőlködésem volt mellyet valaha tettem ismereteimnek kitágasításokért; ’s így reá nem vehetém magamat hogy Londonba visszatérjek a’ nelkül hogy végre-hajtsam a szándékot. – Megértvén hogy Gróf*** eggy paquebotot bérleli-ki, elmentem hozzá, – ő ugyan-azon fogadóban szállott vala meg a’ mellyben én, – ’s kértem fogadna engemet is suitjébe. A’ Gróf

Grúf

félig-meddig ismert, ’s kész vala megtenni a’ mire kértem, de tudatá, hogy ő nekem Calais-n túl nem fog szolgálhatni, mert útját onnan Brüsszelnek veendi. Azonban, ugymond, ha eggyszer Calais-be elérek, azután egész Párizsig nem akadok-el; ott keressek barátokat kik segédemre lehetnek. – Az az én gondom, Gróf Úr, mondám. – E’ szerént a’ Gróf’ suit-jében általjöttem a’ tengeren, ’s eszembe sem ötlött azolta hogy itt bajok várhatnának.

De midőn hallám La-Fleurtől hogy engemet Monsieur le Lieutenant de Police tudakoztata, mingyárt tudtam mi miatt kerestet. – Azon pillantatban a’ Fogadós reám nyitá a’ szoba ajtaját, ’s azt veté a’ La-Fleur’ szavaihoz hogy leginkább passeportomat akarják látni. Reménylem, úgymonda a’ Fogadós, Monsieur nem jött útnak a’ nelkűl. Én

nelkűl Én

e? kérdém; igazán szóllva nekem nincs passeportom.

Nincs passeportja? kiáltá a’ Fogadós, ’s három lépésnyire szökött-vissza tőlem, mintha attól tartott volna hogy reá ragad rólam a’ pestis. Ellenben La-Fleur három lépésnyire közelíte felém, ’s azzal a’ mozdulattal mellyel a’ jó-ember ugrik-elő hogy a’ szerencsétlent védje. Azzal ez a’ legény bízodalmamat megnyeré. Ezen eggy vonás fenekiglen ismerteté velem characterét, ’s azolta annyira hiszek neki, azolta magamat olly bíztossággal bízom reá, mintha hét esztendő olta a’ legtökéletesbb hűséggel szolgált volna.

Milord, kiáltá a’ Fogadós! de hirtelen’ megkapá magát, ’s tónját megváltoztatá. – Ha Monsieurnek passe-portja nincs, de lesznek barátjai Párizsban kik azt szerezhetni fognak. – Én eggyet sem tudnék mondám hideg gondolatlansággal. – És így barátja sincs, mondá a’ Fogadós. Úgy bizonyos lehet Monsieur, hogy a’ Bastillbe, vagy legalább a’ Chateletbe dugják. – Éh, mondám, mindég hallottam hogy a’ Franczia-Király igen igen jószívü ember! nem félek semmitől. – Az igen is való, mondá a’ Fogadós de azért Monsieur holnap a’ Bastillben virrad-fel. – Én a’ Kegyelmed’ szobájit eggy holnapra bérleltem-ki, mondám; ’s Franczia-országnak minden királyai a’ föld’ kerekségén

keregségén

eggy nappal sem visznek-ki belőlök hamarabb.

La-Fleur azt a’ megjegyzést tette szavaimra, hogy a’ Franczia-Királynak senki nem állhat ellent.

Parbleu! monda a’ Fogadós; meg kell adni hogy ezek az ángol Urak rettenetes rendes-emberek! ’s fejcsóválva kiment.

A’ PASSE-PORT.

A’ Fogadóban.

Én csak azért vevém olly könnyen a’ dolgot, mert aggódásom által nem akarám a’ szegény La-Fleurt elrettenteni; ’s ugyan-ezért a’ vacsora felett vígabban múlaték vele mint egyébkor szoktam vala, Párizs és az Opéra Comique felél. – La-Fleur is megjelent az Operában, ’s sarkamon követe szintén a’ Könyváros’ boltjáig. De látván hogy onnan eggy fiatal szép leánnyal jövök-ki, és hogy eggyütt mentem végig vele a’ Conti-szélen, nem tartá szükségesnek hogy tovább kísérjen, ’s arra gondolá magát, hogy rövidebb útat tesz, ’s eléggé korán ére a’ Hòtelbe, ’s megérté hogy a’ Police erántam szorgalmatoskodik.

Elszedvén asztalomat, eleresztém hogy ő is vacsoráljon. Ekkor komolyabban hányám-meg bajos helyzetemet.

’S itt tudom, barátom Eugén, mosolygani fogsz, vissza-emlékezvén elválásunk’ órájára. – El kell mondanom a’ történetet.

Tudta Eugén hogy én olly kevéssé szoktam elnyommasztva lenni pénzzel mint jó gondolattal, ’s félre vont, ’s tudni akarta mennyi pénzem van. Mutattam erszényemet. Ez ennyi útra nem lészen elég, ugymond, ’s elővevé a’ magáét, hogy által tölthesse az enyémbe. Becsűletemre, Eugén; ez elég lesz, mondám. – Higyj nekem, nem lesz elég; én jobban ismerem azt a’ két országot a’ hova indulsz. – Az meglehet, Eugén, felelék visszatolván adományát; de te feleded hogy én nem leendek Párizsban harmad nap’, hogy valamelly gondolatlan szó vagy tett miatt megfognak ’s a’ Bastillbe zárnak, hol eggy két holnapig a’ Franczia-Király’ kosztján leszek ’s nem ürítem-ki erszényemet. – Megengedj, monda Eugén; e’ kút főre nem tarték számot.

A’ tréfa most valóvá akara válni.

De legyen az bolondság, könnyelműség, ész, makacsság ’s akármelly más ok: lehetetlen vala másként vennem a’ dolgot mint midőn Eugénnel elválásomkor róla szóllottam.

Bastille! – – Hát osztán? – A’ rettenetes csak a’ szóban fekszik. – Tegyük olly rettenetessé a’ millyennek akarjuk mondám magamhoz: a’ Bastille csak új szó a’ Tower helyett; a’ Tower pedig más új szó eggy ollyatén ház helyett honnan nem lehet kijőni. – A’ szegény köszvényes az illyet kétszer szenvedi esztendőt által. – Oh kilencz líverrel napjára, tintával, papirossal, ’s eggy kis portio tűréssel, az ember kénye szerént élhet négy öt hetekig a’ nelkül hogy belőle kilépjen. – Mit rettegjen a’ ki senkinek nem vétett? – Ártatlansága azonban kivilágosodik, ’s visszanyervén szabadságát okosabban jő ki mint a’ hogy be ment.

Eltelve e’ magas, e’ nagy ideákkal, magam sem tudom miért, lementem az udvarra. – Oh, azok a’ setétlelküek, mondám magamban, kik az élet’ bajait mindég fekete színekkel mázolgatják! A’ lélek ijedten űl a’ nagynak rettenetesnek képzett tárgyak előtt, de kapd-el onnan a’ mit magad vivél oda, ’s a’ lélek a’ dolgokat tulajdon alakjokban fogja látni. – Való, mondám, közelebbről akarván meghatározni az állatást; a’ Bastille nem olly baj mellyen könnyen lehet, mellyen könnyen kell elsíklani. De vedd-el bástyájit, árkait temettessd-be, ajtajiról szedessd-le a’ lakatokat, nevezzd az ottlételt házi-aresztnek mellyet nem valamelly embernek hanem valamelly betegségnek kegyetlensége tűret veled: úgy a’ fele annak a’ mi nehéz, elenyészék, a’ másik felét pedig nem lesz nehéz elviselned.

Ezen bátor és minden nyomorúságnak paczkázó soliloquiumban véletlenül eggy szó háboríta-meg, mellyet én eggy gyermek’ szavának vettem, és a’ melly azt panaszlá hogy nem mehet-ki. Végig-mentem a’ folyosón, minden ajtó mellett megállottam, ’s látni akartam honnan jő a’ panaszos szózat, de sohol nem sejték-meg senkit. – Nem vala reá gondom többé, ’s ismét lementem az udvarra.

Újobban végig-menvén a’ folyosón, a’ szó megint hallatá magát, és most két ízben. Körültekintém magamat, ’s a’ mint szemeimet felvetém, eggy seregelyt láték-meg eggy szoros kalitkában. Nem mehetek-ki! nem mehetek-ki! monda a’ seregely.

Megállottam, ’s elnézém a’ madarat. Valamikor valaki a’ bolt alatt elment, repeső szárnnyal szaladt arra-felé a’ hol az ember a’ kalitka mellett elment, ’s ismétlette fogságának panaszait. Nem mehetek-ki! monda a’ madár. – De én megteszem hogy kimehetsz, kiálték magamban, akár mi ér értte! A’ kalitka’ ajtaja befelé vala fordítva a’ falnak, ’s olly szorosan vala befonva dróttal hogy lehetetlen volt megnyitni ha a’ kalitkát széllyel nem szaggatom. Hozzá láttam mind két kezemmel.

A’ seregely azon hely felé repdesett a’ hol kiszabadúlását vevém vala munkába, ’s a’ drót’ közzé dugván fejét, olly erősen dolgozék a’ zárt ajtó ellen mellyével, hogy tartanom lehete, megöli magát míg ajtaja felnyitathatik. – Nem mehetek-ki! nem mehetek-ki! monda.

Érezéseim gyengédedben soha nem voltak meghatva, soha még történet nem gyüjtötte-öszve hamarabb sophista-eszem által megtévesztet lelkemnek elszórt tehetségeit. A’ rövid dal a’ madár’ szájában értelem nélkül volt: de olly eggyező vala a’ természet’ sugallataival hogy eggy perczben öszvedönté alaptalan okoskodásaimat a’ Bastille felől. Elfogott szívvel hágdaltam-fel a’ grádicson, ’s meghazudtolám a’ mit rajta lemenve mondottam volt.

Leplezzd-be magadat a’ hogyan tetszik, raboskodás, te mindég keserü ital maradsz; és ámbár téged mindenütt és minden századokban ezereknek meg ezereknek inni adtak is, azért te nem vagy kevésbbé keserü. – Te pedig háromszor édes és nyájas Istenné, kit nyilván vagy alattomban az egész világ imád, a’ te szilkéd édes az íznek ’s édes marad valamíg a’ természet el nem változik. Semmi szómocsok nem piszkolhatja-be a’ te hónál-fejérbb palástodat, semmi chémiai erő nem változtathatja-el liliompálczádat vas czepterré. Ha te mosolyogsz reá midőn kenyérhéját eszi, boldogabb a’ pásztor mint Szultánja kinek udvarából számkivetve vagy. – Kegyelmes ég! mondám, térdemre ömölvén a’ legfelső lépcsőn; csak egésséget adj nekem, ’s e’ kegyes Istenséget add társammá – oh, úgy hullassd tiaráidat a’ szerént mint hópilléket azoknak fejeikre kiket a’ vágyás annyira viszketegel utánok!

A’ RAB.

Párizs.

A’ seregely a’ kalitkában engem szobámig kísért. Leűltem asztalomhoz, ’s képemet felkönyöklött kezemen nyugtatám, ’s elképzeltem azoknak nyomoruságaikat a’ kik rabságot szenvednek. Jól el valék készülve, ’s ajtót kaput nyitottam képzeleteimnek.

Legelébb azon millió embertársaimat akartam eltekinteni a’ kik rabságra születtek. De látván hogy, bár melly érdeklő a’ kép mellyet felőlök csináltam, inségeiket nem hozhatom eléggé tisztán szem’ elébe, és hogy e’ szomoru grouppok’ sokasága engem csak elszór: eggyes rabot vettem-elő, úgy a’ hogyan az a’ maga tömlöczében sorvad. Rostélyajtaján lestem-ki őtet hogy képét azon bús fény mellett végyem-fel melly tömlöczét világítja.

Félig már elfonnyadva láttam képét a’ hosszas szenvedés és várás által, ’s érzettem hogy a’ megcsalt remény mint betegítheti-el a’ szívet. Közelebbről fogván szembe, sápadtnak tetszett ő, hideglelősnek. Harmincz esztendő olta nem enyhítette keblét az esti-szellő. Ezen hosszú idő olta nem látta a’ napot, holdat; fülei nem hallották rokonainak, barátjainak szózatjokat, gyermekei…

Szívem vérzeni kezde. Kénytelen valék a’ portraitnak más részét venni-elő.

A’ tömlöcz’ fenekében űlt, a’ hideg földön, valami kevés szalmán melly neki hol szék-, hol nyoszolya-szolgálatot teve. Feje mellett eggy rakás vesszőből csinált kalendárioma állott, mellyekre az itt töltött siralmas napok’ és éjek’ száma vala felróva. – Eggyikét e’ vesszőknek kezeiben tartotta, ’s eggy rozsdaette szeggel karczolta reá az inség’ új napját a’ régiek

regiek

mellé.

Homályosbbá tévén azt a’ gyenge világot melly tömlöczének setétét enyhíté, látám mint veti az ajtó felé kétségbe-esés

kéttségbe-esés

által ellankasztott szemét, de megint lesülyeszté azt, rázta fejét, ’s folytatta keserves munkáját. Hallám csörgeni lánczát midőn az új rovást a’ többihez tévén, űlő-helyéből megfordult. Mély sóhajtás repűle-ki mellyéből. Sűrü könyektől áztanak orczáim. Nem bírtam-el a’ képet mellyet phantasiem rajzola a’ rabság felől. Felszöktem székemről, ’s La-Fleurt kiáltottam, hogy reggeli kilenczkorra rendeljen kocsit.

Egyenesen mégyek Herczeg Choiscul Úrhoz, mondám.

La-Fleur ágyba akara vinni. Ismertem érzékeny voltát, ’s nem akartam hogy orczáimon a’ könycseppeket megsejtse. Magam vetkezem-le, mondám neki; ’s ő is lenyughat.

A’ SEREGELY.

Út Versailles Felé.

A’ rendelt órakor beűltem a’ szekérbe. – La-Fleur hátul veve helyt a’ bakon. Meghagytam

Meg hagytam-

a’ Kocsisnak, menjen ügetve.

Minthogy mai útamban semmit nem leltem, vagy inkább semmi ollyat nem a’ mit útjaim alatt szoktam keresni: itt nem tölthetem-be jobban az üret mint azon madár’ történetével mellyről az előbbi Részben vala szó.

Milord L*** eggykor Doverben várta a’ kedvező szeleket hogy általkelhessen a’ csatornán. Lovásza fel ’s alá járt a’ tengerszélén, ’s a’ seregelyt, melly ekkor még nem igen tuda repülni, megfogta. Kebelében ada helyt neki, étette, felnevelte, magával hozta Párizsig.

Itt az volt első gondja hogy kalitkát szerezzen neki, ’s huszonnégy sout ada-ki értte. Sok dolga itt nem volt, ’s azon öt holnap alatt mellyet az Urával Párizsban tölte, négy szóra tanította-meg madarát. – I can’t get out! ez a’ négy ángol szó vala a’ madárnak minden tudománya.

Midőn az Ura innen Olasz-ország felé indult, a’ lovász a’ madarat a’ Fogadósnak adta kalitkástul. De minthogy a’ madár a’ szabadságért Párizsban idegen nyelven könyörgött, a’ könyörgésnek ott szint olly kevés becse vala mint a’ könyörgőnek. La-Fleur a’ madarat eggy palaczk jó borért adta-el kalitkástul.

Olasz-országból haza térvén, elhoztam a’ madarat azon tartományba mellynek nyelvén az eltanulta volt a’ négy szót. Elbeszéllém történetét Lord A. előtt, ’s Lord A. kért, adnám neki a’ madarat. Kevés hetek mulva Lord A. azt Lord B.nek adta, Lord B. ismét Lord C.nek, ’s Lord C.’ komornyikja Lord D.nek, Lord D. Lord E.nek, ’s így tovább, végig a’ fél-Abéczén. A’ Pairek’ Táblájától a’ madár az Alsó-Házba méne-által ’s ugyan-ennyi Urak’ birtokába jutott. De ezek mind be, az én madaram pedig ki szerrettek volna menni. Londonban csak olly kevés becse vala a’ madárnak mint Párizsban volt.

Lehetetlen hogy sok Olvasóim épen ne hallották volna hírét. És ha közzűlök valaki látta, kérem, emlékezzék-meg, hogy a’ madár enyém volt.

A’ madárról nincs egyéb mondani-valóm mint hogy azon napság olta a’ maiig ezt a’ szerencsétlen madarat czímerem sisakján viselem.

’S bár próbálja valamelly Heraldicus, ’s monda hogy a’ czímert csak Nemesek viselik, ’s a’ czímert az ember nyeri, ’s nem maga adja magának!

A’ KÉRELEM.

Versailles.

Nem szeretném hogy ellenjeim lássák mint van elmém magával, mikor valakinek védelméért esedezem. ’S ezen okból valahol tehetem, inkább csak magam protegálom magamat. De ez a’ kijövetel Monsieur le Duc de Choiseulhöz nem akart hanem kénytelenségből teendő esedezés vala. – Ha akart lépés volt volna, úgy hiszem, a’ szerént fogtam volna megtenni mint mások szokták.

Cselédi lelkem hány

hánny

formulájit csinálta ezen az úton a’ tartandó kérelemnek. – Mindenike miatt megérdemlettem volna a’ Bastillt.

Megpillantván Versaillt

Versailt

, szókat, phrázokat kezdettem szövögetni egymásba, ’s neki-készűltem melly mozdúlatokat fogok tenni, melly hangon fogok szóllani hogy magamat a’ Herczeg Úr’ kegyelmeibe be sikolhassam. – Ez jó! reá akadtam! mondám. Megvan? kérdém; épen úgy van-meg mint ha eggy elmétlen Szabó olly köntöst adna reád mellyhez nem veve mértéket. – Balgatagságok! mondám ismét, először nézzd-el a’ Monsieur le Duc’ arczát, lessd-ki melly character van belé metszve, figyelmezz melly állást adand magának ha majd elkezded, melly fordúlásokat teend kezével; osztán hangját – az az első hangzat melly ajakiról füleidhez fog eljutni, látathatja veled… ’S mind ezekből egyetemben megérted, ’s azon álló-helyedben componálsz eggy dictiót, ’s az bizonyosan tetszésére lészen Ő Herczegségének. – Az ingredientiák tulajdon magáéji lesznek, ’s fogadom, szerencsésen le fognak csúszni.

Jó! mondám; bár általestem volna már rajta! – – Gyáva teremtés! ’s már megint? Mintha ember meg’ ember az egész földön egyenlő nem volna! – ’S ha így a’ csatában: miért nem így szemtől-szembe a’ cabinetbe is? – ’S hidd nekem, Yorick, a’ hol ez másként van, ott az ember hűségtelen önn-magához, ’s maga hagyja-el saját segédseregeit tízszer addig míg eggyszer a’ természet.

Állj csak úgy elébe a’ Monsieur le Düknek hogy képeden legyen festve a’ Bastille, fogadom, stráza kísér-vissza Párizsba.

Nincs külömben! mondám. – Tehát, az eget hívom bizonyságul! a’ legvídámabb, legszabadabb képpel lépek-be hozzá.

Már most ismét nincs igazad! felelék magamnak. A’ valóan nyugalmas lélek nem szökik az eggyik szélről a’ másikba; mindég középponton marad. – Most van jól! most van jól! mondám azalatt míg kocsisom a’ kapun behajtott; látom, jól végzem-el. – ’S a’ mint a’ grádicsnál megállánk, úgy tulajdon Collegiumomból annyira menék, hogy sem olly rettegve nem másztam-fel a’ grádicson mint az Igazság’ martalékjai szoktak a’ lajtorján, elveszteni az életet, sem olly szökdelésekkel nem repdestem, mint midőn hozzád sietek-fel, Elíza, azt ott venni. A’ mint beléptem a’ Palota’ ajtaján, eggy valaki jöve felém, ki talán Udvari-Mester volt, de többnek látszott mint eggyike azon Al-Titoknokoknak, a’ kik nekem jelenték hogy a’ Herczeg dologban vagyon. – Én egészen járatlan vagyok azon formalitások körül, mondám, mellyekkel audientiára juthatni; idegen vagyok, és a’ mi mostani környülményekben talán még rosszabb, én ángol vagyok. Azt felelé, hogy maga az nem teszi nehezebbé a’ dolgot. Meghajtást tettem neki a’ szóért. Uram, mondám, a’ mit a’ Herczegnek elébe készűlök terjeszteni, az felette siető dolog, és felette fontos.

A’ Titoknok eggyfelé is másfelé is tekingete, mintha keresett volna valakit a’ ki a’ dologról jelentést tegyen a’ Herczegnél. – De sajnálnám, Uram, ezt vetém azonnal utolsó szavaimhoz, ha a’ mit mondék félre-értethetnék. Az a’ Herczegre nézve épen nem fontos, az csak reám nézve nagyon az. C’ est une autre affaire! monda az ember, visszatérvén álmélkodásából. – A’ dolog épen nem más eggy annyira tisztelt Úrnak, mondám. De, kérem alázattal, minteggy mennyi idő kívántatik arra hogy eggy Idegen előbocsátatást nyerhet? Az ma nem lehet elébb két óránál felele, ’s megtekinté óráját. Az udvaron-álló hintók’

híntók’

sokasága igazlani látszott a’ mit épen hallék. Mit tegyek illy hosszú idő alatt? Eggy Audentiás-szobában két óráig fel ’s alá járni a’ nélkül hogy eggy lelkem legyen kivel szóllhassak, ez nem vala sokkal jobb mint a’ Bastillban űlni. Lementem a’ grádicson, ’s meghagyám a’ kocsisnak, vinne a’ Cordon-bleu fogadóba.

A’ sors velem rendesen múlatja magát – ritkán jutok oda a’ hova akarok.

A’ PÁSTÉTOMSÜTŐ.

Versailles.

Még nem mentem vala el félig az úczán, ’s már eggy más gondolat ére. Versaillban lévén, mondám magamban, jó volna körültekinteni a’ várost. Felrántám

Felrántam

tehát a’ sineget, ’s szóllék a’ kocsisnak, hogy vinne-végig némelly nevezetes úczán. Azon, mondám, hamar általesünk, mert a’ város nem nagy. Nem nagy? kérdé a’ kocsis nehezteléssel; pardonnez-moi, Monsieur; sőt igen nagy, és azon felül igen szép. A’ legelső Uraságok itt mind fényes hòteleket tartanak. – Ez a’ felelet eggyszerre emlékembe hozá Gróf B***t ki felől a’ Könyváros tegnap olly sok jót monda. Ne menjek

Nemenjek

e el ahhoz a’ ki becsűli az ángol könyveket ’s az ángolokat? Elbeszéllem elakadásomat neki. – Tehát szándékomat második ízben változtatám-meg. Valóbban ez harmadik ízben volt; mert először Madame de Rambouilléthez akartam vala menni; a’ Szent-Atyák’ úczájában; szobaleánya által be valék jelentve, hogy ma udvarlani fogok. – De engem mindég a’ környülmények igazgatnak hiszen én eléggé akarnám őket igazgatni, de az nem megy – Megpillantván itt az úcza’ másik oldalán eggy embert kinek nyakán eggy kosár függött mintha valamit árulgatna, kiáltottam La-Fleurnak, szólljon vele, ’s tudakolja, hol lakik Monsieur le Comte de B***?

La-Fleur sápadott képpel tére-vissza ’s megsugá hogy az eggy Chevalier de Saint-Louis, és hogy kisded pástétompogácsákat árúlgat. – Mese, mondám; mit petyeg hasztalanságot? A’ dolgon, Monsieur, magam sem győzök álmélkodni, de az nincs külömben; e’ szemekkel láttam veres pántlikán függeni gomblyukaiból az aranyszélű

aranyszélő

keresztet. Bele tekintettem a’ kosárba, ’s láttam a’ pogácsákat. Lehetetlen hogy szemeim megcsaltak legyen.

Az illy visszás történet az ember életben jobb érzeményeket támaszt mint az újságlesés. Reá-meresztém szememet, ’s láttam keresztjét ’s kosarát, minél tovább néztem, annál inkább nyomódott az szívembe, agyamba. Kiszállék a’ hintóból ’s neki-mentem.

Mellyén eggy tiszta kötény függött ’s leért szintén térdeiig; felül lattza volt ’s az elfedte fél mellyét, ’s e’ felett függött a’ kereszt, de úgy hogy az a’ szegés alá esett. Kosárkáján eggy tiszta serviette vala elterítve; a’ másik a’ kosár’ fenekén volt, ’s ebben állottak a’ kis pástétomok; ’s minden olly csínt mutata, olly tisztaságot, hogy a’ Vevőnek szint úgy csinálhatott kedvet a’ vásárlásra nyalánkságból mint szánakozásból.

Nem kínált-meg senkit portékájával. Csendesen állott eggy Palota’ szögében, ’s egyedül annak adogatta a’ kinek önn-magától jöve kedve venni.

Az ötven felé látszott közelítgetni. Tekintete nyugalmat ’s csaknem komolyságot

komolyságott

mutatott. Ezen nem csudálkoztam. Inkább kosarához vonultam mint magához, ’s felfogván ujaimmal eggyet a’ pogácsák közzül, érdeklett tekintettel ’s hanggal kérem, magyarázná-meg a’ tüneményt.

Elmondá azt kevés szóval. Jobb esztendejit katonaságban töltötte, megemésztette ott kevés vagyonát, companiát ’s keresztet nyert, de az utolsó békeség’ megkötése után, Regementje némelly más egyebekkel eleresztetvén, szolgálat, fizetés és pensio nélkül maradt, jószág, pénz, barát és minden nélkül látá magát ez eggyen kivül – ’s ekkor keresztjére mutatva.

A’ szegény Chevalier megnyerte szánásomat, ’s az a’ mit tőle értettem, ezen felül becsűlésemet nyerte-meg neki.

A’ Király, ekként folytatta szavait, kegyes és jóltenni-szerető Úr; de kegye nem mindennek adhat segélyt és jutalmat. Nekem az a’ bajom hogy a’ vak sors ezeknek számokba vetett. Feleségem, kit én szeretek és a’ ki viszont szeret engem, haszonra fordítja azon kisded ügyességét mellyel bír, ’s én úgy hiszem, nem vál gyalázatomra, ha süteményét árulgatván, őtet és magamat a’ szükség’ inségei ellen védelmezem, míg a’ Gondviselés jobb útat mutatand, és szebbet, a’ bajtól megmenekedni.

Keményszívűség volna az érzékeny Olvasót annak előadásától megfosztanom, a’ mi a’ szegény Chevalier de Saint Louist nyolcz vagy kilencz holnappal azután érte.

Többére a’ Királyi-lak’kapuja körül szokott vala állani. Keresztje sok ott-elmenőket figyelemre vont. Ezeknek a’ maga történetét azon szerénységgel mondotta-el mellyel nekem beszéllette most, ’s így a’ dolog a’ Király’ füleiig hatott-el. Kivilágosodván hogy úgy szolgált mint derék katona, a’ Király neki ezerötszáz esztendei fizetést rendele, ’s véget vete szenvedéseinek.

Minthogy én ezt azért beszéllem általa Olvasóimnak szerezzek örömet, kérem őket, most már tulajdon kedvemért engedjenek beszéllenem eggy mást, melly itt helyénkivül áll. A’ két eset kölcsönösen ad világosságot egymásnak, ’s kár volna őket elválasztani.

A’ KARD.

Rennes.

Egész országokba is reá-jővén a’ sor hogy az eggykori fény és ragyogás után nyomoruságba sülyednek, nincs szükségem elbeszéllni, mik okozták hogy az E** Urak’ háza Bretagneban szemlátomást elmerűle. Marquis

Marqnis

d’E** nagy erőlködéssel vítt az őtet-üldöző Szerencsének verdesései ellen; szerette volna még a’ világgal házának eggykori ragyogását látatni; de öseinek eggykori pazarlásaik megfosztották ennek minden eszközeitől. Maradott vala még annyija hogy éltét kényben ’s homályban töltse; de két fijai voltak; ’s ezek is fényt kívántak. Úgy hitte, nem méltatlanok reá. Karddal teve próbát; de az neki nem tuda útat nyitni. A’ hágdallás pénzt kívánt, ’s a’ takarékosság azt nem adhata eleget. Az eggy Kereskedés vala hátra melly azt ígért.

Franczia-országnak minden tartományában ez a’ mód annyi vala mint azon fának mellyet virágában látni óhajtott, minden gyökereit elvagdalni. Szerencséjére Bretagneban a’ kereskedés nem tartatott rangjával öszve-férhetetlennek. A’ Marquis reá-szánta magát. – A’ Herczegség’ Karjai és Rendjei öszvegyülekezve valának Rennes-ben, ’s a’ Marquis a’ maga két fijaival felméne a’ Gyűlés’ elébe. Védjére kiáltván eggy régi törvény’ segédét, melly, ha ritkán vonattatik is elő, azért el nem altatott, leoldá kardját. – Imhol teszem-le kardomat, mondá a’ Gyűlésnek; vegyétek gondviseléstek alá míg jobb idők jőnek reánk, oldalainkra kötvén ismét, becsűlettel fogjuk viselhetni.

A’ Président általvevé a’ kardot. – A’ Marquis nehány perczig veszteg álla, míg a’ kard az Archívbe vitetett, ’s elhagyta a’ gyűlést.

Más nap’ háznépestűl hajóra űlt, ’s Martinique-be evezett. Mintegy húsz esztendei szorgalma ’s eggy két véletlenül reá-szállott örökség azon karba tevék hogy visszatérhete honjába, ’s reclamálta kardját.

Szerencsémet lelem abban hogy épen akkor leheték Rennes-ben, midőn ez a’ pompás tétemény történt. Pompásnak nevezem azt, mert nekem az volt.

A’ Marquis megjelene a’ Gyűlés előtt. Karon fogva hozá tiszteletre-méltó hitvesét; idősbb fija húgát vezeté, az ifjabb pedig anyjának jobbja mellett. Kétszer nyomta-be szemeit zsebkendőjével.

Mély csend uralkodék a’ Gyűlésben. A’ Marquis ifjabb fijának ’s leányának gondjaikra bízta hitvesét, ’s közelítvén a’ Présidenthoz, kardját visszakívánta. Azt előhozák, ’s általadák neki. A’ Marquis azonnal kivoná hüvelyéből csaknem egészen. A’ kard neki annyi volt mint barátjának, kit régen megholtnak vélt ragyogó képe. Figyelemmel nézte-végig, mintha bizonyossá akarta volna tenni magát hogy épen az. A’ hegye körül eggy rozsdafoltot sejte-meg. Közelebb vitte szeméhez, ’s úgy tetszett, eggy csep esik a’ rozsdás helyre. – Hogy nem csaltam-meg magamat, mutatja a’ következő.

Találok én módot, kivenni azt belőle! mondá. Ezzel oldalára köté, köszönetet teve gondja’-viseléséért, ’s kiméne a’ Gyűlésből. Háza’ népe követte.

Oh, mint irígylém érzéseit!

A’ PASSE-PORT.

Versailles.

Eggyszerre béeresztetém Gróf B*** Úrnál. – Shakespear asztalán állott, ’s a’ Gróf forgatta benne a’ leveleket. Én a’ könyvbe pillongtam mint eggy jeléül hogy ismerem azt. – Felvezető nélkül jövök, mondám, mert tudtam hogy Gróf Úrnak szobájában találni fogok eggy valakit a’ ki velem e’ segédet közleni fogja. Az az én földim Shakespear, mondám a’ könyvre mutatván ujammal; – ayez la bonté, mon cher ami, ezt vetém szavaimhoz, Shakespearnek lelkéhez intézvén a’ kérést – de me faire cet honneur-là! –

A’ Gróf mosolygott a’ felvezettetésnek ezen különös nemén. Látta hogy képem halvány és beteges, ’s kért, fognék helyet. Engedtem, ’s meg akarván menteni őtet a’ találgatás’ fáradságától mi okból jelentem légyen-meg nála, tekervények nélkül elmondám neki a’ mit a’ Könyves-boltban hallék, és hogy azon kis bajban mellybe gondatlanságom vete, ez bátoríta-fel hozzá folyamodnom. – ’S melly baj az? kérdé a’ Gróf; hadd tudjam. – Elmondottam neki a’ szerént a’ mint már az Olvasónak beszéllém.

Fogadósom, Monsieur le Comte, mondám-végig-érvén a’ beszéden, azzal ijeszt hogy a’ Bastillbe fognak dugni. De én nem rettegek semmit; a’ világ’ legmíveltebb, legemberibb népe között vagyok, ’s lelkem vétlennek kiált. Nem jöttem kikémelni az ország’ meztelen

mesztelen

voltát, ’s meg nem álmodám hogy e’ gyanúba vétethetem. A’ francziák’ nagyszivüségekkel, Monsieur le Comte, nem fér-öszve, bántani a’ védtelent.

A’ Gróf’ arczát elevenebb szín lepte-el midőn tőlem e’ szókat hallá. – Ne craignez rien, mondá. – Én? én, Gróf Úr, nem félek. – Osztán mondám enyelgő hanggal; hiszen Londontól fogva Párizsig szüntelen’ nevettem; ’s nem gondolom hogy Monsieur le Duc de Choiseul olly ellenje legyen a’ vígságnak hogy magától sírva hagyjon elfordulni.

Az a’ miért, Gróf Úr, az Úrnál esedezem, mondám mélyen meghajolván előtte, az, hogy méltóztassék véghezvinni hogy azt ne tegye.

A’ Gróf kimondhatatlan jósággal hallgatta szavaimat; külömben felényit sem beszélltem volna; ’s eggyszer ezt monda: Cela est bien dit. – És így én is jóvá hagyám, ’s elő sem hozám többé.

A’ Gróf más más textet kezde – könyvek, újság, emberek – ’s végre az asszonyok. – Isten áldja-meg őket a’ mennyin vagynak – az asszonyokat! mondám. Nincs ember a’ ki őket inkább szeresse, mint én. Minden gyengéjek után mellyeket valaha láttam, minden ellenek-írt satyrek után mellyeket olvastam, én őket még is csak szeretem. ’S azt állítom hogy a’ melly ember őket egyetemben nem tudja szeretni, eggyet sem alkalmas úgy szeretni közzűlök a’ hogy’ illik.

Hé bien, Monsieur l’ Anglais, monda nevetve a’ Gróf; az Úr nem azért jöve a’ mint mondá, hogy országunk’ meztelenségeit kikémelje, ’s hiszem a’ mit monda: de az asszonyainkét sem fogja, gondolom? De engedjen eggyet gondolnom, – ha ők par hazard így jönnének elébe az Úrnak – Uram, a’ prospekt nem volna a’ legkecsesbb.

Bennem eggy nem tudom mi van, a’ mi a’ legrejtettebb kétértelműséget sem türheti. A’ legdévajbb fecsegéseknek közepette gyakorta igyekeztem ezt meggyőzni, ’s kibeszéllhetetlen erőlködések után mertem eggy rakás asszonyok köztt ollykor mondani valamit a’ mit soha nem merhettem volna mondani eggynek, ha az engemet a’ boldogság’ tetőjére jutathatott volna is.

Bocsánatot, Monsieur le Comte! mondám. Ha e’ virágzó ország szemem’ elébe meztelen földet terjesztene, felemelném őket és sírnék. A’ mi az asszonyok’ meztelenségét illeti, így folytatám szavaimat, ’s elborított a’ pirosság – én olly szoros követője vagyok az Evangyéliomnak hogy be fognám fedni köpenyemmel, ha tudhatnám mint tegyem azt. Az én óhajtásom az volna hogy szíveiknek meztelenségét láthassam, túl a’ szokások’, erkölcsök’, éghajlat’ és religio’ béleplezésein, hogy ha mit jót lelek bennek, a’ szerént példányozhassam a’ magamét.

Ez az óhajtás hoza engem Párizsba; ez cselekedte, így folytatám beszédemet, hogy még eddig a’ Palais Royalt és a’ Palais Luxembourg-t, ’s a’ Louvre’ facádját nem néztem, ’s a’ festések’, szobrok’ és templomok’ catalógjainak számaikat eggy újjal szaporítani nem szándékozom. Én minden szépet úgy tekintek mint templomot, mellybe inkább szeretek belépni hogy az abban található Origínálokat ’s könnyed esquisseket lássam, sokkal inkább mint Raphaelnek csudált Elváltozását.

Ennek szomja – mondám, tovább folytatván szavaimat – olly elolthatatlan bennem mint az az a’ melly a’ Ritkaságok’-gyűjtőjét gyúlasztgatja, ’s ez kényszeríte engem ide jőni ’s ez viszen innen Italiába. Csendes útja a’ szívnek természet és azon érezések után mellyek a’ természetből erednek ’s bennünket egymást szeretni buzdítanak – ’s az egész világot szeretni – ’s inkább szeretni mint szoktuk.

A’ Gróf nekem erre igen sok nyájassággal felele, ’s úgy vallá hogy sokkal tartozik öszveismérkedtetésünkért Shakespearnak. – De à propos, ugymond; Shakespear

Shakeszpear

tele van nagy dolgokkal; elfelede eggy parányi kicsinységet – megnevezni az Urat. ’S ez az Urat azon kénytelenségbe teszi hogy azt maga tegye.

A’ PASSE-PORT.

Versailles.

Engem a’ világon semmi sem akaszt-el inkább mint midőn azon kell törnöm magamat hogy miképen mondjam-ki valakinek, ki vagyok. – Mert nehezen találhatni embert kit jobban nem tudnék leírni mint magamat, ’s már sok ízben óhajtottam, hogy bár csak eggy szóval tehetném azt, ’s – vége. Ez vala azon eggy alkalom egész életemben a’ midőn ezt jó móddal tehettem. Shakespear előttem állott a’ Gróf B***’ asztalán. Emlékeztem hogy én a’ könyvben állok. Elővevém tehát azt a’ Kötetet hol Hamlet találtatik, ’s felhányván a’ Sírásók’

Sírások’

scénjét az ötödik Aktban, ujomat a’ Yorick’ neve alá vetettem, ’s a’ könyvet a’ Gróf felé fordítottam. Me voici! mondám.

Nem sokat tartozik a’ dologra, ha személyem’ valósága tolta e ki a’ Gróf’ emlékéből a’ szegény Yorick’ koponyáját, vagy miként történhetett hogy ő itt, hat vagy hét századot általszökvén, illy rendesen megtévedhete. A’ franczia könnyebben concipiál mint combinál. – Nem csudálkozom semmin, ’s leginkább nem épen ezen. – Eggy pár Kötet Predikatziókat írtam; jót, rosszat, a’ szerént a’ mint tőlem tölt; ’s eggyike az én nemzetembeli Püspökeinknek, mind kegyességét mind atyaiságát szívesen tisztelem, azt mondotta hogy ő nem olvashatja az ollyan Predikatziókat mellyeket a’ Dán Király’ Udvari-bolondja csinált. – Igen jó, Milord; de Yorickok ketten vagyunk. Az az Yorick a’ ki felől Uraságod szóll, nyolczszáz esztendő előtt megholt és el is temettetett; az a’ másik Yorick soha nem vona fényt semmi Udvarnál magára, ’s ez a’ másik én vagyok. – A’ Püspök lógatta fejét. – Úr Isten! mondám neki; Uraságod így Nagy Sándort a’ katlancsináló Sándorral is öszve-tévesztheti. – Mind eggy, mondá a’ Püspök.

Ha Nagy Sándor, a’ Macedo Király, Uraságodat fenntebb székbe tehetné-által, tudom, nem mondaná ezt.

Gróf B*** ugyan-ezen megtévedésbe esett. És az Úr Yorick? kiáltá a’ Gróf. – Igen is, az vagyok. – „Az Úr?” – Én igen, kinek szerencsém vagyon Gróf Úrral beszélleni. – Mon Dieu! monda, ’s megölelt. Vous ètes Yorick?

Zsebjébe tolá Shakespeart, ’s egyedül hagya szobájában.

A’ PASSE-PORT.

Versailles.

Meg nem foghatám, miért tűnt-el Gróf B*** illy váratlanul, sem hogy Shakespeart miért tolá zsebjébe. De a’ melly titkok önn-magokat fedezik-fel idő’ multával, azok nem érdemlik a’ tépelődést. Jobb vala azalatt Shakespeart olvasni. Sok lárma semmiért – ezt a’ darabot kerestem-fel, ’s olvastam. Karszékemben űlvén eggyszerre Messzínába vettetém, ’s annyi dolgom vala Don Pedróval, Benedettóval és Beatrícsével, hogy eszembe sem juta Versaill, Gróf B*** és a’ Passe-port.

Szerencsés hajlékonysága az emberi léleknek melly magát eggyszerre eresztheti az olly áltatásoknak mellyek szívéből elűzhetik a’ várás’ és únalom’ pillantatait! Régen, igen régen nem volnék én többé, ha életemnek eggy nagy részét e’ tündértájon által nem andalogtam volna!

Ha az eggyik vagy másik út göröngyös az én lábaimnak, vagy meredekebb mint hogy megmászhassam, eltérek róla azon bársony sík ösvényre mellyet a’ phantasíe rózsabimbókkal hinte-bé. Eggy két kerengést teszek azon, ’s enyhítve ’s erősödve térek-vissza. Midőn a’ viszontagságok reám rohannak, ’s nem lelek helyt e’ földön hol ótalmat találhatnék, elhagyom ezt ’s más útat választok. ’S sokkal tisztább ideám lévén az Elysiumi-mezők mint az ég felől, oda tolongok, mint a’ pius Aeneas – Látom őtet mint lép ellenébe az elhagyott Dído’ bánatos árnyának – mint akart vele szóba eredni. Látom a’ megbántott Királynét, mint rázza fejét szomoruságában, ’s mint kerűli szenvedéseinek ’s gyalázatjának okát. Saját kínjaimnak érezése elvesz az övében, ’s öszvekeverednek azon fájdalmokkal mellyek még iskolai éveimben könnyekre fakasztgattanak.

Bizony, bizony az nem annyi mint hiu árny alatt sétálni ’s siker nélkül fáradozni annak megkapásában. Sőt az vagyon inkább siker és haszon nélkül midőn magunkat a’ bajjal-vívásban egyedül az Észre bízzuk. Valósággal mondhatom-el magam felől hogy soha nem voltam alkalmas szívemben valamelly rossz érzést egészen megvívni, mint ha olly hamar a’ hogy’ lehetett, valamelly jó és szelíd érzést szóllítottam-elő segédűl, ’s a’ vétkes érzést ez által igyekeztem agyon verni, megfojtani.

Midőn a’ harmadik Akt’ végét olvasgatám, belépett Gróf B***, ’s hozta a’ Passe-portot, – Monsieur le Duc de Choiseul olly jó Próféta, mondá, mint a’ melly jó Minister; a’ ki nevet, azt mondja, nem lehet veszedelmes. Ha a’ passe-port másnak kívántatott volna mint az Ángol Király’ Udvari-Múlattatójának, még két óráig is el kellett volna utána várakoznunk. – Bocsánatot, Monsieur le Comte, mondám; én nem vagyok Udvari-Múlattató. – De az Úr Yorick? – Igen. – ’S az Úr szeret tréfálni? Feleltem, hogy tréfálni ugyan szeretek; de engem azért senki nem fizet – az nekem saját költségeimen esik.

A’ mi Udvarunknál most nincsen Udvari-bolond, Monsieur le Comte, mondám. Az utolsó ott Második Károlynak féketlen uralkodása alatt volt. Azolta erkölcseink annyira megtisztultak, a’ mi Nagyjaink annyira nem kívánnak semmit egyebet mint a’ Haza’ boldogságát ’s becsűletét, asszonyaink eggyről eggyig olly szűzéletüek, olly jók, olly állhatatosok, hogy most ott az Udvari-bolond nem találna mit nevettetni. –

Oh! pour cela, monda a’ Gróf; voilà du persifflage.

A’ PASSE-PORT.

Versailles.

A’ passe-port az országnak Gouverneurjeihez, Lieutenant-Commandantjaihoz, Officier-géneraux-jihoz, Bírájihoz és Igazság’-kiszolgáltatójihoz vala intézve hogy ők Monsieur Yorick Udvari-Múlattatót, bagazsiástúl menve és visszajőve szabadon eresszék. Megvallom, a’ passe-port’ megkapásán támadott öröm azon épen nem kedves figűr által mellyet a’ levélben játszok, nem kevéssé vala elhomályositva. De ez árnyékvilágon semmi sincs keverék nelkül, ’s némellyike legkomolyabb Bölcseinknek annyira ment, hogy azt állítja hogy a’ legfőbb gyönyör is kínos felsóhajtással szokott eggyüttjárni.

De ennek semmi szövetsége az én Útazásaimmal.

A’ CHARACTER.

Versailles.

’S úgy, mondá a’ Gróf, kezembe adván a’ passe-portot, – az Úr millyeneknek leli a’ francziákat?

Képzelheti az Olvasó hogy minekutána jóvoltának illy jelét vevém, nekem épen nem eshetett nehezen a’ kérdésre olly feleletet adnom a’ millyet a’ Gróf tőlem várhata.

Mais passe pour cela, mondá a’ Gróf; szólljunk tartalék nélkül; – leli e az Úr a’ nemzetben azt az ürbanitét mellyről elhíresedett? – Valamit láttam, felelék, megerősít e’ véleményben. – Oh, oui, mondá a’ Gróf; les francais sont polis. – Az excesszig! felelék.

A’ Gróf felkapta a’ szót, ’s azt állítá hogy alatta többet értek mint mondani akarok. Védettem magamat a’ hogy’ lehete. – szólljak bátran, úgy kíváná.

Én azt hiszem, mondám, hogy az embernek szint úgy meg vagyon, a’ maga kiszabott magassága ’s alantsága mint a’ mit a’ muzsikai szerekben látunk; ott is és itt is hibázik még eggy hang hogy a’ maga nyolczadát kiüsse; ’s ez a’ fogyatkozás rendetlenségbe hozza a’ harmoníe’ systémjét. Gróf B*** nem értett a’ muzsikához

muzsikahoz

, ’s kért, magyaráznám-ki magamat más módon. – A’ pallérozott nemzet, mondám tehát, Monsieur le Comte, az egész világot a’ maga adófizetőjévé, teszi, ’s a’ városiság’ tónja azon kecsekkel bír mellyekkel a’ szép-nem – arról lehetetlen rosszat mondani. És még is a’ tökéletnek eggy bizonyos határlineája vagyon mellyig az ember kiterjeszkedhetik, túlhatván ezen, csak öszvetéveszti a’ tökéletet a’ helyett hogy újat kapna. – Nem vagyok bátor mondani hogy ez mennyiben illik azon pontban melly felől közttünk a’ beszéd foly, a’ francziákra. De ha az angolok valaha a’ politűrnek azon lépcsőjére találnának eljutni melly most a’ francziákat külömbözteti-meg, és ha azzal eggyütt el nem vesztenék a’ szív’ politesszét, melly az embereket inkább indítja emberi mint csak lekötelező kellemes tettek’ tevésére; ők legalább azon nekik-tulajdon és magában igen külömböző charactert, melly őket nem csak eggyikét a’ másikától, hanem egyetemben a’ világnak minden egyéb lakosaitól külömbözteti, elvesztenék.

Benyultam zsebembe, ’s kivontam nehány ezüst pénzt mellyek még Wilhelm Királynak idejében voltak verve. Olly simák voltak mint az üveg, ’s alkalmasak voltak megmagyarázni a’ mit mondottam.

Lássa Gróf Úr, mondám, ’s felkelvén székemről, letettem az asztalon; hetven esztendők olta forogván kezeken, ezek olly simák, olly hasonlók lőnek egymáshoz, hogy eggyikét a’ másikától megkülömböztetni alig lehet.

Az ángolok, mint a’ forgásba nem ment pénzek mellyek csak hisztoriai dátumok miatt verettettek ’s cabinetekben tartatnak megtartották azt a’ darabosságot mellyel kijöttek a’ természet’ kezéből. Ezeket tapintani nem olly kedves mint az elkopottakat: ellenben rajtok a’ kép és a’ körülírás olly látható hogy első pillantattal kiismerhetni micsodák. Azonban a’ francziák, Gróf Úr, ezt vetém szavaimhoz, enyhítésekül azoknak a’ miket

mikét

mondottam vala, annyi tökélettel bírnak hogy e’ nélkül bízvást ellehetnek. Nincs nép melly hívebb, bátrabb, nagylelkűbb, elmésebb, jobb legyen. Ha van fogyatkozások, úgy az nem egyéb minthogy igen – komolyok.

Mon Dieu! kiálta a’ Gróf, ’s felszökött székéről.

Mais vous plaisantez, monda. – Mellyemre tettem jobbamat, ’s bizonyossá tevém hogy azt vallom a’ mit hiszek.

A’ Gróf sajnálá hogy nem múlathat, ’s ezen állítás valósága eránt okaimat nem hallhatja. Herczeg Choiseulhöz ígérkezett ebédre, ’s az idő kívánja hogy menjen.

De ha nem tartod messze Versaillt hogy eggy ebéd miatt ide fáradj, kérlek minekelőtte Párizst elhagyod, engedd nekem e’ szerencsét. Látni óhajtom hogy visszavond állításodat, vagy miként igyekezhetel azt okkal támogatni. – De Monsieur l’ Anglais, ha tovább is azt vítatnád, minden okaidat fel kell hoznod; mert az egész világ ellened vagyon.

Megígértem hogy minekelőtte Olasz-országot

Olasz-orságot

meglátom, élni fogok jóvoltával, ’s eljöttem tőle.

A’ KÍSÉRTET.

Párizs.

A’ mint a’ szekérből kiszállék, a’ Portier azt mondá, hogy épen most kerese valamelly ifju leányszemély eggy kézi-kosárkával. Ha még itt van e, vagy elment már, azt megmondani nem tudta. – Ide adatám vele szobám’ kolcsát, ’s felfelé mentem a’ grádicson; ’s a’ mint a’ tízedik lépcsőre értem, a’ leány szembe jött velem.

Az az a’ szép szobaleány volt a’ kivel eggyütt sétáltam-le

eggyüttsétáltam-le

a’ Quai de Contin. Madame de Rambouillett kiküldötte vala eggy Marchande de modes után, ki a’ Hòtel de Modène’ szomszédjában lakott. ’S minthogy én meg nem jelentem vala nála, meghagyá a’ leánynak, járna végére, nem mentem e el, ’s ezen esetre nem hagytam e hátra eggy levelet az ő adresze alatt.

Még közel lévén szobám’ ajtajához, a’ szép szobaleány visszatért, ’s bejött hozzám, míg asszonyához eggy kártot írhatok.

Májusnak utolsó napjaiban volt az idő, ’s az est gyönyörü vala. Az ablak’ cseresznyeszín selyemkárpítjai le valának eresztve. A’ nap hanyatlott, ’s olly meleg színt terjesztett-el keresztül a’ piros kárpitokon a’ leány’ szép orczájin hogy azt hihetém hogy pirúl. E’ gondolat engem is megpirított. Ketten valánk, ’s ez a’ környülmény eggy második pirúlást terjeszte-el képemen minekelőtte még ez az első eloszlott.

Van eggy neme a’ kedves, félig-vétkes elpirúlásnak mellyben a’ vérnek több része vagyon mint magának az embernek. Eggy lobbal küldetik-el a’ szívtől ’s a’ rény utána reppen, nem visszahívni azt, hanem hogy még gyönyörebbekké tégye érzéseit. Öszveelegyednek egymással.

Nem akarom azt leírni. – Elejéntén valamit érzék magamban melly nem szintén eggyezett-öszve a’ rénynek azon leczkéjivel mellyeket a’ múlt estve a’ leánynak adtam vala. – Öt minűtig kerestem nyomtatott kártot. – Tudtam hogy nálam ollyan nincs. – Elővettem a’ tollat. – Ismét letettem azt. – Kezem reszketett. Belém bújt vala a’ Sátán.

Tudom én, úgy mint akárki, hogy ő nekünk adversáriusunk, ’s hogy ő fut ha ellent-állunk neki. De én neki igen gyéren állok ellent, félvén hogy ha győzni találok is, a’ tusa sebekbe fog kerülni. A’ bátorság’ kedvéért tehát feladok a’ diadalon, ’s nem őtet hagyom futni előttem, hanem magam én futok őelőtte.

A’ szép leány a’ secrétaire mellé jött mellyben olly haszontalan’ kerestem vala a’ kártot; legelébb az ellökött tollat vette-fel; azután tintatartómat nyujtotta felém, ’s azt olly kellemekkel tevé hogy nem hagyám magamat kérni elfogadására. – De még is nem mertem. – Szép gyermek, mondám, nem lelek kártot, nem írhatok. – Mit tesz az? felele ártatlanul; írjon az Úr a’ mire tetszik.

Kísértetbe jövék azt mondani neki hogy tehát ajakira írok.

Oda vagyok ha azt teszem! kiáltám. – Megfogtam tehát kezét, ’s az ajtóig vezettem, ’s kértem, ne feledje intéseimet. Oh, azt bizony nem fogom! ugymonda; fogadását olly hévvel tevé hogy, elfordítván képét, öszve-simult két kezét az enyéim közzé bocsátotta. E’ helyzetben lehetetlen vala őket meg nem szorítanom. El akarám ereszteni, és még is mindég tartottam. Nem szóllottam’ semmit; mindég tartottam magamnak a’ predikatziőt. Óhajtottam hogy vonná-vissza, ’s mindég fogva voltak az enyéim között. Érzettem hogy tusámat újra meg kell küzdenem, de eggyszersmind azt is érzettem hogy minden tetemeim rengenek belé.

A’ nyoszolya’ lába onnan a’ hol állánk másfél lábnyira volt. Én még is tartottam kezeit – ’s miként történt? azt meg nem mondhatom – nem kértem – nem vontam nem is gondoltam a’ nyoszolyára – de eggyszerre meglőn, ’s mind ketten a’ nyoszolyán űlénk.

Hadd mutassam, millyen erszényt csináltam tallérodnak, Monsieur, monda a’ szép szobaleány; ’s jobb kezével benyult ruhájának zsebjébe – a’ zseb az oldalom felől vala. Sokáig keresgélt ebben a’ zsebben, majd a’ másikban – ’s nincs. Soha sem voltam nagyobb nyugtalanságban. Végre reá akada a’ jobbikban, ’s kivonta azt. Az erszény zöld selyemből vala szabva, megbélelve ’s bészegve fejér atlasszal, és csak épen annyi hogy benne a’ tallér elférhetett. Kezembe adta; rendes kis erszényke volt. Tíz perczig tartottam kezemben melly az ölében nyugvék, ’s hol az erszényre néztem hol félre.

Ingemnek bodrán eggy két redő felfeslett vala. A’ szép szobaleány minden szó nélkül elővonta tűtartóját, czérnát vont tűjébe, ’s a’ feslést bevarrta. Előre-láttam hogy a’ dicsőség’ híre játékra jut, ’s a’ mint hallgatva kezével nyakam körül hol ide amoda tette az öltést, érzém hogy a’ borostyán mellyet a’ képzelet hajaim közzé füze, hullani indul.

Neki a’ lépésben kioldódott a’ papucscsatja, ’s a’ csat ki akara esni. – Lám! monda a’ szép szobaleány, ’s feltartotta lábát. Úgy kívánta a’ hála hogy azon gondért mellyel megigazitotta vala bodromat, én viszont az ő csatját igazítsam-meg. Megtevém azt ’s felvettem a’ másik lábát hogy lássam ha jól van e a’ csat azon. – Ügyetlenül kelle azt tennem, mert ez által a’ szép szobaleány kijöve ellensulyából, ’s akkor –

A’ DIADAL.

Igen, ’s akkor? – Oh ti, kiknek fagyos fejeik ’s langy szíveik szenvedelmeiteket okoskodás által vagy meggyőzni vagy bemázolni tudják, feleljetek, mi vétek van abban hogy az embernek vannak szenvedelmei? ’s az ő lelkének miért kell felelni a’ lelkek’ jó atyjok előtt azon eggyen kivül, hogy miként harczola ezek ellen?

Ha a’ természet a’ leggyengédedebb érzések’ vásznát úgy szővte hogy a’ szövedéken a’ szeretésnek és kívánásnak nehány fonalai végigfussanak, széllyel kell e tépni az egész vásznat hogy belőle ezen fonalak kivétethessenek? Oh, adj vesszőt az illy Stoicuszoknak, nagy igazgatója a’ természetnek! kiáltám magamban. Bár

magamban- Bár

hova állítson is a’ te bölcs végezésed, rényemet megkísérteni, bár melly nagy legyen a’ veszély, bár melly sikamlók a’ környülmények, hagyd érzenem a’ szenvedelmek’ mozdúlatait mellyek az emberiséghez tartoznak! És ha én azokat a’ szerént kormányozom a’ mint kell, bízom a’ te igazságodba; mert te csináltál minket, és nem mi magunk.

Elvégezvén e’ könyörgést, kezénél fogva felemelém a’ leányt, ’s kikísértem a’ szobából. – Még bezártam az ajtót, ’s a’ kolcsot zsebembe betettem, mellettem álla-meg. A’ diadal meg vala nyerve, ’s csak akkor, és nem elébb, nyomtam ajakimat eggyik orczájához. Ismét megfogtam kezét, ’s lekísértem a’ ház’ kapujáig.

A’ TITOK.

Párizs.

A’ ki ismeri az emberi szívet, érteni fogja, ha visszameheték e mingyárt szobámba. Ez annyi volt volna mint a’ fület ’s

fület’s

szívet-bájoló dal után eggy bohó úczai-éneket hallgatni. Megállék tehát a’ kapu előtt, ’s azzal múlatám magamat hogy vizsgán elnézegettem a’ kik a’ ház előtt mendegéltek, ’s holmi észrevéteket csinálgaték rajtok, míg eggy tárgy minden figyelmemet magára vonszotta.

Az eggy hosszú száraz ember volt eggy komoly ’s elborúlt arcczal. Fel ’s alá méne az úczán hol az eggyik hol a’ másik oldalon, ’s minden hatvanadik lépése után vissza fordult.

Az ember ötvenkét esztendős lehetett ’s eggy rövid nádpálczát tarta hónja alatt. Kabátja, lajblija és nadrága fekete posztóból volt, ’s úgy tetszett hogy ezek már több évek olta teszik szolgálatjaikat. Alkalmasan meg valának kopva, de tisztán tartattak. Öltözete takarékos tisztaságra mutatott.

Süveglevétei ’s a’ meghajlás mellyet némelly ott elmenőknek teve, azt hagyák hinnem hogy alamizsnát vár. Készen tarték tehát eggy két sout, hogy oda-adjam ha majd mellettem elballag és megszóllít. De ő elballaga mellettem ’s meg nem szóllított. És még is alig lépe ötöt hogy eggy parányi asszonykát ki vele szem-köztt jöve, megszóllíta. Hogy én fogok adni, az hihetőbb vala, mint hogy ez az asszony adand. Alig végzé dolgát ezzel hogy ismét eggy másnak vonta-le süvegét ki ezen úczán jött. Eggy éltes Úr jöve lassu léptekkel, ’s utána eggy fiatal-ember; mind ketten jól öltözve. Elhagyta menni őket, ’s semmit nem kére. Veszteg állék eggy jó félórát, ’s szemmel tartottam az emberemet. Ez idő alatt tizszer tizenkétszer el ment és le, ’s láttém hogy állhatatosan követi választott módját.

A’ dologban két különöst sejtettem-meg a’ mi főmet egészen kifárasztotta; elsőben, hogy miért beszélli baját csak asszonyszemélyeknek; másodszor, minemü történet az, ’s az ékesen szóllásbeli mesterségnek melly nemével adja-elő, hogy az asszonyi szíveket mindég érdekli, és a’ melly felől tudni látszik hogy a’ férfiakat megilletni nem fogja.

Még két környülmény vala a’ mi fejthetetlenebbé tette a’ titkot; eggyik az, hogy minden Asszonyszemélynek azt a’ mit neki monda, fülébe mondotta és olly móddal melly nem annyira kérésnek látszott mint titoknak; másik az, hogy szóllása soha sem volt sikeretlen. Ennyi sok asszony köztt csak eggy sem vala a’ ki elő ne rántotta volna erszényét hogy neki valamit adjon.

Hasztalanok voltak tépelődéseim; meg nem tudtam fejteni a’ tüneményt.

Olly dióra akadtam mellyet elég dolgom lehete megtörni egész lefektemig; és így vissza tértem szobámba.

CASUS CONSCIENTIAE.

Párizs.

Gazdám nyomban jött utánam, ’s kimondta hogy keressek más szállást. ’S miért azt? kérdém. – Miért? Tehát Monsieur nem volt elzárva két óráig eggy fiatal leánnyal az estve? Ez, Monsieur, az én házam’ reguláji ellen vagyon. – Jól van! mondám; úgy válunk-el mint jó barátok, mert a’ leány semmi rosszat nem teve, sem én nem tettem, ’s a’ szerént hagyom Kegyelmedet a’ hogy’ találtam. – Az illy tettek, Monsieur, az én házam’ reputatióját elronthatnák. Lássa az Úr ezt, mondá, ’s az ágy’ szélére mutata, hol én és a’ leány űltünk. Meg kell vallanom a’ dolognak volt valamelly színe. De kevélyebb voltam mint hogy vele vizsgálatokba akarhattam volna ereszkedni; és így azzal bocsátám-el magamtól hogy nyugtassa-meg lelkisméretet, ’s aludjon olly békével mint én akarok ez éjjel is; holnap reggel kifizetem a’ mivel neki tartozom.

Nem fogtam volna vele gondolni, Monsieur húsz leánnyal múlatta volna is magát – (az, mondám neki, olly tető mellyre vágyni soha nem fogok) – csak reggeli órákban történt volna. – És így Párizsban a’ nap’ órájinak külömbsége a’ vétekben is külömbséget? kérdém. Igen is csinál külömbséget a’ – botránkozásban, felele. – A’ helyes distinctio nekem mindég kedvesen jön, ’s nem mondhatnám hogy azért az emberemre haraghattam volna. – Tudom én, Monsieur, hogy az Idegennek szüksége van arra hogy az illyenektől holmi apró-portékákat kedve szerént vásárolhasson. Nincs abban semmi rossz hogy eggy fiatal rendes leány nálok a’ maga nyakkosarkájával megjelen – cela passe. – Való, a’ leánynak volt eggy kis kosarkája; de becsűletemre mondom, én abba belé sem pillantottam. – és így Monsieur tőle nem vásárlott? – Eggy fillér-árút sem, mondám. – Mert úgy Monsieurnek eggy más leányt ajánlhatnék a’ ki en conscience teszi az alkut. Jó! de hogy még ez estve itt legyen. – Mélyen meghajtotta magát, ’s minden szó nélkül ment.

Megszégyenítem a’ rossz embert, mondám magamban. – ’S osztán? – Osztán éreztetni fogom vele hogy őtet ismerem, hogy tudom, melly galád-ember ő. – Közelébb állék magamhoz mint hogy elámíthattam volna magamat hogy azt mások miatt teszem és nem önn-magam miatt. Nem találtam való feleletet e’ kérdésre. Szándékomban több epe volt mint értelem, ’s reá úntam minekelőtte végre-hajthattam volna.

Eggy fiatal grisettecske kevés pillantat mulva azután bejöve hozzám eggy skatulya csipkével. – Hijába! mondám; nem veszek semmit.

A’ leány minden portékájit látatni akará velem. De azok köztt nehéz volt neki ollyat találni a’ mi tetszésemre volt volna. Úgy tett, mintha nem vette volna észre hogy venni nem akarok. Megnyitotta kis magazínjét ’s mind kiszedte a’ mi abban volt. Letekerte, feltekerte eggyikét a’ másika után fáradhatatlan szívességgel. – Veszek, nem veszek, csak legalább ígérjek valamit. A’ nyavalyás igen ís nagyon vágyott tőlem valamit nyerni, ’s mindent elkövete hogy feledtesse átalkodottságomat. Azonban kellemeit inkább élesztette ártatlan természetesség mint mesterkélés.

Jaj annak a’ kin soha sem fog a’ fortély! szívem ellágyult ’s úgy álla-el és olly könnyeden az útóbbi feltéttől mint azelébb az elsőtől. Miért büntessek valakit a’ más vétke miatt? – Ha harácsa alatt vagy ennek a’ pogány Fogadósnak, mondám ’s szemébe tekintettem, úgy még keserűbb a’ kenyér mellyet éssz.

Ha négy louisnál több nem volt volna is zsebeimbenn, fel nem kelhettem ’s őtet el nem küldhettem volna míg nála nem hagytam volna hármát eggy pár manchettért.

A’ Gazda osztozni fog nyereségében. – Ő lássa! – Mert én csak azt fizettem a’ mit sok üres agy énelőttem olly tettért fizete a’ mit nem csak tenni de gondolni sem tudott.

A’ MESE.

Párizs.

Hátam megett állván La-Fleur a’ vacsora alatt, elmondá hogy a’ Gazda sajnálkozik hogy megbántott, ’s szállásomat felmondotta.

A’ ki tudja mit teszen csenddel aludni-végig az éjjelt, nem fog haraggal menni ágyába ha megbékélhet. Meghagyám tehát La-Fleurnek hogy szólljon a’ gazdával, ’s mondja-meg neki viszont én is bánom hogy neki e’ kéméletlenségre okot adék. ’S ha magának tetszik, La-Fleur, mondám, vesse azt is hozzá, hogy ha a’ fiatal-leány előjönne is megint, nem eresztem magam elébe.

Ez áldozatot én nem annyira a’ Gazdának tevém mint önn magamnak, – mert ez eggyszer szépen megmenekedvén, feltettem hogy többé magamat veszedelemnek ki nem teszem, sőt hogy azon leszek hogy Párizst azon rénnyel hagyjam-el a’ mellyel belé léptem.

Mais, Monsieur, mondá La-Fleur, szinte

színte

a’ földig hajtván-meg magát; ce n’ est pas suivre le ton. Monsieur meg találja a’ változtathatni a’ maga sentimentját. Ha Monsieurnek par hasard magát amüzálni tetszenék… – De én abban nem lelek semmi amüzmánt, mondám, nem engedvén hogy elmondja a’ mit kezdett.

Mon Dieu! mondá La-Fleur, elszedvén a’ couvert.

Vacsorálni méne, ’s eggy órával később’ feljött ismét, ágyba vinni. Több figyelemmel a’ maga Ura eránt senki nem lehet; de most még többet mutata mint egyébkor szokott volt. Valami lebege nyelvén a’ mit mondani vagy kérdeni óhajtott volna, de ki nem tudta ejteni. Nem találhattam-ki mi lehet az, ’s valóan nem is törtem rajta főmet, mert benne most valami fontosbb űlt – tudnillik az az ember a’ ki a’ Hòtel előtt alamizsnát szedegete. Nem tudom mit nem adtam volna értte ha tudhattam volna mit mond és miért mondja így; ’s ezt megtudni nem hiu viszketeg ingerle – ah! az olly galád oka a’ fejtegetéseknek hogy megnyugtatásáért eggy babot sem adnék örömest. De eggy titok melly olly hamar és olly bizonyosan teszi szelíddé ’s jóvá az asszonyi szívet, ér annyit mint a’ Bölcsek’ köve. Ha a’ két Indiák enyémek voltak volna, oda adtam volna az eggyiket hogy e’ titkot magamévá tegyem.

Hánytam, vetettem, forgattam egész éjjel; ’s felébredvén más nap, lelkem annyira kifáradott álmaimban mint a’ Babyloni Királyé fáradhatott vala ki a’ magáéiban; ’s fogadom a’ Csillagnézőknek, Bölcseknek és Jövendőmondóknak Párizsban ez olly bajt fogott volna csinálni mint az csinála amazoknak Chaldeában.

A’ VASÁRNAP.

Párizs.

Vasárnap vala. – La-Fleur belépe reggel, ’s felhozta kávémat, kenyeremet ’s vajamat; alig ismertem reá midőn megláttam, olly czifra volt.

Midőn őtet Montreuilben szolgálatomba fogadám, azt ígértem vala neki hogy Párizsban eggy új kalapot veszek számára, ezüst gombbal és sineggel, ’s hogy négy louist kap tőlem, tetszése szerént csináltatni ruhát. ’S a’ derék ficzkó olly jól bánt a’ pénzzel hogy jobban nem lehetett.

Eggy szép skarlátszín kabátot ’s nadrágot veve rajta, mind a’ kettőt eggy posztóból. – Eggy tallérnyival sem rosszabb, ugymonda, mint új korában volt. – E’ megjeggyzést neki szívesen oda engedtem volna. – A’ ruha olly újnak látszott hogy ámbár tudtam hogy az olly kevés pénzből ki nem telhetett, készebb voltam volna rókafarkot akasztani az eszemre, ’s elhittem volna magamnak hogy mondva csináltatám, mint hogy azt lássam hogy zsípvásárostól-vett ruhában jár.

De ez a’ delicatesse Párizsban nem sok szívet marczong.

Ehhez eggy arannyal-tűzött kék atlasz lajblit vásárla; kopottacskát ugyan, de a’ melly még eléggé jól játszott. – Az atlasz’ színe nem nagyon sülyedt, és így igen jól ille a’ kabáthoz és nadrághoz. Ezenfelül eggy új hajtáskát ’s eggy solitaire-t csikara-ki a’ pénzből, ’s addig rimánykodott a’ zsípvásárosnál hogy eggy pár arannyal-varrott térdkötőt is kaphatott tőle. – Négy louis-on a’ maga saját erszényéből eggy pár bien brodée ingbodrokat szerze, ’s öt louis-on eggy pár fejér selyemstrimflit. – ’S mind ezeken-felül a’ természet neki szép termetet ’s artzot ada – melly eggy soujába sem került.

Igy kicsínosítva, a’ legutolsó módi szerént frizírozott hajjal, ’s eggy temérdek bokrétával mellyén, lépe szobámba. Egész lényét csín és vígaság lepte vala el. Mingyárt kitaláltam hogy vasárnapnak kell lenni. ’S öszvevetvén ezt és azt, többé nem vala előttem titok, mi lehetett a’ mit az estve kérni akart tőlem – hogy a’ szerént tölthesse a’ vasárnapot a’ hogyan azt Párizsban kiki tölti.

Alig ötlött vala fejembe gondolat midőn ő félénken is ugyan, de azon bízodalom’ nemével is melly lehetetlennek tartja kérése megtagadtatását, kért, hagynám kényére az nap’, pour faire le galant vis-à-vis de sa maitresse.

Magam ugyan-azt akarám tenni vis-à-vis de Madame de Rambouillet. – A’ szekeret mára is kibérlelém, ’s épen nem bántotta volna meg hiuságomat ha bakomon illy szépen-öltözött cseléd inalt volna. – Sokamba került ma lenni-el nélkűle.

De az efféle esetekben nem azt kell néznünk, mit kívánhatunk, hanem érzenünk kell. A’ szolgaság’ fijai ’s leányai a’ magok’ szegődő alkujokban lemondanak szabadságokról, de nem a’ természetről. Ők is húsból, vérből vagynak, ’s nekik szint úgy vagynak hiuságaik, óhajtásaik, mint az ő Uraiknak. Igen is hogy árba eresztették magok’ megtagadását, ’s az ő kívánságaik, reményléseik gyakorta olly szertelenek hogy örömest megtagadnám tőlök, ha állapotjok nekem igen könnyűvé nem tenné reá a’ hatalmat.

„Lássad, lássad, én tenéked szolgád vagyok!” – Ez engemet eggyszerre megfoszt az én úri-hatalmamtól.

Menj, La-Fleur, mondám.

De hát micsoda maitresse az a’ kit te illy rövid idő alatt tudál kuporítani Párizsban? La-Fleur mellyére tevé-fel kezét, ’s azt felelte hogy az une demoiselle a’ Monsieur le Comte de B***’ házánál. – A’ La-Fleur’ szíve nagyon szerete csatlódni, ’s hogy kimondjam felőle a’ mi való, olly ritkán engedte kisíklani az alkalmat az afféle szövetkezésekre kezeiből mint az Ura. – De még is hogyan lehete illy kevés idő alatt? – Azt az egek tudják. Mínd az a’ mit nekem valla, abból áll hogy azalatt míg én Gróf B***nél oda-fenn voltam, ő oda-alann a’ kis demoisellel ismerkedett-meg. A’ Gróf engem veve pártfogásába, La-Fleur pedig magát a’ demoiselle’ kegyeibe tudá jutatni. A’ leány megígérte neki hogy ma a’ Grófnak két vagy három embereivel Párizsba jő, La-Fleur velek akar eggyütt múlatni a’ boulevard-okon.

Boldog nép, melly gondjaidat, bánatjaidat legalább eggyszer eggy hétben eggy halomra hányhatod, és a’ melly tánczolva, énekelve távoztathatod el az inségnek azon seregeit mellyek alatt más nemzetek roskadoznak.

A’ TÖREDÉK.

Párizs.

La-Fleur a’ nélkül hogy azt ő vagy én tudtuk volna, valamit hagyott nálam a’ mivel napestig múlathatám magamat.

Ő nekem a’ vajszeletet eggy szőlőlevelen hozta-fel. A’ reggel hév volt, ’s félvén hogy a’ vaj fel fogna olvadni, valami papirosat kére, hogy azt a’ tenyere és a’ szőlőlevél közzé tehesse. Minthogy az elég tányér vala magában, mondtam neki hogy tegye az asztalra, a’ hogy’ vagyon. – Eleresztvén őtet, nem akartam estig kimenni. Megizentem tehát a’ főzőnek hogy ebédemet küldje szobámba.

Meg lévén éve a’ vaj, a’ szőlőlevelet kivetettem az ablakon, ’s ugyan-azt akarám tenni a’ papirossal, midőn meglátám hogy az nyomtatás. Oda vetém szememet. Elolvastam benne eggy sort, meg’ még eggyet, ’s eggy harmadikat. Betettem az ablakot, ’s karszékembe dőltem, ’s hozzá fogtam olvasásához.

Sztílje a’ régi franczia volt, talán a’ Rabelais’ korából, ’s ki tudja? talán az ő munkája. A’ betűk gothi betűk, ’s úgy eléve a’ nedvtől ’s egyéb viszontagságaitól az időnek hogy rajta felette nehezen lehete elmennem. – Elvetettem, ’s eggy levelet írtam Eugén barátomhoz. – Most ismét elővettem azt, ’s csigára vontam keresztyéni békességes tűrésemet. – Így elgyötörve, abban kerestem enyhet, hogy neked is írjak, szeretett Elíza. – Még sem vala kiverve fejemből az átkozott papiros, ’s maga a’ nehézség mellyel küzdöttem, ingerlé nyugtalan kívánságomat.

Az ebéd’ ideje eljöve. Eggy bouteille Bourgognei borral felélesztettem kifáradt elmémet, ’s újra neki állék munkámnak. ’S minekutána két három órát azon kínos gonddal vesztegettem erre mint valaha Gruter és Jacob Spon eggy haszontalan Inscriptióra, úgy hittem, értem a’ mit olvasok. De hogy ez eránt annál bizonyosabbá tegyem magamat, jónak leltem azt honom’ nyelvére lefordítani, látni akarván mint hangzand így. Tehát hozzá-fogék, mint mikor valamit kedvünk ellen csinálunk; ollykor leszorván vagy két sort, ollykor kétszer

hétszer

háromszor végig-menvén a’ szobán, most kitekintvén az ablakon hogy a’ világ miként áll; úgy hogy elüté az estveli kilenczet mikor vele készen valék. Akkor elkezdém olvasni a’ hogy itt következik:

A’ TÖREDÉK.

Párizs.

És a’ midőn a’ Notárius’ élete’-párja a’ dolgot férje ellen nagy heveskedéssel vítatná, a’ Notárius elveté a’ kutyabőrt mellyet kezeiben tart vala, ’s ekképen kiálta-fel: Óhajtanám hogy itt eggy más Notárius volna jelen ki azt a’ maga Protokolljába beírhatná.

’S mit tenne akkor kegyelmed, édes Uram? kérdé az asszony hirtelenséggel felcsattanva. – A’ Notárius’ élete’-párja eggy parányi puskapormalmocska vala, ’s a’ Notárius legtanácsosabbnak ítélte a’ fergeteget eggy szelíd felelet által elhárítani. – Én, ugymonda, lefekünném. – Akasztófára inkább Kegyelmeddel! mondá a’ Notárius’ élete’-párja.

Úgy de a’ háznál nem vala több ágy eggynél, mert a’ Párizsi szokás szerént a’ máskét szoba nem vala tele tömve bútorral. ’S minthogy a’ Notárius nem akara eggy ágyba menni azzal a’ feleségével a’ ki őtet akasztó-fára igazította, kezébe vette kalapját, nádpálczáját ’s köpenyét – az éj igen szeles volt – ’s elbúsult fejét egyenesen a’ Pont Neuf-felé tolongatta.

Minden hídak közzül mellyek valaha építettenek, megvallja minden a’ ki a’ Pont-Neufön általment, hogy ez a’ híd a’ legpompásabb, a’ legékesebb, a’ legnagyobb, a’ legkönnyebb, a’ leghosszabb, a’ legszélesebb melly valaha e földnek kerekségén eggy folyamnak két partjait egymáshoz csatlotta.

(Innen azt sajdíthatni hogy a’ Töredék’ Írója nem volt franczia.)

A’ legnagyobb nehézség a’ mellyel ezt a’ Sorbonne’ Doctorai terhelgetik, abban áll hogy ha Párizsban vagy Párizs körül csak eggy kalapnyi szél támad is, nincs sohol hely a’ hol több káromlások ’s átkozódások tétetnének ezen nagyhasznú noha ollykor ollykor alkalmatlan munkája ellen a’ természetnek. És bizonyára nem is ok nelkül, nagy-tudományu és nagy-bölcseségü Férjfiak és Urak! mert ő itten nem kiált az emberre: felvigyázz! jövök! ’s olly szusszanásokkal kapja-meg az embert hogy ötven között alig van eggy a’ kivel

kível

, ha kalapja fején talál lenni, akaratján kível

kivel

is servust ne tétessen; alig van eggy a’ ki, ha hütyűjét le nem vonta, harmadfél lívert melly annak rendes és szabott ára, koczkára ne vessen.

A’ szegény Notárius, épen midőn a’ strázsa mellett ellmenne, felemelé pálczáját hogy kalapját a’ szél ellen fejéhez szorítsa. De a’ mint pálczáját felfelé fordítá, az belé akada a’ Strázsa kalapjának sinegébe, ’s így a’ kalap a’ szélnek minden toldítása nélkül egyenesen a’ fluvius Sequanaba repült.

Puh, melly ocsmány szél! kiálta eggy Ladikos ki a’ kalapot a’ vízből elővoná. Ez még a’ Strázsa’ kalapjának sem tud hagyni békét!

A’ katona Gascognei fi volt. Eggyszerre kapa bajuszához, megpedrette azt, ’s úgy rántotta-fel sárkányát.

Azon időben a’ mangallétákat még kanócczal sütötték. Eggy vén-asszonynak papiroslámpájában a’ szél, melly csudább dolgokat is követ-el ez árnyékvilágon, eloltotta vala gyertyáját, ’s a’ vén-asszony kérte volt Katona-Uramat, engedné-oda neki eggy kevéssé kanóczát hogy a’ gyertyát meggyujthassa. Ez a’ Földinek időt ada elhűteni forrásban való vérét és a’ történetből jobb hasznot vonni. Puh, melly ocsmány szél! monda, ’s levonta a’ Notáriusz’ fejéről a’ kasztorkalapot, ’s így a’ Ladikos’ szavainak hátulsó részét ismét jóvá tevé.

A’ szegény Notárius általméne a’ hídon, ’s elsétálván a’ Rue Dauphine mellett a’ Fauxbourg de Saint Germain felé, ekképen panaszlá szerencsétlenségét:

Lehet e vertebb teremtés mint én vagyok? ’S már én egész életemben mindég a’ szél’, fergeteg’ és égi ’s földi háborúk’ játéka lészek e? Azért tett e ki engem az én édes Anyám-asszony e’ világra hogy szűntelen’ és vég nelkül halljam azokat a’ szidalmakat, káromlásokat, átkozódásokat, mellyekkel engemet ’s kalandos-társaimat, valakinek csak torka vagyon, ordítgatva illetnek? azért e hogy eggy istentelen, mérges, makranczos, zeherje feleséget kössenek nyakamra, a’ ki életemnek minden napjaiban még inkább elkínozzon, elgyötörjön, elcsigázzon, mint a’ megtestesűlt három Fúria tehetné? azért e hogy saját keserves keresetemmel szerzett hajlékom alól eggy házi-szél kikergessen, itt pedig eggy hídi-szél az én selyemposztó kalapomtól megfosszon? azért e hogy én itt mezitfej, eggy fergeteges éjszaka’ minden

éjszaka’-minden

accidenseknek örök fluxusai és refluxusai között bódorogjak? Hova hajtsam ezt a’ szegény, boldogtalan, siralmas, árva fejet? Oh te boldogtalan, szánakozásra-méltó férj! mellyik szele az a’ compasz’ harminczkét vonásainak, melly neked annyi jót hozand mint minden egyéb férjcollegáidnak hozni szokott?

Midőn a’ Notárius illyeténképen keseregvén eggy sikátor mellett elméne, valamelly szózat azt kiáltá eggy leánynak hogy hívja-elő a’ legközelébbi Notáriust. – Nem lévén közelebbi Notárius széles e’ világon mint épen ő, hasznára fordítá a’ környülményt, ’s végigméne a’ sikátoron azon ajtóhoz a’ honnan a’ szózat jöve vala. Beméne azon, ’s eggy nagy ebédlőbe lépett. Eggy vén szolgáló eggy más még nagyobb szobába vezeté, hol, minden más bútor helyett, eggy dzsida, eggy pánczél, eggy pantallér, eggy rozsdás vén kard függött szegeken ’s a’ falnak négy külömböző helyein.

Eggy elélemedett Öreg, a’ ki valaha nemes-ember volt, és ha birtok’ elsülyedése a’ nemesség’ elsülyedését maga után nem vonja, az vala még mostan is, ágyában feküdt, fejét tenyerében nyugtatván. Az ágynál eggy asztalka állott, eggy csendesen-égő szegény lámpával melly a’ szobát szűken világította. Az asztal mellé

asztalmellé

eggy üres szék vala letéve, ’s a’ Notárius azonnal helyt fogott. Elővonta zsebjéből tintáját ’s eggy két ív papirosát, ’s kiterítette azt az asztalkán. Tollába a’ szaru-tintatartó’ gyapotjából nagy erővel nyoma eggy kisded cseppet, az asztalnak vetette mellyét, fejét a’ papiros felébe hajtotta, ’s meredt fülekkel várta hogy az Öreg dictálja a’ testamentomot.

Ah, édes Notárius Uram! mondá az öreg Nemes-ember, ’s felemelkedék eggy kevéssé ágyában; nekem nincs testálni-valóm melly a’ testamentomtétel’ költségeit megérje, kivévén históriámat, ’s nem halhatok-meg csendes lélekkel ha azt a’ világnak testamentomképen nem hagyhatom. A’ mi hasznot annak kiadásából várhatni, Kegyelmednek hagyom fáradsága’ jutalmául.

jutalmául-

– Az olly különös, olly

különös. olly

rend és szer felett való história hogy minden ember örömmel fogja olvasni. Kegyelmednek még maradékai is gazdagok leendenek belőle. – A’ Notárius bemártotta tollát. –

Életnek mindenható Igazgatója! mondá a’ Nemes-ember, felemelvén szemeit ’s kezeit az égre. Te, kinek karjai engemet a’ legcsudálatosabb történetek szövevényein által ezen inség’ mélyébe vezettenek, segélyd eggy öreg, elbetegesedett, bánatok és szenvedések által elrongált embernek fogyatkozó emlékét hogy ez az Idegen semmit ne írjon-le mint a’ mi a’ te könyvedben vagyon felírva melly engemet kárhoztatni vagy mentnek kiáltani fog.

A’ Notárius a’ toll’ hegyét a’ szeme és a’ mécs’ világa közzé tartotta.

Ez a’ historia, Notárius Uram, monda a’ haldokló, a’ természetnek minden érzéseit zajba fogja hozni. Az emberi szíveket gyötreni fogja, ’s a’ legkegyetlenebbeket is szánakozással tölti-el.

A’ Notárius ége elkezdhetni az írást, ’s harmadikszor nyult tintatartójába, ’s a’ haldokló közelebbre fordulván felé, így szólla: Irja hát

Irjahát

Kegyelmed; ’s a’ Notárius írt a’ mint következik: –

Hol van ennek a’ többije, La-Fleur? mondám – mert épen belépe az ajtón.

A’ TÖREDÉK ÉS A’ BUKET.

Párizs.

A’ többije, Monsieur? kérdé, hallván mit akarok. – Nem vala több két levélnél, ’s azt azon buket’ szárára tekergeté mellyel a’ boulevard-on a’ maga demoisellkéjének kedveskedett. – Menj hát, La-Fleur, a’ Gróf B***’ házához, menj, ’s légy rajta hogy megkaphassd. – Minden bizonnyal meg fogom, monda La-Fleur, ’s repült.

Igen kevés idő mulva a’ szegény fiú lélektelenül jőve-vissza, mélyebb jeleivel eggy megcsalt reménynek mint a’ mit képébe egyedül a’ Töredék’ elveszése nyomhatott volna. Juste ciel! rövidebb idő alatt mint két percz azután hogy ő a’ leánynak a’ maga szerelmes Adieujét elmondotta, a’ hite-szegett, a’ csalfa, az állhatatlan az ő gage d’ amourját a’ Gróf’ eggyik lokajának adta, a’ lokaj eggy fiatal varrónénak a’ varróné eggy violonisztnak, ki bukétet és Töredéket elvitt nem tudni hova. – Szerencsétlenségeink egymásba valának szőve. Mellyemből eggy sóhajtás röppene-ki, ’s La-Fleur azt visszazengé füleimnek.

Melly hitetlenség! mondá La-Fleur. – Melly szerencsétlenség! mondám én.

Engem nem fogna bántani, Monsieur, ha elvesztette volna! mondá La-Fleur. – Engemet sem, La-Fleur, ha megleltem volna!

Ez megtörtént e, látni fogjuk későbben.

ACTUS CHARITATIS.

Párizs.

A’ ki, légyen az a’ kevélységből, légyen rettegésből, setét útba bé nem megyen, igen igen derék ember lehet, ’s alkalmas száz meg’ száz dolgokat végezni, de Érzékeny Utazónak ugyan nem való. Én magamnak olly dolgokból a’ mellyek fényes délben ’s széles és közönséges úczákon történnek, sokat nem csinálok. A’ természet bátortalan, ’s munkájit nem szereti nézők előtt játszani: de az illyetén észre-nem-vett szögökben ollykor játszik eggy kurta scént, ’s ez többet ér

és

mint egyetemben eggy egész duczet franczia tragédiék’ sentimánjai – pedig azok mind csudálást-érdemlő remekmívek. ’S valamikor így valamelly brillante affaire-hez vagyon szerencsém, melly a’ Predikátort, a’ millyen magam vagyok, úgy érheti mint a’ Bajnokot, többére azokból szoktam meríteni lelki-oktatásaimat – ’s a’ mi a’ textust illeti – Pontus, Cappadocia, Phrygia, Pamphylia, hozzá épen olly alkalmatos mint akármelly más helye a’ Bibliának.

Az Opéra-comiqueről eggy hoszú setét útacska víszen eggy keskeny úczába. Oda azok szoktak bemenni a’ kik alázatosságban várják hogy eggy fiacre érkezni fog, vagy a’ kik csendesebben mendegélnek haza felé midőn a’ játék véget ért. A’ théatre felé való végén eggy vékony faggyugyertya ég, de ennek világa csaknem egészen elvesz, még minekelőtte az ember a’ kis menőnek feléig ért. Ez a’ világitócska kevés hasznot ad, de legalább díszül van. Távolról tekintvén ollyan mint eggy kisebb nagyságú veszteglő csillag. Ég, de nem nyujt azon Egyetemnek mellyet mi ismerünk, semmi hasznot.

A’ mint ezen menőn kifelé indultam, öt hat lépésnyire az ajtóhoz két asszonyszemélyt láttam-meg, kik karokat öszveöltve ’s falnak-támaszkodva állának ’s fiacret látszának várni. Minthogy ők közelébb voltak az ajtóhoz, úgy hittem, hogy övék az előlmenés’ elsősége. Haltot tevék tehát, ’s csendesen veszteglettem a’ fal mellett. – Feketében valék, ’s így nekik lehetetlen vala engem meglátni.

Az a’ ki közelébb álla felém, eggy nagytermetü, száraz, mintegy harminczhat esztendős asszony vala; a’ másik szint olly nagy, szint olly száraz, negyven lehetett. Nem vala látni rajtok hogy házasságban vagy özvegységben élnének. Minden azt mutatá hogy testvérek, való szűzei Vestának, kik óva maradtanak a’ szerelemnek mind csapodár édességeitől mínd ostromló ölelgetéseitől. Kívánság ére szerencsésekké tehetni őket. De a’ szerencse ma más oldalról vára reájok.

Eggy lassú szózat, gonddal-válogatott kifejezésekben ’s hajlékonyan, szóllította-meg őket eggy tizenkét sou darabért, még pedig az Isten’ nevében. Kűlönösnek lelém hogy a’ kérő maga szabta-meg mi legyen az adomány, és kivált azt hogy az tizenkétszerte legyen nagyobb mint a’ mit setétben adni szokás. A’ két asszony ezen szint úgy látszott álmélkodni

almélkodni

mint én. Tizenkét sou? mondá az eggyik; tizenkét sou! mondá a’ másik; ’s semmi feleletet.

Illyen rendü asszonyságtól, Mesdames mondá a’ kolduló, kevesebbet nem kérhetek, ’s mély reveránszt csinála nekik.

Menjen! menjen! mondák; nincs pénz velünk.

Az ember eggy perczig, vagy kettőig, hallgata, ’s ekkor újra elmondá a’ kérést mellyet elébb tett vala.

Szép ifju Dámák, ne zárják-be

nezárják-be

füleiket előttem! mondá most. – De jó ember, felele az ifjabb, becsűletemre mondom, nincs pénz velünk. – Áldja-meg tehát az ég, ’s tetézze-el újabb áldásaival! – Az idősbb zsebbe nyult. Hadd látom, van e vagy eggy soum. – Eggy sout? Oh, adjon, adjon, Madame, tizenkettőt! A’ természet Asszonyságod eránt olly igen adakozó vala: légyen Asszonyságod is adakozó eggy szerencsétlen eránt a’ ki felől az elfeledkezett!

Szívesen tenném, mondá az ifjabb, ha volna pénz velem.

Szép Könyörűlő, monda a’ szegény ember, az idősebbhez intézvén szavait; mi teheti egyéb illy bájosokká a’ te ragyogó szemeidet mint jóságod, mint szánakozó érzékeny szíved? Épen ez az a’ mi Marquis Sansterrel és az öccsével, midőn most itt elmenének, olly kedves magasztalást tétete mind kettőtök felől.

A’ két asszony megilletődve látszott, ’s eggyszerre csúsztaták zsebjeikbe kezeiket, ’s mindeggyike eggy tizenkettőst vona-elő.

Az ellenkezésnek közöttök és a’ szegény süpplicant köztt vége leve – ’s az most a’ két Szép köztt az eránt támada, hogy mellyíke adjon. Hogy ez is megszűnjön mint az elsőbb, mindeggyike oda adta neki a’ kivont pénzt, ’s a’ szegény ember dolgára méne.

A’ MEGFEJTETT MESE.

Párizs.

Szaladtam az ember után ’s elálmélkodtam hogy az épen az, a’ kit én a’ Hòtel de Modéne előtt láttam vala, és a’ ki miatt olly sok fejtörést szenvedtem. – Eggyszerre reá-akadtam titkára, legalább kitaláltam, min épült az. – Csapodárkodáson.

Kellemes balzam! melly enyhítést adsz te a’ természetnek! mint hozod munkába az ő minden erejét, minden gyengeségét! melly gyengéden ömlesz-öszve a’ vérrel, ’s mint vezeted azt, a’ leg szorosbb

szorobb

legszövevényesbb menedéken, útba a’ szívhez!

A’ Kérőt itt nem gátlá az idő, és így hízelkedéseiből nagyobb dózist ada a’ két Szépnek mint máskor szokott volt. Annyi bizonyos hogy kevésbb portziókban

portzíókban

adta orvos szereit azoknak a’ kiket szállásom előtt az úczán szóllított vala meg. – De mint bána az universál-Ingredienzzel? mint tette-öszve, mint édesítette-meg, mint concentrálta – azon nem fogom feszegetni gondolataimat. – Elég hogy ő két tizenkettőst kapa.

A’ kik e’ szerrel nagyobb szerencsét csináltak mint két tizenkettős, ezt jobban el fogják mondhatni mint én.

PÁRIZS.

Kevésbbé boldogúl az ember a’ világon jót tévén mint vévén. Felveszek eggy fonnyadni-kezdő ágat, leszúrom, ’s azután megöntözöm, mert azt én űltettem.

Gróf B*** a’ ki nekem nagy szolgálatot teve a’ passe-port’-szerzésben, tovább méne ennél, ’s újabbat akara tenni azon eggy két nap’ mellyet Párizsban töltött, bemutatván némelly főrendü házaknál, mellyeknek ismét másokkal kelle ismeretségbe hozniok, ’s így tovább.

Épen idejében tanultam vala meg titkomat hogy e’ becsűletből hasznot vonhassak. E’ nélkül nem fogtam volna enni többször eggyszernél e’ házakban, a’ hogy’ az gyakoroltatni szokott ’s a’ franczia arczokat ’s alakokat általtévén honomnak nyelvébe, igen is hamar láttam volna hogy eggy nálamnál kedveltebb vendégnek helyébe űltem-be, de abból, sorban mindnyájoknál ki kelletik kelnem, mert nem tudom, mint kelletik benne megmaradnom. – Az eltanult titok olly sikeres vala, hogy dolgaim épen nem menének rosszúl.

Fel valék vezetve a’ vén Marquis B***nél is. Ez hajdan némelly apró lovanczi tettek által szemet vont vala magára a’ Cythére’ udvarában; ’s ezen régi idő olta a’ megvénhedett bajnok mindég hordotta az üniformot. Gyengéje vala szegénynek azt hagyni hinni hogy vitézsége nem egyedül ágyában áll. – – „Nagy kedvem jött meglátni Angliát!” – ’s az ángol asszonyok eránt téve kérdéseket, hogy a’ dolog mint hogy’ megy’ nálok. – Croyez-moi, Monsieur le Marquis, mondám; maradjon Uraságod a’ hol van! Az ángol Uraságok tőlök alig tudnak nyerni eggy kegyes tekintetet is. – ’S a’ vén Marquis vacsorára kért.

Mons. P**, a’ Fermier général, adóink felől teve kérdéseket. Úgy beszéllték neki hogy azok koránt sem kevesek. – Oh igen, mondám, ’s mélyen meghajtám neki magamat; de Uraságodtól kellene eltanulnunk a’ beszedés’ nehéz mesterségét. – Kért, vacsoráljak az ő kis-házában.

Madame de Q**nél azt mondották felőlem hogy én elmés ember vagyok. Madame de Q** maga is elmés asszonynak tartatott. Égve vágyott engem megláthatni ’s beszédemet hallhatni. Még le sem űltem nála midőn már tapasztalám hogy neki semmi gondja nincs, van e nincs e nekem elmém. Azért kelle megjelennem hogy tudjam hogy neki az van. Az ég a’ bizonyságom hogy nála-létem alatt meg sem nyilt a’ szám. – Madame de Q** azt beszéllte felőlem mindennek a’ kit elől-utól-talált hogy elmésbb emberrel soha sem szóllott.

A’ franczia Dámák’ uralkodása három szakaszokból áll: elébb kaczérok, azután vallástalanok, végre imádkozók. Míg e’ három epocha el nem tel, soha nem vesztik-el királyi-pálczájokat, egyedül alattvalójik változnak. Midőn harminczöt év, ’s ollykor eggyel vagy kettővel több, bírodalmokat minden lakosaitól kipusztította, neki áll, ’s a’ vallástalanság’ rabjaival népesíti-el – végre a’ Hitéivel.

Madame de V** a’ két első epocha között lebege, ’s a’ rózsák halványbb színt kezdének venni. Öt esztendővel azelőtt hogy nála először fellépni szerencsém vala, már vallástalannak kellett volna lennie.

Sophájára űltete maga mellé, hogy így a’ Relígió’ dolgairól annál több kénnyel ’s egymáshoz közelebbre szóllhassunk. Alig szóllánk négy perczig, ’s Madame de V** kimondá hogy semmit sem hiszen.

Meglehet, Asszonyom, mondám, hogy ez neked állításod, de engedd mondanom, hogy javad ugyan épen az ellenkezőt kívánja. Nem jó dolog midőn a’ vár’ Commandantja a’ bástyákat letöreti; az ellennek ez által megkönnyítetik az ostrom. Szép asszonynak semmi sincs veszedelmesbb mint a’ Deistaság, ’s én, kit Papi-szolgálatom is kényszerít tévedését eloszlatni, tisztemnek ismerem, kimutatni a’ veszedelmet mellyben lebeg. Oh, lássd azokat Asszonyom! Íme csak öt pillantatja még hogy melletted űlök, ’s már fortélyokról gondolkodom ellened. Ki tudja, nem mennék e tovább, ha az a’ gondolat nem tartóztatna, hogy religiód’ sugallatai igyekezetemet sikeretlenekké teendik? – Nem vagyunk olly kemények mint a’ gyémánt, mondám megillentvén kezét; ’s nyügre vagyon szükségünk, míg eljön az idő ’s azt reánk felrakja. De Madame, ezt vetém mellé, ’s megcsókolám szép kezét; neked míg hamar vagyon; hidd-el, neked még hamar vagyon. A’ te időd még nincs itt.

Az egész Párizsban elment híre hogy Madame de V**t én térítettem-meg. D*** és M* Uraknak azt mondotta hogy éntőlem négy percz alatt többet tanult a’ kinyilatkoztatott Vallás’ való volta felől mint ők ketten a’ magok vastag kötetekből álló Encyclopédiejekben az ellen tanítottak. Azonnal fel valék írva a’ Madame de V**’ coteriejének laistromába, ’s ő a’ maga Deismusza’ epocháját két évvel halasztá-el későbbre.

Eggy nap nála valék, ’s azt igyekeztem megmutatni a’ nála-öszvegyülteknek hogy szükségesképen kell Első Oknak lenni. Benne valék bizonyságaimban, ’s figyelemmel hallgata minden, midőn az ifju Gróf F** titkolózó intéssel félre szóllíta, ’s eggy távol ablakba vonván megsugá, hogy nyakkötőm igen szorosra vagyon csatolva. Il faut qu’ il badine – voyez le mien, mondá; nem mondok többet, Monsieur Yorick; eggy szó elég a’ Bölcsnek. – És a’ Bölcstől, Monsieur le Comte, vala feleletem, ’s meghajlék előtte. – A’ Monsieur le Comte olly hévvel csókola-meg, a’ hogy’ nem még soha senki egész életemben.

Három hétig szüntelen’ annak állításán valék a’ kivel szóllottam. – Pardi! ez a’ Monsieur Yorick annyi ésszel bír mint akármellyíkünk itt. Öröm hallani, mondá a’ másik, mikor szóll. – Az ember nem lehet jobb társaságban mint vele, mondá a’ harmadik. – ’S ezen áron egész éltemet a’ Párizsi Nagyok köztt tölthetém vala; eggyütt ehettem, ihattam, múlathattam volna velek. – De melly élet az illyen! Pirultam magamban értte. Az eggy nyomorult rabszolga’ élete volt. A’ becsűletnek minden érzése felriadt bennem ellene. Minél fenntebb vala a’ társaság mellyben magamat lelém, annál inkább kelle magamat megalacsonyítanom gyalázatos professióm által; minél czifrább a’ coterie, annál többek a’ mesterség’ gyermekei benne. Epedtem a’ természet’ gyermekei után. ’S eggy estve a’ legútálatosbb móddal mocskolván-meg magamat így a’ legragyogóbb emberek’ társaságában, rosszúl levék, lefekvém, ’s meghagytam La Fleurnek, rendeljen postát, ’s más nap’ oda-hagyám Párizst ’s Olasz-ország felé indultam.

MARIA.

Moulins.

Még soha nem érzettem a’ bővség’ szorongatását. – De melly látvány az Útazónak, midőn a’ Bourbonnais-n végig-megyen a’ víg szüret’ idejében, midőn a’ természet a’ maga javait mindennek kebelébe tölti-ki, és midőn minden szem az ég felé fordúl! Melly örömek fogják-el szívét ez útban! Muzsika ad taktot minden lépte alatt a’ munkához, ’s látja hogy ezen földnek minden fijai tánczolva, vígan-sikoltva, viszik sajtóhoz a’ gerezdeket. E’ gyúlongó szívvel menni-el itt, hol az minden nyomon új lángot kap!

Egek! melly bőv tárgy ez eltölteni vele bár húsz Kötetet! Pedig nekem már csak kevés lapjaim maradtak; ’s ezeknek is felét a’ szegény Mariának kell adnom, kit barátom Shandy Úr Moulins mellett ismert.

A’ szerencsétlen, megcsábult leány’ története midőn azt olvastam, engemet szertelen’ megillete. Szomszédjába érvén, emlékeztem róla, ’s nem állhaték-ellent a’ reám-jövő kívánságnak hogy fél mértföldnyire eltérjek az útról ’s szüléjit felkeressem ’s megtudhassam, életben vagyon e, ’s mint vagyon.

Ez igen annyi mint a’ bús-alakú Lovancz’ példája szerént szomoru aventűrökre menni-ki. De nem tudom miként van az, hogy én soha nem érzem inkább hogy bennem lélek lakozik mint a’ midőn szerencsétlen esetek közzé lök a’ történet.

Öreg anyja az ajtóig jött előmbe; tekintete elmondá nekem a’ történetet minekelőtte ajakait megnyitotta. – Elvesztette férjét; az eggy holnap előtt hala-meg

előt-hala-meg

azon támadott szomorúságában hogy Maria megcsábult. Elejénte attól rettegék, mondá, hogy szegény gyermekem azt a’ kevés eszét is elveszti belé melly még eddig megmaradt vala: de csudálni kell, ő ez által még javulni látszott. Még nem lel nyugtot a’ szerencsétlen, ugymonda, ’s sírt; ’s valahol tévedez az ország’-útja körül.

Erem miért ver illy halkkal azonban míg ezt írom? ’s La-Fleur, kinek szíve csak örömre látszik alkotva, kezének külső, dombos részét miért vonta végig két ízben szemén? Meghagytam a’ kocsisnak, térjen az ország’-útjára.

Félmértföldnyire valánk Moulinshez, midőn eggy gyalog-út’ szélén melly eggy csalithoz vezete, meglátánk a’ szegény Mariát, leűlve eggy nyár alatt. Könyöke térdén nyúgodott, ’s feje a’ tenyerében. A’ fa’ tövénél eggy kis patak futott-el.

A’ kocsit beküldöttem a’ faluba. La-Fleur készíttesse

készítesse

vacsorámat; magam gyalog fognék menni utánok.

Fejérbe vala öltözve, ’s kevés’ hiján egészen úgy a’ hogyan őtet az én barátom leírta volt, csak hogy most hajai szabadon függöttek, holott annakelőtte selyemhálóba voltak öszveszorítva. Ezenfelül vállához eggy bágyadt-zöld pántlikát aggata, melly, végigmenvén vállán, ágyékáig nyult alá. Ezen függött kisded sípja. Kecskéje követte hűségtelen mátkájának példáját, ’s Maria annak helyébe most eggy kis ebet veve-fel mellyet sinegen fogva fűzött övedzőjéhez. Én a’ kis ebre néztem, ’s ő azt a’ sinegen magához vonszá. Te engem el nem fogsz hagyni, Silvio, ugymonda. Belé pillanték szemeibe, ’s ugy leltem hogy e’ szók alatt inkább atyja mint mátkája ’s kecskéje felől gondolkozott.

Leűltem mellé, ’s eltűrte hogy könnyeit kendőmmel száraszgassam. A’ kendőt azután tulajdon könnyeimbe nyomogatám, és ismét az övéibe, ’s ismét az enyémekbe; ’s most megint az övéit törlöngettem vele. ’S ezt tévén, olly kibeszéllhetetlen mozdúlásokat érzettem az én belsőmben a’ mellyeket, meg vagyok felőle győződve, az anyagnak és mozgásnak semminemü öszvekötetéseiből nem lehet kimagyarázni.

Oh, tökéletes bizonyossággal érzem hogy vagyon lelkem; ’s a’ Materialisták minden könyveikkel, mellyek elárasztották, elbódították a’ világot, nem győzhetnek-meg az ellenkezőről.

MARIA.

Maria eggy kisség magához tére. Kérdeztem őtet, emlékezik e eggy magas, száraz és sápadt ember felől a’ ki két esztendő előtt közötte ’s kecskéje köztt űlt. Azt felelé hogy az ő feje akkor nagyon meg volt zavarva, de arra még is két környűlménynél fogva emlékezik: hogy ámbár igen rosszúl volt, még ís látta hogy az az ember szánta őtet; osztán kecskéje annak kendőjét ellopta, és hogy ő ezen tolvajságért megverte a’ kecskét. Én, ugymond, a’ kendőt kimostam a’ patakban, ’s azolta mindég zsebemben hordom, hogy általadhassam neki ha eggykor ismét visszatérend. Ő azt nekem félig megígérte, ezt veté szavaihoz, ’s elővoná zsebjéből a’ kendőt hogy velem látathassa. Két szőlőlevél közzé takarta vala be, ’s általkötötte eggy iszalaginnal. A’ mint a’ kendőt kibontá, meglátám eggyik csúcsán az S betűt mellyel az meg vala jegyezve.

Azolta eggyszer egész Rómáig tévedezett, így beszéllé nekem, ’s körüljárta a’ Szent Péter’ templomát, ’s ismét visszajött. És hogy magától talált eggy útat az Appenín-hegyeken; pénz nélkül tette-végig az útat az egész Lombardien, ’s lábbeli nelkül a’ Savoye’ kovás útjain. Mint állá-ki azt a’ sanyarúságot, ’s mivel élt ezen egész útban, arra már nem emlékezett; de az Úr Isten meleg szellőt küld mikor a’ juhok nyírve vannak, ugymonda.

Nyírve, mondám, szerencsétlen teremtés! szinte

színte

az elevenig! – ’S ha te az én honomba volnál, hol nekem eggy kisded kalibám vagyon, belé fogadnálak tégedet, ’s béfednélek, védenélek. Az én kenyeremből fognál enni ’s az én kupámból inni, ’s gondom lenni Silviódra. Felkeresnélek ’s visszavezetnélek midőn leroskadnál gyengeségedben. Midőn a’ nap leszállana, elmondanám estveli könyörgésemet, ’s elvégezvén a’ könyörgést, te fognád fujni sípodon estveli énekedet. ’S áldozatomnak illatja még kedvesebben fogna elfogadtatni, minthogy eggyütt kelne eggy megtört szív’ hangzatjaival az ég felé.

Szívem elolvadt midőn ezeket mondám; ’s Maria, látván hogy ismét kendőmhöz nyúlok, és hogy az nedvesebb mint hogy vele szemeimet megtörölhessem, erővel meg akará mosni patakban. – ’S hol szárasztaná-meg osztán, Maria? kérdém. – Kebelemben fogom megszárasztani – az nekem jól esend, felele.

’S szíve még is meleg, Maria? kérdém.

Itt eggy húrt pendíték-meg mellyen minden panaszai függöttenek. Zavart, meredt tekintettel néze reám eggy ideig, ’s akkor, minden szó nélkül, kezébe vette sípját, ’s eggy himnet énekle a’ Boldogságos Szűzhöz. A’ húr megszünt rezgeni. – Eggy két pillantat alatt Maria magához tért, leeresztette sípját, ’s felkölt.

’S hova akar, kedves Maria? kérdém. – Moulinsba, felele. – Tehát menjünk eggyütt. – Maria karját az enyémbe ölté, megeresztette sinegét hogy ebe szabadabban mehessen, ’s így érénk-be Moulinsba.

MARIA.

Moulins.

Ámbár köz piaczon nem szeretem a’ köszöngetést, búcsúzgatást, megállék ide érvén most, hogy Mariától elbúcsúzzam.

Maria nem vala nagytermetü, de növése a’ szálasbbak közzül való vala. A’ bánat valamit nyoma tekintetébe melly alig volt már földi. De ő még mind e’ mellett asszonyi maradt, ’s annyival bírt abból a’ mit a’ szív óhajt ’s a’ szem asszonyi nem körül keres, hogy ha ő a’ maga elméjéből az előbbi nyomokat ’s én a’ magaméból Elízát kitolhatnánk, úgy Maria nem csak kenyeremből ennék ’s poharamból innék, hanem kebelemben nyúgodna is, ’s úgy tartanám őtet mint tulajdon magzatomat.

Élj szerencsésen, szegény szerencsétlen leány. Idd magadba az olajat és bort mellyet eggy Idegennek szánakozása tölt itt elmenvén sebeidbe! – A’ ki tégedet két ízben öszvetört, ő maga tud tégedet, és akkor örökre, öszveforrasztani, éppé forrasztani.

BOURBONNAIS.

Úgy hittem hogy szüretkor útazván végig Franczia-országnak eggyik leggyönyörűbb tartományán, a’ részegűlésig fogom kiüríthetni az öröm’ poharát. De a’ fájdalom melly lelkemet öszverázta, egészen alkalmatlanná tőn, elfogadni az öröm’ érzéseit melly itt minden lépten tolakodva jött reám. A’ közönséges vígaságnak minden képei alatt szünetlenül Mariát láttam, a’ szerént a’ hogy’ a’ nyár’ árnyában űlt, epedezve, szomorúan, ’s közel Lyonig értem-el a’ nélkül hogy kesergő képe lelkemből eltávozott volna.

Kedves Érzékenység! kimeríthetetlen kútfeje mind annak a’ mi örömeinknek kedves, ’s szomoruságainkban édes lehet! Te lecsatlod a’ te martirodat az ő szalmaágyába, de te őtet az egekig is ragadozod. – Örök forrása érzéseinknek! Itt foglak tégedet keresni. – ’S a’ te istenséged az a’ mi énbennem repes. – Nem hogy a’ betegség’ homályos orájiban lelkem visszaretten önnmagába ’s elborzad elsemműlése előtt – czifrazengésű szók! hanem hogy olly gondok is érdekelhetnek mellyeknek nem én magam vagyok tárgyok. – Minden tetőled jő, nagy, nagy Sensoriuma a’ világnak! melly vibrál ha csak eggy hajszál hull is le, a’ legtávolbb pusztájában a’ teremtésnek, fejünkről. – Tőled illetve vonja-félre az én Eugénem a’ kárpitot, midőn betegen epedek, hallgatja symptómjaim’ előadását, ’s az időt vádolja idegeinek gyengeségek miatt. – Te ez érzést ollykor a’ hegyek’ legsivatagabb juhászával is közlöd. – Eltépve leli eggy idegen juhász’ bárányát. Látom fejét botján nyugtatván, mint tekint ellágyulva reá. Oh, ha csak eggy pillantattal jövék vala korábban! – A’ szegény bárány halálra vérzi-el magát – szíve eggyütt vérez a’ báránnyal!

Béke veled, szépérzeményü Juhász! Látom, bánatlan mégy-el innen. De örömeid nem lesznek kevésbb-mértékűek. – Mert boldog a’ te hajlékod, boldog az a’ ki veled abban lakozik, ’s boldogok a’ báránykák mellyek körűled szökdellenek.

A’ VACSORA.

Rudasunknak eggyik első lábán, midőn épen elérénk a’ Traurira’ hegyéhez, csörögni kezde a’ patkó; és így kocsisom leszálla a’ nyeregből lefordította azt, ’s betolta a’ zsebjébe. – Mivel itt kezdvén, két mértföldnél továbbnyiig mindég felfelé vive útunk, ’s leginkább erre a’ lóra támaszkodhatánk, szorosan azt kívántam hogy a’ patkó olly jól a’ hogy’ lehet, tüstént üttessék-fel a’ ló’ lábára. De a’ postillon elhányta a’ szögeket, ’s ezek nélkül a’ kalapács a’ szekér’ magazínjében semmi szolgálatot nem tehetvén, megadám magamat, hogy menjen tehát patkó nelkül.

Alig menénk ötszáz lépésnyire, ’s a’ szerencsétlen teremtés a’ köves úton a’ másik első lábáról is elejtette a’ patkót. Ekkor kikelék a’ szekérből, ’s meglátván bal felé mint eggy ezer lépésnyire valamelly házat, reá vettem a’ kocsist hogy hajtana oda utánam. A’ ház’ kinézése és mind azé a’ mi a’ ház körül álla, csak hamar megengesztele az ért bajjal. Az eggy rendes major vala, körülfogva eggy közel húsz holdnyi szőlővel ’s ugyan-annyi szántóval – eggyik oldala mellett a’ szállásnak eggy veteményes és gyümölcsös kert álla, eltelve mind azzal a’ mi bővségben tarthatott eggy szegény háznépet, a’ másik mellett pedig eggy erdőcske, elégséges a’ szobák’ melegítésére évetszaka. Mintegy nyolcz óra vala estve midőn a’ házhoz értem szekeremet a’ postillon’ gondjaira bízám, magam pedig egyenesen mentem az ajtónak.

A’ háznép eggy őszhaju öregből ’s öt hat pár fiakból ’s vőkből állott, kik körül eggy rakás gyermek hemzsege.

Épen lencsevacsorájokhoz akarának űlni. Az asztal’ közepén eggy nagy búzakenyér állott, ’s mind a’ négy szögén ugyan-annyi kanta bor, ’s ez az utolsó örömet ígére a’ vacsorának minden megszűnései alatt. Eggy valóságos Agape.

Az Őreg azonnal hogy reájok nyitám az ajtót, felkele helyéből, ’s a’ legtisztelőbb szívességgel kére, vennék helyt közöttök. Szívem azt mingyárt akkor tevé mikor beléptem vala. Tehát leűltem, mint gyermeke a’ háznak; és hogy magamat ezen charakternek birtokába jutassam, kínálást nem várván, kaptam az Öreg’ kését ’s a’ kenyérből eggy jó karéjt elszeltem. Minden szem melly látta a’ mit teszek, azt bizonyítá hogy szívesen látatom, ’s hogy köszönettel vannak értte hogy azt tenni nem átallottam.

Ez vala e vagy valami egyéb – mondd-meg azt nekem, te Természet! – a’ mi e’ kenyért olly jóízűvé tette az én ínyemben? ’s melly természet felett való erőnek kell köszönnöm hogy az az ital bor mellyet a’ kantán voníték, olly kedves volt, hogy íze mind ez oráig nyelvemen forog?

Ha kedves vala ínyemnek a’ vacsora, az azt követett asztali-hála még kedvesebb volt lelkemnek.

AZ ASZTALI-HÁLA.

Vége lévén a’ vacsorának, az Öreg eggyet üte az asztalon a’ kés’ nyelével.

Ez annak vala jele hogy keljenek tánczra. Mihelytt a’ jel adva volt, a’ leányok ’s asszonyok eggy oldalszobába menének felkötni hajaikat; az ifju-emberek pedig az ajtóhoz, hogy arczaikat megmossák, ’s fapapucsaik’ helyébe egyebet vonjanak, ’s három percz alatt mindnyájan öszvegyülekeztek az ajtó előtt a’ zöld gyepre. Az öreg-ember és felesége utolsóknak maradtak, ’s közben hagyván engemet, eggy pázsitszophán űltek-le az ajtó-előtt.

Hajdan, mintegy ötven év előtt, az öreg-ember alkalmasan erős vala a’ lantverésben. ’S még most is, illy nagy korához képest, derekasan pengette-el a’ tánczot. Ollykor eggyet kettőt felesége is hallatá dalát; most a’ lantot magában hagyta zengeni, ismét énekele mellé, ’s gyermekeik ’s unokájik vígan ugrottak a’ két öreg körül.

A’ második tánczban eggy pause alatt azt sejtém hogy szemeik felfelé vetődnek. Úgy

vetődnek Úgy

hittem hogy azt valami egyéb okozza mint a’ táncz’ öröme – hogy a’ táncz közzé a’ Vallás avatja magát. De minthogy azt illy társaságban soha még nem láttam, azt fogtam volna hinni hogy képzeletem szédít-el itt is, melly engemet megszűnet nélkül szokott csábítgatni, ha az öreg-ember, vége lévén a’ táncznak, meg nem szóllított volna. Lássa az Úr, ez nekem mindenkori szokásom. Valamikor vacsorámtól felkelek, előszóllítom háznépemet ’s tánczolni hagyom; mert azt hitettem-el magammal hogy a’ víg és megelégedett elme a’ legjobb hála mellyet eggy szegény paraszt a’ ki nem tanúlt, Istennek nyújthat.

’S a’ legtudósabb Püspök! gondolám magamban.

A’ TARTALÉK.

A’ Taurira’ bérczeiről meredek út viszen egész Lyonig. Itt vége minden gyors mozgásnak. Itt vigyázva kell menni. De a’ vigyázás nem csak a’ menést, hanem érzést is, ’s ezt még inkább illeti. Tehát alkuba léptem eggy Vetturínóval hogy magának engedjen időt ’s eggy pár öszvére, de az én kocsimban vigyen engem Savoye-n

Sovoye-n

által Turínba olly halkkal a’ mint magának fogna tetszeni.

A’ Savoyard-nép szegény, tűrni-tanúlt, békes, jámbor nép. – Kedves szegény nép, ne tarts semmitől! a’ világ nem fog irígyen nézni szegény voltodra, eggyszerü rényeidnek kincsére; nem fogja megtámadni völgyeidet hogy azokat tőled elrabolja. – Természet, te a’ te rendetlenségeidnek közepette is jóltevő vagy azon szükségekre nézve mellyeket te szerzettél. Azon nagy bástyák körül mellyeket te hagyál itt felkelni, kevés hely vagyon mellyet sarló ’s kasza koppaszthasson. De a’ mi keveset illyet e’ népnek adsz, azt ezek az ő bástyáji nekiek védik, ’s kedvesek a’ hajlékok mellyeket Bátorság véd.

Fakadozzon panaszokra a’ megfáradt Idegen az út’ váratlan esetei ’s veszélyi, a’ sok és nagy sziklák, az ösvények, a’ megmászandó tetők, a’ meredek útak, a’ zuhogó cataraktok miatt, mellyek a’ bérczekről rettentő szirteket hengerítenek a’ mélységbe ’s elrekesztik útját! – – A’ föld’-népe egész nap dolgozék kimozdítani eggy illy omladékot Saint-Michel és Madane köztt, és azután hogy Vetturínom íde ére, még két oráig kellett dolgozniok hogy szekerem a’ nyíláson keresztülmehessen. Nem vala mit tennem egyebet mint békével várnom. – A’ szél fujt ’s ömlött az eső, ’s ez ’s a’ sok időbe került várakozás kényszeríték Vetturínómat hogy mai napi útját másfél mértföldnyivel röviditse-meg, ’s eggy kis fogadóban az út mellett megszálljon.

Én azonnal elfoglaltam a’ háló-szobát

haló-szobát

, tüzet rakattam, vacsorához látattam, ’s épen hálákat adék az égnek hogy a’ nap rosszabbúl nem ment-el midőn eggy kocsi érkezék mellyben eggy Asszonyság űlt a’ maga szobaleányával.

Az általam elfoglalt háló-szobán kivül nem vala más a’ fogadóban. A’ Fogadósné a’ Vendéget minden tartalék nélkül ide vezeté, elbeszéllvén hogy e’ szobában senki nincs egyéb mint eggy ángol Úr, és hogy ebben két nyoszolya áll, ’s van eggy deszkarekesz is mellyben ismét találtatik eggy ágy. – A’ magasztalás mellyel a’ Fogadósné ezen harmadik ágy felől szólla, épen nem vala ajánlatos. Azonban három az ágy, mondá, ’s három a’ személy; ’s az idegen Úr úgy ígérte felőlem magának, minden lehetségesre reá fogna állani, ’s akként nyújtózik a’ mint lehet. – Én a’ Dámát nem akarám függőben tartani, ’s tüstént megígértem hogy megteszek valamit lehet.

De ez koránt sem akará azt tenni hogy az Asszonyt teljes birtokába eresztem a’ szobának. Azt a’ just magamnak tartottam vala’ fenn, ’s én akarám tenni a’ ház’ honneurjeit. Kértem tehát az asszonyt, űlne-le, neki engedtem a’ legmelegebb helyt, én

helyt. én

parancsoltam fát, én hagytam a’ Fogadósnénak hogy a’ vacsorát szaporítsa ’s hogy a’ legjobbik borából hozzon-fel.

A’ Dáma alig volt öt minűtig a’ tűznél, midőn forgatni kezdette fejét, ’s a’ nyoszolyák felé tekingetett; ’s minél többet mentek szemei ez úton, annál bomlottabban tértek-vissza. Ez által én is elakadásba vettettem mind

mint

érette mind magamért; az asszony’ tekintetei ’s maga a’ dolog által annyira meg valék zavarva mint az asszony lehetett az.

Ezen nyugtalankodás’ támadására már az is elég volt volna hogy a’ két ágy azon-eggy szobában állott. De a’ mi bennünket leginkább zavara-meg, az az ágyak’ helyezése volt. Parallélben állottak egymás mellett, ’s csak annyi hézag marada üresen közöttök hogy ott eggy keskeny szék férhete-el. Túl ezen még közel állottak a’ tűzhöz. A’ szenelő’ kinyúlása eggy oldalról, más oldalról pedig eggy oszlop mellyen a’ mestergerenda méne-végig a’ szobán, eggy alkóvformát csinála melly szemérmes érzéseinknek épen nem vala hízelkedő. Ha valami még nevelheté rettegéseinket, az az a’ környülmény vala hogy az ágy szűkebb volt mint hogy ott az asszony a’ maga szobaleányával

szobaleánnyával

megférhetett volna. Külömben az a’ kénytelenség hogy olly közel fogok fekünni hozzá, könnyebben elsíkolhatott volna képzelődésén’.

A’ rekesz nekünk kevés vígasztalást adott, vagy semmit; nedves volt, hideg, ablaka kítörve, be nem volt ragasztva papírossal; a’ szél fujt, ’s mihelytt az asszonnyal, megtekinteni, belé léptem, elfojtott a’ köhögés. Itt tehát nem lehete egyebet tenni mint azt hogy az asszony a’ maga egésségét áldozza-fel szemérmes voltának, ’s a’ két nyoszolyának eggyikét szobaleányának hagyván, aludjon itt, vagy hogy a’ leány küldessék ide, ’stbb. ’stbb.

A’ Dáma eggy ifju, mintegy harmincz esztendős Piémontaise volt. Orczáji versenghettek a’ rózsával az elsőségért. A’ szobaleány Lyoni volt; eleven, könnyű mintegy húsz esztendős. – Minden oldalról nehézségek adták-elő magokat. – ’s az a’ darab szírt melly útunkat elakasztotta, bár melly iszonyúnak látszott is midőn az útból a’ sok munkás elhárítá, ahhoz hasonlítva melly most akasztotta-el útunkat, eggy kisded békakő vala. – Csak azt kell még hozzá vetnem hogy az a’ tartalék melly mind kettőnket eltilta kimondani mi szorongatja elméinket, e’ nehézségen épen semmit nem könnyíte.

Felhozák a’ vacsorát, ’s asztalhoz űlénk. – Úgy hiszem hogy ha nem volt volna jobb borunk mint a’ mit a’ Fogadósné teve előnkbe, nyelveink mind addig le voltanak volna csatolva, míg a’ kénytelenség ajkainkat meg nem

megnem

oldotta volna. De szerencsénkre az Asszonnyal nehány bouteille Bourgognei bor volt, ’s ő meghagyá szobaleányának hogy hozna-be belőlök eggy párt. Elvégezvén a’ vacsorát ’s magunk maradván ketten, eléggé erősöknek látánk magunkat visszás helyzetünk felől kevésbb tartalékkal szóllani. Hánytuk, vetettük mindenképen a’ hogy’ lehetett, ’s végig-néztünk minden oldalról. Végre két egész órai hányás vetés ’s alkudozások után kötésre léptünk egymással, azon formában a’ hogy’ a’ Békealkuk szoktak kötetni, ’s úgy hiszem annyi egymás eránt való bízodalommal ’s igaz hittel a’ mennyivel valaha eggy kötetett a’ hadakozó-felek között szintén a’ mai napiglan. – Imhol czikkelyei:

I. Minthogy Monsieur a’ kamarának igazságos birtokában vagyon, ’s a’ kandalló felé álló nyoszolyát melegebb helynek tartja: arra-való-nézve szorosan kívánja hogy az neki a’ Dáma’ részéről általengedtessék.

Accordé, a’ Madame’ részéről azon hozzá-tétellel hogy a’ két ágy’ kárpitjai vékony és áltlátszó cotonból vagynak, ’s szűkebbek mint hogy bévonattathatnának: tehát a’ szobaleány azoknak nyílását hosszú gombos-tűkkel akaszgassa-öszve, vagy varró-tűnek és czérnának segedelmével ollyformán firczelje-be, hogy az barriére gyanánt tekintethessék a’ Monsieur’ felén.

II. Madame kiköti, hogy Monsieur egész éjszaka a’ maga háló-ruhájába burkolva maradjon.

Refusé; mert Monsieur magával illyen ruhát nem hord, ’s motyózsákjában nincsen egyebe hat ingnél és eggy pár fekete selyemnadrágnál.

A’ fekete selyemnadrág’ említése nagy változást okoza ezen Czikkelyben – mert a’ fekete selyemnadrág úgy nézettetett mint équivalent a’ háló-ruháért. Stipulálva vala tehát hogy a’ fekete selyemnadrág egész éjjel rajtam fog maradni.

III. A’ Madáme’ részéről megkívántatott ’s stipulálva vala, hogy minekutána Monsieur ágyba menend és a’ világ el lesz altatva, Monsieur reggeliglen eggy szót se eresszen-ki ajakin.

Accordé, de azon kifogással hogy a’ Monsieur’ estveli könyörgése a’ Békekötés’ megtörése gyanánt vétetni nem fog.

Ezen Békealkuban csak eggy pont vala feledve; az pedig az vala, hogy Madame és Monsieur melly módon vetkezzenek és feküdjenek. Erre egyedül eggy szer vala lehetséges, ’s én azt a’ kegyes Olvasóra bízom hogy találja-ki, ’s bizonyossá tehetem hogy ha az nem a’ legdelikátabb is, érette senkit nem vádolhat egyebet mint a’ maga képzelését – melly ellen nem itt van először okom panaszkodhatni.

Végre ágyban valánk. Nem tudom helyzetünknek új volta okozá e vagy valami egyéb hogy teljességgel el nem alhatám; elég hogy nem alhatám-el. Majd ide fordultam majd amoda. ’S ez így tarta reggeli két óráiglan, midőn, kifáradva hánykodásimban, e’ szót találám ki szalasztani számon: Oh én Istenem!

Monsieur megtörte az Alku’ Czikkelyét, kiálta nagy hevességgel az asszony, a’ ki, épen úgy mint magam, még nem aludt. Ezerszer kértem bocsánatját, ’s vítattam, hogy az csak eggy indúlatos felfohászkodás vala. Ő azt az Alku’ legvilágosabb megtörésének kiáltozá; én pedig állhatatos maradtam védelmemben hogy az a’ Czikkely III. által szabadon hagyattatott.

A’ Dáma nem akara engedni; ’s a’ villongás eggy kevéssé megerőtleníté az ő barriérjét; mert hallottam hogy két három gombos-tűje földre pergett.

Becsűletemre mondom, Madame, a’ nyílást nem én tevém, ’s kinyújtottam jobbomat, mintegy annak a’ mit mondottam vala, erősbb bizonyítására.

Azt akarám mellé vetni hogy én mindenért e’ világon nem tenném vétkessé magamat az illendőség törvényeinek legkisebb megsértésében is.

De a’ szoba leány, hallván hogy közöttünk derekasan foly a’ per, ’s félvén hogy ellenségeskedésre kerűl a’ dolog, lábhegyen kicsúszott, a’ rekeszből; ’s minthogy igen setét volt az éjszaka, tőlünk észre-nem-véve

észve-nem-véve

azon szűk hézagba jött be melly az asszony’ ágya ’s az én ágyam köztt üresen maradt.

E’ szerént, kilépvén még nyujtva jobbom, meg találám fogni a’ szobaleány’ –

ugrás a szövegforráshoz

A’
Római Carneval

Midőn a’ Római Carneval’ megirásához kezdünk, azon ellenvetés rettent bennünket hogy az illyetén innepi-pompa igazán nem irathatik-meg. Az érzéki tárgyak’ illy nagy, illy élő masszájának közvetetlen’ kellene a’ szem előtt mozgani, mindenkitől a’ maga módja szerént kellene nézelltetni, felfogattatni.

Még nyomosabb lesz ez ellenvetés midőn magunk vagyunk megvallani kénytelenek hogy a’ Római Carneval az idegen nézőnek a’ ki azt először látja ’s csak nézni akarja ’s tudja, sem eggy egész, sem eggy örvendeztető benyomást nem ad, sem a’ szemet nem gyönyörködteti különösen, sem az elmét ki nem elégíti.

Az a’ hosszú keskeny úcza mellyen az emberek’ temérdek sokasága fel ’s alá hömbörög, végig nem látható; a’ tolongásnak abban a’ körében mellyet a’ szem itt felfoghat, alig külömböztethetni-meg valamit. A’ mozongás eggynemü, a’ lárma kábító, a’ napok’ végei meg nem nyugtatók. De ezen rettentések el vagynak oszlatva, ha közelebbről fejezzük-ki magunkat; ’s mindenekfelett az lészen a’ kérdés: ha a’ Leírás maga bennünket igazland e?

A’ Római Carneval olly öröminnep melly a’ népnek tulajdonképen nem adatik, hanem a’ mellyet a’ nép maga ad magának.

Az Országlás kevés rendeléseket teszen, kevés költséget ad hozzá. Az öröm’ köre itt önn magában mozong, ’s a’ Felvigyázás engedékeny kézzel intézgeti azt.

Nincs itt olly innep melly, mint a’ sok templomi-innepei Rómának, a’ szemet elígézi: nincs itt tűzi-játék melly a’ Castell Sant Angelón ég-el, ’s eggyetlen a’ maga nemében; nincsen itt a’ kivilágítása a’ Szent-Péter-Temploma’ külsőjének és kuppolájának melly olly sok idegent vonsz ide minden tartományból; nincsen itt pompás búcsújárás mellynek közelítése a’ sokaságot álmélkodásra ’s imádkozásra indítsa: sőt inkább itt csak arra adatik jel hogy kiki olly bohó lehet a’ millyen lenni önn-magának tetszik, és hogy itt verekedésen és késelésen kivül csaknem minden szabad.

A’ külömbség a’ nagy és nem-nagy között eggy szempillantatra megszüntnek látszik; minden közelít egymás felé, minden könnyedén fogadja a’ mi szembe jő vele, ’s a’ kölcsönös féketlenség és szabadság a’ közönséges vídám kedv által tartatik ellensullyban.

Ezek azok a’ napok a’ mellyekben a’ Római lakos még a’ mi korunkban is örvend hogy a’ Jésus Christus’ születése a’ Saturnaliákat és azoknak szabadságaikat nehány hétnyivel továbbra tolhatta ugyan, de egészen el nem törölhette.

Igyekezni fogunk e’ napoknak örömeit ’s szédelgéseit Olvasóinknak képzeletek’ elébe hozni. ’S azzal hízelkedünk magunknak hogy kedves dolgot teendünk azok előtt a’ kik a’ Római Farsangot valaha látták ’s azon időkről eleven visszaemlékezéssel akarják magokat gyönyörködtetni; valamint azoknak is a’ kik azt az útat későbben fogják megtenni, és a’ kiknek e’ kevés lapok eggy öszvecsoportozott ’s hirtelen’ elsuhanó múlatság’ kóstolását engedhetik.

A’ CORSO.

A’ Római Carneval a’ Corsón gyűl-öszve. Az e’ napi múlatságoknak ez az úcza a’ helye.

az e’ napi múlatságoknak. Ez az úcza a’ helye

Minden más helytt ez más innep volna; ’s erre nézni mindenekelőtt a’ Corsót kell leírnunk.

A’ helly a’ maga nevét, mint Olasz-országnak nem kevés városaiban a’ hosszú úczák, a’ lovak’ futatásától vette, mellyel Rómában minden farsangi-est végződik, és a’ mellyel más városokban egyéb innepek, például

példáúl

a’ Templomszentelés ’s valamelly Védpatrónusz’ innepe szoktanak végeztetni.

Az úcza egyenes líneában megyen a’ Piazza del Popolótól a’ Velenczei Palotáig. Hossza minteggy negyedfélezer lépés, ’s magas, többére pompás palotákkal van végig’-foglalva. Szélessége nincs erányúságban hosszához és az épűletek’ magasságához. Mind a’ két oldalán hat, hét, ’s nyolcz lábnyira mégyen végig a’ kővel-kirakott, ’s valamennyire magasbb gyalog-út. Ezek köztt a’ szekereknek a’ legtöbb helyeken csak tizenkét ’s tizennégy lábnyi szélességü hézag marad, ’s innen látni hogy legfeljebb három hintó fér meg rajta egymás mellett.

A’ farsangi napokban az úczának legalsó határa a’ Piazza del Popoló’ Obeliszkje, a’ Velenczei Palota a’ legfelső.

KOCSIZÁS A’ CORSÓN.

A’ Római Corso az esztendőnek minden innep- és vasárnapjain tele van. Az előkelőbb ’s tehetőbb Rómaiak itt mennek eggy vagy másfél órával az éj előtt számos szekerekben sétálni; a’ szekerek a’ Velenczei Palotától jőnek-le az úcza’ balján, ’s ha szép az idő, elmennek az Obeliszk mellett, ki a’ kapun a’ Via Flamínián, ’s ollykor szinte a’ Ponte-Molleig.

A’ korántabb vagy később megfordultak a’ más felen mennek; ’s a’ két sor szekér így a’ legszebb renddel ballag-el egymás mellett.

A’ Követeknek az az elsőségek vagyon hogy ők közben mehetnek a’ két sor között. Ez a’ szabadság az Angol Pretendenté-nek is meg vala engedve, ki eggy Principe d’ Albania neve alatt tartózkodék Rómában.

Mihelytt a’ harangok az éjet előhozzák, vége e’ rendnek; kiki arra tart a’ merre magának tetszik ’s a’ legkurtább útat választja nem ritkán a’ több équipázsok’ bajával mellyek a’ szűk helyen ez által elakadásba jutnak, öszvekeverednek.

Ez az esti-sétálás melly Olasz-országnak minden nagyobb városában brillant, és a’ mellyet minden kisebb városban, bár igen kevés számú kocsival, mímelgetnek, sok gyaloglót vonsz a’ Corsóra. Kiki jő, hogy lásson vagy látassék.

A’ Carneval, a’ mint azt hamar megsejthetjük, tulajdonképen csak folytatása vagy inkább tetője a’ már említett szokásban-való innepi ’s vasárnapi örömeknek; nem új, nem idegen, nem eggyetlen; hanem természetesen csatolja magát a’ Római élet’ módjához.

CLIMA, PAPI-ÖLTÖZETEK.

Szint olly kevéssé idegennek fog előttünk tetszeni ha majd mingyárt a’ maszkoknak egész sokaságát látandjuk-meg szabad ég alatt, minekutána ott az életnek olly sokféle scénjeit látni megszokhatánk.

Minden pompás innepnapokon a’ kiterített szőnyegek, elszórt virágok, árnytartó kivont vásznak az úczákat temérdek szálákká ’s galleríekké változtatják.

Eggy halott sem vitetik-ki a’ Confraternitásoknak elburkolt, elleplezett kísérése nélkül sírbe; a’ Szerzetesek’ sokféle öltözetei a’ szemet idegen ’s különös alakokhoz szoktatják; egész esztendőt által Carnevalt gondolhatni; ’s az Abáték a’ magok’ fekete-öltözeteikben az egyéb Papi-alakok köztt a’ fenntebb-classisu Taborrókat látszanak tenni.

ELSŐ IDŐ.

Már új esztendő olta a’ theáterek nyilva állanak ’s a’ Carneval elkezdődött. Itt meg ott lózsikban eggy Tisztté-öltözött szép asszonyt látunk, ki a’ maga sokrojtú arany vagy ezüst epaulettjeit nagy magának-tetszéssel mutogatja a’ népnek. A’ Corsón nagyobb számmal jelennek-meg a’ szekerek. De a’ közönséges várás az utolsó nyolcz napra vagyon intézve.

KÉSZŰLETEK

KESZŰLETEK

AZ UTOLSÓ NAPOKRA.

Külömbféle készűletek jelenlegetik a’ Közönségnek ezeket a’ paradízi órákat.

A’ Corso, eggyike azon kevés Római úczáknak mellyek esztendőtszaka tisztán tartatnak, most gondosabban sepretik, tisztítatik. A’ szép, apró négyszögü, alkalmasan lapos bazalt-darabokból rakott flastrom, valahol a’ kő tágulni kezd ’s megromlott, megigazítatik.

Ezenkivül élő jelenségek is tűnnek-fel. Minden farsangi estvélyt eggy lófutatás rekeszt-be. Az e’ végre tartott lovak többére aprók, ’s minthogy közöttök a’ legjobbak, idegenek, barberóknak neveztetnek.

Az illy mokány-ló fejér vászonból csinált borítékba öltöztetik. Ez a’ boríték fején, nyakán és a’ hasán a’ lónak szorosan áll, ’s a’ varrásokon pántlikákkal van felczifrítva. Így áll az Obeliszk alatt azon helyen honnan szaladásnak eresztetik, fejjel a’ Corsó felé. Vezetője elviszi az úczán, ’s a’ Velenczei Palota mellett abrakot ad neki hogy annál több vágyása legyen erre szaladni a’ futás alatt.

Ez a’ gyakorlat a’ legtöbb lovakkal, mellyeknek számok ollykor tizenötre, húszra megyen, újra kezdetvén, ’s az illy promenad nagy rakás vígan-sikoltozó gyermekek által kísértetvén; ez a’ víg lárma eggy még nagyobbat látszik ígérni melly mingyárt következik.

Eggykor a’ Római legelső házak tartottak istálójikban illyetén lovakat; becsűletet kerestek abban ha az ő lovaik nyerhették-el a’ jutalmat. Fogadoztak egymás köztt mellyíke lesz a’ nyertes, ’s a’ diadalt ebédlések és tánczok dicsöítették-meg.

Ellenben az utolsó időkben ez a’ szenvedelem nagyon megcsökkent, ’s a’ Nagyok’ szomja, lovaik által vonni fényt magokra, a’ közepső, sőt a’ legalsó classisába szállott-alá a’ népnek.

Azon régi időkből eredhet a’ szokás hogy eggy csoport lovasság, melly, trombitásoktól kísérve, a’ kiosztandó jutalmat az egész városban mutogatja, a’ Nagyok’ házaikba bélovagol, ’s eltrombitálván eggy darabot, italra-való kap, azzal tovább megyen.

A’ jutalom eggy mintegy harmadfél réf hosszaságu ’s nem épen eggy réf szélességű arany vagy ezüstfonalból szőtt vászon, melly eggy tarka rúd’ hegyén lobog és a’ mellynek alsó szélére nehány nyargaló paripák vannak kivarrva.

Ez a’ jutalom Palio-nak hívatik, és a’ hány nap a’ Carneval tart, annyi illyetén Quasi-zászlókat

Quas i-zászlókat

mutogat a’ Római úczákon az említett társaság.

Azonközben a’ Corso is új formába kezd öltözni; most már az Obeliszk az úcza’ vége. Az előtt eggy deszkázat kél-fel, szembe a’ Corsóval, soksoru ülésekben. A’ deszkázat előtt nem sokára készen áll a’ korlát, honnan a’ lovak futni fognak.

Hasonló deszkázat készűl az előbbeni mellett mind két oldalról, és ezek a’ Corsónak első házaiig vitetnek, és így az úczát a’ piaczba bé meghosszítják. A’ korlát’ két végén felemelt, béfedett kis ívek állanak azoknak számokra, a’ kik a’ lovak’ kieresztetésekre felvigyáznak.

Végig a’ Corsón sok házak előtt hasonlóképen deszkázatok kelnek. Santo Carlo és az Antonínusz’ oszlopa előtt a’ piaczok gerendák által rekesztetnek-el az úczától, ’s minden eléggé jelenti hogy az egész öröminnep a’ hosszú ’s keskeny Corsón fog egyedül tartatni.

Végre a’ Corso’ közepe puzzolanával hintetik-be hogy nyargalva-menő lovak a’ flastromon könnyen ki ne síkolhassanak.

SIGNÁL A’ CARNEVALI TÖKÉLETES
SZABADSÁGRA.

Igy tápláltatik, így fárad napról napra a’ várás, míg végre eggy harang a’ Capitólon, hamar ebéd után, jelt ad hogy kinek-kinek szabad a’ nyilt ég alatt bohóskodni.

E’ pillantatban a’ Római kedvetlen lakos, a’ ki esztendőtszaka gondosan tartózkodott minden botlástól, eggyszerre leteszi komolyságát, tartózkodásait.

Az úczák’ flastromzóji, kik az utolsó pillantatig kopácsolgattak, öszvekaparják szerszámaikat ’s tréfálva csinálnak véget dolgozásaikban. Minden balkon, minden ablak szőnyeggel van beterítve; az emeltebb gyalogúton mind a’ két oldala felől az úczának székek tétetnek-ki; az alantabb-sorsu lakók, a gyermekek az úczán vannak, melly most megszűnt úcza lenni, ’s eggy temérdek, kicsínosított gallerievé változott.

Mert a’ mint minden ablak szőnyeges, úgy minden deszkázat is régi szőtt tapétekkel van kiszegezve; a’ sok szék neveli a’ szoba’ ideáját, ’s a’ kedvező menny ritkán emlékeztet arra hogy itt fedel nélkül űlünk.

ŐRÖK.

Azonban míg a’ Corso lassandan eltelik, és a’ sok szokott köntöseikben sétálók köztt magát egy Pulcinell itt is amott is mutogatja, katonaság gyülekezik-öszve a’ Porta del Popolo előtt. Felvezetve lovon-űlő Generálja által szép rendben ’s új montourban ’s csengő muzsikával jő-fel a’ Corsón, elfoglalja az ide nyíló úczákat, eggy pár őrt a’ fő helyekre állít, ’s általveszi a’ rend’ fenntartása’ gondjait.

A’ székek’ emeletek’ kiadóji most visítgatnak: Luoghi! Luoghi! Padroni! Luoghi!

MASZKOK.

A’ Maszkok el kezdenek szaporodni. Legelébb legények jelennek-meg a’ legalsó classis’ asszonyainak innepi-ruhájikban öltözve, meztelen kebellel ’s szemtelenkedve. Kacsingatnak a’ velek szembe-jövő férfiakra, bíztosan bánnak az asszonyi nemüekkel mint a’ kikhez ők is tartoznak, ’s űzik a’ mit nekiek pajkosság, tréfa ’s vadság sugall.

Emlékezünk a’ többiek köztt eggy fiatal-emberről a’ ki eggy durczás, zsémbes, semmi módon el nem csendesíthető feleség’ rollját igen derekasan játszá, ’s a’ Corsón végig szünetlen czivakodott, mindenbe belé-kapott, míg azok a’ kik őtet nyomban követték, őtet engesztelni akarni látszának.

Imhol szalad eggy Pulcinell, kinek lapoczkájiról tarka sinegen függe eggy nagy szarv. Eggy kisded billentés által, az asszonyokkal múlatozván, igen szerencsésen tudja játszani a’ Kertek’ Istene’ alakját, ’s vásottsága inkább kedvet támaszt mint bosszankodást. Itt jő eggy második, ki, szerényebb amannál, a’ maga szép felét hozza magával.

Minthogy az asszonyoknak épen olly kedvek van magokat férjfi-alakban látatni mint a’ férjfiaknak általöltözni az asszonyiba: nem múlasztották-el magokra ruházni a’ Pulcinellek’ kedvet nyert formájokat, ’s meg kell vallani felőlök, hogy magokat ezen korcsalakban igen kecsesekké tudják tenni.

Sebes lépésekkel, declamálva mint az Ítélő-szék előtt, fúrja keresztül itt magát a’ sokaságon eggy Prókátor; felkiált az ablakokra, maszkírozottakba és nem-maszkírozottakba belé-kap, Processussal fenyegeti őket, ennek adósságainak hosszú laistromát mondja-el, amannak a’ legnevetségesbb vétkeket lobbantja szemére. Az asszonyokat a’ Cicisbéók’ tartása miatt káromolja, a’ leányokat szeretőjeikért; eggy könyvre provocál mellyet hónja alatt tart, ’s producálja Documentumait, és mind ezt visító hanggal, pergő nyelvvel. Azt hinnéd most már abba hagyja, ’s ekkor kezdi igazán; azt hinnéd, most már tovább megyen, ’s ekkor fordúl-meg; néki-megyen ennek, ’s békét hágy; abba kap a’ ki mellett elment, ’s ha a’ Collegájára bukkan akkor lép bohósága fő tetőre.

De sokáig nem bírhatják a’ Közönség’ álmélkodását; a’ legbolondabb behatás azonnal el van nyelve a’ sokaság és külömbség által.

Kiváltképen a’ Quacquerók ha annyi lármát nem csinálnak is mint a’ Prókátorok, szint úgy szemeket vonnak magokra. Úgy tetszik a’ quacquerók’ maszkja azért leve olly igen közönségessé mert a’ zsíbvásárosoknál régi-szabásu köntösöket venni igen is könnyü.

Ezen maszkban főképen az kívántatik-meg hogy a’ köntös altfränkisch-szabásu, de el nem nyűtt ’s nemesbb-anyagu legyen. Őket ritkán látni másként mint bársonyban vagy selyemben, brocat vagy tűzött Westtel, ’s a’ regulában a’ Quacquerónak pohosnak kell lenni; arczmaszkja egész, csúcsos pofákkal és apró szemekkel; parokájának nevetséges czopfocskáji vannak; kalapja parányi és többére paszomános.

Látni hogy ez a’ figúra közelít az Operák’ Buffo carricátojához, és valamint ez inkábbára eggy gyámoltalan szerelmes, megjátszott bolondot ád-elő, úgy ezek is szenvedhetetlen, édeskés gubókat jelengetnek. Nagy könnyüséggel szökdelnek lábhegyeiken fel ’s alá, nagy fekete karika vagyon minden üveg nélkül kezekben, ’s azon lorgnette gyanánt kacsinganak minden kocsiba minden ablakra. Peczkesen csinálnak igen mély meghajlást; ’s kivált midőn pajtás pajtással szembe akad, az által mutatják örömeiket, hogy lenyult egyenes öszvefogott lábszárakkal perpendiculáris felszökéseket tesznek, ’s visító inarticulatus hangot adnak, melly a’ brr-rel rokon.

Ezen a’ hangon adogatnak jelt egymásnak, ’s a’ legközelébb-állók visszadják a’ jelt, úgy hogy kevés idő alatt ez a’ berregés az egész Corsón fel és alá végig-vándorol.

Pajzán gyermekek azonközben tekercses nagy csigákat fújnak, ’s szenvedhetetlen hangokkal hasogatják a’ fület.

Sejthető hogy a’ hely’ szűk volta

szűkvolta

és a’ maszkírozás’ egyenlősége miatt, mert a’ Corsón nehány száz Pulcinell és közel száz quacqueró csöszöng, kevésnek lehet az a’ reménye ’s szándéka hogy magára figyelmet vonjon. Osztán nekik korán meg kell jelenniek a’ Corsón. Sőt kiki egyedül azért mégyen-ki hogy magát múlassa, bolondoskodásának folyamatot engedjen, ’s e’ napok’ szabadságával teljes kedve ’s kénye szerént élhessen.

Kivált a’ leányok és asszonyok tudnak magoknak ezen időben örömet csinálni. Mindenikének csak az a’ gondja hogy kimehessen a’ házból, ’s magát akármelly módon öszveburkolja; ’s minthogy pénze a’ legkevesebbnek van mellyet erre fordíthatna, eléggé leleményesek mindenfélét kigondolni hogy magokat inkább elfedjék mint széppé öltöztessék.

A’ Koldusmaszkokra nem kell sok. Erre leginkább szép hajak kívántatnak, ’s eggy egészen fejér arczmaszk, eggy cserépfazék színes pántlikán, ’s bot és kalap a’ kézbe. Könyörgő alakban lépnek az ablakok alá és mindennek elébe a’ kikre bukkannak, ’s alamizsna’ helyébe czukerliket, mogyorót ’s holmi effélét kapnak.

Mások még könnyebbé teszik magoknak a’ megjelenés’ fáradságát; bundát vesznek magokra vagy valamelly csínos házköntöst, arczmaszkokkal. Többére férjfikísérők nélkül jelennek-meg, ’s offensív- és defensív-fegyver gyanánt eggy seprőcskét tartanak kezekben, eggy nád’ virágából kötve, mellyel részint a’ merészeket tartóztatják-vissza, részint csintalankodva ismerőseiket ’s nem-ismerőseiket, midőn maszk nélkül jőnek reájok, arczokban öszvecsiklandják.

Ha valaki, a’ kire fogok vagyon, négy öt illy leányka közzé talál jutni, soha nem tudja miként menekedjék-meg kezeikből. A’ tömött sokaság nem engedi hogy fusson, ’s a’ merre fordúl, orra alatt érzi a’ kis seprőt. Meg nem érteni a’ tréfát veszedelmes lenne, mert a’ maszkok sérthetetlenek, ’s a’ strázsáknak parancsok vagyon nekik segélyekre kelni.

A’ szokásból ki nem lépett öltözetek is, még pedig minden karból ’s rendből, maszkúl szolgálnak. Imhol jő eggy lovász a’ maga nagy keféjével, ’s kinek-kinek tetszeni kell hogy hátát végigkeféli. A’ Vetturínók (Szekerezők) szokott lármás alkalmatlansággal kínálják-meg a’ kit megkapnak, szolgálatjokkal. A’ legrendesebb maszkok’ számába tartoznak a’ falusi-leányok’, a’ Frascatínák’, a’ halászok’, Nápolyi hajósok’, Nápolyi Sbirrek’ és Görögök’ maszkmai.

Ollykor eggy maszk theáteri-személyt mímel. Némellyike nagyon is könnyen teszi a’ maga játékát, lepedőbe vagy szőnyegbe burkolózván, mellyet feje’ tetején köt-öszve.

A’ fejér alak közönségesen útjokba áll másoknak ’s szökdell előttök, ’s így Kísértetnek tartatik. Némellyek csudás öszverakások által akarják magokat kitűnetni. ’S a’ Tabarro a’ legnemesbb maszknak tartatik, mert nem tűneti-ki magát.

Az elméskedő ’s gúnyoló maszk ritka, mert az illyennek szándéka vagyon ’s szembe kíván ötleni. Azonban eggy Pulcsinell úgy jelene-meg ez úttal mint Cocu (Hahnrey). Szarvai mozgók voltanak; bevonhatta, kitolhatta őket. Ha új-házasok’ ablakai elébe állott, ’s eggyik szarvát csak kevéssé látatá, vagy eggy másé elébe, ’s ott a’ szarvat jó hosszan kitolá ’s annak hegyén a’ csengettyű derekasan csenge, a’ Publicumban víg figyelem támadt eggy két percziglen, ’s ollykor nagy hahota is.

Eggy Varázs keveredik a’ sokaságba, ’s eggy számokkal-telefestett könyvet látat a’ sokasággal, ’s hatalmas szenvedelmére emlékezteti, a’ Lottójátékra.

Két arcczal áll eggy másik maszk a’ csoportban; nem tudatik mellyik az eleje, mellyik a’ hátúlja; ha jő e, megyen e.

Az idegen kénytelen szenvedni hogy e’ napokban kicsúfoltatik. Az Ultramontánók’ hosszú kabátjaik, a’ nagy gombok, az ő csudálatos kerek kalapjaik rendesnek látszanak a’ Római lakos előtt; ’s így neki az Idegen annyi mint maszk.

Minthogy az idegen festők, kivált a’ kik épűleteket ’s tájakat studíroznak, Rómában az úczákon is űlnek ’s rajzolnak, a’ Carneváli-nép belőlök is csinál játékot, ’s nagy portefeuillökkel, hosszú sürtont-okban ’s colossális rajztollakkal mutatják magokat.

A’ német pékszolgák gyakran ittason találtatnak. Tehát ezen múlatság alatt is eggy palaczk borral játszatnak tulajdon köntöseikben, vagy valamivel ékesbbekben, ’s botorkázva, szédelegve.

Eggyetlen maszkra emlékezünk, mellynek karczoló szándéka lehetett: – A’ Trinita del Monte Templom előtt eggy obeliszknek kelle felállítatni. A’ Publicum a’ szándékkal nem igen vala megelégedve, mind azért mivel a’ hely szűk, mind mivel a’ parányi obeliszk alá, hogy eggy bizonyos magasságig vitethessék, eggy igen nagy piedestált akarának építeni. Eggy valaki tehát arra a’ gondolatra jutott, hogy eggy nagy fejér piedestált teve-fel süveg gyanánt, mellyre eggy kisded verhenyeg obeliszk vala ragasztva. A’ piedesztálon nagy betűk állottak mellyeknek értelmeket talán csak kevesen találták-el.

KOCSIK.

Azalatt míg a’ Maszkok felgyülekeznek, a’ kocsik lassandan a’ Corsóra a’ feljebb már említett renddel hajtanak-be de azon külömbséggel hogy most a’ Velenczei Palotától lejődögélő hintók a’ Corso’ másik végére jutván minden késés nelkül megfordulnak ’s a’ másik oldalon ismét felmennek.

Már feljebb megmondánk hogy az úcza, ha levonatik a’ gyalogút az épűletek’ két sora mellett, a’ legtöbb helyeken kevéssel tágabb három szekérszélességnél.

A’ gyalogút a’ szekerúttól gerendákkal van elkorlátolva, ’s el van hintve székekkel, ’s a’ nézők már elfoglalák helyeiket. Az eggyik soron, szorosan a’ székek és korlát mellett, lemégyen a’ hintó, ’s a’ másikon feljő. A’ gyalogok a’ két sor szekerek közzé vannak szorítva eggy nyolczlábnyi szűkségbe. Kiki oda fúrja magát a’ hol üret talál; ’s minden ablakról és balkonról ismét eggy tömött sokaság néz-le a’ sokaságra.

Az első napokban inkábbára csak a’ szokott équipázsokat láthatni; mert valaki valami csínosabbat, pompásabbat mutathat, azt a’ következőkre tartja. A’ Carneval’ vége felé számosabban jelengenek a’ nyilt kocsik, ’s ezeknek némellyikén hat űlés vagyon; általellenben egymással két Dáma emeltebben űl, úgy hogy egész figurájok kitetszik; mellettek a’ szegeleteket valamivel alább négy Úr foglalta-el; a’ kocsis és az inasok maszkolva vagynak, ’s a’ lovak fel vagynak ékesítve fátyollal és virágokkal.

Ollykor eggy szép, fejér, rózsaszín pántlikákkal felczifrázott pudli áll a’ kocsis’ lábai köztt; a’ hámokon csörög a’ sok csörgő, ’s nehány perczekig a’ Publicum’ figyelme ide van szegezve.

Könnyü képzelni hogy egyedül szép asszonyok merészlik magokat így az egész sokaság előtt felemelni, és hogy csak a’ legszebbek jelennek-meg arczmaszk nélkül. Ellenben a’ merre a’ szekér közelít, melly nem megy soha sietve, minden szem ide fordúl, ’s az illyennek sokszor van öröme ezt hallani: O quanto è bella! (Oh be gyönyörü!)

Eggykor ezen innepi-szekerek számosabbak ’s pompásabbak ’s mythologiai ’s allegoriai jelentések által interesszantabbak voltak. Az újabb időkben a’ Nagyok, oda legyen annak a’ mi lenni akar, elveszve vagynak az Egészben ’s inkább vágynak ezen nap’ örömeivel élni mint abban másokat felülmúlni.

Minél tovább mégyen-elő a’ Carneval, annál czifrább équipázsok tűnnek-fel.

Míg a’ komolybb Uraságok is, kik maszk nélkül űlnek a’ szekérben, megengedik kocsisaiknak ’s cselédjeiknek hogy álarczot vegyenek-fel. A’ kocsisok inkábbára asszonyokká öltöznek-által, ’s a’ farsang’ utolsó napjaiban asszonyok által látszatnak igazgatva a’ lovak. Ezek gyakorta illendőleg sőt kecsesen vannak öltözve; ellenben ollykor eggy vastag útálatos kamaz, egészen újmódisan öltözve, magas frizűrrel ’s tollakkal, nagy carricatűrt teszen; ’s a’ hogyan ama’ Szépek hallák a’ magok magasztalásaikat, úgy ez kénytelen hallani midőn eggy vagy más megáll az orra előtt, ’s ezt röfögi felé: O fratello mio, che brutta puttana sei! (Ejnye pajtás, be fertelmes szajha vagy!)

A’ Kocsis sokszor barátnéji’ eggyikének vagy másikának, ha a’ csoportban öszvetalálkozik vele, azt a’ szolgálatot teszi hogy felülteti maga mellé. Minthogy ezek inkábbára férfiakká öltöztek, a’ zömök-ikrás, parányi Pulcinell-lábacskák sokszor körüllebdesik a’ mellettek-menők’ fejeiket.

Ugyan-ezt teszik az inasok, ’s barátjaikat ’s barátnéjikat felszedik magok mellé a’ bakra, ’s csak az híja hogy, mint az angol Landkutschokon, a’ kocsinak tetejére is felűljenek.

Az Uraságok örömest látják ha szekereik nagyon meg vannak pakkolva; minden szabad, semmi nem illetlen e’ napokban.

TOLONGÁS.

Vessünk most eggy tekintetet a’ hosszú keskeny úczára, hol minden balkonról, minden ablakról hosszan lenyúló tarka szőnyegekre támaszkodva tömött nézők néznek-alá a’ nézőkkel eltölt korlátokra ’s az elfoglalt székeknek két hosszú sorára. Két sor hintók lassandan mozognak a’ közbülső ürben, ’s az a’ hézag mellyet eggy harmadik sor hintó fogna eltölthetni, sűrűen el van borítva emberekkel kik itt nem mozognak, nem mennek, hanem csúsztatnak. Minthogy a’ kocsik, valahol csak lehet, egymástól eggy kevéské hátrálnak, hogy minden elakadásban eggyüvé ne ütődjenek sok gyalogló, hogy szabadabban lélegzhessen, arra vetemedik hogy kilépvén a’ közép ürből az eggyik szekér’ bakja és a’ másiknak tézslája közzé megyen-által; ’s minél nagyobb a’ gyalogok’ alkalmatlansága ’s veszedelme, annál inkább nevekedik merészségek ’s dévaj kedvek is.

A’ két kocsisor köztt mozgó gyalogság, féltvén tagjait ’s ruháját, gondosan tartózkodik a’ tengelyektől ’s kerekektől, ’s így ott több hézagot hágy mint a’ szükség kívánja; ’s e’ szerént az a’ ki nem állhatja-ki tovább az egész massza’ késedelmes csúszkálását ’s bízik magához hogy a’ gyaloglók és a’ kerék ’s a’ veszély és a’ veszélytől-rettegők között szerencsésen általverheti magát, az igen rövid idő alatt nagy útat tehet, míg valamelly véletlen gátlás ismét elakasztja.

Beszédünk már eddig is által látszik hágdosni a’ hihető’ határát, ’s alig mernénk azt folytatni ha sokan, kiknek alkalmok vala a’ Római farsang’ örömeit látni, bizonyságot nem tehetnének hogy mi a’ valót szorosan követtük, és ha ez olly inneplés nem volna melly minden esztendőben ismétletik, ’s ezután némellyek által e’ könyvet kezekbe vévén, fog tekintetni.

Mert mit mondandanak Olvasóink midőn nekik kimondjuk hogy az eddig-beszélltek, úgy szóllván, csak első lépcsője a’ tolongásnak, zsinatnak, lármának ’s vásottságoknak?

A’ GOUVERNEUR’ ÉS SENÁTOR’ CZÚGJA.

Míg a’ kocsik lassandan előhaladnak, és, midőn elakadás támad, megállanak, a’ gyaloglókat sokféle alkalmatlanság éri.

Eggyenként lovagol a’ Pápa’ Gárdja a’ tolongók között fel és alá hogy a’ történt rendetlenségnek ’s öszvebogyolódásoknak parancsoljon; ’s midőn ez a’ hintós-ló elől kítér, elhűl hogy eggy nyerget-hordó lónak feje rajta eggyet döf. De most még nagyobb alkalmatlanság éri.

A’ Gouverneur eggy nagy gálahintóban érkezik, kísérve nehány más kocsik által, ’s végig-megyen a’ köz üren a’ kocsizóknak két sorai között. A’ Pápa’ Gárdja és a’ hintó előtt lépdelő inasok helyet csinálnak, ’s ez a’ czúg ezen pillantatban az egész szélességet elfoglalja melly a’ gyaloglóknak még eddig szabadon hagyattatott. Befurják magokat a’ hogyan lehet a’ két szélső sor’ kocsijai közzé, ’s eggy vagy más képen félre. ’S mint a’ víz, midőn rajta keresztűlmegyen a’ hajó, csak eggy perczig vál kétfelé ’s a’ hajó’ fara megett ismét öszvefut: úgy foly ismét a’ maszkok’ ’s más gyaloglók’ egész sokasága is a’ czúg megett eggyüvé. Ez így nem marad soká, ’s új jelenés háborítja-meg a’ tolongó társaságot.

A’ Senátor hasonló czúgban lép-fel. Az ő nagy gálahintaja ’s kísérőjinek hintajik uszni látszanak az öszvenyommadó sokaság’ fejein; ’s ha minden Belföldi és Külföldi gyönyörrel ’s elbájolva nézi is a’ mostani Senátornak, Herczeg Rezzonicónak, szeretetre-méltó tulajdonait; talán ez az az eggy eset, a’ midőn az embereknek eggy masszája örvendve látja hogy tőlök távozik.

A’ helyett hogy a’ Róma’ Tribunáljának és Polizeyának két legfőbb Tisztjei a’ magok czúgjokkal itt egyedül a’ Carnevali örömek’ első napján ’s ezeknek pompás felnyitások végett jelenének-meg, az Albániai Herczeg, nagy terhére a’ sokaságnak, mindennap megjelene a’ Corso’ középső nyílásán, ’s a’ közönséges burkolódás’ idején a’ Királyoknak hajdani Asszonyát a’ maga királyi pretensiójinak farsangiságára emlékeztgeté.

A’ Követek kiknek szabad volt volna ugyan-azt tenniek, igen ritkán éltek ezen elsőséggel, ’s soha nem külömben mint a’ legemberisebb discretióval.

SZÉP-VILÁG A’ RUSPOLI-PALOTÁNÁL.

De a’ Corsói circulatio nem egyedül e’ czúgok által háborgattatik-meg; a’ Ruspoliak’ Palotájok mellett ’s annak környékén, hol az úcza semmivel nem szélesebb, a’ flastromzott út mind két-felől emeltebb. Ott gyűl-öszve a’ Szép-világ, ’s minden szék csak-hamar be van űlve vagy elígértetve. A’ közép classis’ legszebb asszonynépe, kecsesen maszkírozva, ’s barátjaik által körüllepdesve, itt mutatja magát az ott elmenő kíváncsi szemeknek. Valaki e’ helyre jut, veszteg áll, ’s a’ szép sorok’ nézellésével múlatgatja magát. A’ legszebb férjfi-alakok alatt mellyek itt űlni látszanak, kiki lesegeti az asszonyiakat, talán eggy szép Officierben ismer szivének tömjénzett tárgyára. E’ helytt akad-meg legelébb a’ tolongás; mert a’ hintók addig késnek itt a’ meddig lehet; és végre ha meg kell állani valahol, minden inkább e’ szép gyülekezetnél óhajt vesztegelni.

CONFETTI.

Ha beszédünk ekkoráig eggy szűk, öszveszorult ’s csaknem félelmes állapotot festett, úgy Olvasóinkban még rendesebb benyomást fog tenni, midőn azt adjuk-elő hogy ez a’ tömött múlatkozás eggy kis, többére tréfás, de néha igen is komoly háboru’ neme által mint tétetik mozgásba.

Hihető hogy valaha valamelly Szép a’ maga mellette elmenő jó barátját, hogy azt a’ maszk alatt ’s a’ nagy sokaságban magára ismértesse, beczukrozott magokkal hajintotta-meg, melly esetre semmi sem lehet természetesbb mint hogy a’ meghajított visszafordult ’s csintalankodó barátnéjára reá-ismert légyen. Ez most közönséges szokássá vált, ’s gyakran látni hogy az illy meghajítás után két egymást ismerő arcz fordúl egymásra. De részint a’ takarékosság, melly a’ czukerliket nem akarja vesztegetni, részint a’ visszaélés szaporább ’s olcsóbb szert teve szükségessé. – Nagy kosarakban árultatnak a’ sokaság között a’ tölcséren-által öntött gipszgolyók, mellyeket dragéknak vehetne a’ ki nem ismeri.

Senki sincs elég bátorságban a’ megtámadtatástól. Mindenki védelmező állapotban áll, ’s így hol vásottságból hol kénytelenségből itt is ott is eggy düell, eggy Scharmützel vagy eggy csata kerekedik. Gyaloglók, hintón-menők, ablakból, korlatokról-székekről-nézők kölcsönösen támadják-meg egymást, ’s magokat kölcsönösen védik.

A’ Dámák aranyozott, ezüstözött kosarkákban tartják, ezt a’ gipszgolyót, ’s kísérőjik bajnokisan tudják őket védelmezni. Leeresztett hintóablakokkal váratik a’ megtámadás, enyelgenek barátjaikkal, ’s a’ védés nagy tűzzel megyen az ismeretlenek ellen.

De ez a’ bajvívás sohol nem foly komolyabban ’s közönségesebben mint a’ Palazzo Ruspoli mellett. Minden maszk készen tartja kosarakban, zsacskókban, ’s öszvekötött kendőkben a’ maga lövöldöző szereit. Gyakrabban támadnak-meg mint megtámadtatnak; eggy hintó sem mehet-el békével, mindeniken esik valamelly csíny. Eggy gyalogló sem mehet bátran, ’s ha valamelly Abáte a’ maga fekete köntösében ott ballagcsál, mindenfelől éri a’ golyó; ’s minthogy a’ gipsz foltot hágy, mint a’ kréta, a’ fekete ruha kevés pillantat alatt fejérre szürkére van tarkítva. Ollykor a’ tréfa komollyá közönségessé lesz, ’s álmélkodás nélkül nem láthatni, hogy a’ harag ’s bosszuság mint enged itt szabad futást magának.

Észre-vétlen jő itt eggy beburkolt figúra, ’s eggy marok confettit úgy vág a’ legelső szépség’ szeme közzé hogy pattog belé az arczmaszk, ’s a’ szép nyak meg van sértve. Azok a’ kik körűle űlnek, megbántottaknak érzik magokat ’s derekasan lövöldöznek a’ gorombára kosaraikból, zacskójikból; de az annyira be van burkolva, pánczélozva, hogy nem érzi a’ reá-szót lövéseket. Minél bátrabb ezektől, annál tüzesebben folytatja csatáját. A’ védők béfedik tabarrójikkal a’ szép asszonyt; ’s minthogy a’ megtámadó a’ csetepaté’ hevében a’ szomszédokat is megbántja, ’s általjában vadsága által mindent bosszant: a’ mellette-űlők részt vesznek a’ vitában, nem kímélik golyójikat, ’s többére az illy esetekre valamivel nagyobb munítziót, mintegy mandola-nagyságban, rezervben tartanak; melly által a’ megtámadó végre csaknem be vagyon temetve, úgy hogy nem marad egyéb védelme hátra mint a’ retrait, kivált ha puskapora el talált fogyni.

Közönségesen a’ kik illy csínyt készülnek tenni, eggy Secondantot vesznek magok mellé a’ ki őket munitziójával provideálja; más részről a’ Gipszconfettivel kereskedők készen állanak körűle, ’s sietve mérnek portékájokból annak a’ ki kívánja annyi fontot a’ mennyit kíván.

Mi magunk igen közelről látánk eggy illyetén csatát mellyben a’ hadakozók, elfogyván munitziójik, végre, kosaraikat is egymásnak fejéhez csapdosták, ’s strázsáknak rettentéseik által nem engedék tartóztatni magokat, sőt azokat is öszve meg’ öszvelövöldözék.

Minden bizonnyal késelések vetnének véget némelly efféle csatáknak, ha hogy több helyeken a’ felvont cordák, ismert büntető-szerei az italiai Polizeynak, kikit ezen múlatozásnak közepette is emlékeztetnének hogy ez órákban veszedelmes dolog veszedelmes fegyverekkel élni.

Számtalanok az efféle verekedések, ’s nagyobb reszint inkább tréfásak mint komolyak.

Imhol jő péld. ok: eggy nyilt szekér, tele tömve Pulcinellekkel, a’ Ruszpoli felé. Azt a’ szándékot forralják hogy elballagván a’ nézők mellett, mindenikét öszvehajigálják. De szerencsétlenségekre a’ tolongás nagy, ’s a’ szekér elakad. Az egész társaság eggyszerre eggy gondolatra jő, ’s mindenfelől jégeső fedi a’ szekeret. A’ Pulcsinellek kilövik munitiójikat, ’s sok ideig ki vannak téve az ostrom’ tüzének, úgy hogy a’ kocsi végre mintegy elfedve hóval, közönséges nevetés ’s szidalmazó sikoltozások alatt halkkal ballag tovább.

DIALÓG A’ CORSÓ’ FELVÉGÉN.

Azonban míg a’ szép-világnak eggy nagy részét a’ Corso’ középpontján ez eleven ’s heves játék elfoglalja, a’ Publicumnak eggy más része a’ Corso’ felvégén a’ múlatságnak eggy más nemét leli.

Nem nagy távolságban a’ Franczia-Academiától, spanyolköntösben, tollas kalappal, kardosan és iszonyu kesztyűkkel, kilép a’ korlát megől néző maszkok közzül az olasz theaternek úgynevezett Capitanója, ’s nagy emphazisszal beszélli a’ maga nagy tetteit vízen és szárazon. Ez nem tart soká, ’s általellenben vele eggy Pulcsinell imhol feláll, ellenvetéseket teszen, ’s azalatt míg neki mindent elhinni, oda-engedni látszik némelly szójáték és közbecsúsztatott sületlenségek által ama’ bajnokférjfiu’ dicsekedéseit nevetségesekké teszi.

Itt is minden itt-elmenő veszteg marad, ’s hallgatja a’ lármás koczódást.

PULCSINELLKIRÁLY.

Új jelenés neveli a’ tolongást. Eggy tuczet Pulcsinellek öszveállanak, Királyokká választanak eggyet magok közzűl, czeptert adnak kezébe, muzikával kísérik, ’s örömsikoltozások köztt viszik-fel a’ Corsón eggy czifra szekérkén. Előugrik minden Pulcsinell mihelytt a’ szekérke feléjek közelít, nagyítja a’ csoportot, és sikoltva ’s kalapját fel-felcsaparítva csinál helyt.

Ekkor látni mint igyekszik minden ezt a’ közönséges maszkot külömbíteni.

Fekete arczmaszkjához az eggyik parókát, a’ másik eggy asszonyi főkötőt visel fején, a’ harmadik eggy kalitkát, mellyben eggy pár madár, Abátévé ’s Dámává öltöztetve, ide ’s oda szökdel a’ vesszőn.

SIKÁTOROK.

Az a’ rettentő tömedék mellyet a’ mennyire lehetett, megjelenlíteni igyekeztünk az Olvasónak, nagy rakás maszkokat arra kényszerít hogy a’ szomszéd úczákban keressenek helyt. Ott a’ szerelmes párok csendesebben ’s bíztosabban mehetnek eggyütt, ott a’ víg csoportok több helyt kapnak mindenféle bohóságokat elkövetni.

Eggy rakás férjfiak a’ köznép’ vasárnapi öltözetében, kurta röklikben paszomános lajblikkal, ’s hajaikat hosszan aláfüggő hálókba kötve, asszonyokká-öltözött fiatal-emberkékkel sétál itt fel ’s alá. Eggyike a’ nőknek nagyon-viselősnek látszik; lassú léptekkel járkálnak. Eggyszerre öszvekapnak a’ férjfiak, lárma támad közöttök, az asszonyok közzéjek keverednek, a’ zsibongás mindég hangosabb lesz, ’s végre a’ czivakodók nagy ezüstpapirosból csinált késekre kelnek. Az asszonyok csúnya visításokkal tépdelik-széllyel ezt ide, amazt oda, az ácsorgók részt vesznek a’ bajban, mintha az nem volna merő játék, mind a’ két felet csilapítják.

Azonban a’ viselős asszony az ijedségben rosszabbúl leve; széket hoznak neki, a’ több asszonyok segélyére kelnek, az asszony jajgat, ordít, ’s minekelőtte gondolni lehetne, a’ körűle-álloknak nagy örvendésekre eggy irtóztató valamit világra hoz. A’ darab ki van játszva, ’s a’ trupp tovább megyen, hogy ugyan-ezt vagy valamelly más ehhez hasonló bohóságot eggy más helytt eljátszon.

A’ Római lakos, kinek lelke előtt mindég a’ gyilkolás lebeg, minden alkalommal az Amazzálás’ ideájával játszodozik. Még a’ gyermekeknek is van eggy játékok mellyet Chiesának (Templom) hívnak, és a’ melly eggy gyilkost ád-elő, ki eggy Templom’ grádicsain keres védelmet; a’ többiek Szbirrekké (hajdúk) lesznek, ’s mindent elkövetnek hogy ezt megkaphassák, a’ nélkül hogy a’ védő-helyre fellépni merészeljenek.

Illy játékokkal telik el a’ sok sikátor, kivált a’ Strada Babuina ’s a’ Spanyolpiacz.

A’ quaquerók csoportonként jőnek ide is, hogy galanteriejeket szabadabban űzhessék.

Nekik eggy manoeuvre-jek van melly mindent nevetésre fakaszt. Tizenkét legény apró sebes peczkes lépésekkel eggy igen egyenes frontot csinál: eggyszerre, midőn valamelly piaczot érnek, jobbra ’s balra eggy kolontt tesznek, ’s lábhegyeken tipegnek egymás után elő ’s tova. Jobbra ismét, ’s a’ fronte helyre van állítva, ’s így mennek be eggy úczába; ’s itt minekelőtte észre lehetne venni, balra megint. A’ Colonne nyársformán tolódik be eggy házkapuba, ’s a’ bolondok nincsenek.

ESTVE.

Közelít az est, ’s minden a’ Corso felé tart. A’ kocsik már rég olta elrekedtek, ’s nem ritka látni hogy éjszakának előtte két órával már semmi szekér nem mozdulhat.

A’ Pápa’ Gárdja ’s a’ gyalog őrök azon iparkodnak hogy minden kocsit, a’ mennyire lehet, el a’ közből ’s eggy egészen egyenes sorba hozzák, ’s a’ nagy sokasághoz képest nagy a’ rendetlenség és sok a’ bosszúság. Fartoltatnak, emelnek, taszítanak, ’s midőn az eggyik kocsis fartoltat, fartoltatni kell a’ többinek is, míg az eggyike úgy oda szorítatik hogy lovaival kénytelen a’ középre hajtani. Akkor osztán fenyegeti őket a’ Gárd, a’ strázsa morog, káromkodik.

Hijába terjeszti a’ szerencsétlen kocsis elejekbe a’ kénytelenséget; a’ fenyegetés, káromkodás mindég tart; ’s vagy sorba kell ismét állania, vagy ha közel valamelly sikátor, minden vétke nélkül félre kell térnie. A’ kisebb úczák többére tele vannak váró kocsikkal mellyek későn érkeztek, és mivel a’ szekerek’ menése már el vala akadva, nem találtak helyt.

KÉSZŰLETEK A’ FUTATÁSHOZ.

A’ lovak’ futatásának szempillantása mindég közelebb jő, ’s e’ szempillantásra vagyon feszítve sok ezer nézőknek interesszéje.

A’ székek’ és korlátok’ bérlelőji most újra kezdik fület-hasgató sikoltásaikat: Luoghi! Luoghi avanti! Luoghi nobili! Luoghi Padroni! Azt ohajtják hogy legalább ezen utolsó pillantásban, ha olcsón is, minden űléseik elkeljenek.

’S szerencse hogy itt meg amott még hely találtatik, mert a’ Generál, eggy csapatjával a’ Gárdnak, imhol jő le a’ Corsón a’ szekerek’ két sora köztt, ’s elkergeti a’ gyalogokat azon szűk helyről melly nekiek még nyitva volt. Akkor minden széket keres, vagy eggy állóhelyet a’ korláton belől, valamelly kocsin, a’ szekerek között, vagy valamelly ismerősének ablakában, mellyek ha valaha, most vagynak tele tömve emberekkel.

Az obeliszk előtt a’ piacz üresen vagyon, ’s talán eggyikét adja a’ legszebb nézéseknek melly a’ jelenvaló világban látathatik.

A’ szőnyegekkel beterített három faszádja a’ fenn-leírt deszkázatoknak a’ legszebb helyet keríti-be. Sok ezer fő néz egymás felett, ’s képét adja eggy régi amphitheáternek vagy circusznak. A’ középső polczozatnak kellő közepéből kikél az obeliszk a’ maga egész hosszában; mert a’ deszkázat csak a’ piedestált vonja-el szem elől, és csak most láthatni az ő temérdek magasságát, midőn eggy illy nagy embermasszának leve mérő-grádicsává.

Az üres piacz a’ szemnek eggy szép pihenőt hagy, ’s teljes várakozással nézi a’ még üres sarampót a’ kivont kötellel.

Most megérkezett a’ Generál, annak jeléül hogy a’ Corso ki van ürítve, ’s megette a’ strázsák senkinek sem engedik hogy a’ kocsik’ soraiból kilépjen. Eggyikében a’ lózsiknak helyt foglal.

NYARGALTATÁS.

A’ lovak most nyil szerént meghatározott rendben csínosan-öltözött lovászok által a’ kivont kötél megé vezettetnek. Nincs fékek, nincs semmi takarójok. Itt meg ott szúrós golyókat aggatnak sinegeken reájok, ’s bőrrel vonják-be a’ helyet a’ hol azoknak sarkantyú szolgálatot kell tenniek, ’s ez a’ bőr addig van rajtok míg eleresztetnek. Némellyikére nagy szelet zörgőarany darabok is tapasztatnak.

Ezek többére már szilajok ’s nyugtalanul viselik magokat midőn a’ sarampóba vezettetnek, ’s lovászoknak van dolgok hogy megtartóztathassanak.

Nyugtalan várják a’ futhatást, annyi ember’ jelenléte pedig vadakká teszi. Rugdossák a’ szomszéd sarampót, ’s bevágnak a’ kötelbe, ’s ez a’ mozdúlat és rendetlenség minden pillantatban neveli a’ várás’ interesszét.

A’ lovászok végtelen vigyázással állanak, mert a’ megfutamlás’ pillantatában az eleresztők’ ügyessége, épen úgy mint holmi váratlan történet is, az eggyik vagy másik lónak fortélyt adhat.

Végre lehull a’ kötel ’s a’ lovak megfutamlanak.

A’ szabad piaczon eggyike még elébe akar vágtatni a’ másikának, de midőn a’ két szekérsor közzé a’ szűk közbe jutottak, vége minden vetélkedésnek.

Eggy pár közzűlök többére legelől megy, ’s minden erejét munkába veszi. A’ flastrom, bár behintve puzzolánával, tüzet ad, a’ serény száll, a’ zörgő-arany zörög, ’s alig pillantá-meg a’ szem, ’s már távol vannak. A’ hátrább-menő ménes gátolja egymást a’ tolongással; egészen hátul ballagdal még eggy, ’s a’ zörgő-arany’ széllyeltépdelt darabjai eggyenként repdesnek az elhagyott nyomon. Kevés idő alatt eltűntek a’ lovak minden utánok-látás elől, a’ nép öszve-őgyeledik ’s ismét eltölti a’ pálya’ útját.

Más lovászok már várják a’ lovak’ érkezését a’ Velenczei Palotánál. Tudják mint kell őket eggy bekerített körben jó móddal megfogni ’s tartani. A’ nyertesnek kiadatik a’ jutalom. Így ér véget ez a’ múlatkozás eggy hatalmas villámsebességü behatással mellyre olly sok ezer ember eggy illy nagy ideig feszült figyelemmel várakozott; ’s kevés tudná megmondani, miért várta e’ perczet ’s mit tuda rajta gyönyörködni.

Olvasóink könnyen értik hogy ez a’ játék embernek és állatnak veszedelmes lehet. Elmondunk eggy két esetet: szűk lévén a’ köz a’ szekerek között, ha kifelé talál állani eggy kevéssé a’ hátulsó-kerék, ’s a’ szekér megett eggy tágasbb hely ürűlt, a’ félre-tolt nyargaló ló a’ bővebb ürbe szökik, ’s a’ kiálló kerékbe csapta-magát.

Mi magunk láttunk eggy illy esetet; a’ ló lebukott, három azt-követő felfordult a’ megbukottan, ’s a’ hátrább-nyargalók általugrották a’ földön-heverőket, ’s tovább nyargaltanak.

Ollykor az illyen ló azon helyen döglik-meg, ’s eggyszernél többször megtörtént hogy sok néző is halva maradt. Nagy szerencsétlenség történhet akkor is mikor a’ lovak megfordulnak.

Annak is látták már példáját hogy irígy ’s nemtelen emberek a’ nagyon előre-haladott lónak köpenyeikkel szemekbe vágtak ’s ez által azt megfordulni ’s félre-ugrani kényszeríték. Még rosszabb ha a’ lovak a’ Velenczei-piaczon meg nem fogattathatnak; ollykor tartózhatatlanul futnak-vissza, és minthogy az úcza már tele van emberekkel, kárt tesznek ezekben; de a’ mit vagy meg nem tudnak vagy tudást-érdemlőnek nem tekintenek.

FELBONTOTT REND.

A’ lovak a’ bevett szokás szerént mindég alkonykor teszik a’ futást. Mihelytt eljutottak a’ Velenczei Palotához, kis mozsarak durrognak, ’s ez a’ jel a’ Corso’ közepén ismétletik, ’s az Obeliszk körül adatik végképen.

E’ pillantatban a’ strázsa elhagyja a’ maga posztját, ’s kocsik nem tartanak tovább rendet, ’s ez minden bizonnyal még azt is aggásba hozza a’ ki nyugalomban tekint-le a’ sokaság közzé a’ maga ablakáról, ’s méltó hogy erről eggy két jegyzést tegyünk.

Már feljebb látánk hogy az alkony’ ideje melly Italiában olly sok egyéb dolgot elintéz, a’ szokott vasár- és innepnapi sétálásokat is felbontja. Ekkor immár nincs semmi őr, nincs semmi Gárd; régi szertartás ’s közönségesen követett Conventio hogy illő rendben menjenek fel és alá a’ kocsik; de mihelyt Ave Mariát kongat a’ harang, senki sem engedi elvenni a’ maga szabad kéjét hogy megforduljon a’ mikor és a’ merre magának tetszik. Minthogy a’ Carnevál alatt a’ sétálás épen azon törvény szerént szokott esni, ámbár a’ sokaság és holmi környülmény nagy külömbséget tehetne, mindenki él a’ maga elsőségével, ’s a’ takarodó’ megvonása után kéje szerént lép-ki a’ rendből.

Ha tehát immost a’ temérdek népségre a’ Corsóban vísszatekintünk, és a’ csak pillantatokig kiürült nyargalóhelyet emberekkel ismét eltöltve látjuk; ész és méltányság azt látszik tanácslani hogy minden équipazs a’ legközelebbi úczát keresse ’s haza siessen.

De mihelytt a’ signálok kilövettek, némelly szekér a’ közre tér, ’s öszvezavarítja, elakasztja a’ gyalogmenőket; ’s minthogy az eggyik kocsis fel, a’ másik le megyen, sokszor eggyike sem mehet tovább, ’s kényszeríti az okosabbakat a’ kik veszteglettek, hogy ők is mozduljanak-ki helyeikből.

Hát még mikor valamelly visszafordult ló eggy illy csomó közzé jut, akkor lesz bezzeg a’ veszély, ijedelem és bosszúság igen nagy!

ÉJSZAKA.

És még is ez a’ bogyolódás bár későn, de többére szerencsésen fejtődik ki. Az éj beállott, ’s kiki örvend hogy nyugalomra mehet.

THEÁTER.

Ezen pillantat olta minden arczmaszk le van téve, ’s nagy része a’ Publicumnak a’ theáterbe siet. Most már csak a’ lózsikban lehet még nehány tabarrót és asszonyi maszkokat látni; az egész Parterre ismét polgári köntösbe öltözve mutatja magát.

Az Aliberti és Argentina theáterek komoly-Operákat adnak, közzéjek csúsztatott ballettekkel; Valle és Capranica Víg- és Szomor-Játékokat ’s intermezzóul tréfás-Operákat; Pace mímelgeti őket, noha igen hijánosan; ’s így, le a’ Marionettekig és a’ Kötelen-járókig, még sok egyéb subordinált Színjátékok vannak.

A’ nagy theáter, Tordenone, melly eggykor elégett és felépítetvén mingyárt öszverogyott, nem múlatja többé a’ népet a’ maga Haupt és Staatsactiójival ’s egyéb csuda productiojival.

A’ Római nép szenvedelme a’ theáterhez igen nagy, ’s eggykor a’ farsangi-napokban még nagyobb vala, mert akkor csak ezen idő alatt láthatta kielégletését. Mostan legalább eggy Játszó-szín nyárban és ősszel is nyitva vagyon, ’s a’ Publicum az esztendőnek legnagyobb részében élhet ezen örömével.

FESTÍNEK.

A’ Festínek, maszkírt nagy bálok, ’s ezek a’ szépen felvilágított theáter Alibertiben nehányszor adatnak.

A’ tabarrók itt is mind az asszonyi mind a’ férjfi nemre a’ legillőbb maszkoknak tartatnak, ’s a’ nagy szála tele van tömve fekete figurákkal. Ezek közzé kevés tarka charactermaszk egyveledik.

Annál nagyobb a’ figyelem ha némelly nemesbb alak jelen-meg, mellyek, noha ritkábban, a’ Mesterség’ külömféle epochájiból szedik maszkjaikat, és külömbféle szobrokat mellyeket Róma bír, mesterisen mímelnek.

Igy itt eggy Egyipti Istenség, amott eggy Papné, vagy Bacchusz és Ariadne, a’ tragica Múza, a’ Historia’ Múzája, eggy Város, eggy Vestai-Szűz, eggy Consul, jobban vagy rosszabbul, egészen a’ costűme szerént van execütirozva.

TÁNCZ.

A’ tánczok ezen örömhelyeken inkábbára hosszú rendben tánczoltatnak, mint az ángolok; de abban külömböznek ezektől hogy a’ magok’ kevés tourjaikban többére valami characteristikait pantomímisch fejeznek-ki. Például: Két szerelmes összevész egymással ’s végre megbékél; elválnak egymástól, ’s ismét fellelik egymást.

A’ Rómaiak a’ magok’ pantomími ballettjeik által erős-rajzolatu gesticulatiókhoz vagynak szokva; ők a’ társasági-tánczokban is eggy nekünk outrírozottnak, legalább affectaltnak tetszhető kinyomást szeretnek. Nem igen merészel más tánczolni mint a’ ki azt mesterségesen tanulta; kivált a’ Menüet úgy tekintetik mint tulajdonképen mestermív, és csak nehány pár által producáltatik. Az illy pár az egész tömött sokaság által körülkerítve látja magát, ’s csudáltatik, ’s midőn a’ táncznak vége vagyon, applaudíroztatik.

REGGEL.

Midőn a’ galant világ magát egész reggelig így múlatá, már virradtakor hozzá fognak a’ Corsót kitisztongatni ’s rendbe hozni. Kivált arra vagyon gond hogy a’ puzzolána az úcza’ közepén egyenlően ’s tisztán terűljön-el.

Nem telik belé sok idő, ’s a’ lovászok imhol hozzák azt a’ nyargalót melly tegnap legrosszabbúl viselte magát, az Obeliszk elébe. Itt reá-űltetnek eggy gyermeket, ’s eggy más lovagló korbáccsal kergeti maga előtt, hogy minden erejét kénytelen legyen előszedni, ’s pályáját olly hamar megfussa a’ hogyan lehet.

Minteggy két órakor délután, az adott harangjelre, mindennap kezdődik a’ már leírt inneplés’ cyclusza. A’ sétálók mutogatják magokat, a’ strázsa fellép balkonok, ablakok, korlátok szőnyeggel terűlnek, a’ maszkok’ száma szaporodik ’s űzi gubóságait, a’ kocsik peregnek fel és le, ’s az út inkább vagy kevesbbé, a’ szerént a’ mint az ég és egyéb környülmények kedvezőleg vagy nem kedvezőleg éreztetik befolyásaikat, tel és töműl. A’ Carneval’ vége felé, a’ mint képzelni könnyen lehet, több a’ néző, a’ maszk, a’ szekerek’ száma, a’ csín és a’ lárma. De semmi sem ér-fel azon tömöttséghez, ’s bohóságokhoz mellyeket az utolsó nap és est ád.

UTOLSÓ NAP.

A’ kocsik’ sora többére már két órával az éj előtt megáll, eggy szekér sem mozdulhat-meg helyéből, eggy sem fér-be többet a’ szomszéd kis-úczákból. A’ korlátok és székek korábban el vannak foglalva, noha a’ helyek ma nagyobb áron bérleltetnek-ki. Kiki azon vagyon hogy minél elébb helyt leljen, ’s nagyobb nyugtalansággal várja a’ lovak’ megfutatásokat mint eddig.

Végre ellenben ez a’ pillantat is; ki van adva a’ jel hogy az innep véget ért, de sem szekér, sem maszk, sem néző nem mozdul.

Csend uralkodik mindenszerte, ’s végre, ’s halkkal beáll az alkony.

MOCCOLI.

Alig lesz setét a’ magas szűk úczában, ’s itt meg’ ott világ kezd látszani; mozogni kezd az ablakon, a’ korlátokon, ’s a’ tűz’ circulatiója rövid idő alatt annyira elterjed hogy az egész hosszú úcza égő viaszgyertyáktól van felvilágítva.

A’ balconok transparent papiroslantornákkal vannak ékesítve, kiki gyertyát tart ki ablakából, minden korlát illuminálva van, ’s igen igen rendes olly kocsikba pillogni mellyeknek fedeleiken apró kristály gyertyatartók tartanak világot a’ benne-űlő társaságnak; míg eggy más kocsiban a’ Dámák tarka gyertyákkal kezeikben, mintegy invitálják a’ szemet az ő szépségeknek nézésére.

Az inasok a’ kocsik’ fedeleikhez tapasztják a’ gyertyákat, nyilt szekerek jelennek-meg tarkapapirosu lantornyákkal, a’ gyaloglók köztt sokan fejeiken hozzák a’ magasan felnyúló gyertyapyramídeket, mások a’ magok’ gyertyájikat öszekötött nádszálakba tolták, ’s eggy illyetén vesszővel ollykor a’ második emeletig felérnek.

Most tisztjévé lészen mindennek hogy eggy égő gyertyát hozzon kezében, ’s a’ Római nép’ favorit-szitkát sia ammazzato (üttessék agyon, ölessék-meg) minden szögből, minden lépten hallhatni.

Sia ammazzato chi non porta moccolo! (Gyilkoltassék-meg a’ ki nem hord gyertyadarabot! ezt kiáltja minden a’ masikának, ’s azon vagyon hogy elfúhassa gyertyáját. A’ gyertya’ elfúvása, a’ gyertya’ meggyújtása a’ sia-ammazzató’ visítgatása életet hoz és mozgást ’s kölcsönös interresszét a’ temérdek sokaságba.

Minden külömbség nélkül, ha ismerősre bukkanunk e vagy ismeretlenekre, a’ ki hozzánk legközelébb áll, annak gyertyáját elfúni igyekezünk, vagy meggyújtjuk a’ magunkét ’s a’ jótét’ helyébe elfújjuk a’ kién azt meggyújtottuk. ’S minél nagyobb a’ sia-ammazzato’ ordítása mindenfelől, annál inkább veszti-el a’ szó a’ maga rettenetességét, annál inkább felejtjük hogy Rómában vagyunk, hol a’ rettenetes szó gyakorta a’ legkisebb ok miatt teljesedésbe hozathatik.

Annak jelentése lassanként egészen elvész. ’S épen úgy mint más nyelvekben káromkodás

karomkodás

és holmi egyéb illetlen és oktalan szó az öröm’ és álmélkodás’ jeléűl fordítatik, úgy ez estve a’ sia-ammazzato jelszóvá, örömkiáltássá, tréfálasaink’ refrainjeivé, enyelgéssé ’s complimentokká vál.

Így halljuk csípős tréfával: Sia ammazzato

ammazato

il Signore Abate che fa l’ amore! Vagy hogy eggy itt-elmenő ezt kiáltja a’ maga jó emberének: Sia ammazzato il Signore Filippo! (Gyilkoltassék-meg Filep Úr!) – mert az olasz keresztnevet említ a’ vezeték’ helyébe. Vagy csapodárságot ’s complimentet kötni-öszve vele: Sia ammazzata la bella Principessa! (Gyilkoltassék-meg a’ szép Herczegasszony!) Sia ammazzata la Signora Angelica, la prim a pittrice del secolo! (Gyilkoltassék-meg Kaufmann Angelica, az első Festőnéje a’ századnak!)

E’ phrázok éles hanggal ’s igen peregve ejtetnek eggy hosszan-fenntartóztató hanggal a’ végelőtti vagy végvégelőtti syllábon. Ezen véget nem érő lármával foly a’ gyertyák’ elfúvása ’s meggyujtása. Lépjen valaki a’ házba, akadjon-öszve a’ másikával a’ grádicson, legyen társaság a’ szobában, lépjen-ki az eggyik ablakból a’ másikba, mindenütt tart a’ fuvogatás, csínyt akar eggyik ejteni a’ másikon mindenütt.

Minden kar, minden kor törekszik a’ másika ellen; felhágnak a’ kocsik’ hágójikra, semmi függő-gyertya nem ment, alig mentek a’ lantornák is; a’ gyermek az atyjának fújja-el gyertyáját ’s meg nem szűn kiáltani: Sia ammazzato il Signore Padre! (Gyilkoltassék-meg Uram-atyám!) Hijába feddi ezen illetlenségért az atyja; fija reclamálja az est’ szabadságát, ’s annál makacsabban szidja atyját. ’S a’ Corso’ két végein fogyván a’ dongás, annál nagyobb lesz a’ közepén, hol most tömöttség támad melly minden képzeletet felülhalad és a’ mellyet a’ legelevenebb emlékezés sem tud magának megjelenlíteni.

Senki nem mer azon helyről a’ hol áll vagy űl, kimozdulni. Ennyi ember’, ennyi gyertya’ melege, annyi szüntelen’ el-elfútt világ’ gőze, ennyi ember’ rikoltása, kik annál inkább ordítnak minél kevesbbé mozoghatnak, végre a’ legerősbb agyvelőt is megszédítik. Lehetetlennek látszik hogy holmi szerencsétlenség ne történjen, hogy a’ hintós lovak meg ne szelesedjenek, hogy ezt a’ kerekek, amazt a’ tolongók oda ne öljék.

És még is mivel végre mindenki hamarabb vagy később elvágy innen, ’s a’ legelső oldalúczába

legelső. oldalúczába

mellyet érhet, általcsap, vagy a’ legközelebb piaczon pihenést ’s tisztább léget keres; a’ massza is széllyelfoszol ’s közbülről a’ két vég felé terjedez; ’s ez az innepe a’ közönséges szabadságnak ’s féktelenségnek, ezek a’ modern Saturnáliák, közönséges szédültséggel végződnek.

A’ nép most siet a’ kevés órák mulva már nem szabad húsétekkel magát kedvére lakatni; a’ szebb világ pedig a’ Játszó-színekbe, hogy ott a’ nagyon megrövidített theáteri-daraboktól búcsút vegyen, ’s a’ közelítő éjfél ezen örömeknek is véget vet.

HAMVAS-SZEREDA.

Így tehát eggy extravagant innep úgy tűne-el mint eggy álom, mint eggy rege, ’s a’ részvevőnek lelkében talán kevesebb marad-meg mint Olvasóinknak, kiknek képzeletek’ és értelmek’ elébe mi az Egészt a’ maga öszvefüggésében terjeszténk.

Ha bennünket ezen bolondságok folyamatjában az idomtalan Pulcsinell illetlenűl emlékeztet azon örömekre mellyeknek létünket köszönhetjük; ha eggy Baubo az úczán profanálja a’ szűlő-asszony’ mystérjeit; ha ennyi égő gyertya a’ temetési’ pompát jutatja képzeletünk’ elébe: ezen bolondságoknak közepette is figyelmesekké tétetünk az élet’ legnyomosabb scénjeire.

Még inkább emlékeztet bennünket a’ keskeny, hosszú, tömött úcza a’ világi élet’ útjaira, hol minden néző és részvevő saját arczával vagy maszk alatt, a’ balkonon vagy a’ korlátokon, csak igen kis üret lát végig maga előtt ’s maga mellett, ’s hintón vagy gyalog csak lépve halad-elő, ’s inkább tolatik mint megyen, többet tartatik-fel mint önnkényt áll-meg, nyugtalan’ vágy oda a’ hol vígabban megyen a’ dolog, ’s ott is szorultságba jut, ’s végre félre-tolattatik.

Ha szabad komolyabb beszédet tartani mint a’ mit a’ tárgy engedni látszik, úgy azt jegyzük-meg: hogy a’ legelevenebb és legcsillogóbb örömek, mint az itt elnyargaló lovak, csak pillantatnyiig jelennek ’s illetnek-meg, ’s alig hagynak nyomott a’ lélekben; hogy szabadság és egyenlőség csak a’ bódúlás’ részegültségében kóstoltathatík; és hogy a’ legfőbb gyönyör csak akkor ingerel leginkább, midőn igen közelre tolja magát a’ veszedelem mellé, ’s annak szomszédságában rettegtető-édes érzéseket nyalánkúl kóstol.

’S ekként a’ nélkül hogy azt szándéklottuk volna, mi is eggy Hamvas-szeredai’ elmélkedéssel rekesztettük volna be a’ mi Carnevalunkat, de a’ mellyel Olvasóink közzül senkit sem gondolnánk hogy bússá tettünk volna. Sőt óhajtjuk hogy velünk eggyütt mindenik, minthogy az élet egészben, mint a’ Római Carneval, végigláthatatlan, sőt tartalékokat-szűlő marad, ezen gondfeledő maszki-társaság által az élet’ szempillantati, ’s gyakorta csekélynek-látszó örömeinek nyomosságokra emlékeztethessék.

MAGYARÁZATOK.

Droit d’ aubaine. Deákúl: Jus Albinagii. – Eggy jus, a’ mellyel a’ Franczia-Király az ő országában megholt idegennek birtokát elfoglalni szokta volt.

Szír (Síre). – Igy szóllítatnak a’ Franczia-Királyok; mint a’ Királynéjik Madámnak.

Précieuse, finnyás, magáról nagyottartó asszony.

Monak (Monachus). – A’ Barát Frátert teszen, a’ tót Brat-tól.

Guidó Réni. Eggyik híres Mívésze az Olasz-Iskolának a’ XVII. Százban.

Bramín, Indiai Pap.

Attitűd (attitude). Festői szó. Jelenti azt az állást vagy mozdúlatot a’ melyben a’ figúrák rajzolva vannak.

Désobligeante. Útazó-szekér melly nevét onnan vette mivel benne csak eggy személynek van hagyva űlés.

Kandiság; Neugier, Vorwitz; Curiositas.

Par le besoin de voyager. Yorick igen gyakran hordja-fel csípősen a’ könnyü Francziák’ szóllásaikat, ’s azon bohókét a’ kik őket mímelgetik, hogy mutathassák hogy a’ Francziákat ismerik ’s magokat Quasi-francziáknak nézik ’s nézetni óhajtják. Ezek egészen elvesztenék erejeket ha más nyelven mondatnának. – Ez itt annyit teszen mint necessitate itinerandi.

Vis-à-vis. Itt olly szekér mellyben négy személy lel helyet hogy szemtől szembe űlhessenek.

Mon Dieu. Én Istenem.

Homme d’ esprit. Szóról szóra: homo spiritus, az az elmés, eszes, mívelt-lelkü.

Pill, pillula. Patikai szó.

Remise, Szekérszín.

En face, en profil. Festői szók, ez fél, amaz egész arcz.

Louis d’ or. Arany pénz. Lajos’ aranya

Diablírozni, Diabellel káromkodni.

Bon-ton, bonus tonus. Jó mód, kedves nyájas viselet és mondás.

Lény, Wesen, Ens, állat.

Nekem l’ honneuröm volt… Szerencsém.

Pour cela, arra nézve. – Affaire, dolog, táborozás ostrom. – Reverence, fej és lábhajtás. – Sans doute, kétség’ kivül.

Battantjait, nagy ajtajit. – Chaise, kocsi. – pour faire le grand tour megtenni a’ nagy (fordúlást) útat, az az Franczia- és Olaszországot. – Ayez la bonté, Legyen az a’ jóságod, az az Méltóztassék.

Sentiment, épen ellenkezője a’ való mély érzésnek; játékos édeskés szeretkőzés.

Guinée, Ángol aranypénz.

Ecu, (ekű) franczia tallér.

Tant pis pour Mademoiselle Jeanneton; annál rosszabb Johanka Leányasszonyra nézve. – Tant mieux, annál jobb. – Pardonnez-moi, engedelmet, követem…

Pauvre diable, pauper diabolus, nyavalyás ember. – Comme il plaisait à Dieu, a’ hogy’ az Úr Istennek tetszett. – Compagnon de Voyage, úti-társ. – Oh qu’ oui. Oh igen.

Sou, apró rézpénz’ neme. Passagier (passzazsié) Útazó. – Place aux Dames, helyt az asszonyságoknak. – Prenez-en, vegyen belőle! tessék! – Vive le Roi! éljen a’ király! – pour l’ amour de Dieu, Isten eránt való szeretetből. – Mon cher et charitable Monsieur, kedves jóltevő Uram. – Milord Anglais, Angol Gróf. – Pauvre honteux, szégyellős szegény. – que Dieu vous benisse! Áldja-meg Isten az Urat, vagy Kenteket.

Hòtel, palota. – Au deséspoir, a’ kétségbe-esésig. – honneur, szerencse, megtisztelés. – parquet, deszkázat. – Cravát, nyakkendő. – quelle étourderie, melly szeleskedés! – par hasard történetből, – embarras, zavar, elakadás. – étuis, zsebkönyv, tok. – Le voilà! imhol van.

A’ Levél. – Imhol ez az originális, ’s jól semmi más nyelvre le nem fordítható Levél: – „Madame! A’ legelevenebb fájdalomtól vagyok általjárva ’s eggyszersmind a’ legkínzóbb kétségbe-esésig süllyedtem-el Káplár Uramnak véletlen haza-jövetele által, melly a’ mi ma estveli eggyüttlétünket a’ leglehetetlenebb dologgá teszi a’ világon. De éljen az öröm! ’s az enyém az lesz hogy egész estve az Asszony felől fogok gondolkozni. – A’ szerelem semmi sentiment nélkül. – ’S a’ sentiment még inkább semmi szerelem nélkül – Azt mondják, hogy az ember soha se essék kétségbe. – Azt is mondják hogy Káplár Uram strázsára megyen szeredán: akkor az az én sorom lesz. – Mindennek megvan a’ maga sora. – Azt várva, éljen a’ szerelem! éljen a’ bagatelle! – Maradok – Asszonyom – a’ legtisztelőbb, leggyengédebb érzésekkel.

Me voici, mes enfans, itt vagyok, fiaim!

Jabot (zsabót) ingfodor. – Grisette, alantszületésü személy. – Attendez, Várjon, figyelmezzen az Úr.

Cicisbeo, férjfi-múlattató az olaszoknál.

Bon-mot, jó szó, az az elmés mondás.

Esprit fort, erős lélek. Másod értelemben olly fej melly magát némelly bolondságoktól megszabadította. – Égarements ’stbb. Szívnek és fejnek megtévedései. – Dieu m’ en garde! óvjon Isten tőle!

Suitjébe, kísérőji közzé.

C’ est une autre affaire, Ez egészen más állapot.

Ayez la bonté, mon cher ami, de me faire cet honneur-là. Édes barátom, nyújtsa nekem ezt a’ tiszteletes szolgálatot.

Cela est bien dit, Ez jól van mondva.

Esquisse, németűl Skizze; első rajzolat.

Me voici! imhol állok.

Oh, pour cela ’stbb. Oh, a’ mi azt illeti – mint meg szeret tréfálni!

Mais passe pour cela. De hagyjuk ezt.

Les francais sont polis. A’ francziák pallérozottak.

Mais vous plaisantez. De te, Uram, tréfálsz.

Marchande de Modes, módiban való ékességek’ árúlója. – Kártot, rövid levelkét, vizitczédulát.

Bienbrodée, szépen tűzött.

Pour faire le galant vis-àvis de sa maitresse, hogy szeretője körül a’ galánt játszhassa.

Boulevard, a’ Párizs’ árkainak sánczaikon.

Juste ciel, igazságos ég. – Gage d’ amour, szerelem’ záloga.

Il fa ut qu’ il badine; voyez le mieu. Könnyedkén kell neki állani; lássa az Úr az enyémet.

[ÖTÖDIK KÖTET]

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

SZÉP LITERATÚRA.

PESTEN,

TRATTNER JÁNOS TAMÁSNÁL, 1815.

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

ÖTÖDIK KÖTET.

ESZTELLE. Érzékeny-játék

CLAVÍGO. Szomor-játék.

A' TESTVÉREK. Érzékeny-játék.

ugrás a szövegforráshoz

Esztelle
érzékeny-játék

Helmeczi’ ügyelése alatt.

SZEMÉLYEK.

Esztelle.
Cécile. A’ Játék’ elején Özvegy Nyáriné’ neve alatt.
Fernando.
Postamesterné.
Tiszttartó.
kati.
miska.
cselédek.

PROLÓG.

„Csak az szerencsés a’ ki jó.” – Thalia ezt

Szint úgy tanítja mint Melpómene,

De ő nem menydörög midőn tanít,

De ő ha vétünk, mérges skorpiókkal

Nem ostorozza lelkeinket.

Szelíd kezekkel vonsz tisztünk felé,

A’ nyájas Oktató! ’s int és tüzel

Hogy féljük Némeziszt, a’ hajthatatlant,

A’ szent természet’ ’s társasági-rend’

Törvényeinek nagy őrjét-bosszulóját.

Thalia nem csábító; ’s a’ midőn itt

Tetsző ecsettel fest eggy nem gonosz

De gyenge vétkest, tudja mit mivel.

Nektek beszéll itt eggy regét ti Jobbak,

Kik a’ mi rút, pirultok tenni, de

Nem úgy azt a’ mi rossz, ha szép, ha kedves.

Lássátok itten, mit tesz botlani.

ELSŐ AKT.

Postaház.
Kürtölés.

Postamesterné. Miska! hé Miska!

Miska

jő. No mi baj?

Postamesterné. Hol tart a’ gonosz lélek? Mozdulj; nem hallod hogy szekér jő? Ízibe! vezessd a’ Passzazsírokat; segíts körültök. Gözű, kiásítod e valaha magad’?

Miska el.

Postamesterné. Ne félj, eb’ ágyából született, kiverem szemedből azt a’ fertelmes álmot. Megtanítlak, hogy úgy peregsz ha mondom hogy mozdulj, mint az orsó. Már csak nézze-el az ember mi lesz illy kamaszból ha a’ maga abroszához feni a’ kését. Mert igazán mondom, nem is egyébért untam-meg ezt az özvegykedést mint ezért a’ tenger bajért. A’ férjfi, haszontalan, férjfi! Nem való asszonyembernek ez a’ baj, ez a’ gond.

Nyáriné. Mimy. Miska.

Mimy eggy nyalábbal. Miskához. Hagyjuk; ez nem nehéz; de vegye a’ skatulyát az anyámtól.

Postamesterné. Szolgálójok, édes Asszonyságim! Ugyan korán érkeznek. Rend szerént a’ szekér másfél órával is későbben jő.

Mimy. Virgoncz legény kocsisunk volt, kivel az egész világot végigjárnám, ’s csak ketten vagyunk; a’ szekér sincs pedig megterhelve.

Postamesterné. Ha ebédet parancsolnak, legyenek eggy parányi várakozással. Még nem szinte kész.

Nyáriné. Nem kérhetnék eggy tányér levest?

Mimy. De valami jót, kedves Asszony! Én elvárakozom.

Postamesterné. Tüstént fogok szolgálni.

Mimy. A’ mi erőt adjon a’ beteg gyomornak.

Postamesterné. A’ millyet illy helyen lelhetni.

el.

Nyáriné. Hogy te feledni nem tudod azt a’ parancsolgatást! Pedig e’ hosszu út elszoktathatott volna róla. Mindenütt többet fizeténk mint gondoltuk, ’s a’ mi állapotunkban…

Mimy. ’S azért még sem fogyánk-ki.

Nyáriné. Ki nem, leányom. De bezzeg valánk gondban!

Postakocsis

jő.

Mimy. No jó legény, hát hány hét a’ világ? Az áldomást! nem?

Postakocsis. ’S nem úgy hajtottam mint a’ ki Kurírt viszen?

Mimy. Ez annyit tesz, úgy e, hogy viszont az áldomás is ugyan Kuríri legyen? Ám, ha lovam lesz, kedet veszem mellé.

Postakocsis. Én a’ Kisasszonyt ló nélkűl is elszolgálnám.

Mimy. Fogjuk!

Postakocsis. Köszönöm, kedves Kisasszony! Innen nem tetszik tovább?

Mimy. Ez eggyszer nem.

Postakocsis. Áldást, békeséget!

el.

Nyáriné. Mimy, Mimy! képe, hangja mutatja, hogy ennek is sokat adtál.

Mimy. ’S rossz kedvvel hagyjam elmenni? Az egész státio alatt ollyan víg volt. Anyám azt mondja hogy fejes vagyok; legalább azt nem mondhatja hogy fösvény is vagyok.

Nyáriné. Kérlek, leányom, ne érts-félre. Becsűlöm én a’ te természetességedet, mint szabad, bátor voltodat ’s ezt az adakozni-szeretést becsűlöm; de az mind a’ maga helyére való.

Mimy. A’ hely nekem valóan tetszik. ’S ama’ ház oda-által, az én Grófném kétség’ kivül ott lakik.

Nyáriné. Örűlök hogy új honod kedves szerént van.

Mimy. Hogy benne nem sok lélek mozog, azt alkalmasan sejdítem. De a’ Grófnénak szép kertje van, ’s úgy mondják, derék asszony; meglátjuk mint illünk eggyüvé. – Mit néz anyám?

Nyáriné. Hagyj, Mimy! Boldog gyermek, hogy téged semmi nem emlékeztet! Ah akkor, be másként volt akkor minden! Ha postaházba lépek, úgy hiszem, meghasad ez a’ szív.

Mimy. Miben nem is lél anyám tárgyat a’ maga gyötrésére?

Nyáriné, ’S miben nem új okot reá! Édesem, melly egészen másként volt az midőn még atyáddal útaztam! midőn életemnek legszebb szakát házasságunk’ első évét, a’ tér világban töltém vele! Akkor nekem mindent az újság’ kecse fogott körül. ’S karjai közzé szorulva suhanni-el ezer új tárgy mellett, midőn nekem minden apróság érdeklő vala, az Ő lelke, az Ő szerelme által.

Mimy. Oh útazni, az nekem is örömem.

Nyáriné. ’S mikor néha a’ hosszu nap’ égető melege után, vagy elfagyva télben, ’s elroncsolva ’s rossz út ’s más baj által, valamelly viskóba értünk, ott egymás mellé zsugorodtunk, ’s rántottunkat, gulyás-húsunkat együtt ettük… – Ah, az akkor mind másként volt!

Mimy. Jó, anyám; de nincs e ideje mind azt feledni már eggyszer?

Nyáriné. Feledni? ’s tudod te mit tészen feledni? Adj hálát hogy még semmit nem vesztél a’ mi pótolékot nem találhatott. – A’ melly órában bizonyos levék hogy elhagya, életemnek minden örömei oda lettek. Csüggedés foglala-el. Hijával voltam magamnak, eggy Istennek voltam hijával. Alig tudom mint állhatám-ki.

Mimy. Én csak arra emlékezem hogy anyám’ ágyán űltem ’s sírtam, mert anyám sírt; a’ zöld házban, a’ kis ágyon. Leginkább azt a’ szobát szántam mikor a’ házat el kelle adnunk.

Nyáriné. Te hét esztendős valál, ’s nem érezhetéd mit vesztél.

Kati levest hoz. Postamesterné. Miska.

Kati. Hozom a’ levest a’ Nagyasszonynak.

Nyáriné. Köszönöm, szép lyányka. A’ kicsiny az Asszonyé!

Postamesterné. Mostohám, édes Asszonyság! De minthogy szófogadó, fris, gondos, úgy szeretem mintha magamé volna.

Nyáriné. Az Asszony gyászba van?

Postamesterné. Szegény uram után. Kilencz hete hogy eltemettük. Három esztendeig éltünk eggyütt.

Nyáriné. ’S úgy látszik, már enyhűl fájdalma.

Postamesterné. Oh! ebbe a’ sok dologba’ az embernek úgy nincs ideje sírni mint, Isten bocsáss’, imádkozni. Innepnap, hétköznap, az mind eggy. Mikor a’ Tísztelendő Úr még csak alig kezdi a’ Szent Misét, vagy ha halottunk van… Miska, szervétát hamar, Mozdulj!

Mimy. Ki lakik ama’ házba’ oda által?

Postamesterné. Ő Nagysága, a’ mi Méltsás Grófnénk. Áldott jó lélek, szegényke.

Nyáriné. Örűlök hogy szomszédjától is azt hallom a’ mit távol földön értettem. – A’ lyányom nála marad.

Postamesterné. A’ Kisasszony la?

Mimy. Én igen.

Postamesterné. A’ Kisasszony szerencsésnek mondhatja magát. Jobb helyt ugyan nem találhatott volna.

Mimy. Csak együvé-szokhassunk; mert én válogató vagyok.

Postamesterné. Szeretném én azt látni a’ kinek a’ mi Nagys. Asszonyunk

Nagys.Asszonyunk

meg nem tetszenék.

Mimy. Úgy jó; mert ha eggyszer másnak feje szerént kell élnem, kedvnek kell bennem lenni hozzá; külömben nem megy.

Postamesterné. Jó, jó, Kisasszony; majd továbbad szóljunk róla, ’s mondja szemembe ha valót nem mondtam. Szerencsés teremtése az Istennek a’ ki a’ mi Nagys. Asszonyunk körül forog! Legyen csak nagyobb a’ lyányom, hozzá adom két vagy három esztendőre; javára vál a’ porontynak míg e’ világ.

Kati. Csak lássa-meg! csak lássa-meg! A’ Grófné eggy áldott lélek. Nem képzeli a’ Kisasszony, mint várta mindég e’ héten; mert a’ Grófné engem is szeret. Elvezetem én mikor majd kedve lesz általmenni.

Mimy. Elébb enném, ’s újra kell öltöznöm.

Kati. Tehát csak én viszek hírt, úgy e, anyácskám? Béjelentem hogy itt van a’ kit várt.

Postamesterné. Csak ott ne feledd osztán magad’.

Nyáriné. ’S mondjad, édes gyermekem, hogy mingyárt ebéd után udvarolni fogunk.

Kati el.

Postamesterné. A’ lyányom abba’ a’ drága asszonyba’ él egészen. Mert jobb lélek a’ kerek ég alatt sincs, ’s minden múlatsága a’ kis gyermek. Parasztlyánykákkal szolgáltatja magát míg nagyjából kifaragódnak, azután holmi jó házakat szerez nekik, ’s így tölti szegényke idejét a’ miolta ide hagyá az ura. Nem hinné az ember mint lehet illy szerencsétlen a’ mellett hogy illyen nyájas, illyen leereszkedő még a’ szegényhez is.

Nyáriné. Hallom, özvegy?

Postamesterné. A’ jó Isten tudja! Az ura, három esztendeje most, elment valamerre; azolta se’ híre se’ hamva. Pedig oh hogy’ szerették egymást! A’ szegény lelkem uram végét nem érte ha elkezdett eggyszer rólok beszélleni. ’S imhol mind e’ mai napig! mondom, nincs több illyen asszony a’ föld’ kerekségén. Valamikor előfordul a’ nap mikor utolszor látta a’ hitetlent, senkit nem ereszt magához, elzárkozik. ’S osztán másként is, ha előhozza, csaknem meghasad az ember’ szíve belé.

Nyáriné. A’ szerencsétlen!

Postamesterné. Sokat tudnék én mondani, de hallgatni jobb.

Nyáriné. Hogy’ érti az Asszony?

Postamesterné. Az ollyat az ember nem örömest adja tovább.

Nyáriné. Kérem az Asszonyt!

Postamesterné. Hiszen ha el nem árúl a’ Nagyasszony, csak talán még is elmondhatnám. Körül-belől nyolcz esztendeje hogy ide szakadtak, megvevék a’ falut; eggy lélek sem ismerte sem eggyikét sem másikát, az asszonyt Nagys. Asszonynak, magát Nagy. Úrnak titulálták; a’ világ úgy hitte hogy a’ Nagys. Úr Tiszt volt, hogy bele únt a’ katonaságba, ’s felpénzelvén magát a’ háboru alatt, nyugodalomra kívánkozik. A’ Nagys. Asszony még igen fiatal volt, csak tizenhat esztendős, szakasztott ollyan mint a’ nyilni még csak kezdő rózsavirág.

Mimy. Úgy most nem több huszonnégynél?

Postamesterné. Csak hogy nagyon meghúzta a’ bánat. Eggy gyermekcséjek volt, de az nem élt soká; a’ kertbe’ van a’ sírja, csak pázsitból; ’s miolta oda a’ Nagys. Úr, eggy szép Remete-házikót állítatott mellé, ’s megásatta a’ maga sírját is. A’ lelkem uram nem volt gyerek hogy mindenen pityeregjen, de semmiről se’ beszéllt örömestebb mint hogy ők mint éltek mint az angyalok. Azt szokta volt rólok mondani hogy egészen más ember vált az emberből ha őket látta.

Nyáriné. Szívem megindúl utána.

Postamesterné. De így szokott az lenni! Úgy beszéllik, a’ Nagys. Úrnak nem volt se’ istene se’ vallása. Annyi legalább való hogy nem járta a’ templomot. Pedig héj veszedelmes az a’ kinek semmi hite

hüte

nincs! az ollyan nem fél se’ istentől se’ pokoltól, ’s eggyre teszen mindent a’ mi szemének szájának tetszik. Eggyszer bizony csak azt hallá az ember hogy oda a’ Nagys. Úr. Várták csak várták, hogy majd haza jő. Győzték biz’ azt várni; oda mint e’ mai napig.

Nyáriné. magában. Való mása esetemnek!

Postamesterné. Egészen úgy a’ hogy’ mondom. Az egész világ azon törte a’ fejét hogy hova tudott lenni. Most lesz három esztendeje Szent-Medárdkor, a’ mikor ide hozott a’ szegény Uram. – De nagyobb hogy némellyek még ollyanformát is suttogtak magok köztt hogy nem voltak istenesen öszveadva. De az Isten’ szent nevében! el ne áruljon a’ Nagyasszony. Az Úr valami nagy falamia lehetett, a’ Nagys. Asszony alacsony születésü volt hozzája képest, ’s a’ rokonság teljességgel nem akarta megengedni hogy elvegye, ’s így kénytelen vala megszökni. Hm! mikor a’ szegény lyánygyermek eggyet botol nem szakad az égből annyi eső hogy a’ mocskot róla levigye.

Kati vissza.

A’ Grófné kéreti a’ Kisasszonyt, menjen-által mingyárt; csak eggy szót akar szólani, csak látni akarja.

Mimy. Így öltözve? Az nem fogna illeni.

Postamesterné. Bár így is! felelek értte; a’ Grófné azon fel nem akad.

Mimy. Elkísér, kis lyány?

Kati. Oh igen szívesen.

Nyáriné. Mimy, eggy szóra. A’ Postamesterné elfordul. Magadra vigyázz, ki ne szaladjon ajakidon; születésünket titokban tartsd. Bánj tisztelettel vele.

Mimy. Bízza reám magát, anyám. Az atyám Kapitány volt Erdődynél, Wagram mellett elesett, ’s így vagyonunk… Könyv nélkül tudom a’ mesét. – Fenn szóval. Nem nyugodna-le anyám? Arra szüksége van. Postamesterné Asszony megcselekszi, nyittat eggy szobát.

Postamesterné. Itt vagy inkább a’ kerti-szobában; ott se’ légy se’ lárma. – Mimyhez. Óhajtom hogy a’ Kisasszony a’ Grófnéba szeressen.

Mimy, Kati el.

Nyáriné. A’ lyányom még gyermekes.

Postamesterné. Fiatalka. Csípje-meg csak a’ dér, abba hagyja. – Tetszik tehát?

Mind ketten el.

Kürtölés.

Fernando tisztruhában. Inas.

Inas. Fogassak mingyárt?

Fogassak mingyárt)

Fernando. Hordj-fel mindent, mondom. Mindent. Értetted? Nem megyünk tovább.

Inas. Nem tovább? Hiszen Majór Úr…

Fernando. Adass szobát, mondom, ’s hordass-fel mindent.

Inas el.

Fernando

Eernando

az ablakhoz lépvén. Ismét látlak tehát, gyönyörü hely! ismét kedves honja eggykori boldogságomnak! – Mi csendes az egész ház! Eggy ablaka sincsen nyitva. – Melly puszta a’ tornácz hol olly sokat űltünk eggyütt! Lássad ezt, Fernando, lássad e’ klastromi magányt, ’s kezdj reményleni! – De e’ magányban Fernandónak emléke tartaná e fogva lelkét? ’S érdemlette azt tőle Fernando? Oh, úgy vagyok mintha eggy hosszu örömtelen halálomból ébrednék ismét életre; olly új, olly sokat-ígérő nekem minden. E’ fák, e’ kút, meg’ minden! Igy folyt ugyan-e’ csatornákból a’ víz mint most, midőn, oh hányszor! andalogva ’s némán űltem mellette az ablakban, ’s magunkba-borulva néztük, ő is és én is, a’ víznek lassu csörgését. Csörgésed, kedves víz, muzsika az én füleimnek, visszaemlékeztető kedves muzsika. De ő? ő? Az lesz a’ ki volt. – Nem, Esztelle! te el nem változál; ezt mondja szívem. Oh, mint ver feléd! De még nem mehetek, még nem szabad mennem. Elébb magamhoz kell térnem, elébb el kell hitetnem magamat, hogy valóan itt vagyok, hogy nem csal hízelkedő álom melly alva ’s ébren olly sok ízben a’ legtávolbb tájakról is ragadozott hozzád. Esztelle! Esztelle! Jövök. Nem érzed e közelítésemet? karjaid köztt mindent feledni! – Ha pedig te lebegsz körűlem, kedves árnya szerencsétlen hitvesemnek! bocsáss-meg és távozzál-el! Te nem vagy többé; hagyj tehát feledni tégedet! ez angyal’ karjai köztt felednem mindent! veszteségemet, kínjaimat, botlásaim’ megbánását! – – Olly közel vagyok hozzá és olly távol! ’S eggy pillantat mulva… Nem lehet! nem lehet! Ki kell fuvalnom e’ fojtó érzéseket, vagy lábai előtt rogyok-öszve.

Postamesterné

be.
Nagysád méltóztatik ebédet parancsolni?

Fernando. Igen is, eszem, ha mi van.

Postamesterné. Valamicske. Csak eggy leányszemély után várunk; általméne a’ Grófnénkhoz. Ha úgy parancsolja Nagysád, eggyüvé-terítetek; a’ Passzazsírok nálam inkább úgy szoktak.

Fernando. Mint van a’ Grófné?

Postamesterné. Ismeri Nagysád?

Fernando. Nehány esztendő előtt voltam itt. Mit csinál a’ Gróf?

Postamesterné. Azt maga tudja a’ szent Isten! Kószál, széles e’ világon.

Fernando. Hogy’ azt?

Postamesterné. Itt hagyá ezt az angyalt, bocsássa-meg Isten az ő gonoszságát!

Fernando. Elhagyattatni az asszonyoknak nem épen a’ legkedvesebb dolog. De, gondolnám, a’ Grófné meg nem őszüle bújában.

Postamesterné. ’S a’ Nagyságos Úr azt hiszi? Oh, úgy nem ismeri a’ Grófnét! Úgy él mint az apácza valamiolta én ismerem, mert én még nem igen régi lakos vagyok itt. Házának, úgy szólván, senki sem megyen felé, nem még szomszédjai is. A’ maga embereivel tart, mind magához szítja a’ falusiak’ gyermekeiket, ’s még is a’ nagy bú ’s bánat mellett, ha hozzá megyen a’ szegény ügyefogyott, olly nyájas olly drága jókedvü.

Fernando. Talán majd meglátogatom.

Postamesterné. Oh cselekedje Nagysád! – Néha magához invitál bennünket, Tiszttartóné Asszonyomat meg’ a’ Predikátor Úr’ feleségét, ’s szegről végről jó-magamat; ’s olly szépen eldiskurál hogy el nem únná az ember. Ollykor csak attól óvjuk magunkat hogy a’ Gróf elő ne hozódjék. Eggyszer szerencsétlenségből valamellyikünk csakugyan előhozá, ’s a’ jó Isten tudja hogy elállott belé szemem szám mikor hallottam mint eldicsérte azt az istentelent, azt a’ gonoszt, hitetlent, ’s mint meg-sírt. Úgy sirtunk vele mi is mint a’ bubák valamennyin voltunk, ’s alig tudtuk abba’ hagyni.

Fernando magában. Szépen érdemled! – Fenn szóval. Nyitott az Asszony szobát emberemnek?

Postamesterné. Numero Négy, Nagys. Uram. – Miska, vezessd a’ Nagys. Urat

Fernando és a’ Terítő el.

Mimy, Kati jőnek.

Postamesterné. Hát, mint áll a’ dolog?

Mimy. Gyönyörü asszony, kivel ki fogok jőni. Az Asszony kevesett mondott felőle. El nem akara ereszteni. Fel kelle fogadnom hogy mingyárt ebéd után lomostúl általmegyünk.

Postamesterné. Nem megjövendőlém? Most tehát már tálaltathatnánk. Azolta eggy szépnövésü kékszakálu Majór érkezett, ha nem fél tőle a’ Kisasszony.

Mimy. Teljességgel nem. Katonával örömestebb vagyok mint egyébbel; legalább nem tettetik magokat, ’s első látással kiismerni a’ jót a’ gonosztól. Alszik az anyám?

Postamesterné. Miolta ledölt, nem láttam.

Mimy. Megyek, megtekinteni.

el.

Postamesterné. Miska! – Már megint a’ sószelenczét. Így kell gondodnak lenni holmire? Nézzd, nézzd ezt a’ poharat. Mert nem szánnám fejedhez verni ha többet nem érne mint te.

Fernando jön.

Postamesterné. A’ kit vártunk, már itt van, ’s így tálaltatok.

Fernando. Ki az?

Postamesterné. Nem tudom. Úgy tetszik, jószületésü, de leszállott. Múlattatója lesz a’ mi Grófnénknak odaáltal.

Fernando. Fiatal?

Postamesterné. Az; ’s nem kér kölcsön nyelvet. Az anyja is itt van, de nem űl ebédhez.

Mimy. be,’s meghajtja magát.

Fernando. Én szerencsés vagyok hogy illy szép asztali-társam akada.

Postamesterné. Ide, kedves Kisasszony; Nagysád pedig ide, ha úgy tetszik.

Fernando. Az Asszony nem űl-le?

Postamesterné. Ha én űlök, minden űl.

Fernando. Mi e’ szerént négyszem köztt?

Mimy. Melly nem szinte veszedelmes; közttünk lévén az asztal.

Fernando. A’ Kisasszony, a’ mint épen értem, szép áldozatot teszen a’ Grófnénak; itt fog maradni hogy múlattató-barátnéja legyen.

Mimy. Környülményeim miatt azt tenni kénytelen vagyok.

Fernando. Pedig nekem úgy tetszik hogy a’ Kisasszonynak épen nem volna nehéz olly múlattató-barátot találni, kivel kedvesbb volna az időtöltés mint a’ Grófnéval itt.

Mimy. Azt találni nekem nem gondom.

Fernando. És ezt még ez ártatlan arcczal!

Mimy. Uram, az Úr ollyan mint minden férjfi.

Fernando. Az-az?

Mimy. Elhitte magát benne hogy az. Az Urak azt hiszik hogy nélkülök el nem lehetünk; ’s íme én nagyra tudtam nőni férjfiséged nélkül is.

Fernando. E’ szerént atyja-ura már nem él.

Mimy. Én az atyámat alig ismertem. Még igen gyenge gyermek voltam midőn bennünket a’ legmélyebb inségben elhagya, ’s katonai szolgálatot vett.

Fernando. Melly veszteséget a’ Kisasszony igen is könnyen látatik szenvedni.

Mimy. Lehet e külömben? Az atyám énérttem kevés jót teve; ’s ámbár megbocsátom neki hogy bennünket elhagyott; mert mi kedvesebb az embernek, szabadságánál? de nem örömest volnék anyámnak, kit bánatja megöl.

Fernando. Segéd nélkül élnek? véd nélkül?

Mimy. Minek a’ segéd? mi szükség a’ védre? Vagyonunk napról napra kisebb lett, ellenben én napról napra nagyobb lettem, ’s nekem nem esik nehezen, könnyíteni anyám’ terhén.

Fernando. Csudálom ezt az erőt illy koru leányban.

Mimy. Oh Uram, a’ nyomorúság végre megedzi az embert! Mikor azt hisszük hogy most mingyárt elűlünk, hogy többet ki nem lehet gázolni, és még is kígázolunk, az utoljára a’ leggyávább szívnek is erőt ad.

Fernando. Igy viseli keresztjét a’ Nagyasszony is?

Mimy. Az anyám’ szenvedései nehezebbek. Én magamat könnyen vígasztalom, mert az én korom örömest él ha kényére nem él is. De az anyám, a’ ki az életnek minden reményeit őrajta alkotá, a’ ki ifjusága’ virágát neki áldozá-fel, ’s most magát elhagyva látja, eggyszerre elhagyva – Elhagyva érzenünk magunkat, az irtóztató lehet. Én semmit nem vesztettem, és így róla nem szólhatok. – Az Úr el van merülve?

Fernando. Igen, gyönyörü gyermek! A’ ki él, az veszt; felkelve, de nyer is. Tartsa-meg Isten a’ Kisasszonynak e’ bátorságát! Megfogja kezét. Álmélkodva hallgattam a’ Kisasszonyt. – Oh, édes leányom! melly szerencsés…! Én is, és hányszor, hányszor estem-el legszebb reményeimtől, legszebb örömeimtől! Az ember mindég… ’S osztán még is…

Mimy. Mint érti az Úr?

Fernando. Minden áldást! tetézett jókat ennyi szenvedés után!

el.

Mimy. Különös ember! De szíve jónak látszik, érzékenynek.

MÁSODIK AKT.

Esztellnek lakása.
Esztelle. Inas.

Esztelle. Menj-által. De szaladj, fuss. Mondjad neki hogy várom.

Inas. Úgy fogadta hogy ebéd után mingyárt általjő.

Esztelle. Látod hogy nem jő. Megszerettem azt a’ leányt. Menj. – Hogy anyja is jőjön.

Inas el.

Esztelle. Nem győzöm várni. Melly nyugtalanság, melly várás, reménylés az míg az új ruha megérkezik! Esztelle, te gyermek vagy! – De miért ne szeressek? Sokra van szükségem, igen sokra hogy betöltsem e’ szív’ ürét! – Sokra? Szegény Esztelle! – Sokra? – Eggykor, míg még szeretett, míg még kebledben feküdt, pillantása eltöltötte egész lelkedet; ’s imhol, oh Isten az egekben! a’ te végezéseid megfoghatatlanok! – Midőn csókjai alatt tehozzád emeltem-fel szemeimet, midőn szívem szívén dobogott, midőn nemes nagy lelkét reszkető ajakokkal szívtam magamba, ’s örömkönyűkkel felpillantottam feléd, ’s ezt könyörgöttem: Hagyj boldogoknak, atyám! te bennünket olly igen boldogoknak tevél! Nem ez vala tetszésed… Elmerül, ’s eggyszerre felriad, ’s szívére szorítja kezét. Nem, Fernando, nem; ez nem vád!

Nyáriné. Mimy jőnek.

Esztelle. Íme itt vannak! Kedves szép leány, már tehát enyém vagy! – Asszonyom, köszönöm bizodalmadat hogy e’ kincset kezeim köztt tészed-le. E’ fejes kis leányt, ez egyenes szabad lelket. Oh, már kivettelek, Mimy! már egészen kivettelek!

Nyáriné. Nagysád érzi mit hoztam és hagyok.

Esztelle hosszasan nézelvén Nyárinét. Bocsásson-meg Kapitányné Asszonyom. Szerencsétlenségei tudva vannak előttem; tudom hogy jószületésü személlyel szólok; de látása még is meglep. Bízakodás ’s tisztelet támad bennem első látással eránta.

Nyáriné. Nagys. Asszony. –

Esztelle. Ne! ne! a’ mit szívem érez, szám örömmel vallja. Úgy értem, Asszonyom, te nem jól érzed magad’? Mi bajod? űlj-le.

Nyáriné. Sőt inkább, Nagys. Asszony! E’ tavaszi útazás, a’ szűntelen’ változó tárgyak ’s e’ tiszta lég melly nekem olly sok ízben tölt-el immár új enyhületekkel

enyhületekel

, mind ez olly jóltevően hatott reám hogy még eltünt örömeim’ emléke is kedves érezéssé vált bennem, ’s az ifjuság’ arany reggelének súgára ’s szerelem látszott felvirradni lelkemben.

Esztelle. Oh, azok a’ napok! a’ szerelem’ boldog napjai! – Nem, arany idő! te még nem tértél-vissza a’ te egeidbe! te még minden szívet elfogsz midőn a’ szerelem’ virulmánya felfakad.

Nyáriné Esztellnek kezét illetvén. Melly érzések! melly igaz, boldog, nagy érezések!

Esztelle. Asszonyom, képed ragyog mint eggy angyalé; orczád szint kap.

Nyáriné. Éh, hát szívem! mint nyil, mint ver feléd!

Esztelle. Asszonyom, te szerettél. Hála érette! végre van valaki a’ ki megért, a’ ki tud szánni, a’ ki nem tekint hidegen semeidre! Hiszen mi arról nem tehetünk hogy illyenek vagyunk eggyszer! Mit nem követtem-el mindent! mit nem próbáltam! ’S végre is mi volt haszna? Szívem azt kívánta, egyedül azt, épen azt, és senkit nem mást a’ világon, és semmit nem is egyebet a’ világon. – Ah, a’ kit szeretünk, körűlünk van mindenütt, ’s minden őérette van körűlünk.

Nyáriné. Az ég minden boldogságaival lelkébe költözött Nagysádnak.

Esztelle. ’S ismét előttem képe eggyszerre! – Igy kele-fel ez ’s amaz társaságban, ’s utánam néze-széllyel – Igy futott amarra a’ mezőről, ’s karjaim közzé rohant a’ kertajtóban. Amarra láttam kikocsizni

kikoczini

, amarra! ’s ah, még akkor vissza-jött! – Ha gondolatom a’ nagy-vílág’ lármája közzé téved – ott van! Néha mikor a’ lózsiban űltem, ’s bizonyos voltam eránta, hogy akárhol űl’ akár látom akár nem, reám néz; ’s látja minden felköltemet! tudtam hogy őtet fejtollamnak lebegése inkább vonsza mint a’ kínálkozó sok szemek mind körösdeden, ’s az orcheszter’ egész csengése nem egyéb mint szíve ezen mindenkori énekének melódíája: „Esztele! Esztele! melly végtelenül kedves vagy te nekem!”

Mimy. ’S szerethetni így egymást?

Esztelle, ’S te kérdheted, ezt, kicsiny? Erre neked nem felelhetek. – De mivel múlathatlak benneteket? – Apróságok, fontos apróságok! – Valóan az ember csak gyermek, ’s még tetszík benne magának hogy az. Mint az gyermek a’ ki köténye alá rejtőzik ’s keresteti magát társaival. – Mint tölti-el szívünket, midőn, megbántva, feltesszük, elvégezzük, hogy az imádott tárgyon feladunk; millyetén átalkodással lépünk jelenlétébe! mint árad, ’s apad, mint nő és fogy szívünk’ habzása! ’s eggy pillantatra osztán, eggy kézszorításra mint pattan-széllyel mint a’ búborék, ha vele öszveakadunk.

Nyáriné. Mi édes érezések! – Nagysád az emberiségnek legszebb, legtisztább korát éli.

Esztelle. Eggy sírás, aggódás, bánat köztt eltöltött egész század sem ér-fel az öszvetalálkozás’, megdöbbenés’, rebegés’, tartózkodó közelítés’ boldogságaival, midőn feledjük magunkat, ’s az első tüzes csók, az első csendest-lihegő ölelés… Asszonyom, mi lelt? hol vagy?

Nyáriné. Férjfiak! férjfiak!

Esztelle. Ők tesznek bennünket boldogokká, ők nyomorúakká is! Boldogság’ előérezéseivel töltik-el szíveinket! Melly új, ismeretlen érzések ’s bízakodások árasztják-el lelkeinket midőn égő tüzök bennünket lángra gyujt! Mint reszkete minden ízem, minden tagom, midőn zabolátlan könyvezései alatt eggy egész világ’ keserveit sírta-ki keblemben! Kértem, kímélené magát! engemet! Haszontalan volt. Velőmig lehellé

lnhellé

belém a’ hevet melly szívében lángola. ’S a’ szegény leány így leve tetőtől fogva talpig csupa szív, csupa érzés. ’S ímmár az éghajlat mellyben e’ szerencsétlen teremtmény élhessen, táplálmányt találhasson?

Nyáriné. Hiszünk a’ férjfiaknak! A’ hevűlés’ órájában ők magokat is megcsalják; miként ne csalattassunk mi őáltalok?

Esztelle. Asszonyom, bennem eggy gondolat kél-fel: Legyünk azzá egymásnak a’ minek nékiek kellett volna lenni erántunk; maradjunk eggyütt! Kezet reá! Nem eresztelek.

Mimy. Az lehetetlen.

Esztelle. Miért volna az?

Nyáriné. Leányom érzi…

Esztelle. Csak jótétet ne említsen ok gyanánt. Érezzd, Asszonyom, melly jótétet nyujtasz te nekem. Nem lehetek magamban. Már próbáltam mindent; szereztem apró-marhát, őzet, kutyát; kötni, szővni tanítom a’ lyánykákat, csak hogy magam ne legyek, csak hogy legyen valami körűlem a’ mi él, a’ mi gyarapodik. Mert ollykor, ha eggy könyörűlő Istenség a’ tavaszi reggeleken bánatomnak terhét elgördíti szívemről, midőn megkönnyedve ébredek-fel, ’s a’ nap vírágos fáimra lövi súgárait, – oh, ollykor úgy tetszik hogy az új nap’ munkáihoz új erőm is gyült; ollykor magamat kényemre érzem, munkához állítom embereimet, mindent magam rendelek-el, magam intézek-el, ’s szívem’ szabad lihegésében forró hálákat adok víg óráimért…

Nyáriné. Oh igen, tisztelt Asszony! igen! érzem azt: a’ munkásság ’s jóltevőség áldása az egeknek, ’s kipótolja a’ szívnek azon ürét mellyet rajta a’ szerencsétlen szerelem hagyott.

Esztelle. Kípótolja? Enyhíti talán a’ sebet, de be nem gyógyíthatja. – Oh, midőn néha eggy gondolatból másik gondolatba sülyedek, midőn az elmultaknak kedves képeit hordom lelkemnek elébe, ’s magamat a’ jövendő’ édes reményeivel bíztatom, ’s fel és alá járok kertemben, ’s eggyszerre nekem esik az az érzés hogy egyedül vagyok, ’s fojtogat – midőn hijába terjengetem karjaimat az ég’ négy szaka felé, ’s egyedül vagyok, ’s a’ bokrokból semmi szózat nem felel, ’s a’ hold szánakodva néz-le reám, a’ csillagok hídegen ’s tisztán pillognak-alá, ’s lábam előtt eggyszerre gyermekem’ sírja…

Nyáriné. Nagysád volt anya?

Esztelle. Voltam, édes barátném. – Isten, te nekem e’ boldogságot is csak kóstolnom engedéd, hogy poharam holtomig keserű maradjon! – Ha most sétálásaim alatt eggy falusi gyermek, mezítláb és süvegetlen, felém szalad, ’s ártatlan gömbölyü nagy szemével reám mosolyg ’s kezet csókol, az áltjárja minden velőmet. Most már illyen nagy volna az én Laurám! mondom, ’s reszkető karral fel emelem, öszvecsókolom azt, ’s szívem el van tépve ’s eggyszerre szakadnak könyűim, ’s futok.

Mimy. Ellenben bajai, gondjai is kevesebbek Nagysádnak.

Esztelle, mosolyog ’s verengeti vállát. Nem képzelhetem miként tudtam elviselni keresztemet. – Kiterítve feküdt előttem a’ letört rózsabimbó, ’s én kővé-vált szívvel, fájdalom nélkül, könyvek nélkül állék. Pólálója eggyszer felveszi, szívéhez szorítja, ’s kiált: él! él! – Reá-ömöltem az asszonyra, általfogtam nyakát, ezer könyűkre olvadva estem a’ gyermeknek, lehulltam lábaihoz – – Ah, a’ Póláló megcsalta vala magát. Halva volt a’ gyermek, ’s én mellette fetrengettem a’ csüggedés’ legirtózatosbb dühében. Székbe veti magát.

Nyáriné. Fordítsa-el Nagysád gondolatjait e’ bús képektől.

Esztelle. Nem! Jól esik, igen jól esik, hogy szívem ismét megnyilhata, hogy lefecseghetem magamról a’ mi fojtogat. – Osztán ha eggyszer elkezdek beszélleni róla, – őróla, a’ ki nekem mindenem volt! – a’ ki… De lássátok képét! – Én mindég azt mondom hogy ábrázban mind az leírva áll a’ mit magáról az emberről mondani ’s érezni lehet.

Mimy. Mint örűlök hogy láthatom!

Esztelle megnyitja kabinetjét. Jertek. – Ím!

Nyáríné. Nagy Isten az egekben!

Esztelle. Illyen! – egészen illyen! – És még is csak ezerednyije sem annak a’ mi ő volt. E’ homlok, e’ fekete szemek, e’ barna lobogó haj, e’ büszke komoly tekintet – De azt a’ szerelmet, azt a’ bájoló tüzet melly neki szemeiből szólla, ajakán lebege, midőn meleg szíve ömledezett, azt a’ képnek nem tudta megadni a’ Mívész. Szegény szív, az csak tebenned van felkapva.

Mimy. Nagysád! Rémülve…

Esztelle. Ez a’ férjfi!

Mimy. – Ki kell mondanom: Én ma Postaháznál eggy útazó Tiszttel ebédeltem, a’ ki annyira hasonlít e’ képhez, hogy úgy hihetné az ember hogy a’ kép őróla van véve. – Oh, ez ő! tulajdon ő! Életemet teszem-fel reá.

Esztelle. Ebédeltél? Ma? – Megcsalod magad’.

Mimy. Igen is, ma. De a’ Tiszt idősebb, barnább, el van égve a’ naptól. – Ő az! bizony ő!

Esztelle megrántja a’ csengőt. Mimy, szívem megpattan – általfutok.

Mimy. Az nem fogna illeni.

Esztelle. Illeni? – Oh lelkem…

Inas jön.

Esztelle. Hamar által a’ Postaházhoz! Ott eggy Tiszt szálla-meg. Az mingyárt – mingyárt – Mimy, add te neki szájába mit mondjon. – Jöjjön-által mingyárt.

Mimy. Ismerte a’ Grófot?

Inas. Mint magamat.

Mimy. Tehát menjen-által

áttal

. Ott eggy Tisztet fog lelni; az a’ Tiszt sokat hasonlíta a’ Grófhoz. Mondom, az a’ Tiszt önn-maga a’ Gróf.

Esztelle. Mondjad neki, jőjön! mingyárt jőjön! – – Volna csak kiállva már, e’ kín! Lelném csak benne – őbenne – Megcsalod magad’. Ki hasonlítana őhozzá? Lehetetlen! lehetetlen! – Kérlek, hagyjatok magamban. Elzárkozik.

Mimy. Mí baja, édes Anyám? Az Istenért, mi lelte? Egészen elsápadott.

Nyáriné. Ez utolsó napja életemnek. Szívem nem fogja elbírni. Mindent, mindent, egyszerre!

Mimy. Kegyelmes Isten!

Nyáriné. Az ő férje – ez a’ kép – ez a’ régen-várt, ez az imádott kedves – az én férjem! – a’ te atyád!

Mimy. Anyám! édes anya!

Nyáríné. ’S íme itt van – karjai közzé fog kevés pillantat alatt rogyni – ’S mi leányom, menjünk, – nekünk mennünk kell.

Mimy. A’ mínt anyám akarja.

Nyáriné. Mingyárt menni.

Mimy. Jőjön anyám a’ kertbe; én általmegyek a’ postaházhoz, ’s ha a’ szekér még el nem ment, búcsu nélkül, csendesen, – míg ők elrészegülve…

Nyáriné. A’ nem-remélt meglátásnak minden örömei köztt bírni – Őtet bírni! – ’S én midőn végre ismét reá-találok – örökre! örökre!

Fernando. Inas.

Inas. Erre! Nagysád nem emlékezik a’ felosztásra? A’ Grófné magán kivül van. – Oh, csak hogy itt van megint Nagysád!

Fenando elmegyen mellettek, ’s rajtok elnéz.

Nyáriné. Ő! ő! – Odva vagyok!

HARMADIK AKT.

Esztelle elrészegült örömben Fernandóval.

Esztelle. Megint itt van? Látjátok őtet? Itt van! megint itt van! – Megáll a’ Vénusz’ képe előtt. Imádott Istenné, látod hogy itt van? – Hányszor futkostam-el itt, én esztelen, fel és alá előtted! Mint sírtam, mint keseregtem képed előtt! – Ő megint itt van! Nem merek hinni érzékeimnek. – Hű Istenné! olly sok ízben pillantottam-fel reád, ’s ő nem vala itt. – Most te is itt vagy, és ő is itten. – Kedves! Kedves! Sokáig valál oda! – De ítt vagy megint! – Nyakába esik. Itt vagy! Nem akarok semmit érzeni, nem semmit hallani, tudni, csak azt hogy itt vagy!

Fernando. Esztelle! én Esztellem! Általölelvén nyakát. Nagy Isten oda fenn! te visszadod könyűimet!

Esztelle. Te eggyetlen!

Fernando. Esztelle! hagyd szívnom ismét édes lélegzetedet! Azt a’ lélegzetedet, mellyhez képest az égnek legtisztább, legéltetőbb légje nekem erő nélkül

nelkül

való, táplálni nem tudó volt!

Esztelle. Kedves!

Fernando. Lehellj e’ kiszikkadt, elfásult, öszveroncsolt mellybe új szerelmet, új életnek örömét, szívednek teljéből! Ajkaik öszvetapadnak.

Fernando. Enyhíts! enyhíts! Itt, a’ hol te lehellsz, tavaszi, ifju, eltöltő életben lebeg minden. Szerelem tartós hűség csatlja itt tehozzád a’ kiaszott-érzésü csavargót.

Esztelle. Kedves csapodár!

Fernando. Nem érzed te mi a’ menny’ harmatja a’ szomjúnak ki száraz homokpusztájáról tér-vissza karjaid közzé.

Esztelle. Hát te, Fernando, annak, a’ szegénynek örvendését a’ ki eltévedt eggyetlen bárányát szorítja ismét szívéhez.

Fernando lábaihoz hullván. Esztelle! Én Esztellem!

Esztelle. Fel! fel, kedves! Nem láthatlak előttem térdelni.

Fernando. Hagyj térdelnem! Nem ugyan-azt teszi e szívem úgy is teelőtted, te, kifogyhatatlan szeretet! kifogyhatatlan jóság!

Esztelle. Enyém vagy megint! Nem ismerem magam’; nem értem magam’. ’S mi szükség is azt?

Fernando. Úgy tetszik mintha boldogságunknak eggykori első óráját élném

élnem

megint. Karjaim között tartalak, ajakidról szopom szerelmed’ bizonyságait, szédelgek, ’s álmélkodva kérdem magamat, ébren vagyok e vagy álmodom.

Esztelle. A’ mint látom, Fernando, okosabb nem vagy mint voltál.

Fernando. Óvjanak attól az egek! De ezek a’ boldogság’ pillantatai a’ te karjaidban ismét jóvá tesznek, ismét kegyessé. Most tudok imádkozni, Esztelle, mert boldog vagyok.

Esztelle. Bocsássa-meg az ég hogy illy gonosz vagy és illy jó! Bocsássa-meg, a’ ki illy lágynak csinált, illy állhatatlannak és hűnek! – Ha szavad’ zengzetét hallom, mingyárt megint azt hiszem hogy te az a’ Fernando vagy a’ ki nem szeretett senkit mást mint engem!

Fernando. Hát én? Én pedig ha ezeket a’ te édes kék szemeidet tekintem, ha lelkem nézésekben elveszti magát, én azt hiszem, hogy bennek távollétemnek egész hosszu ideje alatt nem lakozott más kép mint az enyém.

Esztelle. Azt nem hiszed hibásan.

Fernando. Ha nem e?

Esztelle. Megvallanám. Nem gyóntam e meg

gyóntam. e meg

tele szerelmem’ első napjaiban szívemnek minden fellobbanásait? ’s te engemet nem szerettél e vallásom után meg inkább?

Fernando. Angyal!

Esztelle. Mit nézsz így rajtam? Úgy e, a’ bánat lefútta orczáimról a’ virágzatot?

Fernando. Rózsa vagy! édes virága vagy szívemnek! Esztelle! – mit rázod így fejed?

Esztelle. Hogy benneteket így szerethetünk! hogy nektek így elnézhetünk ennyi inséget, ennyi gyötrést!

Fernando hajainak fűrtjeit simongatván. Ha belé meg nem őszültél e? – Szerencséd hogy szökék! – De legalább meg nem ritkultak. Kivonja a’ fűsűt, ’s a’ tömött haj hosszan legördül.

Esztelle. Pajkos!

Fernando karjait a’ hajba öltvén. Ime, Rinaldo régi

regi

lánczaiban!

Inas be. Nagysád…

Esztelle. Mít hozsz ez unadékos hideg arcczal? Tudod az illy ábráz halálom mikor kedvemben vagyok.

Inas. De, Nagys. Asszony… A’ két idegen menni akar.

Esztelle. Menni akar? – Ah!

Inas. A’ mint mondom. Látám hogy a’ Kisasszony a’ postaházhoz megyen, visszajő, ’s titkon beszéll anyjával. Általfuték, tudakozám mi dolog; mondják, hogy Extrapostot rendeltek, minthogy, a’ szekér már elment volt; kértem az öreget, ne cselekednék; Nagysád kedvetlenül fogná venni; azt felelte, ’s sírt, hogy lehetetlen maradniok; ’s rimánykodott, vinném-által bútorját alattomban.

Fernando. Arról van szó a’ ki a’ mai szekeren érkezett?

Esztelle. Arról, igen. Szolgálatomba akarám venni leányát, ’s magát is megtartottam volna. Hogy nekem épen ma teszik e’ bajt, Fernando!

Fernando. Mi érhette?

Esztelle. Nem tudom, ’s nem vágyok tudni. – Nem örömest veszteném-el őket. – Csak hogy téged bírlak, Fernando! Külömben el nem viselhetném. Szóllj velek, Fernando; nyerd-meg. – Ma! épen ma! – Hívjad-által az öreget, György – Inas el. – Szóllj vele. Itt szabadon lesz, kényére lesz. – Fernando, én megyek boszkétembe. Jer osztán utánam. – Fülemiléim, idvezljétek a’ Régen-vártat!

Fernando. Édes szerelem!

Esztelle róla függvén. De nem késesz? úgy e, nem késesz?

Fernando. Megyek utánad.

Esztelle el.

Fernando egyedül. Mennynek angyala! Mint derül-fel jelenlétében minden gond, minden bú. – Fernando, ismered e még magadat? Mind az a’ mi e’ szívet szorongatta, minden aggás, minden keserü visszaemlék, – mind az a’ mi volt, a’ mi lesz! – – ’S megint visszatértek e, gondok? Pedig mikor téged látlak, Esztelle! mikor kezeidet tartom! – akkor minden gond fut előlem, akkor lelkemben minden egyéb kép elalszik.

Tiszttartó be. keze után nyulván. ’S Nagysád itt van megint? –

Fernando elvonván kezét a’ csók elől. Itt vagyok.

Tiszttartó. Oh, hagyja, hagyja Nagysád! oh Nagys. Uram…

Fernando. Hogy’ vagy? Szerencsésen élsz e?

Tiszttartó. Feleségem él, két gyermekem van, ’s Nagysádat megint magunk köztt látjuk.

Fernando. Mint áll gazdaságom?

Tiszttartó

Tisztartó

. Csudálni fogja Nagysád; jobban óhajtani sem lehet; sokat javítottunk. – De szabad e viszont nekem is kérdenem: mint vala Nagysád illy hosszas távollét alatt?

Fernando. Hagyd-el azt. Neked beszélljem e, esztelenségeim’ eggykori czimborájának?

Tiszttartó

Tisztartó

. Szerencsém hogy Nagysád haramiák’ Vajdája nem lett; eggy szavára öltem, égettem volna.

Fernando. Majd eleget hallasz.

Tiszttartó. A’ Grófné? Az a’ szép gyermek…?

Fernando. Nem leltem-fel. Magam be nem mertem menni, a’ városba; de a’ leghitelesbb tudósításokból tudom hogy a’ Kereskedő ki tőkepénzeit, mellyeket neki hagyék, olly kötés alatt vette vala fel, hogy neki kamat’ fejébe szállást és konyhát ad, megcsalta. Erre oda hagyá a’ várost, ’s olly hírt terjeszte-el hogy testvéréhez fogja magát vonni. Hihető hogy keze’ míve után élősködik, ha él. Tudod, az illy lépésre elég elszánás volt mindég benne.

Tiszttartó. Csak hogy itt Nagysád! Megbocsáthatjuk e hogy bennünket illy sokáig ide hagyott?

Fernando. Nagy földet békerengettem.

Tiszttartó. Ha feleségem ’s gyermekeim mellett kényemre nem űlnék itt, sajnálnám, hogy eggyütt nem valék. De valaha veszteg fog e már maradni?

Fernando. Valóan, ideje volna.

Tiszttartó. Arra végtére is reászorúl az ember. Az untalan mászkálásból úgy is semmi haszon.

Fernando. Hah! ha az egykori arany napokat feledni lehetne!

Tiszttartó. Annyi bú bennek a’ mennyi öröm, ’s jóval több. Még minden előttem lebeg; Midőn a’ szép Cécilt olly felette szeretetre-méltónak lelénk, midőn átalkodva rea köténk magunkat, midőn nyugtalan’ siettünk feláldozni neki ifjuságunk’ szabad-voltát.

Fernando. ’S az az idő még is olly szép, olly igen boldog volt!

Tiszttartó. ’S mikor osztán bennűnket eggy gyönyörü lyánygyermekkel megajándékoza; de épen ezt által elevenségéből, kecseiből nagy részt el is veszte.

Fernando. Kímélj-meg ez emlegetéssel.

Tiszttartó

Tisztartó

. ’S mint nézénk-körül itt meg’ ott, meg’ emitt, és osztán ismét amott magunkat, ’s végre reá-akadánk erre az angyalra, ’s vége lőn a’ tovább vágyásnak, ’s kénytelenek valánk vagy eggyikét tenni szerencsétlenné vagy másikát. ’S midőn osztán alattomban pénzzé tevénk a’ jószágot, elillantottunk, ’s ezt a’ sem magát sem a’ világot nem ismerő szép gyermeket elloptuk, ’s ide hoztuk, számkivetésbe.

Fernando. A’ mint látom, te még mindég úgy szereted a’ leczkézést mint hajdan.

Tiszttartó. ’S nem elég alkalmam vala e reá-szoktatni magamat? Nem valék e Nagysádnál még akkor is Lelk’isméret-igazgató, midőn innen is, nem tudom azon szép szándékból e hogy szerencsétlen hitvesét és leányát felkeresse, vagy csak a’ megszokott viszketegből? tovább vágyott, ’s nekem az indúlást elő kelle segélnem.

Fernando, Mostanra ennyit…

Tisztartó. Csak veszteg maradjon Nagysád, minden jól lesz.

el.

Inas jő. Kapitány Nyáriné Asszony.

Fernando. Vezessd-fel.

Inas el.

Fernando magában. Ez az ismeretlen elbúsít. – Hogy az ég alatt semmi nem lehet tiszta, semmi nem egész! – Ez az asszony! – Leánya’ bátor lelke megzavart: mint

mit

fog majd az anya’ kesergése?

Nyáriné fellép.

Fernando magában. Oh Isten! ’S még alakja is emlékeztet botlásimra. – Szív, emberi sziv! ha rajtad áll így érezni, így bánni: miért nem áll hatalmadban meg is bocsátani magadnak a’ mit elkövettél? – Árnya feleségem’ külsőjének. De hol is nem látom azt! – Fenn szóval. Asszonyom!

Nyáriné. Mit tetszik, Uram?

Fernando. Óhajtanám, maradnál az én Esztellem mellett és mellettem. Űlj-le, Asszonyom.

Nyáriné. A’ szenvedő’ jelenléte terhére van a’ boldognak, ’s ah a’ boldogé még inkább a’ szenvedőnek!

Fernando. Nem értelek, Asszonyom. Lehetséges volna e hogy Esztellt félre-értsd? őtet, a’ ki merő szeretet, merő istenség!

Nyáriné. Uram, én hír nélkül akartam menni. Eresszen az Úr! Nem maradhatok. Nagy okaim vannak. Kérem, ne tartóztasson.

Fernando magában. Melly szózat! melly kép! – Fenn szóval. Asszonyom! – elfordul. Isten! a’ feleségem! – Fenn szóval. Engedelmet, Asszonyom.

Sietve el.

Nyáriné magában. Reám ismert. – Hála teneked, oda fenn, hogy szívemnek ennyi erőt adtál! Én vagyok e az az eltaposott, az az öszveroncsolt, a’ ki ennyi bátorsággal bír? enyém e e’ csend? – Gondos, jóltevő, hű atya! te nem vészesz-el semmit szíveinktől hogy azt nekik félre nem teszed akkorára mikor reá legtöbb szükségek vagyon.

Fernando vissza^*
vitsza
. magában. Ha reám ismert e? – Fenn szóval. Kérlek, Asszonyom, kényszerítlek, szóllj, szabadon; nyissd-fel szívedet előttem.

Nyáriné. Úgy elkellene beszéllenem történeteimet; ’s hogyan hallgathatnád te, Uram, azoknak gyászos folyamokat azon nap’ midőn az életnek minden örömeit egyetemben nyered-vissza? midőn az életnek minden örömeit a’ szeretetre legméltóbb asszonynak visszaadod. Nem, Uram! kérlek, eressz!

Fernando. Ne hagyj sikeretlen kérést tennem, Asszonyom!

Nyáriné. Melly igen óhajtanám hogy azzal kémelhetélek vala meg tégedet és magamat! – Életem’ első szerencsés napjainak emléke nekem halálos kínokat csinál.

Fernando. Te nem valál mindég szerencsétlen?

Nyáriné. Úgy most nem volnék az olly szertelenűl. – Megkönnyült lélegzettel. Ifjuságom’ napjai vígak, kedvesek voltanak. Nem tudom mi vala az rajtam a’ mi a’ férjfiakat elbájolta; nagy számban igyekeztek nekem tetszeni. Kevés eránt hajlandóságot, vonszást érzettem; de nem találtam eggyet is a’ kiről hihettem volna hogy életemet kényemre fogom tölthetni társaságában. ’S így folytanak-el a’ rózsaszín múlatkozások’ napjai, hol az eggyik illyen nap mosolygva nyujt kezet a’ másiknak. És még is érezém eggy valaminek hiját. Ha midőn beljebb pillanték a’ jövendőbe, ’s elnézem az örömet és bajt, melly mindnyájunkra vár, olly férjet óhajtottam, kinek karjain végig-útazhassom az élet’ útját; eggy ollyat a’ ki, azon szeretetért mellyet neki ifju szívem nyujtand, öregebb koromban barátom legyen és védem, ’s pótolék szüléim helyett kiket értte elhagytam.

Fernando. ’S az – ?

Nyáriné. Felleltem őtet. Felleltem a’ kire ismeretségünk’ első napjaiban minden reményeimet vélém építhetni. Lelkének eleven volta a’ legtökéletesbb hűséggel látszott öszvekötve, úgy hogy szívem eránta hirtelen’ megnyilt, ’s neki csak hamar barátságomat, ’s nem sokára szerelmemet is odaadtam. Oh, midőn fejét ölemben nyugtatá, melly forróan látszott ő azt teneked hálálni, nagy Isten az egekben, hogy neki ez édes nyugtot készítetted karjaim között! Mint röpűle-vissza hozzám a’ külvilág’ ’s annak dolgai’ örvényéből, ’s mint űzte-el a’ bús órákban minden gondjaimat édes esdekléseivel!

Fernando. Mi háboríthatá-meg e’ boldog eggyességet?

Nyáriné. Változó minden. Ah, ő engem olly bizonyosan szeretett mint én őtet! Volt idő hogy nem ismert egyéb boldogságot, nem egyéb örömet, mint azt látni hogy szerelme engem boldogít. Az az élet’ legszebb szaka volt; első évei eggy szövetségnek, midőn az eltölt szívet a’ legkisebb érdeklés, a’ legkisebb únadék

ímadék

inkább gyötri mint a’ való baj. Ah, a’ könnyü úton elkísére ’s ott hagya-el egyedül a’ hol az rémítő sivatagsággá vált!

Fernando. nevekedő háborodással. Hogyan? ’s az az ő forró szerelme, az a’ szív – ?

Nyáriné. Ki tudná mi ver a’ férjfiaknak szívekben! – Nem sejtém-meg hogy ő – minek nevezzem azt? – elhűlésnek nevezni nem merem, nem akarom. – Ő engem szeretett; mindég szeretett. De többre vala szüksége az én szerelmemnél. Megosztotta szívét velem és eggy mással. Nem rejtettem-el tőle rettegéseimet, vádjaimat, ’s ő végre…

Fernando. Kegyetlen lehetett – ?

Nyáriné. Elhagyott! – Inségem’ nagy voltát nem fejezi-ki semmi név, semmi szó. Eggy pillantatban rogyott-öszve minden reményem. Midőn neki áldozott virágimnak gyümölcsei érni kezdettek, mikor azokat arathatni reméltem, akkor látom magamat elhagyva. – Elhagyva! – Elhagyva! – Minden gyámola az emberi szívnek, szerelem, bízakodás, fény, tekintet, gyarapodó birtokunk, eggy jobb karban hagyandó maradék, mind ez eggyszerre dölt-öszve szemeim előtt! Halálos csábúlás váltotta-fel dúló gyötrelmeimet, ’s öszvehasadozott, sírásaiban elalélt szívem tompa lankadásba sülyedt. Azon szerencsétlenségekkel mellyek eggy szegény elhagyottnak vagyonát érték, nem gondoltam, míg végre…

Ferdando. A’ vétkes!

Nyáriné elfojtott gyötrelemmel. Nem az. Szánnunk kell a’ ki férj, és még is idegen kötelékek közzé téved.

Fernando. Asszonyom!

Nyáriné szelíd fulánkkal, hogy eltitkolhassa érzékenységét. Nem az! Én az illyet úgy nézem mint foglyot. Azt vallják magok is hogy nincs külömben. Általvonszatnak a’ magok’ világokból a’ miénkbe, melly egészen más természetü mint az övék. Eggy ideig megcsalják magokat, ’s jaj nekünk midőn szemeink megnyilnak! – Osztán kivált én, én előbbi kedveséből csak hű házas-társa lettem, ki mindent elköveték ugyan hogy magamat kedveltessem vele ’s hogy őtet hálára kötelezhessem; ki éjjelét, nappalát arra fordította ugyan hogy házát ’s gyermekét boldogítsam; de épen e’ gondok által elbágyadék, hogy társaságom az ő igen eleven lelkének nem lehete nem ízetlen, nem unalmas. – Ő nem vétkes.

Fernando lábaihoz esvén. Az vagyok!

Nyáriné elborítva könyűjitől; Fernando’ nyakán. Te, én Enyém!

Fernando. Cécile! – hitvesem!

Cécile elfordulván tőle. Nem enyém! – Szív, el kezdesz hagyni! – ismét nyakába. Fernando! akárki légy – hagyjad kebeledbe hullani eggy boldogtalannak könyűjit. Tarts e perczentésben, ’s úgy osztán – el örökre! – Nem hitvesed! – ne tolj-el magadtól!

Fernando. Isten! – Cécile, a’ te könyűid ez arczon! szíved’ dobogása szívemen! – Kímélj-meg! kímélj-meg!

Cécile. Nem kívánok én semmit, Fernando! Csak ez eggy pillantást engedd szívemnek, e’ kiömlést; szabaddá leszen általa, erőssé! Megszabadítalak magamtól.

Fernando. Vesszek-el elébb hogysem eresszelek.

Cécile. Meglátjuk egymást – de nem e’ földön. Te másé vagy; ’s én attól meg nem foszthatlak. – Nyissd-meg nekem az eget. Eggy tekintést abba a’ boldog távolba! abba a’ boldog eggyütt-maradásba. – Az eggyetlen vígasztalása ez iszonyu órának.

Fernando kezéért nyúl, reá tekint, megöleli. Nincs erő melly tőled elszakaszthasson. Feltaláltalak.

Cécile. Feltaláltál? – azt a’ kit nem kerestél!

Fernando. Oh kerestelek! Kerestelek! téged, az én elhagyottamat! téged, az én kedvesemet! Még ez angyalnak karjai köztt sem lelék nyugtot; reád emlékeztete minden, ’s leányodra, az én szeretett Mimymre. – Kegyelmes egek, melly öröm! ’S ő e ez? ő e az a’ szeretetre-méltó teremtés? – – Mindenhol kerestelek benneteket. Három esztendeje hogy nincs nyugtom. Hajdani lakunk’ helyét, házunkat elváltozva ’s más birtokában találtam, ’s megértettem pénzed’ elvesztét. Eltávozásod széllyeltépdelte szívemet; nem akadhatván nyomodba ’s e’ miatt megúnván szomoru életemet, hadi-szolgálatot vettem; ’s íme hosszas tébolygásaim után karjaid köztt vagyok, kebledben vagyok, szeretett asszony! szeretett hitves!

Mimy fellép.

Fernando. Oh, leányom!

Mimy. Kedves jó atya! – ha az vagy ismét.

Fernando. Az vagyok, és mindég az leszek.

Cecile. Hát Esztelle? –

Fernando. Itt sietve kell bánni. A’ szerencsétlen! – O Mimy, miért nem ismerénk ma délben egymásra! – szívem vert bennem; te tudod melly megindulásban hagytalak-el! Oh, miért nem! miért nem! Megmenténk vala magunkat e’ kíntől, meg tőle Esztellt is. – De mennünk kell. Azt mondom neki hogy benneteket nem lehete megtartóztatnom, hogy a’ búcsuvéttel nem akarátok terhére lenni. Lyányom, menj-által ’s fogass szekerembe; cselédem pakkalja eggyüve holminket. Te, édes, édes hitvesem, múlass itt addig; te pedig lyányom, mikor be lesz fogva, jer-által, ’s várjatok a’ kertben. Kifejtem magam karjaiból, azt mondom hogy csak a’ postaházig kísérlek, hogy érttetek kifizessem a’ postát. – Szegény Esztelle! megcsallak angyali jóságodért! – De mennünk kell, ’s megyünk.

Cécile. Nem kell, ’s nem fogunk! – Fernando, eggy okos szót.

Fernando. Fogunk, kedveseim! – El! el!

Cécile és Mimy mennek.

Fernando egyedül maradva. – El! – Hova el? hova el? – Eggy hegyes vas véget vethetne e’ kimondhatatlan kínnak, ’s azon tompa érzéketlenségbe taszíthatna, mellyért most mindent oda adnék! – ’S ennyire jutál, nyomoru? – Emlékezzél melly kevély hideggel tekíntél-alá gyönyörjeidnek közepette azon boldogtalanra, a’ ki le akará vetni magáról az élet’ terheit? – Oh azok a’ boldogok! – Eggy órával elébb ez öszvetalálkozást, ’s most nem volna bajom! Nem fogtam volna Esztellt, nem Esztelle engemet. Elhitetém vala magamat, hogy e’ négy év elfeledtete vele, hogy ennyi idő begyógyította sebeit. De most? Mint jelenjek-meg előtte? mit mondjak neki? – Oh gonoszságom megnehezűl fejem felett! – Elhagyva e’ két illy szeretetre-méltó teremtést! – ’S mikor őket fellelem, magam elhagyva magamtól! – O szív! szív!

NEGYEDIK AKT.

Remeteház a’ kertben.

Esztelle

egyedül.
Szépen virítasz, szebben mint egyébkor, kedves helye a’ remélt vég nyúgalomnak! – De most nem

mostnem

vágyok beléd – borzadok tőled, nyirkos hideg föld – most borzadok tőled. – – Oh, az elhevűlés’ bús órájiban, hányszor vonám-be főmet és mellyemet a’ halál’ leplébe, ’s megállék mélységed’ szélén, leléptem kebledbe, ’s elrejtettem élő hajlékodba inséges szívemet. Ott szívd-ki, így óhajtottam azt, te Megrothadás, mint eggy szeretett csecsemő, az eltölt, feszűlő mellyet, ’s egész létemet oszlassd könnyű álommá. De most, napja az égnek! te belé hatsz – olly vídám, olly világos minden körűlem – ’s én örvendek hogy az! – – Itt van megint! ’s eggy intésére mosolygva áll előttem a’ természet, ’s én merő élet vagyok. – ’s újabb, forróbb éltet fogok szívni ajakiról! vele, benne, általa maradandó erővel fogok lakozni. – – Fernando! – Jön! hall… – Nem, még nem jő. – Leljen itt, itt, e’ rózsaoltár mellett, rózsaágaim alatt! Neki tördelem-le e’ bimbókat. – Itt! Itt! – Azután elvezetem ernyőmbe. Jól történt, igen jók, hogy, bár mi szűk, eggyesnek nem csináltatám. – Eddig itt könyveim, papirosaim állottak. Félre most könyv! félre most papíros! – Csak jőne már! Megint elhagyva lenni! – Ha jön e?

Fernando érkezik.

Esztelle. Hol késél, kedves? hol múlatál? Soká, soká vagyok magamban. – elijed zavart képétől. Mi ért téged?

Fernando. Az az asszony elbúsított. Az öreg derék asszony; de nem akar maradni; nem adja okát, de nem marad. Eresszd őket, Esztelle!

Esztelle. Ha kedvek nincs, én nem erőltetem. – Pedig, Fernando, nem lehetek társaság nélkűl. Kivált most – nyakába esvén – most, Fernando! De hiszen te itten vagy.

Fernando. Csendesedjél, Esztelle!

Esztelle. Oh, hagyj sírnom! Bár mulna hamar e’ nap! Még minden tetemem reszket! Öröm – illy öröm – és így eggyszerre! Téged, Fernando! ’S csak alig – alig – Öszverogyok alatta!

Fernando magában. Én istentelen! Ezt hagyni-el! fenn szóval. Eressz, Esztelle!

Esztelle. A’ te hangod! Az a’ szerelem’ édes hangja! Esztelle! Esztelle! – Emlékezel mint szerettem mindég hogy mondd: Esztelle! – Úgy mint te, azt senki nem tudja mondani. Benne van a’ hangban minden szelleme a’ szerelemnek. Melly elevenen lebeg lelkem előtt azon szép nap a’ midőn azt először hallám zengeni ajakidról, a’ midőn minden boldogságom tebenned kezdődött!

Fernando. Boldogságod?

Esztelle. Te talán számolni kezdesz. Bús óráimat veszed számba, mellyeket keseregve töltöttem? – Ne, Fernando! ne! Oh, azon pillantot olta a’ hogy téged először láttalak, melly egészen másként leve minden lelkemben! Tudod azt a’ délutánt a’ kertben a’ bátyámnál? midőn beléptél közzénk. A’ pavillon mellett ültünk a’ vén gesztenyék alatt…

Fernando magában. Öszvetépdeli szívemet! – fenn szóval. Tudom, Esztellem!

Esztelle. Midőn belépél közzénk. Nem tudom, sejtetted e hogy az első pillantatban fogva vevéd figyelmemet; de én legalább láttam, jól láttam, hogy szemeid engem kerestek. Ah, Fernando! ’S a’ bátyám muzsikát hoza; te elővevéd violínedet, ’s a’ mint játszál, szemem gondatlanul rajtad függe; minden vonásait kémleltem képednek, ’s eggy véletlen pauza alatt te felpillantottál reám, ’s szemeink öszveakadtak! – Mint pirultam el! mint tekintettem félre! – Te azt láttad, Fernando, mert azután tapasztaltam hogy sokszor elnézél a’ nótázaton ’s elvesztéd a’ taktot, hogy a’ bátyám nem győze pisszegni. Minden hibás rándításod áltverte lelkemet – az volt a’ legkedvesebb zavarodás mellyet egész életemben hallottam. Minden kincsért nem mertem volna többé reád nézni. Ki kelle fuvalnom magamat, ’s mentem…

Fernando. A’ legkisebb környülményig! – magában. Gyötrő emlék!

Esztelle. Ollykor magam is csudálom magamat, mint szeretlek így, mint feledhetem magamat tenálad minden pillantatban, mint tarthatok mindent olly elevenen magam előtt mintha csak tegnap történtek volna. De másként hány ízben nem is beszélttem-el magamnak, Fernando! hány ízben! – Mikor utánam jövétek, mikor te barátnémmal, kit már ismertél, végig-jövél a’ boszkéten, ’s midőn ő engemet nevemen szóllíta: Esztelle! te is mondád utána: Esztelle! Esztelle! – Én téged addig szóllani is alig hallottalak, ’s még is elismertem hogy az a’ te szavad, Fernando! ’S mikor osztán reám akadtatok, ’s te nekem kezem után nyúlál, ki vala zavartabb, te e vagy én? Eggyikünk felülmulta a’ másikát. ’S e’ pillantat olta – Az én Ninym még akkor estve megmondta nekem hogy így lesz. Úgy lőn a’ hogy’ megmondta! – ’S melly boldogságok a’ te karjaidban, Fernando! – Ha az én jó Ninym láthatta volna örömeimet! Jó leány volt, sokat sirata mikor olly beteg valék, mikor szerelmemben olly beteg valék. Olly örömest elhoztam volna őtet, midőn teértted, Fernando, mindent elhagytam.

Fernando. Mindent elhagytál!

Esztelle. Te ezen felakadsz? ’S nem úgy van e? – Mindent elhagytam! – Vagy talán vád gyanánt hallhatsz, illyet Esztelled’ szájából? – O Fernando, teértted még mind felette kevés a’ mit tettem!

Fernando. Oh igen, Esztelle! mind kevés! Bátyádat a’ ki téged atyásan szeretett, a’ ki téged kezén hordott, a’ kinek akaratja a’ te tetszésed volt, – ez, ugy e, nem sok? A’ birtok, a’ pénz, melly mind tiéd volt, melly mind tiéd fogott volna lenni, semmi az is! A’ helyet hol kicsinységed olta éltél, társaidat…

Esztelle. ’S mind ezek, Fernando, nélkűled! Mik voltak nekem mind ezek a’ te szerelmed előtt? De bezzeg minekutána ezt felébresztéd szívemben! – Való, mikor magamban voltam, sok ízben ezt kérdém: De miért nem lehet mind ez Fernandóval enyém? miért kellett nekünk szökni? miért nem maradhatánk mind annak birtokában? Megtagadta volna e őtőle az én jobbomat a’ bátyám? – Nem! – ’S miért épen szökni? – Oh, de szívem temelletted megint annyi mentséget horda-elő! annyit! – Hát ha csak szesz? mondám. Ki tudná azokat a’ ti szeszeiteket? – Hát ha csak úgy óhajt bírni mint szerelme’ zsákmányát? – Hát ha büszkeség, hogy csak a’ leányt bírja, ne a’ toldalékot is? ’S képzelheted hogy a’ vád’ és mentség’ elintézeteibe eggy kevés hiuság elegyítette magát, ’s így te mindég könnyen áltbúvál.

Fernando. Leroskadok!

Kati érkezik. Engedjen-meg Nagysád. – Majór Úr, hol múlat? Már minden kész, ’s Majór Úr van oda. A’ Kisasszony annyi, futkorászást tétete velünk hogy már alig leltük helyünket.

Esztelle. Menj, Fernando, kísérd-által őket; fizessd-ki a’ postapénzt, de itt légy mingyárt.

Kati. Hát hiszen Majór Úr is megyen. A’ Kisasszony a’ Nagys. Úr’ szekerébe hagyott fogni, ’s az inas minden portékájokat felpakkolta.

Esztelle. Fernando az megtévedés!

Fernando. Mit tud ez a’ gyermek!

Kati. Mit tudok? Már az való hogy rendes hogy Majór Úr itt akarja hagyni Grófnét, mert az asztalnál öszvebarátkozott a’ szép Kisasszonnyal. De ugyan láttam én millyen szépen szorongatta kezét mikor egymásnak egésségekre kívánták az ebédet.

Esztelle megütközve. Fernando!

Fernando. Látod hogy gyermek.

Kati. Ne higyje Nagysád; minden fel van pakkolva; Majór Úr eggyütt megyen velek.

Fernando. Hova mennék?

Esztelle. Hagyj magunkban, Kati.

Kati el.

Esztelle. Fernando, ragadj-ki ez irtózatos kétségből! Semmitől nem tartok és még is reszket e’ gyermeki beszédben minden ízem. – Fernando, te zavarva vagy. – Én a’ te Esztelled vagyok.

Fernando elfordulva ’s kézen fogva Esztellt. Te az én Esztellem vagy!

Esztelle. Fernando, elijesztesz. Képed rettent.

Fernando. Esztelle! Én a’ legistentelenebb ’s eggyszersmind a’ leggyávább teremtés vagyok. Nincs elég bátorságom mellyedbe verni a’ kést, ’s titkon akarom nyujtani a’ mérget. – Esztelle!

Esztelle. Az Istenért!

Fernando reszketve és dühösen. ’S hogy jajgatásodat ne halljam, hogy ne lássam a’ kínt, szökni készűlök.

Esztelle. Ki nem állom soha! Rogyni akar, ’s Fernandón tartózkodik.

Fernando. Esztelle, kit karjaim köztt tartok! Esztelle, ki nekem mindenem vagy – hidegen. itt hagylak!

Esztelle kínosan nevetve. Engemet?

Fernando fogait csigorgatva. Tégedet! az asszonnyal kit láttál, a’ leánnyal –

Esztelle magán kívül. Illy későn!

Fernando. ’S az az asszony nekem hitvesem.

Esztelle merően nézvén reá. Karjai lehullanak.

Fernando. ’S az a’ leány nekem gyermekem! – Esztelle! – most sejti-meg hogy Esztelle elalélt. Esztelle! – felöleli, ’s leteszi eggy széken. Esztelle! – fenntebb hanggal. Hé! hé! jertek! segélyt!

Cécile, Mimy érkeznek

Fernando. Lássátok, lássátok az angyalt! – Oda van! Lássátok! – Hozzája látnak.

Mimy. Éled.

Fernando némán néz reá. Általad

Altalad

! általatok!

Fernando el.

Esztelle. Ki az? ki az? – felkelvén. Hol van? – meglátja őket, ’s visszarogy a’ székbe. Köszönöm! köszönöm! – Kik vagytok ti?

Cécile. Nyugtassd-meg magad’, kedves! mi vagyunk.

Esztelle. Ti? – ’S nem mentetek-el? – Ti vagytok? – Isten! ki is mondá? – Ki vagy te? – Te vagy? – Cécilnek kezéhez nyúl. Nem, ezt soha ki nem állom!

Cécile. Angyali-lelkű asszony! én szorítlak szívemre.

Esztelle. Felelj! óh, felelj! – mélyen fekszik itt – Te az vagy neki?

Cécile. Az vagyok – hitvese.

Esztelle felszökvén, ’s befogván szemeit. ’S én? – tántorogni^*
tártorogni
kezd.

Cécile. Jer szobádba, kedves!

Esztelle. Mire emlékeztetsz! Mi enyém? – Irtóztató! irtóztató! – E’ fák, ha őket én ültettem e? ha őket én neveltem e? Miért vál idegenné előttem minden? – Megvetve! – elveszve! – örökre elveszve – Fernando! Fernando!

Cécile. Menj, Mimy, keressd-fel atyádat.

Esztelle. Az Isten’ irgalmáért! áll-meg: ne menj! elő ne hívd! Távozzál! – – Atyja? férje?

Cécile megölelvén. Szeretett angyal!

Esztelle. ’S te engem szeretsz? te engem magadhoz szorítasz? – – Nem! Nem! – Eressz! tólj-el engem! – Nyakába esik. Csak még eggy pillantatig ne! úgy sem viszem soká! – Szívem! szívem!

Mimy. Édes Grófném, Nagysádnak ágyba kell menni.

Esztelle. Nem állom-ki tekinteteteket. Mérget öntöttem poharatokba, mindeneteket elrablottam, Ti inségben senyvedtetek, én pedig – melly boldog voltam én az ő karjai között. – térdre omol előttök. Megbocsáthattok e nekem?

Cécile. Ne! ne! – Ő és Mimy felemelni igyekeznek.

Esztelle. Itt fekszem, sírok, rimánykodom előttetek és Isten előtt; engedjetek-meg! – felkél. Engedjetek? – Vígasztaljatok, enyhítsétek fájdalmomat! enyhítsétek azt! én nem vagyok vétkes. Nekem te adtad őtet, szent Isten az egekben! úgy tartottam őtet mint a’ te adományodat, mint kezednek legbecsesbb ajándékát. – Hagyj-el! Szívem meghasad.

Cécile. Mennyei

Menyei

szerelem!

Esztelle nyakán Cécilnek. Szemeidből, ajakidról életnek szavai folynak. Tarts engem! támogass engem! roskadok. – Érzi inségemet! megbocsát!

Cécile. Barátném! testvérem! térj magadhoz! csak eggy pillantatra térj magadhoz! Higyd hogy a’ ki szíveinkbe nyomta ez érzéseket, az annak idejében enyhűletet is fog érette adni tudni.

Esztelle. Hagyj meghalni karjaidban!

Cécile. Jer, Esztelle! –

Esztelle hosszas pauza után hirtelen’ felhevülve. Hagyjatok! Eggy egész világ gyötrelem és zaj tolakodik lelkembe, ’s kibeszéllhetetlen kínnal dulja azt. Lehetetlen elviselnem – lehetetlen! – Igy eggyszerre! – Nem viselhetem-el! nem soha! soha! – Sülyedt szemekkel ’s némán áll eggy ideig magán kivül van; végre felpillant, meglátja őket, ’s sikoltva fut.

Cécile. Menj utána, Mimy! Ne hagyd egyedül.

Mimy el.

Cécile. Tekints-alá a’ te egeidből gyermekeid’ inségekre! – Sokat szenvedtem, ’s te el nem hagyál. Adj erőt! ’S ha a’ csomót fel lehet fejteni, szent Isten, ne tépd-el!

ÖTÖDIK AKT.

Esztellnek cabinetje.
Holdvilág.

Esztelle

kezében a’ Fernando’ képe mellyet rámájáról akar lefejteni.
Mélye az éjnek, fogj-körül! boríts-el! vezérelj! nem látom hova lépek. – – Kimegyek – ki kell mennem – a’ tér világba. – Hova? ah, hova? – Kirekesztve alkotásodból! – Ott, a’ hol te, szent hold, fáimnak tetőjin csillámlasz, a’ hol ijesztően-nyájas árnyakkal fogod-körül az én Laurám’ sirjét, ott én ne mulassak többé? Ott ne e többet hol életemnek minden kincsei, minden boldog emlékeim lakoznak? – ’S te, a’ mellyben olly gyakorta olvadoztam könyörgő síránkozással! nekem készült halotti-bolt! hol életemnek minden bánatja, minden öröme alkonylik, hol, úgy reméltem azt, tetemeim nem sokára nyúgodni ’s lelkem, megkönnyedve kínjaitól, lebegni ’s az elmultakban újra élni fog – tetőled is, ah, tetőled is meg kell e válnom? el leszek e tiltva tebelőled is? Általfogja homlokát. Megtompultál. Hála érette! Kiszáradt agyvelőd, ’s nem foghatod-meg mit tegyen eltiltatni. Megkábulnál ha megfoghatnád. – – Bátran! – De ah, szédűlök! – Isten veled! Isten veled! – – ’S többé meg nem látni? Hahh! ez érzésben tompa, koporsói fagy űl. – El innen, Esztelle! el innen! – – A’ kép után nyúl. Téged is elhagyjalak e? – Kést fog, ’s feszegeti a’ szegeket. Oh, hogy minden gondolat elhagyna! hogy buta alvásban, hogy könyűknek özönében folyhatna-széllyel életem! – Nyomoru vagy ’s nyomoru maradsz. – A’ holdnak tartja a’ képet. Hahh! Fernando! mikor hozzám léptél, mikor szívem felém dobogott, nem érzetted e bízakodásomat hűségedhez, szíved’ jóságához? Nem érzetted e melly szentség nyilt-meg teneked az én szívemben? – ’S te hátra nem döbbenél? te el nem sülyedél? meg nem szaladál? Ártatlanságomat, szerencsémet, életemet, kímélet nélkűl tudtad tépni ’s letépni, ’s elszórtad útadon, mint eggy megúnt virágot! – – Nemeslelkü ember! – Mit? nemeslelkű e? – Ifjuságom – arany napjaim – ’S a’ te szívedben álnokság űlt! – Hitvesed, leányod,… Pedig az én szívem szabadságban élt, ’s tiszta vala mint a’ tavasz’ legszebb reggele! – – Minden, minden eggy reménynek… – Hol vagy, Esztelle. – A’ képet nézelli. Illy nagy! illy kedveltető! – E tekintete rántott engem inségembe. – Útállak! Félre! fordulj-el! – Illy hódoltató! illy kedves! – Nem! Nem! – Hítetlen! – Engem! – Engem? – Te? Engem? – A’ képnek méri a’ kést. Fernando! – Elfordúl, keze elejti a’ kést, sikoltva ’s kifakadt sírással esik-hátra a’ szék mellett. Kedves! Kedves! – Hijába! – Hijába! –

Inas jő. Nagysád, a’ lovak a’ kertajtónál várnak reánk. A’ fejér-ruhát felpakkoltam. Ne feledje Nagysád a’ pénzt.

Esztelle. Vedd-le ezt.

Inas felemeli a’ kést, a’ képet a’ rámáról lemetszi ’s öszvegörgeti.

Esztelle. Itt a’ pénz.

Inas. De ha talán…

Esztelle kevéssé veszteg áll, ’s körültekint. Jer.

Esztelle és az Inas el.

Ebédlő.

Fernando.

Hagyj! hagyj! Ime reám rohan megint, ez irtóztató gyötréssel! – Pusztán, feldulva fekszik előttem – mintha semmi volna a’ világ, – mintha nem vétettem volna benne. – – Hát ők! – Hahh! nem nyomorúbb vagyok e én mint ti? ’S mit kívántok rajtam? – Mi a’ vége e’ fejtörésnek? – Ez! meg’ az! – Eggyik végétől a’ másikig! felhánytam, végig-gondoltam; mindég rettenetesbb ’s mindég irtóztatóbb! – Általfogván homlokát. Ha végre visszapattan! Sem előre osztán, sem hátra! sem segéd, sem védelem! – ’S e’ kettő itt! A’ szeretetre legméltóbb három asszonyi-teremtés nyomoru miattam – nálam-nélkűl nyomoru – ’s velem, ah! még nyomorúbb! – Ha ki tudnám önteni panaszaimat, ha elcsüggedhetnék, ha bocsánatjaikért esedezném – ha csak eggy órát tölthetnék tompa reményben! – lábaiknál fekhetném ’s egymást-szánó inségben boldogságot kóstolhatnék! – Hol vannak? – Esztelle! te arczra-borulva fekszel a’ porban, az égre tekintesz ’s ezt nyögöd: Mit vétettem én, virágszál, hogy te engemet haragodban eltapossz? mit vétettem én, ártatlan, hogy te felém hozád e’ gonoszt? – Cécile, oh én hitvesem! – Inség! Inség! Mély inség! – Melly boldogságok eggyesülnek itt hogy engem a’ legboldogtalanabbá tégyenek! – Férj! atya! szeretett kedves! – A’ legjobb asszonyi teremtések. – ’S a’ tieid! – Tieid? – Megfoghatod e ezt, e’ hármas, e’ kibeszéllhetetlen boldogságot? – Pedig épen ez az a’ mi reám dől, a’ mi öszveront. – Egészen kíván mindenike. – Hát én? – Erre zárva az út – mély, meredek! – – Oda lesz belé. – Esztelle

Esztetle

, ki nem állod. – Mitől fosztottalak-meg? – Önn-becsedet, ifju éltedet. – Esztelle! – ’S olly hideg vagyok. – Pisztolhoz kap. Ki tudja? erre szükség lehet. – Megtölti.

Cécile jön. Édesem, mint állunk? – Meglátja a’ pisztolt. Te útnak készülsz?

Fernando leteszi.

Cécile. Barátom, úgy látszik, csendesebb vagy. Szabad eggy szót szóllani veled?

Fernando. Mi kell, Cécile? Mi kell, hitvesem?

Cécile. Ne nevezz így míg véget érek. – Nagyon öszvebomlánk: nem lehetne e a’ csomót felfejteni? Én sokat szenvedtem; félre tehát minden erőszakos feltételtől. – Értesz engem, Fernando?

Fernando. Hangodat.

Cécile. Engedj útat neki szívedhez. – Én csak asszony, eggy töredékeny gyenge asszony vagyok, de lelkemben elszánás lakik. – Fernando, elvégesztem azt – elhagylak.

Fernando. Nyilván és világosan?

Cécile. ’S te azt hiszed hogy midőn azokat akarjuk elhagyni a’ kiket szeretünk, a’ kapuféltől kell venni búcsút?

Fernando. Cécile!

Cecile. Szavam nem pironság, ’s ne vedd szertelen áldozat gyanánt a’ mit teszek. Eddig elvesztedet keseregtem, azon aggódtam a’ mit nem tudtam megváltoztatni, ’s íme reád találtam, jelenléted új erőt lehelle belém. Fernando, érzem én hogy az én szeretetem teerántad nem az a’ hevűlet, mellyel leány szereti kedvesét, nem az, melly kész mindent feláldozni hogy szeretett tárgyát bírhassa. Nem, Fernando, szívem hő ’s el van telve veled, ’s kész merő szeretetből teerántad magáról a’ te szerelmedről is lemondani.

Fernando. Nem! soha nem!

Cécile. Fernando, én téged csendben óhajtanálak.

Fernando. Ne kínozz!

Cécile. Boldognak kell lenned! Nekem megmarad leányom, ’s benned barátom van. Nem válunk-el, de nem leszünk eggyütt. Én tőled távol fogok élni, ’s tanúja leszek szerencsédnek. Meghitted leszek, ’s te kebelemben fogod kiöntögetni mind örömeit mind bajait életednek. Én egyedűl leveleidben fogok élni, ’s az enyémek baráti látogatóid lesznek. – ’S így enyém maradsz, ’s nem lészesz számkivetve Esztellel a’ földnek valamelly szögében, barátok maradunk, szeretni fogjuk ’s kölcsönös részvéttel tekintjük egymást. – Kezet reá, Fernando!

Fernando. Enyelgésnek kegyetlen, valónak nem-hihető. – Menjen a’ mint menni illik, kedves! Hideg szó nem oldja-fel a’ bomladékot. A’ mit mondál, édeskén hangzik: de nem érted e hogy megcsalod magadat, gyötrelmes érezéseidet nagylelkednek szép képzeleteivel altatgatván? Nem, Cécile! nem szeretett! hitves! – Te enyém vagy, ’s én tiéd maradok. – Minek itt a’ beszéd? Minek előhordani a’ Merteket? A’ Mert meg’ annyi hazugság – Én tiéd maradok.

Cécile. Jó tehát! – ’S a’ szegény Esztelle?

Fernando megborzad, ’s fel ’s alá jár.

Cécile. Mellyikünk csalja-meg magát? Mellyikünk altatgatja gyötrelmeit haszontalan, meg nem gondolt, nem-érzett vígasztalásokkal? – Oh igen! ti ismeritek magatokat, férjfiak!

Fernando. Ne hidd-el magadat véred’ csendében. – Esztelle? ő öszve van roncsolva. Távol tőled és tőlem ki fogja nyögni kínjait. Hagyd őtet! hagyj engem!

Cécile, Szívének, úgy hiszem én is, kedves fogna lenni a’ magány; kedves az ő bennünket-szerető lelkének annak látása hogy eggyesűlünk. Most vádolja magát. Szerencsétlenebbnek nézne engem mint volnék, ha tégedet elhagynálak, mert bánatomat a’ magáéról mérsékelné. Nem élhetne nyugalomban az angyal, nem szerethetne, ha érzené, hogy birtoka ragadomány. Jobb lesz…

Fernando. Hagyd őtet, Cécile! hagyd klastromba menni!

Cécile. De ha megint ezt kérdem magamban: Mi által érdemelte ő hogy négy fal közzé zárattassék? Mit vétett ő hogy legvirágzóbb éveit, hogy a’ legkecsegtetőbb remények’ erő korát töltse sírásban, epedésben, csüggedő kesergésben? hogy eltiltassék a’ maga szeretett világából? hogy, attól szakasztassék-el, a’ ki őtet lángolva szereti? attól a’ ki --- mert, valld-meg, Fernando – te szereted Esztellt?

Fernando. Hah, mi ez? Bosszúló gonosz lélek jelent e meg nekem hitvesem’ alakjában? Mit forgatod szívemet fel és vissza? Mit szaggatod a’ megszaggatottat? Nem eléggé vagyok e megroncsolva, megtördelve? Hagyj-el! Bízzál engem bosszús végezeteimnek, ’s könyörüljön Isten rajtatok. Eggy székbe veti magát.

Cecile megfogván kezét. Eggyszer volt eggy Gróf…

Fernando fel-akar kelni. Cécile tartóztatja.

Cécile. Eggy Birodalmi Gróf. – Ezt áhítatos fogadásai feleségétől, jószágától a’ Szent-földre hajták…

Fernando. Hah!

Cécile. A’ Gróf hű ember volt; szerette élete’ párját

párjat

, búcsút veve tőle, gondviselésébe ajánlotta házát és vagyonjait, megölelte ’s ment. Bejárt sok földet, tengert, hadakozott ’s fogságba esett. Rabságának inségein megkönyörűle urának leánya; leszedte bilincseit, ’s megszökének. A’ leány szolga’ képében kísérte újra a’ had’ minden viszontagságai között a’ Grófot. A’ kedves hadi-szolgácska! ’S immost a’ Gróf, győzelemmel megkoronázva haza

megkoronázva. haza

felé vette útját a’ maga méltoságos nőjéhez. – Hát a’ leány? – A’ Grófnak szívében emberiség lakott; hitt az emberiségben, ’s magával vitte a’ leányt. ’S imhol a’ hűséges házas-társ elébe-jő férjének, ’s koronázva látja hűségét, bizodalmát, reményeit, ’s karjaiba szorítja a’ Régen-vártat. ’S most utána jőnek hősei: diadalban szállanak-le délczeg paripájikról a’ honföldre; szolgáji lábaihoz rakják a’ gazdag zsákmányt, a’ temérdek aranyat, ezüstöt, ’s a’ sok drága köveket. ’S a’ hűséges nő gondolatjában már elrakogatja a’ nagy kincset üveges-almáriomába, felékesíti velek lakó-hajlékát, ’s megjelenvén a’ vendégségre rokonai, szomszédjai, holmit el is osztogat köztök a’ kincsből. – „Kedves hív házastársam, a’ legnagyobb kincs még hátra vagyon.” – ’S ki az amott, a’ ki fátyolban közelít a’ cselédek köztt? – Szelíden szálla-le

szálle-le

most a’ nyeregből a’ leány! – Ime, mondá a’ Gróf, megfogván ennek balját, ’s bemutatván a’ szeretett házas-társnak, íme, lássd mind ezeket, ’s lássad őtet. Vedd mind ezeket az ő kezeíből! végy engem is az ő kezeiből! Ő oldotta-fel nyaklánczaimat, ő parancsola a’ szeleknek, ő mentett-meg engem, ’s szolgám volt és gondviselőm! – „Mivel tartozom neki? mit adjak neki?” – Vedd őt magát – jutalmazzd-meg őt!

Fernando fuldokol ’s végig-borul az asztalon.

Cécile. A’ leánynak nyakába esvén, mondá ekkor a’ szerelmes házastárs; ezer könyűkre olvadva mondá most neki: Végyed mind a’ mit adhatok; végyed felét annak a’ mi egészen tiéd, végyed őt egészen, hagyd őt nékem egészen! bírjuk őt osztozás nélkül. – ’S nyakába esvén férjének, ’s lábaihoz borulván, így monda: Tieid vagyunk mind ketten! ’S megfogták az ő kezeit, ’s ő róla függöttenek, ’s Isten győnyörködve néze-alá reájok az ő magas egeiből, földi Szentséges Helytartója pedig megáldotta kötéseket. ’S boldogságokat ’s szereteteket eggy hajlék, eggy nyoszolya, eggy sír zárá magába.

Fernando. Szent Isten az egekben, ki angyalt küldesz hozzánk az inségnek közepette! adj erőt eltűrni az illy jelenések’ szörnyüségét! – – Hitvesem… Öszveroskad.

Cécile megnyitja a’ cabinet’ ajtaját, ’s kiált. Esztelle!

Esztelle nyakába esvén. Isten! Isten!

Fernando felszökik ’s menni akar.

Cécile megragadja. Esztelle, vedd felét annak a’ ki egészen tiéd! Te tartottad-meg őtet – te tartottad-meg őtet őnn-maga ellen – te adod őtet vissza énnekem.

Fernando. Esztelle! feléje hajol.

Esztelle. Nem értem.

Cécilé. De érzed.

Esztelle áltölelvén Fernandót Cécilhez. Megengeded?

Cécile Fernandóhoz. Köszönöd e hogy nem eresztélek?

Esztelle Cécilnek nyakán. Oh te…!

Fernando mind kettejeket megölelvén. Enyémek! Enyémek!

Esztelle megfogván a’ Fernando’ kezét, ’s hozzá^*
kezét. ’s hozzá
szorulván. Tiéd vagyok!

Cécile Fernandót magához szorítván. Tieid vagyunk!

ugrás a szövegforráshoz

Clavígo
szomor-játék

SZEMÉLYEK.

Clavígo, Királyi Archiváriusz.
Carlosz, barátja.
Beaumarchais.
Marie Beaumarchais.
Sophie Guilbert, született Beaumarchais.
Guilbert, ennek férje.
Buenco.
Saint-George.

A’ Játék Madridban.

ELSŐ AKT.

Clavigo’ lakása.
Clavigo. Carlosz.

Clavigo

felkelvén író-asztala mellől.
E’ darab szerencséjét fogja csinálni; mind elbájolva majd asszonyainkat. Hiszed te nekem, Carlosz, hogy Hetes-írásom eggyike most a’ legjobbaknak egész Europában?

Carlosz. Mi spanyolok legalább nem nevezhetünk senkit újabb Iróink között, ki a’ legbátrabb gondolatot, a’ legvirágosabb képzelet’ festéseit illy csapongó kényes stíllel tudná párosítani.

Clavigó. Csak várd! Még teremtőjévé kell tennem magamat az Izlésnek e’ népnél. Az emberek készek elfogadni minden benyomást; nekem polgártársaimnál csinált nevem, meg hitelem

meghitelem

van; ’s magunk köztt mondva, tudományom napról napra gyarapodik, érezéseim küljebbre terjednek, ’s stílem valóbbá, velősebbé dolgozza magát.

Carlosz. Igen, Clavígo. De, ha nem vennéd rosszúl, írásaid nekem sokkal inkább tetszettek midőn még a’ Maríe’ lábainál írtad, mikor még az a’ széplelkü kedves kis teremtés reád hatott. Miként, azt én nem tudom; de akkor tolladnak minden munkáján ifjontibb, virítóbb szépség ragyogott.

Clavigo. Jó napok voltak, Carlosz! igen jó napok! de oda vannak. Való. akkor nyiltabb szívvel írtam, ’s azt a’ javallatot mellyel írásaimat a’ Publicum mingyárt elejénte fogadta volt, nagy részént Maríenak

Meríenak

kelle köszönnöm. De, Carlosz, sokára az ember reájok ún azokra az asszonyokra; ’s nem te valál e első, a’ ki javallá végezésemet midőn feltettem hogy elhagyom?

Carlosz. Megposhadtál volna. Ők olly igen eggyformák. Csak hogy, úgy vélném, ideje volna megint valamelly új plán eránt nézni körül magadat. Az sem ér semmit ha az ember egészen elfeneklik.

Clavígo. Az én plánom az Udvar, ’s ott felejti az ember a’ szeretkőzést. Avagy

Avvagy

nem eléggé messze vittem e mint idegen, a’ ki név, rang, pénz nélkül kerültem ide? ennél az Udvarnál! e’ tolongó sokaság köztt! hol olly felette bajos figyelembe jutni. Mint emel az engem, mikor a’ meghaladott úton visszatekintek. Kedvelve az Ország’ Elsőjitől! becsülve tudományaim, rangom miatt! Archiváriusza a’ Királynak! Carlosz, ez új meg’ új sarkantyu. Nem volnék semmi, ha az tudnék maradni a’ mi vagyok. Fel! fel! Az pedig munkába kerül és fortélyba! Az embernek egész fejére van szüksége, ’s az asszonyok! az asszonyok! Velek sok idő fecsérlődik-el.

Carlosz. Bangó, az a’ te hibád. Én nem tudok ellenni asszony nélkül, ’s ők nekem semmiben nincsenek gátlásomra. De én nekik nem is mondogatok annyi édességeket, nem törlőszködöm sóhajtgatva egész holnapokig körűlök; a’ mint hogy rá-tartós Kisasszonyaitokkal leg nem örömestebb is eredek dolognak. Velek az ember hamar kibeszélli magát; azután eggy ideig elő-tova hurczolgatja egymást, alig melegesznek-meg az ember oldala mellett, az ördög mingyárt házasságot, elvételt tol fejekbe, a’ mi nekem úgy kell mint a’ rüh. – Clavígo, te elmerültél?

Clavígo. Nem tudok megmenekedni azon kínzó emléktől hogy Maríet oda-hagytam – megcsaltam; – nevezzd a’ hogy’ akarod.

Carlosz. Rendes! Pedig nekem úgy tetszik, hogy az ember csak eggyszer él a’ világon; hogy csak eggyszer van ez erőnk, eggyszer kapjuk e’ rést, előre-tolni magunkat; ’s a’ ki erejét annyira nem használja, a’ ki magát annyira nem tolja-elő a’ hogy’ lehet, nincs esze. – ’S feleséget venni! akkor venni feleséget, midőn az élet a’ legszebb virágzatra fakadni még csak kezd! eggy csendes szögbe vonakodni, a’ kedves nőstényke mellé, letelepedni mikor még félig sem futottuk-meg az útat, mikor még diadalunknak csak fele sincs megvíva! Hogy őtet szeretéd, az nem volt csuda; hogy neki elvételt ígérél, bolondság volt; ’s ha szavadat állanád, épen őrjöngés lenne.

Clavigo. Nézzd, meg nem fogom az embert. Valóan szerettem a’ kedves teremtést. Győzhetetlen erővel szítt maga felé; elszakaszthatatlanul forrottam hozzá, ’s midőn lábainál űltem, azt eském neki, azt eském magamnak, hogy az mindég úgy lesz, hogy mindég övé maradok mihelytt szolgálatom leend. – ’S íme, Carlosz!

Carlosz. Annak elég ideje ha csinált ember lészesz, ha az óhajtott czélhoz majd eljutsz, hogy, szerencsédet bekoronázni, eggy eszes házasság által valamelly fényes gazdag házzal fond-öszve magadat.

Clavigo. Eltünt, egészen eltünt szívemből! ’S ha néha szerencsétlensége nem emlékeztetne reá… Hogy az ember illy változható!

Carlosz. Én azt csudálnám ha az nem volna. Csak nézzd, nem változik e minden e’ nagy világon? Miért ne változzanak tehát indulataink is? Verd-ki eszedből! nem ő az első elhagyott leány, ’s nem ő az első a’ ki feledé baját. Ha tanácsomra volna szükséged, ez a’ fiatal Özvegy itt áltellenben…

Clavigo. Ismersz hogy nálam az efféle plánok nem csinálják szerencséjeket. A’ melly román magától nem jő, engem meg nem kap.

Carlosz. A’ nagy finnyásság!

Clavigo. Hagyd abba, ’s ne feledd hogy fő gondunk az hogy magunkat az új Ministernél szükségessé tegyük. Hogy Whal az Indiai kormányt leteszi, nekünk felette nem jól esik. Külömben azzal nem sokat gondolok; befolyását ő el nem veszti; Grimaldi meg’ Ő barátok, mi pedig nem restellünk görbedezni ’s pergetni nyelvünket.

Carlosz. ’S azt gondolni ’s csinálni kéz alatt a’ mi magunknak tetszik.

Clavigo. Az első fortély a’ világban. – Csenget az Inasnak, a’ ki jő. Ezt

jő, Ezt

a’ nyomtatóba!

Carlosz. Lát ma az ember?

Clavigo. Nehezen. Ha itt mégy-el, betekinthetsz.

Carlosz. Szeretnék valami jó estvécskét csinálni magamnak; az egész délután megint írnom kell. Annak soha vége.

Clavígo. Viseld békével. Ha olly sokak’ helyett nem dolgoznánk, nem szökdöstünk volna olly sokak’ elébe.

el.

Guilbertnek lakása.
Sophíe Guilbert. Maríe Beaumarchais. Don Buenco.

Buenco. A’ Kisasszonynak rossz éje volt?

Sophíe. Azt neki megjövendöltem az estve. Olly rend kivül víg volt, annyit csacsogott tizeneggyig, ’s felhevítette vérét, ’s osztán el nem tudott alunni, ’s most megint nem lel lélegzetet, ’s reggel olta sír.

Maríe, Hogy még sincsen a’ bátyánk! Két napja hogy kés.

Sophíe. Légy nyugtan; ő el nem marad.

Maríe felkelve. Melly igen óhajtom látni őtet! az én bírámat, pártfogómat! Alig emlékezem róla.

Sophíe. Oh én igen; én még tudom képzelni – eggy tüzes, nyiltlelkü, derék tizenhárom évű gyermek volt mikor az atyánk bennünket ide külde.

Maríe. Eggy nagy, nemes lélek! – Az Úr olvasta levelét mellyet szerencsétlenségem’ megértésekor írt. Minden betűje szívembe van vésve. Ha vétkes vagy, ezt mondja a’ levélben, ne remélj bocsánatot; inségeden felül még bátyád’ útálatja nehezedjék-meg feletted ’s átka eggy megkeserített atyának. Ha ártatlan vagy, úgy bosszút, lángoló, engesztelhetetlen bosszút a’ hitetlenre! – – Reszketek; ő majd itt lesz. Nem reszketek magamért; én tisztán állok Isten előtt. – Ti, barátim, őtet… Nem tudom mit akarok. O Clavígo!

Sophíe. Nem fogadsz szót; megölöd magad’.

Maríe. Csendes leszek, néném, nem sírok. Úgy tetszik már nincsenek is könyűim. – ’S minek is a’ könyűk? – Csak azt sajnálom hogy nektek mérgesítem-el az életet. Mert igazán, mi okom panaszkodni? Nekem sok örömem volt míg élt öreg barátunk. A’ Clavígo’ szeretete nekem sok, igen sok örömet adott – talán többet mint neki az enyém. ’S most… De mit hát most? Mit tesz az ha én elveszek is? Mit tesz hogy eggy szegény leány’ szíve meghasad? hogy magát halálig kesergi ’s siralmakban tölti-el fiatal napjait?

Buenco. Az Istenért, Kisasszony!

Maríe. Ha neki könnyü e engem többé nem szeretni? Ah, hogy többé nem vagyok szeretetre-méltó! – De legalább szánhatna, szánnia kellene hogy a’ szegény gyermek kinél szükségessé tette magát, kénytelen most már végig-nyögni, végig-jajgatni nékűle életét. – Szánni? Én magamat az ollyan által nem akarom szánatni.

Sophíe. Hogy haszontalan’ mondom mindég hogy útáld a’ semmire-kellőt! a’ gyalázatost!

Maríe. Nem, néném, ő nem semmire-kellő. ’S kell e azt útálnom is a’ kit gyűlőlök? – Gyűlőlök? Igen; néha tudom gyűlölni – mikor rám-jő a’ spanyollélek. – Minap, oh minap! mikor öszveakadtunk vele, meglátása meleg teljes szeretetet lehelle rám. De a’ mint haza értünk, az a’ meg nem zavart hideg tekintet mellyet kevély Donnájának karjáról vete rám, tűzbe lobbantott; akkor spanyolleánnyá változtam szívemben, előrántottam tőrömet, mérget vettem magamhoz, áltöltöztem… – Buenco, az Úr elretten? – Csak gondolatban, képzelődésben!

Sophíe. Kis bohó!

Maríe. Képzelményeim utána vittek. Látám mint vesztegeti új kedvesének lábainál azon alázkodást, azon csapodár édjeit mellyekkel mérgét nekem adta volt – ’s szívének mértem vasamat. – Ah Buenco! Eggyszerre ismét az a’ lágyszívü franczialeány leve belőlem ki nem ismer méregcseppet, nem semmi tőrt az elreppent szerető ellen. – Mi szegény teremtések vagyunk! Vaudevillek, múlatni kedveseinket midőn magokat elunták; szellőzőink, büntetni midőn vétettek – hát midőn bennünket elhagynak? Néném, mit csinálnak a’ leányok a’ mi hazánkban ha elhagyják kedveseik?

Sophíe. Futni hagyják.

Maríe. Futni hagyják! – Miért ne hagyjam hát én futni az én Clavigómat? Ha ez így módi Párizsban, miért ne legyen az Madridban is? Miért ne legyen a’ franczialeány Spanyolországban franczialeány? – Hagyjuk hát futni – ’s vegyünk mást helyébe; gondolom, ők is azt cselekszik?

Buenco. Ő eggy szent kötést tépe-széllyel, nem eggy játékos románt, nem a’ társaságos öszveszövődés’ könnyebb kötelékeit. A’ Kisasszony iszonyuan meg van bántva. Oh! az én sorsom, hogy csak eggy fénytelen polgárja vagyok Madridnak, soha nem volt még annyira kényem ellen, mint most, midőn erőtlennek érzem magamat, szembe-szállani az álnok Udvarnokkal ’s a’ Kisasszonynak elégtételt szerzeni ellene.

Maríe. Míg még Clavígo volt, még nem Királyi Archiváriusz, mig még az idegen, az ismeretlen volt, melly szeretetre-méltó, melly jó vala ő akkor! Mint látszott minden büszkesége, előre-vágyása szerelme’ szüleményének! Egyedül érttem óhajtott nevet, tekintetet, birtokot. Íme megkapta azt, ’s én…

Guilbert belép nőjéhez titkon. Itt a’ bátyja.

Maríe. A’ bátyám? – reszketni kezd. Karszékébe teszik. Hol? hol? ide hamar! vigyetek elébe!

Beaumarchais belép. Néném! – – el az idősebb’ karjaiból, ’s az ifjabb felé rohan. Húgom! Barátim! – Oh húgom!

Marie. Itt vagy? Hála az égnek hogy itt vagy!

Beaumarchais. Hagyjatok magamhoz térnem.

Maríe. A’ szívem! a’ szegény beteg szívem!

Sophíe. Csendesüljetek. – Öcsém, úgy hittem hogy nyugodtabban foglak látni.

Beaumarchais. Nyúgodtabban? ’S ti nyúgodtan vagytok? Nem látom e öszveesett képén e’ kedvesnek, a’ te kisírt szemeiden, a’ te gondelette sápadt színeden, barátitoknak halotti némaságokon, hogy olly nyomorúk vagytok a’ millyeknek benneteket hosszu egész útam alatt képzeltelek? ’S még nyomorúbbak – mert látlak, karjaim között vagytok, ’s a’ jelenlét kettőzteti érzéseimet. – O húgom! húgom!

Sophíe. Hát az atyánk?

Beaumarchais. Rajtatok áldása – ’s rajtam, ha megbosszúllak.

Buenco. Uram, engedje az Úr eggy idegennek, ki az Úrban első tekintettel kiismeri a’ széplelkü nemes férjfit, hogy részvétét mellyet e’ dolog körül érez, magyarázhassa. Az Úr’ szerencsétlen testvérének segéllése, bosszulása miatt teszi e’ temérdek útat. Hozták a’ jó angyalok! noha közzénk-jötte mindnyájunkat megpirít.

Beaumarchais. Uram, én Spanyol-országban illy szívekhez

szívekez

reméltem találni; ez oda ösztönt szándékom’ teljesítésére. Mindenhol lelni e’ világon érzékeny és részvevő lelkeket mihelytt eggy ollyan lép-elé, kinek megengedik környülményei hogy a’ maga elszánását követhesse. És, o barátim, engem az a’ reménnyel-teljes érzés éleszt hogy a’ nagyok és hatalmasok köztt mindenütt vagynak meg nem romlott lelkek, ’s, a’ Felség’ füle ritkán siket; de csak kiáltásunk erőtelen hozzá felhatni.

Sophíe. Jer, Maríe! jer! pihenj-meg! – Magán kivűl van.

Maríe. Bátyám!

Beaumarchais. Adja Isten hogy ártatlan vagy! – Akkor osztán véres bosszu a’ hitetlenre! – Maríe Sophíeval el. – Sógor! barátim! mert látom tekinteteiteken hogy azok vagytok. – Hagyjatok magamhoz térni, – ’S majd részre-hajlatlan előadását annak a’ mi történt. Az intézze lépteimet. Űgyünk’ jóságának érezése adjon erőt szándékomnak, ’s higyjetek nekem, ha igazunk van, találunk elégtétet.

MÁSODIK AKT.

Clavigo’ lakása.

Clavigo. Kik lehetnek e’ francziák kik magokat nálam béjelenteték? – Francziák? Eggykor e’ nemzet olly igen kedves vala előttem. – Miért nem az most? – Különös, hogy a’ ki magát olly sok holmin kitette, eggy gyenge fonalszállal kötethetik-le szögébe! – Félre! – ’S én többel tartozzam e Maríenak mint magamnak? ’s kötelességem e szerencsétlenné tenni magamat mert szeret eggy leány?

Inas be. A’ két idegen…

Clavígo. Vezessd-fel. – Megmondád embereknek hogy reggelire várom?

Inas. A’ parancs szerént.

Clavígo. Mingyárt itt leszek.

el.

Beaumarchais. Saint-George.

Az Inas Széket rak ’s megyen.

Beaumarchais. Hah, barátom! hogy végre itt vagyok! hogy végre megkaptam! Kezeim közzül ugyan ki nem suhan. Légy csendes; legalább mutassd neki a’ legnyugalmasabb kűlszínt. – Maríe! Marie! ki hitte hogy olly ártatlan vagy mint nyomoru! Ki kell világosodnia, ’s irtóztató elégtétet kell kapnod. Te pedig jó Isten, tartsd-meg lelkemnek e’ csendét mellyet neki most nyujtasz, hogy ez iszonyu gyötrelemben olly mérséklettel ’s olly okosan lépjek mint csak lehet!

Saint-George. Igen is, barátom, e’ mérséklést és mind azon okosságot mellyet valaha mutattál, kötöm-ki most. Igérd-meg újra hogy meggondolod hol vagy; eggy idegen országban hol minden pártfogóid, minden pénzed nem elégséges gaz ellenkezőidnek bérelt eszközeik ellen védeni.

Beaumarchais. Bízzd reám magad’. Játszodd jól a’ rollt, ’s nem fogja tudni kettőnk közzül mellyíkkel vagyon dolga. Kegyetlenül elkínzom. – Oh! vérem eléggé hideg, lassu tűz mellett sütni-meg a’ semmire-valót.

Clavígo előlép. Uraim, nekem való öröm azon nemzet’ férjfijait látni magamnál mellyet én mindenkor külömböztetett tísztelettel néztem.

Beaumarchais. Óhajtanánk, Uram, hogy azon tekintetre mellyre itt honunk’ fijait méltóztatva látjuk, mi is érdemeseknek találtathatnánk.

Saint-George. Az a’ szerencse hogy illy nagybecsü ismeretséget szerezhetünk, felülhaladá tartalékunkat hogy alkalmatlanok lehetnénk.

Clavigo. A’ kiket első tekintetek ennyire ajánl, vétenek illy messzére engedvén terjeszkedni a’ bízatlankodást.

Beaumarchais. Szokatlan ugyan épen nem lesz az Úr előtt idegenek által kerestetni-fel, minekutána nagyérdemü munkájival szint azon szerént tette magát a’ külföldön ismeretessé, a’ hogy’ fényes hívatala mellyre a’ királyi Felség emelte, tulajdon hazájában distinguálják.

Clavígo. A’ király sok kegyelemmel nézi csekély szolgálataimat, a’ Publicum sok elnézéssel tollamnak figyelmet alig érdemlő próbatéteit. Hogy hazámban a’ jó-ízlet’ és a’ tudományok’ elterjedése körül tehessek valamit, oda vannak erányozva legforróbb óhajtásaim. Mert egyedül ők azok a’ kik bennünket az idegenekkel öszvekötnek, ők a’ kik a’ legtávolabb lelkeket barátokká csinálják, ’s a’ legédesbb eggyességet tartják-fel azok köztt a’ kik az országok’ szerencsétlen meghasonlásaik miatt egymástól igen is gyakorta el vannak tépve.

Beaumarchais. Gyönyörü ezt olly férfitól érteni a’ ki egyenlően hat hazájára ’s a’ tudományokra. ’S vallást is kell tennem hogy számból vette-ki az Úr a’ szót, ’s önnként vezet eggy kérelem’ előadására melly miatt magánál lát. – Eggy tudós férjfiak’ társasága megbízott hogy valahol útamban módját látandom, közttök és e’ haza’ legjobb fejei köztt alkossak levelezést. ’S minthogy a’ spanyolok köztt senki nem ír jobban mint azon fűzetek’ Irója mellyek az Eszmélő’ neve alatt elhíresedtek, Az, a’ kivel itt szerencsém vagyon szóllani –

Clavígo meghajtja magát.

Beaumarchais. – és a’ ki nagy dísze a’ Tudósoknak, – ugyan is elég bölcseséggel bírt olly nagymértékü világiságot eggyesíteni ritka adományaival melly őtet azon ragyogó lépcsőkre készül felvezetni a’ mellyeket charaktere a’ széles ismeretei érdemlenek. Úgy hiszem tehát hogy barátimnak nem tölthetem inkább kedveket mintha illy férjfival juttatom szövetkezésbe.

Clavigo. Semmi nem lehet örvendetesbb előttem, Uraim, mint e’ kívánság. Teljesedni látom általa azon szép álmokat mellyekkel szívem minden vígasztaló remény nélkül rég olta foglalatoskodott. Nem, mintha hinném, hogy az Uraknak tudós barátjaik’ kívánságaiknak levelezéseim eleget teendhetnének; hiuságom ennyire meg nem szédít: de minekutána szerencsém vagyon Spanyol-országnak legjobb fejeivel öszvefüggeni, minekutána mind az a’ mit messzehatáru hazámban eggyes és gyakorta homályban-űlő Tudósaink a’ Tudományok ’s Mesterségek körül tesznek, nem könnyen kerűli-el megértésemet: eddig Colporteur gyanánt néztem magamat kinek minden érdeme abban áll hogy másoknak találmányaikat közhasznuakká teszi; az Urak’ közbe-lépések által pedig Kereskedővé válok, ki szerencsés a’ belföldi mívek’ kivitele által honjának dicsőségét széllyeszteni ’s azt ezenfelül külföldi kincsekkel gazdagítani is. E’ szerént engedje az Úr hogy azt a’ férjfiat a’ ki nekem illy kedves jelentést hoz, ne nézhessem mint idegent; engedje hadd kérdhessem, mi tekintet, mi kívánság téteti vele e’ nagy útat. Nem, mintha ez indiscretio által eggy hiu viszketeget akarnék elcsilapítani; nem, sőt méltóztassék hitelt adni állításomnak, engem erre az a’ szíves szándék vezérel hogy minden erőmmel minden befolyásommal a’ mim lenni talál, segédjére kelhessek. Mert nem csinálok belőle titkot, olly helyre jött az Úr hol az idegent dolgai’ űzésekben, kivált az Udvarnál, ezer akadékok veszik-körül.

Beaumarchais. A’ becses ajánlást érdemlett köszönettel fogadom. Az Úr előtt nincsenek titkaim; barátom pedig nem lesz beszéllésemre nézve sok. Előtte tudva van a’ mit mondani fogok.

Clavígo figyelemmel nézi Saint-Georgeot.

Beamarchais. Eggy franczia Kereskedőnek, kinek számos gyermekeihez képest nem vala nagy értéke, sok Levelezőji voltak Spanyol-országban. Eggyike a’ legtehetősbbeknek közzűlök tizenöt és előtt Párizsba jő, ’s illy ajánlást teszen neki: Adj nekem kettőt leányaid közzűl; elviszem Madridban ’s gondom lesz reájok. Nőtelen vagyok és éltes, ’s nincsenek rokonaim; ezek lesznek örömei vénségemnek, ’s holtom után reájok marad Spanyol-országnak eggyik legnevezetesbb kereskedése. A’ legidősbb leánygyermek ’s eggyike az ifjabbaknak áltadatnak neki. Atyjok arra kötelezte magát hogy barátja’ boltját minden franczia portékával kitartja, ’s így a’ dolog a’ legkecsegtetőbb kezdet alatt elindult. De a’ Levelező hirtelen’ meghalálozik a’ nélkül hogy a’ két leány felől legkisebb rendelést tet volna, kik e’ szerént magokat a’ legbajosbb fekvre láták kivetve, ’s kénytelenek valának új boltot nyitni. Azonközben az idősbb férjhez ment. Ő és az ifjabbik okos magok-viseletek ’s lelkeiknek kellemeik által vagyonjoknak szűk volta mellett is szerencsések valának eggy rakásba barátokat gyüjteni, kik hiteleket ’s vásárlójiknak számát szaporítani vetélkedve igyekeztek.

Clavígo nyugtalan figyelmet árúl-el.

Beaumarchais. Ekkor tájban valamelly fiatal-ember a’ Kanári-szigetekből felvezetteté magát házoknál.

Clavígo minden vídámságát elveszti, ’s képén nyilván mutatja nevekedő tartalékjait.

Beaumarchais. Alacsony ’s szegény volta mellett is nyájassággal fogadtatik. A’ két testvér, nagy kedvet sejtvén rajta megtanulni a’ franczia nyelvet, minden eszközt megkönnyít hogy abban kevés idő alatt nagy előmenetelt tehessen. A’ fiatal-ember, neki-tüzesedvén nevet szerezni magának, arra a’ gondolatra jut hogy Madridnak az ángol Szemlélő’ példája szerént eggy Hetes-írást adjon, melly gyönyör’ neme a’ nemzetnél még eddig ismeretlen volt. Barátnéji minden módon támogatják igyekezetét, ’s a’ bátortalan kezdőt szerencsés sikerrel bíztatják; így, azt mervén remélni hogy nem sok idő mulva karba-lépett ember leend, házassági jelentést teszen az ifjabbnak. Nem hagyatik remény nélkül. Igyekezzél szerencsédet csinálni, monda az idősbb, ’s ha hívatal, az Udvar’ kegyelme, vagy valamelly más történet felszabadítand az öcsém felé terjeszteni szándékaidat, én megeggyezésemet tőled meg nem vonom.

Clavígo iszonyu hánykódások köztt feszeng.

Beaumarchais. A’ kisebbik nehány illendő szerencsét elereszt; hajlandósága a’ fiatal-ember eránt nevekedik, ’s segélygeti a’ bizonytalan jövendő gondjait viselni. Úgy tekinti barátja’ boldogúlását mint magáét, ’s reá bírja ezt hogy Irásának első darabját eressze-ki melly eggy sokat-ígérő czím alatt csak hamar meg is jelen.

Clavígo rettenetes hűledezések köztt.

Beaumarchais csendes hidegséggel. A’ munka képzelhetetlen szerencséjét teszi. Maga a’ Király is gyönyörködését lelte a’ kedvelést-érdemlő mívben; ’s nyilván jeleit adta kegyelmének az Író eránt. Megígértetett neki hogy az első tetszetős üresűlés övé lesz. Ez óra olta kedvesétől minden más kérőket eltávoztat, nyilván igyekezvén birtoka után. Az öszvekelést egyedül az ígért hivatal’ várása késlelte. Végre hat évi bízása, szeghetetlen barátsága, segélései ’s szeretete után a’ leánynak, hat évi lekötelezés, hála, nyilván ’s szentül tett fogadásai után a’ férjfinak, meglőn a’ hívatal, maga pedig eltűn.

Clavígo mély fohászkodást szalaszt-el, de nyilvánabb azt titkolni igyekszik.

Beaumarchais. Eggyet-értések nyilvánabb vala mint hogy a’ kifejtőzést hidegen lehetett volna elnézni. Két háznép’ számára volt bérelve a’ lakás, ’s az egész város rólok beszéllt. Minden barátjaik tűzbe jövének ’s bosszút lihegtek. Hatalmas pártfogókat igyekeztek nyerni. De a’ semmire-kellő, ki már be vala avatva a’ cabalákba, sikeretlenné tészen minden lépést, ’s szemtelenségét annyira viszi hogy még fenyegeti a’ megbántottakat, ’s barátjaiknak kik őtet gazsága miatt szónak állítják, kimondja, hogy a’ két franczia magára vigyázzon; ám igyekezzenek neki ártani ha mernek; neki könnyü lesz őket idegen országban, hol pártfogás és ótalom nélük vannak, ha legkisebbet kezdenek, öszverontani. Ennek hallására a’ szegény elhagyott halálos convulsiókba esik. Nénje, nyomoruságok’ inségéből megírja rokoninak melly mocsok esett rajtok. A’ levél az öccsét szörnyü tűzbe lobbantja; azonnal búcsút veszen szolgálatjából hogy ez ennyire öszvebomlott dologban maga nyujthasson tanácsot és segédet; röpülve érkezik Párizsból Madridba; ’s a’ testvér – én vagyok! ki mindenét elhagyá, eggy szeretett drága hazát, kötelességeit, szolgálatját, vérségét, örömeit, hogy Spanyolországban szerencsétlen ártatlan húgát megbosszulhassa. Itt vagyok, felfegyverkezve a’ legjobb üggyel ’s egész elszánással eggy hite-szegettnek képéről letépni az álarczot, ’s undok lelkét véres betűkkel festeni homlokára; ’s ez az istentelen, ez a’ gyalázatos – te vagy!

Clavígo. Kérem az Urat… Uram… én talán… én magam… de még is…

Beaumarchais. Ne akassza-meg beszédemet. Az Úrnak nincs semmi mondani-valója: hallani-valója pedig van felette sok. Hogy tehát a’ dolgot elindíthassam, tessék az Úrnak e’ barátom’ jelenlétében ki egyenesen e’ végett jő velem Párizsból, declarálni hogy a’ húgom e’ meggyaláztatást hűségtelenség, állhatatlanság vagy valamelly hiba avagy erőtelenség ’s nem-kedveltetés által érdemlette e?

Clavígo. Nem, Uram! Az Úr’ testvére Donna María, kellemes, elmés, szent erkölcsü, szeretetre-méltó személy.

Beaumarchais. Adott e okot társalkodások’ ideje olta panaszra, elhűlésre?

Clavígo. Nem! soha nem!

Beaumarchais felkelvén. Miért hát, pogány! miért valál eléggé kegyetlen, halálig gyötreni eggy szegény gyermeket, egyedül azért, mivel szíve tégedet elébe teve más tíznek, kiknek mindeggyike becsűletesbb volt, gazdagabb volt, mint te?

Clavígo. Oh, ha látta volna az Úr mint zaklatának-öszve! mint vere-ki a’ sok tanácsló, a’ sokféle változások!

Beaumarchais. Elég. – Saint-Georgéhez. Az Úr hallá a’ húgom’ ártatlansága felől a’ bizonyságot; menjen, ’s hirdesse-ki. A’ mi mondani-valóm még van, az nem kíván tanút.

Clavígo felkél. Saint-George megyen.

Beaumarchais. Veszteg, Uram, veszteg! Mind ketten leűlnek. Ennyire jutván egymással, eggy kínálást teszek melly felől azt hiszem hogy jóvá tetszik hagyni. Az Úr’ convenientiája és az enyém hogy az Úr és Maríe eggyek nem lesznek, ’s gondolom, érzi hogy nem vagyok az a’ theáteri testvér a’ ki azért jött hogy a’ románt felfejtse ’s húgának férjet szerezzen. Az Úr eggy becsűletes leányt hideg vérrel kevere mocsokba, mert úgy hitte hogy idegen földön segéd és bosszúló nélkül vagyon. Így eggy semmire-kellő, eggy undoklelkü bán. Tehát mindeneknek-előtte declarálja az Úr tulajdon kezével, önnkényt, nyilt ajtókkal ’s cselédjei’ jelenlétekben, hogy az Úr fertelmes ember, ki a’ húgomat megcsalta, szerencsétlenné tette, minden adott ok nélkül megalázta, ’s én azonnal megyek Aranjuezbe, a’ declarátiót bemutatom Követünknek, lenyomtattatom, ’s holnapután tele lesz vele a’ Város, az Udvar. Nekem itt hatalmas barátim vagynak; van időm, pénzem, ’s kíméletlen’ pazérlom-el mind eggyikét mind másikát hogy a’ legiszonyúbb kínokkal addig gyötörjem az Urat, míg a’ húgom’ haragja megenyhűl ’s maga kér hogy hagyjam abba.

Clavígo. Én nem teszem a’ declarátiót.

Beaumarchais. Meghinném; mert ha én volnék az Úrnak, azt magam sem igen fognám tenni akarni. De imhol eggy más. Ha az Úr a’ declarátiót meg nem írja, ez óra olta az Úr mellett maradok; nem hagyom-el sohol; nyomon kísérem mindenüvé, míg reáunván kelletlen társaságomra, Buenretiro megett próbára kél, ha magát kifejtheti e kezemből. Ha én leszek a’ szerencsés, a’ nélkül hogy Követünkkel szóllottam volna vagy akárkivel itt mással, felölelem haldokló húgomat, ’s eggyütt röpülök vele Franczia-ország felé. Ha az Úr marad talpon, úgy én megtettem a’ magamét, ’s az Úr magát kedvére kaczaghatja rajtunk. Azonban a’ reggelit. Beaumarchais megrántja a’ csengetőt, Eggy Cseléd hozza a’ csokoládot. Beaumarchais felveszi táczáját, ’s szomszéd Galleríebe lép-által, ’s szemléli a’ festéseket.

Clavígo magában. Szellőt! Szellőt! – Ez meglepett, ez megkapa, mint eggy fiút. – Clavígo, hol vagy? Mint vetsz véget neki? mint vethetsz véget neki? Rettenetes állapot, mellybe bolondságaíd, gazságod taszitának! – Felkapja kardját az asztalról. Hahh! miért is ne? – Leteszi. – ’S nem volna e más mód, nem e más út, mint gyilkosság? Irtóztató! A’ szerencsétlenné-tett leányt utolsó vígasztalásától, utolsó segédjétől is, bátyjától, fosszam e meg? – Illy széplelkü, illy nagylelkü embernek látni vérét! – ’S így halmozott átkait gyüjteni eggy eltaposott háznépnek magadra! – Oh, nem ezt remélted te midőn ez a’ gyönyörü teremtés ismeretséged’ első órájában győzhetetlen kecseivel teve magáévá! ’S midőn ott hagyád, nem láttad e rút tettednek iszonyu következéseit? – Melly boldogság mosolyga feléd karjai közzül! – Eggy illy testvér’ barátságában! – Maríe! Maríe! Oh, ha elengedhetnéd bántásaimat! oh, ha csúnya tettemet lábaid előtt lemoshatnám! – ’S miért ne remélhessem azt? – Szívem meghasad örömében; lelkembe eggy szép súgár száll. – – Uram!

Beaumarchais. Mit végez az Úr?

Clavígo. Kérem, halljon-végig. – Rútúl bántam az Úr’ testvérével. Elszédített vala a’ nagy-világ. Attól féltem hogy plánjaim eggy fényetlen házasság által elsülyednek. Ha tudhatám vala hogy Maríe Kisasszonynak illy bátyja vagyon, ő az én szemeimben nem volt volna alacsony idegen, úgy fogtam volna látni ez öszvekelést mint a’ melly igen nagy fényt vonand reám. Az Úr engem a’ legszívesbb tisztelettel tölt-el maga eránt; ’s midőn így velem botlásomnak nagy voltát elevenen érezteti, eggyszersmind kívánságot ’s erőt önt belém, jóvá tenni mindent a’ mit elrontottam. Az Úr’ lábaihoz vetem magamat; ragadjon-ki bajomból! segélyjen rajtam! Segélyjen az Úr, ha még lehetséges lemosni vétkemet, ’s véget vetni közös inségünknek. Adja nekem az Úr ismét Maríet! adjon-vissza engem neki! Mi boldognak mondanám magamat, ha az Úr’ kezéből vehetném őtet ’s minden bűneimnek bocsánatját!

Beaumarchais. Késő! A’ húgom az Urat többé nem szereti, én pedig útálom. Irja az Úr a’ kívánt declarátiót; ez az a’ mit egyedül akarok. A’ legszertelenebb bosszu’ gondjait bízza az Úr reám.

Clavígo. Ez a’ makacsság mind helytelen mind gondolatlan. Igen is, látom én, hogy nem énrajtam áll az ennyire öszvebomlott dolgot jóvá tenni. Jóvá tehetem e? az az Úr’ mennyei-szívü húgától függ, ha el akar e fogadni eggy nyomorút ki nem méltó hogy a’ napfényt lássa. De az Úrnak illő megfontolni mit cselekszik, ’s a’ szerént intézni lépéseit, ha nem akarja hogy meg nem gondolt, fiatal fellobbanásnak nézettessenek. Ha Donna María engesztelhetetlen – oh, ismerem én azt a’ szelíd, azt a’ lágy szívet! jósága, mennyei lelke elevenen lebeg előttem – ha engesztelhetetlen marad: akkor, Uram, akkor elég ideje lesz.

Beaumarchais. Én nem állok-el a’ declarátiótól.

Clavígo az asztalnak menvén. Hát ha én viszont kardhoz kapok?

Beaumarchais kifelé indúl. Jó, édes Úr! szép édes Úr!

Clavígo. tartóztatva. Még eggy szót! – A’ jó ügy az Úré; engedje hogy a’ jó tanács enyém lehessen! – Fontolja-meg mit csinál. Akármellyíket választjuk, mind ketten oda vagyunk. Engem nem ölne e meg a’ legmérgesebb bánat ha kardomat az Úr’ vérével látnám befestve, ’s Maríet, azonfelül hogy egészen szerencsétlenné tettem, még bátyjától is megfosztottam volna? Más részről… Uram, a’ Clavígo’ gyilkosa nem fogná meglátni a’ Pyrenéeket.

Beaumarchais. Az írást, Uram! az írást!

Clavígo. – Ám legyen! én mindenre kész vagyok hogy az Urat azon színetlen tisztelet felől meggyözhessem mellyet bennem jelenléte támaszt. Megírom: az Úr’ szájából írom-meg. De ígérje az Úr hogy nem veszi hasznát míg Donna Mariát megtért, magába-szállott szívem felöl meg fogom gyözhetni; míg nénjével szóllhatni fogok, ’s e’ tiszteletre-méltó barátném kedves öccse előtt közben-járóm, engesztelőm leend. Csak addig Uram!

Beaumarchais. Én Aranjuezbe megyek.

Clavígo. Jó! a’ declarátio tehát addig maradjon Az Úr’ zsebkönyvében. Ha nem nyerem-meg az óhajtott bocsánatot, lásson az Úr rettentő bosszujához. Feltételem illendő, helyes, tanácsos. Ha ez nem tetszik, ám legyen, intézze-el élet és halál a’ pert közttünk. De a’ hevességnek minden esetben az Úr lesz áldozatja, ’s az Úr’ szegény testvére.

Beaumarchais. Az Úrnak felette jól áll, szánni a’ kiket szerencsétlenekké teve.

Clavígo űlést fogván. Tetszik ajánlásom?

Beaumarchais. – Jó; mert engedek. De eggy pillantattal sem tovább. Megjövök

tovább, Megjövök

Aranjuezből, kérdem, hallom; ’s ha meg nem lesz a’ bocsánat – a’ mint reménylem, a’ mint óhajtom – egyenesen a’ nyomtatóba!

Clavígo papiros után nyulván. Mint kívánja az Úr?

Beaumarchais. A’ cselédek’ jelenlétében.

Clavígo. Minek az?

Beaumarchais. Parancsolja nekik hogy gyüljenek a’ szomszéd Galleríebe. Nem akarnám mondatni hogy kicsikartam.

Clavígo. Melly tartalékok!

Beaumarchais. Spanyol-országban vagyok, ’s az Úrral van’ dolgom.

Clavígo. Legyen tehát. – Csenget. Eggy Inas. – Gyűljenek embereim a’ Galleríebe.

Az Inas ki. – A’ többiek öszvegyülnek, ’s megállanak a’ Galleríeben.

Clavígo. Reám bízza az Úr megírását?

Beaumarchais. Nem, Uram! Kérem, írja a’ hogy’ én mondandom.

Clavígo. ír.

Beaumarchais. Én alább megírt Clavígo Józef, Királyi Archiváriusz –

Clavígo. Archiváriusz.

Beaumarchais. – vallom hogy minekutána Guilbertné Assz’. házánál kedvességgel fogadtattam –

Clavígo. Fogadtattam.

Beaumarchais. – testvér öccsét Beaumarchais Maríe Kisasszonyt, száz ízben tett házassági fogadásaim által megcsaltam. – Megvan?

Clavígo. Uram…

Beaumarchais. Van az Úrnak más szava reá?

Clavígo. Úgy vélném…

Beaumarchais. Megcsaltam. – A’ mit cselekedett, miért szégyelje, írni? – Oda-hagytam a’ nélkül hogy tettem’ rútságát a’ Kisasszony’ hibája vagy erőtlenségei által szépítenem lehetne. –

Clavígo. Lehetne.

Beaumarchais.

Beaumarchais,

– Sőt a’ Kisasszony’ maga-viselete minden időben feddtelen és tiszta volt –

Clavígo. Tiszta volt.

Beaumarchais. – Megismerem hogy mind magam-viselete mind beszédeim’ kétértelműségei által e’ köz tiszteletet érdemlő személyt nyilván megaláztam; melly miatt bocsánatjáért esedezem, ámbár megnyerése magamat méltatlannak vallom –

Clavígo elakad.

Beaumarchais. Irja, írja az Úr! – Melly vallástétetemet önnkényt ’s minden erőszak vagy reá-beszélltetés nélkül adom, azon nyilván fogadással, hogy ha ezen elégtét a’ Megsértettet megnyugtatni nem fogná, kész leszek azt minden tőlem kívánandó módon nyujtani. Madrid –

Clavígo felkél, int a’ cselédeknek, ’s azok oszlanak. Beaumarchaisnak nyujtja az írást. Megbántott, de széplelkü férjfiúval van dolgom. Az Úr megfelel szavainak, ’s elhalasztja a’ bosszút. E’ bízakodás, e’ remény bírhatott reá egyedül hogy illy gyalázatos írást tegyek; nincs semmi tekintet melly külömben reá-bírhatott volna. De minekelőtte Donna María elébe lépni merészlenék, feltettem hogy eggy közben-járót, eggy engesztelőt választok, ki nála pártomat fogja, nekem az ő kegyét megnyerni igyekezzék – ’s ez a’ közben-járóm, engesztelőm, az Úr.

Beaumarchais. Hitesse-el magával!

Clavígo. Legalább vigye-meg neki szíves megbánásomat mellyet bizonyíték. Ez eggyért könyörgök. Ne tagadja-meg ezt tőlem. Külömben eggy más, erőtlenebb engesztelőt kellene megbíznom; ’s nem tartozik e az Úr neki úgy is a’ dolognak hív előadásával? Mondja-meg, mint lele.

Beaumarchais. Azt megtehetem; azt megteszem. Ezzel ajánlom magamat.

Clavígo. Éljen szerencsésen! – Kezet akar fogni. Beaumarchais elvonja tőle.

Clavígo egyedül maradván. – Illy véletlen’ eggy állapotból a’ másikba. Merő álom, merő szédelgés! – Ez a’ declarátio… Nem kellett vala adnom. – Olly hirtelen’ jött, olly váratlan’ mint a’ fergeteg.

Carlosz érkezik. Vendégeid voltak? – Mi dolog? Az egész ház mozgásban vagyon.

Clavígo. A’ Maríe’ bátyja.

Carlosz. Gondoltam. Az a’ vén komondor Inas ki tavaly Guilbertéknél szolgált ’s most nekem hord híreket, már tegnap olta tudja hogy várták, csak most tud reám-találni. – ’S itt volt?

Clavígo. Eggy nagylelkü fiatalember!

Carlosz. Vele nem csinálunk sok ceremoniát. Míg ihol hozzád értem, elkészűlék a’ plánnal. – Mint víselte magát? Eggy szál kard – nem e? Vagy talán eggy alázatos gyalázatos megkövetés? – Zeherjéskedett az Urfi?

Clavígo. Declarátiot kívánt hogy húga e’ bánást nem érdemlette.

Carlosz. ’S adtál?

Clavígo. Jobbnak láttam.

Carlosz. Jó! igen jó! – Nem történt egyéb?

Clavígo. Elégtétet kívánt – karddal vagy papirosan.

Carlosz. Az utolsó okosabb volt. – Ki tegye-ki magát illy fattyúcskának! – Fenyegetve kívánta?

Clavígo. Maga hagyta mit írjak, ’s kénytelen valék cselédeimet öszvegyűjteni.

Carlosz. Értem. – Aha, kezemben az Urficska! Ez nyakát szegi. Hívj Cancellistának ha a’ tacskó negyvennyolcz óra alatt hívesben nem űl, ’s első transporttal

tansporttal

Indiába vele!

Clavígo. Nem, Carlosz! A’ dolog másként áll mint gondolod.

Carlosz. Hogyan másként?

Clavígo. Közben-vetése által szíves megbánásom, úgy reménylem azt, bocsánatra fogja bírhatni a’ szerencsétlen Maríet.

Carlosz. Clavígo!

Clavígo. Azzal hízelkedem magamnak hogy le fogom moshatni hibáimat, hogy bántásaimat jóvá fogom tehetni, ’s így a’ magam szememben és a’ világ előtt ismét becsűletes-emberré válhatok.

Carlosz. Hét meg’ hét errdeg! hát megkábúltál? Ugyan mindég kilátni rajtad hogy Tudós vagy! – Igy hagynod reá-szedned magadat. Nem látod hogy ez ostoba fortély mellyel kelepczébe akarnak keríteni?

Clavígo. Nem, Carlosz! ő nem akar hallani az elvétel felől; mindnyájan ellene vannak, ’s Maríe látni sem kíván.

Carlosz. Az ám az igazi tető! Nem, barátom! ne vedd rossz neven! Komediában, igen is, ott láttam hogy holmi bohó falusi Urfit megnyergeltek –

Clavígo. Kérlek, ne bosszants, ’s jó-kedvedet tartsd menyegzőmre. Elvégeztem hogy Maríet elveszem. Önnkényt! szívem’ sugalltából! Minden reményem, minden örömem ez eggy gondolaton függ, hogy megnyerem bocsánatját. ’S akkor osztán jó éjszakát, csillogás! E’ kedvesnek karjai között még úgy nyugszik az ég mint eggykoron: mind az a’ tekintet mellyet megszerzek, mind az a’ nagyság mellyre felhágok, kétszeres érezéssel fog eltölteni, mert az a’ leány lesz részese, ki kétszeresen tesz emberré. Isten veled, Carlosz! Sietek hozzájok. Legalább nénjével kell szóllanom.

Carlosz. Halasszd csak ebédutánig.

Clavígo. Eggy pillantatig sem.

el.

Carlosz utána néz, ’s eggy ideig némán marad. Ehen itt tesz eggyszer eggyikünk eggy bolond lépést.

el.

HARMADIK AKT.

Guilbert’ lakása.
Sophíe Guilbert. Maríe Beaumarchais.

Maríe. Te láttad? Minden tetemem reszket belé! Őtet láttad? – Én csaknem elaléltam a’ mint mondátok hogy jő, ’s te láttad! – Én nem fogom soha látni akarni!

Sophíe. Magamon kivül valék midőn belépe; mert ah! nem szerettem e őtet úgy mint te? a’ legteljesebb, legtisztább, legtestvéribb szeretettel! nem kínzott e engem is eltávozta? – ’S most a’ visszatérőt, a’ bocsánatért-esdeklőt látni lábaimnál! – Maríe, az ő képében, az ő szava’ zengésében olly igen bájoló valami vagyon. Ő még mostan is…

Maríe. Nem! nem! soha nem!

Sophíe. Ő még most is az a’ mi szeretett régink, még is az a’ szelíd, érzékeny, jó szív, még most is az a’ lángoló hév. Az az esdeklése a’ szerelemnek, az az epedése a’ megtapadott hajlandóságnak. Egészen! egészen! ’S felőled, Maríe, úgy szóll, mint a’ szerelem’ első boldog napjaiban. Megeskünnék a’ ki hallja, hogy e’ kis elhűlést akarva támasztotta jó angyalod, hogy a’ hosszu ismeretség’ unadékos eggyformaságát újobbi gerjedelem váltsa-fel, ’s elevenebbé tegye.

Maríe. Sophíe, te neki mentője vagy?

Sophíe. Nem, kedves! ’s azt neki nem is igértem. Csak hogy én ollyannak nézem a’ dolgot a’ millyen. Te és bátyád azt felette románi fénynél nézitek. Az neked sok más jó gyermekkel köz sorsod hogy szerelmesed megszegte hitét ’s elhagya. De hogy visszatér, hogy vétkét megismeri, ’s helyre-hozni szándékozik, hogy a’ kiholt reményt feléleszteni akarja – az olly szerencse a’ mit más leány nem könnyen taszítana-el magától.

Maríe. Megszakadna belé szívem.

Sophíe. Hiszem a’ mit mondasz. Az első tekintetnek irtóztatóan kellene hatnia reád. Osztán, édes Maríe, e’ Az első tekintetnek irtóztatóan kellene hatnia reád. Osztán, édes Maríe, e’ rettegést, e’ kétséget, bízatlankodást, melly elfogta minden érzéseidet, ne nézzd gyűlőlésnek, haragnak. Szíved jobban szóll öértte mint gondolod; ’s épen azért nem mered látni, mert nagyon óhajtod visszatértét.

Maríe. Légy irgalmas!

Sophie. Szerencséssé kell tennünk! Ha látnám hogy útálod, hogy szíved meghült eránta, nem szóllanék, ’s többe előmbe nem lépne. De így, édesem – Még köszönni fogod hogy e’ gyötrő habzást melly a’ legforróbb szeretet’ jele, veled meggyőzettem.

Guilbert és Buenco jőnek.

Sophíe. Jőjön, Buenco! Guilbert, jer te is! Segélyjetek merészséget öntenem az én Kicsínyem’ szívébe! bátor eltökélést! midőn minden ettől függ.

Buenco. Sőt bár ezt mondhatnám: Ne higyjetek neki! Ne fogadjátok-el!

Sophíe. Buenco!

Buenco. Jobbra balra lökődik bennem a’ szív ha elgondolom hogy még bírni fogja az angyalt, kit olly kegyetlenséggel elhóhérolt, kit a’ sír’ széléig hurczolt. – Bírni fogja? – ’s miért? mivel teszi jóvá vétkét? azzal e hogy megint vissza jő, hogy reá-gondolja magát, ’s ezt mondja: Most már akarom! most már veszem! Mintha ez a’ kincs gyanús portéka volna, a’ mit az ember még utána viszen a’ vásárlónak, ha a’ legszemtelenebb ígérgetés ’s zsidói elmenés és visszajövés által velőnkig elkínzott is. Nem, az én voksomat ugyan meg nem nyeri ha Maríenak szíve mentegetné is. – Visszajő! Szeretném tudní miért épen most? Mit várta hogy eggy bátor derék testvér felkeljen húga mellett, ki előtt úgy pityereg bocsánatért mint az iskolai gyermek ha vesszőt lát? Hah, olly gyáva, mint a’ melly semmire-való!

Guilbert. Úgy szóllasz mint spanyol, és mint a’ ki nem ismeri a’ spanyolt. Mi most nagyobb veszélyben forgunk mint mindnyájatok sejdítheti.

Maríe. Kedves Guilbert!

Guilbert. Én a’ sógor’ bátor lelkét, rettenhetetlenségét tisztelem; némán csudáltam bajnoki lépteit, ’s óhajtom hogy minden jól üssön-ki, hogy Maríe elfogadhassa Clavígónak jobbját; mert hiszen – mosolyogva – szíve úgy is övé.

Maríe. Te kegyetlen vagy.

Sophíe. Fogadd szavát! kérlek, fogadd szavát!

Guilbert. A’ bátyád eggy írott követést csikart-ki belőle. Az téged tisztának kiált; de mindnyájunkat öszveront.

Buenco. Miképen?

Maríe. Oh Isten!

Guilbert. Clavígo az írást olly remény alatt adta magáról hogy te neki megengedsz. Ha neki meg nem engedsz, mindent el fog követni hogy gyalázatos papirosát visszakaphassa, ’s meglátjátok, visszakapja. A’ bátyád le akarja azt nyomtattatni mihelytt Aranjuezből megérkezik, ’s eltölti a’ Várost. Tartok tőle, meg nem érkezik.

Sophie. Kedves Guilbert!

Maríe. Oda vagyok!

Guilbert. Clavígo’ nem nézheti hogy papirosa közönségessé tétessék. Ha benne van becsűlet, elébe megyen a’ bátyádnak, ’s eggyike a’ kettőnek helyben marad, ’s a’ bátyád, győzzön vagy veszítsen, oda van. Eggy idegen itt! eggy szeretett Udvarnok’ gyilkosa! – Maríe, az mind igen jó hogy az ember nemesen érez és gondolkodik; csak hogy ez által magát és a’ magáéit öszverontani…

Maríe. Sophíe, mit csináljak?

Guilbert. ’S Buenco, mondd ha mered, hogy nincs igazom.

Buenco. Nem megyen elébe! félti bőrét. Ha nem féltené, nem adá vala a’ követést, nem nyujtaná kezét Maríenak.

Guilbert. Annál rosszabb! úgy százat is talál a’ ki neki kölcsön nyujtsa a’ magáét, a’ ki a’ sógort orozva áltveri míg haza jöhet. Hahh, Buenco! olly új lehetsz e’ hogy ezt ne értsd? Udvarnoknak nem volna zsoldos gyilkolója!

Buenco. A’ király nagy és jó.

Guilbert. Rajta tehát! keresztül a’ sok kerítésen mellyekkel körül vagyon sánczolva

szánczolva

; a’ sok strázsán, ceremoniclen, ’s mind azon a’ mik által őtet az udvari-dongók elrekesztették népétől. Törj-keresztül mind ezen, Buenco, ’s segélj rajtunk. – Ki jön?

Clavígo fellép. Látnom kell! látnom kell!

Maríe felsikolt, ’s Sophíenak karjai közzé rogy.

Sophíe. Kegyetlen, melly állapotba ejt bennünket! –

Guilbert és Buenco Maríét támogatják.

Clavígo. Oh ő! ő! Én pedig Clavígo vagyok! – Kedves, hallj engem, ha látni nem méltóztatol! – Akkor midőn engem Guilbert kedvezéssel fogada-fel házánál, midőn szegény, fényetlen ifju valék, midőn szívem éretted elolthatatlan szerelmet kezd vala érzeni, volt e akkor érdem rajtam? Nem lelkeinknek belső öszveeggyezése volt e az inkább, nem e szíveinknek titkos vonszódásaik hogy te sem maradál érzéketlen erántam, hogy bizonyos idő mulva hízelkedni mertem magamnak e’ szív’ tökéletes birtokával? ’S íme most nem ugyan-az vagyok e? Miért ne legyen szabad remélnem? miért ne kérnem, esedeznem? Nem vennéd e ismét karjaidba eggy barátodat, kit tengeri útazásai alatt sok ideig elveszettnek gondoltál, ha véletlenül megjelenne, ’s lábaidnál tenné-le megmentett életét? ’S avagy kevésbbé veszélyes e a’ tenger mellyen én mostanig hánykódtam? Indúlataink mellyekkel szünetlen kőzdésekben élünk, nem irtózatosbbak, nem megvívhatatlanabbak e mint a’ habok mellyek a’ szerencsétlent honi partjaitól félre-verik? – Maríe! Maríe! hogyan gyűlőlhetsz te engem, holott én meg nem szűntem tégedet szeretni? Részegültségemnek közepette is, a’ büszkeség ’s nagyra-vágyás’ szédítő énekei alatt is gyönyörködve emlékeztem mindenkor napjaimról mellyeket lábaidnál homályban ’s édes remény alatt töltöttem. – ’S íme most, miért ne érlelnéd te most a’ mit akkor eggyütt reméltünk, valóvá? Nem akarnád e az élet’ örömeit élni mivel reményeink közzé komor borúlat férkezett? Nem, Maríe! higyj nekem: Az élet’ örömei ritkán tiszták; legszebb boldogságainkat is majd a’ sors’ vak kénye, majd tulajdon szenvedelmeink széllyeltépdelik. Illik e azon epednünk hogy bennünket az ére a’ mi mindent mást? Illik e vétkeseknek tenni magunkat, eltolván az alkalmat melly a’ történt hibát jóvá tegye, eggy megkeserített háznépet felemeljen, eggy nagylelkü testvér’ bajnoktettét megkoronázza, ’s saját szerencsénket alkossa? Barátim, kiktől nem érdemeltem hogy barátim légyenek, de a’ kik barátim, mert a’ rénynek mellyhez visszafordúlok, barátjai; eggyesítsétek kéréseimet az enyémmel! – Maríe! letérdel előtte. Maríe! nem ismered e már szavamat? nem érted e szívemnek rezgését? Maríe! Maríe!

Maríe. O Clavígo!

Clavígo felszökik, ’s elborítja kezeit égő csókjaival. Megbocsát nekem! szeret! – Guilbertet és Buencot ölelvén. Még szeret. Oh Maríe! szívem mondotta ezt nekem! Lábaihoz vethetém vala magamat, bánatomat némán sírhatám vala ki, ’s te engem szó nélkül is megértettél volna, a’ hogy’ én szó nélkül veszem itt bocsánatodat. Nem! szíveinknek szoros rokonságok meg nem szakadt; nem! még úgy értik egymást mint eggykor midőn csak intésre sem vala szükség a’ legbelsőbb mozdúlatokat is közleni egymással. Maríe! – Maríe! – Maríe!

Beaumarchais fellép. Hah!

Clavígo Beaumarchais felé röpülvén. Öcsém! testvérem!

Beaumarchais Maríehoz. Megbocsátasz neki?

Maríe. Eressz! eresszetek! Minden érzékem elhagy.

Elviszik.

Beaumarchais. Megbocsátott neki?

Buenco. Úgy látszik.

Beaumarchais Clavígóhoz. Nem érdemled szerencsédet.

Sophíe vissza jövén Maríetól. Megbocsát neki. Eggy egész könyözön szakada szemeiből. Távozzék-el, ezt fuldoklotta, hogy magamhoz térhessek; én neki megbocsátok. – Ah néném! ezt veté továbbád mellé nyakamba rogyott, honnan tudja ő hogy én őtet végtelenül szeretem?

Clavígo Sophíenak kezeit csókolván. Nincs boldogabb teremtés a’ nap alatt! – Beaumarchaishez. Barátom! sógorom!

Beaumarchais megöleli. Egész szívvel lélekkel tehát! – noha kénytelen vagyok kimondani hogy még nem szerethetlek. – Igy eggyek vagyunk ’s feledve minden. – Az írás mellyet adál, imhol az. Kiveszi zsebkönyvéből, megszakasztja ’s Clavígónak nyujtja.

Clavígo. Tiétek! holtig tiétek.

Sophíe Clavígóhoz. Kérlek, távozzál-el hogy szavadat meg ne hallja, hogy magához térhessen.

Clavígo sorban öleli őket. Isten veletek! – Ezer csókot az angyalnak.

el.

Beaumarchais. Ám legyen hát! – ámbár óhajtanám hogy másképen volna. – – mosolygva. De ugyan jó szívü teremtés az illy bohó kis leány! – Hanem lehetetlen eltitkolnom, barátim, hogy a’ Követ is egyenesen azt óhajtotta, azt tanácslotta

óhajtotta. azt tanácslotta

, hogy Maríe neki bocsátana-meg, ’s e’ kedvetlenségnek vetne véget az öszvekelés.

Guilbert. Magam is élední kezdek.

Buenco. Elfogadátok és így Isten veletek. Engem meg nem láttok többé.

Beaumarchais. Uram!

Guilbert. Buenco!

Buenco. A’ mint nektek tetszík! Én részemről őtet ítélet napig fogom gyűlőlni, ’s meglátjátok kivel tevétek-fel.

Megyen.

Guilbert. Bús bagoly! ’S idővel még is reá hagyja venni magát ha majd látni fogja hogy jól megyen.

Beaumarchais. Azzal a’ papirossal csakugyan nem kell vala hirtelenkednem.

Guilbert. Ne, ne! Minden jól van! –

El.

NEGYEDIK AKT.

Clavígo’ lakása.

Carlosz

egyedül.
Dicséretes dolog hogy annak a’ ki vesztegetés vagy valamelly más bolondság által gyanút támaszt esze felől, gyámot ad az Igazgatás. Ha ezt a’ Felsőség teszi mellynek külömben nem igen sok gondja vagyon reánk: miért ne tegyük mi barátinkkal? – Clavígo, te veszedelmes állapotban lebegsz! Még nem fogyott-el reményem. És, ha csak felényi hajlékonyságod vagyon is mint egyébkor, most vagyon ideje félre-rántani eggy bolondság elől melly érzékeny és heves charaktered mellett, éltednek gyötrelme lenne, ’s idő előtt sírba taszítana. – Jő.

Clavígo elmerülve. Jó napot, Carlosz!

Carlosz. Eggy kinyögött, alig-érthető jó-napot! – Illy húmorral jösz mátkádtól?

Clavígo. Az angyal! ők a’ szeretetre legméltóbb halandók.

Carlosz. Annyira talán csak nem sietsz a’ menyegzővel hogy az ember eggy ruhát tűzethessen reá?

Clavígo. Azok a’ te tréfáid! A’ mi menyegzőnken nem fognak tűzött ruhák paradírozni.

Carlosz. Meghinném.

Clavígo. A’ magunkon való öröm ’s a’ barátság’ harmoníeje lesz egész pompánk.

Carlosz. Csendes parányi menyegzőt csinálsz; – nem?

Clavígo. Mint azokhoz illik a’ kik érzik hogy boldogságok önn-magokban vagyon.

Carlosz. Illy környülmények köztt azt nem teszed rosszúl.

Clavígo. Környülmények köztt? – Mit értesz e’ szón?

Carlosz. A’ mint a’ dolog áll meg’ fekszik meg’ van.

Clavígo. Hallod, Carlosz, én e’ tartózkodás’-tónját barátok köztt nem tűrhetem. Te e’ házasságot nem javallod, az előttem tudva van. Mind a’ mellett ha valamit ellene mondani akarsz, mondani tudsz, mondd-ki nyilván. Hogy’ van hát a’ dolog? hogy’ fekszik hát?

Carlosz. Több rendes és váratlan esetet is lát az ember ez árnyékvilágon; ’s az koránt sem volna ám jó, ha minden úgy menne a’ hogy’ illik. Úgy az ember nem tudna min csudálkozni, nem tudná min öszveütni fejét, ’s a’ kisded társaságokban nem volna mit megszóllani.

Clavígo. A’ nélkül ugyan meg nem esik; azt magam látom.

Carlosz. A’ Clavígo’ menyegzője? – Meghinném! – Ha majd a’ sok Madridi leány a’ ki még mindég remélli hogy elveszed, a’ ki még mindég vár, ’s megérti hogy neki e’ tréfát játszottad!

Clavígo. Az eggyszer nincs külömben.

Carlosz. Különös! Ritkán láttam embert a’ ki az asszonyok körül illy szapora illy közönséges szerencsét csináljon mint te. Nincs rend mellyben sok derék gyermek nem csinálgatná projektjeit hogy tégedet miképen tehessen magáévá. Eggyike szépségére támaszkodik, ez gazdagságára, születésére, amaz elmésségére, rokonira. Mi nyájasságokat nem pazarlanak reám temiattad! Mert azt szerencsét sem e’ szép pisze orrnak, sem e’ szalmaszekér főnek, sem ismeretes asszony gyűlőlésemnek nem kell, úgy vélném, köszönnöm.

Clavígo. Kötődöl.

Carlosz. Ha kezemben már sok világos megkérés nem volt, olly tele a’ sok orthográphi vétkecskékkel mint a’ legoriginálabb levele eggy parányi betűrontó fejér szép kacsónak! – tudnád, hány piros-pozsgás Duenna került ez úton körmeim közzé!

Clavígo. ’S te nekem nem szóllál!

Carlosz. Mert nem láttam méltónak hogy eggyikével is elfoglaltassd magadat. – O Clavígo, a’ te javad nekem mindég úgy szívemen feküdt mint az önn-magamé. Nincs kívűled barátom; előttem szenvedhetetlenekké lettek az emberek, ’s íme te is az kezdesz lenni.

Clávígo. Kérlek, nyugtassd-meg magad’.

Carlosz. Égessd földig valakinek házát

házat

mellyen tíz év olta épít, ’s küldj barátot hozzá hogy az vígasztalja keresztyén békeséges-tűréssel. – Nincs esze a’ ki magát más miatt interesszálja; nem érdemlik az emberek.

Clavígo. A’ fekete szellem űle-meg?

Carlosz. Ha háborgat, kinek kell egyébnek köszönnöm mint neked? Gyakorta így szóllék magamhoz: Minek neki most a’ leg fényesbb házasság is? neki eggy mindennapi emberkének már elég messzére ment, de talentomai ’s tudományai mellett nem maradhat az a’ mi most. – Plánjaimat megcsináltam. Kevés ember van olly elszánt és hajlékony, olly csupa tűz és még is merő munkásság. Ő a’ szolgálatnak minden ágazatin kész ember; mint Archiváriusz hirtelen’ széles ismereteket gyűjthet, szükségessé fogja magát tehetni, ’s hagyj történni, eggy változást, Minister lesz.

Clavígo. Valót szóllván, ezek nekem álmaim voltak.

Carlosz. Álmaid? A’ melly bizonyosan felérek a’ toronyba ha olly feltétellel megyek neki hogy abba nem hagyom míg fel nem jutok, olly bizonyosan meg fogtál volna győzni minden akadályt. ’S így nem törtem volna azon magamat a’ mi még hátra volt volna. Hazulról nincs birtokod. Annál jobb! az gondosabbá tett volna beszerzeni, szemesebbé megtartani. ’S osztán a’ ki vám mellett űl ’s még is szárazon marad, fa-jankó a’ neve. ’S akarnám tudni, miért ne tartoznék az ország a’ Ministernek adóval ha a’ Királynak tartozik? Ez nevét adja ide, amaz erejét. – ’S mikor ezekkel így kész voltam, körülnéztem magamat, hol lelnék neked valami okos partíet. Nem kevés csillogó ház ötlött eszembe melly fényetlen születésedre örömest hunyt volna szemet; láttam némelly gazdagot is melly kész volt volna erszényét ide nyujtani, ’s rangod’ költségeit örömmel vállalta volna magára azon szerencséért hogy a’ második király’ ragyogásában osztozhasson – ’s te íme…

Clavígo. Igazságtalan vagy; nagyon alá nyomod mostani álltomat. ’S azt véled hogy többé nem fogom magamat előtolhatni? hogy nem fogok még több lépéseket tehetni-előre?

Carlosz. Kincsem! törd-ki te a’ fakadó palánt’ szívét, sarjazhat azután, lövellheti a’ legbujább növéseket; eggy bokros, gallyas szép fiatal az, igen is, lehet; de az első fakadás’ királyi felszőkellete örökre oda van! – Osztán azt se hidd hogy e’ házasságot az Udvarnál csendes vérrel fogják nézni. Feleded kik tanácslották hogy vess véget ismeretségednek Maríeval? feleded ki adá azt az eszes gondolatot hogy őtet hagyd oda? Ujaimon számláljam-elő?

Clavígo. Annak képzelte hogy lépésem olly keveseknél fog találni javalást, magamat is sokat elgyötrött.

Carlosz. Keveseknél? Senkinél! higyj nekem, senkinél! – ’S hatalmas barátid ne vegyék balúl hogy magadat hírek, tanácsok nélkül úgy lököd oda mint a’ bohó gyermek a’ pénzt férges mogyoróért?

Clavígo. Ez alacsony, Carlosz! ez nagyítva van!

Carlosz. Eggy vonással sincs. Mert ha valaki szerelemből bakfittyet vet, jó, azt ő lássa. Szobaleánykát venni-el, mert szép mint az angyal! – az illyet minden neveti, és még is irígylik az emberek.

Clavígo. Az emberek! ’s mindég az emberek!

Carlosz. Tudod hogy én magamat kevéssé függesztem-fel a’ mások’ ítéletétől; azonban örökké való hogy a’ ki másokért nem tesz, magáért nem tesz; ’s ha az emberek nem bámulnak, nem irigyelnek, nem is vagy szerencsés.

Clavígo. A’ világ külfényről ítél. Oh! a’ kinek a’ Maríe’ szíve jut birtokul méltó tárgya az irígylésnek.

Carlosz. Hallod e, Clavígo? a’ dolog látszik is annak a’ micsoda. De való, így gondolkodtam gyakran magamban hogy azok rejtett tulajdonok lehetnek a’ mik szerencsédet irígyelhetővé csinálják; mert a’ mit az ember így a’ maga szemével lát, így a’ mindennapi eszével megfoghat…

Clavígo. Megeskél hogy földig rontasz?

Carlosz. Hogyan történhetett az? így fogják kérdeni a’ városban. Ah! ah! hogyan történhetett az? kérdik majd az Udvarnál. Az Istenért! hogyan történhetett az? Hiszen ő szegény, nincs születése! ha Clavigónak eggy kis románkája nem volt volna vele, azt sem tudná az ember hogy él. – Ugy mondják, rendes, módos, elmés! – Ki fog azért valakit elvenni? Az oda van az első hetekben. – Ah! mondja majd eggy; azt mondják, szép, kellemes, gyönyörü…

Clavígo megzavarodik; mély sóhajtást szalaszt-el. Ah!

Carlosz. – Szép? – Oh, mond eggy nyelvpritty, csak mint a’ legtöbbek. Hat esztendeje hogy nem láttam. – Hat esztendő sokat elváltoztat! felel barátnéja. – Lessük-ki mikor produkálni fogja! mond a’ harmadik. ’S sugnak, bugnak, tudakozódnak, nézetik, kimennek kedvéért, ’s várják, ’s minden azt forgatja elméjében hogy mint lépdele előfelé a’ kevély Clavígo, ki eddig nyilván soha nem jelent-meg hogy deli, fennszemöldü spanyol Duenna ne függött volna triumphban karjain, kinek tele begye, égő orczája ’s lángoló szemei az egész világtól ezt látszattak tudakolni: Nem vagyok e érdemes illy vezetőre? és a’ ki elhittségében ruhájának selyem vitorláját magasan eresztette szélnek hogy jelenése tetszetősbbé tétethessék. ’S imhol érkezik a’ várt Uraság, ’s szó mindennek elakad szájában. Imhol jő eggy parányi, biczegő, horpadt-szemű franczia-leányzóval kinek minden ízéből a’ hektika néz-ki, bár halálszínét fejérrel és pirossal vakolgatja is. – O Clavigo! még meg kell csábulnom ha a’ sok szájtátó meg-megkap, el-elkérdez, el-elquestionál, ’s nem akarja megfogni tudni…

Clavígo megkapja kezét. Carlószom! Kedvesem! Rettenetes állapotban forgok. Meg kell vallanom, elijedtem a’ hogy’ megláttam. Egészen oda van, elsárgult, elfonnyadt. Oh, az mind az én istentelenségem…

Carlosz. Gyermekségek! bohóságok! Régen kehes volt még minekelőtte vele elkezdéd játszani a’ románt. Eleget mondtam, tudod… De nektek szerelmeseknek sem szemetek sem orrotok. – Clavígo, ez szörnyü eset! Igy feledni mindent, mindent! Beteg asszonyt vonni nyakadra, kí házadba pestist hoz, hogy gyermeked, unokád úgy hal-ki mint a’ koldus-mécs. – ’S a’ ki eggy nagy törzs’ atyja lehetett vala, melly talán még – Mondom, még elvész az eszem belé!

Clavígo. Carlosz, mit mondjak, mit érzettem mikor megláttam. Szívem, az első szédűlésben, röpült felé. De ah, midőn az elmult, látása szánást, mély szánást – igen is, azt támaszta bennem: de szerelmet? – Ah, úgy volt mintha örömeim’ teljében a’ halál’ hideg keze suhant volna végig nyakamon! Erővel akartam víg lenni, erővel a’ boldogot, az örvendőt játszodtam volna – nem lehetett! minden mozdultom, minden hangom elárulta az eröltetést. Ha nem voltak volna olly igen magokon kivül, meg fogták volna sejteni.

Carlosz. Pokloknak minden ördögei! ’s te mind e’ mellett elveszed?

Clavígo magába-süllyedve^*
magába-szülyedve
áll ’s hallgatja.

Carlosz. Oda vagy! örökre, örökre oda vagy! Isten veled! Eressz ’s hagyj mindent felednem, hagyd megvakulásodon támadt bosszuságomat magányos szomor napjaimmal eggyütt kikáromkodnom! – Hahh! illy gyalázatot ejteni magadon! magadat illy nevetségbe keverni! – ’S ha még is gyönyört vásárlottál volna általa, valamelly szenvedelmet! Nyilt szemmel vonni nyavalyát magadra, melly, míg eggy részről bel erődet emészti, más részről megvetetté tesz minden előtt!

Clavígo. Carlosz! Carlosz!

Carlosz. Ne hágtál volna fel inkább, hogy ne lehetett volna esned! – Minő szemekkel fogják ezt majd nézni! – Itt a’ bátyja, így szóllanak majd; mennykő eggy fattyúnak kell lennie zsákba bútatá a’ mi vitézünket; nem volt annyi bátorsága hogy szemébe meressze szemét. – Hm! így szóllanak majd ezek a’ czangár Grófocskák; megtetszik hogy nem Gavallér. – Teringettét! kiált eggy harmadik ’s szemébe nyomja a’ kalapot; velem kötött volna ki az illyen amollyan! ’s eggyet csap bendőjén – eggy koloncz ki csak arra sem méltó hogy istálódba fogadd.

Clavígo felegyenesedik, Carloszra függeszti szemeit, kezét neki nyutja, mellyet ez tűzzel ragad-meg.

Carlosz. Bátorodjál neki, barátom! szánd-el magad’! Lássad, félre teszek mindent, ’s ezt mondom: Itt két külömböző tanács két serpenyőben. Vagy elveszed Maríet, ’s szerencsédet eggy nyugalmas fénytelen életben, a’ házi csend’ örömei köztt leled, vagy előbbre viszed futásodat a’ ragyogás’ pályáján a’ czél felé. – Félre teszek mindent, ’s ezt mondom: Elállott a’ nyelv, a’ serpenyők többé nem inganak, választásodtól függ egyedül mellyíke szálljon alá. Válasszd a’ mellyíke tetszik, de – válassz! Nincs nyomorúbb portéka a’ világon mint a’ határozatlan ember ki két érzés között lebeg, ’s mind kettejét szeretné eggyesítni, ’s nem látja hogy semmi egyéb nem eggyesítheti azon kétségnél melly szívét hányja, gyötri. Rajta, nyujtsd jobbodat Maríenak, tedd a’ mit a’ becsűlet kíván, a’ mi ahhoz illik a’ ki élete’ szerencséjét kész adott szavának feláldozni, a’ ki tartozásnak nézi jóvá tenni a’ mit elrontott, és a’ ki óhajtásainak ’s erejének körét nem terjesztette továbbra annál hogy helyre hozza a’ mit elrontott: – ’s így bánván, éld a’ fénytelen nyugalom’ édes boldogságát, a’ gyengélkedő lelkisméret’ javallásait, ’s mind azon szerencsét mellyet azok tesznek magokévá kik tulajdon szerencséjeket alkották és az azokéit kik hozzájok tartoznak. Szánd erre magadat, Clavígo, ’s azt fogom mondani: becsűletes, jó ember vagy.

Clavígo. Eggy szikráját a’ te erődnek, Carlosz!

Carlosz. Az benned alszik, ’s addig fúvom míg lángokat vet. – A’ más oldalon nézzd a’ fényt, a’ nagyságot, melly reád vár. Nem festem azt elődbe poetai nagyító színekkel: fessd-ki azt azon elevenséggel a’ hogy’ lelked előtt lebege míg agyadat meg nem zavarta az a’ franczia fiatal fergeteg. De ez úton is légy egész ember, Clavígo, ’s ne pislogj jobbra, balra. Bár

balra, Bár

kiterjedhetne lelked! bár elboríthatna, leverhetne azon nagy érezés’ bizonyossága hogy a’ rend-kivül való emberek épen abban is rend-küvül valók hogy kötelességeik külömböznek a’ közönséges emberekéitől; és hogy a’ ki eggy nagy Egészen végignéz, kormányoz és fenntart, nem vádolja magát hogy nem gondola apróságokkal, holmi kicsinységeket az Egész javának feláldozott. Teszi ezt a’ Teremtő a’ maga alkotásaiban, teszi az országlásban az Uralkodó: miért ne mi, hogy hozzájok hasonlítsunk?

Clavígo. Carlosz, én kisded ember vagyok!

Carlosz. Nem vagyunk kicsinyek ha a’ körülmények bajt vonnak felinkbe; akkor vagyunk azok ha magunkat velek öszvegázoltatjuk. Még eggy lélegzést, Clavígo, ’s magadnál vagy. Rázzd-le magadról eggy érezés’ rongyait melly most már úgy nem illik reád mint az a’ szűrke libernyák nem, és az a’ hunnyászkodó kép mellyel Madridba érkezél. A’ mit értted ez a’ leány teve, azt te neki régen leszolgáltad; azt pedig hogy neki köszönheted az első szerencsés elfogadtatást a’ Publicum előtt – oh, eggy más ugyan-azt ’s többet is tett volna társalkodásod’ örömeiért, ’s nem csinálna ennyi kívánságokat! ’S juthatna e olly balgatagság fejedbe hogy birtokod’ felét azon Mesterednek add kinél harminc esztendő előtt az ábéczét tanultad? – Clavígo – hát?

Clavígo. Igen, Carlosz! Meglehet hogy általjában igazod van; de miként búvjunk-ki e’ zavarból? Ezt mondd, ezt mutassd, ha tudod, ’s úgy szóllj.

Carlosz. Jó! De tehát akarod?

Clavígo. Csináld hogy akarhassam ’s fogom akarni. Nincs eszem magamnak; legyen neked az én számomra is.

Carlosz. Rajta tehát. Mindeneknek-előtte Ő Uraságát eggy bizonyos kimutatandó helyre idézed, ’s meztelen karddal veszed-vissza az írást mellyet neki gondatlanul ’s általa kényszerítve, adtál volt.

Clavígo. Hiszen az kezemben vagyon; eltépve adá-vissza ő maga.

Carlosz. Derék! igen derék! A’ lépés téve van, ’s te itt papoltatod az embert! – Tehát fogjuk röviden! Azt fogod neki írni egész phlegmával hogy nem látod jónak elvenni kedves húgát; ha érteni akarja miért nem, tessék neki a’ jövő éjjel eggy barátja’ társaságában ’s ollynemü fegyverrel a’ millyen leginkább lesz kénye szerént, itt ’s itt megjelennie, ’s punctum mellé. – Jer, Clavígo! írd meg mingyárt. Én Secondántod vagyok, ’s ördögnek kellene lenní bőrébe’…

Clavígo író-asztala felé índul.

Carlosz. Nem úgy, Clavígo; még eggy szót. – Ha jól megfontolom, az tőlem ostoba szó vala. Kik vagyunk mi hogy eggy illyen neki-dühödött fiúval teszünk-fel? Mi érdemli azt őbenne hogy őtet magunkkal eggy sorba állítsuk? – És így halld: Hát ha beadom az Urfit hogy lopva jött Madridba, hogy ál név alatt ’s bérelt társsal furta magát hozzád; hogy elébb nyájas beszéllgetés által megtéveszte, azután hirtelen’ megtámada, ’s mesterséges szökdelésekkel tőled eggy csúfos declarátiót csikara-ki, ’s azt mostan már elszórni szándékozik? Ez nyakát szegi. Meglátja mit teszen spanyolt háborítani-meg polgári nyugalmában.

Clavígo. Igazod van.

Carlosz. De hát ha, míg a’ per lefoly, a’ bizonyost játszanánk az Urfival? – mert ki tudja, mit nem kezdhet?

Clavígo. Értelek, ’s annak ismerlek a’ ki az effélét elsüti ha hozzá fog.

Carlosz. Az volna még! ha én, ki huszonöt esztendeje hogy eggyütt biczegélek, ki ott valék midőn az emberek’ elsőjének egymást érve hömpörgött-alá homlokáról a’ kínveréjték, csak ezt sem tudnám! – Te hát szabad kezet engedsz nekem, ’s így nem szükség hogy legkisebbet írj vagy csinálj. – A’ ki bátyám-uramat hívesbe dugatja, eggy kis pantomím által azt kívánja jelenteni hogy nincs kedve elvenni húgom-asszonyt.

Clavígo. Nem, Carlosz! Érjen a’ mi akar, azt el nem nézhetem, azt elnézni soha nem fogom. Beaumarchais érdemes ember, ’s igazságos ügye miatt nem senyved tömlöczben. Egyebet, Carlosz, ha tudsz!

Carlosz. Pah! pah! gyermekségek! Hiszen mi a’ jó embert meg nem esszűk; alkalmatos quartélykát csinálunk neki, ’s lessz mit ennie, innia. ’S sokáig úgy sem tarthat’ mert, ha majd látni fogja hogy tréfája el nem sült, ellohad ez a’ theáteri tűz, ’s hunnyászkodva csúsz a’ kereszthez, ’s arra megyen nyakra-főre a’ merre jött, ’s még nagy alázatosan megköszöni ha húgának valami kevés esztendeit kivetni méltóztatol; a’ minél, a’ mint látszik, nem is keres egyebet.

Clavígo. Legyen hát! de kikötöm hogy vele szépen bánj.

Carlosz. Bízzd reám magad’! – De még eggyet. Nem tudja az ember miként fecsegődik-ki, mint kaphat szelet a’ ficzkó, ’s még reád tör, ’s oda minden. Azért hagyd-el házadat hogy eggy lélek se tudja hova levél. Csak a’ legszükségesbbet pakkoltassd-öszve. Eggy kalauzt adok melléd ki olly helyre vezet hogy a’ Szent-Hermandád sem akad nyomodba. Nekem mindég készen eggy két illyen egérlyukam. – Maradj békével!

Clavígo. Szerencsével, Carlosz!

Carlosz. Bátran! vígan! ha keresztelesünk rajta, eggy jó estvét kell csinálnunk.

Guilbert’ lakása.
Sophíe Guilbert. Maríe Beaumarchais munkával.

Maríe. Buenco illy hévvel távozott-el?

Sophíe. Várhatál egyebet? Ég éretted; ’s miként állhatta volna ki annak jelenlétét a’ kit kétszeresen kénytelen gyűlölni?

Maríe. Ő a’ legérdemesbb polgár a’ kit ismerek. – Munkáját mutatván. Ezt talán így csinálom. Beöltöm itt ’s itt felhúzom; úgy tetszik, jól fog állani.

Sophíe. Igen jól. Én pedig paille-színt vonok főkötőmbe. Nekem eggy szín sem áll jobban. – Mosolyogsz?

Maríe. Önn-magamat! Mi leányok csudálatos nemzet vagyunk; alig emelítjük megint fejünket, ’s gondunk mingyárt megint pántlika mingyárt megint bodor.

Sophíe. Azt ugyan te magadra nem mondhatod. Miolta elhagyott vala Clavígo, semmi nem tudta csinálni örömedet.

Maríe megretten, ’s az ajtó felé tekint.

Sophíe. Mi lele téged?

Maríe. Azt hittem, valaki jő. Ah, a’ szegény beteg szívem! Oh, még megöl. Érezzd mint döbög e’ hiu ijedségben.

Sophíe. Légy nyugtan. – Maríe te sápadsz? Kérlek, Maríe!

Maríe mellyéhez vivén uját. Itt úgy megszur! itt úgy megnyilallik. Meglátod, még megöl.

Sophíe.

Sophíe,

Kíméld magadat, Maríe!

Maríe. Én boldogtalan eggyűgyü kis leány vagyok. Öröm és bánat minden erőjökkel rohantanak nyomoru életemre. Mondom neked, csak fél öröm újabbi birtoka. Nem soká fogom élni örömeimet karjai között – talán épen nem!

Sophíe.

Sophíe-

Maríem! édes eggyetlenem! Az illy tűnődésekkel önn-magad vagy magadnak gyilkosa.

Maríe. Miért csalogassam magamat?

Sophíe. Ifju vagy, szerencsés vagy, mindent remélhetsz.

Maríe. Remélhetek? Oh, igen; a’ remény, az az eggy balzamja az életnek, néha lecseppen szívembe. Ifjonti víg álmok lebegnek előttem, ’s körülölelik szeretett alakját annak a’ hasonlíthatatlannak a’ ki íme megint enyém! – Oh Sophíe, melly kedves, melly szeretetre-méltó ő! Miolta nem láttam – nem tudom melly szóval mondjam-ki, – lelkének mind azon nagy tulajdonai mellyek eggykor mint valamelly bimbóban szemérmesen fekvének benne, előfeslettenek. Azolta férjfivá lett, ’s e’ tiszta önn-érzéssel mellyben fellép, melly olly egészen ment minden kevélységtől, hiuságtól, e’ csendes nagysággal minden szívet el kell bájolnia. – ’S most ő leszen enyém? – Nem, Sophíe, én őtet nem érdemlettem, – most még inkább nem érdemlem.

Sophíe. Örvendj hogy tiéd, ’s légy szerencsés. – A’ bátyád –

Beaumarchais jő. Hol Guilbert?

Sophíe. Már régen oda van; nem fog soká múlathatni.

Maríe. Bátyám, mi lelt? – felugrik, ’s nyakába borul. Mi lelt, bátyám? mi bajod?

Beaumarchais. Semmi; hagyj, édes Maríem!

Maríe. Ha a’ te édes Maríed vagyok, szóllj, mi fekszik szíveden?

Sophíe. Eresszd. Szokások a’ férjfiaknak ábrázokat csinálni, ha nincs is ok reá.

Maríe. Nem, nem! Én a’ te képedet nem rég olta ismerem, de az festi nekem minden érezéseidet; én már minden érezéseit olvasom e’ meg nem romlott, e’ títkolni nem tudó, szép léleknek homlokodról. Téged valami ért; kérlek, ne títkolódjál; mondd-ki mi bajod?

Beaumarchais. Semmi, édeseim! úgy hiszem, nem több mint semmi. – Clavígo – –

Maríe. Mit Clavígo?

Clavígo l

Beaumarchais. Clavigótól jövök – nincs.

Sophíe. ’S ez zavara-meg?

Beaumarchais. Kapusa azt mondja, elútazott; senkí nem tudja, hova, senki nem tudja mennyi ídőre. – Ha eltagadná magát! ha valóan elútazott! Minek azt? miért azt?

Maríe. Várjuk csendesen.

Beaumarchais. Nyelved hazud. – Hahh sápadt orczáid, minden tetemed’ rengése, minden mozdúlatid azt kiáltják hogy nem várhatod. – Maríe! hevesen szorítja magához. E’

magához. e’

döbögő hánykódó szíven eskem neked, halld ezt, bosszúnak Istene! halljátok ezt minden Szentjei! megléssz bosszulva, hahogy – megkábúlok midőn képzelem – hahogy megint elpártolt volna, hahogy másod ízben szegi-meg a’ legszentebb fogadást, ’s inségünkben még ingerelni mer. Nem! nem meri! nem merheti! Lehetetlen hogy merje! – Húgom, bosszút, oh! bosszút állok értted!

Sophíe. Koránti készűletek, szükségtelen hevesség! – Öcsém, könyörülj e’ szegény beteg gyermeken!

Maríe leűl.

Sophie. Mi bajod, Marie? ájulni akarsz?

Maríe. Nem, nem, De te mingyárt el ís ijedsz.

Sophíe szaglót nyujt. Fogd ez üveget.

Maríe. Minek? – De add.

Beaumarchais. Hol Guilbert? Hol Buenco? – Kűldj érttek, néném. – Sophíe el. – Mint vagy, Maríe?

Maríe, Jól, tűrhetően. ’S te, bátyám, úgy hiszed…?

Beaumarchais. Mit, kedves? Mit?

Maríe. Ah!

Beaumarchais. Lélegzeted elfogódott.

Maríe. E’ kibeszéllhetetlen dobogás fogta-el.

Beaumarchais. Mivel élsz? Van könnyítőd?

Maríe. Eggyet ismerek. Rég olta kérem Istentől.

Beaumarchais. Megkapod, Maríe! megkapod! ’s úgy hiszem, az én kezemből.

Maríe. Jó, bátyám!

Sophíe. vissza. Egy Kurír épen most hozza e’ levelet. Aranjuezből jön.

Beaumarchais. Irás, pecsét Követünké.

Sophíe. Kértem, szállana-le, ’s venne frisítőt. Nem akart; hogy sok depéchei vannak.

Maríe. Néném, nem küldenéd Orvosért a’ leányt?

Sophíe. Rosszúl érzed magadat? – Szent Isten! Maríe, mi lelt?

Maríe. Elrémítesz, hogy végre eggy ital vizet sem fogok kérni merni. – Sophíe! – Bátyám! – mi áll a’ levélben? Nézzd mínt reszket! mint lesz oda!

Sophíe. Öcsém! kedves öcsém!

Beaumarchais szótlan’ veti magát eggy székbe, ’s elejti a’ levelet.

a’ levelet

Sophíe. Öcsém! – felveszi a’ levelet ’s olvassa.

Maríe. Hagyd nekem is! Látnom kell – fel akar kelni – Jaj! érzem! Ez az utolsó – Néném, irgalomból, a’ végső, a’ halálos döfést! – Megint elpártol!

Beaumarchais felszökve. Elpártol! – megcsapja homlokát. Itt! itt! Megtompulva, bután áll lelkem előtt minden, mintha mennykő zúzta volna öszve érzékeimet. – Maríe! Maríe! meg vagy csalva! – ’S én itt állok! – Mít? – hova? – Nem látok semmit! semmit! Semmi útat, semmi nyílást! – visszaroggyan.

Guilbert jön.

Sophíe. Guilbert, segélyj! oda vagyunk! Segélyj! oda vagyunk!

Guilbert. Sophíe!

Sophíe. Olvassd! olvassd! A’ Követ jelenti az öcsémnek hogy Clavígo vádat teve ellene hogy magát ál név alatt fúrta hozzá, hogy ágyában pisztolt szegze mellyének, ’s kényszerítette hogy magáról eggy gyalázatos declarátiót adjon; és ha hírtelen’ útnak nem indúl, Spanyol-országot mingyárt itt nem hagyja, tömlöczbe fogják vonszolni, honnan kiszabadítani a’ Követnek minden igyekezete ’s tekintete mellett itt csaknem lehetetlen lesz.

Beaumarchais fellobbanva. Vonszoljanak! oh vonszoljanak! de hidegűlő testétől! de onnan hol égő bosszúmat párázó vérében oltom-el. – Hahh! mint ég, mint lángol bennem ez irtóztató, e’ dühös szomj az ő vére után! – Hála tenéked, mennybeli Isten, ki az embernek tüzes kínjai, elviselhetetlen kínjai’ közepette is enyhűlést nyujtasz és könnyebbedést! – Mint égeti mellyemnek minden részét ez az irtózatos bosszu! az önn-magam’ öszverontásomból, e’ buta habzásból mint ragad-ki, mint ragad magamon felül az a’ dicső szép érzés, az a’ nyugtot nem engedő vérszomj! – Vért! Vért! – Mint vagyok megkönyebbedve! mint vágy minden bennem, minden! megkapni őtet! öszvezúzni, öszveroccsantani!

Sophíe. Rettenetes vagy!

Beaumarchais. Annál jobb! – Nem, nem kell vas! nem kell fegyver! E’ kézzel marczonglom-meg – hogy enyém legyen az öröm, egészen enyém az érzés: ÉN öltem-meg!

Maríe. A’ szívem! a’ szívem!

Beaumarchais. Leány, nem tudálak megmenteni, de legalább bosszulva léssz. Nyoma után indúlok mint az eb a’ vadé után: fogaim vágyva vágynak húsára, ínyem vágyva vágy vérére. – Mi ez? vérengező fene vaddá lettem e? Minden eremben forr, minden ízemben buzog a’ kívánság reá rohanni. Halálig gyűlölném a’ ki méreggel ölné-el előlem a’ ki előlem gyilkos vassal szúrná-le

szúrnál-e.

. O Guilbert! jer, vezess nyomába! – Hol Buenco? Jertek, űzzük, míg reátalálunk.

Guilbert. Szökj! szökj!

Maríe. Menj, bátyám!

Sophíe. Guilbert, vond félre innen! megöli a’ szegény beteget.

Buenco jön. El innen, Uram! el! hamar el! Nem megmondtam e hogy így járunk? Alattomban szemmel tartottam mindent. Útnak hamar! Ezer szem vigyáz reád; mindenhol keresnek. Oda vagy ha tüstént nem távozol.

Beaumarchais. Nem én. – Hol Clavígo?

Buenco. Nem tudom.

Beaumarchais. Tudod! – térden kérlek, felelj – mondd-meg, valld-meg: hol van?

Sophíe. Az Istenért, Buenco!

Maríe. Oda vagyok! oda vagyok! – eldől. Clavígo!

Sophíe. Jaj nekünk! oda van!

Maríe. Mennynek Istene, ne hagyj benünket! – Menj, bátyám! menj! menj! menj!

Beaumarchais térdre hull előtte. Maríe többé magához nem tud térni. Téged hagyni-el! Téged hagyjalak-el?

Sophíe. Maradj tehát, ’s ronts-öszve mindnyájunkat a’ hogy’ ezt itt megöléd. Oda vagy, édes Maríem! Téged bátyád öle-meg!

Beaumarchais. Várj, néném!

Sophíe fulánkkal. Segéllő! bosszúló! – Segélyj magadon.

Beaumarchais. Érdemlem ezt?

Sophíe. Add-vissza őtet, ’s úgy osztán menj tömlöczödbe, menj hóhérpolczra, véredet kiönteni – de add-vissza őtet nekem!

Beaumarchais. Sophíe!

Sophíe. Ha pedig oda van – ha megholt – tartsd-meg nekünk magadat! – megöleli. Öcsém, tartsd-meg magadat nekünk! atyánknak! – Maríe kiszenvedte

Maríe. kiszenvedte

a’ magáét, ’s eggy Isten él az egekben, hagyd annak a’ bosszút.

Buenco. El innen! el, hamar! Jőjön az Úr, én elrejtem, míg az országból kiillanthatunk.

Beaumarchais Maríera ömöl ’s elborítja csókjaival. Húgom! – félre rántják. Megöleli Sophíet. Ez kifeslik karjaiból. Maríet elviszik, ’s Beaumarchais és Buenco eggyütt mennek.

Guilbert. Az Orvos.

Sophíe visszatér azon szobából hova a’ Megholtat vitték. Késő! Oda van! oda van!

Guilbert. Kérem az Urat, tekintse. – Lehetetlen.

el.

ÖTÖDIK AKT.

A’ Guilbert’ háza előtt. Setét éj.

A’ ház nyitva. A’ kapu előtt három fekete-köpenyes ember fáklyákkal. Clavígo posztózatba leplezve, ’s kardját hónja alatt tartván. Cselédje szövétnekkel világít előtte.

Clavígo. Nem megmondtam hogy kerüld ez úczát?

Cseléd. Felette nagy útat tevénk vala, pedig az Úr siet. Már közel vagyunk oda hol reánk Don Carlosz vár.

Clavígo. Fáklyák amott?

Cseléd. Temetnek. – Kérem, jőjön az Úr.

Clavígo. Maríe’ lakása és temetés. – Hideg futja-el csontjaimat, Menj, tudd-meg, kit temetnek?

Cseléd az emberek felé megyen. Kit temettek?

Emberek. Beaumarchais Maríet.

Clavígo eggy kőre űl, ’s beburkolja^*
űl. ’s beburkolja
magát.

Cseléd vissza. Beaumarchais Maríet temetik.

Clavígo felpattanva. E’ nevet kelle említened, gyilkos? e’ nevet melly minden velőt kicsap csontjaimból?

Cseléd. Csendesen, Uram! Jőjön az Úr! Képzelje melly veszélyben forog.

Clavígo. Pokolba veled! Én veszteg maradok.

Cseléd. O Carlosz! Oh hol akadhatok reá! Ez magán kívül van.

el.

Temetkezők, távolra.

Clavígo. Megholt! Maríe! megholt! Amott a’ fáklyák, gyászos kísérőji. Tünemény, varázsjáték. Ijeszteni akar; tűkröt vet előmbe, hogy lássam hitetlenségem’ következéseit ’s borzadjak-meg. – – Még ideje! – Még – Reszketek! szívem borzadva hűledez! – Nem, nem, Maríe! nem halsz-meg! Jövök, jövök! – – Tünjetek-el, éjjeli lelkek, kik ijeszgetve álljátok-el útamat. – A’ Temetkezők felé indul. Tünjetek-el! – Veszteglenek. Jaj nekem! meredt szemekkel néznek reám! Jaj nekem! ők emberek mint én. – Tehát való! – Való? – ’S meg tudod fogni? – Oda van! Nincsen többé! – Az éjfélnek minden borzasztásaival rohan reám e’ gondolat: Nincsen többé! – Ím lábaidnál fekszik az eltaposott rózsa – te pedig – Isten! könyörülj rajtam a’ te egeidben! – én öltem-meg őtet – Rejtezzetek-el, csillagok! ne pillantsatok-alá! ti, kik olly sok ízben látátok az istentelent a’ legboldogabb örömek köztt hagyni-el ama’ küszöböket; kik látátok mint andalga ének és lantzengés alatt arany phantasiákban végig az úczákon, ’s mint ébreszgette a’ csendes ablakrostély megett figyelő leány’ szívében a’ szerelem’ legszentebb gerjedelmeit! – ’S íme jajjal töltöd-el a’ házat, ’s eggykor boldogságainak piaczát halotti énekléssel! – Marie! Maríe! vígy magaddal! Vígy magaddal, Maríe! – Szomor muzsika szóllal-meg benne a’ háznál. – Indulnak a’ sír felé. – – Álljatok-meg! álljatok-meg! Ne szegezzétek-le! Hagyjátok még eggyszer látnom! – A’ ház felé indul. – Hahh, kinek merek itt elébe lépni? kit merek iszonyu gyötrelmeiben megszóllítani? barátjait e? bátyját e? kinek szívét a’ legdühödtebb fájdalmak dulják. – Muzsika ismét. – Engem hív! engem hív! Jövök! – Melly dobogás ömöl reám! melly rettegés szegez-le! – A’ muzsika harmad izben szóllal-meg ’s hosszasan tart. A’ fáklyák mozdulnak a’ kapu előtt. Még más három Ismeretlen lép hozzájok; sorban állanak, ’s beeresztik a’ menőket. Hatan a’ koporsót viszik. Guilbert és Buenco mély gyászban.

Clavigo előlép, Álljatok-meg!

Guibert. Melly szózat ez?

Clavígo. Álljatok-meg! – A’ Vivők megállanak.

Buenco. Ki merészli megháborítani e’ békés sereget?

Clavígo. Tegyétek-le.

Guilbert. Hahh.

Buenco. Gyalázatos! Még sem szünt e meg tehát gonoszságod? Koporsójában sem lesz e ment hitetlenséged’ áldozatja?

Clavígo. Hagyjatok! Ne vígyetek az elcsüggedés’ dühéig; a’ megkeseredtekkel veszedelmes feltenni. Látnom kell őtet. – Leveti a’ borítékot ’s fedelet. – Maríe fejérbe öltöztetve, ’s öszvekötött kezekkel. Clavígo elborzad ’s visszadőbben, ’s elrejti képét.

Buenco. Fel akarod támasztani hogy újra megöld?

Clavígo. Boldogtalan elméskedő! – Maríe! – Lerogy a’ koporsó mellett.

Beaumarchais érkezik. Buenco ott hagya. Mondják, nem holt-meg. Látnom kell, ha az ördögök ellenzenék is. Látnom kell! – Fáklyák! – Rohanva megyen a’ Temetkezők felé, meglátja a’ koporsót, ’s elnémulva ömöl reá. – Félre emelik. Ájulva van. Guilbert tartja.

Clavígo a’ koporsó’ túl felénél feleszmél ’s emelkedik. – Maríe! – Maríe!

Beaumarchais felriadva. Ez az ő szava volt! – Ki mondá-ki e’ nevet? – Mint ömle lángolo düh minden erembe e’ szó’ zengésével.

Clavígo. Én vagyok!

Beaumarchais tűzbe-kevert szemmel. Kardhoz kap. Guilbert hátráltatja

Clavígo. Nem rettent engem szikrázó szemed, nem kardodnak hegye. Nézz ide! e’ zárt szemekre nézz! e’ kolcsolt kezekre!

Beaumarchais. Nekem te ezt? Kitépi magát a’ Guilbert’ kezéből, Clavigónak megyen, kardra kelnek. Beaumarchais áltveri Clavígót.

Clavígo rogyva. Köszönöm, sógor! öszveadsz bennünket! – elnyúl a’ koporsón.

Beaumarchais elrántja. Félre e’ Szenttől, kárhozatos!

Clavígo. Jaj! jaj! – A’ Vivők tartják.

Beaumarchais. Vér? – Pillants-fel, Maríe! pillants-fel! Nézzed mátkaékedet, ’s úgy osztán hunyd-be szemeidet örökre! – Nézzd, mint ékesítettem-fel nyugtodnak szent helyét gyilkosodnak vérével! Hahh, mi szép, mi gyönyörü!

Sophíe jő. Öcsém – Isten! mi történt?

Beaumarchais. Lépj-elő, kedves, és lássd. Úgy hittem, rózsát fogok menyegzői ágyára hinteni. Elhintettem a’ rózsákat, de – útjára az ég felé.

Sophíe. Isten! Oda vagyunk!

Clavígo. El innen, boldogtalan! el, minekelőtte a’ nap feljő. Az az Isten a’ ki bosszúlónak külde, vezérelje lépéseidet! Sophíe, bocsáss-meg! Öcsém, barátim, bocsássatok-meg!

Beaumarchais. Mint oltja elcsorgó vére szívemnek lángoló minden bosszúját! mint alszik-el lesiető éltével minden dühöm! – Clavigónak megyen. – Vessz! Én megbocsátok.

Clavígo. Kezet reá! – ’S te is, Sophíe! – És te is! – Buenco tétováz.

Sophíe. Add neki, Buenco!

Clavígo. Köszönöm, Sophíe! te az én régim vagy! – Te pedig lelke az én szerelmesemnek! ha még itt lebegsz körűlünk, tekints-alá! nézzd ezeknek mennyei jóságokat! mondd áldásodat reá! ’s bocsáss-meg te is! – Megyek! megyek! – Öcsém, mentsd-meg magad’. – Szólljatok, megbocsátott e nekem Maríe? Mint hala-meg?

Sophíe. Vég szava szerencsétlen neved volt. Búcsu nélkül vált-el tőlünk.

Clavígo. Utána megyek, ’s megviszem neki a’ tiéteket.

Carlosz. Cselédje.

Carlosz. Clavígo! – Gyilkos!

Clavígo. Hallj engemet, Carlosz! Imhol van áldozatja tanácsaidnak. – ’S most azon vérre mellyben életem tartózhatatlanul foly-el, kérlek, kényszerítlek, tartsd-meg a’ sógoromat.

Carlosz. Clavígo! – A’ Cselédhez. Mit állasz henyén? Orvosért! Orvosért!

a’ Cseléd el.

Clavígo. Haszontalan igyekezetek! Tartsd-meg, védd az öcsémet! – Adj kezet reá, Carlósz. – Ezek itt nekem megbocsátottak, ’s így bocsátok-meg neked én is. – Elkíséred a’ szélekig, ’s – ah!

Carlosz megdobván a’ földet. Clavígo! Clavígo!

Clavígo a’ koporsó felé mász, ’s megdől hozzá. Maríe, ide kezedet! – felbontja a’ kötelékeket, ’s jobbját kezébe veszi.

Sophíe Beaumarchaishez. El innen, szerencsétlen! el innen! el!

Clavígo. Ime jobbomban jobbja – fagyos holt jobbja! – Maríe, te enyém vagy – örökre enyém – És még e’ csókját az összekelésnek

öszekelésnek

. Ah!

Sophíe. Hal. Szaladj, öcsém! Mentsd-meg magadat!

Beaumarchais

Beaumarchaís

megöleli nénjét.

Sophíe megölelvén Beaumarchaist, ’s eggyszersmind tolja.

ugrás a szövegforráshoz

A’ Testvérek
érzékeny-játék, eggy aktban.

SZEMÉLYEK.

Pál, Kereskedő.
Mariska, testvére.
Megyeri.
Postalegény.

PÁL

az író-asztal mellett.
E’ héten két új vásárlóm megint. Ha az ember iparkodik, csak elél; ’s bár cseppenként jő, a’ sok cseppből szép rakáska vál utoljára, ’s a’ ki kis játékot játszik, a’ kis játéknak is örül, ’s kevesebbet veszt ha veszt. Kopogás az ajtón. Szabad! – Mi jót hoz Kend?

Postalegény. Eggy terhelt levél. Húsz arany áll a’ borítékon.

Pál. Jó! igen jó! – Irjuk a’ többihez.

Postalegény el.

Pál. a’ levelet olvasván. Ezt ugyan ma nem mertem ígérni magamnak. Igy megadhatom a’ Megyeri’ pénzét, ’s emberségével nem élek-vissza. Tegnap ezt mondá: Holnap hozzád megyek. Nem szerettem hogy mondta. Tudtam hogy nem fog sürgetni, ’s így jelenése kétszerestt sürget. – Felnyitja satullját ’s pénzt számlál. Néha napján midőn a’ pénz olvadt kezemben, leginkább nem szenvedhettem azt a’ kölcsönözőt a’ ki velem szépen bánt. A’ ki kilesett, a’ ki reám jára mindég, a’ ki zaklatott, azzal én is szemtelenül bántam. Az ollyan a’ ki nem szóll, egyenesen megyen az ember’ szívének, ’s leginkább unszolja fizetésre, reánk bízván a’ mit

óhajt. Pénzt teszen félre az asztalon. Könyörűlő Isten, hála tenéked hogy kivergődtem a’ szép gazdaságból ’s most már szárazon űlök. – Eggy könyvet veszen-elő. Áldásaidat kicsinyben, nekem, ki adományaidat nagyban tékozlottam-el! ’S úgy osztán… Ki tudnám e mondani? – – De te semmit nem tészesz érettem, mint én nem teszek semmit magamért. Ha a’ kedves teremtés nem volna, itt űlnék e ’s tölteném e fractiókkal az időt? – Oh Mariska! ha tudnád hogy a’ kit te bátyádnak gondolsz, egészen más szívvel, egészen más reménnyel dolgozik értted! Talán… ah, az csak-ugyan keserü! – – Szeret! szeret! – De csak mint testvérét. – – Pfuj! ez megint hihetlenkedés; pedig az soha nem szűlt jót. – – Mariska, boldog leszek! Boldog leszesz te is, Mariska!

Mariska be. Mi kell, bácsi? Hívtál?

Pál. Nem én, Mariska.

Mariska. Reád ért megint hogy elcsalsz a’ főzés mellől?

Mariska. Másszor meglehet. Ismerem én a’ te szavadat, Pali!

Pál. Hát mit csinálsz oda kinn?

Mariska. Eggy pár galambot koppasztaték sültnek, minthogy Megyeri úgy is itt eszik.

Pál. Talán.

Mariska. Azok hamar megsülnek. Ha kell osztán, csak szóllj. – Kérni akarom Megyerit hogy tanítson-meg új énekére.

Pál. Te Megyeritől örömest tanulsz?

Mariska. Oh, ő éneket sokat tud, és gyönyörüeket. ’S ha osztán asztalnál ülsz, ’s lecsüggeszted fődet, reákezdem; mert tudom én hogy te mingyárt elmosolyodol ha azt dallom magamba’ a’ mit te szeretsz.

Pál. Csintalan! ’s megsejtetted?

Mariska. Nagy dolog is azt sejteni a’ mit ti titkoltok, férjfiak! – Ha nincs mondani-valód, bátyám, megyek; mert oda kinn sok holmi vár. – Eggy csókot búcsúzóba!

Pál elkapván fejét. Poszpásznak – ha jól lesz sűlve a’ galamb.

Mariska. Csak nézze az ember, mi gorombák ezek a’ bátyák! Ha Megyeri, vagy valamelly más derék ifju remélhetne eggyet, ollyat szökne örömében mint a’ fal, ’s imhol ez a’ szép Úr azt is eltolja a’ mit neki adni akarok. – Azért is öszveégetem a’ galambot.

el.

Pál. Angyal! Édes Mariska! Hogy meg tudom állani hogy nyakába nem esem, ’s neki mindent meg nem vallok! – Láthatsz e le mireánk, szent asszony, a’ ki e’ kincset nekem kezeim köztt tetted-le? – Oh igen! ők oda fenn látnak, tudnak mindent a’ mi itt esik. – Charlotte, te az én szerelmemet teeránttad nem jutalmazhatád-meg semmi jobbal sem, mint hogy kimulván, nekem hagyád leányodat. Ebben adád nekem mind azt a’ mire szükségem vala; általa csatlál ismét az élethez. Úgy szerettem őtet mint a’ gyermekedet – ’s most – Úgy tetszik, téged látlak; úgy tetszik, megifjodva adott-vissza nekem az ég hogy már most eggyek legyünk, eggyek maradjunk, a’ hogy’ életemnek szép álmában nem lehetett. – Gyönyörü! gyönyörü! Áldásodat reá, mennybeli Isten!

Megyeri belép. Jó estvét!

Pál. Édes Megyeri, én igen igen szerencsés vagyok; ez estve csoportosan ért a’ jó. Ne ma bajainkról eggy szót is! ne ma semmit a’ mi elkedvetleníthetne! Imhol a’ háromszáz forintod. Vedd-fel. Köszönöm jóságodat, szívesen köszönöm. Írásomat róla visszadod ha majd eggyszer kezedbe akad. Jer fecsegjünk eggyet.

Megyeri. Ha szükséged talál lenni reá…

Pál. Ha kell megint, igen. Tudod hogy én bízom barátságodhoz; de vedd-fel most. – Hallod e, Megyeri – Charlottnak emléke ez estve megint elevenen támada-fel lelkemben.

Megyeri. Az nálad nem ritka dolog.

Pál. Ismerned kellett volna. – Derék asszony volt.

Megyeri. Özvegy volt mikor ismeretségét csináltad?

Pál. ’S olly tiszta! olly nagy! Tegnap megint olvastam eggyik levelét. Te vagy az az eggy teremtés a’ ki felőlök valamit tud. – Satullja után nyúl.

Megyeri magában. Csak ez eggyszer hagyna békét! Hányszor nem beszéllte már! Egyébkor ugyan szívesen elhallgatom, mert a’ mit mond, melegen buzog-fel szívéből; de most egészen más dolog űl főmben. Pedig épen e’ miatt szeretném jó kedvében megtartani.

Pál. Ismeretségünknek első napjaiban ezt írta: „A’ világ megint kedves kezd lenni előttem. Pedig már elszakasztám vala tőle magamat, – az Úr által kedves! Szívem vádol: érzem hogy gyötrelmeket készítek mind az Úrnak mind magamnak. Fél esztendő előtt olly igen kész voltam volna halni; most nem vagyok az.”

Megyeri. Szép lélek!

Pál. A’ világ nem vala reá érdemes. – Megyeri, sokszor beszélltem, mint levék általa egészen más emberré. Nem festhetem neked kínjaimat, bánatomat, midőn visszatekintettem, ’s atyai örökségemet elpazarolva látám. Nem lehetett megkínálnom jobbommal, állapotját nem lehetett könnyebbé tennem. Ekkor érzettem legelőször hatalmas ösztönt kivergődni azon szorongásból mellyben eggyik napomat a’ másika után nyomorogva éltem-el. Dolgoztam; – de mit tett az? Tűrtem, iparkodtam; elmult eggy inséggel teljes esztendőm; végre eggy élesztő súgárt kaptam; vagyonom szemlátomást öregbedett, ’s ő – meghala. Meg nem maradhaték tovább; nem képzelheted szenvedéseimet. Nem tűrhetém a’ helyt hol az ő társaságában éltem, ’s elhagyni azt hol tetemei nyugszának, az is lehetetlen vala, Kevéssel halála előtt ezt írta nekem… Eggy más levelet vesz-elő a’ satullból.

Megyeri. Igen szép levél! még jól emlékezem reá; csak minap olvasánk. – Hallod e, Pál?

Pál. Minden sorát, minden szavát tudom, és még is mindég olvasom. Ha meglátom írását ’s a’ papirost mellyen keze nyúgodott, azt hiszem most is rajta nyugszik. – És valóan ott is nyugszik! – Gyermeksírást hallanak. Hogy Mariska békével nem tud lenni! Megint előkapá a’ szomszéd’ fiját, ’s azt nyaggatja napestig, ’s bosszantgat sikoltásaival midőn csendesen szeretnék lenni magamban. – Ki szóll az ajtón. – Mariska, légy csendesen azzal a’ gyerekkel, vagy küldd haza ha szót nem fogad; nekünk itt beszédünk van. – Elmerűlve áll.

Megyeri. Emlékezetét nem kellene olly gyakran fakasztgatnod

fagasztgatnod

Pál. Íme e’ sorok! ezek az ő utolsó sorai! utolsó lihegése a’ búcsúzó angyalnak! – öszve hajtja a’ levelet. – Igazod van; vétkes cselekedet. – Melly ritkán vagyunk méltók újra érezni életünknek elmult édesen keserü pillantatait!

Megyeri. Szenvedéseid engem igen gyakran meghatnak. Eggy leánygyermeket hagyott volt maga után, úgy mondád, ’s nem sokára az is utána méne anyjának. Bár csak az élt volna! Úgy legalább valamid maradt volna tőle a’ mibe gondoskodásaid, epedéseid tapadhassanak.

Pál éledve fordúlván felé. Leánya? Az édes virágszál volt. Azt nekem hagyta. – Megyeri, sokat tett érttem a’ sors. Oh, ha mindent elmondhatnék! –

Megyeri. Majd eggyszer, mikor szíved vele eltelend.

Pál. Miért ne kellene…

Mariska eggy gyermekkel. Jó éjtszakát akar mondani, bácsi. – De ne csinálj neki duzmadt ábrázt, se nekem. Azt szoktad mondani hogy szeretnéd ha feleséged volna ’s eggy rakáska gyermeked. Azokat nem lehet úgy sinóron tartani hogy csak akkor sírjanak mikor dolgod nincs.

Pál. Ha az enyémek sírnának!

Mariska. Való; az a’ külömbség sokat tehet.

Megyeri. Gondolja a’ Leányasszony?

Mariska, Annak felette édesnek kell lennie. – Leguggol a’ gyermekhez, ’s öszvecsókolja. én a’ kis Pistát igen szeretem. Hát ha még az enyém volna! – Már nyolcz betűt ismer; én tanítom reá.

Pál. Az az, ha a’ magadé volna, már tudna olvasni is. – ’Nem?

Mariska. Minden bizonnyal. Mert úgy reggel olta késő estig az volna dolgom hogy öltöztessem, vetkeztessem, tanítgassam, csínosgassam.

Megyeri. De mit mondana reá az atyja?

Mariska. Oh, az atyja eggyütt játszanék vele; az szint úgy fogná szeretni mint én. – Pistának menni kell, ’s pát mond. – Palihoz vezeti. – Parolát ide bácsinak! tenyeres tele parolát!

Megyeri magában. Gyönyörü édes teremtés! – Ki kell magamat nyilatkoztatnom.

Mariska a’ gyermeket Megyerihez vivén. Ide ís parolát! ide ennek az Úrnak!

Pál magában. ’S ez tiéd lesz, ’s te az övé! Ez sok; nem érdemlem azt. – fenn szóval. Mariska, küldd haza a’ gyermeket, ’s múlattassd vacsoráig Megyeri Uramat; én ki megyek, végigjárom eggyszer kétszer a’ nagy-úczát; dél olta mindég űlök.

Mariska el.

Pál. Csak eggy szabad lélegzést a’ csillagos ég alatt. Szívem olly igen tele van; mingyárt megint itt leszek.

el.

Megyeri. Fogj hozzá valaha, Megyeri! Ha mindég csak magadban tartod, semmi sem lesz belőle. Elvégezted magadban. Jó lesz! igen derék lesz! Könnyíteni fogsz bátyjának terhein; ő pedig – Engem ő nem szeret úgy a’ hogy’ szeretem őtet. De ő nem tud még hévvel szeretni. – Kedves kis leány! – Nem is gyanítja

gyanyítja

mire vágyok, azt hiszi hogy csak barátság’ érzéseivel nézem. – Jó napjaink lesznek, Mariska! – Az alkalom maga nyujtja reá magát. Ki kell magamat nyilatkoztatnom ’S ha szíve megvet… Oh, a’ bátyja megeggyezése felől nincs kétségem.

Mariska jön.

Megyeri. Haza ereszté a’ Leányasszony a’ kicsinyt?

Mariska. Szerettem volna megtartani; csak hogy látom, ellenére van a’ bátyámnak, és így nem teszem. A’ kis lator gyakorta maga kéri hogy hagyja velem hálni.

Megyeri. ’S nem alkalmatlan?

Mariska. Oh nem! Napestig olly vad, olly pajkos; eggy pillantatig sincs nyugta; ’s ha osztán mellé csúszok a’ paplan alá, olly jámbor, olly csendes mint a’ bárány. Öszveczírógat, öszveszop, hozzám simul. Néha sokáig alvásba nem tudom hozni.

Megyeri fél hanggal. Ártatlan kedves természet!

Mariska. Engem inkább is szeretne az anyjánál.

Megyeri. Mert a’ Leányasszony anyja neki.

Mariska elhallgat.

Megyeri sok ideig elnézvén. Az anyanév eggyszerre bússá tevé a’ Leányasszonyt?

Mariska. Bússá nem. De csak úgy elgondolom…

Megyeri. Mit, kedves Mariska? Mondja-ki, mondja, mit gondol-el?

Mariska, Elgondolom – vagy nem is gondolom. Csak hogy néha olly csudálatos, olly megfoghatatlan.

Megyeri. A’ Leányasszony nem óhajtott volna még soha…?

Mariska. Melly kérdéseket teszen az Úr?

Megyeri. Megyerinek az nem szabad?

Mariska. Ohajtani, soha nem. ’S ha eggyszer másszor valami e’ forma gondolat keresztülfutott is fejemen, eggyszerre oda leve megint. A’ bátyámat elhagyni nekem lehetetlen volna. Lehetetlen! ha az által nem tudom melly boldog jövendő nyilna is meg előttem.

Megyeri. Csudálatos dolog! – De hiszen nem hagyná-el ha eggy városba maradna vele.

Mariska. Nem, nem soha, nem! Ki látna neki dolgához! ki viselné gondját? – Szolgáló? – Vagy hogy épen feleséget vegyen? – Nem, az nem lehet.

Megyeri. Hát ha a’ Leányasszony’ férjéhez költöznék? Sógora neki barátja fogna lenni, ’s hármon annál jobban láthatnának a’ háztartáshoz. A’ Leányasszony’ bátyján sokkal könnyebb lenne a’ teher. – Gondolhat e, édes Mariska, szebb eggyességet?

Mariska. Úgy látszik – ’S ha megfontolom, úgy is van. De osztán úgy mutatja megint magát hogy nem megyen.

Megyeri. Nem értem a’ Leányasszonyt.

Mariska. Pedig az egészen úgy van. – Ha most reggel felébredek, az első dolgom hogy felütöm főmet, ’s hallgatom, fenn van e már. Ha nem hallok semmit, lassan kisuhanok a’ konyhába, vizet teszek a’ tűz mellé, hogy mikor már forr, a’ bátyám készen kapja kávéját mikor szemét megnyitja.

Megyeri. Kedves kis gazdasszony!

Mariska. Azután neki-űlök ’s lábtokot kötök számára, ’s tízszer is el-elmerém rajta, ha nem szűk e torokban, ha nem rövid e? De az én fejemben nem a’ mérés űl, hanem csak hogy csinálhassak körűle valamit, hogy eggyet kettőt pillantson reám mikor néha két óráig is elír, hogy eggy kevéssé felvídúljon belé. Mert látom én az ő szemén hogy jól esik neki mikor engem lát, ha nem akarja is hogy én azt tudjam. Néha alattomban kaczagok mint akarja erővel komornak tenni magát. Jól teszi, külömben napestig gyötreném.

Megyeri. Szerencsés ember!

Mariska. Én, én, vagyok az! Ha meg kellene válnom tőle nem tudnám mit kezdjek e’ nagy világon. Hiszen én is mindent magamért teszek mint más, és még is úgy tetszik, mindent őérette teszek; mert ha magamnak is csínálok valamit, mindég ő űl eszemben.

Megyeri. ’S ha majd mind ezt férjéért teszi a’ Leányasszony, képzelje melly szerencsés lesz az az ember! melly hálás lenne az! melly élet lenne az!

Mariska. Úgy képzélem magam is sok ízben, ’s olly hosszu históriát el tudok róla mondani mikor úgy megűlök, kötni vagy varrni, hogy az hogy’ lenne hogy’ nem lenne. De ha osztán a’ valójára térek, szépen kisűl hogy nem megy.

Megyeri. De miért nem?

Mariska. Hol találok embert a’ ki megnyugszik rajta ha ezt mondom: „Foglak szeretni” – de ezt hallja nyomban mellé: „úgy szeretni mint a’ bátyámat nem foglak; nekem ezután is mind azt kell tehetnem a’ bátyámért a’ mit eddig. – – Ah, látja az Úr hogy nem megy.

Megyeri. Idővel a’ Leányasszony ennek eggy részét férjéért fogná tenni, szerelmét férjére fogná általvinni.

Mariska. Az ám a’ baj. Bezzeg ha a’ szeretetet úgy lehetne emide amoda számlálni mint a’ pénzt, vagy ha az úgy tudná a’ maga tárgyát változtatni mint a’ rossz cseléd minden fertály esztendőben a’ szolgálatot

szolgálatott

Megyeri. Az idő sokat tesz lehetővé.

Mariska. Nem tudom. – Mikor úgy asztalnál űl, ebéd vagy vacsora után, ’s könyökére támaszkodik, lenéz, ’s elnémúl gondjaiban, fél óráig is el tudok űlni mellette ’s reá nézek. Ő nem szép; így szóllok néha magamban; és még is olly jól esik ha nézhetem. – Való, eggyszersmind érzem hogy, magáért gondoskodván, érettem is gondoskodik, ’s az ollyas szertelen nagyot tesz.

Megyeri. Felette nagyot, Mariska! De hát ha majd eggy férj gondoskodnék a’

gondoskodnék. a’

Leányasszonyért?

Mariska. Osztán meg’ még eggy: Ti férjfiak duzmadt állatok vagytok. Pali ís sokszor kedvetlen. De az ő komorsága nekem nem fáj; a’ másét el nem tudom tűrní. A’ Pali’ kedvetlenségei csendesek, még is érzem néha. Ha borúlatos pillantataiban jószívü nyájaskodásaimat hidegen veszi, eltolja. – Az engem bánt – való hogy csak eggy két perczentésig; ’s ha reá magamban duzzogok is, azért esik hogy szeretetemen meg nem ismeri mint hogy értte kevesbbé szeretném.

Megyeri. De hát ha mind e’ mellett csak-ugyan találkoznék valaki a’ ki Leányasszonyt jobbjával megkínálná?

Mariska. Nem fog találkozni! – ’s kérdés, hát én viszont megmerném e tenni vele a’ veszedelmes próbát?

Megyeri. Miért ne?

Mariska. Nem fog találkozni!

Megyeri. Mariska – találkozott.

Mariska. Megyeri!

Megyeri. Találkozott, mondom; ’s íme a’ Leányasszony előtt áll. – Hosszasan adjam e elő? rövid szókkal öntsem e a’ Leányasszony’ elébe a’ mit szívem olly rég olta rejteget? Szeretem a’ Leányasszonyt, azt tudja; ’s jobbommal kínálom-meg, a’ mit soha nem képzele. Soha nem láttam leányt a’ ki kevésbbé érzené hogy szerelemmel tölt-el maga eránt mindent a’ mi látja. – Mariska, nem gondolatlan tüzes ifju szóll a’ Leányasszonnyal; én ismerem a’ Leányasszonyt régen forgatom ezt magamban; házam kész eggy asszony’ elfogására: akar e enyém lenni? – – – Sok viszontagságokon mentem-keresztül a’ szerelem’ dolgaiban, ’s nem eggyszer tettem-fel hogy nőtelen maradok. – Imhol vagyok, édes Mariska! Ne ellenkezzék! Tudja ki vagyok, ismer; én eggy vagyok Palival. Nem képzelhet tisztább öszvelánczolódást. Nyissa-meg szívét. Csak eggy szót, Mariska!

Mariska. Édes Megyeri, hagyjon időt; én jó vagyok az Úrhoz.

Megyeri. Mondja, mondja hogy szeret! Én Palinak meghagyom helyét; csak testvére óhajtok lenni a’ Leányasszony’ testvérének; mind ketten azon leszünk hogy vídámabbá

vídámakbá

tehessük életét. Az én vagyonom eggyüvé-véve az övével, neki sok komor órájit el fogja oszlathatni; bátrabb lesz, szabadabb, ’s úgy osztán – Mariska, nem akarnám reá-beszélleni a’ Leányasszonyt. – Kezéért nyúl.

Mariska. Megyeri Úr – nekem soha sem ötlött eszembe. Melly elakadásba hoz engem az Úr?

Megyeri. Csak eggy szót. Szabad remélnem – ?

Mariska. Szólljon bátyámmal.

Megyeri térdre hull. Angyal! Édes Mariska!

Mariska feleszmélvén. Isten! mit mondottam!

el.

Megyeri. Tiéd ő! tiéd! tiéd! – – – E’ gyermeki enyelgést a’ bátyja körül elnézhetem a’ kis bohónak, az lassandan általlszáll reám, ha majd hozzám szokik, ’s bátyja semmit nem veszt benne. – Olly jól esik valaha megint szeretnünk ’s látni hogy visszaszeretnek! Ehhez az ember mindég új kedvet kap. – Eggy háznál kell élnünk mind hármunknak. Én ezen a’ jóféle emberen örömest segítettem volna eddig is, de nem lehetett. Ha majd sógora leszek, nem fog olly szemérmesen bánni. Igy, a’ hogy’ eddig élt, megbódulna a’ sok kétségekbe, bízatlankodásokba, örök tartalékokba. – Minden jól lesz! ő szabadabban fog lélegzeni, a’ leány férjet kap melly nem kevés; én pedig becsűlettel tészek szert felesegre – melly igen is sok.

Pál visszaérkezik.

Megyeri. Kijárád magad’?

Pál. Felmentem az Apáczasoron, ’s a’ másikon jöttem-le. – Éjszaka menni-végig a’ városon, különös érzést csinál. Mint nyúgodott-el vagy mint siet minden a’ nyugalomnak a’ nappal’ kifárasztásai után, ’s már egyedül a’ kis boltosok’ szorgalma csípked-el valamit a’ nyugvás’ idejéből. Sokáig néztem eggy Sajtkuffantyót, mint rakogatta pápaszemes orral pislogó mécse mellett fontjába árúját, ’s mint szele eggy darabot, meg’ még eggy mást és még eggy harmadikat hozzá, míg a’ vevőnek kiütötte a’ mértéket.

Megyeri. Minden a’ maga hajlandóságai szerént teszi észre-véteit. Sok ember el fog ott menni azon az úczán a’ nélkül hogy a’ pápaszemes kuffantyó szemébe ötlött volna.

Pali. A’ mi bennünket tart, azt megszereti az ember, ’s én becsűlöm a’ kis kereskedést miolta tudom melly nehéz csak eggy forintot is öszveszerzeni ha a’ nyereség garasonként cseppen. – Elmerülve áll. – Járkáltomban annyi gondolat ment-keresztül fejemen, ’s a’ mi lelkemnek egész mélyéig hatott… elhallgat.

Megyeri magában. Ha nem bohó ember vagyok e én? Mihelytt Palit látom, alig merem magamnak is vallani hogy szeretem Mariskát. – Akárhogy’ akármint el kell neki beszélnem mi történt közöttünk. – – fenn szóval. Pali, minap azt mondád hogy innen kihurczolkodol. Te itt nehezen férsz-el ’s drágán lakol. Tudsz más szállást?

Pál andalogva. Még nem.

Megyeri. Hát ha könnyítenénk egymáson? A’ te boltod nincs messze az én házamhoz; én megférek a’ felső soron; az alsót te foglalhatnád-el; eggy hamar úgy is, tudom, nem vészesz feleséget. Az udvar ’s a’ kamara alól tiéd lehetnének; nekem tűrhető bért adnál, ’s így mind ketten nyernénk.

Pál. Te igen is jó vagy. – Igazán, az a’ gondolat engem is megszállott néha, mikor hozzád mentem ’s annyit láttam pusztán állani, holott én olly nehéz pénzt fizeték lakásért. – De holmi megint… Csak maradjon, Megyeri; nem lehet.

Megyeri. Miért ne lehetne?

Pál. ’S hát ha házasodnám?

Megyeri. Arrol is tennénk. Most megférsz a’ húgoddal; akkor feleségeddel férnél-meg.

Pál mosologva. Hát a’ húgom?

Megyeri. Neki – én adnék szállást.

Pál hallgat.

Megyeri. ’S e’ nélkül is; szólljunk egyenesen. – Rég olta szeretem Mariskát; add hozzám, Pali!

Pál. Hozzád?

Megyeri. Miért ne? Mondj igent reá. – Hallgassd, öcsém! Szeretem Mariskát! Régen forralom magamban: ő maga, te magad, ti ketten engem olly szerencséssé tehettek a’ hogy’ az lehet ember e’ világon. – Add hozzám Mariskát, Pali! add nekem Pali!

Pál megzavarva. Nem tudod mit akarsz.

Megyeri. Be igen tudom! Elmondjam e minek vagyok hijával, ’s mim leszen ha ő hitvesem, te sógorom fogtok lenni.

Pál magához térve elmerüléséből, indulattal. Soha nem! soha!

Megyeri. Mi lele téged? – Ez nekem fáj – e’ megvetés, ez útálat. – Ha kell lenni sógorodnak, a’ mi elébb utóbb csak lesz, miért ne én, a’ kit ismersz, a’ kit szeretsz? – Legalább eddig úgy hittem.

Pál. Hagyj! – Nincs eszem.

Megyeri. Végig kell mondanom. Tőled függ sorsom; egyedül tőled. Mariska jó hozzám; azt vehetéd észre. Ő téged inkább szeret mint engem, de azt nem ellenzem. Idővel férjét fogja inkább szeretni mint testvérét. Én a’ te jusaidba fogok lépni, te az enyéimbe, ’s mindenikünknek jól lesz dolga. Még nem láttam kötést melly szebben fűződött.

Pál némán marad.

Megyeri

Megyerí

. ’S a’ mi bonthatatlanná teszi e’ kötést – Barátom, add reá eggyezésedet! mondjad Mariskának hogy te azt nem ellenzed, hogy te azt akarod – Ő maga már reá-álla.

Pál. Reá-álla?

Megyeri. Tétovázva ’s reszkető tekintettel adta szavát ’s ment. A’ háborodás és szerelem, az az akarás és tartalék – az olly felette szép volt.

Pál. Nem! nem!

Megyeri. Meg nem foglak. Érzem, nem vagyok ellenedre, ’s még sem akarod szerencsémet. Akard, kérlek! Tégy engem boldoggá! tedd őtet boldoggá! Én úgy hiszem, te is az lessz velünk. Ne tagadd-meg kívánságaimtól szavadat! akaró szavadat!

Pál küszködő gyötrelmek köztt.

Megyeri. Nem értelek.

Pál. Őtet akarod? Mariskát akarod?

Megyeri. Mit teszen ez?

Pál. ’S ő reá-álla?

Megyeri. Mariska a’ szerént felelt a’ hogy’ leánynak illik.

Pál. Menj! menj! – Mariska! – Megjövendöltem! megmondtam!

Megyeri. Ez eggyre felelj…

Pál. Mit, felelni? – Ez fekvék egész estve szívemen mint eggy nehéz borúlat. Lobban, csattan – – Vedd! vedd! – az én Eggyetlenemet! – az én Mindenemet!

Megyeri szótlan nézi.

Pál. Vedd! – ’S hogy tudd mit vészesz – Pauza – Erőt vesz magán. – Charlott felől beszélltem, az angyal felől, hogy leányát pótolékul maga helyett kezeimben tette-le. Az a’ gyermek – hazudtam – meg nem holt – él! az a’ gyermek Mariska – Mariska nekem nem húgom.

Megyeri. Erre nem valék elkészülve.

Pál. ’S ezt tetőled kelle várnom! – Oh, hogy szívem’ sugalltát nem követtem! Miért nem zártam-el házamat teelőtted is, mint mások előtt, mingyárt a’ hogy’ ide értem! Neked, egyedül neked engedtem belépést e’ szentségbe – ’s te engem jóságaid, barátságod ’s tettetett hidegséged által az asszonyi-nem eránt vigyázatlanná tudál tenni kincsemnek őrzésében! A’ miként én valék neki színnel bátyja, úgy hittem a’ te érezéseidet a’ gyermek eránt testvéri érezésnek. ’S ha néha gyanu akara is férni hozzám, eltoltam azt magamtól mint nemtelent; a’ leány’ nyájaskodásait erántad angyali szíve’ jóságának neveztem, melly a’ széles világot szerető tekintettel nézi. ’S imhol te! – ’S imhol ő! –

Megyeri. Hallani többet mint hallék, nincs kedvem, mondanom pedig nincsen mit; és így Isten veled!

el.

Pál. Menj! menj! viszed minden örömeimet, minden boldogságaimat! – Igy elmetszve, így lerontva minden kinézés – a’ legközelebbi kinézés – eggyszerre! – A’ legirtózatosbb meredekség’ szélen! – ’S öszvedölve az az arany tündérhíd mellyen paradízi örömek közzé reméltem jutni! Minden, minden oda! – Oda, ’s őáltala oda! a’ hitetlen által! a’ ki így éle-vissza bízodalmommal, jóságommal! – – – Pál! Pál! annyira jutál e hogy igazságtalan lehetsz e’ jó ember ellen? Mit véte ő teneked? – – – Nehezen fekszel felettem, és még is igazságos vagy, visszafizető Végezés! – Mit állasz? – És te! Épen e’ pillantatban! – Engedjetek-meg! Avagy nem eleget szenvedtem

szevedtem

e érette? Engedjetek-meg! régen, igen régen szenvedek! Úgy véltem, szeretlek. Gondolatlan nyájasságok által nyitottam-fel szíveiteket egymás eránt, ’s szerencsétlenné tettelek. – Engedjetek-meg ’s hagyjatok! – Igy lakoljak e? El kell e vesztenem Mariskát? legutóbbikát reményeimnek, eggyetlen tárgyokat minden gondjaimnak – Nem! nem! – némán marad.

Mariska félve közelít. Bácsi!

Pál. Ah!

Mariska. Édes bácsi! meg kell bocsátanod; mindenre kérlek! – Te neheztelsz, ’s meggondolám hogy neheztelsz. – Gondolatlanságot követtem-el – nem tudom előadni.

Pál minden erejét öszvevévén. Mi bajod, leány?

Mariska. Oh, ha elmondhatnám! De gondolathoz nem tudok jutni. Megyeri megkért, ’s én…

Pál. Csak mond-ki, hozzá mégy.

Mariska. Én nem megyek Megyerihez! én nem mehetek Megyerihez!

Pál magában. Ez egészen másként hangzik.

Mariska. Bácsi, látom én a’ te szemedről hogy szeretnéd

szerednéd

ha hallgatnék róla, ha máskorra halasztanám; de nem halaszthatom. Eggy szó mint száz: Én Megyerihez nem megyek,

Pál felkél ’s kézen fogja. Hogy’ azt, kedves Mariska?

Mariska. Itt volt, ’s annyit elbeszéllt hogy az miképen lehetne, annyit, bácsi hogy azt gondoltam hogy meglehet. Kért, adjak szót neki; ő a’ többit elvégzi veled, ’s én gondolatlan azt találtam mondani hogy szólljon hát. Megyeri ezt úgy vevé mint ígérkezést. De alig szaladt-ki számon a’ szó, már érzettem hogy az nem lehet.

Pál. Megyeri szóllott. Kérlek mindenre a’ hogy’ lehet, – azon szeretetre kérlek mellyel én szeretelek téged, arra mellyel te szeretsz engem, tedd jóvá a’ dolgot! idézzd-el!

Pál magában. Irgalmas jó Isten!

Mariska. Ne haragudj, bácsi! ’s ne haragudjon Megyeri is. Úgy fogunk élni mint eddig, mindég, mindég úgy! Mert én csak teveled élhetek, csak teveled élek. Régen fekszik ez szívemben, ’s imhol ez itt kiütötte, erőszakosan kíütötte. Én csak tégedet szeretlek –

Pál. Mariska.

Mariska. Édes bácsi! Ezen a’ fertály órán – El nem mondhatom neked mint járt, mint költ itt. – Úgy érzem valahogy’ magamat mint mikor minap a’ Piaczúczán kigyúlada; elébb csak füst vonakodott-fel; ’s eggyszer osztán a’ tűz felemelé a’ fedelet, ’s eggy lángban állott az egész ház. – Ne hagyj-el, bácsi! ne tolj-el magadtól!

Pál. Mindég csak nem maradhatunk így.

Mariska. Hisz épen ez az a’ mi engem gyötör. – Örömest felfogadom én neked hogy soha sem megyek férjhez, hogy örökké nálad maradok, hogy gondodat viselem! mindétig! mindétig! – Amoda által lakik így két testvér, ’s azt mondom néha tréfáúl magamnak: ha illy vének, ha illy gérbe-gurbák vagytok is, csak hogy eggyütt élhettek!

Pál megfogja szívét. Fél hanggal. Ha ezt állod-ki, soha nem hasadsz-meg!

Mariska. A’ te dolgod tudom más. Te idővel feleséget veszesz, ’s az nekem fájni fog, ha feleségedet nem tudom hogy’ szeretném is. – Pali, nem szerethet téged senki úgy mint én! nem szerethet úgy téged senkí.

Pál szóllani erőlködik.

Mariska. Te mindég olly titkolódó vagy; nekem pedig mindég nyelvemen forog kimondani, mind! mind! csak hogy én azt soha nem merem. Hála Istennek értte! e’ történet megnyította számat!

Pál. Elég, Mariska; ne tovább!

Mariska. Ne akassz-el; hadd mondom-ki fogytig. Azután kimegyek a’ konyhába, ’s egész nap’ elűlök munkám mellett, ’s csak néha pillantok-fel reád, mintha ezt mondanám vele: Hiszen értesz.

Pál elnémulva öröme’ teljében.

Mariska. Tudhattad régen, és tudod is, a’ szegény anyánk halála olta a’ mint felserdültem, ’s körűled voltam örökkön örökké. – Pali, én inkább gyönyörből vagyok teveled mint hálából azért hogy te engem illy testvéri szeretettel szeretsz. ’S apródonként úgy elfoglaltad fejemet, ’s szívemet, hogy már most mesterség volna egyébnek is lelni helyt bennek. – Emlékezem én mint nevettél volt te mikor románokat olvastam; eggyszer épen a’ Jülie Mandeville’ történetei voltak kezemben, ’s azt tudakoztam tőled hogy az a’ Henry, vagy kinek is hívták, úgy épen úgy néze-ki mint te? Te nevettél. Elpirultam hogy nevettél. Azután nem mertem semmit kérdeni; magamban fojtattam-el holmit; de a’ legnemesbb, a’ szeretetre legméltóbb emberek nálam mindég úgy néztek-ki mint Te. Mindég

Te. mindég

téged, ’s csak téged láttalak a’ nagy kertekben sétálni, lovagolni, duellálni… mosolyg magában.

Pál, Mi lelt, Mariska?

Mariska. ’S hogy elmondjam mind: Ha valamelly Dáma ugyan szép volt, meg’ ugyan derék a’ mellett, ’s igen igen kedvelt, ’s igen igen szerelmes – az mindég én magam voltam. – Csak osztán a’ darab’ végén, mikor a’ sok tűrés, várás, szenvedés után – – De ugyan bohó, fecsegő, szíves teremtés vagyok én –!

Pál. Tovább Mariska! – elfordulva. Ki kell innom az örömpoharat. Viselj te gondot eszemre, szent Isten az egekben!

Mariska. Azt leginkább nem szenvedhettem, mikor kettő igen szerette egymást, ’s eggyszer osztán kisűl hogy ők közel-rokonok vagy épen testvérek. Azt a’ Miss Fannyt nem szántam volna tűzbe vetni. – Mennyit nem sírtam rajta! elfordúl, ’s keservesen sír.

Pál felszökik ’s általszorítja. Mariska! te az én Mariskám!

Mariska. Pali! – nem, nem! én el nem hagylak! Te enyém vagy! – Tartalak. Nincs senki a’ ki tőled elszakasszon!

Megyeri fellép.

Mariska. Épen jó hogy itt az Úr. Szívem megnyilt, ’s erőt kapott hogy kimondhatom. Nem ígértem az Úrnak semmit. Maradjunk barátok továbbá is; de én az Úrhoz nem megyek.

Megyeri hidegen és sértőleg. Tudtam én. Pali hogy ha te kelsz ellenem, én leszek a’ vesztes. Visszajövök hogy levethessem szívemről a’ minek úgy is le kell menni róla. Lemondok mindenről, látom hogy a’ dolog megkészült. Legalább azon örvendék hogy ártatlanul én adtam reá alkalmat.

Pál. Fojtsd-el igazságtalan vádjaidat, ’s ne fosszd-meg magad’ eggy érzéstől mellyért hasztalan’ fognád végigvándorlani a’ nagy világot. Nézzd e’ kedves teremtést! Egészen enyém – S’ nem tudja…

Megyeri félíg élesen. Nem tudja!

Mariska. Mit nem tudok?

Pál. Itt hazudni?

Megyeri elszégyenülve. ’S nem tudja?

Pál. Mondom.

Megyeri. Bírjátok egymást! Érdemlitek!

Mariska. Mit teszen ez?

Pál Mariskának nyakába esvén. Te enyém vagy, Mariska!

Mariska. Isten! mi ez? – Szabad e visszadnom e’ csókot? – Melly csók vala ez, bácsi?

Pál. Nem a’ títkolódó, hidegnek-látszó testvér’ csókja, hanem az örökre-boldog szerelmesé. – lábai’ elébe. Mariska te nekem nem vagy testvérem; te a’ Charlotte’ leánya vagy!

Mariska. Te? – Te?

Pál. Szeretőd – ’s e’ pillantás olta mátkád, férjed, ha meg nem vetsz.

Mariska. De mondd-el, hogyan lehete…?

Megyeri. Éljétek a’ mít Isten is csak eggyszer adhat. Vedd, Mariska, ’s ne kérdd. – Elég időd lesz megmagyaráztatni.

Mariska Palit nézvén. Nem! Lehetetlen!

Pál. Oh kedvesem! oh mátkám!

Mariska általszorítván. Pali! lehetetlen!

[HATODIK KÖTET]

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

SZÉP LITERATÚRA.

PESTEN,

TRATTNER JÁNOS TAMÁSNÁL, 1815.

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

HATODIK KÖTET.

ugrás a szövegforráshoz

Ossziánnak
minden énekei
három kötetben

FORDÍTOTTA
KAZINCZY FERENCZ.

ELSŐ KÖTET.

Helmeczi’ ügyelése alatt.

Fion-Ghal hat Énekben.

Kath-Lóda három Énekben.

Komhála. Drámai költemény.

Berrathon.

Kárthon.

Króma.

Kuchullin’ halála.

Darthúla.

Kalthon és Kolvála.

BÉVEZETÉS.

Eggyik ága azon Celta népnek, melly Spanyol-országnak Finiszterri szögén kezdve Szibiriának Oby folyamjáig terjede, ’s mindenütt azon eggy nyelvet szóllotta, tovább tolatván Rómának győzedelmes fegyvere által, elhagyá honját Franczia-országot, ’s a’ Britanniai szigetben telepedett-meg, ’s minthogy még ott sem talála nyugodalmat, kénytelen vala a’ győzők elől a’ szigetnek legfelsőbb est-éjszaki hegyes csúcsába vonúlni. Nagy számra szaporodván itt, eggyik raja általment Hiberniába, ’s ott új nemzetet alkotott.

A’ nép sok apróbb törzsekre volt felosztva, ’s minden törzsnek külön fejedelme vala, a’ ki, ha háború ütötte-ki magát, eggy közönséges fenntebb fejedelem’ hagyásaitól függe. Igy Caledoniában²

Cael annyi mint Gallus, don pedig mint halom; ’s így Caledonia halmok (hegyek) köztt lakó Galluszok’ földét jelenti-

, a’ mai Skótziának már említett felében, Trenmornak maradéka uralkodott, Érinben, a’ mai Hiberniában, a’ Kormáké, ki Trenmornak Kónár fija által unokája vala; Lochlinban, Dán- vagy Norvégy-országban, az Anníré.

A’ keresztyén időszak’ harmadik századában Morva és a’ Caledóniai fejedelmek felett Fion-ghal uralkodott, Komhálnak fija, Trathálnak unokája, ’s Trenmornak, a’ királyi ház’ törzsatyjának dédunokája. A’ mi Ossziánunk ennek a’ nagy királynak első-szülöttje, Ullinnal és Rynóval első Bárdja, nagy Vezére ’s bajnok küzdő-társa volt; minden tekintetben méltó, hogy atyja, megöregedvén, a’ királyi dárdát és paizst örökségül neki hagyja.

A’ Bárdok, ezen írásnak, vallásnak és Istennek ismérete nélkül élő, és még is a’ kimiveltetésnek ’s erkölcsiségnek igen fényes polczára emelkedett népnél nagy tekintetben állottak. A’ király őket küld-ki, mint Rómában az Imperátor a’ maga Feciáliszait, hadat-izenni, ’s békét vagy ajánlani vagy kérni, ’s a’ csatákban az ő szózatjaik adának jelt mind kezdeni a’ verekedést mind elhagyni. ’S e’ mellett a’ bék’ idejében nem éltek rideg életet, ’s a’ csatákat nem nézték renyhén és távolról, hanem eggyütt küzdöttek a’ királlyal és a’ nép’ hőseivel, mint katonák ’s nem ritkán mint Vezérei a’ hadnak. De legközelebbi tisztjek az vala, hogy a’ nemzet’ nagy tetteit dalokba foglalják ’s hárfazengés alatt énekeljék, és, hogy az illy történetek’ emlékezete az írást nem értő nép köztt a’ később maradékra általmehessen, ifjabb társaikkal, kik Bárdoknak neveltetének, énekeiket eltanultassák. Így a’ Bárdok e’ népnek Költőji, Erkölcstanítóji ’s Történetbeszéllőji voltanak.

Az a’ feledségbe-sülyedett szegény nép, melly az eggykori Caledoniának Highlandját (hegyes Fennföldjét) most lakja, a’ hajdani Bárdok’ énekeiket másfélezer eszt. után is a’ szerént tanulgatta-el ajakról ajakra, mint az Ullin’, Osszián’, Karil’, Rynó’ és Malvína’ idejekben; míg Macpherson, született gael és Badenochi Iskolamester, földijeinek regéjikre figyelmessé tétetett, ’s a’ mit öszve tuda szedni, papirosra tevé, angolra lefordítá, ’s 1761. kiereszté. Előadása nem talála hitelt, ’s Olvasóji az Ossziánénak mondott Költeményeket úgy tekintették, mint a’ Macpherson’ tulajdon munkáját, de a’ mellyet ő ártatlan játékkal eggy régi Költő’ neve alatt kívánt közre ereszteni. Most minekutána ezen Költeményeknek régisége felől hosszasan és nagy tűzzel folyt a’ per, ’s a’ gael Originál ki vagyon adva³

A’ könyv czimje ez: „The Poems of Ossian in the original Gaelic, with a literal translation into Latin, by the late Robert Macfarlan, A. M. together with a dissertation on the authenticity of the poems, by Syr John Sinclair, Bart. and a translation from the Italian of the Abbé Cesarotti’s dissertation on the controversy respecting the authenticity of Ossian, with notes and a supplemental essay, by John M’ Arthur, LL. D. Published under the sanction of the Highland Society of London. London 1807, 3 Vol. 8. Ide teszek belőle eggykét gael sort, azért is hogy Olvasóimmal a’ versnemet látassam, azért is hogy a’ Bárd (nem Bardus) szót védhessem: Bithíd m’ ainm aig bard an trein deákúl szóról szóra: „Erit meum nomen apud bardum strenui” – és a’ csupa monosyllabokból álló: Tha suil mo mhic air eoin nan tonn mellyet Ahlwardt így fordít: „wörtlich, mit derselben Vortstellung: Es ist das Auge meines Sohns auf die Vögel der Wellen (gerichtet).” – Az Osszián’ versei rímetlenek, ’s szchémájok inkábbára ez: – | – U U | – UU| U ’s ollykor egy sylábbal hosszabb.

, ’s ezek az énekek még új nyelvre fordítva is elég bizonyságot tesznek önn-magok felől: azon álmélkodhatni inkább, hogy ez eránt mint támadhata kérdés, ’s a’ per hogyan folyhatott illy hosszú ideig.

Ha Osszián nem Homér is, épen úgy nem, mint a’ hogy a’ goth sztílú Münsterek nem Jóniai ízlésű Peripteronok: igazságtalan volna, a’ ki e’ Költeményektől álmélkodását ’s tiszteletét megtagadná; és ha Herculánum és Pompéji dicsekedhetnek, hogy nélkűlök az új világ sok kincseit nem ismerné a’ szép hajdaninak: bizony a’ Skótziai Cserehát is kevélykedhetik, hogy az elmének e’ felséges mívét, melly siavatag ugyan, mint az a’ hideg borongós éghajlat melly alatt az született, de olly heves is ’s olly merész-szárnyalatú, hogy a’ kelet’ Költőjinek munkájikkal nagy bátran öszvemérkezhetik, ő nem csak szülte, hanem tizenöt századokig eltanúlva nekünk és minden következő koroknak fenn is tartotta.

Két esztendővel azután hogy Macpherson a’ maga Ossziánját ángolúl kiadá, megjelene az olaszra fordítva is Abate Cesarotti által, ki őtet Homérnak elébe, a’ Profetáknak pedig melléjek teszi. Francziára Le Tourneur, és minekutána Ossziánt a’ mi időnk’ Fionja annyira kedvelé mint Alexander a’ maga Homérját, hihetőleg mások is, németre pedig Harold, Denis, eggy Nevetlen (Tübing. 1782), Rhode, az ifjabbik Gróf Stolberg, és legközelebb Oldenburgi Prof. Ahlwardt (III. köt. Lipcsén. Göschennél, 1811) fordították. – Minket Ossziánnal Batsányi János, az Ányos’ verseinek kiadója, akara megismértetni, ’s fordításához – prózában, Harold, Denis ’s a’ Tübingi Nevetlen után – már 1785 hozzá fogott; de a’ mit így Kassán dolgoza, azt Bécsi szolgálatjának idejében 1797 megvetette, ’s fordítását egyenetlen hosszaságú jambusz sorokba kezdé fűzni, a’ hogy arra Herder ada nehány töredékeivel példát. A’ mi nála így elkészült, az nekünk, minekutána ő 1809. Decemb., máshova költözött ’s minden papirosait elvitte, úgy látszik, elveszve vagyon; egyedül az Iniszthónai háború marada-meg eggy levelében, mellyet hazánk’ eggyik legtiszteltebb költőjének mutata-bé, hogy ez eránt ítéletét érthesse. Ezen eggyetlen énekét az Erdélyi Muzeum fogja fenntartani emlékezetéül, mint azt, a’ mi az elsőbből marada-meg, a’ Kassai.

Én a’ Szelmai dalokat Gőthe, Karrik-Thúrát Bürger, Kárthont pedig ’s öt hat más Éneket Denis és Rhode után már sok eszt. előtt lefordítottam volt, nem szándékozván hogy a’ két hosszabb Eposzt is dolgozzam, mind azért mivel Batsányinak mezejébe vágni nem akartam, mind mivel korunk’ ízléséhez, melly csak a’ könnyen-érthetőn kap, nem bíztam igen sokat; de Helmeczi barátom elmozdíta feltételemtől. Engedtem kivánságának, ’s elkészítvén még az elmult esztendőben az egész munkát, azt kötöttem-ki, hogy az mind addig kezemnél maradhasson, míg azt Ahlwardt’ fordításával, melly felől az előre-bocsátott próbatétek után nem lehete sokat nem várnom, öszve fogom hasonlíthatni. Hosszas

hasonlíthatni, Hosszas

hasztalan várakozásom után szerencsés valék azt az elmult Májusban Bécsben vehetni, ’s íme itt van a’ mit erőm, ’s hét heteki gondjaim nyujthattak. Nem örvendhetek magamnak eléggé, hogy a’ fordítás, mellyet akkor a’ midőn házamhoz visszaértem, már által kellett volna adnom Trattner Úrnak, még kezeim között vala, mert az Ahlwardt’ fordítását meglátván, tavalyi dolgozásomat egészen el kelle nyomnom, úgy hogy annak egy sora sem marada-meg. Bár ennyi gonddal azoknak nyerhetném-meg javallásokat, a’ kik értik, hogy Költőt, ’s régi Költőt, ’s illy sok-sajátságu Költőt nem úgy illik szólaltatnunk a’ hogy mindennapi munkáinkat írjuk! Az Irónak kötelessége ugyan tisztelni a’ köz ítéletet, ’s a’ javallás az előtt is kedves, a’ ki annak szíreni dala ellen fülét ’s mellyét elkeményítette; de az illyen valami fenntebbet és jobbat is ismér, a’ mi tiszteletet kíván; és a’ ki ezt a’ szerént tiszteli a’ mint illik, azt a’ tőle megtagadott javallás leverni ’s elcsüggeszteni nem fogja. Természetesbb az a’ vád mint hogy a’ gondos Író előtt váratlan lehetne, hogy munkája nem értettetik; de midőn azt adjuk-meg, hogy az Irónak megértethetőnek kell lenni, mi viszont kérdésbe-vehetlen jussal azt kívánjuk, hogy az Olvasó érthető legyen; mert a’ hiba úgy lehet az eggyik félé mint a’ másiké. Azoknak, a’ kiknek nem minden szó van mondva haszontalan’, légyen elég felhoznom a’ mit Ahlwardt, ki Ossziánt csak poetai Olvasók’ számára fordította, és illy jól épen ez által fordította, lap XXVIII mond a’ maga német Olvasójinak: – „Die Wiederhervorrufung alter Wortformen, und kraftvoller in Vergessenheit gerathener Ausdrücke, Wendungen und Wortfügungen verflossener Jahrhunderte, und einige gewagte Inversionen, werden vielleicht manchem Freunde des Natürlichen und Platten ein Anstoss und ein Aergerniss seyn. Diesem kann ich bloss mit Johnson zurufen: „Neue Wörter sind ein wohlerworbener Reichthum. Wenn ein Volk seine Kenntnisse erweitert und neue Ideen erwirbt, so hat es Kleider dazu nöthig. Fremde Wortfügungen hingegen hat man als gefährlich verschrieen, welche den Character der Sprache ändern sollen; aber es ist meine ernsthafte Meinung, dass sich jede lebende Sprache nach irgend einer alten – (és bizony az olly újak után is, mellyeknek Literaturájok ’s mestermíveik vagynak, mert a’ régieknek is egyedül ez adja az elsőséget) – „recht knechtisch bilden müsse, wenn unsre Schriften dauern sollen.” – Én ugyan ezt hiszem és ezt vallom. –

Széphalom Júl. 21 d. 1815.

Kazinczy Ferencz.

GEOGRAPHIAI MUTATÓ.

Álba, régi neve azon nagy szigetnek mellyen most Ánglia és Skótzia fekszik. A’ Skótzia’ estéjszaki fele hegyes föld, és itt lakott az a’ nép, mellyet Ossziánban találni fogunk; a’ keleti fele térföld, ’s azt a’ Piktek lakták.

Álnekma, Hiberniának déli része, ma Connaught. Lássd Érint.

Árdva, eggy része Morvának.

Átha, megye Érinben, hol a’ Bolgok’ fejedelmei uralkodtak.

Balklútha, Britek’ városa a’ Klútha’ partján.

Brán és Bránó, kisded folyam Ullinban. A’ megöregedett megvakult Osszián és az ő menye Malvína sokat tartózkodtak e’ körül.

Brúmó, folyam Kráka szigetben.

Dóra, halom Témora mellett.

Dunlathmon, Lathmon’ vára, mert a’ dun gael nyelven erősített hely; talán a’ Kárun’ szélén.

Dunlóra, ennek fejedelme Kónál, Karthonnak fija.

Dunráthó, vár Alnekmában.

Dunszkaich, Kuchullinnak lakja a’ mai Skyben.

Duthúla, folyam Alnekmában.

Duvranna, folyam Skótziában.

Érin, a’ mai Hibernia. Ennek felső részében, a’ régi Ullinban, melly ma Ulsternek neveztetik, a’ Kaelek, alsó részében, hajdan Alnekma, most Connaught, a’ Bolgok laktak, ’s a’ két fél köztt mindég tartott a’ versenygés.

Étha, megye Morva körül, Uznóthnak birtoka.

Furfád, sziget, de most nem tudhatni, mellyik viselte e’ nevet.

Garmallár erdős tető Morvában.

Gormál, Sztarnónak lakja Lochlinban, és eggy hasonló nevü hegy ugyan-ott.

Iniszfail, annyi mint Érin, mert Érint a’ Fálok népesítették-el. Fál urat, fejedelmet tészen, Inisz szigetet.

Iniszhúna, talán Mán, Anglia és Hibernia köztt.

Iniszthóna, talán eggyike a’ Schetländiaknak.

Inisztork. közönséges neve az Orkneyknak.

Ithon, eggy Hebridi kisded sziget.

Karmun, folyó a’ mai Tweed mellett.

Karrik-Thúra, az Inisztorki fejedelem’ lakja eggy tengerre néző szirtes ormon, mert Karraig gaelűl szirtet tészen.

Kárun, folyó, ma Karron a’ Stirlingi Grófságban.

Klonra és Klonráth, Hidallának birtoka Alnekmában a’ Légo mellett.

Klúba, rév Iniszhúnán.

Klúna, hegy, de nem tudhatni mellyik.

Klútha, ma Clyde, folyó.

Kormul, szirt a’ Mórán Ullinban.

Kóna, most Coe, folyó az ettől nevezett igen kies Kónai völgyben. A’ szomszéd, három ’s négyezer lábnyi magasságú hegyekből számtalan csermelyék ömlenek le a’ völgybe. Osszián itt szeretett múlatni, ’s ezért Kónai Szózatnak mondja magát.

Kráka, hihetőleg Schettländi sziget.

Krahtmó, egészen ismeretlen.

Króma, város Érinben.

Kromla és Kromlák, hegy az Ullini tengerszélen, a’ Lénai (Moilénai) fenyér mellett.

Kromthormod, talán Orkney sziget.

Króna, folyó; a’ Kárunba ömöl.

Kulavín, folyó a’ Karunnál.

Kulbán, rév.

Lánó, tó Lochlinban; gőze ősszel betegségeket ’s halált okozott.

Lára, táj Alnekmában, a’ Légó mellett.

Léna és Moiléna, tér Ullinban.

Lochlin, Dán és Norvégy-országok.

Lóna, hegy Ullinban, általellenben Mórával.

Lóra, folyam és vízesés, hihtőleg a’ mai Loch Etive.

Lótha, folyam, Macpherson szerént a’ mai Lochly.

Lúbár, folyó Ullinban, a’ Kromlán fakadt, ’s végig futotta a’ Milénai térséget.

Lúmon, hegy Iniszhúnán; innen által lehetett látni Érinbe.

Lútha, völgy és lakja Malvína’ atyjának. Innen ő Lúthai leánynak mondatik.

Luthkormó, tó Lochlinban.

Málmor, hegy Morvában.

Móma, Alnekmában. Foldathnak lakja ’s eggykor a’ fő Druidé.

Móra, hegy, az eggyik Szelmához közel, a’ másik Ullinban Lóna mellett.

Morva, tartomány, Fion-ghalnak birtoka, eggy hosszúan elnyúlt hegyláncz. – A’ Morvai tenger mindég szenvedi a’ fergetegek’ dühét, ’s innen a’ festő név Ossziánnál.

Múre, Múri, fegyverforgatás’ tanításának helye Ullinban, hova az ifjak Albából is jöttek.

Ráthkol, rév és vidék Iniszhúnán.

Ráthó, erős hely Alnekmán.

Runaigh, Annir’ lakja Iniszthónán.

Szadronló, nem tudhatni melly táj.

Szelama, szóról szóra Széplátó vagy fellegvár; Toskár’ lakja Érinben, közel Kromlához.

Szelma, Fion-ghalnak lakja Morvában. Ez a’ hely hihetőleg Argyleshírnek Felső-Lorni megyéjében feküdt, közel a’ tengerhez Loch-Etive és Loch-Crenán között egyenlő távolságban.

Szlimóra, tető Alnekmán.

Szruthmon, Gaul’ elejinek lakja, közel Morvához. (Szruth folyam, Moin hegyes vidék.)

Témora, királyi-lak Érinben.

Tongorma, Hebridi sziget.

Torlútha, Toskár’ lakja, a’ Lúthai tájon.

Tornó, sziget, ismeretlen.

Tromó, hegy, ismeretlen.

Tromthon, sziget.

Túrá, bástyás hely Ullinban.

Uthornó, Szkandinávi sziget.

HISZTÓRIAI MUTATÓ

Bolg, Bolga – Álbioni Belgák, kik legelébb szállák-meg Érint, ’s később a’ déli Érinben laktak.

Cael – Kaledóniából Érinbe általjött Galluszok. Ezek a’ sziget’ éjszaki részén, Ullinban, telepedtek-meg, ’s királyoknak lakja Témora volt. A’ régibb de erőtlenebb Bolgok örök ellenkezésben éltek az újabb de erősebb Kaelekkel, melly végre oda ütött-ki, hogy Kairbár az Áthai Bolg fejedelem Kormák Kael királyt gyilkosúl megölte. Lássd erre Kuchullint.

Fion-ghal – igazabban csak Fion, mert a’ ghal vagy geal ragaszték fejért, szépet jelent – királya Morvának és a’ Kaledóni népeknek. Az nap született a’ midőn atyja Komhál, Morni ellen csatázván, elesett (lássd a’ Lórai Csatát). Anyja Morna vala, Thaddunak leánya, Klesszamórnak testvére; őse vagy nagyatyja Trathál, ’s ennek nője Szulinkorma; dédatyja az az ősének atyja pedig Trenmor, törzsatyja a’ Kaledóni népen uralkodó királyi háznak Trathál’ fija által, Konár második-szülött fija által pedig az Érinben uralkodó Témorai háznak törzsatyja.

Nőjei ezek voltak, és talán eggyszerre: Roszkrána, Kormák Érini királynak leánya, és Kláthó, az Inisztorki Kathullé. Roszkranától lett Osszián és Fergusz, Kláthotól Fillán, Roíne, és leánya Boszvína, ki felől a’ Lórai Csatában vagyon emlékezet.

Fion-ghal megholt a’ Krisztus után 283 eszt.

Gaul Morninak fija, Szruthmonról, Szelma mellett. A’ Morni’ eleji valaha Vergobrétjei voltak a’ Kaledóni népnek. (Vergobretus a’ Kael népnél, midőn az igazgatás még a’ Druídeké volt, annyi volt mint a’ Dictátor Rómában; az az: elmulván a’ veszély melly miatt a’ főhatalom neki adatott, kénytelen vala azt letenni ’s a’ köz sorba visszatérni. De Trenmor azt nem csak le nem tevé, hanem kipusztítá a’ Druídeket, kik neki és maradékinak árthattak volna.) Morni emlékezvén elejinek egykori méltóságokról, sokszor volt villongásban a’ Szelmai fejdelmekkel. Fion-ghal véget vete a’ villongásnak, ’s Mornit annyira megnyerte, hogy Gaul neki mind végéig barátja ’s meghitt Vezére volt.

Kairbár és Kathmor testvérek, Borbárnak fijai, Szonmornak unokáji, Krothárnak és Larthonnak, ki a’ Bolgokat a’ déli Álbionból Érinbe hozá, maradékai. Kairbár erőtlennek érezvén magát megverni a’ sziget’ éjszaki részeiben lakó Kaeleket, gyilkosságra vetemedett, ’s Artho királynak halála után ennek fiját, a’ kiskoru és e’ miatt Kuchullinnak gyámságára bizatott Kormákot megölette, ’s így magát Ullinnak is királyává tette. De Kuchullin Fion-ghal’ segédjével visszatolá a’ Bolgokat, ’s Kormáknak helyébe eggy második Artho, kit Feradarthónak nevez Macpherson, ült-be.

Karil, kettő e’ néven, a’ mire Ossziánnál nem kevés példa van; az eggyik első Bárdja Kuchullinnak, a’ másik Tongormai fejedelem.

Kuchullin fejedelme egy szigetnek, mellyet Osszián ködök’ szigetének nevez, a’ mai Skynek; Szemónak fija, Kathbádnak a’ Druídnek maradéka. – Lássd Kairbár. Az Érini Kaeleket ő tanítá pánczélba öltözni, ’s lovakra űlni, ’s azokat szekérbe fogni. Eggyik legtiszteltebb bajnokja korának. A’ Légó mellett nyillövés által esett-el.

Lóda és Loduin. – A’ Kaledóni ’s Érini népnél nem leljük nyomát az Istenség’ isméretinek. Osszián még ex machina sem hoz-elő Istent. De Lochlin bűvöz, babonáz, a’ Lóda’ gömbölyege ’s az Erő’ köve mellett ígéz (könyörög, formulákat mond), sorsa eránt kérdéseket tészen, ’s segédet kér. Lóda és Loduin eggynek látszik a’ Szkandinávi Ódinnal. –

Lúno, kardcsiszár Szelmában. Minthogy az ő fija (Osszián így nevezi az őáltala készült kardot) itt nehány ízben fordúl-elő, e’ néven nem lehetett elszöknünk.

Malvína, a’ Lúthai leány, Oskárnak nője, leánya a’ Torluthai Toskárnak.

Osszián, Fion-ghalnak első szülöttje, férje Evirallinnak, Brán Érini fejedelem’ leányának, ’s Oskárnak atyja. Hogy az ő Énekei jöttek által minden más Bárdok’ énekei közzül legnagyobb számban a’ mi időnkre, az azt látszik mutatni, hogy a’ Bárdok között Osszián volt a’ legelső nem csak tekintetben de érdemben is. – Fion-ghal megöregedvén, Ossziánnak hagyta a’ királyi dárdát és paizst; de úgy látszik, hogy az elvilágtalanodott Osszián őutána nem uralkodott, ’s Szelma még az ő halála előtt elpusztúlt. Ő és Malvína, Oskár fijának özvegye, általmentek Érinbe.

Sztarnó, Lochlinnak fene királya atyja Szváránnak ’s Agandékának (kinek szerencsétlen halálát lássd Fion-ghal. III. Ének).

Ullin, Fion-ghalnak első Bárdja.

FION-GHÁL.
HAT ÉNEKBEN.

FOGLALAT.

Artho, legfelsőbb király Érinben, meghala, ’s az ő fija Kormák még fiatalabb volt mint hogy minyjárt székébe ülhessen. A’ törzsek tehát felgyűltek Témorán, ’s Kuchullint, a’ Ködsziget’ (most Sky) urát gyámjává választák az ifju királynak. Ekkor hire jöve, hogy Szárán Lochlini (most Norvégy vagy Dán országok) király ki akar szállani Érinen, ’s Kuchullin segélyre kiáltatá Fion-galt, ki vére vala Kormáknak. Ez megjelene, de Szvárán már Ullinnál (ma Ulszter) kiszállott. A’ Költemény’ első felében Kuchullinnal foly a’ csata, Szváránnak szerencsésen. De Fion-ghal meggyözi ezt.

ELSŐ ÉNEK.

Közel a’ Túra’ bástyjáihoz űle Kuchullin eggy lombos tölgynek alatta. Dárdája az üregek’ sziklájának vala támasztva, pajzsa lábainál fekvék a’ fűben. Kairbánt emlegeté, a’ höst, kit ő vágott vala le a’ kardoknak csatájában. ’S ím jön a’ tenger’ őrje, Mórán, szárnyalló lépteivel. Kelj-fel, Kuchullin! kelj-fel! úgy mond’. Látám az éjszak’ hatalmasainak hajójikat. Rajta, te csigák’-osztogatója! Itt az erős Szvárán, ’s hadai sokak!

’S a’ kékszemü fejedelem mond: Fithilnek fija, te mindég félénk valál, ’s most is remegsz. Ijedésed látja soknak az ellenséget. Fion-ghal az a’ ki jön, Fithilnek fija; ő jön, a’ setét hegyek’ királya.

Nem! mondá Mórán; látám én a’ nagy had’ Vezérét. Mint a’ szirt, úgy áll a’ bajnok. Dárdája mint a’ bérczek’ fenyve, paizsa mint az emelkedő hold. Eggy sziklán űle a’ part mellett, hasonló a’ tetők’ ködjéhez. Sok kar kél bajra neked, idegeneknek vezére! komor hadi-férjfiak a’ küzdésben, ’s kardjaik a’ hősjáték köztt élesek. De még többek azok a’ vitézek, kik a’ fergeteges Túrán gyülengenek-fel.

’S erre most Szvárán, mint a’ kőszál’ lábain a’ tajtékos hullámok: Ki mérkezik e’ földön énhozzám? Nem veszteglenek énelőttem a’ te erőseid; karom őket öszveronja. Ki állhat-meg pallosom előtt, hanem ha Fion-ghal, a’ vészes Szelmának királya? Eggykor birkozó karral estünk Málmoron egymásnak, ’s tusánk rettenetes volt. Az erdő ellapult bajunk alatt, medreikből kifordultak a’ csermelyék, ’s a’ hősek’ ravatalik rengettenek. Három nap újítánk-meg a’ küzdést; aggódtak a’ had’ nagyjai, ’s a’ negyediken kiálta Fion-ghal az erős: Dől a’ völgyben a’ tenger’ fejedelme! Nem! nem dől! felelém neki. – Térj-ki az elől, o Kuchullin, a’ ki a’ hegyek’ fergetegeit felülmulja.

Én térjek? monda Moránnak a’ kékszemű hős. Nincs élő a’ kinek én kitérjek. Úgy szélvész Kuchullin mint Az; nagy a’ küzdéshez, és halált nem rettegő. Vedd dárdámat. Fithilnek fija, ’s verjed azzal Szemónak csengő pajzsát, melly csornokomban fenn fityeg. Az nem zengi béke’ hangját. Verd, verd a’ paizst; gyüjtsd-öszve hőseimet halmaikról völgyeikről!

Mórán verte a’ csengő paizst, ’s völgyek halmok feleltenek reá. Gyorsan futja-végig a’ hívás az erdőséget, ’s a’ vad felriadoz a’ turjány körül. Kurach előszökell lakjának dombjáról, ’s Konál, a’ véres-dárdájú, már jön. Füvi szaladni hagyja az őzet, ’s Krugál Túra felé tér. O Ronán, halljad a’ paizst! figyelj, o Kluthár, Kuchullinnak kiáltására! Jer a’ tengertől, o Kalmár! Jer aczélvértedben, o Luthár! Fel, Fojnénak fija, döntő bajnok! Fel, Kairbár, a’ széplaku Kromlákról! Lábalj gyorsan, vendéglő Fiochi! Jer, Kormák, Léna’ széleiről! Ingassd deli tetemeidet, o Kaolte, mellyek fejérbbek mint a’ tajték a’ tengeren, midőn hullámjait szél verdesi az üvöltő szirtek felé.

Íme erővel teljes bajnokok kelnek a’ csermelyés völgyekből. Mindenikében gyúlong a’ múlt idők’ diadalmainak emlékezete. Vadan görg körösded lángoló szemek Jniszfailnak támadóji felé. A’ kard’ markoltján áll minden kéz, ’s villámokat lövel aczéljok.

Mint a’ folyamok-végig a’ szirtvölgyen, akként tömültek-elő a’ hősek győztes atyájiknak vértjeikben, kísérve a’ bosszús seregtől, mint a’ gombolygó záporfellegek az egen a’ szikrázó tűz megett. Vascsengéssel cseng minden nyom. Messzére hallatszanak a’ szökellő szelindekek’ böffenései. Minden ajak tompa dalt döng, ’s a’ hősek kívánják a’ tusát.

Rengett a’ Kromlak’ tetője midőn a’ sereg végig-lépdellé a’ fenyért. Megálltak a’ hegy’ oldalán, mint a’ szintelen köd áll-meg összel ha meglepvén a’ halmokat, fejét az éggel eggybe ölti.

Idv neked, dombvölgy’ lakosainak fajzatja! monda ő, a’ fejedelem; idv nektek, szarvasoknak űzőji! Bennünket itt más múlatság vár. Ellenségeink a’ tenger’ keblében terűlének-el, ’s sietve fogák-körül a’ széleket. Kelünk e’ harczra a’ tengeres Lochlinnal? Érin a’ támadóknak lesz e hagyva? Konál, elsője a’ férjfiaknak, te hatalmas pánczéltördeső! Gyakor tusáid voltak neked a’ kelet’ férjfiaival. Viszed e te atyádnak paizsát mostan is?

Kuchullin! felele ő szelíden, Konálnak pallosa fenve vagyon a’ csaták köztt. Öröm vala mindég nekem eltiporni a’ legsűrűbb hadakat. De bár karom küzdésre nyúlong, honunknak szívem béket óhajt. Vitéz Vezére a’ jó Kormák’ hadainak, lássd te Szváránnak nagy hadát; az ő hajóji úgy lepik-el a’ tenger’ széleit mint a’ hogy a’ Légo mellett hosszan elnyúl az erdőség, melly a’ birkozó szelektől cserénként szakaszokra ingattatik. Kuchullin, én béket óhajtok. Adj te sarczot a’ tengerbíró Szváránnak. E’ tusát Fion-ghal is kerűlni fogná, az Álba’ férjfijainak vezérfejedelmek; Fion-ghal, ki erőseket szór-el, mint az üvöltő vihar a’ fű szálait, mikor Kónán zajogva fut-le a’ folyam, és Morvát az ég’ leple fedi.

’S erre Kalmár: Félre a’ békével! Konál térjen halmaira. Verdesse ott láncsája a’ gímet! a’ helyett hogy a’ tusában csatázó seregekre kelne; űzzön Kromlán szarvasokat, ’s nyila szegezze-által Lénának őzeit. Fija a’ nemes Szemónak, a’ hon’ és a’ frigy’ hadvezére, támadd-meg, szórjad’ széllyel a’ Lochlini népet; tipord-öszve a’ tenger’ seregeit, míg a’ mélyen eggy hajót sem keletnek evező karok ’s vitorlák. Ádázon lepje-el Inisztorénak tengersíkját Érinnek fergetege, ’s forgassa-öszve fenekig a’ szélörvény; ’s engem taszítson halálba eggy Lélek, ha a’ vadászat nekem volt valaha olly kedves mint a’ sebek’ heves csatája.

Mathának fija, monda Konál, nem rettegtem én a’ paizsok’ csatáját, ’s örvendtem barátim között a’ láncsák’ küzdéseiben: de különfényt, én nem kerestem. Nyugton hagytam őket győzni, nyugton néztem hogy szalasztgattak. Fija a’ nemes Szemónak, tekintsd Kormákot ’s ösi székét. Adj sarczot Szváránnak és földet, míg Fion-ghal, a’ segéd, megjő. De ha neked öröm a’ küzdés, e’ kar itt láncsát ’s kardot ránt.

Nekem kedves a’ pajzsok’ ’s kardok’ csengése, felele Szemónak fija, olly kedves mint az ég’ dördületei a’ tetőn, mikor tavasszal cseppek szállanak-alá. Rajta, fijai a’ diadalra-szokott Érínnek! ragyogva öleljen-körül engem minden had, szálljon-végig olly sebességgel a’ téren mint a’ tetőken a’ verőfény, mikor a’ nyúgot’ szele felzajdúl, ’s terhes felhőket tornyoz-öszve, ’s végig sipít a’ dombos Morva’ tölgyeinek szárazlombu ágai köztt. Hol, hol vagynak az én tusatársaim? hol feleim a’ veszély között? Hol a’ tisztes Kathbád’ alakja? hol a’ harcz’ fellege Duchomár? Fergusz, te elhagyál engem midőn itt a’ folyam dagad? te, hős a’ vendéglés’ örömei köztt ’s a’ tusában is erős? Gyermeke a’ vadász Rosszának, hogyan? Mint a’ Galmár’ gímje, úgy jösz e? úgy e mint a’ tetők’ szarvasa? Idv a’ Rossza’ lelkes fijának! De mi komorítja lelked’, o Vezér?

Négy kő nyúl-fel Kathbád felett, o Kuchullin, monda Fergusz, ’s e’ kéz temeté-el Duchomárt is, a’ komort. Armin’ fija, te o Kathbád, te fény valál a’ halmokon; ’s te vérengző Duchomár, mint az egen a’ fellegtornyozat. Te o Morna, legszebbje a’ leányzóknak, csendes a’ te altod a’ köveknek boltja alatt! Öröme a’ népnek, te éjbe döltél! mint eggy csillag melly völgybe száll. Magába-borulva űl a’ vándor, tünni látván a’ szép fényt.

Jelentsd, mondá a’ bátor Kuchullin, mint hulltak-el ők, a’ hadnak nagyjai. Lochlin oltotta e el őket a’ hegyen a’ harcz’ pusztító viadalai köztt? Mi zárhatja egyéb a’ hőseket a’ bús, a’ szűk hajlékba?

Kathbádot Duchomárnak kardja éré a’ zajgó folyam’ tölgye mellett. Eljuta a’ völgy’ csalétjai mellé, ’s így szólla a’ szelíd leánynak: Legszebbje az hölgyeknek, Morna, szép sudarja Kormáknak a’ nemesnek, miért így magadban e’ kő köztt? Oldalt melletted csörg a’ patak, aggva zúg a’ szélben eggy tölgy. Messzére zajg a’ tenger; felhők szürkülnek a’ sírbóltok’ tetőjin. Te hasonló vagy a’ hegyek’ havához; fürtös hajzatod mint a’ Kromla’ köde, melly felhúzódik a’ hegyen a’ leszálló nap’ sugára alatt; kebled mint a’ fejér szikra Bránnak folyamjánál.

’S erre a’ szépfürtü leány: Ah, honnan te, legkomorabbja mindeneknek? Szemöldjeid neked mindég búsak voltanak; tűz most szemed, és nem szelíd. Látád e Szváránt a’ vizeken? Mi híred van felőle?

Én a’ hegyekről jövök, Morna, a’ barnahátu szarvasok’ halmáról; fülem az ellenség felől semmi hírt nem vön, Karom három gímet teríte-le, szépalaku lyánya Kormáknak. Úgy szeretlek mint az életet. Eggy szarvast teríték-le neked, hókaru leány, te, kinek minden társad hátrál.

O Duchomár, mond’ ő szelíden, nem tiéd eggy szikrája is az én szerelmemnek. Fekete a’ te szömöldöd, ’s elméd még feketébb; szíved mint a’ tetők’ szirtje. Armin’ fija, te ékesebb vagy, engem a’ szerelem csak feléd vonsz. Hajad mint a’ nap’ sugára midőn hegyeinkről elkél a’ köd. Láttad te Kathbádot, o hős, a’ virító sudart, a’ tetőn. A’ vitéz Kormák’ leánya itt várja a’ kedvest, ha majd megtér vadászatjából.

Úgy sokáig várandod őtet mondá Duchomár a’ fene; úgy sokáig fogod őtet várni itten, az Armin’ haragos fiját. Lássd, vére e’ kardon piroslik. Előttem dölt-el a’ bajnok, ’s te kedvesedet sokáig fogod itten várni. Fenn a’ Kromlán fogom neki emelni sírját. De te fordítsd szemed’ immár Duchomárra; karja erős mint a’ tetők’ menykövei.

’S Kathbád halálba süllyede? sikoltá szerelem’ hangján a’ leány. Zengő halmain esett e el, a’ vitéz, a’ délczeg ifju? az első a’ vadászok köztt a’ tetőken, ’s a’ tenger’ idegeneinek verdesője? Útálatos nekem az ádáz Duchomár, ’s véres nékem az ő keze. De add nekem e’ kardot, Duchomár! kedves nekem az én Kathbádom’ vére.

Ez a’ leány’ könyűjinek adá a’ kardot, ’s a’ leány azt a’ hős’ mellyébe veré. Eldőle a’ zajgó folyamnál, ’s kinyujtá kezét, ’s ezt mondá: Lyánya a’ kékpajzsu Kormáknak, korán taposád-el te nekem a’ dicsőség’ ösvényit! Hideg a’ kard, te hősek’ csillaga; hideg az, Morna, keblemben. De adj engemet a’ szép Moinának – én álma vagyok neki az éj’ setétében – hogy felemelje holtom’ a’ nép köztt, hogy lássa a’ vadász mint ragyog fényem. De vond-ki keblemből az élt, Morna! hideg az mellyem’ sebében.

Sírva közelít felé a’ leány, ’s ő kirántja sebéből a’ vasat, ’s áltlikasztja a’ lyány’ szép keblét. Morna elhull; messzére hullámzik szép hajzatja; bugyogva fut-széllyel vére, ’s bepirosítja a’ gyönge hókezeket.

Oh, ne semmit tovább a’ leányról! monda Érinnek parancsoló Hadvezére, Béke a’ hősek’ lelkeikkel! az ő tetteikkel! az ő tetteik nagyok voltanak a’ veszélyben. Ha ők hadi-szekerem körül lebegnek, ha megjelennek a’ völgy’ fellegein, erős leend lelkem a’ csatában, ’s karom mint a’ menny’ villámja. Te légy holdfény nekem, Morna, ha szememnek éle meggyengűl, ha lelkem ismét megcsendesedik, ’s a’ kardok’ zaja eltünend. – Fel minden had! fel a’ csatára! Készüljön a’ Vezér’ szekere! Két dárdát belé nekem mind két felől, ’s magasan előttem, a’ mint szokás, a’ paizst! Utána lovaimnak a’ térre! az ő futások olly gyors és tüzes. Lelkem légyen erős az örömben, hogy körűlem kezdődik a’ csata!

Mint midőn tajtékozva harsog-le a’ folyam Kromlának feketeszirtü oldalán, ’s a’ hegyeken végig-hömberegnek a’ villámok, ’s a’ hősek’ sírboltjaikat setét éj árnyozza, ’s halvány képek tekintnek-elő a’ záporfelleg’ prémjeik megől: olly vad dühhel, olly gyorsasággal, olly rettenetesen zuhogtanak-elő mostan az Érin’ fijai. Vezérjek, mint a’ tenger’ czetje, melly maga után vonja a’ vízdagályt, végig-önti maga körül a’ serget, ’s a’ part reng lépéseik alatt.

Megérté Lochlin a’ zajt, mint eggy téli folyam’ zordon zúgását. Legott megcsapkodá Szvárán a’ paizst, ’s így szólla Arnónak fijához: Halld! zsibongást hallok a’ hegyekről, mint az est’ játszó legyeit. Az Érin’ fijai szállanak alá! vagy talán szél zúg a’ tölgyesben? Illyen a’ zúgás Gormálon míg a’ síkon vész kél-fel. Fel a’ halomra, Arnó’ gyermeke, nézzd az erdőt, a’ fenyért.

Igy Szvárán. ’S az megy és jő, remegve, gyors lépéssel ’s vadon-görgö tekintetekkel. Erősen vert bordájihoz szíve; szava alélt, bomlott, rebegő.

Fel, fel, tengereknek ura! te fejdelme a’ sötét pajzsoknak! Látom, a’ hegyek’ riasztójit, az Érin fijait ’s Vezérjeket. Lássd a’ viadal’ szekerét! lássd! Halált-hurczolva pereg az végig a’ téren; Kuchullinnak rontó szekere, a’ veszély-szülte Szemó’ nagy fijáé. Domború hátúl, mint a’ szirtbe-ütődött hullám, mint a’ tetőken-síkló köd. Drága kövek csillogják-körül, mint a’ sajkát a’ tenger’ habjai. Rúdja sikárlott barkócza, ’s símított csont benne az űlés. Oldala rakva láncsákkal, középben pedig a’ hős’ lábpolczai. Jobbra, előtte a’ rettenetes szekérnek, eggy paripa ágaskodik, csupa tűz

tüz [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

nyerít, fortyog, lobogtatja serényét; sötét szűgye széles; magosakat szökdel; erős izmos fija a’ hegyeknek. Pattogó körmének messzére elhallik ütése. Serénye körülhabzza fejét mint a’ vad’ tanyáját a’ köd. Fényes az ő színe, futása gyors, ’s Szithfad neve.

Balra, előtte a’ harcz’ rettenetes szekerének, hattyunyakkal fortyog eggy paripa, ritkaserényü, tagba-szakadt, erőskörmü, fejérorru, sebes, büszkén-nyerítő nyargalója a’ fenyérnek. Duzronnyál a’ neve a’ kardnak viaskodó férjfijai köztt.

A’ szekér ezer bőrszeldelteken fityeg. Az aczélból-metszett féket tajték borítja-el a’ ló’ szájában. Keskeny szijak, kirakva tündöklő kövekkel, hajolnak-végig a’ két ló’ fennkölt nyaka körül, melly, futékony mint a’ tetők’ gőzei, a’ dicsőséghez juttatja-el az erőst. Futások szarvas’ könnyűsége, erejek mint a’ keselyűé, nyerítések mint midőn, elborulva hóval, a’ Gormál recseg a’ téli fergetegekben.

’S a’ szekérben eggy fejedelem ragyog, ifju, délczeg fija a’ fegyvernek, Kuchullin a’ kékpajzsu, Szemónak fija, ’s ezt dicséri az ének. Orczája mint a’ síkárlott ternyő; nagy pillantással görg körösded bátor szeme keskeny szemöldjeinek boltja alatt. Sárga haj lángolja-körül fejét, képén elárasztván minden kellemet, midőn a’ dárdát magasra emeli. Fuss, te tengernek fejedelme! fussd a’ bajnokot, ki a’ szerént közelít mint a’ vizenyős völgyekről a’ vész.

Hah! ’s mikor futottam én? ezt válaszolá a’ tenger’ fejedelme, mikor futott a’ barnapajzsu Szvárán? Mikor rettegtem én a’ veszély’ ijedelmeitől, Arnó fija, te kisded lélek? Megküzdve az égi-vésszel a’ vadordításu hullámokon, megküzdve a’ legirtóztatóbb csaták köztt, most fussam e a’ vidalt, csökkent-karu fija Arnónak? Ki, ki én ezereim, a’ térre! Ömöljetek-elő mint a’ tenger’ zordon zúgása, midőn a’ vihar a’ felhőkről alácsap! A’ fegyverszülte Lochlin fogja-körül kardomat. Légyetek mint eggy szirt a’ tenger szélén, melly a’ szelekkel-birkozó barna fenyőt vígan lövelli-fel.

Mint két tetőről az őszi villámok, úgy áradnak egymásra a’ hősek. Mint midőn az erdők’ folyamjai két szirtekről csapnak völgybe, ’s zajogva futják-végig a’ tért: úgy rohan ordítva, setéten, ’s irtózatosan a’ küzdés alatt Lochlinra Iniszfail. A’ hadnagy a’ hadnagyot szabja, ’s a’ harczoló’ arczát a’ harczoló. Pengve száll sarj

szál lsarj

a’ sarjra; ’s a’ sisakok meghasadnak a’ vágástól. Csermelyenként foly mindenfelé a’ vér; a’ ternyő-íveken tágúl az ideg; a’ légben nyilak sipítnak; a’ láncsák kocczannak, ’s lehullnak.

Mint az éj’ villámjai a’ rengetegekben, mint a’ tenger’ iszonyatos ordítása, midőn a’ hullámok a’ felhőkig vetődnek, mint a’ szirtbérczek’ hátaikon a’ menydörgés, olly rettenetes, olly fene volt az had. Volnának bár jelen Kormáknak minden Bárdjai, ’s magasztalnák bár az ő dalaik a’ csatát, de szavok erőtlen volna hirdetni itt a’ holtakat és a’ halálnak nemét. Sokan estek-el harczolók és vezérjeik. Messzére fut-el vérek a’ mezőn.

Gyászoljatok, ének’ gyermekei, Szithallinnak halála felett; dagasszad kebledet, o Évír, mert oda a’ szép, a’ hős Árdán. Őket a’ hatalmas Szvárán ölte-meg, mint a’ vadász az őzfiakat a’ hegyekben, midőn bátor léptekkel gázola ezerek között; hasonlatos a’ felhők’ bús rémjéhez, a’ ki elborulva űl a’ ködben. Az éjszak’ felhőji csak féligleg hagyják látni a’ képet, ’s a’ partravetett hajós csüggedt tekintetet lő a’ tengerre.

De néked sem nyugvék oldalodon jobbad, fejedelme a’ záporszigetnek. Kardod a’ halál’ ösvényén hasonlatos a’ tüzet-szikrázó villámhoz, midőn a’ völgy’ lakóji elhullanak, ’s a’ bérczeket láng lebegi-körül. Hőseket tipor-öszve a’ fortyogó Duzronnyál, ’s Szithfad vérben föröszti körmeit. Halmokban fekszenek őmegettek a’ bajnokok, mint a’ kiforgatott tölgyek a’ vizekkel-gazdag Kromlán, midőn a’ zivatar végig-röpűl a’ fenyéren az éj’ légi alakjaival.

Oh sírj a’ te szélkörűllebegte szikláidon, nemes leánya a’ hajós szigetnek! süllyesszed alá nyájasan szemeidet a’ tengerre, szebb te a’ felhők’ Lelkénél, melly halkkal ’s tiszteletes arczban emelkedik, mint a’ nap’ súgára a’ bús halmok felett. Korán esett-el a’ te szerelmed’ ifja, elsápadva a’ nemes Kuchullin’ kardja előtt. Mi teve téged illy sápadttá? mi illy hideggé? Nem költi-fel veszély többé! nem önt ő többet bajnoki vért! Eldőlt a’ te fijad Trenár! Lyányka, te meg nem látod a’ kedvest! Ordas szelindekei vinnyogni fognak honjában, ha lelke nekik meljelenend. Feszítetlen áll hajlékában íve, ’s a’ halmok jajgatják halálát.

Mint midőn ezer hullám torlódik a’ szirtek ellen, a’ szerént jő Szváránnak nagy dandára. Mint midőn a’ szirt paczkáz a’ hullámok’ ezereinek, a’ szerént paczkáz Szvárán ellen Iniszfail. Halált visít az körösded a’ maga minden szavaival, ’s messze zeng fegyvercsengés, buzdítás. Törve fekszik vért és pajzs; minden kar villángzó pallost forgat. Hadizaj terjed szárnyról szárnyra, omlást parancsolva, véresen, tűzzel, mint száz csattanó pőrölytől a’ műhely, kiknek a’ koh szikrát perczeg.

Kik amazok Lénának fenkölt halmán, eldurczult vad tekintetekkel, mint két fellegei az éjnek, ’s kardjaik mint a’ vizen a’ villámok? A’ halmokat borzadás ragadja-meg, reszketnek a’ szirtek a’ parton. Ki más mint a’ hajók’ Szvarántja ’s a’ magasztalt bajnok Érinben? Rettegve látják kísérőjik hogy ők teljes erőben mennek egymásnak. Éj száll a’ hősek’ csatájára, ’s elborítja a’ győzedelmetlen tusát.

Kromlának árnyas ereszkedőjén Durlasz rakásba halmozza az őzeket ’s szarvasokat, mellyeket a’ hősek, még minekelőtte leszálltak a’ bérczről, leterítettenek. Száz harczoló rőzséket gyüjt, tíz a’ szikrát lángra gerjeszti; háromszáz síma követ hord; száz gyorsan abárolja a’ vadat, ’s a’ fővő vacsora’ füste messzére elgőzölög.

’S ekkor mondá a’ lakoma’ adója Kuchullin, dárdájára támaszkodván, Fenának fijához: Karil, fija a’ régi kornak ’s e’ vacsora magamnak készül e? ’s a’ kardok’ Lochini fejedelme lakomátlan légyen a’ parton? Távol van őtőle az üres lak. Vidd-meg neki nyájas ígémet; hívjad ide a’ tenger’ urát. Jőjön hánykodó vizeiről a’ vendéglő Érin’ áldomásához; hallja a’ bércz’ erdőjinek zúgását, míg fellegben vagyon az éj. Pusztítva nyargalnak a’ szelek az ő láz tengerein most. Dicsérje itt a’ rezgő hárfát ’s hallja bajnoki énekinket.

’S Karil ment; ’s így szólla szelíd szózattal: Kelj-fel vadkanpamlagaidról! kelj-fel, Szvárán, tetők’ királya

kiralya

! A’ csigák’ áldomásának örömei Érinnek ura körül kerengnek.

Tompán felele Szvárán, mint az öblös zaj a’ Kromlai

Krondai [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

tetőkön, midőn felkél a’ fergeteg: ’S ha Érinnek minden szűzei jőnének is, fejér karokkal mint a’ hó, szép kebleik magasra dagadva, szerelmet lövellvén a’ gyöngéd szemekből: állásom még is ingatlan marad, mint Lochlinnak ezer kőszálai, míg majd a’ nap keletben felemelkedik, ’s fényt terjeszt-el Kuchullinnak vesztére. Nyájas nekem a’ Lochlin’ szele, tengerzajgást támasztgatván, melly, árboczaim’ recsegése által, lelkem’ elébe hozza Gormálnak zöld erdejit, hol láncsámon vér szokott virítani; fekete, sertés damaszaimnak vére. Adjon sarczot nékem Kuchullin, adja-által nekem a’ Kormák’ székét. Ha nem, megújúl a’ küzdés, ’s Érin minden mezejivel, folyójival enyém.

Gyászos a’ szó, monda a’ Bárd, mellyet a’ paizsok’ fejedelme tett.

Gyászos, de magának! felele Kuchullin, a’ hős. Karil, hagyjad zengeni énekedet a’ régi kornak fajzatiról. Édest tűnjön-el nekünk az éj; zengjen kedv a’ búban nekünk. Sok vitéze ’s szép leányi voltak hajdan Fail szigetnek. Édest zeng az ének az Alba’ hősei felől, mikor azt, ha megszűn a’ vadászat, Osszián dallja lantja mellett, ’s a’ vadas tetők a’ Kóna’ csergetegeinek felelnek. ’S Karil dalla:

„A’ régi kor’ napjaiban ide jöttek a’ tenger’ fijai. Ezer hajók libegtek-által a’ hullámokon Ullinnak kies mezejihez: Failnak gyermekei felköltenek hogy megvívjanak az éjszak’ embereivel. Itten vala a’ fene Kairbár, itt Grúdár, a’ legszebbike a’ népnek. A’ fejér bikán versengettek ők, melly Golbuinnak zengő erdei köztt ékeskedett. Mindeggyike kívánta azt, ’s halál űlt aczéljok’ hegyén.

Forrott közttök a’ tusa, ’s a’ tenger’ idegenei megiramodtak. Ki szerette inkább magát mint e’ két vitéz, Grúdár és Kairbár a’ hős? Bár ne bőge vala soha a’ szép tulok Golbuinnak erdejiben! Meglátták azt a’ dombon, ’s ismét felkölt nagy haragjok.

Öszvecsapának a’ Lúbárnál; Grúdár vérében eldölt. Kairbár a’ csiga’ lakjához jöve, Braszoliszhoz jöve-el ő, a’ kedveshangzásu leányhoz, a’ hős’ nagykellemü testvéréhez. Grúdárról zengett dala, a’ kedvesről, kit ő szeretett. Sírt hogy ő hadakban küzdött, ’s várta hogy megjön a’ csatából. Dagadó keble akként ragyogott keresztűl

ragyogottkeresztűl

leplén mint az éj’ felhőjiből a’ hold. Szózatja szelídebb volt a’ hárfáénál, midőn csillagló szemével, bánatjait hangzá: „Ha jelensz-meg nékem aczélodban, o kedves?”

Vedd e’ véres paizst, Braszolisz, mondá Kairbár, ’s függesszd magasra, hogy semmi rozsda ne rágja-meg. Tusám’ zsákmánya az.

Szelíd keblében vert a’ leány’ szíve. Halvány arcczal futá-végig a’ fenyért. Halva leli az ifjat, ’s elhal a’ tetőn. Itt nyugszik o Kuchullin, a’ leány’ pora. Eggy ternyő nőtt-ki sírjából. Te szép valál, vizek’ leánya! szép te is Grúdár a’ szirtes halmokon! A’ Bárd emlegetni fog benneteket, míg a’ tenger árad és apad.”

Kívánatos a’ te szózatod, Karil, úgy monda Érinnek kékszemü fejedelme; kívánatos a’ te éneked az halmokon, ha előkiáltod a’ dicsőség’ napjait. Ollyan az mint a’ tavasz’ permetege, ha a’ mezőn mosolyg a’ nap, ’s az árny elszáll a’ halmokon, ’s lassu hanyag szellők lengenek. Karil verjed a’ kobozt az én távol kedvesemnek, a’ Dunaszkaich’ fénysugárának magasztalására; dalld nekem az én Braghélámat-görgő szemeivel; az én szép fiatal hölgyemet, kit a’ hadak’ szigetében hátra hagytam. Mosolygva tekintesz e széllyel a’ te szikláidról, hogy meglássd híved’ árboczait? Csak a’ puszta tengert látod! A’ hullám’ tajtéka nem Ő. Hagyd a’ sziklákat, kedves! Éj vagyon; a’ halmok’ lehellete suhog szép fürtjeid köztt. Nem térek én vissza, míg a’ diadal enyém leend. – O Kónál, szóllj te nékem fegyvert és csatát, ’s vond-el a’ kedvestől elmémet! Gyönyörü a’ maga arany hajazatjaiban a’ Szorglán’ szép leánya, gyönyörü a’ fegyver’ dicse is.

’S a’ lassu beszédü Kónál monda: Őröket a’ tenger’ szélére! őröket ott a’ bokrok közzé, kilesni Szváránnak mozgásit! Lelkem a’ békét óhajtja, o Vezér!

béket o Vezér [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

míg Albának halmairól eljőnek a’ Fion-ghal’ erősei, a’ ki első a’ tér’ tusáji köztt.

’S verte a’ hívásnak pajzsát. Az őrök kiáltanak a’ tetőn. A’ sereg elnyult a’ fenyéren a’ csillagos hidegszelü ég alatt. Az elhultak’ árnyalakjaik bús felhőkben úsztanak-el, ’s távolról a’ Léna’ csendében halálhörgés hallatszék.

MÁSODIK ÉNEK.

Konál bajnok a’ hegypataknál űlt eggy lombatlan tölgy’ árnyában. Mohhal-benőtt kövön nyugtatá fejét. Borzasztva jőve-felé a’ fenyéren keresztűl az éjnek eggy szózatja. Távol fekvék ő itt sergétől. A’ kard’ fijához nem fért félelem. ’S íme álmában tűzcsergeteget láta lefolyni a’ hegyből, ’s Krugál űle a’ ragyogványban. Szépen dölt-el a’ völgyben a’ bajnok; a’ hajós Szvárán’ kardjától dölt-el a’ kűzdés’ bajnokjai köztt. Arcza hasonló volt a’ hold’ súgáraihoz; a’ domb’ felhőjéből vala köntöse; szemei két lángok a’ hegy’ oldalán; mélyen tátogott keblének sebe.

A’ nemes Konál így kezdé: Gégálnak fija e’ tér’ halmairól! miért illy sápadva? miért illy búsan, pajzstördelő? Arczodra nem szállt soha ijedség; mi sápasztá-el most Krugál, színedet?

Félig-láthatóan, kifakadt könyekkel, messzére kiterpesztve a’ hős felé kezeit, ekként felele a’ hősnek, mint midőn a’ Légó’ szélein a’ keblek a’ sással zizegnek:

Lelkem, Konál, ormokon vagyon, testem az Érin’ partjain. Soha nem szóllok én többé veled, o fejedelem; soha nem járandnak lépteim a’ harcz’ térén. Ollyan vagyok mint Kromlán a’ szellő, mint az árny, melly ködökről szál. Konál, Kolgárnak nemzetéből, látom a’ holtak’ fellegét; Lénának mezején látom azt; a’ zöld, Érin’ gyermekei elhulltanak. Távozz a’ Lelkek’ mezejéről! távozz mingyárt lórántok’ adója!

Mint a’ virradó egen a’ hold, úgy enyésze-el ő, öszvegörgetve a’ széltől.

Késs itt, kiálta a’ bajnok, szeretett barnarőt felem! vetkezzd-le a’ tüzes súgárt! Mellyik üregét lakod a’ hegyeknek? Késs itt, Kromlának szültje! Mellyik zöld halom, mellyik hegyvápa hajlékod neked? Szóllj, hol süllyedsz nyugalomba? Nem szóllasz e a’ vész’ ordításában? nem e a’ mennykövek’ fergetegében mikor látandjuk melly erős a’ te karod? Lelked erő nélkül lebeg a’ ravatal körül!

Konál a’ szelíd, felemelkedék, ’s előre hágdala, körülfogva fegyverétől; ’s verte Kuchullinnak pajzsát. A’ fejedelem felszöke a’ hangra.

Miért jő Konál a’ térről? kérdé a’ szekér’ intézője. Ha dárdámat felrántottam volna reád, hogy téged megöljelek, melly fájdalom volna most lelkemben, te kedves! Kolgár’ magzatja, oh szóllj! A’ te hangod napsúgár nekem.

Szemónak gyermeke, az éj’ sötétjén keresztül jöve Krugál hozzám a’ sirbolt’ üréből. Csillagok pillongák-által az ő alakját midőn gyenge szavát

szovát

felemelé. Halál’ hirdetője ő. Nyögve szólla a’ sír felől. Kérj béket, Érin’ fejedelme, vagy fuss a’ Lénai téren!

’S Konál megérté az ő szavát?

szavát, [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

monda Kuchullin a’ had’ vezére. ’S csillagok pillongtanak-által az árnyan? Kolgárnak fija, ki béket keressz, szél vala az a’ mi füledben zenge, ’s patakok mormolák-körül fődet. Ha Krugál volt a’ kit látál miért nem kényszeríté őtet kardod ide? Megértéd tőle melly üregben lakik a’ szelek köztt vándorló? E’ kard belőle szót vett volna ’s jelentést, a’ mennyivel bír. Mostan szük ez a’ jelentés. Még ma tetőinken vala a’ bajnok; rövid volt útja, ’s szerencsét nem ért: miként érthette volna a’ hőseknek halálokat?

A’ lelkek, felele a’ bölcs Konál, felhőken nyargallanak. Az elhullott bajnokok megjelennek a’ szelekben; lakjok a’ tetők’ vápáji. Ott nyugosznak ők, ’s eggyütt beszéllnek, ’s megnevezik, a’ kik halni fognak, egymás előtt. – „Hadd nevezzék-meg a’ kik halni fognak, hadd nevezzék-meg őket mind, csak az Érini hadsereg’ Vezérjét ne! Nem futamlok-meg én a’ tenger’ Szváránja előtt! ’S ha dőlnöm kell, sírom énekek alatt emelkedik majd a’ harsogó tenger’ szélén. Köny áradand a’ Vadász’ arczán; bánat fogja elhomályítani Braghélát a’ teljes szép keblűt. Nem félem én a’ halált, de a’ futást; Fion-ghal látta mint győztem a’ csatában! Hiu árnya a’ szirtes tetőknek, jelenj-meg nékem késedelmetlen’! Lebegj-elő tüzes villámban, ’s mutassd kezedben a’ halált! Nem futok én Szvárán előtt, könnyü árnya a’ hiu lehelletnek! Fel, Kolgár’ fija, verd a’ dombos rezgő paizst; magasan függ az két dárdán. Fel, serkentsd tusára a’ győzedelem’ fijait! Bár kés Fion-ghal a’ szelek’ szigetéről, megverem Konál, a’ hadat, ha magam az előtt elhullok is.”

A’ paizs’ hangja messzére terjed a’ fenyéren. A’ hősek fegyveresen rohannak-fel. Igy harsog a’ kékhabu tenger, midőn vihar száll hullámjaira. Felnyulva állanak-meg a’ téren, mint a’ bogasfejü tölgyek, ha rajtok az éj’ szele végig-röpűl, ’s az aszu leveleket széllyel-röpíti a’ völgyen.

Szürkén virradnak Kromlán a’ felhők; világ rezeg a’ tenger’ síkján; kék köd ússza-körül a’ bérczeket elrejtve Iniszfailt és hadát.

Fel! fel! hamar a’ zászló mellé! kiálta Szvárán a’ had’ paizsa. Fel! fel, Lochlinnak nemzete! Megszaladt az ormos Érin! Űzzétek őket a’ téres Lénán! Fogd szem alá Kormákat, Morla! Hajoljon-meg a’ győzni szokott Szvárán előtt, míg sarja el nem öldösi népét, ’s a’ halál véresen nem mégyen-végig Érinen.

Felszállanak a’ harczolók mint a’ tenger’ madarainak temérdek serge, mikor őket a’ partok’ habjai felriaszták. Zúg a’ had, mint ezer csermelyék, midőn egymásba ömölve a’ Kóna’ halmai alatt, az éj’ sötétéből a’ nap’ fényének ellenébe csillognak. Mint a’ tornyos szürke fellegek árnyakat hintenek ősszel a’ távol ködtetőkre: olly sűrűn, olly megszámíthatatlanúl, olly irtóztatóan töműl Lochlinnak sok rende. Mint eggy barna kan a’ tetőn, úgy lépdell fegyverében a’ király. A’ hős’ baljában lángol a’ paizs, mint a’ hegyek’ oldalán az éj’ tüzei, ha csendes, sötét és puszta a’ világ. A’ rémült vándor félve látja a’ ragyogó árnyalakot.

A’ ködön által sírboltok látszanak magasra-nyult tölgyeikkel. A’ tengernek eggy lehellete elcsapá a’ boltok’ ködét, ’s Érin kilátszik a’ szemnek, mint a’ habok kőszálai, midőn, kicsapva útjából, vakon tévedez a’ hajós, ’s búsúl, hogy úgy változik a’ szellő. Menj, menj Morla! kiált a’ Lochlini király, ajánlj béket az iramodás’ embereinek. Amott állnak ők, a’ boltoknál. Ajánld azon béket nekik, mellyet akkor szoktam uralkodóknak engedni kik kardom előtt meghajolnak, midőn erőseik a’ tusában elhullottak, ’s a’ szűzek jajgatással töltik-el a’ völgyeket.

Morla jött, Szahárnak gyermeke, – nagy vala ő, delik léptei – hogy az Iniszfail’ fejedelmével szólljon, vitéz hadának gyülekezetében. Vedd a’ Szvárán’ békét, adj sarczot, monda kevélyen a’ bajnok; vedd békét mellyet fejdelmeknek ad, midőn hadak elhulla a’ viadalban. Add Érinnek térjét ’s vizeit, add nődet, ’s vadászó ebed’, ’s Braghélát, a’ szelídet, a’ delit; add Luáthot, a’ szélhaladót. Add ezt, mert karod gyenge kar. Tűrd a’ csapást! Ne bosszantsad Szváránt, ’s élni fogsz!

Mondd a’ paizsos Szváránnak – ezt felelé Kuchullin: Soha nem hátrálva én soha nem hátrálok. Ime, én neki a’ tengert adom, sírt engedek a’ hadnak Érinben. Nem éri ő soha a’ napot, melly a’ szép fénysúgárt éjszakra vigye őhozzá. Nem fog soha Luáth előtt a’ ravatalos Lochlin’ térén bogas szarvas futni őneki.

Vakmerő intézője a’ szekérnek, ugy mond’ Morla, ’s te azzal szállasz e szembe, kinek számtalan erdőkből épült hajóji elhordhatnák szigetedet? Olly kisdednek nézi a’ vészes tenger’ urát a’ zöldellő Iniszfail?

Beszédben én sokaknál hátrább állok, Morla, ezt válaszolá néki Kuchullin; nem kardom senkinek kardjánál. Csak Kormáknak fog Érin hódolni, míg Kuchullin életben lesz. Konál, elsője az erőseknek, hallád Morlának bántó beszédét, ’s béket akarsz a’ tengeres Lochlinnal, te paizstördelő bajnok? Krugálnak hiu árnyéka, mért emlegete nekem a’ te szavad halált? Hadd süllyedjek a’ sír’ éjébe, de süllyedjek bajnoki dalnak örömei között. Rántsatok dárdát, Érin’ férjfijai, ’s élesítsétek a’ nyilakat! Omoljatok a’ Lochlini támadókra, mint mikor Lelkek csapnak-alá a’ lég’ tetőjiről.

Haragosan ordítva, öszvetömült rendben rohannak tusába, mint a’ köd a’ völgy’ éjéből, midőn zivatar fogja-be a’ nap’ szelíd fényét. Kuchullin hágdas elől, mint mikor eggy zordon rém a’ felhőkön lépdell; lobogó tűz annak köntöse két markában fergeteget szorít. Az erdő’ szélén ballag Karil, ’s hangokat lehell a’ csata’ türökjébe, ’s a’ hadi-dal’ szépsége által éleszti a’ hőseknek lelkeiket.

„Hol nyugszol te elterülve, Krugál? így szólla az ének’ ajka. Erőtlen’ fekszel helyeden, a’ földön, ’s nem illatozik neked csiga? Krugálnak nője búsúl és sír, ’s idegen a’ bánat’ termében. Ki az amott, ki mint fény a’ tetőn, az ellenségi dandár előtt halad? Ki volna más, mint a’ nagyfürtü Degréna, Krugálnak gyönyörü nője. Üstöke szállong a’ szélben; szeme veres ’s szózatja gyönge. Sápadt Krugál midőn most a’ vadakat űzi; Árnyalakja a’ domb’ odvában lakik. Álmomban füleimhez jő; szava lassú az éjben, mint a’ méh’ döngése a’ szirtek körül, vagy a’ rajzó legyek nap’ leszálltakor. Degréna úgy hulla-le mint a’ felhő, midőn a’ korány a’ bérczeken hajnallik; áltverte keblét a’ Lochlini kard által. Lehulla, a’ hősek’ vágytárgya! lehulla, Kairbár, a’ te díszed! gyönyörű sudarja az ifjaknak!”

Kairbár hallja a’ gyászhangot, ’s előrohan mint a’ mélység’ czetje. Halva látja-meg leányát, ’s közepébe rohan a’ népnek. Lochlin ellene veti magát a’ kardnak, ’s mindenszerte terjed a’ küzdés. Mint száz széldüh a’ heggyel ’s vizzel gazdag Lochlinban, mint száz halmoknak fenyveseikben a’ tűz, olly lármásan, olly rontólag, olly dühhel dúlatának-öszve az embereknek soraik. Mint a’ barcsák’ fejeit, úgy vagdalá Kuchullin a’ bajnokokat, ’s viszont Szvárán előtt Érin hull. Kurach az ő sarja alatt dölt-el, ’s Kairbár, nem gyenge hadnagy. Morla tartós álmot alszik, ’s Kaolte, te reszketve véssz, fejér nyakad’ vérbe mártva, ’s még földön repdestetve arany fürtözetedet. Ott esett-el a’ bajnok, a’ holott gyakran nyujtá áldomását; sokszor hallatá lantzengését, ’s szelindekei keresztül-szökdesének a’ tetőkön’ midőn a’ vadászat’ ifjai nyilaikat az idegen felránták.

A’ győzni-szokott Szvárán előrenyomúla mint a’ pusztákból a’ jeges folyam, midőn dühe leomlasztja a’ partokat, ’s a’ hősek’ roppant ravatalaikat elsöpri. Néki Kuchullin ment ellenébe. Igy töri-meg a’ felleget a’ fokhegy

sokhegy [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. A’ szél játszik rajta a’ szirttel ’s a’ fenyvessel oldalain; pereg eggyik kövéről a’ másikára a’ rivacs: de ő nem inogva áll a’ maga erőjében ’s védi árnyával a’ Kónai hallgató völgyet. Igy álla a’ vitéz Kuchullin is, ’s védé az Érin’ seregeit. Mint a’ szirtek’ kútfeje, úgy fut körűle a’ vér bajnokjaiból. Érin azonban a’ Lelkek’ halmán ellohad, mint a’ nap’ sugárától az hó a’ téren.

Érin’ fijai, kiáltá sápadt arcczal Grúmál, Lochlin már nyakunkon vagyon! Mit vívtok mint a’ széllel a’ sás? Fussatok a’ vadak’ halmához.

’S futott, mint az őz a’ hegytetőkre, ’s a’ dárda kezében gyámolistáp most. Nem sokan választák félve Grumállal ez ösvényt. Elhulltak a’ bajnokharczban a’ Lénai fenyér’ szirtjénél.

Kővel ékesen kirakott szekerén magasan álla az Érini király, ’s öldösve az éjszak’ férjfijait, így szólla a’ vendéglő Konálhoz: Konál, feje az erőseknek, e’ halál’ karjának nevelője, ha az Érin’ fijai elmentek is a’ tengertől, folytassuk mi tovább az harczot. Karil, fija a’ hajdan időknek, vezessd ama’ dombhoz feleinket; ’s te Konál, kísérd kardomat; óvjuk a’ kártól a’ szaladást.

Konál bajnok a’ szekérre lépett. Előre nyujták paizsaikat mind ketten, hasonlókat az elsetétült holdhoz, a’ csillagok’ kevély testvérekhez, midőn keletről búsan kereng, ’s bánattal tölti-el az elméket. Szithfád hörögve vágtat a’ tetőkre, ’s Duzronnyál a’ büszke nyerítő. Mint a’ hullámok terjednek-el a’ czet körül, úgy követi őket a’ siető had.

A’ szirttetős Kromla’ oldalán búsan álltak az Érin’ fijai, mint az erdő mellyet az éj’ szeleitől gerjesztett tüzek végig-perzselének. Kiritkítva áll az, szárazon és feketén; eggy levele sem zörg a’ szélben.

Kuchullin eggy tölgynél álla, hallgatva, lassan-görgetett szemekkel. Szelek rezegtek fodor hajában. ’S íme jő a’ tenger’ őrje, a’ fija Fithilnek, a’ Bárd.

A’ hajók, a’ hajók itten vannak a’ halmas sziget’ hajóji! ’s Fion-ghal, a’ hajóknak Vezére, a’ pajzstörő! Fejéren öleli-körül az hajókat a’ tajték, ’s árboczai ’s a’ vitorlák mint a’ felhőt-verő erdők.

Fújj, o szél, mond a’ Szemó’ fija, a’ szépködü sziget felől! Oh jer ezerek’ halálára, fejedelme az őzek’ halmainak! A’ te vitorláid, én vitéz felem, úgy jelennek-meg nekem mint a’ korány’ ragyogása az éj’ fellegei között; hajóid mint az ég’ fénye, te magad eggy tűzszobor, melly messzére lángol az éjben. O Konál, feje az erőseknek, kedves a’ mi bánatunkban a’ barát! Sötét gyűl-öszve a’ tetőken; hol Fion-ghal, a’ Vezér? Űljünk itt körülfogva a’ homálytól, ’s várjuk míg a’ hold ’s csillagok kikelendenek.

Az erdőkre szél szálla-le; patakok mormoltak a’ hősek’ sírboltjaik körül, zápor verte Kromlának fenyérét. Veresen pillogtak-keresztül a’ felhőken a’ csillagok. Bánatban űlt a’ patak’ szélén az Érin’ bajnokfejedelme, ’s Kolgár mellette vala, ’s Karil, a’ régi kor’ fija.

Vész követi nyomod’, Kuchullin, mondá Szemónak erős-lelkü gyermeke. Vész követi nyomod’, Kuchullin, miolta öklöd barátodat megölé. Fija Amminnak, mint szerettelek én tégedet!

Miért, Szemónak fija, miért esett-el a’ paizstördelő? Nekem felele Konál, még előttem vagyon Ferdának emlékezete. Nagy volt ő, ’s alakja ékes, mint az égnek íve.

Ferda, Albából érkezék, ’s száz völgyeknek ura volt, úgy beszéllé Kuchullin. A’ Múrei palotában tanulta a’ kardozást, ’s barátom leve énnekem. Eggyütt mentünk-ki vadászni, ’s a’ fenyéren eggy tanyánk volt. Deugala a’ Kairbár’ nője vala, az Ullin’ térének fejedelméé. Ragyogó szépség vala része, de szivében gőg lakott. Szerette az ifjak’ díszét, az Ammín’ vitéz fiját.

Kairbár, úgy monda férjének a’ szép hölgy, fel, add-ki nekem a’ nyáj’ felét. Én téged elhagylak, te erőtlen! Kairbár, add nekem a’ nyáj’ felét!

’S Kairbár felele: Neked adja-által azt Kuchullin a’ mezőn. Szép hölgy a’ gyönyörü járással, én téged többé meg nem látlak! Az ő mellye igazságnak hajléka. Szép súgár, béke veled!

Mentem, ’s megosztám a’ nyájat. Eggy bika, mint a’ hó fejér, maradt vala fenn. Kairbárnak adtam a’ bikát

bikat

. Harag lobbana-fel a’ bajnokok’ kedvesében.

Ammín’ fija, mondá nyájasan a’ hölgy, a’ Szemó’ fija elkeserítette szívemet. Hadd hallanom hogy meghala, külömben engem halva lát a’ Lúbár, felébredtedben

Felébredtedben

lelkem fog körüllebegni; ’s megetted dühöm veend űzőbe. Vágd ketté mellyig a’ hőst, vagy hagyj engem megmocskolva a’ hegyekben.

Hókar, monda neki az ifju, én hozzak e halált Kuchullinnak? Gyönyör énnekem a’ bajnok, ’s én rántsak ellene kardot, te virág?

A’ hölgy harmad nap van könyűben, ’s a’ hős a’ negyediken kardját rántja.

Bajra tehát az én barátommal, de én döljek-el elébb a’ téren! Mint láthatnám én a’ tetőn a’ Kuchullin’ sírboltját?

A’ Múre’ térén volt a’ baj. Kardjaink kerülték a’ sebet; foka lecsiszamlott a’ sisakon, lecsiszamlott a’ paizs’ kék boglárjain. Közelít Deugala ’s nevet ’s nagy hévvel szólla így az Ammín’ fijához:

Gyönge, ha te markolod-meg, a’ dárda, gyönge a’ kard, gyönge még korod. Nem illik fegyver éveidhez. Hagyd a’ diadalt a’ Szemó’ fijának! Mint a’ Malmor’ szirtje ollyan az hős.

Az ifju’ szemét köny tölti-el, ’s szelíden ezt mondá nekem: Luchullin, emeld a’ boltos paizst. Óvjad, kedves, óvjad magadat! Lelkem’ elnyommasztja fájdalma, hogy téged kell megölnöm, bajnok férjfi!

Sóhajték mint a’ szirtek’ repedései közzül a’ szelek. Magasbbra rándult az éles aczél. Elesett a’ harczok’ fénye, ’s sírja a’ hegy’ alján kél. Vész követi nyomod’, Kuchullin, miolta kardod a’ kedves ifjat megölé!

Bús a’ rege, szekérnek intézője! mondá Karil a’ gyászdalok’ énekese. Visszaviszi a’ felingerlett lelket a’ napokba mellyek nincsenek. Gyakorta hallám én Kómál felől hogy ő is elölte kedveltjét; de kardját diadal kísérte, ’s általa nyertek véget a’ tusák.

Albában voltak Kómálnak eleji, ’s ő száz hegyeknek fejdelme. Vadjai ezer patakból ittak, ’s kürtjétől ezer tető rengett. Arcza mint a’ leányzóé; de hősek’ veszte volt karja. Eggy szűzet szeretett, ’s a’ szűz szép volt, a’ vendéglő Konloch’ gyermeke. Napfény vala az a’ hölgyek köztt, ’s hajai feketék, mint a’ holló. Ebei gyorsak a’ partokon, ’s ívének idege zengett a’ szélben. Lelke Kómálon függ, ’s szerető szemeik gyakorta lelték-fel eggymást. A’ hegyekben enyelgettek, ’s nyájasok voltak és édesek az ő titkos szavaik.

Grúmál is szerette a’ szépet, az Árdvai fejedelem. Ő kileste a’ lány’ ösvényét, ’s gyűlölte Kómált a’ kék paissal.

Eggy nap megtértenek vadászatjokból; társaikat szemeik elől elfogá a’ köd; ’s Komál és a’ Konloch’ leánya eggyüvé-jövénék a’ Rónán’ üregében, hol az ifju megpihenni szokott volt. A’ falak itten el voltak lepve fegyverrel. Százanként voltak itt a’ bajpajzsak, százanként az aczél-sisakok.

Múlass itt, úgy mondá az ifju, múlass itt, Galvín, kedves alak ritka fénye ez üregnek. A’ tetőn eggy szarvas ballag. Hagyj kisség; én korán itt leszek.

Félem a’ bosszús Grúmált, kit nem magasztal semmi ének! sóhajtá a’ leány. Ő kedveli az üreget. E’ fegyverek köztt fogok tehát múlatni; de te ne késs, o kedvesem!

Az ifju kiment a’ vadas Morára, ’s a’ leány, nyugtalan várván a’ kedvest, fegyverbe öltözék, ’s kiméne Kómáljának elébe. Ez őtet Grúmálnak vélte. Mellye hangosabban ver, sápadság kergeti-el arczáról a’ piros színt, ’s szemeit sötét borítja. Feszíti ívét, a’ nyil röpűl, ’s Galgin vérében dől-el. Vad szemekkel jön-elő Kómál, ’s kiáltozza a’ Konloch’ leányát. Hegy völgy nem felel neki. „Hol vagy, hősek’ szerelme hol vagy? szép leánya a’ nehéz fürtöknek!” A’ leány’ szíve reszketett a’ tollas nyilon. „Konloch’

Komloch’

leánya, te vagy?’ ’s öszveroskad a’ leány’ keblén.

Igy találta eggy Vadász a’ szerencsétlen bokort. Nem régen feltántorgott a’ tetőre. A’ szerelem búsakká tette napjait. Sokat kerenge a’ leány’ sírja körül. Most hajók kötének-ki a’ parton; Kómál megveré az idegeneket, ’s azok a’ partot elhagyák. Óhajtva a’ halált, eldobta pajzsát a’ mezőn, ’s eggy nyil ált-likasztá férjfi-mellyét. Eggyütt-fekszik veled, Galvín, hol a’ tengerrel szelek játszanak. A’ hajós látja sírjaikat, midőn a’ síkon elevez.

HARMADIK ÉNEK.

Kedves zengzete a’ dalnak! mondá a’ díszes bajnok Kuchullin. Kedvesek az eltünt századok’ regéji! Szelídek azok mint a’ csendes reggeli-harmat a’ szarvasok’ tetőjin ’s csalétjain, mikor a’ nap lassún kél a’ szürkűlő bérczek’ nyugtán, ’s semmi habzás nem háborítja-meg a’ kék tavat a’ völgyekben. Karil, emeld még eggyszer szódat, – kedvesen zengett tőle termem – beszélld-elő mint gyúlonga Fion-ghal, a’ dombor paizsok’ fejdelme, atyájinak tetteiktől.

„Fion-ghal, örök küzdője a’ tusáknak! mondá Karil, kinek dalai édesek; sokak a’ te tetteid, sokak kardodnak sebei! Haragod megverte a’ tengerbíró Lochlint, még mikor állad, mint a’ leányoké, pelyhetlen volt. Elnézvén az ifju’ arczát, vágyást mosolyga reád mindenike; ’s karod halált özönle a’ harczmezőn. Erőd mint Lórának habjai; serge setét, mint száz folyam, a’ pajzsok’ csöngésében a’ hős körül, midőn elfogák Lochlinnak királyát, ’s kiküldék ismét tengerre. Harag dagasztá kevély szívét, ’s Sztarnónak ádáz lelke halált forrala az ifju ellen. Senki nem győzte-meg őtet hadban, senki nem más mint Fion-ghal.

Hajlékában űlvén eggykor, az erdős idegen-föld’ országában, előkiáltá az ősz Sznivánt, így szóllítá-meg titkon az álnok: – Sznívánt, ki énekeket dall Lodvinnak gömbölyegében, és, ha az erő’ köve meghallja az ő kiáltását, a’ harczolók’ megcsökkent küzdése új erőre kap.

Szniván, ősz fürtözetnek férjfija, így szólla hozzá a’ sötétpaizsu fejedelem, menj a’ tetős Ardvába, menj-által Szelmára mellyet tenger ölel, ’s mondd Fion-ghal királynak, ki ezer vezérek köztt legszebb: Én neki adom a’ dal’ leányát; nem költ még soha ékesebb kebel. Olly fejér az ő karja’ kereksége mint a’ tenger’ hátán a’ tajték. Lelke szelíd, barnák fürtjei. Jőjön-által tüstént a’ vizen; jőjön ő, kit senki meg nem győz, a’ lyányhoz melly nem ismérve virít.

Szniván, az őszfürtü, ment. Jött Fion-ghal ’s vele a’ had. Előre-röpül felgyúladt lelke az éjszak’ fürtös leányához.

Idv, idv, ezt mondá neki Sztarnó, a’ vad; idv neked, ura a’ hegytetőknek! Légyetek kedvesen fogadva, ti néki bajnokkövetőji, gyermekei a’ szirtes szigetnek! Három nap a’ vendéglő teremben üljétek az innepet; három nap vadak és kanok köztt gyüjtsetek zsákmányt völgyen ’s hegyen. Híreteket hallja a’ leány, ki távol lakozik szépségében a’ néptől.

Harangja eltökéllette a’ hőseknek halálokat, ’s az innep’ csigáját kerengeni hagyá. Gyanúra gyúlada a’ király. Vértbe öltözött, ’s dárdáját ragadta-meg. Ijedség szálla a’ halál’ fijaira, ’s szaladtak a’ hős’ szemei elől. Víg kedv’ szózatja kele; hangzott az öröm’ rezgő hárfája. A’ Bárdok csatákat énekeltek, ’s a’ király kedvelte a’ szép keblet. Ullin is, a’ király’ dallosa, az édes Kónai szózat, magasztalá az erdős Lochlin’ leányait, ’s azt a’ ki Morva felett uralkodik.

A’ Lochlin’ leánya érté a’ dalt. Elhagyván a’ magány’ hajlékát, kilépe az ő szépjében, mint a’ felhők közűl az ifju hold. Kellem fogta, mint fény, körül, ’s lépte dal’ zengése volt. A’ szűz meglátja az ifjat; halkkal költ keblének sóhajtása. Szemérmesen süllyeszté kék szemeit a’ sírboltokkkal-gazdag Morva’ fejedelmére.

Harmad nappal, midőn a’ kelet’ súgára a’ vad-kan’ halmain ragyogott, felkele a’ bosszús Sztarnó, fel Fion-ghal, a’ paizs’ és sebek’ ura. A’ korány’ fényében mennek az erdőkre. A’ Szelmai láncsa vérben föröd.

Sztarnónak gyönyör leánya megjelen. Könyűt áraszt szép szeme. Beszéde szerelemnek hangja volt; így szólla a’ Morvai bajnokkirályhoz: Fényes-származásu hős, ne higy a’ Sztarnó’ kevély szívének, a’ halom’

szívének, A’ halom’

surjánya köztt fegyveres nép lappang utánad. Kerüld a’ halál’ surjányait, király, te kit a’ lapátok’ szigete szült! ’s emlékezzél a’ Lochlin’ hókezére! Védd nemzője ellen a’ leányt, tengerkörülölelte Morvának fejedelme!

Nyugalomban lépdelt a’ király, ’s mellette erősei fegyverjekben. Karja öszverontá a’ halál’ zsoldosait; zenge Gormál ’s messze a’ fenyér.

Sietve méne a’ vadászat után a’ nép a’ csigák’ áldomásához. Sztarnó megjelene dárdásan, szemöldjei haragos felhők, szemei mint az éjnek tűzalakja.

Jer, mondá Sztarnó a’ bajnok, lágybeszédü Agandéka. Nem szóllál te a’ királynak hasztalan’. Kezét népem’ vére festi-be.

Jön ő veres szemekkel a’ sírástól, szép fürtözetjét széllyelöntve; magasra költ a’ fejér melly, fejér, mint a’ patak’ habzásai. Sztarnó véknyába döfte láncsáját. Elömle a’ leány, hasonló a’ hófalhoz a’ tetőn, midőn az kövekről omol. Zeng belé a’ setétes bércz; némán áll erdő és a’ kapczok, ’s a’ völgyben visszhang rezeg.

Fion-ghal szemet lök népére ’s népe felkölt aczélja köztt. Küzdések habzajgás vala, ’s Lochlint fergeteg röpíté-el. Fion-ghal felemelte a’ sápadt leányt, a’ lágyat, a’ szépen-mosolygót, ’s hajóját a’ tenger’ játékának adta. Ardvának térén áll sírja most; habok mossák a’ szűk lakot.

Virág, idv a’ te lelkednek! mondá Kuchullin az erős-karu. Idv, idv az édes-dalu Bárdnak, ’s a’ hőseknek, kiket dal magasztal! Erős volt ifju korában a’ hős, hatalmas a’ nagy korban fegyvere. Lochlin ismét hullani fog a’ hegyek’ ’s völgyek’ ura előtt. Mutassd-ki, o hold, előkelve felhőid közzül, a’ te arczodat, ’s világíts vitorláinak! ’s ha valamelly erős Lélek, ködjében űlve, utána ered neki, hárítsad-el a’ szirtektől, te a’ ki fellegeken lebegsz, az ő hajójit!

Igy szólla a’ győzelmek’ Kuchullinja a’ hegyfolyamok’ zajgásánál. Kalmár, Mathának fija, halványan jöve, megsebesítve futásában, fel a’ völgyből. Véresen jött-fel a’ csatából, ’s dárdájának nyelén tartózkodék. Erőtelen vala karja a’ küzdéstől, de lelke erős a’ hősnek.

Konál szóllítá-meg: Idv néked te nemes! idv barátid között, te hős! Miért tör fohászkodás mellyedből, férjfi, ki nem ismért félelmet?

Nem ismert, és soha nem fog, harczintéző, kinek kardja éles! monda Kalmár. Lelkem örvend a’ veszélynek; kedves nekem a’ tusák’ riadása. Én aczél’ nemzetéből vagyok; törzsöm ijedelmet nem ismért ezrek előtt.

Kormártól szakad nemem. Neki múlatság vala a’ tenger’ vésze. Hajója, fekete, keskeny és sebes, a’ szél’ szárnyain röpült a’ habokon. Eggykor Lélek zúgott-végig az éjen. Duzzadtak a’ habok, a’ szirt zengett; fergeteg űzte a’ felhőt; tűzszárnyokon lobogtak a’ villámok. Őtet remegés szállá-meg, ’s visszatért a’ partra. Szégyelve hogy megszállta volt a’ remegés, most ismét tengerre törekszik, ’s keresi a’ félelmes Lelket. Három ifju intézte az ingó bárkát. Ő felrántja a’ meztelen aczélt, ’s kardjával kereste a’ ködalakot a’ homályban; kardjával kereste az éj’ gyermekét, ’s megillenté fejét a’ karddal. Eltűne az a’ lég és szél között; ’s kitündöklének a’ csillagok és a’ szelíd hold.

Bátor, mint az én őseim, vagyok én is! Kalmár hasonló a’ hősekhez. A’ kard előtt mindég fut a’ veszély; csak a’ merészt követi diadal. Sudarjai a’ vendéglátó Érinnek, el a’ Léna’ véres fenyerétől! A’ mid még megmaradt, feje a’ hőseknek, gyűjtsed-öszve a’ harcz’ fijához. Lochlin fegyverben közelget, Kalmár vesztegel, ’s meg fog vélek küzdeni. Szavam, mint a’ fergeteg, üvölteni fog; véljenek serget körűlem. Szemó’ fija, emlékezzél rólam; emlékezzél Kalmár felől, ha majd eldőlend! Ha Fion-ghal megnyerte majd a’ halomnál a’ mezőt, mentse-meg eggy kő nevem’ az éjtől; ’s a’ később nyom halljon Kalmárnak híre felől! Örömmel lássa-meg a’ vad’ ösvényén fijának porát az anya!

Mathának fija, mond’ a’ hős, én téged soha nem hagytalak, ’s nem foglak most is. Öröm nekem a’ harcz’ veszélye. Nem futottam, ’s nem futok. Te Konál, és te Karil, fijai a’ mult éveknek, vezessétek feleimet, a’ kardok’ Érini gyermekeit, végig a’ téren. Ha majd elhallgatand a’ harcz, halva fogtok két vitézt a’ téren találni: ők eggyütt rohantanak a’ viadalnak

vidalnak

közepette ezrek ellen. Fithil’ fija a’ szárnyalló lábakkal, siess-el Moiléna felett a’ tengerhez. Jőjön tüstént Fion-ghal, jőjön késedelmetlenül, mint a’ nap jő a’ megszűnt vész után megújult ragyogásban a’ néphez.

A’ reg szürkűl Kromla felett. Lochlinnak fijai feltorlódnak a’ tengertől. Vélek Kalmár száll szembe. Haragja erőtelen, erős lelke, ’s színe a’ viadal’ fijának halvány. A’ tikkadtat nemzője’ dárdája tartja, nemzőjének dárdája, ki őtet a’ bajnokokat szűlő Lárából vezette ütközetekbe, midőn anyja Alklétha búsan maradt magányában, ’s éjeit aggásban tölté. E’ dárdát ragadta-meg most; de az hull, a’ hogy’ a’ szép hárs döl-el a’ tetőn. Szemónak fija egyedül áll a’ viadalban, hasonló a’ szirthez a’ fövenyes parton, azon szirthez, mellyen a’ tenger keresztülcsapja hideg hullámjainak erőjét; főjét körüljátsza a’ fejér tajték, ’s messze zeng a’ sírboltos fenyér. A’ habok’ sűrü ködjein által kitüntek a’ vitorlás hajók, a’ bajnok Fion-ghal’ hajóji. Magas árboczok inognak, mint sötéten eggy erdő’ a’ szélben a’ vizek’ síkján.

Szvárán meglátta a’ szarvasok’ halmáról, ’s megszűnt űzni az Érin’ hadait. Mint a’ láz habok rontanak ordítva keresztül a’ Torki ezer szigeteken, olly fortyogva, olly dühhel, úgy zajogva torlódnak Lochlinnak emberei a’ hős felé. Sírva, lassún, öszverogyva, maga után húzva a’ dárdát, dől-el Kuchullin az erdőben, mint eggy tűz, melly halál előtt lobban-fel. Feleit kesergi a’ bajnok, kik a’ harczmezőn alszanak; ’s átallja a’ király’ feddését, a’ ki őtet gyakorta köszönté győztesnek.

Sokan fekszenek itt halálban az én hőseim, Érinnek dicső-alaku Vezérei, ők, kik midőn a’ kürtök’ szózatja megszóllala, olly vígan űltek hajlékomban. Nem látom-meg őket többé délczegen lépdelleni a’ fenyéren; nem hallom többé kiáltásaikat a’ vadászaton, a’ szarvasok’ folyóji mellett. Szótlan’, elsápadva, földre terítve nyugszanak ők az én kedveseim, a’ vérnyoszolyán. Árnyalakjai elhullott bajnokimnak, lebegjetek felém a’ balkányokon, mikor a’ tölgyek Túrának üregei felett rezegve zúgnak majd a’ szélben. Fény nélkül fogok én távol fekünni itt nem említve a’ Bárd’ énekétől. Híremnek nem kél semmi sír, semmi emlék a’ tenger’ szélén ’s völgyekben. Sirass mint holtat engem Bragéla a’ gyönyörü hajfürtökkel, sirass engem; oda nevem! Igy szólla a’ bajnok, midőn Kromlát maga megett hagyá.

A’ fejedelem messzére kinyujtá dárdáját a’ part felé. Kardja, halál’ hirdetője az harczokban; ollyan mint a’ szirtek felett a’ láng, midőn eggy rémje az égnek a’ téres Málmoron gyönge villámokat lövell. Félve ballag a’ magányos vándor; sötét a’ hold az egen.

El van vesztve a’ csata, mond’ Fion-ghal; látom munkájokat a’ síkon. Feleinknek vére festi az erdőt. Gyászol a’ Lénai tér, gyászolnak a’ Kromlai tölgyek. A’ vadászok erője elesett, ’s velek Kuchullin a’ harcz’ fija. Fillán és Roíne, gyermekeim, hagyjátok rezegni atyátoknak hadi-kürtjét; hágjatok-fel a’ tetőken, ’s szóllítsátok-el Lavjárgnak sírja mellől az ellenséget. Szavatok légyen mint atyátoké vala, midőn benne a’ küzdés’ vágya felserkent. Várni fogom a’ bajnok Szváránt Lénának mezején, akár egyedül jő nekem, akár körülriadva számos táborától. Ha öszvegyülve jőnek reánk, mondjátok, mi erősek vagyunk!

A’ piros Roíne, eggy villám, röpűl. Röpűl Fillán is, az őszi árny. Messzére zeng a’ tengerhozta Fion-ghal’ kürtje. Mint midőn a’ havas Lochlin’ partjaiba bőgve csapódnak a’ világtenger’ hullámjai, úgy omlanak zajgó morajban a’ tenger’ bosszús férjfijai

ferjfijai

. Szvárán, nagy és erős, elől; kevély pajzsában, fegyverében. Harag lángol az ádáz arczon, szeme mint a’ tűz a’ halmokon a’ zivatar között.

Fion-ghal látá Sztarnónak fiját, ’s emlékezék a’ hó’ leányáról. Midőn ez elhala, Szváránnak köny folyt-le orczáján a’ kellemes képü testvér miatt. Hozzá méne az énekek’ Ullinje, ’s áldomáshoz hívta-ki a’ parthoz. Kedves vala a’ bérczek’ királya előtt első szerelmének emlékezete.

Ullin az ősz kor’ lépteivel jő, ’s így szólla a’ Sztarnó’ gyermekéhez: Te a’ távolból, erős bajnok, hasonló fegyveredben a’ szirthez a’ hullámok köztt, jer Fion-ghalnak ebédje vár; töltsd lakomában a’ napot. Tördeljünk holnap paizsokat, vívjunk-meg, ’s hányjunk láncsát és gerelyt.

Még ma, még ma tördelek én pajzsokat, monda Szvárán; holnap királyod győzve lészen, ’s én, és vélem az erősek, vígadni fogunk.

Hadd vígadjon a’ fejedelem! mondá hahotával a’ Morvai hős. Ma megverem a’ hadat a’ téren ’s megtördelem a’ paizsokat. Osszián, ott, fenn állj közel hozzám, Gaul, te hatalmas, rántsd-fel pallosod’. Fergusz, lövelld-el a’ sebes nyilat, ’s te Fillán, a’ hasító láncsát. Emeljétek-fel pajzsaitokat, mellyek mint az elsötétült hold. Láncsátok légyen halálnak jelentője. Kövessétek a’ hírt ’s engemet, ’s légyetek mint eggy sereg a’ tusában.

Mint a’ szelek’ száza a’ hegyerdőben, mint a’ folyók’ száza a’ szirtes tetőkről, mint a’ balkányon a’ felleg’ éjszakája, mint az ordító hullámok a’ széleken: úgy elszéledve, olly bosszúsan, olly rettenetesen ütődtenek-öszve Lénán a’ hősek. Zajg a’ sereg a’ hegyek’ aljain, mint a’ fergeteges éjeken a’ menny’ dördűletei, ha Kónán megszakad eggy felhő, ’s ezrenként jajognak a’ rémek a’ sírboltok’ viharjai köztt.

Hirtelen költ-fel a’ maga erőjében a’ király mint a’ Trenmor’ rettenetes lelke, ha a’ fuvalmak Morvába tolják, melly még most is kedves hon neki. Bérczeiken zörögnek a’ tölgyek, ’s kőszálak hengeregnek előtte. Körülvilágítva a’ lobogó villámtól messze kinyujtja az eggyik sírtól a’ másikiglan lépteit. Vért fakaszt Fion-ghal az erdő mellett, ha erővel rántja-fel vasát. Ifju korára emlékezék a’ hős, midőn most a’ völgyben küzde.

Roíne előlhágdal mint eggy tűzszobor; sötéten Gaul, mint az éj; Fergusz mint a’ hegyfergeteg, ’s Fillán mint a’ tetőken a’ köd. Eggy szirt álla Osszián a’ kardküzdésben, ’s lelkem kevély volt Fion-ghalra. Sokan voltanak a’ holtak sarjamnak villongzása alatt. Még akkor nem vala ősz hajam, ’s karom nem renge a’ nagy kor miatt; szemem’ homály nem fogta volt be, ’s lábam a’ futásban meg nem zsibbadott.

Ki számíthatja-meg a’ nép’ elhulltjait? ki tetteit a’ hős Vezéreknek? midőn Fion-ghal, égve haragjában, Lochlinnak fijait pusztítgatá. Kiáltás érte a’ kiáltást a’ seregben míg éj szálla-le a’ vizekre. Erőtelen’, reszketve, sápadtan, mint az őzollók, úgy torlódék Lochlin a’ téres Lénán. Mi lantzengésben űlénk a’ kedves-csevegésü Lúbárnál. A’ király, közel a’ halomhoz, hallja a’ Bárdok’ nyájas énekét. Az atyák’ tetteit dallá a’ dal, az elmult idők’ nagy harczolójiét. Előre-hajolt ő a’ nehéz paizson, ’s úgy szívta az édes hangzatot. A’ rengeteg’ szele süvölte öregsző fürtjeiben. A’ napokat gondolá a’ midőn Vezérjei diadallal küzdöttenek. Mellette eggy tölgyhöz támaszkodva állott Oskár a’ dicső bajnok. Szemét a’ királyra fordítá, az ő tettére lelkét.

Fiamnak fija, monda Fion-ghal, Oskár, ifju ’s már küzdés’ hőse! Láttam dúló vasadat, ’s kevély valék nemem’ felett. Űzzed az elhunytak’ fényét, ’s légy te is a’ mik ők voltanak, mint Trenmor a’ hősek’ elsője, mint Trathál, törzse az erőseknek. Megverték tele ifjuságokkal a’ csatát, ’s Bárdok’ dalában élnek. Légy az erősnek hatalmas folyam, de a’ gyöngéhez a’ fegyverben szelíd, mint a’ ligetben a’ tavaszi lebel. Illyen vala a’ pajzsos Trenmor, ’s Trathál, feje a’ Vezéreknek. Illyenek az én tetteim is a’ tetőken. Gyámol voltam a’ bántottnak; pajzsom bátorrá tette a’ gyöngét.

Mint te vagy, én is ifju voltam, midőn a’ nyájas Fejnaszolisz ide jöve, a’ szerelem’ szép napfénye, leánya a’ Krákai királynak. Kevesed magammal tértem hon a’ Gulbúni tetőkről. ’S ím fejér vitorláival megláték eggy hajót, mint eggy köd a’ tenger’ fuvalmában. ’S a’ mint közelebb jött a’ parthoz, eggy tündöklő-mellyü lyányt láték-meg; feslengő barna hajában szél űlt, pirúló orczájin könyek folytak. Szépség’ gyermeke, mondám neki, mirét tölti sóhajtás e’ mellyet? Lehetek e, bár még ifju, véded neked, tenger’ leánya? Sokak karja ér-fel karommal a’ harczban, de szívem bátor és erős.

Én hozzád futok, sereg’ Vezére, hozzád, legszebbhez, legjobbhoz! hozzád, Komhál’ nemzettje, kinek karja a’ gyöngét védi! Krákának királya bennem nemének fényét látá. Sokszor hallának a’ Galmhál’ tetőji sóhajtást Fejnaszoliszért. Szórának fejdelme megláta engemet, ’s szerette a’ Krákai lányzót. Kardja, eggy villángzó tűz, szüntelen oldalán függe; de komoly az ő homloka, ’s lelkében fergeteg űl. Előtte futok a’ tengeren, de ah, ő nyomomban jő!

Nyúgodj paizsom megett, mondám, szépségnek virága! ’s ha karom felér lelkemmel, én őt elröpítem Fejnaszolisz mellől. Üregbe rejthetnélek-el, de senki nem hallá hogy a’ Komhál’ fija rettegett. A’ hol veszély rémít, én ott elébe mégyek a’ láncsáknak.

Hegyek’ gyermeke, mondá a’ leány, engem ijedéssel tölt-el a’ haragos bajnok’ erője. Mint a’ haraszt’ leveleit a’ szél, úgy halmoz ő testre testet a’ csatákban.

Könyet láttam a’ lyány’ arczán, ’s szánás ’s lágy tűz elragadának. Mint eggy távolról rettegtető hullám, előjön a’ bosszús bajnok’ sajkája; magasan nyultanak-fel hófejérségü vitorláji megett az árboczok, ’s a’ hajó’ oldalát tajtékos hullámok csapkodták. Messzére zajgott-el a’ torlakodó vízdagály.

Jer, mondám, jer a’ tengerről, bátor nyargalója a’ vad haboknak; végy részt a’ vendéglő palota’ örömeiben. De ha kemény küzdést kívánsz; vívjunk-meg Fejnaszoliszért.

Reszketve álla mellettem a’ leány. A’ király látja őtet, ellövi nyilát, ’s ő elhull.

Karod, mondám Borbárnak, nem hibáz, midőn az ellen gyenge volt. Rám intézzd láncsádat, kardodat. Népem a’ te népednek áll.

Kezdődék a’ küzdés, ’s könnyü nem volt. A’ hős eldőlt kardomnak. Kövek alatt leltek nyugtot a’ ki szerelmet ada, a’ ki szerelmet veve. Borbárnak kardját bétevém a’ szűkhajlékba a’ tengernek szélén. Az elhullott Fejnaszoliszt sokszor dallja a’ Bárd’ éneke. Kevélyen mégyek-el mindég sírboltjok mellett. Mindég becsültem az érdemet; útáltam mindég a’ csatát melly a’ bajnokot ledönti. Oskár, illyen volt Fion-ghal; kövessd őt öreg korodig. Ne keressd a’ paizstörést; ne kerüld, ha önnként jön.

Fillán, és Oskár a’ barna fürttel, harcznak fijai, ’s nem renyhék a’ fenyéren szemeim előtt fel a’ tetőkre, s’ nézzétek a’ csatázó Lochlin’ gyermekeit! Vonulnak előre; hallom zugásokat, mint messzéről a’ tenger, mint az erdők a’ tetőn. Iramodjatok, hogy el ne érjék’ a’ tengert, és sarjamat el ne kerüljék! Sokan hulltak-el az Érin’ fejedelmei ’s harczolóji közzül. Soha nem kelnek-fel a’ csata’ fijai kiket a’ mennydörgő Kromla nemzett.

Bosszús képpel költek-fel a’ bajnokok mint a’ fellegek, a’ Lelkek’ szekerei, midőn a’ lég’ fijai fuvallanak, halálgyászt hozván a’ népre.

De titkon felkele a’ Morni’ fija, hasonló eggy szirthez az éjben. Szózatja mint a’ hegypatak’ harsogása, feje körülragyogva dárdájától.

’S a’ Vezér mond: Te, csaták’ fija, fejedelme a’ kardok’ ’s csigák’ Morvájának, hagyjad hogy a’ sokdalu Bárdok a’ bajnokokat-szülő Érin’ feleit magasztalják. Told hüvelyébe kardodat, o király, ’s népednek add-meg a’ mi azt illeti. Mi elhervadunk, ’s enyész dicsünk, ha csak te tördössz pajzsokat. Ha feljő a’ fény e’ tetőkre, nézzd távolról tetteinket. Érezze azt Lochlin a’ tenger’ szélén; félelmetlen űzi Gaulnak éle az ellent. ’S akkor a’ Bárd énekelni fog rólam. Igy kívánta ezt mindég a’ szokás Morvának bajnoknépe között; így volt ez szokásban tenálad is, hős, kinek hódolnak a’ dárdák.

Morninak fija, felele a’ hős, dicsed engem kevélységgel tölt-el. Te intézzed a’ csatában a’ népet. Hátad megett álland dárdám. Dalra, éneknek gyermekei! zárjátok-be nékem szemem’! Nyugodni fogok a’ víz’ zajgása mellett ’s a’ homályos éj’ szeleiben. ’S ha te az ormon lebegsz, Agandéka, közepette sergemnek, ha te, a’ mint szemeimnek látszik, a’ tenger’ árboczai köztt lebegsz a’ szélben: jelenj-meg álmomnak, te hókar! lebegd-körül álmomban lelkem’!

Sok szózat és sok lant ömle az ének’ tusája közzé. A’ király’ tetteiről folyt az, ’s ősei felől a’ hőstörzsnek. Ollykor a’ szép zengzet között Ossziánnak is hallatszott neve.

Sokszor küzdöttem én, sokszor kergettem az ellent. Most vak, csüggedt erőben ’s síránkozva, a’ gyönge nem köztt fetrengek! Téged! nagy Fion-ghal, téged többé meg nem látlak! nem látom-meg többé bajnokidat! Félénk őzek legelnek, Morvának fejedelme, a te zöld sírod körül! Vídítsa lelked’ fejdelme a’ győzelemnek ’s bajnokoknak, a’ szirtes Kóna’ tetőjin dicséreted!

NEGYEDIK ÉNEK.

Ki jő énekkel az ormokról, mint a’ Lénai záporban a’ kegyelet? Az a’ szerelem’ szózatjának leánya, Toskárnak gyermeke, a’ fejér kezekkel. Gyakorta hallgatád te az én dalomat, gyakran hullatád bérűl nekem a’ szépség’ könyűjit. Az erősek’ tusájihoz jősz e, Oskárnak, a’ küzdés’ fijának, tetteihez? Ha hagyja-el homály a’ zajgó-folyamu Kónát? Csatákban multak-el nékem a’ napok; bánat borítja el vén koromat és éjszaka!

Lyánykája a’ gyönge kezeknek Malvína, nem voltam én illy bús, nem illy vak; pillantatom nem volt illy zavart, mikor engem Evirallín még kedvelt; Evirallín a’ sötétfürtü, a’ hókeblü

hőkeblü [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

lyánya Bránónak. Ezer hős kérte szerelmét, ’s ő azt ezer hősnek megtagadta. Elhárítá a’ kard’ fijait; a’ legszebb neki Osszián volt.

Mentem elnyerni a’ Szépet a’ sötéthabu nagy Légóhoz. Kétszer hat bajnok volt velem, Morvának szültjei, az ormok’ ’s folyók’ országáé. Látánk Bránót a’ csengő vértűt.

Honnan az aczélfegyverü ifjak? kérdé a’ nagyszivü Bránó. Nem könnyü elnyerni a’ leányt, ki az Érin’ fejdelmeihez kemény volt. Légy áldott, fejedelme a’ népnek, a’ dicső Fion-ghal’ nagy fija! Oh boldog lyány a’ ki téged választ, dicső tettek’ erőstevője! Volna nékem bár tizenkét lyányom, a’ választás közöttök tiéd lenne.

’S Bránó megnyitá sötétfürtü Evirallinjának hajlékát. Öröm támada kísérőimnek lelkekben ’s áldák a’ tengerbíró Bránó’ gyermekét.

’S lássd, fenn a’ szarvasok’ bérczén álla Kormák, a’ fejdelem, és az ő népe. Nyolczan voltak hősei a’ fejdelemnek naptól-ragyogó vértekben: Kolla ’s a’ forradékos Dúra, Tágó és Fresztel a’ diadalt-állók, Dákra, kinek tettei nem kevesek, és Dáol, a’ harcz’ erőse. Villáng az ő kezében a’ kard; olly szép ő a’ bérczeken!

Nyolczan voltak a’ hősek Osszián körül, kik épen költek-ki véle a’ tengerből. Ullin vala itt, a’ tusák’ haragos fija, ’s a’ kardé és nagy tetteké, Mulla, ’s Szkallág, a’ nemes-szívü, a’ bőkezü, ’s Kardál, kitől távol a’ félelem, és Oglán a’ haraggal eltölt, ’s Duthmarúno a’ Rojna’ gyermeke, kinek pillantata halált szikráz. ’S miért volnál te utolsó, Ogár, ki nagy hírü Ardvának ormain?

Ogár homlokkal ötlött a’ bosszús Dáolra a’ bajnokok’ mezején. A’ fejdelmek’ tusája hasonló vala a’ zivatarhoz a’ tenger’ tajtékos habján. Ogár nem feledé gyilkát, melly jobbját gyakorlotta, ’s a’ gyilok kilentszer suhant Dáolnak oldalába, ’s leteríté a’ csaták’ fergetegét. Én háromszor törtem-meg a’ Kormák’ paizsát, háromszor tört-meg a’ fejdelem’ dárdája. A’ tetőn hullt-el feje; ’s kísérőji megszaladtanak. Mondotta volna eggy nekem akkor, midőn a’ nap vígan ragyogott küzdésünknek, hogy eggykor bánatokban fogom tölteni ’s világtalanúl napjaimat ’s a’ hosszu éjeket: úgy az ő pánczélja álthathatatlan volt volna, ’s erős a’ csatában karja!

’S Lénának bús lapályán elholt a’ zengő dal. Erővel fútt az egen a’ csapatos szél, ’s körűlem izmos tölgyek rázták-alá lombjaikat. Szemem meglátta Evirallínt. Fenntebb fényben lebegett ő, lágy könyűkkel a’ szép szemekben. Megállott a’ felhő’ prémjén ’s gyönge szózattal ezt mondá:

Fel, fel, Osszián, fel, hamar! védd a’ kardok ellen a’ dics’ fiját! védd Oskárt, a’ nép’ vezérét! Lochlinnal küzd ő a’ lassu Lúbár’ völgyében.

’S visszaroggyant felhőjébe. Engem tüstént fegyver ’s pajzs foga-körül. Fenn tartám kezemben a’ dárdát, ’s csengő vértemben lépdelék. Ajkam mint mindenkor szoktam dalt dönge; eggy dalt, melly a’ hajdani kor’ erőseit magasztalá. Lochlin messzéről hallotta azt, ’s hátrál, ’s nyomja vitéz fiam.

Vonva kiálték reá, de hangosan mint eggy folyam: Oskár, jer-vissza Léna mellől. Ne űzzd tovább a’ futamlást, noha kardom közel hozzád.

Oskár jött, ’s aczéljának csöngése kedves vala füleimnek. Miért akasztád-meg karomat, atyám, kérdé, míg mindenikét elboritá a’ halál? Dühhel, elsötétedve estek Fillánnak és nekem a’ sírboltok’ csermelyinél. Ébren valék az éj’ rémítései miatt; ’s soknak elhunyt világok az erdőben.

Mint az éjfuvalmak a’ tenger’ arczán, ha pusztítva röpűlnek-végig Mórának siványain, azonként jöve mély hallgatásban Szváránnal serge a’ Léna’ ormairól. A’ rémek’ jajogása távolról hallék, halotti-tűz fénylett Lórán. Hagyjátok felköltenem a’ Morvai Vezért, a’ ki mosolyg a’ csaták’ riadása köztt. Hasonlatos ő az ég’ napjához; ez előtt lohad a’ széldüh’ dagálya.

Fion-ghal felserkene álmából, ’s Trenmornak hadi-pajzsára támaszkodék; azon pajzsra, a’ nagyra, szélesre, barnára, mellyet a’ csatákban atyja szokott volt hordani. Altában jelent-fel a’ hősnek az Agandéka’ árnylelke. Lebegve jön ő a’ tenger felől; magányosan jő, ’s lassu léptekkel. Alakja szomornak látszott a szemnek ’s bús köny futa-végig orczájin. Gyakran vonta-ki homályos jobbját lepléből, a’ pusztának felhőjéből, ’s kinyujtá azt Fion-ghal felett, szótlan, ’s elfordult tekintettel.

Miért könyűkben, Sztarnó’ szép gyermeke? mondá Fion-ghal döbögő mellyel. Miért színetlenűl most, bajnokok’ szerelme, ki a’ magas felhőkön illy szépen lehegsz?

A’ leányt elölelte a’ Léna’ szele, ’s a’ király az éj’ prémjében maradt. Nemzetének fijaiért búsúla itt a’ Szép, kiket a’ nap halálra hív.

Eggyszerre szökött-fel álmából a’ bajnok’ ’s szeme meglátta a’ leány’ árnyalakját. Gyors léptekkel érkezék Oskár, a’ czirmos vérttel jobbjában. Keletben felemelkedék a’ fény, ’s kékké festé a’ vizek’ színét.

Ijedtében mit tészen a’ nép? ezt kérdé felszökve a’ király. A’ tetőkről lement e a’ vízhez? fegyverben kés e Lénának fenyerén? De mit kérdjem én ezt, midőn hallom a’ korány’ szeleiben? Fuss-végig a’ Léna’ térén, én Oskárom, ’s költsd-fel harczolóinkat.

A’ király megálla a’ Lúbár’ szirtjénél, ’s három ízben hagyta zengeni rettenetes szavát. A’ vad felszökelle a’ Kromlán; rengtek ormok, szirtek, patakok. Mint száz folyamnak zuhanása mikor tajtékkal ’s ordítva szakad a’ hegytetőkről, mint a’ fergeteg’ tornyozatjai mikor visítva futják-végig az eget: úgy rohantak-eggyüvé a’ pusztás Morva’ harczolóji a’ királynak szava ’s fegyvere körül. Kedves volt a’ hon’ seregének az erős-karu Fion-ghal’ szava. Gyakran követték ezt a’ harcz’ mezejére, ’s zsákmánnyal gazdagon tértek-vissza a’ csatából.

Fel! a’ vér’ csatájára, vitézek! ti a’ palotás Szelmának gyermekei! mond a’ király. Fel, ezreknek vesztére! Fion-ghal a’ tetőkről fogja nézni a’ viadalt. Kardom megettetek fog villángzani, ’s paizsa lészen népemnek. Nem szorultok ti e’ kardra, mert Gaul övedzé-fel fegyverét, ő, ki fő a’ hősek’ küzdésében, ő, kit a’ Bárd’ dala zeng. Ti árnylelkei Vezéreinknek, ködök’ szekerzőji a’ szélben, vegyétek-fel az elhullókat, ’s vigyétek a’ bajnokokat-elfogadó Kromlára! Ti hideg fuvalmai Lénának, vigyétek túl a’ tengeren honjaikba! lebegjék-körül álmaimat, ’s vidítsák lelkem’ békémben.

Fillán, ’s a’ sötétfürtü Oskár, ’s te Roíne a’ sullyos fegyverben, keljetek-fel erőtöknek telje között, ’s kövessétek Gault, ki az űzésben nagy. Kardotok légyen mint az övé: figyeljetek tetteire a’ küzdés köztt. Védjétek feleiteket az erdő körül, ’s emlékezzetek a’ régi kor’ nagyjaira. Nézni foglak eggykor benneteket, ti dicső ifjak, ha eldőltök az Érin’ diadalában; nézni fogom boltjaitok körül árnyaitokat a’ Kónai ködben ’s az éji fuvalmak köztt.

Mint a’ rettenetes fellegborúlat, mellynek széleit villámok prémzik, a’ reg’ szép fénye feltünvén hirtelen enyészet felé röpűl: úgy hágdalt Fion-ghal a’ hegy’ oldalain, ’s tündökle vasában mint eggy Lélek. Két dárdát markola kezébe ’s ősz haja a’ szélben szállonga. Három Bárd mégyen vele, jelt adni a’ csatázó dandárnak. Fenn ült Kromlán a’ király; ’s a’ merre kardja szórta villámjait, mi a’ felé tolakodánk előre.

Öröm költ-fel Oskár’ lelkében; lángoltak orczáji, szemében könyűk gyűltek-meg. Kardja kezében tűzsugár volt. Vígan szólla Ossziánhoz:

Intézője a’ vér’ tusájinak, bölcs atyám, halljad szavamat! Menj Fion-ghálhoz, a’ hős fejdelemhez, ’s add nekem fényed’ eggy részét. ’S ha itt eldőlök a’ csatában, emlékezzél a’ hómellyről, bús napsugaráról a’ szerelemnek, Toskárnak hókaru gyermekéről. Messzére tündököl-ki az ő orczája a’ szirtről, midőn bánatjában előre hanyatlik a’ folyam felé. Felszállong feje körül lágy hajazatja; Oskárt kiáltják-elő fohászkodásai. Mondjad neki hogy én a’ dombon lebegek, eggy árnyalak a’ szelekben, ’s eggykor elébe jövök neki a’ felhők között, a’ Toskár’ magasztalt leányának.

Te tégy inkább engem sírbe, felele Oskárnak az atyja. Nem hátrálok én ha veszély fenyeget. A’ kard’ tusájiban én állok elől; tanúlj vívni éntőlem. Oskár, halljad a’ mit hagyok: Tedd kardomat, tedd ívemet, tégy eggy szarvas türköt oda, a’ hol fejemnél czirmos kő fog sírboltomban állani. Nincs nékem nőm kit fiamra bízzak; Everallín, Branónak mosolygó leánya, többé nincs.

Ezek valának beszédeink az ormon, midőn Gaulnak rettentő szava hangosan zenge-által hozzánk a’ szélben. Egeket szabdalt atyai kardja, ’s mi sietve menénk, sebet és halált osztani. Mint a’ hullám’ fejértajtéku zajgása hömbereg-elő a’ mélységről, mint midőn kőszálak vetik magokat ellenekbe a’ harsogó hullámoknak: úgy támadtuk-meg, úgy öldöstük az ellent. Kard kardot ért, ’s aczélt az aczél; csattog a’ paizs, ’s hullanak a’ vitézek. Mint a’ kohoké a’ pőröly’ fiján, ollyan volt a’ kardok’ csattogása.

Gaul rohan, mint Ardvának mezejin a’ tekergő vihar. Kardja a’ legvitézbbeket szabdalja. Szvárán pusztít, mint mikor tűz pusztítja Garmálnak harasztjait. Mit számlálja-elő a’ dal mind a’ kik elhulltanak? Felrándult kezemben a’ villángzó kard, mint az ég’ szikrázó nyila a’ mezőben. Oskár te rettenetes valál, kedves fiam, te olly jó, olly nagy! Lelkem repesve nézte a’ tetőn mint verted az ellenserget. Megfutának Moilénán; ’s mi űztük, öldöstük a’ hadat. Mint a’ kő hull szirtről szirtre, mint a’ balták a’ hangzó ligetben, mint az ég’ dördűletei hömberegnek oromról oromra, rengetve, rontva, iszonyu csapásokban: úgy érte ütés az ütést ’s halált a’ halál Oskárnak ’s Ossziánnak karjokból. Azonban Szvárán megkerűlé a’ fejdelmet, a’ had’ fejét, Morninak fiját, a’ hogy a’ partokat kerűli-meg az Inisztórei tenger, ha felduzzad a’ habok’ ereje. A’ király az ormon most felnyúl, most dárdáját ragadozza.

Fel, fel, Ullin! mondá a’ király; vidd-meg parancsom’ a’ seregnek. Gault emlékeztessd a’ csatára, ’s atyájira kik porban nyugszanak. Buzdítsd az harczot énekeddel, azon énekeddel mellytől serken a’ tusa.

A’ Bárd ősz kornak léptein indult, ’s így szólla az harczok’ fijához: Délczeg paripák’ intézője, fejdelme a’ kardnak s’ a’ meghegyzett dárdáknak! erős kar a’ veszély között, nagy szív ott a’ hol vívni kell: nagy hős, kinek aczélja éles, tipord-öszve az ellenséget; ne hagyj eggy vitorlát is neki melly tengerre szálljon! Karod, nagy fejedelem, mint a’ villám; szikrázz tüzet veres szemedből. Szíved legyen mint a’ sziklák, ’s kardod mint az ég’ lobogása! Emeld-fel pajzsod’, mint halálnak csillagát, ágaskodó paripáknak intézője!

Dobogva vert a’ hősnek szíve. Szvárán dúlva torlott-elő; meghasítá a’ Gaul’ sisakját, ’s Szelmának emberei a’ tetőkre futnak-el.

Haraggal kele-fel Fion-ghal immost, ’s háromszor hallatá szavát; Kromla messzére zenge belé. Megállnak a’ puszták’ fijai, földre szegzett tekintetekkel, ’s elszégyenülve Fion-ghal előtt. Úgy hágdalt ő, mint az égi-háboru száll a’ hév napokban az ormokról, mikor a’ mezők epednek az eső után, ’s a’ csermelyék a’ völgyekben kiasznak. A’ terhelt felleg csenddel lebeg oda fenn, de közel van hozzá a’ szélvész’ ordítása.

Szvárán messzéről nézte a’ királyt, ’s karját megakasztja az űzéstől. Bosszúsan támaszkodik dárdájára ’s forgatja szikrázó szemeit. Szótlan áll ott ’s magasra-vonulva, mint Lúbár mellett a’ nagy tölgy, melly bogjait elvesztette a’ lég’ tüzétől; általhajlik a’ vízen, ’s lomb helyett az ősz moh zúg rajta. Így álla a’ barna pajzsok’ fejdelme, míg lassan végig-vonult a’ Léna’ vérmezején. Ezrei körülömlik Vezérjeket, ’s búsan torlódnak a’ fenyér felé.

Hadainak közepette úgy fényle Fion-ghal, körülfogva hőseitől mint az ég’ villámjai, ’s kél bátorító riadása:

Szegezzétek-ki Fion-ghalnak zászlóját, hadd nyiljon-meg a’ Léna’ szeleinek; hadd röpdessen mint száz halmoknak lángjai. Lobogjon Érinnek fuvalmai köztt! Magzatjai a’ zajgó vizeknek mellyek ezer halmokról folynak-alá, halljátok-meg szavamat, hős férjfiak! Te Gaul, kinek erős karod, Oskár, jövendő harczok’ fejedelme, Konál a’ domboru pajzzsal, sötétfürtü vitéz Dermid, Osszián, dalok’ ’s kardok’ királya, te légy közel a’ te atyádhoz, ha majd sergeket szabdal!

’S kiszegzénk a’ napsugárt, a’ királyi lobogót. Eltölt örömmel minden midőn az széllyelfolyt az égben. Kék volt, de kitűzve arannyal, mint az éjjeli bolt’ domboru csigája, mikor letekintenek a’ csillagok. Minden Vezér kisded zászlót vitt, ’s erősek vevék-körül kardját.

Lássátok, mondá a’ vendéglő csigák’ királya, lássátok megszakasztva Lénán a’ Lochlini serget. Úgy vonulnak mint a’ megtépett felleg, mikor Érinre eső hulla; ollyanok mint az elégett erdő, mikor annak lombatlanságai köztt csapongva méne-keresztül a’ villám. Ha ki barátja Fion-ghalnak, válasszon magának ellent. Ne engedjétek a’ tetők’ gyermekeit visszatérni honjaikba.

Nekem, mondá Gaul, hagyjátok azt a’ hetet, kik Lochlán’ tavától jöttek-elő. A’ bosszús-üstökü Ériket hagyjátok az Osszián’ fegyverére. Enyém, úgy monda Konál, legyen Iniszkonnak kegyetlen királya. Vagy én vagy Mudán, kiálta Dermid, terüljünk-el a’ tenger’ szélén! Én, vak most és erőtelen, Tormannak csatában-híres fejdelmét választám, zsákmányaként a’ küzdésnek, kék pallosát és a’ nagy paizst igértem magamnak.

Győzzetek fejedelmeim monda Fion-ghal, eltelve lelkében keggyel. Szvárán, te harsogó vizek’ királya, téged Fion-ghal választ-ki.

Mint száz szelek száz tetőkről, száz völgyeken keresztülrontva félelmesen zajognak, ’s lehullanak a’ mélységbe: úgy ömle most Szelma reájok. Körösded zajgott a’ Lelkekkel-bétölt Kromla.

Ki tudná megszámlálni a’ holtakat midőn az erdő’ szélein egymásba ütődénk? Nemes leánya a’ kardforgató Toskárnak, véresek voltak markaink. Lochlinnak sötét rendei úgy hullottak-alá mint a’ folyamos Kóna’ partjai. Teljesítve volt a’ hősek’ fogadása; a’ győzelem miénk lön, halál az övék!

Bránnak zengő halmain ültél te gyakorta, hókaru, eltikkadva az őzek’ kergetéseiben! dagadozó fejér kebleddel, mint a’ hattyúé, midőn a’ tengereken úsz; lassan nyujtogatja-ki ő szárnyait, ’s örvend a’ hanyag lengzet’ játékának. Láttad a’ hegyek’ ormairól veresen szállani-le a’ felhők közzé a’ szép napot; láttad sötétbe borulni a’ hőseknek sírboltjait, ’s a’ gőzt széllyeltépve a’ szelektől; ’s leömleni az égnek záporát, ’s eggy dombról más dombra lövelleni az ég’ tüzét, ’s ordítva zuhanni a’ hegy’ patakjait a’ tengerbe. Illyen volt a’ küzdés’ zaja, te kedves a’ hókezekkel!

Miért suhan szemeidből e’ köny, lyánya a’ népvezérlő Toskárnak? A’ sírás Lochlinnak leányait illeti. Az ő honjok’ népe hátrált, az ő honjok’ népe hullt-el. Véres volt fent kék aczélja a’ Kónai hős-seregnek. Én vagyok feledett, vak és szomor, ’s nem vár Vezéreink’ kísérője. Hagyd nekem a’ könnyet, te hókaru! Mindenikét én temettem-el!

Akkor dőlt-el a’ király’ keze alatt ’s keseregve általa, eggyike a’ hőseknek. Ősz hajakkal fetrenge az a’ porban, ’s szemét a’ királyra felveté.

’S te vagy, barátja a’ fejérkeblü leánynak? kérdé a’ Komhál’ nagy gyermeke. Láttam folyni könyűidet midőn a’ piros-arczu Szép elesett. Ellenje a’ kedves’ ellenjeinek, ’s te az én kardom alatt döltél-el? Ullin, magasztald a’ bajnokot, ássd-meg Mathonnak sírját a’ völgyben. Add dalnak az öreg’ dicsét; ő szánta a’ hősek’ magzatját. Kedves nékem a’ tenger’ Szépje, ki az Ardvai ormon nyugszik.

Kuchullin a’ Kromla’ ürében meghallá a’ küzdés’ mennykövét, ’s előkiáltá Konált, a’ rettenetes fegyverűt, ’s Karilt, a’ régi kor’ énekesét. ’S a’ két agg előjöve, felnyujtván a’ mező felé pajzsát; előjöve ’s távolról látá harsogni a’ csata’ folyamját, mint a’ tengerek harsognak midőn az ádáz éjszaki szél-düh felröppen, ’s a’ habokat kavicsos völgyekre fercsegteti.

Kuchullin felgyúlada, rettenetest öszveredőlvén homlokát. Keze őseinek kardján függött; szeme nagy haraggal az ellenen. Háromszor nyujtá-ki lépteit a’ bajnok, ’s Konál háromszor tartóztatá.

Fejdelme a’ gőzszigetnek, úgy mond, Fion-ghal az, kinek kardja az ellent vagdalja. Ne osszd meg a’ király’ dicsét. Ő fergeteg a’ bérczeken.

Menj tehát, Karil, mond’ a’ Vezér, menj tehát Morva’ urához. Mondj idvet a’ völgy’ fejdelmének a’ ki veri ’s emészti a’ hadat. Ha Lochlin elaszand, mint a’ hegyek’ csergetege a’ zápor után, ha elnémul a’ viadal’ lármája: szavad legyen kedves az ő fülének, ’s magasztald a’ kardok’ királyát. Adjad neki a’ Kathbád’ kardját, melly a’ hőseknek fegyvereiket elnyeré. Kuchullin nem méltó többé viselni atyájinak fegyverét, mellyet senki meg nem győze! –

Lelkei Kromlának a’ magányos tetőken, királyok’ árnyai, a’ kik immár nincsenek, oh lebegjétek-körül bánatomat! Szólljatok hozzám sírboltjaitokból! hozzám, ragyogott ’s elaludtt fényhez! Mint a’ köd a’ tetőken, ollyan az én nevem; midőn a’ szellő felkél a’ korányban, ’s a’ szarvasok’ halmát fény veszi-körül. Konál, ne többet fegyverről! Nevem el van törölve a’ hősek köztt! Búsan töltöm napjaimat a’ fergetegek’ Kromláján, míg lépteim a’ mezőn elsippadnak. Te Braghéla, szép alak, gyászold az én dicsemet! Meggyőzve én nem térek hozzád, te fénysugár, te én szerelmem!

ÖTÖDIK ÉNEK.

Kromlának zengő alján így szólla Konál a’ fényes szekér’ fejdelméhez: Miért illy búsan, Kuchullin, midőn feleink előtt megfutamlott az ellenség? Te híres vagy, nagy bajnok. Karod sok hőst teríte-le. Sok ízben néztek a’ te szép Braghélád’ szemei néked ellenedbe, midőn vitézeid köztt hozzá visszatértél, midőn ellenségeid elnémultanak a’ sírben, ’s őt a’ kedvest győzedel fogá-körül. Kénnyel hallá füle a’ dalok’ fiját ha énekeikben a’ te tetteid zengettek. Nézzed aczéljában a’ királyt! úgy ballag, mint eggy tűzszobor. Ereje mint a’ harsogó Lúbár, mint a’ széldüh Kromlán, ha a’ tetők’ bogas tölgyeit feszítgetik gyökereikből.

Melly boldogak a’ te népeid, hatalmas fejdelme a’ kardoknak! Karod megver minden hadat, te legvitézebb a’ csatában, ’s bölcseség’ fija a’ béke alatt! Szóllasz, ’s ezrek engednek; bátor sergeket ront-öszve vasad. Melly boldogak a’ te népeid, kardok’ fejedelme, ki a’ völgyes Szelmából jösz!

Ki amott a’ dombon az a’ komor, futása’ tompa dörgésében? Ki volna más mint Sztarnónak fija, hogy Morva’ királyával megküzdjön? Lássd a’ két hatalmas’ küzdését; mint a’ hánykodó tenger’ harsogása, ha két Lélek egymást leli a’ szélben, ’s versenyg, mellyike parancsoljon a’ vizeknek. Messzéről hallja a’ vadász az undok morajt, ’s az emelkedő habokat Ardvának partjaihoz látja verdestetni.

Ez vala, szelíd Konál, a’ te szód, midőn Morva Lochlinra ütött. Irtóztatóan dörg a’ fegyverzaj; dühödve csattogtak a’ kardok; minden csapás száz pőrölyök’ pattogásához hasonlíta. Irtóztatóan küzdöttek az Uralkodók; fenék az ő tekinteteik a’ bajban. Kardjaik alatt hasadoznak a’ pajzsok, ’s kezekben széllyelpattan az aczél. Elveték magoktól a’ fegyvert, mindeggyike megmarkolni igyekezék bajtársát. Inas karjaik szorosan szövődnek egymásba; eggyik oldalról a’ másikra fordulnak, merengetik, nyujtogatják tetemiket, lábaikat a’ fövénybe fúrják. Midőn erőjök’ délczegsége felkele, rengettek sarkaik alatt az halmok, ki szöktek helyeikből a’ kőszálak, ’s a’ zöld bokrok el voltak

elvoltak

taposva. Végre Szvárán elterült, ’s megadta magát a’ győző királynak.

Igy láttam én eggykor Kónán – ah, Kónát többé meg nem látom! – kimozdulni helyeikből két fekete dombokat eggy hegypatak’ nagy erejétől. Eggyik oldalokról a’ másikra fordultanak ők; tölgyeik egymásba fonakodtak boglyaikkal, ’s a’ síkra zuhantak-alá. Ott kitolták medréből a’ folyót; távolra tüntek-ki a’ veres partok.

Magzatjai a’ távol Morvának, monda Fion-ghal, őrizzétek a’ tengerek’ királyát. Erős ő, a’ bajnok, mint vizeinek hullámja, midőn a’ part’ kőszálait verdesi. Nem gyönge a’ tusákban az ő keze; neme régi korból eredett. Gaul, Vezére a’ vitézeknek, Osszián, énekek’ fejdelme, ő barátja az én első szerelmemnek. Toljátok-el tőle bánatját. Oskár, Fillán, ’s piros Roíne, fel! űzzétek őket Lénán, ti, kik megelőzitek futástokban a’ szeleket, üzzétek őket az Érin’ lapályain! hogy többé ne hágja-meg a’ habokat a’ kanok’ honjának semmi hajója!

’S ezek mentek, mint villámok, a’ fenyéren. Maga a’ király lassandan hágdalt utánok, hasonló a’ mennykőhöz lépteiben, midőn alatta enyhén omlik zápor az égő néma mezőkre. Aczélja hasonló a’ napnak sugarához, kardjához az éj’ rémjeinek. Eggyik Vezérét lelvén Lochlinnak, így szólla a’ tenger’ erőséhez:

Ki áll itt elborulva bánatjában a’ harsogó folyam’ szirtjénél; melly néki tiltja az áltszökést? Alakja szép és feddtelen! Oldalán a’ dombor paizs, ’s dárdája mint a’ rengeteg’ fenyője. Ifja a’ bús tekintetnek, te nékem ellenségem vagy e?

Lochlinból jöttem, hős Vezér. Paizsom erős a’ küzdésben. Hitvesem honjában zokog. Nem lát-meg engem többé az aranyfürtös!

Megadod magad’? bajt kívánsz e? kérdé a’ nagy tettek’ tevője. Elleneim soha nem győztek még eddig. Feleim nem gyöngék, o vitéz! Jer a’ tetőkre velem, ’s végy áldomásom’ örömeiben részt. Űzzd a’ tetőken a’ barnahátu szarvasokat; légy hatalmas fele Fion-ghálnak.

Soha nem, nem soha! mondá a’ vitéz. Karom mindég kész volt az erőtlenért küzdeni. Kardom mindég győzött a’ tetőn. Mért nem térsz-ki fegyverem előtt, te hős?

Ifju bajnok, én azt nem szoktam! mondá neki a’ Morvai király. Nincs az élők köztt a’ kinek kitérjek! Válassz eggyet nemzetemből. Törzsöm nékem nagy és erős.

’S a’ király tőlem megtagadja a’ tusát? mondá a’ harczoló Orla. Egyedül Fion-ghal méltó énhozzám, ifjúhoz, egyedül ő a’ maga törzsében. Morvai király, kinek híre ’s fénye nagy, ha te engem a’ bajban meggyőzsz, emelj sírboltot Lénán; az légyen a’ tájon legnagyobb. Küldjed-által a’ kék habokon a’ hajók’ szigetéhez kardomat, nőjéhez szerelmemnek, a’ ki, a’ szépszemű, a’ hókezü, bánatjában elalél; hogy fijának mutassa az aczélt, könyűt öntvén gyönyörü arczára.

Szomor beszéd’ gyermeke, miért serkeszted te az én könyűimet? A’ vitézt várja az ő napja. Gyermekei eggykor porral ’s rozsdával ellepve látják-meg termében fegyverét. Orla, magasra keljen boltod, ’s nőd, a’ szépkeblü, sírni fog, visszatérni látván kardodat.

Moilénán elkezdődék a’ viadal. Gyöngék voltak az Orla’ csapdosásai. A’ király eggyszerre vágta-széllyel az ő pajzsának minden szíjait. Úgy hulla le a’ földre a’ paizs mint a’ hold süllyed-alá az éj’ vizeibe.

Morva’ királya, emeld-fel karod’; fúrd-által, erős bajnok, mellyemet melly el van fedve sebekkel, ’s eltikkadott a’ küzdésben. Körűlem elhultak feleim. A’ gyászhírt hallja-meg kedvesem a’ Lótha’ lassu zajgásánál, ha körűle lengeni fognak a’ fenyér’ hanyag leblei.

Nem, felele a’ király, nem, én tégedet meg nem öllek. Hölgyed lássa a’ kedves bajnokot épen ’s séretlenül térni-meg a’ Lótha’ lassu zajgásához; nemződ, az agg hős, ha a’ kardok’ fiját nagy kora megvakítá, hallja lépteid’ dobogását, hallja közelítésed’ kiáltását lakjában. Dagadozzon örömében víg lelke, ha keze a’ vártat keresni fogja!

Keze engem megtalálni soha nem fog, így szólla a’ királynak a’ Lóthai ifju. Én az erdős Lénán dőlök-el. A’ Bárd dallja melly erős vagyok én a’ csatában! Hevederem alatt van a’ halál’ sebe; félre a’ hevederrel! azt én ellököm.

Oldalából kibuggyana a’ vér, ’s ő halványan nyúla-el Léna’ fenyerén. Fion-ghal felibe borult az haldoklónak, ’s előkiáltá ifju hőseit.

Oskár és Fillán, ifju bajnokok, magasztaljátok az elhaló Orlát. Tegyétek kő alá a’ vitézt. Távol nemes hölgyétől a’ Lótha mellett, itt nyúgodjon ő szűk hajlékában, itt, hol örök éj ’s gyász lakik; távol Lóthának zajgásától, termeitől, bajnokjaitól, ’s dicsétől távol! Eggykor tágság lepi-meg ívét; azt felrántani a’ gyöngeség igyekezik; vinnyognak ebei a’ hegyvápában; örülnek vágyai, a’ kanok. Elhullt az harczok’ fija! a’ Vezérek’ fejdelme elesett!

Fel! Hallassátok szózatjaitokat ’s a’ kürt’ hangját, Morvának feddtelen fijai! Én éjente Szváránhoz mégyek, ’s elhárítom dallal bánatját. Oskár, Fillán és Roíne, menjetek gyorsan a’ Lénai térre nyájas szemmel fordulva az ellen felé. Hol vagy te Roíne, ifju fija a’ dicsőségnek? Nem voltál te soha rest a kard’ fejedelme’ kiáltására.

A’ te Roínéd mondá a’ Bárd, ott vagyon hol a’ dics’ Lelkei laknak; ott vagyon hol a’ pajzsok’ királya Trathál, ’s a’ nagy tettek’ tevője Tronmor. Az ifju, sápadt színnel ’s elmerevedve, a’ Lénai tetők’ alján fekszik.

’S eldőlt a’ leggyorsabb a’ vadászatban? kérdé Morvának dicső királya. Te olly szépen vontad-fel az ívet, ’s én téged még kevéssé ismertelek! Miért estél-el, o Roíne, a’ küzdésben! Nyugodj, deli hőse Lénának! Csak még kevés időt, ’s meglátlak. Szóm többé nem fog hallatszani, lépteim nem sietnek a’ szirttetőn! Bárdok fognak szóllani rólam, ’s a’ tér’ és az erdő’ kőrakásai. Elesett az ifju Roíne; dicse nem kelhete magasra! Ullin, verd lantodnak idegeit, ’s magasztald az elesett fiatal hőst. Nyúgodj békében, mezők’ elsője! Én ezután nem intézem gerelyedet, te, a’ ki tovább’ fő dísze lettél volna az ifjuságnak! Én téged többé meg nem látlak!

Könyűkbe lábadt a’ király’ szeme. Fiam rettentő vala a’ hadban; hasonló az ég’ villámához, melly az éj’ sötétében csap a’ tetőkről a’ völgybe; erdő meghajol neki, ’s borzanat ragadja-meg a’ magányos útast. A’ hősek’ sírboltjai megett elfúl a’ szél, ’s a’ földet éj és tűz borítja-el.

Kit említ amott a’ körülzöldellett sír? kérdé a’ csigákat-adó Fion-ghal. Négy kő áll mohhal elborítva a’ halmon a’ szűk terem körül. Ott aludja Roíne az álmot eggy régibb bajnokkal eggyütt. Az nagy tündöklésü Vezér, ’s nem járja egyedül a’ felhőket. Ullin, hozzd emlékezetbe az elmult korok’ bajnokjait kik e’ sírben feküsznek; és ha nem kerülték a’ derekak’ mezejin a’ veszélyt, nyúgodjon mellettek fiam, távol Morvának hegytetőjitől, a’ Léna’ zengő lapályában.

Igen is, itt, monda a’ dal’ ajka, hősek’ magzatjai feküsznek porban. Szótlan nyugszik a’ sírben Lavjárg, ’s Ullin a’ kardok’ fejedelme. ’S ki tekint-le amottan a’ felhők közzül, körülöntve deli tetemit gőzökkel? Miért illy halvány a’ szép hölgy, ő a’ ki szebb vala mint minden más hölgy Kromlán? Hókéz, te éjbe süllyedél e, mint a’ vér’ mezején a’ dölyfös ellenség? Oh fenn szépségü lyánya Tuathálnak, téged ezer hős kedvelt! de te senkit mást mint Lavjárgot. Eljőve Túrához a’ hadvezér, megcsapkodta domboru barna vértjét, ’s így szólla a’ bátor hős: Hol van Gelsossza az én kedvesem, a’ bajnok Tuathálnak szelíd gyermeke? Ő a’ bástyás teremben maradt midőn én Ulfáddal megvívtam. Térj-vissza, úgy mond, o Lavjárg, mert engem bánat aggaszt. Fejér keble sóhajtásoktól dagada, ’s köny borítá-el a’ rózsaorczákat. Nem jön ő nékem ellenembe, hogy a’ harcz’ munkája után örvendtesse lelkemet. A’ dalok’ hajléka csendes, ’s Bárdok’ éneke sem az ormon sem a’ lapályon nem hallatszik. ’S Brán nem rázza, mint egyébkor szokta, a’ küszöben nyaklánczát. Hol Gelsossza az én kedvesem, a’ bajnok Thuatálnak szelíd gyermeke?

O Lavjárg, mondá Fergusz, Gelsossza a’ fergeteges Kromlán lakik. Ő és a’ választott szűzek a’ szökevény gímet üzik.

Fergusz, felele néki a’ fejdelem, én lármát nem hallok az erdőben, nem a’ tetőken, nem Lénán. Előttem nem méne-el semmi vad, semmi csiholó agár. Gelsosszát nem látom a’ kedvest, ki nem kevésbbé szép mint a’ lenyugvó új hold. Menj te őszhaju Alládhoz; ő szeret múlatni a’ tetős ravatalok

ravatagok

körül; tudd-meg, nem hallá e zengni Gelsosszának kürtölését.

Fergusz indult, ’s így szólla a’ ravatalok’ lakójához: O Allád, tetők’ lakozója, mit láttak öregsző szemeid?

Én Ullínt láttam, felele az öreg, a’ bajnok Kairbár’ gyermekét. Lejött Kromla’ bérczeiről, ’s tompa hanggal dallá dalát, mint midőn a’ szél a’ lombatlan erdőn megy-végig, ’s elért a’ tornyos várhoz. Lavjárg, monda, te félelme a’ férjfiaknak, adj viadalt nekem, vagy add nekem dicsőséged, te legerősbbje az erőseknek!

A’ harczok’ erőse Lavjárg, felele néki Gelsossza, nincsen hon. Ulfáda viv vele a’ tenger’ szélén, a’ hatalmas fejedelem. Az én Lavjárgom senkinek nem hátrált. Ő meg fog küzdeni Ullínnal.

Kies a’ te alakod szép hölgy, deli leánya a’ bajnok Thuatálnak, mondá a’ tetteket-tevő Ullín. Én téged elviszlek a’ Legó’ tetőjire, a’ dicső Kairbár’ hajlékába. Ott lakjál te az erőssel. Három nap késni fogok Kromlán, ’s bevárni a’ harczoló Lavjárgot, hogy velem küzdésbe szálljon; a’ negyediken enyém Gelsossza, ha férje előttem megfut.

Allád, mondá a’ hadvezér, aludj csendesen a’ sírboltok’ völgyei köztt. Te Fergusz, hagyd hallatni a’ hadi-kürtöt, hallja azt Ullín a’ palotában; harsogjon az neki mint a’ völgyek’ fergetege.

Lavjárg a’ Túra’ ormaira méne-fel. Lassú dalt dalla magában, ’s elbúsúlva álla-meg a’ tetőn. Igy áll a’ bérczen eggy felhő, ’s változtatja alakját a’ szélben. Eggy követ dob-el, ’s jelt ad hogy küzdeni kíván. Ullín hallá a’ kő’ hengergését. Szívét öröm dagasztgatá. Tűzzel kap ősei’ láncsájához. Kedv mosolyga az elsült arczon, midőn a’ hős kardját ragadta. Gelsossza látta tünni a’ hőst, mint mikor a’ gőz tün a’ halmokon. Verte a’ kelő keblet, melly fejérbb mint a’ tetők’ hava, ’s csendes könnyeket sírt Lavjárgért.

Kairbár, te ősz fejdelme a’ csigáknak, mondá a’ puha kéz’ leánya, ívet fogok feszíteni Kromlán. Barna őzet láték a’ ravatal körül.

’S felsietett a’ halmon, de későn ért-el a’ czélhoz; vége volt a’ veszélyes bajnak. Mit beszéllje az ének, Szelma, a’ te királyodnak, mint küzdenek bátor bajnokok? neki, a’ ki százakat látott kardok’ viadalában! A’ vad Ullín megbukott! Halvány színnel tére az ifju Lavjárg az erős Tuathál’ leányához.

„Mi vér ez, te én szerelmesem? mi vér foly itt az én hősem’ véknyából?”

Ullínnak vére, felel ez neki, oh Gelsossza, a’ ki szebb vagy mint a’ Kromlai hó. Hagyj itt eggy kisség pihennem, te kedves! Éltem tűn, de fenn marad dicsem! – ’S a’ hős elholt.

„’S te illy korán alszod az örök álmot fejdelme a’ sivataghegyü Túrának?” Három nap gyászola a’ tetőn. Halva lelte őt a’ vadász. Eggy sír fedi mind hármokat. Nyúgodjon itt a’ hősek mellett a’ te fiad is, Morvának bajnok királya! járjon Roíne itt a’ tetőn!

Nyúgodjon! monda Fion-ghal bágyadt kínos szózattal. Fülemben zengett az ő dicse. Fillán, Fergusz, hozzátok ide Orlát, Lóthának elsápadt szép ifját. Ha Roíne eggyüt fekvend Orlával, társat talál örök dicsében. Sírjatok, leányai a’ szirttetős Morvának! sírjatok Lóthának szűzei, vizeiteknek szélein. Mint a’ folyamok’ fiatalai, akként nevekedtek a’ hősifjak: úgy estenek-el mint a’ tér’ tölgyei, kik, általhajolva a’ hegyek’ patakjain, dölve sorvadnak a’ ravatalok’ szeleiben. Oskár, fejdelme az ifjaknak, láttad mint hulltak-el ők, a’ hősek! Légy híres mint ők a’ hadban, légy, mint Roíne, Bárdoknak éneke! Rettenetes volt a’ te karod az ütközetekben, o Roíne; szelíd valál a’ béke’ napjai alatt, mint a’ permetes esőben az égnek színes íve, midőn az a’ távol vizek felett meggörbül, ha Móráról visszanéz a’ nap, ’s a’ vadak’ halmán nem leng szellő. Nyúgodj enyhén Léna felett, te legifjabbja gyermekeimnek! nyúgodj itt, a’ Léna’ kövei alatt! Eggykor mi is elhalunk, bölcsek és nagyok; eljön eggykor az erősnek is napja!

Igy szóllala-meg

szólla-meg [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

a’ te bánatod, kardok’ fejedelme, midőn a’ ravatal befogta Roínét. Melly bánatnak kell Ossziánt nyommasztani, íme, te első, te is eltüntél! Többé nem hallom Kónán szózatodat! elhunyt szemeim téged többé meg nem látnak! Éjjel nappal ülök sírod’ boltja mellett, tapintom azt kezeimmel, magasztalom tetteidet énekemben, ’s ollykor szódat vélem hallani; ah, az a’ puszták’ fuvalma! Régen mély álomba süllyedél te, dicső Vezére a’ vér’ csatájinak!

Gaul és Osszián eggyütt ültenek Szváránnal a’ Lúbár’ szelíd zöld szélén. Én vertem a’ hárfát Szváránnak. De az ő homloka bús volt. Léna felé forgatta véres szemét; az elhullt nép után keserge.

’S Kromlára vetém szememet, ’s megláttam a’ dicső Kuchullint. Búsan, lassú léptekkel méne-vissza halmáról a’ Túrai üreg felé. Diadalban látá Komhálnak fiját, ’s öröm vegyűle bánatjába. A’ nap csillogott aczél fegyverén, ’s Konál csenddel lépdele utána. Leszállának a’ halom megett, mint a’ tűz a’ dombok’ avarján mikor az égés elhömbereg az éjben, melly egyedül ettől vészen világot, ’s a’ tűz megett szállong a’ szél.

Kuchullín eggy szirt’ üregében ült-le eggy tajtékzó folyam mellett. Árnyas nyilását eggy tölgy fedi-el. A’ kóbor szelek üvöltve röpdeznek a’ magas szirt’ és ravatal’ tetőjin. Itten ült Érinnek erős bajnokja ’s a’ bús küzdést emlegeté. Könyűk borítják-el orczáját. Braghéla, melly távol vagy te megvígasztalni az hős lelkét! Most erős karját nem magasztalnád. Jelenjen-meg álmának fényalakod, ’s lelke bátorodva tér-meg hozzá. Akkor ismét meg fog emlékezni dicsőségéről ’s a’ szép fényről melly őt szerelemmel tölti-el.

Ki jő amott az agg kor’ fürtjeiben? Ki más mint a’ magas ének’ bajnokja? Te régi kor’ fija, Karil, kinek éneke mint a’ koboz’ zengése Túrának vendéglő termében. Kies a’ te szózatod, mint a’ harmat melly a’ tetők’ oldalait elhinti, midőn a’ nap keresztültör a’ ködön. Régi kornak gyermeke, mért jösz te Szemónak fijától?

Osszián, erős karja a’ fegyvernek, a’ Bárdi dalnak mestere, rég olta ismerlek én tégedet, te hősek’ intézője a’ csatában; úgy monda néki Karil. Gyakorta vertem én Evirallinnak nyájas lantját néki, a’ Szépnek, dicsöítésére; gyakorta te hagytad zengeni, nagy örömére a’ népnek, a’ Bráno’ álmodásai mellett. Evirallin eggykor az ifju Kormák’ halálát énekelé. Bánatosan éneklé a’ bajnokot, ki szerelmében holt-meg a’ tetőn. Könyűk fereszték az ő orczáját és a’ tiédet, hősek’ hőse. Ködben úsz vala lelke; pedig ő nem szerette az ifjút. Ezrek felett ragyogott az ő szépsége, a’ csigát-adó Bránó’ leányáé.

Ne szóllj nekem, Karil, a’ hókéz felől! ne hozzd-elő nékem éke’ emlékezetét! Az engem bánatban süllyeszt; könyűk töltik-el szemem’, o hős! Sápadt vagy te, én szerelmem, a’ sírban! – Itt űlj-le mellém a’ mohon, kedves énekelő, ’s hagyd hallanom magasztaló dalodat, melly nékem nyájas mint a’ kikelet’ enyhe lengzete, midőn a’ tetők’ vadászának fürtjei köztt sohajt, ha a’ tetők’ üregeiben felébred víg álmaiból, ’s a’ rémek’ örömeit hallja, lassú zajogását a’ hegyek’ öbleinek.

HATODIK ÉNEK.

Lebegve szállák-meg a’ tengert az éj’ felhőji; sötét torlódott Kromla’ ormaira. Csillagok gyúladoztak éjszak felé, ’s fényt öntöttek-el Érin’ habjain. Szépen ragyogtak tüzes üszkeik a’ csendesen-hömbergő gőzdagályon. A’ szél végig-ordítá az erdőt. Fekete volt ’s csendes a’ halál’ fenyére.

Lénának hallgató altában fülembe jő Karilnak szózatja. Ifjuságunk’ feleiről énekle ő, az eltünt kedves évekről, midőn Légónak szélein járánk, ’s a’ csiga vígan forgott markainkban. Kromla vígan zengé utánunk az örömkiáltozást, a’ rémek előjőnek suhogó szeleiken, ’s örülve hajoltak-alá az őket magasztaló szózathoz.

Öleljen-körül tégedet a’ kedv, o Karil

o o Karil

, a’ hegyeknek kerengő lélegzeteiben! Mért nem ereszkedel te az én hajlékomba midőn egyedül ülök az éjben? Oh, ereszkedik! ő az én bíztos felem; gyöngén hallom kezét hárfám’ idegein, melly a’ terem’ falán függ. Oh zengj sokáig füleimben! Miért nem szóllasz bánatom között hozzám? Ha fogom meglátni társaimat? Ah, te elenyéssz a’ széltorlatban! fürtjeimen keresztülfuval az ősz. Bajnokok’ éneklője, idv neked!

Mórának tágüregü tetőjin jőnek-eggyüvé a’ győztes bajnokok. Ezer agg tölgy gyúla lángra. Kézről kézre forgott a’ csigák’ ereje, ’s a’ hőseknek lelkeik örömben ragyoglának. De a’ Lochlin’ királya szótlan őlt. Léna felé fordítá veres szemeit, ’s hatalmasan lobbant-fel haragja, hogy ő a’ csatában megbukott. Fion-ghal, atyájinak pajzsára támaszkodva, szélnek eresztett ősz fürtjeiben, ragyogva az éjnek fényétől, látta Szváránt bánatjában, ’s szelíden ezt mondá a’ Bárdnak:

Add a’ béke’ dalát, Ullin! mentsd-meg lelkemet a’ harcztól, a’ tusától! fülem feledje a’ paizsok’ csattogását! Száz hárfát elő, felvidítani a’ tengerek’ fejdelmét! Váljon-el örömben tőlünk. Fion-ghaltól búsan, senki nem megy-el. Oskár, az én karom villámokat szikráz küzdő ellenségem’ szemébe; de fegyverem békésen függ oldalamon, ha az erős a’ harczban meghajol.

„Trenmor régi éveknek napjaiban éle, így kezdé az énekek’ ajka. Éjszak felé hasítá a’ tengert, ő maga is fergeteg a’ habok felett. A’ Lochlin’ magas kőszálai, a’ tompazugásu erdők ’s ravatalok általtüntenek a’ megtépdelt ködön. Felkötteté a’ vitorlák’ szijait; űzi a’ hegytetők’ damaszát, ki a’ surjányos Gormált lakja. Az már sok ifjat teríte-le; de most vérében fetrengett, ’s zsákmánya lőn Trenmor’ láncsájának.

Három fejdelem látá a’ tettet, ’s hirdeté a’ hatalmas idegent, ’s úgy mondák felőle, hogy ő a’ szerént álla ott mint eggy tűznek szobra, erejének ragyogó fegyverében. Lochlinnak fejedelme áldomást ütött, ’s meghívá innepére a’ vitéz Trenmort. Három nap’ múlata ő Gormálnak régi tornyaiban, csigáknak zengése között, ’s megengedtetett neki, választana ellent tusára. ’S a’ tengeres Lochlinban nem vala hős ki neki állhasson. Vígan kerenge ismét a’ csiga az öröm’ tüze ’s a’ Morvai királyt magasztaló dalok alatt; azt, a’ ki keresztülhasgatá a’ tengert, azt, a’ ki első a’ hősek köztt.

’S a’ mint a’ negyedik reg felszürkült, Trenmor felrántatá a’ vitorlákat. Hallgatva lépdelt a’ csigás széleken, ’s várja az éjszaki lengzést. Tompa morajt halla az erdős völgynek közepéből.

’S íme aczél fegyverben jőve eggy délczeg ifja Gormálnak. Szépek fürtjei, orczáji piroslók, bőre fejér, mint a’ jeges tetőken a’ hó. Halkkal görgette enyhe kék szemét, ’s így szólla a’ kardok’ királyához: Állj-meg, Trenmor, fene győzője az erőseknek!

fene győzője erőseknek! [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

Lonválnak még nem győzted-meg fiját. Az ő kardja sok ízben verte-le a’ hatalmasokat; ívét rettegi az okos.

Kellemes ifja a’ szög üstöknek, mondá Trenmor, én Lonválnak fijával nem csatázom. Félénk ’s gyönge a’ te kezed. Térj-vissza Gormálnak barna gímeihez, te fénysugára az ifjuságnak!

Ha visszatérek oda, felele az ifju, úgy Trenmornak fegyverével térek-vissza. Hírem örömmel fog dagasztani, ’s a szűzek’ szerelmét nyeri-meg nekem. Elő fognak jőni, ’s arra gördítik szemeiket a’ ki meggyőzte a’ harczok’ szülöttét. Eljajdúl szerelemben lelkek, ha meglátják Trenmornak kardját. Ezreknek jövök ajkára; becsültetni fogok a’ csigák’ áldomásainál.

Kardomat te el nem nyered, mondá Trenmor, ’s lángolt haragjában. Halványan lát-meg anyád a’ tenger’ fövenyén, ’s nézni fogja mint mégyen a’ habokon az a’ ki megölte fiját.

Dárdát reád én nem fogok, ugymonda a’ szépalaku ifju; karom még nem elég erős; de hüvelykem ügyesen pattantja-el a’ tollas nyilat; keménysodrásu idegem gyakorta leverte már a’ hőseket. Menj, vessd le hamar vértedet; téged csak az menthet-meg a’ haláltól. Én itt vetem-le a’ magamét. Rántsd-fel íved’, Morva’ királya!

Fürtök lebegték-körül keblét. A’ királynak húga volt, Terméből látta vala meg a’ hőst, ’s láng lobbant-fel szívében. Trenmornak kezéből kihullt a’ dárda, ’s megzavarva néze a’ földre. Ollyan vala mint keletben a’ fény melly a’ szirtüreg’ lakójának világít; lesülyeszti az tekintetét, elvakulva a’ fényár által.

Királya a’ zengő tetőknek, úgy mondá a’ hókar’ leánya, adj helyt nékem öblös sajkádban, ’s védj Korló ellen, kitől szívem félre hajol. Rettenetes ő nekem mint a’ puszta’ vándorának az ég’ dörgő nyila. Ő kevélységben szereti a’ hősek’ leányát Inibákat, ’s tízezer láncsákat rázat az harczban.

Nyúgodj itt, mondá Trenmor, a’ bajnok, nyúgodj e’ paizs alatt nekem, te hókéz! Én soha még nem futottam, ’s futni soha nem fogok, ha az ő tízezreit, láncsájikat rázva, közelítni látom is.

Három napot kése a’ bajnok, ’s rezegteté atyájinak harsány kürtjét bajra szóllítván Korlót a’ szirtekről ’s a’ tetők’ tölgyei közzül. De Korló nem jöve a’ bajra. Lochlinnak ura leszállott bástyájíról, ’s Trenmornak adá a’ hókéz’ leányát, ’s megújítá áldomását a’ szélen.”

Lochlin’ királya, mondá Fion-ghal, a’ győzelem’ hőse, az én ereimben a’ te véred foly. Atyáink harczoltak túl a’ tengeren; tusájokat a’ dal hirdeti

hirdetí

de a’ csigák’ termeiben sokszor körüljárta őket a’ kürt. Fordítsd-el tekintetedet a’ láncsák’ viadalától; hárfa múlassa füledet! Mint a’ zivatar a’ tenger’ arczán olly dühhel zajdult-fel a’ te vitézséged. Szavad hasonló vala ezreknek szavokhoz midőn a’ halál’ mezején öszvekelnek. Rántass holnap vitorlákat, te bátyja annak a’ kit én szerettem. Ragyogva száll ismét, mint a’ nap’ fénysúgára, lelkembe az ő szépsége. Láttam könyűidet, a’ szép hókezűért midőn Sztarnónak mértem a’ vasat. Én tégedet akkor védtelek a’ veszély ellen, ’s mellyem sóhajta a’ deli szűzért. De ha inkább tetszik a’ baj, ám légyen az neked, mint a’ Trenmoré Lochlinban, hogy te fénnyel térj-meg honodba, mint midőn a’ nap a’ hegyek megé leszáll.

Királya a’ Morvai törzsnek, mondá a’ Lochlini uralkodó, Szvárán ellened soha többé kelni nem fog, fejdelme ezreknek, ’s a’ csatákban nagynevü! Én téged távol földön láttalak; éveim akkor még nem voltanak számosak. Mikor fogom én a’ gerelyt, ezt kérdém az én lelkemtől, a’ szerént röpíteni, mikor akként felrántani a’ kardot, mint Fion-ghal, a’ harczok’ dicső fija? Mi már elébb vivánk viadalt a’ sírboltos Malmor’ térjén; dárdámat akkor a’ habok elvitték a’ terembe, hol csigák csengenek, hol Vezérek innepelnek áldomásokat. Hirdessék ottan Bárdok a’ közelítő kor’ győzteseit. A’ bajokat-látott Malmor’ viaskodójit magasztaló énekek dicsöítették. Az erdők’ országának sok hajóji elveszték Lénán magok’ ifjaikat. Vedd őket királya Morvának, ’s légy az Érin’ megtámadójinak barátja. ’S ha gyermekeid Gormálnak mohosult bástyájihoz jőnek, fogadja őket csigáknak öröme, ’s válasszanak társat megmérkezni karddal a’ völgyben.

Sem hajót sem sokhalmu földet nem vészen-el tőled Fion-ghal. Pusztáim elegek énnekem erdejikkel ’s vadas völgyeikkel. Feszítsd az haboknak vitorláidat barátja annak a’ kit szerettem; feszítsd a’ haboknak fejér vitorláidat, ha feljő a’ korány’ sugára, ’s térj-vissza a’ soktermü Gormálhoz.

Béke néked, királya a’ csigák’ szarujinak! mondá Szvárán a’ kékpaizsu. Te a’ békében tavaszi lengzet vagy, de vésszel-küzdő szirt a’ csaták között. Vedd a’ barátság’ jobbját, oh te, fejdelme a’ hideg Szelmának! Hagyjad keseregni Bárdjaidat az elhullott bajnokok felett. Érin rakja földbe férjfiaimat, ’s állítsa-fel nekik a’ dics’ kövét, hogy az éjszak’ elholtjainak maradéki lássák eggykor a’ helyet hol az ő atyájik vívtanak. A’ vadász, lelépvén a’ bérczekről ’s telepvén a’ ravatal mellett, így fog majd szóllani: Itt vívták seregeikkel a’ tusát Fion-ghal király és a’ bajnok Szvárán. Igy szólland eggykor a’ Vadász, ’s hírünk örökké fenn marad!

A’ hír nekünk ma virít legszebben, mondá Fion-ghal, a’ tenger’ királya. Eltűnünk díj nélkül a’ bajnokok’ mezejéről, mint az álom. A’ Vadász a’ sírt nem ismeri; nem zeng énekben nevünk. Mit ér hogy bennünket akkor dall a’ Bárd, midőn halványan ’s erő nélkül nyugszunk sírban? Osszián, Karil és Ullin, ti kik ismeritek a’ régi kor’ bajnokit, kezdjetek dalt az erőnek napjai felől, azon bajnokokról kiket lesarlott a’ halál. Hagyjátok énekben tűnni-el az éjt, gyorsabban jőjön a’ reg reánk.

’S az ének zenge a’ királyoknak, ’s száz lantok kísérték szózatinkat. Kiderűle Szvárán’ homloka mint az ég’ megtölt szép fénye, midőn elenyésztek a’ felhők, ’s őt tisztán hagyják ragyogni az éjben.

’S Karil monda: Kuchullin most Túrának szirtüregében ül, megmarkolva tartván az erő’ kardját. Elméje az elvesztett csatán függ. Bús a’ hegyben a’ dárdák’ fejedelme, ő, a’ ki eddig erős volt viadaljaiban. Néked, o hős, békéül küldi kardját; néked, a’ ki, hasonlatos a’ hegyek’ fergetegéhez, elszórtad ellenjeit. Vedd az ő kardját, o Fion-ghal az ő dicse ködgőzlet, lebeg ’s elfut a’ szél előtt, ’s nem hagyja nyomát a’ mezőn.

Fion-ghal békéül el nem fogadja a’ kardot, úgy monda a’ fejdelem. Teljes ő erővel a’ tusában, ’s híre ollyan mint karja. Sokan vagynak, a’ kik győztesek a’ vívás között, de ollykor visszatolattak. Szvárán, királya az erdős ormoknak, lökjed-el megéd fájdalmadat! A’ meggyőzettek is nagyok, ha vitézűl álltak a’ bajban. Hasonlók akkor a’ naphoz, melly a’ nyári hév napokon felhők közzé rejti magát, hogy majd tetőken tündököljék.

Hajdan Kóna felett Grúinál uralkodék

uralkoda [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. Minden partokon kereste a’ csatákat. Lelke gyönyört lelt a’ vészben, füle a’ fegyver’ csattogásai köztt. Eggykor Krákán árasztá-el táborát. A’ megtámadott fejdelem az erdőkből szálla-le, Brúmónak gömbölyegéből a’ tetőn, hol a’ rém’ kövénél ígélt. Ádáz volt a’ hősek’ tusája a’ hókebel’ leánya miatt. A’ leány’ híre elhatott Grúmálhoz a’ Kóna’ vizei mellett. Megeske hogy a’ leány övé leend, vagy elterűl a’ csatában. Három nap’ tarta a’ viadal, Grúnál a’ negyediken bilincsen volt. Távolra szakasztva-el társaitól, Brúmónak rettentő körébe vitetett. Ott a’ megöltek’ rémalakjaik írtózattal nyavalyganak. De a’ fejdelem mint az ég’ villámja ragyogott később’. A’ bátor előtt megbukott az ellenség; Feltalálta ismét magát, fel az elenyészett hírt.

Bárdjai az eltűnt éveknek, mondá most a’ Morvai király, hirdessétek a’ nagy elestek’ nevét; távoztassátok-el Szvárántól a’ bánatot!

’S a’ nép leheveredett a’ király körül; bús szelek suhogtak hajaikban. Száz szózat emelkedék-fel eggyszerre ’s száz lant önte közzé kedves rezgést. Azon idők felől dallának mellyek már eltüntenek, a’ régi kor’ fejdelmei felől.

Ha fogok én ismét Bárdot hallani? ha ölel-körül engem ismét öröm? Nincs többé ideg a’ Morvai lanton; nincs zengzet, nincsen dal Kónán. Oda a’ király, oda a’ Bárdok! eltünt a’ hír a’ rengetegben!

A’ korány reszketni kezde a’ tengeren ’s Kromlánnak ormain. Lénán hangzott a’ Szvárán’ kürtje, ’s a’ tenger’ fijai felgyülekeztek körűle. Néma ’s bús volt a’ nép körűle midőn a’ vitorlák dagadozni kezdének. Utánok éles szél fuvall; fejéren mennek a’ vitorlák, mint Morván a’ köd.

Szóllítsátok-elő, monda Fion-ghal, a’ vadászat’ messze-szökellő fijait, Bránt a’ fejérmájút, Nártot, Kiárt, ’s Luáthot a’ hegyes fülekkel. Fillán és Roíne – De ő nincs többé! fiam a’ holtak köztt nyugszik már! – Fillán, Fergusz, fújjátok a’ kürtöt, keljen az öröm völgyen hegyen. Hallják-meg azt Kromlának vadai, ’s a’ kan ocsódjék-fel a’ turjányban.

Éles hang terjed-el az erdőségen; a’ vadásznép mássza már Kromlát, ’s ezer agár röpűli-végig a’ fenyért. Mindenik eggy szarvast fog-el, de Brán maga hármat, ’s Fion-ghalhoz viszi, hogy urát örvendtesse. Eggy a’ Roíne’ boltja mellett esik-el. Borult vala a’ király’ elméje látván melly csendes annak köve ki olly gyors volt vala a’ vadászaton.

Fiam, monda, te többé fel nem kelsz az én áldomásaimhoz ’s a’ küzdéshez Kromlán! Majd be lészen nőve sírod, ’s halmodat fű rejti-el. A’ gyöngék’ fijai elmennek ott, ’s eggyike sem tudja hogy itt erős fekszik!

Osszián és Fillán, gyermekei az én erőmnek, ’s te Gaul, kék fegyver’ fejdelme, hágjatok-fel a’ tetőken, ’s hozzátok-elő nékem a’ hőst Túrának üregéből, hozzátok-elő nekem az Érin’ megszabadítóját. Nem Túrának látom e ott kőfalait? Bánatjában ül ott a’ csigák’ fejdelme. A’ csigák’ terme pusztán áll. Hozzátok-elő nekem a’ győzni-szokott Kuchullínt, hogy ő és népe örvendjen. Fillán, Kuchullin e az ott? vagy gőz talán, a’ ravatalok körül? Kromla’ szele szemembe jött; nem ismerem-ki barátomat.

O király, felele ez neki, az Szemónak fija, a’ dicső Vezér. El van csüggedve bánatjában, de jobbja markolatját kapkodja.

Idv neki, idv a’ nagy tusaintézőnek! idv annak a’ ki erős karddal tördeli ellenjeinek pajzsaikat! – Néked, néked idv! monda Fion-ghalnak Kuchullin. Örvendetes nékem a’ te jelenésed! Ollyan az mint Kromlán a’ nap midőn a’ vadászt gyász borítja-be, ’s ismét kiderülni látja az égen a’ ragyogót. Mint azt a’ csillagok, úgy fognak körül téged hőseid; a’ te dicsed besugárolja az ő futásokat, ’s fényt vet az éj’ homályára. Fion-ghal, nem így látál te engem, te hatalmas, a’ te földeden, midőn a’ tenger’ urai elfutottak az halmokról, ’s vígság tért-vissza a’ tetőkre!

Sokak a’ te szavaid, Kuchullín, mondá Kónán, a’ kevéshírü, de hol vannak fegyvertetteid? Minek jöttünk-által a’ tengeren, hogy fegyverrel segélljük a’ futást? Elsötétülve rejtezél te odúid közzé, ’s Konánnak hagytad a’ csatát. Nékem add villángzó fegyveredet, nekem add azt, Érin’ gyermeke.

Fegyveremet még soha nem kívánta harczoló, felele Kuchullin, ’s ha kívánta volna, nem kapta volna meg soha. Nem futottam én a’ bánat’ üregéhez míg Érinnek fijai még éltek.

Konán az erőtlen kezekkel, monda Morvának fejedelme, negédes ember, ne légy szókban illy merész míg magadat tettekben nem bizonyítod annak. Kuchullín híres a’ küzdésben, ’s rettegik valahova megy. Gyakran hallám én az ő nevét; bátor harczolók hirdették az ő tetteit. – Rántassd-fel vitorláidat, bús fejdelme Iniszfailnak, ’s térj-vissza ködlepte szigetedbe. Braghéla könyűkre olvadva vár a’ ravatalok’ ormai köztt. Szelek emelintik hosszu hajzatját, ’s körüljátszák vele a’ szép keblet. Felfülel az éjben lapátjaid után, ’s a’ tenger’ dalát vágy megérteni. Úgy hiszi, dalodat hallja, ’s a’ zengő hárfát a’ habokról.

„Sokáig fog hijába fülelni! Kuchullín vissza nem térend! Mért lássalak én téged, nyájas Braghéla, nehezen sóhajtozni-fel érettem? Te Fion-ghál, másszor győzni látál engemet a’ kardok’ ’s dárdák’ viadaljai köztt.”

’S ezután ismét fogsz győzni, mondá a’ csigák’ királya. Híred az ellen’ űzése által nőni fog, mint a’ tölgy nő a’ tetős Kromlán. Reád még sok tusa vár, ’s öklöd még sokat fog leverni. Oskár, hozzd-elő a’ vadakat; készítsétek az áldomást csengjenek a’ csigák, ’s a’ királyt ’s harczoló feleit fogja-körül öröm ’s vígadás. –

’S eggyütt-ülénk étkek köztt. Kuchullinnak lelke felkölt, arcza felderült ’s visszatért karjába az erő. Ullín nékünk énekét adá, ’s Karil hallatá zengzetét. Közzéjek vegyültem én is, a’ Bárdok közzé, ’s a’ dárdak’ csatájit éneklém, mellyekben az én aczélom is villángzott. Tetteim’ dicse elröpült! Bánatban ülök a’ sírok mellett, feleimnek sírjaik mellett, kik többé nincsenek! –

Dalok köztt múla-el rajtunk az éj. Öröm köztt közelíte felénk a’ tenger’ habjain a’ reg. Fion-ghal felhágott a’ tetőre, ’s karja rázta a’ villongó dárdát. Erős léptekkel lépdelt Lénán; mi fegyverben követtük a’ királyt.

Feszítsetek vitorlákat, mondá a’ hős, kapdossátok-fel az Érin’ erdejinek fuvalmait. Dalok köztt léptünk a’ habokra. A’ harczolók’ öröme nagy volt a’ kék tenger’ fejér habjain.

KATH-LÓDA.
HÁROM ÉNEKBEN.

FOGLALAT.

Fion-ghal, két évvel azután hogy Roszkránát, Kormák Érini királynak leányát, elvevé, meglátogatta Karrik Thurában Kathult, az Inisztorei királyt. Midőn innen visszatérne, a’ szelek őt az Uthornói révbe verék, nem messze Gormáltól, hol Sztarno, az ő ellensége, lakott. Ez, megértvén hogy Fion-ghal ottan vagyon, öszvegyűjté a’ szomszéd törzseket; de ismervén a’ Morvai király’ erejét, orozva akará megölni, ’s e’ végre ebédjéhez hívatá. A’ király nem feledte az ő orozságát (l. Fion-ghal III. Ének), ’s a’ hívást el nem fogadta. Sztarnó lopva ment a’ királynak, ’s megkötöztetett. Ez emlékezett Agande kára, ’s a’ foglyot szabadon ereszté.

Az ének hézakokkal jött-által az illy késő időkre.

ELSŐ ÉNEK.

Regéje az hajdan időnek!

Miért hagyád-el illy hirtelen füleimet soha nem látott bujdosó, te, ki Lórának barcsájit ingatod? Nem hallom én távol folyamoknak harsogását, nem a’ lant’ zengzetét a’ bokros ravatalokról. Malvína, jer, Bárdod kiáltoz; hozzd-vissza néki lelkét, hozzd-vissza, o te hókéz!

Kinézek a’ habbal-gazdag Lochlin felé, az Uthornói fekete-szirtes rév felé. Ott kél partra az én bajnokom az enyészet’ habjain. Ordít a’ széllel-küzdő tenger. Kevesek a’ Morva’ gyermekei ez ismeretlen földön.

Eggy vakmerész, kit Sztarnó Loduinhoz szóllíta-elő, áldomáshoz hívá Fion-ghalt. De a’ király említé a’ múltakat, említé a’ szép szűz halálát, ’s haragra lobbanva dárdához kapott. Fion-ghal, ugy monda neki, Gormálnak tornyait, Fion-ghal Sztarnót meg nem látja. Sötéten, mint az árny, lebeg ennek kevély lelkén a’ halál. Nem feledem én soha az ékes napsugárt, nem soha a’ királyi hókezü leányzót. Loduin’ fija, félre tekintetem elől. Csak szél nekem az ő szava; szél, melly a’ felleglepte völgyben bokron hintál ’s elröpül.

Duthmarúno, halál’ fegyvere, Kromglász, te bátor paizsrántó, Sztruthmor, ki szüntelen a’ csaták’ szárnyait lakod, Kormár, kinek hajóji tengereket hasgatnak, te, ki rettegést nem ismersz, mint az ég’ tüzének futása a’ sötéten-zúgó fellegeken, rajta, vegyetek-körül engemet ez ismeretlen földön! Nyuljon kiki pajzsához mint Trenmor, a’ harcz’ intézője. Te, a’ ki hárfák’ közepette függsz, sokszínü pajzsom, szállj-alá, hárítsad-el mellőlem ez özönt, vagy sorvadj vélem a’ földben.

Igy szólla a’ király, ’s hősei sort fognak a’ Vezér körül. Mindenike haraggal ragadja-meg dárdáját. Nem hallani semmi hangot; szemeik szikrákat szórnak. Fenn kél a’ bajnok’ lelke. Cseng a’ paizsokon a’ láncsa. Minden eggy tetőt fog szembe. Szürkén körülvirradva állnak a’ vitézek a’ borzasztó éj’ barna halmain, ’s félhangon döngötték a’ dalt az ormok’ hűs fuvallatiban. Megtelve ballag a’ habok felett a’ hold. A’ nemes Duthmarúno, Rojnának gyermeke, jöve a’ surjányos szirtekről, szorgos vadásza az agyaras kanoknak. Öröm vala neki a’ fekete csolnak, mellyen a’ habokon idegen tetőkre szaguldozott, bár Kromthormónak kürtjei rezegtek a’ gyilkos honban. A’ te lelked, vitéz Duthmarúno, nem ismére félelmet.

Komhál’ fija, ne lépdeljek e keresztül a’ sötét éjen? Ne lessem e ki őket pajzsomnak széléről, a’ számtalan serget, ’s a’ tengerek’ fejdelmét Sztarnót, a’ gőgös lélekkel, ’s Szváránt, az idegenek’ gyülölőjét? Loduinnak rémköve körül az ő ígélések nem haszontalan. Ha Duthmarúno vissza nem tér, úgy az ő szép nője magányosan űlend honjában a’ Kruajlin’ térén, hol két folyam harsogva csap, lefutva a’ tetőkről, egymásba. Bérczek ’s ravatalok veszik azt körül, ’s erdő, zátony, és tengerzaj Kis-ded fiam fel-felpillant a’ visító csévékre. Adj a’ gyereknek eggy kanfőt, ’s beszélld-el örömét atyjának midőn az Uthornói nagysertéjü erő láncsájára rohant neki.

Nem feledém atyáimat, mondá Fion-ghal, ’s a’ hintáló vizeken suhinték-el. Nekik a’ veszély’ ideje örömek’ ideje vala, ’s engem sem boríta-el homály, bár arczomat ifju fürtek lebegték-körül. Fejdelme a’ tetős Kruajlinnak, az éj’ mezeje enyém.

’S előre rohant, ’s messze elszökelle a’ zajgó Turthor felett, melly az éjeken tompa harsogást küld a’ Gormál’ köd lepte völgyei közzé. A’ holdsugár eggy ravatalon tündökle. Eggy deli

dali [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

alak lebeg ott szállongó barnafürtökkel, eggy fejérkeblü lyánya Lochlinnak. Léptei rövidek ’s szaporák voltak; szélnek adá tördelt dalát, ’s hókarjait fel-felnyujtá bánatjában, mert lelke el volt merülve. Ez volt éneke:

„O Torkul, az ősz fürtökben, a’ te lépteid a’ Lula mellett lebegnek e? holott a’ te fénysugárod a’ szerént alvék-el az árnyba-ömlő folyamnál, mint a’ szén? Hol van a’ te távol lakod, atyja a’ barnafürtü leánynak? De én téged látlak körülfogva a’ Loduin’ barna alakjától, midőn a’ sötétövedzetü éj végig-ömöl az egen.

Kevély pajzsod gyakorta fedi-be a’ hold’ nyájas arczát. Búsan ’s homályban láttam azt. Tűz lobogott hajazatodban midőn, mint a’ hajó, tovább haladál.

’S én el vagyok feledve ez odvban, királya a’ nagysertéjü kanoknak. Pillants-alá Loduinnak termeiből a’ magány’ bánatos leányára!”

Ki vagy te, éj’ bús zengzete? kérdé Fion-ghal. – Hirtelen fordult-el a’ szózat. – Ki vagy te az éj’ homályában? – Elijedve sippadt üregébe. – A’ király’ feloldá kezén bilincseit, ’s kérdezte, melly hon’ leánya.

„Torkul hajdan nyugalomban lakott a’ tajtékzó Lula’ szélein. De most Loduinnak bús csornokjaiban rázza a’ csengő csigákat. Ő és Sztarnó öszvetalálkozának a’ küzdés’ völgyei köztt. Sokáig küzdének ők véres szemekkel, ’s az atyám a’ kékpajzsu Torkul elterült.

Közel eggy szirthez a’ tajtékzó Lula mellett eggy szökellő őzet vertem-által. Midőn itt félig-örülve öszveszedém fürtjeimet, melly széllyelfoszol vala a’ hegyek’ fuvalmában, fülem zörgést halla-meg. Felvetém szemem’, mellyem dagadt örömében. Szaladva mentem a’ Lula’ zajgása felé a’ tenger’ és tetők’ Torkuljához.

Ki vala ott egyéb mint Sztarnó, a’ fejedelem, szerelmet kancsalogva veres szeméből? sertés vala árnyalló szemöldje ’s mosolygása nyájatlan. Hol atyám, a’ hős, a’ várak’ fejedelme? Egyedül van ellenségei köztt az erős Torkul’ leánya!

Megragadta kezemet, vitorlájit felrántatá, ’s elzárt e’ homály’ üregébe. Néha jön, nékem eggy bús köd, ’s villogtatja előttem atyámnak vértjét. De még gyakrabban mégyen-el eggy sugára az ifjuságnak titkos rejtekem előtt. Szvárán az, a’ tetők’ járója, eggy deli ifju, kit az én szívem magasztal.

Lulának leánya, te hókéz, mondá Fion-ghal, te bánat’ gyermeke, a’ te lelkedet felleg fogta-körül, mellyet tűzcsíkok szaggatnak! Ne tekints a’ besötétült holdhoz, ne a’ villámhoz melly a’ vizeket csapkodja! Mindenszerte körűled van neked az én hős-kardom, a’ te ellenségeid’ ijedelme, te deli! Nem erőtlennek aczélja az; nem azé, a’ kinek lelke fekete. Nem sír termemben semmi szűz, nem terjesztgeti nekem eggy is elzárva hókarjait. Ékes az én szerelmem szép fürtjeinek gazdagságában, ’s a’ fejdelmi hárfát zengeti Szalmán. Szava nem sivatag pusztákra hat; szíveink mindég olvadoznak szép dalában.

– – – – – – – – – –

Fion-ghal legottan előre-lépdele a’ barna tetők’ homálya köztt. Hamar fellelte Loduinnak tölgyét, a’ küzdő szelekkel birkozót. Három kő áll itt benőve czirmos mohhal, ’s mellette tajtékzó ömléssel zuhog eggy patak; ’s a’ köveken hamvazó tűz, ’s Loduin maga köd és szél köztt. Magasról pillogott-alá a’ rém, undokúl képzve félig ködből és gőzből. Zordon ’s tördellett szózatja; a’ hegyből patak csörg-alá. Közel a’ tető lombatlan tölgyéhez zeng rezgő szózatja a’ kegyetlen harczolókhoz, Szváránhoz ’s fene Sztarnóhoz, ádáz gyülölőjihez az idegeneknek. Megdöltek feketés vértjeiken, erős markaikban tartván a’ hegyzett dárdákat. Szél sipíta a’ tengeres Sztarnónak haja között ’s vad szakálában.

Jövést halla-meg fülök, ’s felszöktenek fegyverekben. Halál az éji vándorra, o Szvárán! mondá Sztarnó dühös negéddel. Vedd az atyád’ paizsát; kemény az mint a’ völgy’ szirtje.

Szvárán elgyakta csillámló láncsáját, ’s a’ láncsa Loduinnak eggyik tölgyét érte. Ekkor a’ hősek karddal estek egymásnak, ’s váltva hinték csapkodásaikat. Fegyver csattana a’ fegyveren, ’s csengett a’ vért, a’ sisak. A’ Lúnó’ fija, a’ hős kard, ketté vágá a’ Szvárán’ pajzsának szijait, ’s a’ paizs elhengerge a’ földön. Fion-ghal fenn-akasztá a’ rántott kardot, meztelen látván-meg a’ Szvárán’ véknyát; haragosan forgatta fejében szemeit, ’s kardját lesüllyesztette. Halkkal hágdalt-le a’ tetőről, ’s elfojtott mellyében

mrllyében

eggy dalt.

Látta Sztarnó gyermekét, ’s félre fordúla a’ tetőről. Borzas szemöldje haraggal göndörödék rettenetes arczán. Megcsapkodja dárdájával a’ tölgyet, nyujtogatja lépteit, ’s elér a’ sással benőtt balkányhoz, ’s a’ kékvértü Lochlin felé veszi ő is fija is a’ lassu útat; hasonlók két folyamhoz, mellyek elborítva tajtékkal két völgyből szállanak-alá, ha zápor esett a’ hegyekben.

Turthorba tért a’ király. Szépen hasadt keletben az hajnal, ’s villángzott a’ hajnal, ’s villángzott a’ Lochlini zsákmányon a’ király’ kezében. Eggyszersmind szépen jöve-ki szirtüregéből Turkulnak szelíd leánya; öszvefogta a’ szélben nehéz fürtjeit, ’s felkölté lant’ zengése köztt a’ vendéglő Lula’ dalát, hol fejdelmi atyja lakott vala.

Meglátta Sztarnónak kardját, ’s öröm derül fel a’ leány’ arczán. Meglátja a’ Szvárán’ paizsát, ’s elfordítja szemét Fion-ghalról. „’S te a’ te száz folyamidnál elestél, ’s száz bánatot hozál reám?”

– – – – – – – – – –

Uthornó, ki habokból kelsz, körűled éjjeli villámok szikráznak. Búsan, sötéten látom a’ holdat a’ tengerben erdeid megett. Tetőn áll a’ felleges Loduin, lakjokon a’ régi kor’ hőseinek. Mélyebb hajlékaidban látja az ijedt szem a’ kardot-forgató Loduin’ képét; úgy látja azt mint ködalakot, jobbjával az árnypaizst tartva, az öröm’ csigáját baljában. Rettentő csornokjának fedelét éji villámok’ szikrázásai lobogják-körül.

Loduinnak rokon véle nemzete, bajnokai a’ közelbb időnek ’s a’ régibbnek Vezérei. Azoknak, a’ kik merészen mentek csatára, nyujtja az illatos csigát, de közötte ’s a’ renyhék köztt sötéten kél és domborúan nagy paizsa, mint az ég’ elhomályosodott fénye, vagy a’ tetők’ légtüzei.

– – – – – – – – – –

A’ szépalaku szűz előjött, hasonlatos a’ kegyelet’ ívéhez a’ csendes habok felett. – – –

MÁSODIK ÉNEK.

Hol a’ bajnokok’ királya? kérdé Duthmarúno, a’ Rojna’ vitéz gyermeke; melly orom’ ködje rejti-el Szelmának ifju sugarát? Az e a’ fejdelem a’ ki amott jelen-meg, leszállva az éj’ szárnyaitól eltakart kőszálon? A’ reg elszéled Uthornón, a’ nap fényt elő a’ gőzös tetőkre. Rántsátok-fel szemem előtt paizsaitokat, hősei a’ Vezérnek a’ ki távol vagyon. Ne essék-el ő, mint a’ villám, melly homályban szikráz a’ mezőken. Itt amott van ő, hasonlatos a’ keselyűhez, melly az ég’ fuvalmai köztt a’ bérczekről száll-alá! Lássd zsákmányt hoz kezeiben! Szelmai király, lelkem értted bús vala.

Közelít az ellensereg, Duthmarúno, monda Fion-ghal, mint a’ hullámok jőnek, midőn fejeiket kinyujtják a’ gőz’ torlatjai közzül az éjben. Rettegés szállja-meg az útast, a’ ki nem tudja mi hasznos neki. Mi nem rettegünk, mint az útas. Rántsatok fegyvert, ti vitézek. Kardom keljen e a’ tetőn? Néktek hagyjam e a’ diadalt?

Hajdan idők világitják ma szememet, felele a’ Roja’ vitéz gyermeke. Ime Trenmor a’ széles paizsal ragyog a’ kor’ Vezérei köztt. Nem volt gyönge a’ király’ lelke, szívébe nem szállt ronda félelem. A’ fenyér’ száz folyamjai mellől gyültek-öszve a’ törzsek Kónának völgyén. Vezérjeik meghágák a’ dombokat. Ki vezérli közttök a’ csatát? A’ Vezérek kiránták fél hüvelyeikből kardjaikat; lángolva délczegségekben szemeiket veresen görgetik. Külön megyen mindenike az erdő közzé ’s tördelt hangon rezgi dalát. Miért hátráljon ez amannak? Öseik egyenlők voltak hatalomban.

Trenmor bajnok a’ hegynél álla dárdájával, delin ifjusága’ fürtjeiben. Látá a’ had’ lépdelését, ’s szívét bánat fogta-el. Meghagyta hogy egymást-váltva intéznék a’ harczot. Megtették azt, ’s szégyennel tértek-vissza az ellentől. Mohhal-benőtt szirtjéről leszálla most Trenmor bajnok, ’s harczra vitte ismét seregét, a’ az ellenség verve tért-vissza. Örömben fogák-körül a’ Vezérek a’ hőst. Mint s’ nyári nyájas leblek, a’ szerént méne-ki most közzéjek a’ hatalom’ szava. Vezérek verték magokban a’ csatát míg a’ vér’ mezején még nőtt a’ veszély; akkor a’ király’ ideje vala véget vetni sarjjal az harcznak.

Öseinknek tettei tudva vannak előttünk, mondá Kromglász. Ki vezérlje közttünk a’ csatát míg a’ király tetőken múlat? Köd nyugszik sok ormokon; verje paizsát mindenikén eggy bajnok. Talán leszálland eggy Lélek

kélek [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

, ’s kijegyzendi a’ Vezért.

Mentek, kiki a’ maga halmára. A’ Bárdok’ tekintetei fellelték a’ hőseket. Leghangosabban mint mindeniké, a’ te paizsod csenge, hadakat-verő Duthmarúno!

Mint a’ hullámoknak iszonyu zajgásaik, a’ szerént közelgete most a’ Tornó’ nemzete; ’s elől Sztarnó bajnok, ’s a’ zivatar-szigetének Szváránja. Úgy pillogtak-elő pengő pajzsaik megől mint a’ Loduin’ szirtjének borzasztó rémje, midőn az undok alakjával a’ hold megett pillant-alá, melly elsötétülve ballag-végig az egen, ’s körösded villámokat szór.

Mint a’ tengerek’ habzó rendei, akként torlódott hősre hős a’ Turthor’ folyója mellett. Reccsentve pattog csapás a’ csapás után; a’ harcz’ térén halál nyargal, mint eggy rivaccsal-terhes felleg, mellynek széleit a’ zivatar’ szelei emelgetik, midőn mennydörögve futnak a’ felhők, ’s a’ háborgó tenger tompán bőg.

Ádáz tusája Uthornónak, mit beszéllje-elő a’ te sebeidet az ének? Tekinteteim elől te színetlen tűnsz-el a’ múlt idők’ évei közzé.

Előjön Sztarnó, ’s vele a’ kardvívás. A’

kardvivás a’ [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

harcz’ széleit Szvárán görgeti-fel. Gyilkos sarjad nem vala erőtelen, Duthmarúnó, fija az éjszaki

azéjszaki

Rojnának. Ime, Lochlin túl szalad a’ vizen. Megzavarva állanak a’ vert had’ Vezérei. Búsan görg az ő nagy szemek felülről a’ had’ szaladására. Fion-ghal megfújja a’ kürtöt, ’s Alba megszünt öket nyomni. Sokan

nyomni, Sokan

feküdtenek a’ Turthor’ vizénél elnémulva vérekben.

Krathmó’ fejedelme, Duthmarúnó, Rojnának fija, vadásza a’ kanoknak, nem térsz te meg dicsetlenül a’ csatából; merész sas, midőn a’ bércz’ szirtjéről kevély örömben száll-alá! A’ fejérkeblü Lanúl eltelend örömmel honjának folyamja mellett, és vele a’ te kedves fiad

kedvesfiad

, Konadóne, ki a’ Krathmó’ hegyeit járja.

Kolgorm vala első nemzetemben, a’ ki Albába ment, mondá Duthmarúnó bajnok; Kolgorm, a’ tenger’ öbleinek bátor járdalója. Öccse az ő kezétől dölt-el, ’s akkor elhagyta csornokját, ’s Kruajlinban véve lakot, a’ szirtek’ siványai köztt. Nemzete megnőtt az évekkel; elmentek a’ hadba, ’s elhulltanak. Atyámnak sebek ére engem is, fejedelme a’ zengő bérczeknek!

Nyilat vont-ki oldalából, ’s halva dölt-el a’ vitéz. Lelke felszállt eldődjeihez a’ vihar’ puszta szigetjeire. Ott űzi most velek a’ ködök’ kanjait a’ szirtektől-hasgatott felhőken. Elnémúlva álltak itt a’ fejdelmek, hasonlók a’ Loduin’ Lelkeinek köveikhez, mikor azokat a’ homályban-bujdosó vándor meglátja, ’s régi kor’ rémjeinek tekinti, kik harczoknak zsákmányait lesik.

Feketén szállt az éj Tornóra. Búsan állának az eldölt hős körül; zagyvás szél üvölté-keresztül minden Vezérnek fürtjeit. A’ király felocsódott keble’ mély gondolatjából, előkiáltá a’ dalok’ ’s kobzok’ Ullinját, magasztalni hagyta a’ hőst. Ez vala hozzá szava:

Duthomár nem vala tűz melly fellobban és elalszik, melly kél ’s eltűn a’ szem előtt; nem vala villám melly az egen elhal. Hasonló vala a’ fejdelem az erővel-tündöklő naphoz, melly halmai felett soká díszeskedik. Szóllítsd-alá vitéz öseit az eltűnt idők’ lakjából!

Tornónak szigete, mondá a’ Bárd, melly fenn kelsz-ki a’ tenger’ habjai közzül, én a’ te fődet bús felhőkben látom. Völgyeidből úgy keltek-elő a’ had’ Vezérei, mint az erős-szárnyu sasok, mindeggyig maradéka a’ kékpajzsu Kolgormnak, ki Loduinnal eggy teremben lakik.

Tornónak, a’ szelek’ szigetének, közepében emelkedik Lurthán, a’ patakokkal-gazdag hegy; tar és czirmos az ő erdőtlen feje; völgye sivány ’s el van telve sással. Rurmár, kinek vad-kan vala öröme, a’ Kuruth’ zajgó forrása mellett lakott. Szép volt az ő leánya, mint eggy fénye a’ napnak, Sztrinadóna a’ hókebellel.

Számos nagyeredetü királyok számos sötétpajzsu Vezérek, számos ifjak sűrü hajfürttel, jöttenek a’ Rurmár’ hajlékába, elnyerni a’ szép leányzót, az agyaras vad’ tanyájához, a’ legszebb szűzéhez a’ népnek. De te figyelem nélkül menél-el könnyü lépteiden előlök, Sztrinadóna a’ dagadt mellyel.

Mikor a’ fenyéren járdalt, keble fejérbb volt mint a’ kána; mikor a’ tengerszéleken, fejérbb mint a’ hullamzó tenger’ tajtékjai. Mint a’ csillagok, úgy ragyogott szép szeme. Nyájas arcza szebb volt fekete üstökének lebdesései alatt mint eső után a’ kegyelet’ szép íve. Te a’ hőseknek szíveikben lakál, Sztrinadóna a’ gyönge kézzel!

Most Kolgorm jőve, a’ hajók’ királya, ’s Korkul-Szúrán, a’ vendéglő csigáké, testvér fejdelmei a’ csaták’ Tornójának, elnyerni a’ királyok’ fényét. A’ leány meglátá őket csillámló vértjeikben, ’s lelke Kolgormot tartá méltónak választására. Mosolygva pillanta-le a’ Lochlini szép csillagzat a’ kecses leányra a’ tündöklő kebellel, ’s látá mint terjengeté szerelmében karjait

kardjait [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

Sztrinadóna a’ kékszemü.

Haraggal tekinte egymásra a’ két testvér; némán akad eggyüvé szemek. Bosszúsan fordulnak félre. Verték küzdés’ jeléül a’ paizst. Mindenike reszkető kézzel nyúlt kardjáért, ’s kezdődik a’ véres baj Sztrinadonáért a’ nagy hajjal.

Vérben dőle-el Korkul-Szúrán az ormok’ és habok’ földén. Kolgormot elküldi az atyja, a’ czethalas sziget’ fejdelme, bujdosni a’ kétes szelek köztt. A’ Kruajlin’ téreiben lelte-fel nyugtát a’ nemeslelkü bajnok. De a’ nemeslelkü bajnok nem éle ott magányosan. Vele volt a’ fényvilág, a’ hangzó Tornó’ gyermeke, Sztrinadóna a’ gyöngéd arcczal.

HARMADIK ÉNEK.

Honnan a’ történtek’ özöne? ha apadnak-el az enyésző idők? hol rejti-el ikerfejét a’ nap? Sűrü lassu ködfellegben mellynek oldalai tarkák a’ hősek’ tetteiktől. Tekintetem ellehellt nemfajzásokon nyugszik. Gyéren jelennek előttem mint a’ hold’ virradó fénye a’ völgyhasgató vizeken. Itt emelkedik a’ kardcsaták’ zivatarja, ott lakik vídítlan a’ galád. Nem küld ő soha tetteket a’ később kornak, melly őtet dalban emlegesse.

Te a’ ki paizsok között lakol, ’s Vezéreknek tolod-el bánatjaikat, fergeteges Kónának hárfája, szállj-le faladról énhozzám. Siess három idegeiddel, ’s vess fényt nekem a’ régi kor’ nemére. Költsd-fel a’ hősek’ képeiket az elröpült idők’ ködéből.

Viharok’ ’s szirtek’ szigete, Tornó, én a’ te széleiden látom nememet. Fion-ghal bánatra van borulva a’ bátor Duthmarúnó’ sírjén. Hőseink ott mentek-el, vadászai az agyaras kanoknak. Turthor mellett fekvék ködben Lochlinnak fegyveres tábora. A’ két fejedelem két halomról haraggal néz pajzsaik megől alá; az éj’ csillagaira tekintenek-fel, kik veresen ballagnak enyészet

enyeszet

felé. Magasan hajlik-alá Kruthlóda, hasonló a’ fellegek’ elhaló tüzökhöz. A’ Lélek előtt szelek nyargalnak, halálnak hirdetőji, ’s tüzeket szórnak magok megett. Sztarnó elértette hogy a’ király nem fog kitérni őelőtte.

Háromszor csapá-meg haragjában a’ tölgyet ’s sietve méne fijához, ’s eggy lassu dalt mormoga, ’s figyelt hajában a’ szelekre. Elfordulva állanak ők a’ bajnokok, mint két izmos tölgyei a’ bérczeknek, ha elhajolnak a’ szél előtt ’s ledölnek az hegyről a’ vizek felett. Ágaik rengnek a’ viharban melly a’ völgyből kél-elő.

Annir bajnok, mondá a’ vizek’ fejedelme, öseinknek korában hasonló volt a’ pusztító tüzekhez. Szeme halált áraszta a’ kardok’ ’s pajzsok’ csatájiban. Neki múlatság vala öldösni a’ harczolókat, ’s kedves a’ vér, mint nyárban a’ hűs patak, melly a’ fennt sziklák’ repedéseiből enyhet hoz a’ lihegő sásvölgybe. Eggykor előjöve ő a’ Vezér a’ Luthkormó’ tava’ mellől megvívni Kormánnal, a’ folyamos Urló’ fejedelmével, hol a’ had’ erősei fogtak lakást.

Kormán a’ maga fekete hajójin Gormálba jöve, ’s meglátta a’ harczvívó Annir’ leányát, a’ hókezü nyájas Fiónát. Meglátta őtet ’s a’ kék habokon jöttet elragadák a’ leány’ ékes’ szemei. Titkon sietett éjenten az ő fekete hajójihoz, szép mint a’ völgyvilágító hold. Annir király a’ tenger felé gördíté szemeit, ’s vitorlájiba szedé a’ szeleket. Nem vala egyedűl a’ bajnok; vele volt Sztarno, a’ fija. Mint a’ Tornó’ ifju sasa nézi atyját, úgy én az erőst a’ harczokban.

Elérénk a’ harczoló Urlorhoz, ’s Kormán dandárostúl jöve ellenünkbe. Küzdénk, ’s győze az ellenség. Ádázan álla vértében az atyám, öszvevagdalta a’ surjányt haragjának vad tüzében. Vérrel görgött bosszús szeme. Értettem a’ király’ tüzét, ’s rettegve vonám-vissza magam’ az éj’ homályában. Felvettem eggy elhult sisakot és eggy meghasított paizst, ’s így mentem az ellenségnek eggy tompa dárdával

dárdájával [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

jobbomban.

Eggy szirten űlt Kormán, a’ hős, eggy magasan-égő tölgy’ tüze mellett, ’s áltellent vele nem távol a’ tölgy’ tüzétől süllyedt szemekkel ült Fióna. Elébe dobtam a’ paizst, ’s békének szavait mondtam ravaszúl neki: A’ tenger’ habzó szélein fekszik Annir a’ bátor hős. Dicsetlen fekszik a’ király, ’s Sztarno neki ravatalját készűl emelni. Engem Loduinról küld ide a’ lassan-görgő szemü hókézhez, hogy szép fürtjei közzül vigyek eggyet, ’s az szálljon a’ sírba vele. Te királya a’ völgyes Urlornak, hagyd megszünni a’ kardott és vészt, míg Annir a’ tűzszemü Loduintól elfogadandja az illatos csigát.

Sírva kelt-fel ültéből a’ leány, ’s kitépte hajából a’ szép fürtöt, melly az ég’ szelíd leblében hómellye körül szállongott. Kormán csigát nyujtata nekem, hogy véle vígadjak. Leterültem oldala mellé, mélyen elrejtvén a’ sisakba képemet. Álom szálla az ellenségre, ’s én, mint eggy Lélek, felkelék, ’s áltlikasztám Kormánnak mellyét, áltlikasztám a’ Fionáét is, ’s a’ hókebel vérben költ. Hősek’ leánya, miért ébresztéd-fel haragomat? Feljött a’ reg, ’s az ellenség’ hada futott, mint a’ köd, melly a’ szirteken vonódik-el. Annir király verte a’ paizst, ’s kiáltá barnahaju fiját. Véresen mentem felé. Három ízben hallatá szavát a’ kardoknak fejedelme, mint a’ széldüh, ha sötét éjjelekben magasról omlik a’ völgyekbe. Három nap’ fogott-körül bennünket az öröm. Nem adtunk sírt a’ megholtaknak, ’s előhívánk az ég’ ölyveit. Ők előjövének minden szeleken az ellenség’ falására. Fiam Szvárán, Fion-ghal egyedül múlat a’ maga halmain, körülfogva az éj’ rémjeitől. Menj, ’s orozva döfd oldalába a’ dárdát. Mint Annir, úgy fogok én is örvendeni.

Fija a’ Gormáli Annirnak, mondá Szvárán, én őt sötétben meg nem ölöm. Fényben hágom-meg a’ tetőt, ’s az ölyvek, jőjenek utánam. Hogyan? én bajnok orozva? Testvérem Agandéka megakasztja léptemet.

Haragba lobbant a’ király, ’s felrántotta a’ hegyes láncsát. Három ízben rengett karja, de borzadt fijának halálától. Kirohant nagy hévvel az éjbe, a’ Turthor’ habjaihoz, hol az üreg nyil, mellybe Torkulnak gyermekét zárta, és a’ mellyben eggy derék kardot hagyott. Előkiáltá a’ Lúlai leányt; az Loduinnal a’ felhők köztt múlatoz.

Harag dagasztá a’ hős’ mellyét, ’s a’ felé hágdala most a’ hol Fion-ghal domboru pajzsán nyúgodott. Egyedül nyúgodott itt a’ király, ’s nem forrala tusát magában. Vad kergetője a’ borzas kannak, nem áll előtted hókezü leány, nem áll gyáva gyerek puhán heverészve a’ Turthor’ zajgó szélén. Itt hatalmasok’ fekve vagyon; ők itt halál’ szabdalásaihoz kelnek. Vad kergetője a’ borzas kannak, el innen! ne költsd-fel az éj’ rémjét!

Sztarnó csatajjal közelget, ’s Fion-ghal, a’ kardok’ fejedelme, felserken a’ csatajra. Ki vagy te, éjnek gyermeke? Ezt kérdé, ’s ellökte a’ jövőre dárdáját. ’S ím egymás ellen rohannak. A’ kard alatt elhullt a’ paizs, Sztarnónak meghasadt paizsa. Magát tölgyhöz fűzé a’ király.

A’ reg’ sugára felkölt, ’s Fion-ghal reá-ismert a’ tengerek’ fijára. Búsan fordítá-el szemét, mert elmult időkről emlékezék. Mint az ének szép zengése, úgy lebegett őelőtte fejér keblével a’ kedvelt leány, ’s feloldá a’ bilincset.

Fija a’ kardok’ Annirjának, el innen! el a’ Gormal’ csigájihoz! Előttem eggy tünt súgár kél-fel, a’ hókéz’ emlékezete. Véres fegyver’ királya, el, menj csornokjaid’ víg zengéséhez. Gyilkosa az én szerelmemnek, el arczom elől! Vad képedet rettegje mindég az idegen, te, kinek csak gyilkolás nyujt örömet.

Regéje az hajdan időnek!

KOMHÁLA.
DRÁMAI KÖLTEMÉNY.

FOGLALAT.

Komhala, leánya az Inisztorki királynak Zsarnónak, eggy vendégség alatt megszerette Fion-ghalt. Szenvedelme olly nagy vala, hogy vértbe öltözve, mint harczolójinak eggyike, Morvába követte a’ királyt, de Hidallán által, kinek szerelmét ezelőtt kevéssel megvetette volt; kiismértetett. Fion-ghal megilletve érzé magát a’ leány’ szerelme és szépsége által, ’s hölgyül akará venni, midőn Karakul Morvába ki szállott. A’ király ellénébe ment a’ megtámadónak. A’ csata’ napján Komhála eggy tetőn hagyatott, honnan a’ verekedést láthassa, ’s Fion-ghal megigérte neki, hogy ha győzni fog, még akkor nap’ visszatér hozzá. Győzött, de igen nehéz küzdés után. Hidallán előre küldetett a’ győzelem’ hírével, de ez, hogy megvetett szerelméért bosszút álljon, hazug hírt viszen Komhalának, ’s ez elhal. Hidallán eltiltatik a’ seregtől.

Versekben adjuk ez Éneket, minthogy ez, szorosan lyrai darab, és nem épószi, társaitól egészen külömböz.

DERZAGRÉNA.

Elmult a’ vadászat,

Hókezü leánya Morninak!

’S a’ csermely’ zajgásán kívül

Nem hallik Ardván semmi hang.

Jer Kronának széleiről!

Közelítsen dal között az éj,

S térjen öröm Morvának ormaira.

MELILKÓMA.

Közelít az éj, kékszemü leány;

A’ szürkűlő éj sötétebb

Lészen a’ fenyéren.

Eggy gímet láttam állani

A’ lassufolyásu Króna’ szélén.

Partnak véltem a’ sötétben,

De hirtelen felszökött.

Ágas szarva körül

A’ villám’ fénye lövelle;

Krónának felhőji közzül

Az atyáknak képei néztek-al.

DERZAGRÉNA.

Az eggy megholtnak árnya volt!

Eldölt a’ pajzsok’ fejedelme!

Fel, Komhála, fel szirtjeiden!

Győze Karakul!

Zsarnónak leánya, kelj-fel gyászaidra!

Eldölt kedvesed, harczainknak hőse!

Im a’ tetőken járdal szelleme.

MELILKÓMA.

Magányosan ül

ott komhála;

Két ordas ebe mellette

Gyakran rázza fülét,

’S kapkodja a’ tünő szelet.

Tenyerében nyugszik szép orczája,

’S hegyi szellő hányja fürtjeit.

A’ király’ ígéretének

Tája felé tekinget kék szeme.

Hol késsz te, Fion-ghal kedvesem?

Mindenfelé száll immár az éj!

KOMHÁLA.

Zajgó Kárun, miért kell véresen

Hömpölygeni látnom habjaidat?

Nem hallok riadást, nem csörtetést

Kerengő futásod körül.

Alszik talán a’ Morva’ királya?

Lépj-fel, te leánya az égnek!

Pillants-keresztül felhőiden!

Fel! fel! hogy lássam ragyogását

Aczél vértjének vállain.

Ha nem, te világíts, halál’ tüze;

Melly elhunyt eldődjeinknek

Éjente szoktál fényleni;

Jer Ardváról szikrázás között,

’S mutassd-ki fényben énnekem

A’ hőst, ki a’ csatában eldölt!

Ki véd most engem a’ bú’ kínjai

Ki a’ Hidallán’ gyúlongásai ellen?

Soká fog Komhalája várakozni.

Míg ő, sergének közepette,

Ragyogva, mint a’ reggeli súgár

Az esőző fellegek között,

Néki megjelen.

HIDALLÁN.

Króna’ ködjei, tünjetek-el,

Nyúgodjatok’ a’ király’ ösvényén.

Fedjétek-el szememnek lépteit.

Nincs a’ Vezérek’ fejedelme!

A’ nép többé nem tolong

Villángzó kardja körül.

Kárun, te folyók’ fejedelme,

Keverjed vérbe habjaidat,

A’ nép’ Vezére éjbe dölt!

KOMHÁLA
az éj’ sötétében.

Ki dölt-el a’ Kárun’ zöld szélén,

Hideg éj’ rémítő gyermeke?

Fejér volt e mint az Ardvai hó?

Olly szép e mint a’ kegyelet?

Üstöke mint a’ halmok’ köde,

Melly ékben kel-fel a’ tetőkön?

Ollyan e mint a’ menny’ nyila?

’S gyors, mint az ormok’ szarvasai?

HIDALLÁN
mintha nem tudná hogy Komhalától hallatik

hallattik

Oh, lelhetném-fel kedvesét

Szépen könyökölve szirtjeire,

Veres szemekkel a’ király után,

Arczát elrejtve fürtjei közzé!

Lebbenj-fel nékem, lágy lebel,

Emeld-fel gyöngén tömött haját,

Hogy láthassam a’ hókezet,

’S arczát, a’ mellynek bánat ád,

Mostan eggy fenntebb új kecset!

KOMHÁLA.

’S eldölt Trenmornak hős fija?

’S eldölt ő, bús hír’ fejedelme?

O nyil, melly a’ tetőn dörögsz,

O szikra, melly felhőt repesztesz,

Komhála nem fél titeket

Miolta a’ hős éjbe dölt!

Szóllj te, bús hírnek fejedelme,

Ledölt a’ dárdarontsoló?

HIDALLÁN.

Elszórva fut a’ nép a’ halmokon,

Nem hallja Vezére’ szavát többé.

KOMHÁLA.

Fergeteg űzzön tégedet

A’ téren, nagy király, ’s veszély!

Legyen futásod gyors a’ sír felé!

Kesergje halálodat leány;

’S mint Komhála, ifju napjait

Sírásban ’s búban töltse-el!

Mért mondtad énnekem, Vezér,

Hogy az harczban eldölt kedvesem?

Reméltem volna visszatértét,

A’ szirten látnám ’s a’ mezőben.

Szemem a’ nagylombu tölgyben

Zsákmánnyal látná jőni hozzám;

A’ tetők’ zuhogó szelében

Kürtjét hallanám rezegni.

Oh, hogy én a’ resten-folyó

Kárun’ szélén nem ülhetek,

’S elterült hős kedvesemnek

Arczát nem füröszthetem!

HIDALLÁN.

Nem a’ Kárun’ szélén fekszik ő;

Most száll-le a’ sírbe a’ fenyéren.

Nézz-le te nyájasan, o hold,

’S hagyd a’ tetőket fényleni,

Hogy lássa a’ hókéz kedvesét

Bágyadt fényében fegyverének.

KOMHÁLA.

Ne tegyétek őtet, sírnak fijai,

Ne tegyétek őtet szűk lakába!

Engem vadászni külde-ki;

Dics és hír nélkül tünt-el a’ hős.

Én, mond, megtérek éjszakára.

’S ah éjszakába tére-el!

Mért nem mondtad azt énnekem,

Te bús lakója szirtjeinknek,

Hogy el fog esni a’ király?

Te vérben láttad az ifjat,

’S nem mondtad Komhalának azt!

MELILKÓMA.

Melly zúgást hallok a’ tetőken?

Mi lövelli fényét a’ völgyben?

Ki jő, mint a’ vizek’ dagálya,

Midőn a’ hold’ világa mellett

Reszketve zúg-le a’ tetőkről?

KOMHÁLA.

Ki más mint a’ kitől Komhála retteg,

A’ tenger’ urának gyülölt fija.

Fion-ghálnak lelke, felhőiden,

Adj, adj erőt híved’ nyilának!

Essék-el az

Mint a’ tetőknek szarvasa!

Hah; Fion-ghal amott a’ Lelkek’

fellegén!

Mért jöszte kedvesem,

Vídítni, búsítni lelkemet?

FION-GHAL
meg nem sejtvén Kedvesét.

Kezdjétek a’ dalt, énekek’ fijai,

A’ Kárnunál nyert diadalról!

Karakul szaladott seregünk előtt!

Szaladott dagadása’ térjein!

Tábora villám vala a’ tetőken,

Melly lángol az éj’ homálya köztt,

Melly süllyed az ég’ felhőji köztt;

’S fény borítja-el a’ sötét erdőt.

Hallottam a’ lebel’ fuvalmát

A’ görbe völgyből ’s a tetőkről.

Komhála az, a’ szép vadászleány,

Zsarnónak hókezű magzatja?

Nézz-alá, te kedves, szirtjeidről!

Hagyd zengeni kedves szózatodat!

KOMHÁLA.

Oh, vígy nyugalmad’ rejtekébe,

Te bajnok, kit szívem szeret!

FION-GHAL.

Te jer nyugalmam’ rejtekébe!

Elmúlt a’ vész, a’ nap ragyog.

Jer nyugalmamnak rejtekébe,

Hideg tetők vadászleánya!

KOMHÁLA

most ismervén Fion-ghalra.

Megtért, ’s dicsében tére-vissza!

A’ kedves itt! itt bajnokom!

De nékem e’ sziklákon

Kell most megpihennem,

Míg rettegései közzül

Bágyadt lelkem magához tér.

Morni’ szépszemü leányai,

Verjétek a’ lantot, kezdjétek a’ dalt!

DERZAGRÉNA.

Komhála három gímet

Ejte-le bérczeinken,

’S a’ szélben magasan kél-fel a’ láng.

Komhalának jer most asztalához,

Királya az erdős Morvának!

FION-GHAL.

Dallokra, éneknek gyermekei,

A’ Kárunnál nyert diadalról!

Hogy örüljön a’ szép hókezü,

Mikor áldomása mellett ülök.

BÁRDOK.

Tolongj; te habokkal-gazdag Kárun,

Tolongj, te örömmel, örömmel elébb!

Megfutamodtanak a’ tusa’ gyermekei;

Mezeinken nem látni lovat,

’S negédjeknek szárnyaik

Más tájakon terjedeznek-el.

Most már békében kél-fel a’ nap,

Most már örömben száll-alá az est.

Vadászat zeng megint a’ bérczeken,

Falon függ a’ harcz’ vad paizsa.

A’ tengeri küzdés lesz mulatkozásunk.

Piroslani fognak markaink

A’ Lochlin’ gyermekeinek vérétől.

Tolongj te, habokkal-gazdag Kárun;

Megfutamodtanak a’ tusa’ gyermekei;

Tolongj örömmel elébb!

MELILKÓMA.

Szállj alá, köd, szállj-alá;

Holdnak sugárjai,

Öleljétek-fel lelkét!

Halványan fekszik ő, a’ szép leány!

Komhála nincs többé!

FION-GHAL?

Nincs többé Zsarnónak leánya?

Megholt a’ hókéz, kit szerettem?

Jer, Komhála, jer énhozzám,

Ha majd pusztáimon

’S halmomnak folyamjai mellett

Magányosan űlök az éjben!

HIDALLÁN.

Elnémult az Árdvai

Szép vadászleány’ szózatja?

Lelkét mért búsítottam-el!

Mikor fogom őt ezután

Örvendezni látni

A’ gímünő’ űzése alatt?

FION-GHAL.

Bosszús homloknak fija,

Te áldomásaimhoz

Ne közelíts ezután;

Vadászataimra ne kelj.

Karod által ellenségem

Többet el ne hulljon! –

Vezessetek engemet

Nyugalma’ szép helyéhez,

Hogy láthassam kecseit. –

Halványan nyúlt-el, büszkeségem!

Hideg szél emelinti szép haját;

Ivének idege nyög a’ szélben;

Tegzének nyílai törve vannak.

Zengjétek a’ lyányok’ ékét,

Zsarnónak díszes gyermekét,

Nevét adjátok a’ szeleknek.

BÁRDOK.

Lássátok! a’ leányt

Lángok ölelgetik,

A’ hold’ sugára lelkét felkapá!

Körösded a’ ködfellegekből

A’ hősnem’ Lelkei néztek alá;

Zsarnó vagyon ott a’ bús szemölddel,

Tüzes szemekkel ott Fidallán.

Ha kelend halmáról hókeze?

Ha fog ismét zengni szép szava?

Keresni fogják a’ leányok,

Találni nem fogják a’ széphajút!

Te álmaiknak megjelensz,

’S nyugtot hozz búsúlt lelkeiknek.

Éneked fülökben

Sokáig fog még zengedezni.

Vígak lesznek álmaik,

Mert síró tekinteteikhez

Visszavezérlik a’ kedvest!

Lássátok, a’ leányt

Lángok ölelgetik;

A’ hold’ sugára lelkét felkapá!

BERRATHON.

FOGLALAT.

Fion-ghal

Eion-ghal

eggyik Lochlini útjában (1. Fiongh. III. En.) igen barátságosan fogadtatott Larthmor által, ki Berrathonban, e’ Lochlini király alatt, uralkodott. Ez a’ szíves látás Fion-ghalt barátjává tevé neki. Utkál, Lárthmornak fija, fellázada atyja ellen, ezt tömlöczbe rekesztette, ’s elfoglalta várát. Sznithó, Lárthmornak ifjukori barátja, hírt vive ezek fejől

féjől

Szelmába, ’s Fion-ghal kiküldé Ossziánt és Toskárt, hogy Lárthmort szabadítsák-ki ’s Uthált bűntessék-meg. Ezek mennek, ’s eggy szigetben meghallák a’ Ninathóna’ keservét, ki megszerette vala Uthált, ’s érette megszökött atyjától, és a’ kit ez, más leányba szeretvén most, eggy üregbe zárt a’ tengerszélén. A’ leány kivétetik az üregből, ’s eggyütt megyen megszabadítójival Berrathonba, hol Osszián megveri az Uthál’ seregét ’s magát levágja. Ninathóna a’ hírre szalad, felleli kegyetlen kedveltjét. Lárthmor kivonszatik a’ tömlöczből. Még nem tudta hogy fija elesett. Akkor átkozza kiszabadulását.

Berrathon az Osszián’ énekei köztt utolsónak tartatik.

Fordítsad alá kék futásodat, o folyam, Lúthának szűk sikja felé; figyegjenek zölderdős halmok felette, ’s mosolygjon rá a’ déli nap. Ott áll a’ szirten a’ bogács, ’s a’ szélbe szórja szakálát. A’ virág meghajtja nehéz fejét, ’s ing a’ torlott fuvalomra. Mit költesz te fel engemet, tavasz’ leble? ezt látszik mondani a’ virág. Engem az ég’ cseppjei harmatoztak-el. Hervadásom’ kora közelít, közel a’ zivatar, melly levelemet szerteröpíti. Holnap

Holnam

eljő a’ vándor, a’ ki engem ékemben látott; szeme keresni fog a’ mezőn, de engemet nem talál. Igy keresendik immajd haszontalan’ a’ Kónai szózatot. Reggel itt leszen a’ vadász, ’s nem hallja-meg kobzom’ zengzetét. Hol a’ szekerző Fion-ghal’ fija? ezt kérdi, ’s orczáján bús köny fut-alá. Jer akkor, Malvína, zengő szózatidnak mindenikével; tedd-be Ossziánt a’ Lútha’ fenyerébe, ’s emlékét hagyjad kelni a’ kies tájékon.

Malvína, te Toskár’ gyermeke, hol vagy te kedves énekeiddel? hol szép hangzásival lépteidnek! Fija Alpinnak, közel vagy e hozzám? Hol ő, a’ Toskár’ leánya?

Alpin’ Fija. Elmentem vala, fija Fion-ghalnak, Torluthának mohos falai mellett. Terméből nem költ semmi füst, csendben álltanak a’ tölgyen a’ fák. A’ vadászat’ szózatja elzengett. Láttam az ív’ leányait, ’s tudakoltam hol Malvína? De eggyike sem felelt. Elfordították arczaikat; szépségeket homály fedte-be. Ollyak voltanak mint a’ csillagok az éjnek erős halmai felett, midőn a’ ködön bágyadtan pillantanak-keresztül.

Enyhe légyen a’ te nyugtod, ékes fény! te korán szálltál-alá tetőinken. Díszes vala búcsúzó

búcószó [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

lépted, hasonló a’ holdhoz a’ reszkető habok felett. De te minket homályban hagyál, te elsője a’ Luthai lyányoknak. Búsan ülünk a’ szirten. Semmi szózat ott nem zeng, nem fénylik semmi egyéb világ mint a’ légnek lobogása.

Korán szállál-le te, Malvína, te lyánya a’ nemes Toskárnak. De ragyogva

Toskárnak De ragyogva

kélsz-elő, hasonló a’ kelet’ sugáraihoz, feleinknek árnyai között, midőn fergeteges lakjaikban mulatnak, a’ villámok’ honjában.

Kóna felett eggy felhő kereng magasra fodrozott kék prémzettel. Annak alatta lebegnek a’ szelek’ szárnyai, ’s bennek a’ dicső Fion-ghal lakik. Ott űl a’ sötétben a’ bajnok, légi dárdájával jobbjában. Paizsa elrejtve félig a’ felhőktől, hasonló az elhomályosodott holdhoz, midőn félig ködben múlat, félig beteges pillantatokat hány-le a’ mezőre.

A’ király körül, ködre helyezve, kerékben ülnek felei. Ullinnak hallják énekeit. Ő veri a’ félig-látható hárfát, ’s zeng bágyadt szózatja. A’ régi kor’ aljasbb vitézei ezer fényszemekkel világítják a’ légi palotát. Malvína felkél a’ kerékben, szerényen, piruló arczával, ’s nedvesült szemét most elfordítja.

Illy korán jösz, úgy mond a’ király, leánya a’ nemes Toskárnak? Gyász lakik a’ Lúthai teremben. Az én aggott fiam búsúl. Hallám a’ Kónai leblet, melly fürtjeiddel szeretett vala játszani. Besíklott a’ palotába, de téged ott nem talált. Végig-rezgi panaszos jajával atyáid’ fegyvereit. Menj, kedves szellő, gyönge szárnyaidon, ’s nyögdelj Malvínád’ sírhalmán. Ottan kél az, a’ szirt alatt, a’ Lútha’ kék folyamja’ szélén. A’ leányok már visszatértenek sírja mellől lakjaikba; te ott magad fogsz keseregni.

Ki jő amott az alkonyodó est felől eggy fellegen? Mosolygás

Mosolygál

vidítja nedves ősz arczát. Előre-hajol légi dárdáján. Malvína az a’ te atyád.

Miért világítod illy korán immár a’ mi felhőinket, nyájas sugára Luthának! De te bús valál, leányom; elhagyának feleid. A’ gyönge nem’ fijai lakták’ az atyák’ csornokjait. A’ hősek közzül maga marada a’ dárdák’ királya Osszián. –

’S te még emlékezel Ossziánra, fija Konlochnak, szekerző Toskár? Sokak a’ mi ifju korunk’ csatáji; kardjaink eggyütt mentek a’ mezőbe. Láttak jőni bennünket; mint két tipró kőszálakat, ’s az idegen föld’ fijai szaladtanak. Amott jőnek a’ Krónai harczolók, ez vala beszédek; az ő lépteik űzik a’ futók’ ösvényét!

Lépj közelebbre, Alpin’ fija, a’ megőszült Bárd’ dalához. A’ hajdan’ nagy tettei egészen eltöltik lelkemet. Emlékem napok felett ragyog, mellyek immár elmultanak; a’ hatalmas Toskár’ napjaira, midőn útunk a’ mélyen vala.

Lépj közelebbre, Alpin’ fija, Kónai szózat’ végső hangjához.

Morva’ királya parancsola, ’s én vitorláimat szeleknek feszítém. Toskár bajnok, Lúthának Vezére, mellettem állt, segédtársam. Felléptünk a’ kék habokra, ’s futásunk a’ tengerkörülölelte Berrathon felé volt intézve, a’ dúlongó fergeteg’ szigete felé. Ott lakott az agg kor’ fürtjeiben Lárthmornak tisztes erője; Lárthmornak, ki a’ vendéglő csigát nyujtotta volt eggykor Morva’ királyának, midőn ő Sztarnónak vára felé ment vala, az Agandéka’ napjaiban. De midőn a’ fejedelem megaggott, felkölt fijának Uthálnak, a’ szögfürtűnek, az ezer leányok’ lángjának, kevélysége. Megkötötte a’ vén Lárthmort, ’s most ő lakozék zengő tornyaiban.

Sok ideig sorvadt a’ király a’ hánykodó tenger’ üregében. A’ nap nem világítá-fel az ő lakát, sem éjjel a’ lángoló tölgy. Csak a’ tenger’ szele vala ott, ’s a’ holdnak eltünő fénye. Veres tüzben néze ez a’ királyra, midőn az est’ habjain rezge.

Sznithó, Lárthmor’ ifjukori barátja, Szelmának várába jöve, ’s hírt vitt Berrathon’ fejdelméről. Fion-ghal haragra gyúladott. Háromszor ragadta-meg a’ dárdát, hogy azt Uthál ellen szegezze; de nagy tetteinek érzése felkölt büszke lelkében. Ossziánt küldé-ki ellene és Toskárt. Nagy vala a’ mi örömünk a’ habokon, ’s sokszor rántogatánk kardjainkat, mert magunkban még nem tusáztunk a’ dárdák’ viadalai köztt.

Éj szállt alá a’ tengerre. A’ szelek elfutottak szárnyaikon. Hidegen ’s sápadtan lebegett a’ hold; veresen emelinték fejeiket a’ csillagok. Futásunk késve méne Berrathonnak partjai mellett. Fejér habzatok rengik körül a’ szirtet.

Melly szózat jő felénk, kérdé Toskár, az üvöltő habok felől? Szelíden zeng az, de kesergve, mint az elköltözött Bárdok’ dalai. De amott eggy lyánykát látok. Egyedül űl a’ kőszálan, ’s fejét hókarján nyugtatja; setét hajai a’ szélben folyonganak. Fija a’ királynak, halljad panaszát; lassún zeng az, mint eggy patak’ hömpelygése.

Kiljebb menénk a’ hallgató szélhez, ’s felfigyelénk az éj’ leányára.

Ninathóna. Meddiglen zuhogtok körül engemet, kéken-szédelgő habzatok? Nem volt az én lakom mindég üregben, nem volt mindég suhogló tölgy alatt! Víg inneplések tartatának eggykor Torthóhámának boltjaiban. Szavam gyönyörje volt atyámnak. Engemet királyi ifjak látának a’ kellem’ lépteiben lebegni, ’s az ő magasztalásaik dícsérték Ninathonának sötét haját.

Eljől te is, Uthál, hasonló az égnek napjához

a’ napnak egéhez [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. Mind tieid a’ lyányok’ lelkei, fija a’ királyi Lárthmornak. Miért hagy te egyedül engemet az ordító vizek’ közepette? Forralt e halált teellened az én fekete lelkem? Rántott e rád fejér karom vasat? Miért hagyál engem magamban, királya a’ magas Finthormónak?

Szemeimből könnyek csordúltanak-ki midőn a’ lyány’ szavát megértém. Hozzá léptem fegyveremben, ’s e’ béke’ szavait mondám:

Ékes lakója a’ kőszálnak; mi dagasztja sóhajtással kebledet? Szemeid előtt rántson e mostan kardot Osszián, ellenségeidnek vesztekre? Kelj-fel, Torthóma’ gyermeke; hallám bánatod’ szavát. A’ Morvai nem vagyon körűled, melly az erőtelent soha nem bántja. Jer feketekeblű hajónkba, te a’ ki szebben ragyogsz mint a’ lehanyatló hold. Berrathon felé megyen futásunk, Finthormónak viszhangu bástyájihoz.

’S a’ leány előjöve az ő minden ékeiben. Csendes öröm sugárla-le arczáról. Igy szállanak a’ tavaszi mezőkről az árnyak; a’ kék folyam csillámló fényben fut-el, ’s a’ csapkodó habok felett zölden hajlonganak a’ bokrok.

Sugárokkal kele-ki a’ reg, ’s mi a’ Róthmai révbe érénk. Eggy damasz rohana-ki az erdőből. Láncsám áltlikasztá oldalát. Elesett; örültem a’ vérnek, ’s megjósolám terjengő híremet. ’S immost a’ bástyás Finthormóról kiáltozó sokasággal jön a’ vadász Uthál. Messze széledének-el hogy meghajtsák a’ nagysertéjü kant. Ő maga két dárdát szorít markába, oldalán kardja függ. Három ifju viszi a’ bajnok után a’ kisikárlott ternyőívet; előtte öt szelindek ugrál. Vitézei távolról lépdelnek utána, ’s csudálják a’ király’ menését. Deli vala a’ Larthmor’ fija, de lelke komor, mint a’ hold’ elborult arcza, midőn homálya vészt jövendől.

A’ mezőn elébe lépénk, ’s ő futását elakasztá. Vitézei felgyűlnek körűle. Felénk eggy Bárd közelített ősz hajakkal.

Honnan, fijai az idegen honnak? Csak szerencsétlen atyák’ gyermekei közelítenek Berrathonhoz, a’ szekerző Uthál’ kardjához. Az ő termében nem páráznak áldomások. Idegenek’ vére festi folyamjait. Ha Szelmának falaitól jőtök, Fion-ghalnak bemohosult falaitól, úgy válasszatok hármat ifjaitok közzül, kik fejdelmetekhez menjenek, ’s népének jelentsék elhulltát. Úgy talán maga jön-el a’ király, ’s veresre festi kardját Uthálnak. Akkor nyúland-fel majd Finthormónak híre, mint a’ felszökellt fiatal a’ völgy’ folyamjának szélén.

Felnyúlni az soha nem fog, o Bárd, mondám haragom’ kevélységében. Uthál öszveborzadna Fion-ghal előtt, kinek szeme halálnak lángja. Komhálnak fija fellép, ’s elolvadnak előtte a’ királyok; haragjának lehellete elfujja őket mint a’ ködöt a’ szelek. Három ifju vigyen hírt neki hogy népe elhullott? Vigyen hírt, o Bárd; de az ragyogva fog elhullani!

Komor arcczal állottam ott rettentő erőben; Toskár mellettem rántá kardját. Úgy jőve nekünk az ellen mint eggy ár, ’s zajgott a’ halál’ sokféle szava. Kart ért a’ kar, paizst a’ paizs; nyilak sipítottak mindenfelé, dárdáktól csörgött a’ pánczél, ’s kardok pattogtanak-vissza a’ meghasadt vértekről. Mint az élemedett erdők’ recsegése az üvöltő fergeteg’ szárnyai alatt, midőn ezer rettentő Lelkek tördesik éjjel a’ tölgyeket: ollyan vala a’ fegyverek’ csattogása. Uthál az én kardom alatt esett-el. Berrathonnak fijai megfutamlottanak. Akkor láttam őt az ő szépségében, ’s szemeimben könnyek remegtek.

Eldöltél, ifju tölgy, mondám, eldöltél minden szépségedben. Tulajdon mezeiden döltél oda, ’s most pusztán áll a’ mező. Előjőnek a’ fenyér’ szelei, ’s nincs zugás többé lombjaid köztt. Illy ékes vagy te holtodban, fija a’ szekérző Larthmornak.

Ninathóna a’ parton űle; értette a’ küzdés’ moraját. Lethmálhoz gördíté szemeit, Szelmának őszhaju Bárdjához. Ez egyedül maradt a’ parton a’ Torthómai fejdelem’ leányával.

Hajdannak fija, mond a’ szűz, halál’ jajogását hallom. Társaid Uthálnak ötlöttek; az erős porban fekszik. Oh maradék vala a’ sziklában, környülfogva zajgó haboktól! ott lelkem bús volt volna, de halála nem öklendené fülemet. Elestél e mezeiden, fija a’ partos Finthormónak, elestél e mezeiden?

Sápadt arcczal, könnyeitől elöntve költ-fel a’ szűz. Meglátta Uthálnak véres paizsát, Ossziánnak kezében látta-meg azt. Őrjöngve szalad vad fájdalmában a’ mezőn; szalad, reá-ismér, meghal. Sohajtásban röpül-el lelke. Haja elfedé Uthálnak arczát. Szemeimből könyűk fakadtak. Sírkő emelkedett Uthál felett, ’s zenge gyászdalom.

Nyugodjatok szerencsétlen gyermekei a’ fiatal kornak! nyugodjatok a’ mohos folyam’ zuhogásánál! A’ szűzek meglátják vadászatjokon sírköveiteket, ’s kesergő szemeiket elfordítják. Híretek az énekben lesz, díjotokat zengeni fogja a’ koboz. Hallják azt Szelma’ lyányai, dicsőségtek eltölti az idegen földet. Nyugodjatok, szerencsétlen gyermekei a’ fiatal kornak! nyugodjatok a’ mohos folyam’ zuhogásánál.

Két nap múlatánk a’ tengerszélen. Berrathonnak vitéz harczolóji felgyülekeztek messzéről. Lárthmort visszavivénk tornyaihoz; meg volt terítve az áldomás, ’s az öregnek nagy volt öröme. Felpillantott atyájinak fegyverekre, mellyeket a’ falon hagyott vala midőn Uthálnak kevélysége felkölt. Lárthmor előtt mi nagy fénybe ragyogtunk. Idv Morva’ fijainak! monda. Nem tudta hogy elesett fija, az Uthál’ deli ereje. Azt mondották az öregnek, hogy Uthál a’ megbánás’ könyűivel sűrü erdőkbe rejtezett-el. Ezt mondották az öregnek. De Uthál örökre elhallgatott sírjában, Rothmának fenyérén.

A’ negyedik nap’ vitorláinkat kifeszíténk az éjszaki szeleknek. Lárthmor a’ partra jött. Bárdjai énekre költek. Nagy volt a’ király’ öröme. Rothmának tájára veté szemét, ’s meglátta sírját fijának. Lelkében felserkene annak képe. Kifekszik itt az én hatalmasaim közzül? Ugy tetszik, az királyi faj volt. Hires volt e palotáimban míg Uthálnak kevélysége fel nem serkent. Ti hallgattok Berrathonnak gyermekei? Szívem bánatba olvad-el Uthál, én fiam, bár kezedet Lárthmorra emeléd. Oh maradtam volna inkább az üregben, ’s fiam laknék a’ tornyos Finthurmó felett. Talán meghallanám lépteinek dobogását midőn kanokat űzni menne. Talán a’ szél elhozná szózatját üregembe. Lelkem akkor örvendezett volna; most váramat homály fedi. –

Ezek voltanak tetteim, Alpinnak fija, midőn karomat még ifjúi erő edzette; ezek voltak a’ Toskár’ tettei, a’ szekerző Konloch’ fijáé. De Toskár felhőken lebeg; én Lúthánál magam vagyok. Hasonló szózatom a’ szél utolsó fuvalmához, midőn az kiszáll az erdőből, Osszián nem lesz soká maga. Már látja a’ ködfelleget, mely el fogja fogadni árnyalakját; már látja a’ ködfelleget, melly köntösevé lesz, midőn ama’ tetőkre jut. Engem látni fog a’ gyenge nyom, ’s csudálni az elmult kor’ hőseinek deli alakjaikat; el fog futni barlangjaihoz, ’s ijedve pillant-fel az égre; mert az én lépteim a’ fellegeken leendnek, ’s az éj’ rémítései környül fognak mindenszerte.

Vezessed

Vezzessed

, Alpinnak fija, vezessed az öreget az ő erdejeihez. Kelni kezdenek a’ szelek, a’ tenger’ bús hullámjai zajognak. Nem hajol e le Morváról eggy tölgy lombatlanná lett bogaival? Hajol, Alpinnak fija, a’ vihar’ zúgó torlataiban. Aszott ágán függ kobzom; annak idegei búsak. Szél illent e téged, koboz? vagy eggy itt elsíkló Lélek? Ah, az Malvínám’ keze!

Hozzd-elő, Alpin’ fija, nékem a’ kobozt: keljen más zengzet belőle. Lelkem dalban szálljon-el. Hallják-meg az atyák a’ hangot a’ felhők’ légi termében; derűlő arczaikkal hajoljanak-alá felleges öltözetekben, ’s karjok fogadja-el fijokat.

Álthajlik a’ siető folyam felett a’ vénhedett tölgy. Sóhajt őszülő mohával. Közel zizeg a’ fakúló páfrány, Ossziánnak hajai közzé szövi magát.

Verjed a’ hárfát ’s hagyd kelni a’ dalt. Jertek-elő minden szárnyaitokkal, fuvalmak, ’s vigyétek a’ bánat’ zengzetét Fion-ghalnak légi termeihez. Vigyétek-fel azt az ő termeihez, hogy hallja fijának szavát, annak szavát, a’ ki hőseket magasztala.

Kapuidat megnyitja az éjszaki-szél, királya a’ liegetes Morvának. Ülni

Űlní

látlak téged ködszékeden fegyvereidnek bágyadt fénye köztt. Alakod többé nem az a’ mi volt, hatalmasoknak rettentése. Hasonlatos a’ vízi felhőkhez, midőn megettek a’ csillagokat síránkozó szemekkel látjuk. Pajzsod öregsző hold; kardod csak félig világítva a’ tűztől, gőznek torlatja. Bús és erőtlen a’ király, a’ ki eggykor ragyogásban járdalt. Te a’ puszták’ szelén nyargalsz tenyeredben elhomályosodnak a’ fergetegek. Haragodban megragadod a’ napot, ’s felhőid közzé rejted-el. Remegnek a’ gyávák’ gyermekei, ’s borzongások szállnak-alá. De ha szelíden jelensz-meg, úgy koránynak leblei repdesnek-körül, ’s a’ nap mosolyg kék ösvényén. Szőkén csapongja keresztül a’ völgyeket a’ folyam, ’s zöld fejeiket ingatják a’ szélben a’ bokrok. Az őz a’ pusztába rejtezik.

Halld, tompúlt moraj a’ fenyéren! A’ röpdeső vad szél elsuhintott. Hallom Fion-ghalnak szavát. Soká vala az távol Ossziánnak fülétől.

Jer, Osszián, ugy mond, jer felém. Fion-ghal elvette dicsét. Mint lángok, úgy tüntünk-el, mellyek csak ideig ragyognak. Elmultunkat dics vette-körül. Tusáink’ mezejit homály fedje bár, de hírünk négy mohbenőtte czirmos kőben élni fog. Ossziánnak szózatja hallatszott eggykor, zengett Szelmának hárfája. Jer, Osszián, ugy mond, jer hozzám, röpülj eggyütt azzal, a’ ki nemzett, a’ felhőken.

Osszián. Mégyek, megyek, bajnokok’ fejedelme. Ossziánnak lelke már hanyatlik. Én Kónán enyészni kezdek. Lépteimet Szelma meg nem látja. Mórának szirtjén fogok elszunnyadni. Végig suhintván ősz hajamon, fel nem költnek e’ szelek. Röpülj-el szárnyaidon, o szél. Te meg nem háborítod a’ Bárd’ nyugalmát. A’ sírnak éje hosszu, de szemei nehezek. Röpülj-el zúgó széldüh.

Miért vagy szomor, Fion-ghal’ fija? miért fellegzi bánat lelkedet. Eltüntek a’ hajdan’ Vezérei; az ő hírek nélkül tüntenek-el. A’ jövő évek’ gyermekei elmulnak, ’s új nemzetek kelnek nyomokba. A’ népek hasonlók a’ tenger’ árjaihoz, ’s mint az erdős Morva’ lombjai. Eltűnnek a’ süvítő szélben, ’s más lomboknak nemzetsége emeli-fel zöldellő fejét.

Tartós vala e a’ te deli alakod, Roíne? erőd megmarada e, szekerző Oskár? Maga Fion-ghal is elhult, ’s öseinek hajlékaik feledték a’ bajnok’ lépteit. ’S te maradnál-meg, öreg éneklő, ha ők, a’ hatalmasok elmentenek? De fenn fog maradni dicsőségem, ’s nőni fog mint Morvának tölgye, melly széles fejét vésznek szegzi, ’s a’ szél’ fújtában zúg.

KÁRTHON.

FOGLALAT.

Klesszamórt a’ szelek Balkluthára verik. Rurmár király szívesen látja, ’s hozzá adja leányát, Maónát. Reuda, eggy Brit fejedelem, a’ szerencsésbb szeretőt bajra hívja-ki, ’s eldől. Hősei reá esnek a’ győzőre, ’s ez kénytelen hajójához úszni; ’s mivel a’ szél nem engedé hogy nőjéért, kit viselősen hagya, visszatérjen, Morvába evez. Maóna megszűli Kárthont, ’s elhal. – Nem sokára azután Romhál földig égeti Balkluthát ’s királyát levágja. Kárthon, kit gondviselője a’ Britek köztt nevele-fel, most bosszút akara állani honjának elpusztításáért, ’s kiszáll Szelma mellett, ’s bajra hívja-ki Morvának hőseit. Már két erőst teríte-le; de végre atyjától, a’ kit nem ismér és a’ kitől nem ismertetik, veszi a’ halált.

Dala az hajdani tetteknek. Elmúlt időknek regéje.

Habjaid harsogása, o Lóra, múltaknak emlékét költi-fel bennem; Garmallér, a’ te erdeid kevesen suhognak fülemnek. Hősek’ Malvínája, látsz e te a’ pusztán eggy sziklát, magasra-költ tetőjével? Három fenyv lövell-ki szirtjeiből. Lábait kies tér keríti-be. Ottan virít a’ völgy’ ékes virága ’s rengeti ragyogó fejét a’ szélben. A’ ravatal’ őszült barcsája hullatja vénhedett szakálát. Félig-elsippadott köveit moh feketíti és a’ mező’ felszállt pora. Szalad a’ szarvas a’ ravatal mellől; elterítve fekszik ott eggy hős. Eggy árnyalak, légi, erőtlen és hideg, száll lassandan a’ bajnok’ sirjére. A’ vitézeket, o Malvína, a’ tenger’ szélén fedi a’ sír.

Dala az hajdani tetteknek. Elmúlt időknek regéje.

Ki jő az idegenek’ földéről, környülfogva ezrei által? A’ nap körülönti ragyogó árjával, fürtjei a’ tenger’ szélével küzdenek. Arczát békére derítve, nyugalmat pillant a’ szelíd, hasonló az esthez, midőn a’ fény’ sugára az erdő felett száll-alá, ’s Kónának folyamos völgyére búcsúzva tekint. Ki más mint a’ merész Komhál’ fija, a’ diadalok’ ’s nagy rények’ fejdelme? Örülve látja ő ismét sivatag országát, és az el nem gyengült vitéz népet.

Emelkedjetek, szózatok! monda a’ Bárd. Ijedség űzte-végig a’ téren az ellenséget, az enyészet’ távolának gyermekeit

gyermekei [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. Bosszankodik a’ pajzsok’ várának fejedelme; negédben forgatja tüzes szemét, ’s Királyok’ kardjához kap. A’ tettek’ mezején végig-futott az enyészet’ távolának kevély’ fija!

Igy kele a’ Bárdok’ szózatja, midőn a’ király Szelmának kapujin beméne. Ezrenként gyúltak lángokra a’ szövétnekek, világot terjesztvén-el a’ nép között, a’ diadal’ palotája’ vendégsége mellett. Gyorsan tünt-el nagy öröm között az éj.

Hol a’ nagy tetteknek Vezére? kérdé Fion-ghal a’ szép fürtökkel; hol van harczolóimnak örömei mellől a’ szép Morvának bátor testvére. Búsan, lomhán csúsznak az ő napjai Lórának záporjárta völgyében. De ím leszáll a’ halmokon, hasonló a’ délczeg ménhez a’ maga ereje köztt, midőn a’ téren társaira talál, ’s a’ szél orrába hozza szagjaikat. Idv, Klesszamór! idv, te erős, neked! Melly régen vagy oda a’ vendéglő Szelmától!

Diccsel tér e’ vissza a’ szarvasok’ halmaira a’ király? kérdé a’ fejedelem. Úgy tér e vissza mint a’ lovag Komhál, az öszvetömült sisakok’ küzdéséből? Sok ízben csaptunk mi által a’ Kárunon az idegenek’ földére és vadaira, ’s a’ kardok fejedelme nem örvendett általcsapásunknak. De mít említsem a’ tusák’ napjait? Hajaim megfejéredtenek, karom az íjat felejti feszíteni, ’s most már könnyebb gerelyem, könnyebb karomon a’ paizs. Oh, térne úgy vissza az öröm, mint midőn elsőben látám az idegen föld’ hókeblü leányát, a’ bájoló szépségü Maónát, a’ fekete szemekkel!

Szóllj nekünk a’ szép szűz felől, mondá nyájas kéréssel a’ király. Téged bánat borít-el, mint a’ felleg a’ napfényt; lelked kesergésben úsz

úgy [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

, ’s gondolatod’ éjjeles, te magányos lakója a’ széptermü Lórának. Nyissd-fel előttünk ifju korod’ aggodalmát, nyissd-fel az éjt, melly vénséged’ elsőtétíti.

A’ béke’ napjai boldogíták a’ tartományt, mondá Klesszamór, a’ kardok’ fejedelme, ’s én fekete hajómon közelíték Balkluthának magasra-költ falaihoz. Vitorláimat a’ szél a’ Klútha’ vizeire tolta. Három napig költ víg vendégeskedés Rurmárnak palotájában. Ott látám-meg én a’ szerelem’ keblét, Maónát, a’ vár’ és terem virágát. Vígan kerenge körűlünk a’ csigák’ öröme ’s Rurmár nékem adá a’ leányt. Mellye ollyan vala mint a’ vizeken a’ tajték, szeme mint a’ csillagok’ ragyogása, fürtjei mint a’ holló’ tolla, ’s lelke szebb mint mind ezek. Mint szerettem a’ fejedelmek’ sudarját, Maónát, a’ halmok’ ’s völgyek’ legszebbjét!

’S eggy fija az idegennek megjelene, Maóna felé intézte lépteit. Bátor vala szava a’ palotában, ’s kardját a’ szélest, félig rántogatta-ki. Hol van Komhál, a’ fegyver vitéz fija? úgy mond’. Itt van e ő, itt a’ serge, hogy te illy merész vagy, illy paczkázó?

Az én lelkem, férjfi, ez vala feleletem, saját tüzétől lángol. Én félelmet nem ismerek, ha ezrenként fognak is körül az erősek. Te azért beszéllsz illy merészen, idegen földnek fija, mert Klesszamór magában vagyon; de pallosom reszket oldalomon, ’s villogni óhajt markomban. Ne többet semmit Komhál felől, Klúthának gyermeke!

Fellobbana ifju erejének tüzében, ’s hozzám vágott, ’s kardom eldöjtötte. Klúthának szélei hallák vitézinek lármáját. Ezer dárda villogott minden felé. Én hirtelen a’ Klútha’ folyamjába szöktem-le. Szélnek eresztettem vitorláimat, ’s keresztül-hasgatám a’ sötét tengert. Maóna könyűkben jöve-elő, ’s görgette bánatos szemeit. Búsan hangzott kesergő szava. Sok ízben akarám megfordítani hajómat, de győzött a’ tenger’ ’s a’ kelet’ szele. Azolta nem láttam Klúthát, sem Maónát a’ szépfürtűt. Sápadtan alélt-el Klútha’ szélén; borzasztva jelene-meg nekem halmomon árnyalakja. Sötét éjjel is kiismertem menését a’ záporjárta Lórának szélein. Ollyan vala ő mint az új hold, ha sűrü ködön pillant alá, midőn az ég szemes havakat hint, ’s a’ világ elnémult ’s sötét.

Kedves-zengzetü Bárdok, kezdjétek a’ dalt, monda Fion-ghal, a’ paizsok’ viselője; magasztaljátok a’ nyájas Maónát. Hadd szunnyadjon a’ tetők’ énekei alatt! Hívjátok lassu dalaitokkal képét a’ tengermosta tartomány mellé. Légyen csendes az ő járása Morvának szirtbérczein, Morvának, melly szép szűzeket nevelt, fénysúgárait a’ múlt időknek, a’ hajdan’ hőseinek szerelmeiket.

FION-GHALNAK ÉNEKE
maóna felett.

Láttam kőfalaidat, o Balklútha; de azok öszveomolva voltak és puszták. Hajlékidon keresztülcsaponga a’ tűz. A’ nép’ örömkurjongása ottan többé nem hallatszott.

Klúthának vizei elhagyták medreket a’ dőlöngő falak’ romjai miatt. Bogács ingatta fejét rajtok ’s szél sipíta mohai között.

Róka néz-ki a’ bástya’ ablakain, ’s fejére szálas gyom nyúl a’ röpedésekből. Nincs a’ terem, hol az énekes Maóna lakott! öseinek palotájokat néma csend fogta-el!

Zengjétek a’ gyászdalt, Bárdok, a’ leomlott terem felett. Mielőttünk hulltak-el ők, az erősek! Lesz eggy nap, ’s elhullunk mi is. Oh, mit építesz te kevély hajlékokat, szárnyaló időknek fija? Még ma büszkén nézsz-alá tornyaidról, ’s holnap elfed a’ hegyek’ ravatala. Nem kell sok év, ’s előjön a’ puszták’ szele, ’s végig-üvölti a’ kiürűlt udvart, ’s félig elporlott paizsod körül szállong.

De jőjön, hadd jőjön a’ puszták’ szele! mi híresek vagyunk a’ mi napjainkban. Fegyveremnek híre tusáimban élni fog nevem élni a’ Bárdok’ énekeikben.

Zengjétek a’ dalt, ’s nyújtsátok a’ csigát! a’ palotát hadd lakja öröm. Ha te is megaggasz, napja az égnek, ha te is elmúlsz, szép ragyogvány, ha olly tartatlan a’ te fényed is mint a’ Fion’ fénye: úgy a’ te dicsedet túléli az enyém!

* *

Ez vala a’ király’ éneke örömeinek éjjelén. Ezrenként hajlottak-elő Bárdjai üléseikről, hogy hallják

halják

az éneket. Mint a’ hárfák’ zengzete, midőn őket a’ tavasz’ fuvalmai érintik, ollyan volt ékes szózatja. Magasak voltanak a’ te gondolataid, o Fion-ghal! Miért nem bír Osszian a’ te lelked’ erőjével! De te, atyám, egyedül állál, ’s ki ollyan dicsben, mint a’ Szelma’ fejedelme?

Gyorsan múlt-el dalok köztt az éj, ’s a’ reg vígan kele-fel. A’ vizeken túl szürkűltek’ a’ hegyek’ bérczei; vígaság repkedte-körül a’ kék síkot. A’ hullámok zajogva ütődtek a’ tar sziklába, mellyet távolra látánk magunk előtt. Köd szívárga-fel a’ tengerből a’ ravatalhoz, bús képéhez eggy öregnek. Nem úgy lépdelt az mint a’ halandók, sem nem mint eggy óriás, midőn a’ tenger felől kelt-elő. Eggy szellem vitte kelet felől végig a’ fél egen. Szelma felé tartott a’ rémalak, lecsüngött feketén mint a’ vér.

Fion-ghal látá a’ rémet, ’s megjósolá harczolójinak halálokat. Lejött a’ bajnokok’ termébe, ’s megragadta Komhálnak paizsát. Erős mellyén csattogott a’ pánczél. Hirtelen szökdösének-fel hősei; az erősek némán állanak-meg körűle, ’s mindeniknek szeme a’ királyon függött. Tusa lebegett ábrázán, ’s dárdáján sergeknek elhullta. Ezerenként kapnak paizst, ezerenként ragadnak kardokat. Búsan csillog Szelmának palotája, csattog a’ fegyver, az ebek vinnyognak. A’ vitézek’ körében nem hallatszik semmi szó. Kiki a’ király’ szemére ügyelt. Ő levette válláról dárdáját.

Morvának fajzatja, bajnoki vér, nincs többé idő csigákat töltögetni ’s verni a’ lantot. Közelre feketül szemeink előtt a’ viadal, honunk’ tetőji felett halál lebeg. Fiont a’ mi dicsünknek eggy baráti Lelke inté-meg, hogy a’ tenger felől ellenség jő ránk, mert a’ ködalak tengerből kele. Ragadja-elő mindenki a’ nehéz dárdát, övedzen kardot mindenki

mindenkiki [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

oldalára, ’s a’ sisak’ éje fedjen minden főt, szórja mindenfelé villámjait a’ pánczél. Akként jő reánk a’ tusa mint a’ fergeteg; majd megértitek a’ halálnak riadásait.

Fion-ghal felkölt, ’s a’ sereg követte őt; eggy irtózatos felleggomoly, eltelve lobogással, csattogással, midőn a’ megrezzent hajós felett ropogva száll-le a’ tűz éjszak felől. A’ nép Kónának fenn-síkján állapodik-meg. Fejérkeblü leányok nézik őket, hasonlók az erdők’ ágazatjaihoz; látják a’ szeretett ifjak’ eldöltöket, ’s szorongó szívvel tekingetnek a’ tenger felé, a’ hullámok felé, melly a’ szerént közelít mint vitorlák. Könyvek áztatják az ártatlanság’ orczajit; szívek küzdésben vagyon az erősek miatt.

Tisztán költ-ki a’ súgár a’ tengerből, ’s meglátánk a’ távol hajókat. Ugy jövének-elő mint a’ tengernek ködje, ’s kirakták vitézeiket a’ parton. Vezérjek a’ csoportban mint a’ szarvasok’ hímje a’ boglyas tetők’ nyája között; paizsa boltos, erős ragyogó; ő bátor, szép, ’s dárdák’ fejedelme. Igy hágdala ő hőseiknek előtte Szelma felé a’ fenyéren.

Menj, Ullin, menj a’ bék’ szelíd dalával a’ kardok’ fejedelméhez, mondá Fion-ghal. Mondjad neki, mi erősek vagyunk a’ viadalban; mondjad neki, ellenjeink a’ rémlelkek’ számát gyaporítják; mondjad, híres a’ ki eggyütt űlt velünk a’ csigák’ és lantok’ tágas palotájában. Eggykor ő mutatni fogja unokáji előtt az idegen föld’ vitézeinek dárdájikat; csudák azok a’ baráti külföldnek, melly a’ Morva’ feleit boldogaknak állítja, ’s messze terjeszti bajnoki hírünket. A’ fejedelmek rettegik népem’ haragját, ’s bennünket dicsér, magasztal a’ világ.

Ullin ment a’ békedallal. Ő, a’ király, dárdájára támaszkodék, ’s látta az ellenserget a’ mezőn.

Idv, idv az idegen föld’ fijának! Nagyok a’ te deli lépteid a’ tenger felől! úgy mond Fion-ghal, a’ tusáknak rettentések. Kardod oldaladon hasonlatos a’ kelet felől jövő villámhoz, melly szikrázva önti tüzeit. A’ nagy hold nem nagyobb mint pajzsod, csatáknak gyermeke. Orczád piros, termeted fiatal, fürtjeid képed körül tömöttek és ékesek. Korán eldől talán a’ szép fa, ’s dicséretét nem fogja hallani a’ völgyben. Bánat fogja elsötétíteni a’ tenger’ leányát, ha majd kitekint a’ sós síkra. A’ kisded, meglátván eggy hajót ezt fogja kiáltani: „A’ király, a’ király érkezik!” Anyád’ szemeiből könyűk fognak omlani altod felett, melly reád Morvában szálland.

Ezek voltak a’ király’ szavai. A’ tisztelt Ullin elérkezik a’ fejdelemhez. Leveté a’ fenyérre Kárthon előtt dárdáját, ’s gazdás békével így kezdé a’ szelíd dalt: Jer Fion-ghalnak örömeihez Kárthon bajnok a’ tengernek völgyéről. Jer Fion-ghalnak örömeihez, vagy rántsd-ki a’ nem győztes kardot. Sokak a’ mi ellenjeinknek árnyaik, ’s mi és a’ mi feleink híresek vagyunk. Nézz-végig, Kárthon, a’ mezőn; magasra nyúlnak ama’ tetőken a’ mohhal-benőtt, fűvel körülsuhogott kövek. Ottan fekszenek a’ Fion-ghal’ megtámadóji, kik a’ végig-hasgatott tengereken jőnek-elő.

’S te azzal szóllasz, Bárdja Morvának, a’ ki rémlélek fegyverben? Elsápad, eltűn e képemről a’ szín, melly rajtam a’ harczért lángol? Azt hiszed e, hogy, az eldölt erőseket emlegetvén, éjbe fogod süllyeszthetni lelkemet? Ez ököl bajnokokat fojt-meg a’ viadalban, ’s nevem nem ismeretlen. Vidd erőtlen kezekhez énekedet! bukjon-meg az a’ hatalmas Fion-ghal előtt. Nem láttam e én a’ hajókkal-gazdag Balklúthát, ’s én űljek e harczatlanúl a’ halmokon? Vidd-meg izenetemet a’ Komhál’ fijához, o Bárd, annak fijához, a’ ki bástyáimba tüzet vete Klúthának fenn szélein, öseimnek lakjokba. Gyermek valék, ’s nem tudtam miért sírnak a’ szűzek. Szemem gyönyörködék a’ füstfelhőben, melly falainkat elfogta volt. Örömmel tekintettem-vissza, midőn feleim szaladtanak. De midőn ifjúvá serdűltem, ’s megláttam váram’ romjait, reggel kezdődtek sóhajtásaim, ’s könnyűim éjjel folytanak. Én ne vívjam e meg viadalaimat, mondám elbúsúlt lelkemhez, ellenjeimnek nemzetével? Meg fogom vívni, o Bárd; érzem lelkem indult erőjét.

A’ bajnokot körülfogja a’ dandár, ’s eggyszerre rántják az aczél’ villámjait. Ő maga úgy áll ott, mint mennykövekkel jövő felleg; könyűji előtörnek szemeiből. Balkluthának döltét forgatja elméjében, ’s kevély lelke dagad. Oldaltt tekint-fel a’ tetőkre, hol vitézeink fegyverekben csillogtanak. Jobbjában reszket a’ dárda, ’s úgy tetszik, a’ király ellen fenekedik.

Neki-menjek e az ifju bajnoknak? kérdé magában a’ király. Elakasszam e őt futásának közepette, minekelőtte dicse felkél? Úgy a’ később Bárd ezt mondhatná meglátván Kárthonnak sírjét: „Fion-ghal ezerekkel omlott tusába, ’s csak így dőlt-el a’ bajnok Kárthon” Nem, Bárdja a’ később időnek, te meg nem kissebbíted Fionnak dicsét! Küzdjenek a’ derék ifjúval vitézeim, ’s Fion-ghal csak nézője legyen küzdéseknek. Ha ő győzend, rá-rohanok egész erőmben, mint Kónának harsogó vizei. Ki száll szembe bajnokim közzül a’ hánykodó tenger’ fijával? Sokak az ő hősei a’ parton, ’s kőrösdárdája erős.

Kathul kele-fel az ő erőjében, a’ vitéz Lormár’ gyermeke. Háromszáz ifju kíséri a’ bajnokot, vizenyős honjának népe. Gyenge vala Kárthon ellen az ő karja

népe [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. Eldőlt, ’s hősei megszaladtanak.

Kónal megújítá a’ viadalt, ’s markában darabokra töre a’ sullyos dárda. Kötözve feküdt a’ csata’ helyén, ’s Kárthon űzte népét.

Klesszamór, kiálta a’ Morvai fejedelem, hol a’ te erőd’ dárdája? Láthat’d e te Kónált kötözve, a’ te barátodat, Lórának folyamja mellől? Rajta, Klesszamór, társa a’ derék Komhálnak, rántsd-elő szikrázó pallosodat, éreztessd a’ Balklúthai ifjúval a’ Morvai nép’ erejét!

Felkölt az aczél’ erejében, ’s rázza hajának őszült fürtjeit, paizsát baljába szoritja, ’s hágdoz vitézsége’ lángjában.

Kárthon a’ fenyér’ sziklája mellett áll, ’s látja jőni reá Klesszamórt. Szerette rettentő örömét vídám arczán, ’s a’ nagy erőt aggult kora’ fürtjeiben. Előrántsam e a’ dárdát, így szólla magához, melly soha nem sebz többet eggyszernél? Vagy inkább béke’ szavaival tartsam-meg a’ hős’ életét? Melly delik öregségének léptei! elhúnyó napjai melly szépek! Talán ő vala szerelme Maónának, talán ő Kárthonnak atyja. Gyakran hallottam, hogy Lórai zengő partokon lakott.

Így szólla ő, midőn Klesszamór érkezék, magasan nyujtogatván a’ tusázó dárdát. Az ifju paizsával fogta-fel a’ csapást, ’s ez igéjit mondá a’ békének:

Bajnok ez őszült üstökkel, nincsen e tiközöttetek elég ifju, a’ ki dárdát lökdössen? nincs e neked fiad, a’ ki atyja előtt emelje a’ paizst? ki az ifju’ csapásait atyjáról elhárítsa? nem él e már szerelmednek hitvese? vagy talán az gyermekeinek sírjeiben nyögdel? Te királyok’ nemzetéből eredtél e, ’s nagy leszen e hirem, ha kardom alatt

nagy leszen ha kardom alatt [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

öszverogysz?

Nagy lészen az, büszkeség’ fija, mondá a’ nemes Klesszamór. Én híres vagyok a’ tusákban: de ellenségemnek nevemet soha meg nem mondtam. Hátrálj előttem, tengernek szülöttje! ’s azután meg fogod érteni, hogy kardom jegyeket hagya maga után a’ fegyverek’ csatájiban.

Én soha nem hátrálok, te dárdák’ királya, mondá Kárthonnak nemes kevélysége. Én is vívtam tusákban; már látom kelni híremet. Ne vélj keveset felőlem, nagy Vezér. Karom, dárdám, erős nekem. Oh térj vissza feleidhez; bízzd a’ tusát ifjabb küzdőkre!

Mit sebzed te az én lelkemet? felele sírva Klesszamór. Karom nem reszket öregségem miatt; még bírom emelni az aczélt. Megszaladjak e Fion-ghalnak szemei előtt? annak szemei előtt, a’ kit szeretek? Soha nem futottam én, te tengerek’ fija; rántsd-fel dárdádnak hegyét.

Vívtanak, mint két agyarkodó szelek, midőn azon vetélkednek, hogy a’ tenger’ síkját mellyike fogja feldúlni. Kárthon hibázni hagyja fegyverét, mert még mindég gyanítá hogy a’ küzdő szerelme vala Maonának. Azután dárdáját széllyeltördeli, ’s villámló pallosát kicsikarja kezéből. De midőn most meg akarja kötözni, ’s előre hajol felette, Klesszamór hirtelen handzsárt von-elő, ’s megsejtvén hogy a’ győzelmes ifju’ véknya fedtelen vagyon, mély sebet fúr vasával oldalán.

Fion-ghal látá lerogyni Klesszamórt, ’s íme jön fegyvere’ csöngésében. Népei szótlan állottak, ’s a’ királyra fordíták szemeiket. Úgy jöve ő mint a’ zivatar’ mély zúgása, míg még a’ szelek megérkeznek; a’ vadász hallja azt völgyében, ’s a’ szirt’ üregében keres menedéket.

Kárthon mozdúlatlan áll; vér bugyog oldalából. Látja leszállani a’ királyt, ’s nagy lelkében kél a’ hír’ reménye. De orczájit sápadtság vonja-be, ’s fesledező hajai ellepték vállait. Fején inog a’ sisak. Oda a’ bajnok’ ereje; de lelke nagy maradt és erős.

Fion-ghal látta a’ bajnok’ vérét, ’s a’ felrántott dárdát fenn tartóztatá. Add-meg magadat, kardok’ fejedelme! úgy mond; látom folyni véredet. Nagy voltál te a’ csattogó küzdésben, ’s híred soha el nem tünend.

Te vagy a’ mindenszerte híres király? felele néki a’ szekerző Kárthon; te vagy e a’ halál’ lángja, melly a’ világ’ fejedelmeit rettenti? De mit kérdi ezt Kárthon? mert ő hasonló a’ záporpatakok’ ömléséhez; erős, mint futásában a’ folyam, ’s sebes, mint az egek’ sasa. Oh, küzdöttem volna a’ királlyal, hogy hírem volna nagy a’ dalban! A’ vadász meglátná síromat, ’s így szóllana: „Itt küzde Fion-ghallal Kárthon!” De Kárthon ismeretlen vész; gyengékre pazarlotta erejét!

Nem véssz te ismeretlen! felele a’ Morvai Király. Sokak az én Bárdjaim, ’s énekeik a’ később nyomokra általhatnak. A’ jövő évek gyermekei hallani fognak a’ Kárthon’ híréről, ha majd környülűlik a’ lángoló tölgyet, ’s az éjszakák a’ hajdannak énekei alatt elfutnak. A’ vadász, leheveredvén a’ téren, meghallja a’ nyögdelő fuvalmat, ’s felvetvén szemeit, nézni fogja a’ szirtet, a’ hol Kárthon eldölt. Akkor gyermekéhez fordulván, kimutatja neki hol vívtak a’ hatalmasok, ’s ígyen szóll: „Mint ezer folyamoknak erője, úgy küzde a’ Balklúthai király.”

Kárthonnak arczán öröm élede; felemelé zsibbadó szemeit, ’s kardját a’ királynak nyujtá hogy azt függesztené-fel palotájában, ’s Morvában tartaná-fenn a’ Balklúthai hős’ emlékét.

A’ tusa véget ért a’ mezőben, mert a’ Bárdok békének énekét dallák. Kárthon körül van fogva a’ Vezérektől; felsóhajtva hallják az ő szavait dárdájokra támaszkodva, míg a’ tenger’ idegene szóll vala. Hajai nyögtek a’ szélben; szava gyenge volt ’s szakadozott.

Királya Morvának, úgy mond, én futásomnak közepette dőlök-el. Idegen sír fogadja-el a’ Rúrmár’ utolsó maradékát. Homály lakozik Balkluthában, ’s Kráthmón a’ bánat’ éjjele. Emeld-fel kövemet a’ Lóra mellett, hol öseim lakoztanak. Talán hogy a’ Maóna’ kedvese kesergeni fogja Kárthonjának elholtát.

A’ szó megéré Klesszamórnak szívét; némán rogyott-le fijára. A’ nép bús képpel álla körűlök; a’ téren nem hallatszék semmi szózat. Leszállott az éj, ’s a’ hold búsan nézett keletről a’ mezőre. Ők merevedve ’s mozdúlatlan álltanak. Igy áll a’ hallgató erdő Gormálnak bérczein, messzére nyujtván-fel fejét, midőn megnémult a’ fergeteg’ zaja, ’s hideg komor ősz lepi-el a’ mezőt.

Harmad napig tartott a’ siralom Kárthon felett; a’ negyediken meghala Klesszamór. Amott fekszenek a’ szűk téren a’ szirt alatt; búsan lebeg eggy szellem sírjaik körül. Gyakorta megjelen ott az ékes Maóna, midőn a’ szirteken a’ nap’ súgára elömöl, ’s körösded homály lakozik. Ott jelen-meg ő, o Malvína, de nem mint a’ halmok’ leányai. Egyedül jár ő ottan, ’s öltözete távolföldit mutat.

Fion-ghal szomorkodék Kárthon után. Meghagyta Bárdjainak, gyászolják a’ napot, ha azt ködjeivel előhozza az ősz. Sokszor inneplették azt, ’s hirdették a’ hatalmas’ dicséretét.

* *

Ki jön itt borultan a’ zajgó tenger felől, mint az ősznek bús fellege? Karjában halál reszket, szemei szikrázó tűzüszkök. Ki ordít végig Lórának homályborította pusztáján? Ki más mint a’ kardot-forgató Kárthon? Mint hull a’ sereg! Úgy lépdel mint Morvának rettentő Szelleme.

De ahol fekszik, eggy kevély tölgy, a’ vésztől kitekerve tövéből! Ha ébredsz-fel ismét, dísze Balkluthának? ha kelsz te fel ismét, o Kárthon?

Ki jön itt borultan a’ zajgó tenger felől, mint az ősznek bús fellege?

* *

Igy zengtenek a’ Bárdok’ szavai a’ gyásznak visszafordúló napjaiban. Osszián idegeivel követte a’ magasztaló éneket, ’s dalhoz dalt szerkeztete. Szívem búsult Kárthonért; ő ifjusága’ napjaiban esett-el. Te pedig, dicső Klesszamor, hol a’ te lakod a’ szélben? Feledi e az ifju a’ sebet, ’s eggyütt lebeg e veled a’ felhők köztt? Érzem a’ napot, Malvína; adj itt nyúgalomnak engem! Talán megjelennek ők itt álmaimnak. Úgy tetszik, gyönge szózatot hallok. Örömest ragyog a’ nap’ súgára a’ Kárthon’ fekvének helyén.

Oh te, ki oda fenn járdalsz, kerekségedben hasonló a’ Vezérek’ paizsához, honnan van a’ te fényed, o Nap, honnan tartós ragyogásod? Te hatalmas ékben jössz-elő, ’s a’ csillagok elrejtik futásokat; a’ hold elsápad az egen, ’s az

azt

est’ felhőji közzé süllyed. De te egyedül járod útadat; ’s ki volna olly merész, hogy tehozzád közelítsen?

KRÓMA.

FOGLALAT.

Malvína Oskárt kesergi. Osszián fel akarja deríteni menyének bánatját, ’s azt beszélli neki, mint ment vala segédjére Króthárnak Krómába, a’ Tromlai Rothmár ellen. Króthár megvakult, ’s a’ fija Fovargormó még ifjabb volt mint hogy fegyverhez nyúlhasson. Öszvecsapott csakugyan Rothmárral, ’s elesett. Boldogtalan atyja végig-tapintja fijának testét, ’s örül hogy a’ sebet mellyén leli.

MALVÍNA.

Ez az én szerelmesem’ szózatja volt! Mi gyéren térsz te Malvinának álmaihoz! Nyissátok-meg légi palotáitokat, Toskárnak ősei! Nyissátok-meg felhőkapuitokat! Malvína könnyeket önt.

Eggy szót hallék álmomban, ’s döbög reszkető mellyem. Miért követi azt eggy fuvatag a’ távol tenger’ habjai felől? Annak zuhogása a’ halom’ csalétja között verte-el Malvinának álmát. Lebegni látta ő kedvesét; ködlepelben volt a’ bajnok. A’ nap’ sugárai beprémzették oldalát, melly úgy csillogott mint az idegenek’ aranya. Az az én szerelmesem’ szózatja volt! Illy gyéren térsz te álmaimhoz!

De a’ te lakod az én szívem, fija a’ hatalmas Ossziánnak. Sóhajtásaim utánad a’ kelet’ sugáraival kelnek, könyveim az éj’ csepjével hullanak, melly csendesen ömöl az éj’ kebeléből.

Én, o bajnok, ékes fa valék, mellynek ágai messzére öntik illatjaikat. De nékem jön az halál, mint a’ tetőkről a’ fergeteg, ’s zöldellő főmet szárnyaival porba dönté.

Permetes esőjével előjöve a’ szép kikelet, de ah nekem nem feseltek bimbóim! szótlan néztek a’ leányok, ’s pengették a’ lant’ idegeit. Látták kesergésemet a’ szűzek: „Miért illy búsan, gyönyörü hókéz, te, elsője a’ Lúthai leányoknak? a’ te Oskárod olly szép vala e mint a’ korány’ szép fénye? olly ékes volt e ő fegyverében?”

osszián. Élesztő a’ te éneked Ossziánnak füleiben, lyánya a’ folyamos Luthának. Te rémárny’ szavát hallád mély szunnyadalmad’ álmában, midőn szemedre zsibbadás szálla a’ zajgó Morruh’ partjain? Bárdoknak hallád énekeiket leszállván a’ vadászat’ szirttetőjiről a’ magas nap’ vídám reggelén? Bús és kedves a’ te szózatod, Malvína. Lelkem bánatban olvad-el. Van

el, Van

öröm a’ bánatban is, ha a’ szomorgó mellyben béke lakik, ’s elmult a’ fájdalom’ nehéz viadala. De a’ szenvedőt megemészti a’ kesergés, Toskárnak szépalaku leánya. Úgy hervad-el az mint a’ virág hanyatlik a’ nap előtt, midőn reá hevennyel süt, ha megcsapja a’ ragya, ’s feje az ég’ cseppjétől még nehéz. Oh halld, o szép leány, a’ mult idők’ dalát. Ifju korom’ győzelmeit említem.

Vitorláim felköltek a’ Fion-ghal’ szavára, ’s kiszállék Krómán, a’ kies Érinben. Magasan költenek itt Krothárnak, a’ dárdák’ királyának, tornyai. Ifju korában meggyőzte ő ellenjeit, de az agg kor a’ király’ karját erőtlenné tette.

Rothmár fegyvert ránta a’ bajnok ellen, ’s Fion-ghalnak haragja fellobbana. Kiküldé Ossziánt, hogy támadja-meg a’ gonoszt; mert a’ Krómai fejedelem társa volt az ő ifjuságának.

Én előre küldöttem eggy Bárdot. Énekkel lépe ő a’ hősek’ termébe, hol Króthár fegyverei köztt űle elholt szemmel, megőszült hajjal. Fejér fürtjei botjára tekergőztenek, ’s akadozva eggy éneket dalla, a’ régi évek’ történetét, midőn fegyverűnk’ zörgése fülét meghatá. Ekkor felkölt, ’s kinyújtotta felénk kezét.

Idv, idv neked, nemes gyermeke a’ győzedelnek! mondá a’ fejedelem. A’ Króthár’ karjának ereje elenyészett! Oh ha most is úgy bírnám még villogtatni a’ pallost, mint a’ napon midőn Fion-ghal megnyerte a’ csatát Szruthának görbe völgyében! Ő volt a’ bajnokok’ bajnokja. De nem volt híretlen az erős Króthár is. Az én díjom magasztalás lön, ’s Fion-ghal nekem adá a’ Kalthár’ boltos paizsát, ki a’ király’ pallosa alatt esett-el a’ csatában. Látod azt magasan függeni a’ falon? Króthár világtalan, szemei elhomályosodtanak. Hasonló e a’ te karod, Osszián, atyádnak erejéhez? Nyújtsd ide azt, Osszián, az öregnek.

Oda nyujtám az öregnek, ’s az öreg azt megfogá. Sóhajtás költ küzdő mellyéből, ’s szemeiből könyűk folytanak.

Erős vagy te is, úgy monda Króthár, de nem mint a’ Morva’ királya. Ki hasonló hozzá a’ csatának minden bajnokjai közzül? Készítsétek az áldomást termemben; Bárdjaim zengjék énekjeket. Bajnok jelene-meg bástyáid között, nemzete a’ zengő-folyamú Krómának!

’S ím páráz az áldomás, dalok zengenek, öröm tölti-el a’ palotát, de sóhajtásoktól zavart öröm, mert a’ szíveket fájdalom homályosította-el; hasonló a’ hold’ bágyadt fényéhez, melly az egen végig-ömöl. Az ének elhallgata, ’s megszóllalt az agg király. Könyűk nélkül szólla a’ bajnok, de szavai sóhajtástól dagadoztanak.

Fion-ghal’ magzatja, látod e a’ bús éjszakát Króthárnak örömei köztt? Nem volt gyász az én vacsoráim körül, midőn még éltek harczom’ küzdőji. Örömem nagy vala az idegenek előtt midőn áldomásaimban még ragyogott gyermekem. De ő nekem elhunyt sugár, ’s nem hagya hátra semmi fényt. A’ sebek’ csatájiban esett-el ő, fija a’ hatalmas Fion-ghalnak, ’s énelőttem esett-el. Rothmár, a’ fűvel-gazdag Tromlán, meghallá hogy szememet homály fedi; meghallá hogy kardom gyenge, ’s hogy az a’ lantok’ palotájában rozsdásodik. Meghallá ezt, ’s negédje’ tüzével úgy jön, mint eggy fergeteg, Krómára. Népem lehullott kardjától a’ csatában. Lángolva haragomban megragadtam fegyveremet. De mit tehet a’ vak öreg? Hasztalan tapogattam az éjjelben. Jaj hogy vissza nem térnek a’ napok, az erőnek napjai, midőn megvertem a’ csaták’ mezejét, midőn hírt és dicset vontam magamra a’ küzdésben!

Vadászatjából hon tére fiam, a’ barnafürtü Fovargormó. Fiatal karja még soha sem ránta a’ csaták’ kardját, még erőtlen vala viselni a’ paizst. Magasan vert ifju szíve; szemei szikrátszóró lángok voltanak. Látta atyjának tántorgó lépéseit, ’s pirúlással költ-ki mellyéből sóhajtása.

Krómának királya, mondá, fohászkodásid azért emelkednek e, mivel neked nincsen fiad? azért e mert Fovárgormód még nem erős? Atyám, én kezdem érzeni magamat; ifjuságom’ fegyvereit már forgattam, már kirántottam kardomat, ívem’ idegét feszítettem már: férjfi-erő ékesíti gyönge koromat. Én szembe kelek a’ vér’ mezején Rothmárral. Magas tűzzel lobog lelkem.

Krothár. Menj, fiam, kelj-ki Rothmárral a’ te aczélodban; de bocsáss előre más harczolókat, hogy nekem zengjenek megtérő lépteid. Nem lát téged szemem aczélfegyveredben, barnafürtü Fovárgormó!

Ment, kikölt Rothmárral, ’s elesett. Az ellenség közelít a’ vendéglő Krómához; az közelít, a’ ki szép gyermekemet megölé, ’s felénk nyujtja dárdájának hegyét.

Nincs ideje, mondám, töltögetni a’ csigákat, ’s megragadtam a’ dárdát. Haragom’ lángját látták feleink, ’s felszökdelltek az áldomástól. Végig-menének éjjel a’ pusztán. A’ reggel szürkűle keletben. Zöldellve nyilt előttünk eggy keskeny völgy, végighasítva eggy kerengő folyamtól. Annak szélén állt a’ kevély ellenség csillámló fegyverében. Megküzdénk hosszában a’ völgynek; a’ nép megszaladt, ’s Rothmár kardom alatt esett-el. Minekelőtte a’ nap még leszállt enyészten, Rothmárnak fegyverét Krothárnak adtam. A’ világtalan hős végig-tapintá a’ fegyvert, ’s lelkét öröm vídította.

A’ nép áradva jött a’ teremhez, ’s megcsendültek a’ csigák. Felébredt a’ lantok’ zengése; öt Bárd versenyt éneklé, a’ bajnok’ fija’ dicsét, az Osszián’ dicsét, a’ nagy király’ fijaét.

Nagy volt Krómán az öröm; diadal tére-vissza és béke. Az éj csendben nőve-fel, ’s örömben a’ reg. Az éjszaka’ homályában elő nem jött az ellenség, nem rántogatta fegyverét reánk. Örűlt a’ Krómai nép hogy Rothmár elesett.

Én hallatám szavamat az elesett Fovárgormó’ dicsére, midőn őtet a’ vitézek sírba eresztették. Krothár búsan hajlott fijára, ’s sóhajtása többé nem hallatszott, mert a’ sebet mellyén kereste, mellyén lelte. Öröm tündökle bánatjából. A’ világtalan bajnok nékem jött, megfogta kezemet, ’s így szolla:

Hegyzett dárdáknak királya, fiam diccsel dölt-el; a’ fiatal harczoló meg nem szaladt a’ völgyen. Hiba nélkül ment ellenébe a’ halálnak, midőn az ellenség’ egész erejére tolakodott. Idv az ífju vitéznek, o fejedelem, kit magasztalás fog-körül a’ halál’ borzasztásai köztt! Nem látja a’ paizsok’ termében kikaczagtatni sorvadó kezét. Neve él az énekekben, ’s őtet szűzek siratják. De az öreg, kinek bátor ifjuságát elborította a’ dicsőség, távol a’ csatáktól, ellankad, ’s őtet feledik a’ kikkel eggyütt éle. Elsüllyed homályába, ’s tulajdon gyermekei sem siratják. Öröm fogja-körül ravatalát, ’s hírének kövét senki sem áztatja siralmaival. Idv az ifju vitéznek, o fejedelem, kit magasztalás fog-körül a’ halál’ borzasztásai köztt.

KUCHULLIN’ HALÁLA.

FOGLALAT.

Minekutána Fion-ghal Szváránt Érinből elverte (lássd Fion-ghalt), Kuchullin, gyámatyja a’ kisded Kormáknak, ismét általvette ennek képében az országlást. Most ellene Torláth lázada-fel. Kuchullin elébe méne a’ pártosnak, ’s vele a’ Légó mellett megviv, ’s őtet levágja. De midőn a’ megfutamlottakat űzné, eggy nyil által keresztül-veretik, ’s más nap, éveinek virágában, meghal.

OSSZIÁN.

A’ szél Fion-ghalnak zúg e pajzsán? elfolyt idők’ szózatja zeng e hajlékomban? Zengj tovább, te édes szózat; mert te kedves vagy füleimnek. Te örömben viszed-el nekem az éjt. Zengj tovább, o Braghéla, leánya a’ szekerek’ Szorglánjának.

Braghéla. Az a’ kőszál’ fejér habzatja, ’s nem Kuchullinnak vitorláji. Gyakorta képzik nekem a’ megcsaló ködök kedvesemnek hajóját, midőn valamelly rémárnyt fognak-körül, ’s szürke örvényeiket a’ szélben elterjesztik.

Mit halasztád megjöttödet, te fija a’ nemes Szemónak? Négyszer tére az ősz a’ maga szeleivel, ’s feldagasztá Tongromnak tengerét, miolta, távol Braghelától, tusák’ morajában mulatsz. Halmai a’ ködös szigetnek, mikor fogtok vissz-hangzani vadászatjától? De titeket felhő sötétít. Hijába kiáltoz a’ búsongó Braghéla. Az éj alkonyodva száll-alá; a’ tenger’ arcza eltűn. A’ fajtyúk szárnya alá rejti-el fejét. Az olló a’ rengeteg szarvasainál

szarvainál [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

aluszik. A’ reg’ tüze mellett felébrednek ők, ’s legelni fognak a’ mohos folyam körül. Nekem a’ reggel eggyütt fognak csorogni könyűim, ’s sóhajtásaim visszatérnek az estvéllyel. Ha jelensz-meg te fegyveredben, királya a’ mohos Túrának?

Osszián. Nyájas a’ te zengzeted a’ fülnek, leánya a’ szekerek’ Szorglánjának. Vond-vissza magadat a’ csigák’ terméhez, az égő tölgynek fénye mellé. Figyelj a’ tenger tompa zugására; az a’ Dunszkaich’ falai alatt hányja habjait. Hagyj alvást szállani kék szemeidre, hagyd

hagy

álmaidhoz érkezni a’ hőst.

* *

Kuchullin a’ Légó mellett ül, a’ vizek’ sötét habzása mellett. Éj fogá-körül a’ hőst. Serge száz égő tölgy körül terült-le. Messzére önti párázatját az áldomás. Karil eggy tölgy’ árnyában űl, ’s veri a’ szózatos lantot. Ősz haja ragyog a’ tűz fényében. Őtet körülsuhogják az éj’ fuvalmai, ’s emelgetik fejér üstökét. Éneke a’ kék Tongorm felől zeng, ’s annak fejedelméről, a’ ki barátja az erős Kuchullinnak.

Karil. Miért vagy te távol, o Konál, a’ vésznek bús napjaiban? A’ dél’ fejedelmei feleggyesültenek a’ szekerző Kormák ellen. Vitorláidat tartóztatják a’ szelek. Téged körülfog a’ kék hullám; de Kormák egyedül nincsen. Szemónak fija vivja csatájit, az idegen hon’ fijainak rettegése, vívja viadalait; ő, mint a’ halál’ lehellete, melly a’ hevenyeg szélben lassún lebeg; tőle veres színbe kél a’ nap, ’s körösded hullnak a’ népek. –

Igy zenge Karilnak éneke, midőn eggy fija az ellenségnek érkezék. Lefordítá a’ hegyetlen dárdát, ’s Torláthnak szavait hozá, Torláthnak, a’ bajnokok’ vezérének Légónak fekete vizei körül, ki ezreket vive harczra a’ szekerző Kormák király ellen, Kormák ellen, a’ ki Temorának zengő hajlékiban távol vala. Ottan tanúlta ő feszíteni az ívet, ottan felcsapdosni atyájinak dárdájokat. Nem sokáig csapdostad te azt, te enyhe fénysugára az ifjuságnak! A’ halál derengve álla melletted, mint a’ holdnak sötét fele nevekedő fénye megett.

Kuchullin felkölt a’ Bárd előtt, ki a’ nemes Torláthtól jöve. Vendéglő csigát nyujta neki, ’s tisztelte a’ dalok’ fiját.

Édes szózatja Légónak, ugy mond, mik a’ Torláth’ szavai. Áldomásomhoz jön ő, vagy küzdéseimhez, a’ szekerző Kentála’ fija?

Vivni jő, felele a’ Bárd, a’ dárdáknak csattogásaihoz jön. Midőn a’ reg szürkülni fog a’ Légó felett, Torláth a’ fenyéren akar megvivni. Szembe szállasz e vele, fejedelme a’ ködös szigetnek? Torláthnak csatázó dárdája rettenetes, mint az éj’ tüzképezetei; felveti azt, ’s hullanak a’ népek. Halál kél kardja villámzataiban.

’S én félem a’ szekerző Torláth’ dárdáját? mondá Kuchullin. Vitéz ő, mint ezer más bajnok, de lelkem örvend a’ tusának. Nem nyugszik a’ kard Kuchullinnak oldalán, régi kornak énekese. A’ reg engem a’ fenyéren érend, ’s ragyogni fog fegyveremnek kék élén. De te ülj-le a’ pusztában, ’s hagyjad hallanunk szavadat. Végy részt a’ vendéglő csigában, ’s értsed Temorának énekeit.

Nincsen ideje örömnek hallani zengését, felele a’ Bárd, midőn tusára kelnek a’ hatalmasok, midőn ők a’ szerént csapnak-eggyüvé mint a’ Légón a’ hullámok’ ereje.

„Miért vagytok illy sötétek, hegyeknek bérczei, elnémult-erdeitekkel? Ormaitok felett nem rezeg semmi csillag, nem világít semmi fénye az holdnak oldalaitokon. Amott halálnak égnek tüzei, ’s Lelkek kelnek-elő a’ köd’ fellegein. Miért vagytok illy sötétek, hegyeknek bérczei, elnémult erdeitekkel?”

’S dalának zengése között visszatért. Karil kísérte szózatját. A’ hangzat elmult örömek’ emlékéhez hasonlíta, felvídította ’s elbúsította a’ lelkeket. A’ hajdani Bárdok’ Lelkei értették azt a’ hegyek’ csúcsaikon. Szelíd lágy hangok folytanak-végig az erdőn; az éj’ csendes völgyei örvendeztenek. Igy mikor Osszián a’ hallgató délben a’ hűs szellőnek völgye között ül, füleihez ér a’ hegy’ méhének döngése. Ollykor a’ lég’ folyamja elkapja a’ kedves zengzetet, de az mindég vissza ’s vissza tér. Ferdén tekint a’ nap a’ térre, ’s a’ bérczek’ árnya nevekszik.

Kezdjétek a’ dalt a’ dicső Fion-ghal felől, mondá a’ hős a’ maga száz Bárdjaihoz; kezdjétek a’ dalt, melly neki olly kedves az éjszaka’ csendében, midőn reá a’ nyugalom’ álma száll, midőn a’ Bárdok’ lantjai távolról rezgenek, ’s a’ fény’ bágyadt ragyogása világítja Szelmának kőfalait. Vagy zengjétek Lárának keservét, a’ Kalmár’ anyja’ bánatját, midőn őt hijába keresték a’ tetőken, midőn ő az ívet meglátta a’ palotában. Karil, támaszd az ágnak Kathbád’ paizsát, ’s hozzá álljon közel a’ Kuchullin’ dárdája, hogy viadalomnak jele keljen a’ korány’ hajnalló fényével.

A’ hős atyájinak pajzsára hajolt, ’s zenge Láráról a’ dal. Távol állanak a’ száz Bárdok, ’s a’ Vezér mellett csak Karil áll. Övéi voltak a’ dal’ szavai; kobzának zengése bús vala: –

* *

Karil. Alklétha az ősz hajakkal, te anyja a’ szekerző Kalmárnak, mit tekintgetsz a’ puszták felé, meglátni fiadnak érkezését? Ama’ sötét folt a’ pusztában nem fiadnak kísérőji. Ez nem Kalmár’ kiáltása. Az a’ távol erdő, Alklétha, az a’ hegy’ szelének üvöltése.

Alklétha. Ki szökik ott a’ Lárán által, te húga a’ nemes Kalmárnak? Alklétha nem látja e dárdáját? De az ő szemei el vannak gyöngülve. Nem Máthának fija e, te én szerelmemnek leánya?

Az eggy elvénhedett tölgy, mondá neki az édest-síró Alóna, az eggy elvénhedett tölgy, meggörbedve Lára felett. De ki jő amott a’ téren? Serény jöttéből bánat szóll. Felnyujtva hozza Kalmárnak dárdáját. Alklétha, a’ dárda vért csepeg!

Alklétha. Ellenjeinek vérét csepegi, te húga a’ szekerző Kalmárnak. Véretlen az neki soha sem tért vissza, nem tért véretlenül soha vissza íve a’ csatából. Előtte olvadott a’ had’ népe. Az halálnak lángja, o Alóna.

Lárnir, ifja a’ bús sietésnek, barátja őneki, hol van

ran [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

az Alklétha’ szülöttje? Fényben tér e vissza hozzánk? csengő paizsának közepette tére e vissza? De te bús vagy és hallgatsz! Kalmár tehát nincsen többé? Ne beszélld nekem, harczok’ fija; mint esett-el ő; nem akarom érteni szavadat sebei felől!

Karil. Miért tekintesz a’ puszták felé, anyja az elesett Kalmárnak? –

* *

Igy zenge a’ Karil’ dala midőn Kuchullin pajzsán feküdt. A’ Bárdok’ kobzaikon nyugosznak; enyhén száll alá minden szemre az alvás. Szemónak fija egyedül vala ébren. Lelkét a’ harcz hánytorgatá. A’ tölgyek’ tüze fogyni kezde; bágyadtan terjede-el a’ veres fény. Eggy gyöngéd szózat hallatszék, Kalmárnak árnya jelene-meg. Búsan lépett elő a’ tűz’ fénye mellett; ágyékán fekete volt a’ seb. Bomlongva röpdesett haja; arczán halvány öröm ült. Úgy tetszék, intése sirjéhez hívá a’ bajnok Kuchullint.

Fija a’ felleges éjnek, mondá Érinnek bajnokja, ’s felkölt, miért süllyeszted te énreám bús tekintetedet, te, árnya a’ nemes Kalmárnak? El akarsz e rettenteni a’ Kormák’ király’ tusáji között, Mathának gyermeke? Karod nem volt gyönge a’ hadban, sem szavad mikor béket javallál. Melly igen el vagy változva, fejedelme Lárának, midőn engem most futni hagysz! De, Kalmár, én soha nem futottam; soha nem rettegtem az éjszakaknak rémjeiket. Kicsiny az ő tudások, ’s karok gyönge, ’s a’ szelek köztt van lakozások. Az én lelkem nő a’ vészben, ’s gyönyört talál a’ fegyver’ csörtetése köztt. Térj-vissza a’ te lakodba; te nem vagy rémje Kalmárnak. Neki múlatság volt a’ küzdés; karja, mint a’ menny’ dörgései.

Vígadva voná-vissza magát szelei közzé a’ Lélek, mert hallotta magasztalását.

A’ reg’ erőtlen fénye felkölt. Elszéllyedt a’ Kathbád’ paizsának zöngése. A’ zöld Ullin’ harczolóji öszveötöltenek, mint sok folyamoknak harsogások. Messze túl hallott a’ Légó’ taván a’ had’ kürtje, ’s a’ hatalmas Torláth megjelent.

Mit jösz te a’ te ezreiddel, Kuchullin? mondá Légó’ fejedelme; én ismerem karodnak erejét. Lelked soha el nem oltható tűz. Miért nem vívunk a’ síkon, hogy a’ sereg lássa tetteinket? Oh hagyd őket minket látni, mint két ordító hullámokat, kik eggy kőszál körül csapnak egymásba; a’ hajós sietve evez-el mellettek, ’s remegve tekint hátra küzdésekre.

Úgy kelsz-fel nekem, mint a’ nap, ’s lelkemet eltöltöd fényeddel, mondá Szemónak gyermeke. A’ te karod, Torláth, hatalmas, ’s méltó az én haragomra. Hátráljatok, Ullinnak hősei, menjetek a’ hegytetők’ árnyas oldalára, ’s nézzétek Érinnek Vezérét, dicse’ ragyogó nagy napján. Karil, mondd a’ hatalmas Kónálnak, ha Kuchullinnak el kell dölni, mondjad neki, hogy haragszom a’ szelekre

felekre [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

, kik Tongormnak tengerén üvöltenek. Soha sem vala ő távol a’ csatától, midőn a’ dicsőség’ küzdése költ. Villángtassa kardját Kormák előtt mint az égnek ragyogó sugára; tanácsa zengjen Temorán a’ veszélynek napjaiban.

’S előre-rohant aczéljának csöngésében, mint a’ Lódai rettenetes Lélek, midőn fergeteg’ zajgásában jő, ’s szemeiről csatákat ráz. A’ felleg’ hullámjai által hordozva Lochlinnak tengerei felett lebeg az, ’s megmarkolja erős pallosát. Szelek emelintik lángfürtözetjét; a’ hanyatló hold’ fénye félvilágot önt bosszús arczára; képe, homállyal elborulva tisztán kél-ki a’ szemnek. Illy irtózatos volt Szemónak vitéz fija dicsőségének napján. Torláth az ő keze által süllyedt-el. Keseregtek a’ Légó’ harczolóji. Öszvegyülnek a’ Vezér körül, hasonlók’ a’ puszta’ fellegeihez. Ezer kard hányá villámjait, ezer nyilak repültenek. Kuchullin úgy álla mint eggy szirt a’ bőgő tengernek közepette. A’ harczolók mindenfelé hullanak; a’ Vezér vérben gázol. Messzére riadoztak a’ setét hegyormok. Előjöttek Ullin’ fijai; a’ Légó mellett elterűl a’ had. Győzött az Érin’ fejedelme. Diccsel tére-vissza a’ csata’ mezejéről, de halványan tére-vissza onnan. Arczának öröme zavarva vagyon; némán görgeti szemeit. Meztelen függ kezéből pallosa; dárdája minden léptével ing.

Karil, mondá titkon a’ bajnok, Kuchullinnak enyész erője. A’ hajdan’ éveihez repültenek-által életemnek napjai. Reg nékem többé fel nem virrad. Keresni fognak engemet Temorán, de nem fognak találni. Kormák sírni fog termében, ’s ezt fogja kérdeni: „Hol az Érin’ fejedelme?” De nevem híres, ’s dicsem a’ Bárdok’ énekében él. Érinnek ifja ezt mondandja magában: „Bár veszhessek, a’ hogy Kuchullin! Őtet mint a’ köntös vette-körül a’ dicsőség, ’s nevének ragyogása nagy.” Oh vonjátok-ki sebemből a’ nyilat! oh tégyetek engem ama’ fa alá, hogy feleim lássanak-meg atyáimnak fegyverekben!

’S elesett Szemónak hatalmas magzatja? mondá Karil, ’s mélyen fohászkodott. Szomorúk Túrának falai, Dunszkaichban bánat lakik. Egyedül van ifjuságod’ nője, egyedül van fija szerelmednek! El fog jőni a’ Szorglán’ leányához, ’s kérdeni fogja, miért sír olly keservvel. A’ falra fogja emelni szemét, ’s nézni kardját nemzőjének. Kérdeni fogja: „Kié e’ kard?” ’s anyjának lelke gyászolni fog.

Ki az amott mint a’ rengetegek’ szarvasa szaladásának zörgéseiben? Vadon pillonganak szemei, ’s keresik a’ nem lelt barátot. O Kónál, fija Kolgárnak, hol valál te midőn az erős elesett? Tongormnak vizei tartottak e fogva? a’ dél’ fuvalmai töltötték e el vitorláidat? Az erősek elhulltak a’ kard’ viadalában, ’s te távol valál tőlök. Oh ne beszéllje ezt senki Szelmában, ne senki az erdős Morva’ térein! Bús lenne értte Fion-ghal, ’s a’ hegyormok’ gyermekei keseregnének.

Légónak sötét habjai mellett emelték-fel a’ hatalmas’ sírját. Luáth nem fekszik messze tőle. Az eldöltnek zengtek a’ Bárdok’ énekei:

„Idv a’ te lelkednek, Szemo’ fija! te hatalmas valál a’ viadalban. Erőd hasonló vala a’ folyók’ erejéhez, gyorsaságod mint a’ keselyűk’ szárnyai. Rettenetes volt ösvényed a’ csatában, ’s kardod után halál lépdelt. Idv a’ te lelkednek, Szemó’ fija, szekérintézője Dunszkaichnak!”

„Te nem estél-el bajnokok’ kardja által, az erősnek dárdája nem itta véredet. Szélben jöve messzéről a’ nyil, mint a’ halál’ fúlánkja. Nem tudta azt az erőtlen’ keze, melly a’ ternyő-ívet rántotta. Idv a’ te lelkednek sírodban, fejedelme a’ ködszigetnek!”

„Eltűntek Temorán az erősek, ’s Kormáknak terme üres. A’ király búsan tölti ifjuságát; nem látja visszatértedet. Elnémult pajzsodnak csöngése; ellenségei körösded felgyülöngenek. Nyugalmad légyen csendes a’ sírben, te harczok’ intézője Érinben!”

„Braghéla nem reményli érkeztedet, nem látja vitorláidat a’ tenger’ habjai köztt. Nem lépdel a’ vizek’ szélén, nem hallgatja, ha dallnak e a’ hajózók. A’ csigák’ termében ül, ’s nézi a’ hatalmas’ fegyverét, kit a’ halál’ karja megragadott. O leánya a’ szekerző Szorglánnak! áldott légyen lelked az halálban, te királya az árnyas Turának!

DARTHÚLA.

FOGLALAT.

Uznóth Éthai fejedelemnek, Zlisszamától, a’ Szemó’ leányától ’s Kuchullinnak testvérétől, három fijai lettenek. Ezek áltmentek Érinbe, hogy ott Kuchullin alatt magokat fegyverben gyakorolják. Kikelvén Ullinban, megérték hogy bátyjok elesett, ’s Náthosz, noha még ifjú, általvevé a’ sereg’ vezérlését, ’s Kairbárt sok csatákban megverte. Kairbár gyilkosúl megölte Kormákot, ’s a’ sereg elálla Náthosztól. Ez tehát Ullinba ment, hogy onnan honjába térjen. Itt Darthúla, Kollának leánya, megszerette őtet, ’s eggyütt ment vele. A’ szelek a’ hajót a’ Túrai révbe verék, mellyet Kairbár, ki ége Darthuláért, olly szorosan körülfoga, hogy belőle kievezni lehetetlen volt. A’ három testvér vitézül harczolt, de szerencsétlenül. Darthúla is a’ csatába ment, ’s a’ szeretet’ ifju’ holt testén hal-meg.

Szép vagy te, leánya az égnek, arczodnak hallgatása kedves! Kies alakban ballagsz-elő. Kék lépteidet keletben csillagok’ villogása kíséri. Feltünteden örvendenek a’ felhők, o hold, ragyogtatva homályos oldalaikat. Ki hasonló tehozzád az egen, o lyánya a’ hallgató éjnek. Előtted megszégyenülnek a’ csillagok, ’s elfordítják zölden-ragyogó szemeiket. Hova térsz-el ösvényedről, mikor arczodon nő az árny? Vagynak e néked termeid, mint Ossziánnak? Te bánat’ homályában lakol e? Testvéreid lehulltanak az égről? A’ kik teveled eggyütt játszottanak az egen, nincsenek e már? Úgy van, szép ragyogvány, ők elestenek, ’s te gyakorta térsz-el sírhalmaidhoz

síralmaidhoz

. De lészen eggy éj, hogy te is elhullasz, ’s elhagyod az egen kék ösvényedet. Akkor felemelik fejeiket a’ csillagok, ’s a’ kik előtted pirultanak, örvendeni fognak. Most tégedet még fény ölel-körül; pillants-alá légi kapuidból, o szép hold. Szél, told-el a’ fellegeket, hogy, az ég’ leánya lenézzen, hogy ragyogjanak a’ csalitos ormok, ’s a’ tenger elcsillapodva hányogassa hullámjait.

Náthósz a’ síkon jár, és Althósz, az ifjuság’ fénysugárai. Őket közelre követi testvérek Ardán. Lépdelnek futásoknak homályában; Uznóthnak fijai az éjszakában lépdelnek Kairbárnak dühe előtt. De ki dereng bánatjában mellettek? Az éj elfedte az ő szépségét. A’ tenger’ szelében sóhajt haja

haza [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

, köntöse setét redőkben foly-széllyel. Hasonló ő a’ lég’ nyájas Szellemében az árnyas ködnek közepette. Ki volna ha nem Darthúla, elsője

elője [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

az Érin’ leányainak? Futott Kairbárnak szerelme előtt a’ kékpaizsú Nathósszal. Téged megcsalának a’ szelek, o Darthúla, ’s elvonták Éthát vitorláid elől. Náthósz, ezek nem a’ te halmaid, ez nem a’ te tengered’ tajtékzása! Kairbárnak közel vagynak palotáji; az ellenség’ vára magasra nyujtja-fel itt fejét. Zölden tolja fejét Ullin a’ tengerbe, ’s a’ hajót Túrának öble fogja-bé. Hol valátok déli szelek, midőn kedveseim megtévedtenek? A’ síkon nyargalóztatok, ’s üztétek a’ bogács’ szakálát. Oh zúgtatok volna bár a’ Náthósz’ vitorlájiban, míg az Éthai hegyek felköltenek, mig fellegeikbe nyultanak, ’s láthatták volna visszatérő Vezérjeket. Sokáig valál oda, o Náthósz; elmult visszatérted’ napja.

De téged szépnek lele az idegen hon, te szép valál Darthulának szemeiben. Arczod ollyan vala mint a’ korány’ fénye, hajad mint a’ holló’ szárnyai. Lelked nemes és szelíd, mint a’ lenyugovó nap; szavaid mint a’ sás’ suhogása, mint Lórának hömpölygései. De ha a’ tusák’ moraja költ-fel, akkor fergetegnek tengere valál. Rettenetes vala fegyverednek csattogása; futásod’ zöngése előtt tüntek a’ hadak. Illyen valál te midőn tégedet meglátott Darthúla mohos tornyának fokairól, Szelamának magas tornyáról, hol az ő nemzőji lakoztanak.

Szép vagy te, o idegen, monda ő, ’s reszketve költ-fel szíve; szép vagy te a’ küzdés között, barátja a’ megölt Kormáknak. Mit tolakszol te elő a’ te erődben, pirosló orczáknak ifja? Kevés kezeid vannak neked, hogy megvívj a’ komor Kairbárral. Oh volnék bár szabad az ő szerelmétől, hogy örvendezhetném előtted, o Náthósz! Idv, idv az Éthai kőszálaknak! ők látják vadászatjának lépteit; látják fejér keblét, midőn fekete haját lebegtetik a’ szellők.

Ezek valának a’ te szavaid, o Darthúla, Szelamának mohos tornyain. De tégedet most éj környel; a’ szelek megcsalák vitorláidat. Megcsalták vitorláidat, o Darthúla! Visítva szól üvöltő szózatjok. Némulj-meg eggy kisség, éjszaknak szele; engedd hallanom a’ szép leány’ szavát. A’ te szavad kies, o Darthúla, az üvöltő vihar között.

Darthúla. Ezek Náthósznak kőszálai e? az ő folyamjainak harsogása é ez? Uznóthnak éji termeiből pislog e ama’ fény. Köd szállong az egész tájon; távol van a’ fény, és erőtelen. De a’ Darthúla’ lelkében egyedül Náthósz a’ fény. Fija a’ nemes Uznóthnak miért e’ fuldokló’ sohajtás? Mi idegenek’ földén vagyunk e bajnokja a’ palotás Éthának?

Náthósz. Ezek nem az Étha’ kőszálai, ez nem az ő folyamjainak harsogása. Nem csillog itt fény az Éthai hajlékokból; azok innen távol vannak! Mi idegen földön vagyunk, a’ szekerző Kairbár’ honjában. Minket megcsaltanak a’ szelek, o Darthúla; itt Ullin emelinti ormait. Te Althósz, menj éjszak felé; te Árdán járj a’ tenger’ szélén, hogy az ellenség a’ sötétben ránk ne jőjön, ’s elenyésszen reményünk meglátni Éthát. Én ama’ mohos bástyára mégyek, kikémleni ki lakozik ama’ világnál. Nyúgodj te itt, o Darthúla; nyúgodj békében, nyájas fény. Náthósznak kardja véd téged, melly hasonló az ég’ villámjaihoz.

’S ment. A’ leány magában maradott; hallotta a’ habok’ torlását. Nagy köny áll az ő szemében. Náthósznak térte felé szögzi tekintetét. Minden fuvalomra reng lelke. Fülel lábainak dobogásai után, ’s lábainak dobogását nem hallja.

Darthúla. Hol vagy te, fija az én szerelmemnek? Itt engem a’ vész’ ordítása környell. A’ felhős éj olly igen bús, ’s Náthósz hozzám vissza nem tér. Mi késlel, fejdelme Éthának? Reá ötlele e a’ fejdelem az ellenségre az éjben? Visszatért; de arcza bús vala. Látta az elesett Kormákot. Ezek Turának falai voltak. Kuchullinnak rémlelke fenn járt benne. Mélyen sóhajtgatott-fel mellyéből, ’s szemeinek félig elaludt tüze rettenetes volt. Ködszobor vala dárdája, ’s a’ csillagok homályosan pillogtak-keresztül árnyalakján. Szava mint a’ szél, melly öblösen fú-keresztűl az üregeken. Szeme hasonló eggy távol fényhez, ’s bánatnak ígéjit szóllá. Náthósznak lelke bánatos vala, mint a’ nap a’ ködök’ reggelein, ha arcza nedves és zavart.

Miért illy búsan, Vezére Éthának? mondá Kollának kellemes leánya. Te fénynek folyamja vagy a’ Darthúla’ szemeiben. Az ő öröme Náthósz. Ki barátom nekem Náthószon kivül? Atyám, bátyám elestenek; Szelamában hallgatás lakik, ’s honomnak kék folyamjai körül bánat lebeg. Barátim Kormákért estenek-el; az erőseket az Érin’ harczai ölték-meg. Oh halld, Uznóthnak nemzettje, halld, oh Náthósz, bánatom’ okát.

Est szürkűle a’ térmezőn; a’ szem előtt enyész a’ folyamok’ kékje; tévedezve zúzá a’ szél a’ Szélamai tetők’ bérczét. Űlésem eggy fának alatta volt, közel őseimnek falaikhoz. Lelkem előtt elméne Truthil, testvére a’ leghűbb szeretetnek, ő, a’ ki távol vala tőlem a’ szekerző Kairbár’ hadai köztt. Dárdájára támaszkodva íme jön ősz fürtjeiben Kolla. Süllyedt képe bús, lelkében aggalom lakik. Oldalán kardja a’ hősnek, kezében atyájinak sisakja. Dagadt a’ küzdés’ óhajtása keblében; elrejteni igyekezett könyűjét.

Darthúla, leányom, úgy mond, Kollának törzsén te vagy az utolsó. Truthil eldölt a’ tusában; Szelamának fejdelme nem él. Kairbár közelít sergével Szelamának tornyos falaihoz. Kolla ki akar kelni dölyfének, ’s bosszút áll fija’ holtáért. Hol lelek én néked menedéket, o Darthúla, a’ barna hajjal? Te nyájas vagy, mint a’ nap’ fénye, ’s barátid elhullottanak.

’S eldölt ő, a’ csaták’ fija? kérdém fojtó sóhajtozással. Truthilnak nemes lelke megszünt e ragyogni a’ dicsőség’ mezejében? Ez ív nekem ótalom, Kolla; én tanultam lőni a’ vadat. Kairbár nem ollyan e mint a’ rengetegek’ szarvasa?

Öröm derült az öreg’ arczán, ’s szemeiből könyár fakadozott, ’s Kollának ajka rebegett. Ősz szakála fellebbent a szélben. Te, úgy mond, testvére vagy Truthilnak, lelked az ő tüzében ég. Vedd, Darthúla, e’ dárdát, vedd ez ércz paizst, és e’ csillogó sisakot, zsákmányait ifju napjaimnak. Ha Szelamán ragyogni fog a’ korány’ sugára, elébe megyünk a’ szekerző Kairbárnak. Tarts mindég közel a’ Kolla’ karjához, vonulj mindég pajzsának árnya alá. Eggykor téged védhetett atyád; most reszket öregségében karja. Kezének ereje oda van, ’s lelkét bánat marczonglja.

Aggásban tölténk az éjt. A’ reg’ fénye felkele. Én a’ tusának fegyverében ragyogtam, ’s előttem az ősz bajnok hágdosa. Szelamának férjfiai öszvegyültek csengő pajzsa mellé. Kevesen voltak a’ harczolók a’ csatának mezején, ’s hajaik mind fejérek. Az ifjak Truthillal hulltanak-el a’ szekerző Kormák’ csatájában.

Társai ifjuságomnak, úgy monda a’ fejedelem, ti engem így nem láttatok. Igy én nem léptem viadalra, midőn kardom alatt a’ nagy Kenfáda elesett. De titeket is bú nyommaszt. Előjön az évek’ homálya mint a’ puszták’ ködje. Pajzsomat elnyűtte az idő; kardom fenn függ a’ maga helyén. Ígyen szóllék vala lelkemhez: Csendes légyen a’ te estvélyed, kimultod eggy elhaló fénysugár. Visszatért reám a’ fergeteg, ’s lehajt mint a’ megvénhedett tölgyet. Ágazatim öszvetördelőztek Szelamán, gyökereim rengenek. Hol vagy te, én szekerző Truthilem, elhullott harczolóiddal? Te hallgatsz ’s eltűnsz a’ viharban! Atyádnak lelke keserg értted! De tovább nem fogok kesergeni. Kairbár vagy Kolla ledől. Érzem, visszatér karom’ erője. Szívem a’ csata’ zörgésére szökdel.

Kolla bajnok kirántá kardját, villogtak az élek harczolójinak markaikban. A’ víz’ szélén vala menések, ’s ősz hajaik úsztak a’ szélben.

Kairbár a’ csiga’ örömei köztt űlt Lénának hallgató síkján. Látá közelítni a’ bajnokokat, ’s jelt ada Vezéreinek. Mit beszélljem én Náthósznak, mint költ-fel a’ csaták’ moraja? Én téged ezreidnek közepette láttalak. Ollyan valál közöttök, mint a’ menny’ villámja; szépen lángol fénye, de rettenetes, ’s szikrázó csapása népeket ront. Kolla emlékezett ifjusága’ csatájiról, ’s dárdáját előragadá. De íme sipít eggy nyil, ’s áltlikasztja oldalát. A’ bajnok ledölt pengő pajzsára. Lelkem eltompúla rettentében. Felébe tartám a’ hősnek vértemet, de kelő keblem kitetszett. Kairbár előjöve dárdájával, ’s meglátta a’ Szelamai leányt. Öröm szökelle barna képébe, ’s keze elejté a’ felrántott dárdát. Megásatá a’ sírt Kollának, ’s engem, a’ sírót, Szelamába vitt. Szerelemnek szavait mondá nekem, de szívem szomoru vala. Láttam őseimnek pajzsaikat, ’s a’ szekerző Truthil’ hadipallosát; láttam a’ megholtak’ vértjeiket, ’s könyek áztaták orczáimat.

’S te akkor érkezél-meg, o Náthósz, ’s a’ komor Kairbár megszaladt, mint a’ hogy a’ puszták’ szele szalad-meg a’ reggel’ sugára elől. Vitézei nem voltak közel hozzá; ’s aczélodnak karja gyönge volt.

Miért illy búsan, Étha’ fejedelme? mondá Kollának szép leánya.

Én, felele Náthósz, ifjuságom olta vivtam csatákban. Karom még nem emelheté a’ dárdát, midőn a’ veszély jöve. Lelkem ragyog ellenébe a’ harcznak, hasonló a’ szűk zöld völgyhez, mellybe a’ nap kiönti sugárait, minekelőtte szép fejét vészbe rejti; bús örömet érez a’ vándor, ’s lassan látja közelítni a’ homályt. Lelkem lángola a’ veszélyben míg még láttam a’ Szelami leányt, míg tégedet láttalak hasonlót a’ csillaghoz, melly éjjel fényt lövell az halomra. Lassan fergeteg közelít, ’s el akarja fogni a’ szép fényt.

Idegenek’ honjában vagyunk! bennünket megcsalának a’ szelek, Darthúla! Feleink’ ereje nincs közel, nincsenek közel az Éthai tetők. Hol lelek én neked békét, leánya a’ hatalmas Kollának? Náthósznak testvérei vitézek, ’s saját kardja sokat villogott csatákban; de mik az Uznóth’ gyermekei Kairbárnak rettentő serge ellen? Oh, ha a’ szelek ide fútták volna vitorláidat, Oskár, feje a’ fejdelmeknek! Te megígérted, hogy segélleni fogod a’ megölt Kormák’ feleit. Úgy markom erős volna, mint a’ halál’ lángoló villámjai. Kairbár remegne palotájában, ’s a’ szép Darthúlát béke környellené. De miért csüggedsz-meg, lelkem? Uznóthnak fijai győzhetnek.

’S győzni fognak, o Náthósz, mondá a’ leány, visszatérő bátorságában. Darthulának szemei soha nem fogják látni a’ komor Kairbár’ palotáját. Add nekem ez ércz fegyvert, melly éjjeli tüzekben villog. Látom őket fekete hajójikon; Darthúla meg fog vívni velek. Szelleme a’ nagy Kollának, téged látlak e ama’ felhőn? Ki az a’ bús ismeretlen melletted? Truthíl e, a’ szekérnek intézője? Annak lakját lássam e én, a’ ki Szelamának fejdelmeit megölte? Nem, nem, szerelmemnek Lelkei; Darthúla látni nem akarja, nem fogja.

Náthósznak arczán öröm terjede-el, midőn a’ leány’ szavait hallá.

Náthósz

náthósz

.Szelamának leánya, te nekem szívembe ragyogsz. Most jer a’ te ezreiddel, Kairbár, Náthósznak ereje megtért. Soha nem fogod te hallani, megaggott Uznóth, hogy fiad megszaladt. Emlékezem mit mondál Éthán nekem, midőn vitorláimat szélnek eresztém, midőn vitorláimat Érin felé fordítottam, Túrának mohos kőfalaihoz. Náthósz, mondád, te Kuchullint mégy látni, a’ pajzsok’ királyát, a’ bajnokok’ fejedelmét, ki soha nem futott a’ veszély előtt. Ne hagyd gyöngének lenni karjaidat, ne szállja-meg lelkedet soha a’ megszaladás! hogy Szemónak fija ezt ne mondhassa: Gyáva az Éthai nem! Szava elhathatna az Uznóth’ füléhez, ’s lelkét elszomoríthatná. Köny csorgott-le orczáján, ’s nekem adá e’ villángzó kardot.

Elértem a’ Túrai révbe, de Túrának csornokjaiban hallgatás uralkodott. Körösded tekinték, ’s nem leltem eggyet is, a’ ki nekem Szemónak fija felől hírt adhatna. Elmentem a’ csigák’ palotájába, hol az atyák’ fegyverei függtenek; de eltüntek a’ fegyverek, ’s a’ vén Lámhor könyűkben űle.

Honnan e’ fegyverzördűlet? kérdé Lámhor, ’s felkele. Rég olta távol vagyon Túrának bús falaitól a’ dárdák’ villogása. Ti a’ tenger’ habjai felől jőtök e, vagy Temorának gyászoló palotájitól? Mi, felelénk, a’ tengeren jövünk Uznóthnak magasra-felnyult tornyaiból. Mi Zlisszamának gyermekei vagyunk, a’ szekérintéző Szemó’ leányaé. Mondd-el, fija a’ hallgató csornoknak, hogy a’ Túrai fejedelem? De mit kérdje ezt Náthósz, látván könyűidet? Mint hulltak-el az erősek, magányos Túrának fija?

Nem a’ szerént, felele Lámhor, mint az éjnek hulló csillaga, melly végig-lángol a’ homályon ’s eltűn. Ollyan vala ő mint a’ tűzképzet, melly távol tartományok felett függ; halál kíséri veres futását, ’s jele a’ vért-omlasztó hadnak. Búsak a’ Légó’ vízszélei, bús a’ pusztító Lára’ bőgése. Ott hulla-el a’ hatalmas bajnok, te fija a’ nagy Uznóthnak.

Tehát a’ csatának közepette hullott-el! kiáltám előre-tört fohászkodással. Karja erős volt a’ viadalokban; feketén lebegett kardja körül a’ halál.

Közelíténk Légónak bús széleihez, ’s reá-találtunk magasan-költ sírjére. Hadakozó társai ott feküsznek, ott édesdalu Bárdjai. Három nap keseregtük a’ bajnokot, a’ negyediken Kathbádnak paizsát megcsapkodánk. Örülve gyültek-öszve körűltem a’ bajnokok, ’s rázták fent-hegyü dárdájikat.

Korláth közel vala hadaival, a’ szekerző Kairbár’ barátja.

Nekik estünk mint eggy éji özön, ’s hőseik elhulltanak. Midőn a’ nép felébredt a’ völgyben, megláták véreket a’ reggelnek világánál. Mint a’ köd-gömbelyeg, úgy torlódánk Kormáknak zengő palotájához. Felrántánk a’ csillámló kardokat, hogy az Arthó’ gyermekét védjük, ’s Temorának hajlékai üresek voltak. A’ kisded Kormák elesett, Érinnek királya nem vala többé.

Ullinnak fijait gyász borította-el. Búsan vonúltak-vissza, hasonlók a’ homályos felleghez, melly a’ földet, sokáig esővel ijesztgeté, ’s a’ hegyek megett elhúzódik. Uznóthnak gyermekei bánattal elborítva tértek Túrának harsogó révéhez. Elmentünk Szelama mellett. Kairbár kitért előttünk, mint a’ Lánó’ ködje, mellyet maga előtt tol a’ fergeteg.

Akkor láttalak téged, Darthúla. Hasonló valál te a’ nap’ sugárához Éthán. Szép, mondám, itt ez a’ súgár! ’s mellyem’ sohajtások dagaszták. Előjövél, Darthúla, a’ te szépednek Éthának bús fejedelméhez. Megcsaltanak bennünket a’ szelek, leánya Kollának, ’s közel az ellenség!

Közel van, o Náthósznak fergeteg erője; hallám a’ fegyvercsörgést a’ parton, láttam az Érini lobogó’ homályos csikjait. Ismérhetőleg hallatszék-ki minden más kiáltás közzül a’ Kairbár’ szava, hasonló a’ Kromla’ omló folyamja’ ordításához. Látta ő a’ tengeren hajónkat, míg az éj leszállt homályában. Népe a’ Lénai térre vigyáz-fel, ’s ezer kardokat rántogat.

Rántson bár tízezeret! mondá Náthósz bosszús hahotával! a’ szekerző Uznóth’ gyermekei a’ veszély előtt rettegni nem fognak. Miért hánykodál te tajtékidnak teljében Érinnek ordítva-bőgő tengere? légnek üvöltöző viharai, miért száguldozátok ti fekete szárnyaitokon? Azt hivétek e, viharok, hogy ti itt tarthatjátok Náthószt? Nem, nem, éjnek gyermekei! őt csak saját lelke tartóztatja. Álthósz, hozzd-elő nekem atyáink’ fegyverét; látod mint villog a’ csillagok’ ragyogásában. Hozzad-elő Szemónak hadakozó dárdáját, ott áll az, a’ fekete-orru hajón.

Álthósz ment, ’s hozta a’ fegyvert, ’s Náthósz belé rejté izmos deli tetemeit. Szép vala a’ fejedelem’ menése, ’s szemének öröme rettentő volt. Nézte közelíteni Kairbárt. A’ szél végig-zúgá hajait. Szótlan áll mellette Darthúla. Tekintete a’ fejedelmen függött. Küzdött elrejteni a’ mellyfeszítő sóhajtást. Két köny csordúla-ki némán szemeiből.

Álthósz, én ama’ szirtben eggy üreget látok, mondá a’ fejedelem; menj, vidd oda Darthúlát. Hagyjad erősnek lenni védő karodat. Mi, Árdán, szembe kelünk az ellennel. Hívjad viadalra a’ fekete Kairbárt. Oh, bár jőjön fegyverének csöngésében! Csak te menekhessél-meg a’ veszélytől, Darthúla! Ne fordítsd a’ Náthósz’ eldöltére szemedet! Rántasd-fel a’ vitorlákat, o Álthósz, a’ hon’ zengő erdeji felé. Beszélld-el Étha’ királyának, hogy fija fénnyel dőle-el, hogy kardom nem rettegé a’ csatát; beszélld-el néki, a’ hősnek, hogy én ezerek között estem-el, ’s bánatjának örömét hagyjad igen nagynak lenni.

Kollának leánya, hívjad-elő a’ leányokat Éthának zengő hajlékához. Hagyjad kelni az ő énekeiket Náthoszért, midőn előjön az árnyas ősz. Bár az ő magasztalását a’ Kónai szózat zengené! úgy lelkem örvendezve sikoltozna a’ hegy’ szeleinek üvöltéseik között.

Osszián

osszián

.Magasztalni fog, oh magasztalni fog téged az én szózatom, fejedelme az erdős Éthának! Miért nem voltam én Éthán midőn a’ harcz’ ordítása felkölt! úgy Ossziánnak kardja védett volna tégedet, vagy maga is elhullott volna a’ téren.

Szelmán űltük azt az éjet a’ nagyerejü csigák körül. A’ szél tépdelte az agg tölgyeket, a’ hegy’ lelke ordítva fútt. Eggy szellő végig-méne a’ palotán, ’s gyöngén érinté-meg lantomat. A’ hang mély volt és szomoru, mint a’ síroknak éneke. Azt legelébb Fion-ghal hallá-meg, ’s mellyének torlott fohászkodásai dagadtanak.

Bajnokjaim közzül elhullott eggy némelly, monda Morvának királya. Hallom a’ hárfán az halál’ hangját. Osszián, verd a’ zengő idegeket, hogy ébredezzen a’ bánat, ’s az elhalóknak lelkeik örvendve szálljanak Morvának erdős ormaira.

Vertem a’ hárfát a’ király előtt; a’ hang mély volt és szomoru.

„Hajoljatok-alá felhőitekről, Lelkei az atyáknak! hajoljatok-alá! rejtsétek-el menésteknek rettentő ijedelmeit. Fogadjátok-el az elhulló Vezért, jőjön távol vidékekről, jőjön a’ hánykodó tengerről. Legyen közel ködöltözete és a’ felhőből-képzelt dárda. Függesszetek oldalára hősszablyájaként eggy félig eloltott tűzalakot, ’s arczát hagyjátok kívánatosnak, hogy felei örvendjenek, midőn árnya nekik megjelen. Hajoljatok-alá felhőitekről, Lelkei az atyáknak!”

Ez vala az én énekem Szelmán a’ szelídzengésű koboz mellett. De Náthósz az Érini parton áll vala, környülölelve az éj’ homályától. Megérté az ellenség’ szavát a’ harsogó habok zajai’ köztt. Csenddel hallá az ellenség’ szavát, ’s dárdáján nyugodott.

Ragyogásaiban megjelent a’ reggel, ’s Érinnek harczolóji előjövének, hasonlók a’ czirmos kőszálakhoz, körülölelve csalitjaiktól. Elszéllyedtenek a’ parton, ’s Kaírbár megálla közepettek. Bosszúsan nevetett ő, midőn meglátá az ellent.

Néki Náthósz rohant a’ maga erejében, de Darthúla hátra nem maradt. Eggyütt jöve ő, ’s felrántá a’ villángzó dárdát. ’S kik azok ott a’ magok fegyvereikben, dagadó kevélységével az ifjuságnak? Azok az Uznóth’ gyermekei, Althósz, és a’ barnahaju Árdán.

Jer, monda Náthósz, jer, fejedelme a’ ragyogó Temorának, küzdjünk-meg itt a’ vízszélen Szelamának fejérkeblü leánya miatt. Náthószt nem fogják-körül harczolóji, ők távol vannak túl a’ tengeren. Miért hozod te ezreidet ellenére Étha’ Vezérének? Te futottál őelőtte a’ csatában midőn az ő dárdája körül harczolóji elszéllyedtenek.

Kairbár. Büszke szív’ fija, ’s az Érini király teveled küzdjön-meg? A’ te atyáid nem voltanak híresek, nem eredtek ők fejedelmek’ neméből. Függnek e az ő termeikben ellenségnek fegyverei? függenek e ott elmult időknek pajzsaik? Kairbár, kit Temora fél, nem küzd-meg pulya emberekkel.

Köny csordúla-ki a’ szekerző Náthósz’ szeméből, ’s öccseire tekintett. Eggyszerre röpültek a’ dárdák, ’s három vitéz elterült. Azután fenn villogott kardok’ tüze. Az Érini sereg hátrál, mint a’ fekete felleg’ prémjei mennek a’ szél’ fuvalma előtt. Ekkor Kairbár kiálta népének, ’s ők feszítik íjaikat. Ezer nyil röpült, ’s az Uznóth’ gyermekei elhulltanak. Úgy hulltanak-el ők mint három fiatal tölgy, melly a’ halmon eggyütt áll vala. Az útas látta a’ szép fákat, csudálkozva gyönyörködött ékes növéseken, A’ puszták’ szele éjjel jött nekik, ’s ledöjté zöld fejeiket. Reggel előjön az útas, ’s ők aszva vannak, ’s a’ halom puszta.

Darthúla néma bánatban állott, ’s látta elesni kedveseit. Szemében nem remeg semmi köny, tekintete vad bánattal tel, arcza halavánnyá lesz. Rebegő ajka tördelt szókat ejt. Sötét haja szállong a’ széllben.

’S az ádáz Kairbár közelít felé. ’S hol, hol most kedvesed, a’ szekerző Vezére Éthának? Láttad e az Uznóth’ csornokját? láttad e Fion-ghalnak barna halmait? Kardom feldulta volna Morvát, ha tégedet a’ szél itt nem tartóztatott volna. Fion-ghal maga is el fogott volna esni, ’s Szelmán bánat lakoznék.

Darthulának karjáról lesíklott a’ paizs. Hómellye kilátszott, de véresen látszott-ki. Nyil vala oldalában. Mint eggy hógomoly esik-alá a’ hegyekről, úgy húlla-le Náthoszára. Haja elborítja a’ kedves’ arczát, vérek eggyüvé csorog.

„Kollának leánya, te porba hullál! Hallgatnak a’ Szelamai kék folyók. Truthilnak nemzete elaludt. Mikor kelsz-elő ismét a’ te szépedben, te legelsője Érin’ leányainak? Hosszú a’ te altod a’ sírben, ’s reged igen távol vagyon. A’ nap nem jő ágyadhoz, ’s nem mondja: „Kelj-fel, Darthúla, Elsője a’ leányoknak, ébredj-fel! Lebdes oda-kin a’ tavasz’ szellője; a’ virágok rengetik fejeiket a’ halmok’ zöldellő tetőjin, az erdők új lombbal ragyognak.” El innen, o nap, Darthúla szunnyad. Nem jön ő elő a’ maga szépjében, nem lépdel ő ismét bájoló kelleminek lépteiben.”

Igy zenge száz Bárdnak dala a’ midőn Darthulának sírját megrakák. Én azután ravatalán dallám dalomat, midőn Morvának királya a’ zöld Érinbe jöve, megvivni a’ szekerző Kairbárral.

KALTHON és KOLVÁLA.

FOGLALAT.

Dunthalmó, Althentai fejedelem, megtámadja a’ vendégleni-szerető Klúthai fejedelmet Ráthmort, magát megöli, két fijait pedig, Kolmárt és Kalthont, magával elviszi, ’s nem bízván hozzájok, midőn már felnevekedtek, eggy üregben fogva tartja. Kolvála, Dunthalmónak leánya, Kálthonnal megszökött, ’s Fion-ghalnak segédéhez folyamodtak Kolmárnak megszabadítása miatt. A’ király Ossziánt küldi-ki. – Dunthalmo Kolmárt ezeknek látokra öli-meg, ’s Kalthont, kit elfoga, hasonlóképen megölni szándékozik. Osszián megmenti, ’s a’ vértbe-öltözött Kolvalának adja.

Tiszta hangon zeng az erőseknek a’ te dalod, magányos üreg’ lakója. Mint

Mínt

a’ hegy’ csörgete, a’ szerént harsog az énhozzám a’ napragyogta szűk völgybe. Te, ki távol idegenből jövél, lelkem ébredez hajlékomban. Mint a’ múlt idők’ napjaiban, úgy nyújtom-ki a’ már gyönge kezet a’ dárda után, ’s elfojtom mellyem’ fohászkodásait. Tetszik e figyelned Ossziánnak ifjúkori tetteire? Lelkem a’ bajnokkorban lebeg; visszatér hozzám az öröm’ sugára. Így kél előttünk a’ nap, midőn ragyogva ballag enyészten, ha megjárta a’ fellegeket. Feltűnnek a’ ködbe-borult hegyormok, a’ kék folyam vígad a’ völgyben; gyámbotján csösszen-elő az aggott Osszián, ’s ősz hajai fénylenek a’ sisak alatt.

Lakosa a’ magányos üregnek, látod e te Ossziánnak termében a’ hadak’ vérfoltokkal jegyes pajzsát? Eltűnt annak csillogása, ’s domborát rozsdák feketítik. Azt eggykor Dunthalmó viselte, a’ folyamos Teutha’ fejedelme, míg Ossziánnak kardja alatt elterült. Figyelj, magányos üreg’ lakója, más éveknek tetteire.

Ráthmor bajnok Klútha felett uralkodott. Az ő házát erőtlen szegények védték. Soha sem tette-be ő annak kapujit, ’s áldomásai mindenkor készen voltanak. Eljöttek a’ külföld’ fijai, ’s áldották a’ csigák’ fejedelmét. A’ Bárdok’ dala zengett; szelíd hangon szóltak a’ hárfák; öröm deríté-fel a’ bánatos arczokat.

Dunthalmó, a’ negédes bajnok, Ráthmorra jön hadaival. A’ Klúthai fejedelem meggyőzte a’ kajánt. Dunthalmónak felserkent dühe, éjjel tére-vissza harczolójival, ’s Ráthmor kard által esett-el. A’ dalok’ termében esett-el, hol olly gyakran nyújtá az idegennek áldomásait, környülzengve az énektől.

Kolmár és Kalthon, Ráthmor bajnoknak fijai, még ifjak voltanak. Vígan ’s aggodalmak nélkül jöttek ők atyjoknak házához. Vérben láták az öreget, ’s könyűk rohantanak szemeikből. Dunthalmónak lelke elolvadt meglátván a’ híretlen gyermekeket. Altenthán, a’ fergetegek’ várában, nőttenek-fel ők, feszítették íjaikat, ’s eggyütt mentenek-el vele csatájiba.

Meglátták ösi lakjoknak romját, ’s a’ zöld tövisbokrot a’ palotában, ’s titkon csorogtak könnyeik, ’s arczaikon bánat üle. Dunthalmó megsejté bánatjokat, ’s komor lelkében halál’ gondolatja támada-fel. Eggy szirtüregbe zárta őket a’ Teutha’ harsogása mellett. Soha nem hatott ide súgáraival a’ nap, nem oda az égnek holdja. A’ deli ifjak’ lakása éj volt, éj fáklyák és világ nélkül. Várták a’ titkos halált.

Elrejtve síránkozott a’ fejedelem’ leánya, Kolvála a’ lassan-görgő szemekkel. Lopva pillongott ő Kálthon után. Az ifju deli alakja eltölté lelkét. Nagy aggódásban volt a’ bajnok miatt. De mit tehetne Kolvála? Karja nem bír dárdát, oldalán soha nem függe kard; soha sem dagadt szép keble pánczél alatt; szeme nem rettenté a’ harczolókat. – Tántorgva hordák léptei, szeme vadon pillongott könnyein keresztül, ’s a’ szép leány el van veszve fájdalmában. Becsúszott éjjel a’ fegyverek’ termébe, aczél közzé rejti-el nyájas alakját; eggy ifjú hős’ aczéljába, ki a’ balkány mellett dölt-el viadalában. Igy méne most Kálthonhoz az üregbe, ’s feloldja szijait.

Kolvála

kolvála

.Fel, fija a’ bajnok Ráthmornak! fel, az éj holdatlan, sötét! Fussunk innen a’ lantok’ Szelmájába; Vezére Klútha’ hőseinek! Engem Lamghál nemzett; az ő lakja a’ te atyádnak vára volt. Megértettem hogy te éjszakában epedsz, ’s lelkem felserkent. Fel, fija a’ bajnok Ráthmornak! fel, az éj holdatlan, sötét!

Kalthon. Égnek szózatja, te felhőből szállsz Kalthonhoz. Álmaimhoz gyakorta bocsátkoznak-alá őseimnek Lelkeik a’ miolta előttem eltünt a’ nap, ’s homály fogott itten körül. Vagy valóan Lamghálnak fija vagy e, a’ fejdelemnek, kit én sok ízben láttam Klúthán? De én menjek e Szelmába, Kolmárt bánatban hagyván-el? Én a’ fergeteges Morvába fussak, ’s Kolmár itt sorvadjon az éjben? Nem, én nem futok. Add nékem e’ dárdát, fija a’ csigák’ dala’ Lamgháljának; Kalthon védeni fogja bátyját.

Kolvála. A’ szekerző Dunthalmót sok ezer harczoló fogja-körül. Mit kezdhetne Kalthon annyiknak dárdájik ellen? Fussunk a’ hegytetők’ királyához, ’s ő előjön sergeinek viadalában. Az ő karjai mindég nyitva vannak azoknak, a’ kiket az erő lesujtott. Fel, fel; fija Ráthmornak; az éj’ árnyai hasztalan’ fognak elfutni. Fel! meglátják a’ nap’ fényében lépteidet, ’s te ifju korodban véssz-el!

Sóhajtva kele-fel az ifju hős, ’s folytak könyvei Komárért. Elére a’ fergeteges Szelmába, nem ismervén a’ leány’ szépjét. Sisak rejté-el ennek hajait, ’s a’ szép mely elrejtve költ az aczél alatt.

Fion-ghal vadászatjából tére-meg, ’s látta a’ két deli idegent azonként állani csigapalotájában mint az ég’ fényének két ékes sugarát. Hallván a’ Klúthai veszély’ hírét, haragban lángoltak szemei. Ezer hős kele-fel aczéljában, ’s kívánta Theuta ellen a’ harczot. Én a’ tetőkről jöttem dárdámmal, ’s keblem magasan emelkedék örömében. A’ király hozzám szóllala-meg Vezérjeinek rendében.

Erőm’ sugára, mond’ a’ király, fija Fion-ghalnak, vedd te az én dárdámat. Menj a’ tetőkről-omló Teuthához, ’s szabadítsd-ki a’ szekerző Kolmárt. Lebegjen előre híred, mint az estvély’ kedves szellője, melly a’ völgyekben fuvall; hogy lelkem titkon emelkedjék gyermekem felett, ki Morvának fényét öregbíti. Osszián, légy fergeteg a’ tusa’ mezején; de légy szelíd, ha az ellen negéd nélkül áll-meg előtted. Igy költ ragyogva az én nevem. Légy mint a’ Morvai nép’ Vezére. Ha kevély jő paczkázó beszédével a’ hárfák’ palotájához, lesüllyesztem szememet. Karomat bajra rántom-fel, ha a’ bántott erőtlen hozzám folyamodik. Aczélom azt kész mindég védeni.

Örülve a’ király’ szaván; elővevém a’ csengő fegyvert. Mellettem az erdős Diarán lépdele, és Dargó, dárdák’ fejedelmei. A’ völgynek háromszáz harczolóji kísérték a’ mezőben lépteimet. A’ két idegen mellettem jött. Dunthalmó megérté fegyverem’ zörgését midőn felé közelíténk. Öszvegyüjté Teuthának erejét. Vitézei a’ szerént állottanak a’ tetőken, mint a’ kőszálak, mellyeket villámok vertenek-széllyel, ’s öszvetördelt, megperzselt fák vesznek-körül. El van töltve tőlünk a’ folyamok’ medre a’ csata’ romjainak sötétében.

Ordítva harsogott Teutha, a’ hatalmas folyam, a’ bosszús sereg előtt. „Fel, Bárdok, hamar oda! hívjátok csatára Dunthalmónak harczolójit!” De ő kaczagott komor délczegségében. Nagy foltban állt az ő népe a’ tetőken, mint az ormok’ fellege, midőn oldalát megszakasztja a’ vihar, ’s mindenfelé hinti a’ homályt.

Kolmárt kihozák a’ Teutha’ szélére, keményen kötözve szijakkal. A’ fejedelem búsan lepdelt, ’s szemei felpillongtanak, ’s keresték feleit. Mi fegyvereinkben állánk. Bőgtek a’ Teutha’ vizei. Dunthalmó előjöve dárdájával, ’s áltlikasztá Kormárnak oldalát. Eldőle ő a’ parton vérében, ’s mi hallánk mellyének gyakor hörgéseit.

Én előre-szökellém dárdámnak nyelén, ’s Kalthon a’ folyamba rohant. A’ Teuthai ifjúság elhullott sarjaink alatt. Éj szálla-le az erősekre. Dunthalmó a’ szirttetőn ült az agg üvöltő erdőben. Magas lángokban lángolt Klathon ellen mellyének haragja. Kalthon bajnok elsüllyedve álla bánatjában Kálmor miatt, a’ ki elesett, a’ ki ifju napjaiban esett-el, míg neve még fel nem költ a’ tusák között.

Meghagytam Bárdjaimnak, hogy magasztalják a’ vitézt, ’s Kalthonnak enyhüljön bánatja. Ő eggy magas tölgy mellett állott, ’s el-ellökte dárdáját a’ mohra. Kolvalának szemei könyben úsztak, ’s elöntötték orczájit. Látta ő hogy vagy atyja fog elesni, vagy a’ szeretett Klúthai bajnok.

A’ fél éjszaka elmúlt; ’s a’ földre homály szállott és nyugalom. Alvás fogta-el a’ hősek’ szemeit, de az ő lelke bánatba volt borulva. Szemei félig-nyitva voltanak, fülében zajgott a’ Teutha. Halványan, a’ maga sebjeiben, jött-elő Kolmárnak lelke. Alá-bocsátkozott a’ vár’ fejdelméhez, ’s ezt mondá néki lassú hangon:

’S a’ paizsok’ fija aluszik, pedig bátyja meghala! nem eggyütt serkenénk e mi fel a’ tetőken, midőn az őzeket űztük? Soha sem felejtéd-el te, Kolmárt, o Kalthon, mig őtet a’ halál ifju korában elborítá! Lássd, én színetlen fekszem a’ mohon. Kelj-fel, Kálthon, a’ korány’ fényével! Dunthalmó ravaszúl közelít.

’S legottan eltünt a’ szél’ zuhogása köztt. Kalthon látta a’ távozónak léptét, ’s siet aczélja’ csengésében. Kolvála felserkent, ’s bánatban járta-végig az éjszakát, erőtlen dárdáját maga után húzogatva. Eljutva a’ balkány’ szirtjéhez, Kalthon meglátja színetlen testvérét. Harag

testvérét Harag

kél búsult mellyében, ’s halál hergi-körül kardját. A’ bajnokot körül ömlé az ellenség; megkötöztetett, ’s Dunthalmónak adatott kezébe. Taps támada az ormokon, ’s az éj’ halmai tovább harsogák a’ hahotát.

Engem felkölte a’ csataj, ’s siettem atyáimnak fegyverekben Diaránnal ’s Dargóval a’ Teutha mellé; ’s utánam jőve a’ sereg. A’ Klúthai fejedelem nem találtatott. Lelkem eltölt aggódással. Rettegtem hírem’ enyésztét, ’s lángom’ kevélysége felserkent.

Morvának fijai, mondám, a’ mi atyáink nem valának így viadalban. Ők nem aludtak az idegen földön míg ellenjek meg nem buktatott. Erőjök ollyan vala mint a’ sas, ’s hírek Bárdoknak él dalaikban. A’ mi korunk el-elsüllyed, ’s dicsőségünk tűn mint az árny. Mit mondand a’ király Morvában, ha Osszián diadal nélkül tér-vissza a’ Teutha mellől? Rántsatok kardokat, erőnek fijai, ’s kövessétek Ossziánt a’ csaták’ morajába. Ő fény nélkül Szelmába

Selmába

vissza nem tér.

A’ korány’ fénye rezeg a’ vizeken, ’s Kolvála előjön, ’s a’ Klúthai fejedelmet beszéllé. Háromszor ejté-el karja a’ dárdát. Haragom felkölt

fekölt

az ifjúra, ’s gondolatlanúl ezt mondám neki:

Erőtlen gyáva kéz’ fija, ’s könyűkkel vivják a’ viadalt? Nem jut a’ kesergő győzéshez, ’s sóhajtásban a’ harcz’ lelke nem lakik. Menj a’ Kárun’ vadait űzni, sétálj a’ gyepes Teutha mellett, ’s vetkezz-le fegyveredből, félelemnek gyermeke. Forgassa kardodat markában küzdése között a’ vitéz.

’S válláról lekaptam a’ paizst. Hófejér keble kitűnt, ’s szemeit bánatban süllyeszté földre. Szótlan néztem-végig harczolóim’ során, ’s kezem elejté dárdáját, ’s keblem sóhajtást szalaszta-el. De midőn meghallám a’ leány’ nevét, könyűk csorogtanak szememből. Áldottam az ifjúság’ kedves fényét. Intettem, kezdődjék a’ tusa.

Mit beszéllje Osszián, fija a’ szirtüregeknek, mint

mínt

hulltanak-el Teutha’ gyermekei? Feledve vagynak honjokban, ’s sírjaik a’ mezőben nem látszanak. Eljöttek a’ fergetegek’ évei, ’s elsippadtanak a’ csalitos tetők; nem látni Dunthalmót és sírját, nem a’ helyt, hol őtet kardom megérte. Eggy harczoló, megaggva és megőszülve, ’s elvakulva félig nagy korában, regéli még az éj’ sötéte köztt a’ lobogó tölgy mellett tettemet, és hogy a’ Teutha’ Vezérei mint hulltanak-el. Előre-görbedve hallják a’ gyenge gyermekek a’ beszédet, ’s öröm ’s csudálkozás lebeg szemekben.

Kalthont eggy tölgyhöz leltem kötve, ’s kardom széllyel-metélte bilincseit. Magát a’ fejér teljes keblü leánynak adtam. Távol lakoznak ők a’ Teutha’ szélein.

MAGYARÁZATOK.

Lap 3. Üregek’ sziklája. Közel Túrához eggy kőszál állott, mellyben sok kisebb ’s nagyobb üregek.

1. 3. Csigák’ osztogatója. Ez a’ nép a’ maga vendégségeiben csigapoharakból itta a’ serforma italt. Smith’ (Gael Régiségek. l. 154) állítása szerént az nyírfalév volt.

1. 4. Idegenek’ Vezére. Idegen és ellenség eggyértelmü szók Ossziánnál.

l. 4. Hősek’ ravatala. Gael nyelven Karn. Ezek sírboltok gyakorta 50 ’s 60 lábnyi tágasságra öszvehordott ’s igen magasra emelt kőrakásból állottak. Pennant eggyet Feorlingban 124 lábnyinak is talált. Ezeknek alá vagy néha mellé tétetett a’ megholt bajnok eggy négy barnás kőből vésett koporsóban.

1. 5. Verte a’ csengő paizst. A’ csatapaizs egészen vasból vala, ’s külömböző domborságai voltak (Gael nyelven Kopan). Eggy fán vagy két leszúrt dárdán függött, ’s midőn a’ Vezér jelt akara adni a’ harcz’ kezdésére vagy elhagyására, a’ dárda’ alsó részével verte paizsát.

1. 7. Dombvölgy’ lakosai. A’ Skótziai puszták nem olly térség mint a’ miénk Tokajtól Belgrádig és Pesttől Erdélyig, hanem olly görbeség (túl a’ Rézen hátahupás) melly sem nem hegy sem nem tér.

1. 10. Szép fény. Az az: a’ ki olly szép mint a’ nap’ fénye, nap’ súgára. Így még ma is a’ francziák és németek: „Szép mint a’ nap.”

„Szép mint a’ nap.

1. 11. Bús - vagy szűk hajlék. A’ sír.

1. 16. Viadal’ szekere. Szekeren járni e’ népeknél fejedelmek’ elsősége volt; innen az Ossziánban olly gyakran előlfordúló epithet: szekerző. – Fion-ghal a’ maga csatájiban soha nem jelent-meg így.

1. 23. Vadkanpamlag. A’ Szkandinávok vad-kanoknak bőreiken feküdtek, mint a’ Germánok a’ medvékén.

1. 25. Fail-sziget. Iniszfail vagy Érin – mert a’ mai Hibernia’ legrégibb lakosai a’ Fálok voltak.

1. 27. Hadak’ szigete. Hadakat, harczolók’ seregeit, nevelő sziget. A’ Kuchullin’ Sky szigete Alba és Érin között.

1. 31. Kolgár’ magzatja. Konálnak atyja Kuthhaid vala, Kolgár neki eggyik öse volt. Innen neveztetik e’ névvel itt.

1. 37. Csata’ türökje (türke). – Csatára buzdító ökörszarvak.

1. 40. Lelkek’ halmán – A’ térség’ dombjain. A’ Lelkek, árnyalakok, megjelentek azon helyeken hol éltekben múlatni szerettek. Itt a’ Lénai (Moilénai) térség értetik, kedves helye a vadászatnak.

1. 40. Halál’ karja – öldöklő kar.

1. 43. A’ nyáj’ felet. – Innen ki lehet húzni 1. hogy a’ Celták részt adtak leányaiknak. 2. hogy nálok az elválás szokásban volt. 3. hogy azt mind férj mind nő kívánhatta. 4. hogy azt akarni elég volt. Cesarotti’ Jegyz.

1. 44. Hókar – más helyeken hókar’ leánya annyi mint hókaru hóhoz hasonló karu.

1. 47. Gyűlőlte Kómált a’ szép paizzsal – A’ szép-paizsút.

1. 47. Kit nem magasztal semmi ének. – A’ ki nem tett semmi dicséretest; ollykor annyi mint becstelen.

1. 50. elfogák Lochlinnak királyát – Úgy látszik, itt ez az öszvefüggés: Sztarnó eggyik száguldása alatt kiszálla Morván, ’s megveretett, elfogatott Fion-ghal által. Fion-ghal nagylelkűen szabadon eresztette. Sztarnó nem feledheté gyalázatját, ’s nem bízván erejéhez, orozva akara bánni, hogy Lochlinba csalván Fion-ghalt, lesben megölethesse.

1. 53. lapátok’ szigete – az evezőké, hajóké.

1. 54. tenger’ játékának – játékául, víg általvitelűl.

1. 59. tűz, melly halál előtt lobban-fel – Az égi tüzek’ fellobbanásairól, a’ csillagok’ hullásáról azt hiszi a’ babona, hogy azok halálnak jelei.

1. 69. népednek add-meg a’ mi azt illeti. – Szokás vala hogy a’ király a’ maga Vezérei közzül eggyet választa-ki, ’s arra bízta’ a’ csata’ intézését, maga pedig eggy halomról nézte a’ küzdést. Ollykor onnan adott a’ népnek jelt paizsával, ’s csak a’ legnagyobb veszély köztt jöve-le segédjéűl a’ hanyatló seregnek.

1. 81. Tedd kardomat ’stbb. – A’ holtak hat ’s ollykor nyolcz lábnyi mélységü sírba temettettek. A’ jobbkarúakat kő koporsóban eresztették belé. A’ harcz’ fijai mellé kardot, ívet és tizenkét nyilat is adtak, ’s erre eggy sor agyagot hintettek, mellyre ismét eggy szarvasbog tétetett, a’ vadászat’ czímeréűl. Igy megtöltetett a’ sír, ’s a’ megholt’ feje felibe eggy emlékkő, ollykor a’ sír’ szegleteire négy, ásatott-le.

1. 89. barátja a’ fejérkeblü leánynak – Agandékának. Fion-ghal. III. Ének.

1. 128. tenger’ dalát – Tengeren jövők’ dallásaikat.

1. 133. Soha nem látott bujdosó – A’ Szellőhöz szóll.

1. 141. A’ Lúnó’ fija. Lúnó híres kardcsíszár vala Szelmában; a’ Lúnó által csiszárlott kard.

1. 151. fejérebb mint a’ Kána, – Skótziai növevény, melly fejér pelyhet terem.

1. 158. testvérem Agandéka ’stbb. – Nem lehet ellensége annak a’ ki testvérétől szerettetett.

1. 165. Ha nem, te világíts, halál’ tüze – A’ hely’ értelme ez: Jer, éjnek villámja Ardva felől, ’s mutassd-ki nekem a’ Fion-ghal’ Lelkét, a’ hogy az a’ fellegek köztt lebeg, annak bizonyságáúl hogy a’ bajnok a’ harczban elesett.

1. 169. Bús lakója szirtjeinknek – Hihetőleg eggy itt remetéskedő Druídhoz fordúl, kinek szerzete azon hitelben álla, hogy érti a’ jövendőket.

1. 170. Hah! Fion-ghal a’ Lelkek’ fellegén – Komhála, elesettnek tartván Fion-ghalt, most, midőn őtet másokkal eggyütt látja közelíteni, azt hiszi, hogy Fion-ghalnak és elesett társainak lelkeik jelennek-meg előtte.

l. 171. Oh, vigy nyugalmad’ rejtekébe – Komhála még mindég azt hiszi hogy kedvesének lelkét látja, ’s ezért óhajtja a’ sírt. Fion-ghal a’ szót más értelemben veszi; abban, hogy Komhála most már, visszatérvén a’ hon’ békéje, nője kíván lenni.

1. 183. a’ mélyen – a’ tengeren.

1. 183. Kónai szózat – így nevezi maga magát Osszián. Lássd Kóna.

1. 184. nagy tetteinek érzése felkölt büszke lelkében – Fion-ghal maga akara harczba menni Uthállal; de látta, hogy nagy tetteihez illetlen lesz, illy gyönge ellenséggel szállani küzdésre.

1. 185. magunkban még nem tusáztunk – mint harczot intéző Vezérek, hanem még eddig csak más alatt harczolók.

1. 210. Közelre feketül szemeink előtt a’ viadal. – A’ közelítő viadal feketén, az az rettentőleg, tűn-fel szemeink előtt.

1. 218. Ellenségemnek nevemet soha meg nem mondottam – A’ kik meg akarának küzdeni, azért nem tudatták egymással neveiket, mert ha vendéglési rokonság által voltak volna fűzve egymáshoz, a’ küzdésnek el kellett volna múlnia.

1. 241. Dél’ fejdelmei – a’ déli Erinéi, a’ Bolgok.

1. 245. Támasszd az ágnak Kathbád’ pajzsát – A’ paizst és a’ dárdát közel hagyja letenni, hogy virradván a’ dárda’ nyelével verhesse a’ paizst, mellynek hangja harczolást parancsol.

[HETEDIK KÖTET]

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

SZÉP LITERATÚRA.

PESTEN,

TRATTNER JÁNOS TAMÁSNÁL, 1815.

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

HETEDIK KÖTET.

ugrás a szövegforráshoz

Ossziánnak
minden énekei

három kötetben

FORDÍTOTTA
KAZINCZY FERENCZ.

MÁSODIK KÖTET.

Helmeczi’ ügyelése alatt.

Karrik-Thúra.
A’ Szelmai Dalok.
Lathmon.
Ojthona.
Iniszthonai Háboru.
A’ Lorai Csata.
Ojna-Morul.
Konlach és Kuthóna.
Golnadóna.
Temora nyolcz Énekben.

KARRIK-THÚRA.

Helmeczi’ ügyelése alatt.

FOGLALAT.

Szelma innepli a’ győzelmes Fion-ghal’ megérkezését a’ Kárun mellől. Ez más nap Inisztorkra indul Kathulhoz. Nem messze a’ várostól meglátja a’ szükség’ jeleit, a’ tetőken égő jeleket; siet segédet vinni az ostromlottnak, de az ellenkező szél által eggy öbölbe verettetik. Itt neki, míg hada mélly álomba süllyedve fekszik, megjelen a’ Lódai Lélek, ’s ez rettenti őtet, hogy Fróthált, a’ Karrik-Thúra’ ostromlóját, megtámadni ne merje. Fion-ghal küzd a’ lélekkel, ’s azon nagy szabdalásokat ejt, ’s felvirradván, Fróthálnak népét elszórja, ’s magát eggyes bajban meggyőzi; de megilletve Úthálnak hűsége által, ki kedvesének segédjére jő, néki megkegyelmez, ’s mind kettőjöket a’ Kathul’ asztalához viszi-be. – Békével válnak-el harmad napi vígadozások után.

„Megfutottad e kék útadat, aranyüstökös ifja az égnek? Kapujit már nyitja az estvély. Nyugvó hajlékod készen vár. Előtolongnak a’ habok körűled, hogy lássák a’ deli hőst, kinek arcza pirost ragyog. Remegve nyujtják-fel fejeiket, csudálják melly ékes vagy nyugvásodban, ’s halványan futnak-vissza. Nyúgodj-el, o nap, csendes termedben, ’s örömek köztt térj ismét elő!

De gyújtsatok tehát ezer lángokra az ének’ és lant’ zengzetéhez. Költsétek-fel az örömet a’ tenger’ palotájiban, mert visszatért a’ győzedelem’ királya. Oda a’ küzdés a’ Kárunon, mint az eldallott ének. Dalokra, éneknek fijai! A’ király nagy fényben tére-meg.”

Így énekle a’ szelíddalú Ullin, midőn a’ fejedelem a’ hősek’ tusájából megérkezék, körüllebegve nehéz szép üstökétől. Kék sisak

Eggy kék sisak [ld. Nyomtatási botlások]

fogta-be fejét, mint a’ ragyogó napot a’ könnyü borúlat, midőn e’ köztt félig-láthatólag görög tovább. A’ királyt kísérik hősei. Készűl az áldomás. Fion-ghal az ének’ fijaira pillant ’s dalt parancsol.

Szózatjai a’ zengő Kónának, úgy mond, elmúlt időknek éneklőji, ti, kiknek lelkeik előtt kékpajzsu bajnokok’ serge kél, kedves énnekem a’ bánat’ öröme. Ollyan az mint az enyhe tavasz’ harmatja, melly meghajtja a’ tölgy’ gallyait, ’s a’ levelek’ kicsinyded fejeiket előcsalja. Dalokra, Bárdok! holnap felrántjuk a’ vitorlákat. Kék futásom a’ tenger’ völgyein fog menni, Karrik-Thúrának bemohosult bástyáji felé, Zsarnónak vendéglő’ falaihoz, az én Komhalám’ honjába, hol csigájit Kathul nyujtja. Sok kan lakja az ő erdejit. Zengeni fog majd a’ vadászat.

Krónán énekek’ fija, mondá Ullin, ’s te, Minnyóna, ki lelket adsz a’ lant’ idegeinek, adjátok nekünk a’ Silrik’ regéjét, hogy örvendjen a’ tetők’ völgyek’ fejedelme. Jelenjen-meg Vinvéla a’ maga díszeiben, mint az ég’ gyönyörü íve, mikor ékes feje a’ tengereken világít ’s a’ búcsúzó nap ragyog. – Ime közelít ő, kardoknak királya, olvasztó szózatjával ’s bánatban.

SILRIK és VINVÉLA.

Vinvéla. Az én hűm a’ felföld’ fija. Gyors szarvast űz ő a’ szelekben. Szálkás ebei mellette lihegnek. Idege hangzik a’ szélben. A’ szirt’ forrása mellett nyugszol e te, vagy a’ hegypatak’ zuhogása mellett? Zizeg a’ sás a’ balkányban; a’ köd száll a’ hegyek köztt. Elrejtve a’ ködben mégyek-el felé, ’s kitekintem a’ hőst a’ tetőről. Branónak, a’ zengő folyamnak, szélén láttam én a’ deli ifjakat először, ’s te ővelek vadászatodról térél-vissza, sugár növésedben társaidnak legszebbike.

Silrik. Kié a’ hangzat, mellyet hall fülem? mint a’ nyárnak enyhe leble. Nem ülök én az ingó nád körül, nem a’ szirtpatak’ omlása mellett. El, Vinvéla, messzére el kell mennem innen, Fion-ghalnak hadaihoz. Ebeim nem jőnek énvelem, menésem nem a’ völgy’ fenyérén lesz. Nem látlak-ki ezután a’ tetőknek bérczeiről, kiest lebegni a’ völgy’ folyamjai mellett, mint az égnek ékes íve, vagy az hold az estnek habjain.

Vinvéla. Elmenél tehát, én Silrikem, ’s én magam maradék a’ hegyek között! A’ szarvas járja a’ tetőket, ’s bátran füvell mindenszerte. Nem ijeszti immost a’ szél, nem a’ tölgy’ zörgő lombjai. Távol a’ vadász, a’ sírnek mezejin! Idegenek, haboknak fijai, kíméljétek a’ hőst a’ tusában!

Silrik. ’S ha el fogok esni a’ tusában, emeld te magasra síromat, Vinvéla! czirmos kövekből ’s hányt nyirokból, tanúját a’ te hűségednek. ’S midőn majd a’ vadász megülend halmomon, ’s tikkadva evendi Kenyerét, ekként fog szóllani: Itten bajnok fekszik, eggy fija a’ dicsőségnek, ki küzdése köztt soha nem rettegett. Említs engemet, Vinvéla, ha majd a’ szűk lakban fekszem!

Vinvéla. Említeni foglak téged, én hősöm. Eldőlend, eldőlend az én bajnokfelem! Mit kezdek én fenyéren, te kedves, ha te meg nem térsz a’ halál’ bajából? Ösvényem a’ hegy’ völgyein megyen, midőn a’ nap lesüllyed e’ felhők köztt. Távol vannak a’ nép’ halmaitól lépteim. Csendesen ’s halvány arcczal járok a’ tetőkön, elnézem a’ helyt a’ holott aludtál, midőn megtérél a’ vadászatból. Oh, eldőlend az én hősfelem! De én mindég említeni fogom őtet! –

Én is említeni fogom őtet, mondá Fion-ghal, a’ völgyek’ és tetők’ királya. Haragja nyeldesé a’ csatát. Szemem őt vadászatjaiban már nem látja. Eggykor a’ bérczeken találtam. Sápadt vala képe és borult, szemöldje bosszús, mellye sóhajtásokkal telve, léptei a’ vad bérczek felé. Nem látni őtet többé Vezéreim’ rendében, ha pajzsom csöng a’ viadalra. Ha a’ szűk ürben lakik e ő a’ sivatag bérczek’ fejedelme?

Krónán, mondá Ullin az ősz hajakkal, kezdd rá a’ dalt Silrik felől, midőn a’ tusából diadallal tért-meg, ’s Vinvéla már sírben feküdt. Megkönyökölve a’ leány’ kövénél, Silrik azt még életben hivé; egész alakban látta kedvesét a’ völgy’ kies lapályán. Melly szép vala néki még árnya is! De az árny eltűne mint a’ köd. Elszállt a’ mezőről a’ ragyogvány, ’s lelke többé néki fel nem tetszett.

Silrik. Vinvelának sirjánál. A’ mohos kútfő mellett űlök fenn a’ fergetegek’ tetőjén. Felettem magányos fa zúg. Sötét hab csapong a’ völgyben. A’ tenger fellázadott. A’ szarvas felhág a’ szirttetőn. Messzére nem látni vadászt. Dél van, ’s minden csendes. Lelkem magában eped. Felém lépdelsz e te, én szerelmesem, szállongó fürtözettel magad után, dagadó kebellel magad előtt, ázott szemekkel azért a’ kit a’ domb’ ködje zár. Én magamhoz vonzanálak téged, te kedves, én elvinnélek atyád’ lakjához. – Ő e az a’ kit ottan látok mint a’ fenyérnek eggy sugára? mint a’ holdnak őszi telje? mint a’ nap a’ nyári vészben? Felém jőnek e szirten dombon végig lépteid, te gyönyörü leány? Gyenge a’ te szózatod, mint a’ bágyadt szél a’ tó sásai köztt.

Vinvéla. ’S csatából jő az én szerelmesem? Hol hagytad te feleidet? Elestél, ugy hallám a’ szirten, úgy hallám éjbe-süllyedt lélekkel.

Silrik. Jövök, kedves, jövök tehozzád, te eggyetlenje a’ Vezéreknek! Nem látni őket többé a’ tetőn; sírjaikat a’ mezőken ástam-meg. Miért vagy te egyedül a’ hegyek’ sivatagjában?

Vinvéla. Magam vagyok, kedves Silrik, magam itt a’ téli szállásban, ’s kesergem azt a’ ki büszkeségem volt; sápadtan dőltem, Silrik, síromba!

Silrik. Ime elsiklik, elsuhint innen, mint a’ köd a’ borzasztó téren. Múlass itt körűlem, Vinvéla! múlass itt, ’s lássd mint sirok bánatomban! Szép vagy te e’ ködalakban, Vinvéla; szép voltál életedben is!

Itt fogok űlni a’ mohos kútfő mellett, fenn a’ fergetegek’ hegyén. Ha mindenszerte hallgat a’ dél, szóllalj-meg hozzám, édes büszkeségem. Jer a’ lenge nyúgati szellőn, jer a’ hegyek’ fuvalmain. Légyen közel hozzám szózatod midőn mellettem elsíklasz, ’s mindenszerte hallgat a’ dél.

* *

Így zengett Krónának dala a’ Szelmai örömek’ éjén. De keletben felhasadt a’ reg. A’ kék hullám csillámlva lökődött. Fion-ghal az árboczhoz kiáltá a’ vitorlákat. A’ szél a’ hegyekből előzúdúlt. Inisztork kiütődik a’ habok közzül, ki Karrik-Thúra, a’ vizek’ asszonya. Szükségnek jelei lángoltak az ormokon, ’s a’ lángokon sűrü füst koválygott. A’ király megdobbantá mellyét, ’s dárdáját előkapta. Most a’ part felé nyujtá komor homlokát, majd hátratekintett a’ megcsökkent szelekre. Bomlongva röpdesett haja nyakán. A’ király’ hallgatása rettentő volt.

Éj szállotta-meg a’ Róthai vizeket, ’s a’ hajó a’ hegyek’ öblébe közelít. Eggy szikla nyúl-el, ott, aláfityegve zengő erdejével, végig a’ parton. Ormát Loduinnak gömbölyegje ékesíti, ’s az erőnek

’s erőnek [ld. Nyomtatási botlások]

idomtalan köve. Völgy sippad-el a’ szikla alatt, elhintve kövér fűvel ’s aggott izmos tölgyekkel, mellyeket az éjfél’ zivatarjai a’ fekete szirtekből feszítgetnek haragjokban. Kéken suhint-el végig rajta eggy folyam, ’s a’ tenger’ bús lélegzete bágyadtan jő a’ tenger felől. A’ megvénhedett tölgy magas lángokban égett; a’ lóránt készült a’ fenyéren. A’ király’ lelkét elborítá a’ bánat Karrik-Thúrának szorongó fejdelme miatt.

Resten költ-fel a’ bágyadt hold, ’s mély alvás szállá-meg a’ népet. Messzére tündöklött a’ sisakok’ ragyogása; a’ tűz’ erője elholt a’ tetőken. De a’ király’ szemét nem lepte-meg álom; felszökött, aczélja’ csöngésében ’s a’ tengeres Karrik-Thúra felé tekingete.

Elaludtak a’ tüzek. Rőt képét elrejté a’ hold. A’ szél’ dühe előtört a’ hegyek közzül. Szárnyán űlt a’ Loduini Lélek. Réműlést terjesztve jön lakjához, ’s felcsapta erőtlen dárdáját. Undok képében mint lángok szikráztanak szemei, ’s szava mint az ég’ rendítő dördűlete a’ közelben és távolban. Fion-ghal előre-hajtá az éjben dárdáját, ’s hatalmas szózatja végig-hatott a’ téren:

El innen, éjnek gyermeke! szóllítsd vészeidet, ’s szaladj. Mit te nékem fellegfegyvereddel? Árnyod nékem semmi, semmi dárdád. Rettent e engem éjalakod, Lelke a’ Loduini körnek? Gyarló a’ te pajzsod, gyarló a’ te kardod, e’ láng fark. Eggy szélfuvallat mind öszvegyűri ’s te semmivé lohadsz. El innen, éjnek gyermeke! szóllítsd vészeidet ’s szaladj!

’S te engem elűzsz köremből? felele a’ döngő szózat. Népek térdelnek énelőttem. Én letekintek rájok a’ tetőről, ’s el vannak fúva mint a’ hamv. Orrom halált lehell. Fergeteg az én szekerem, ’s előtte villámok nyargalnak. De lakom csendes a’ felhők felett ’s nyugalmam’ mezeji kiesek.

Lakozzál tehát csendes mezeiden, ’s feledd Komhálnak fiját, felele a’ bajnok király, kardját megmarkolván. Erőtlen a’ te árnyalakod, ’s az én erőm nagy. Felhágok e én az én tetőimről a’ te csendes lakodba a’ felhők felett? szögzettem e dárdámat, melly nem gyenge, a’ te köved’ bosszús rémjeinek? Mit ránczolod reám tehát vad szemöldödet? mit rántod ellenem szellődárdádat? Szavad engem el nem rémít. Nem hátráltam én sereg előtt csatákban, ’s a’ lég’ gyermekei előtt fusson Morvának fejedelme? Soha! tudja ő mit ér a’ te fegyvered.

Fuss országodba, monda a’ tűnemény; íme fogjad szeleimet! fuss! tenyeremben

fenyeremben [ld. Nyomtatási botlások]

van lakások. Én szabom-ki a’ vész’ útját. Szórának fejedelme fiam énnekem. Erőm’ köve előtt ő meghajol. Serge Karrik-Thúrát vívja, ’s én őtet diadalra segéllem. Fuss országodba, Komhálnak fija, vagy érezzd haragom’ mérges bosszúját.

’S immost felrántá árnydárdáját, ’s rettenetest nyúla egész hosszában, előre. De a’ király neki-szabá pallosát, a’ füstös-arczú Lúno’ remekét, ’s a’ csillámló pallos ketté vágá a’ fene szellemet. Alaktalan húlla az széllyel, mint a’ füstoszlop az alvó üszök felett, mellyet a’ gyermek’ vesszeje széllyelszór.

Dörmögések köztt eggyűvé-hömberegve szállott felhőjire a’ Loduini Lélek. Egész Inisztorkot végig-járá a’ dümmögés. Meghallották azt a’ mélység’ hullámjai, ’s ijedten elakadának iramlásokban. A’ király’ hősei felszökellének, ’s markában tartá kiki dárdáját. Hol a’ király? ezt kérdé mindenike, ’s csattog mindeniken a’ pánczél.

A’ hold kibúva keletben. Fion-ghal fegyverében tére-vissza. Nagy lön az öröm az övéi köztt. Lelkeik csendesek voltak mint a’ tenger midőn a’ vész elmult. Ullin örömdalt zenge, vígadva hallák azt az Inisztork’ halmai. Nőtt a’ tölgyek’ lángja, ’s bajnoktettek említettenek.

Fróthál bajnok, a’ Szórai fejedelem bosszúsan ült eggy fának alatta. Dandárja a’ vadak’ szirtje alatt hevert. Dühödten forgatá szemeit, ’s Kathulnak vérét szomjúzá, ki őelőtte elkapá a’ küzdés’ díját. Míg Szórán még Annir uralkodék, az, a’ ki Fróthált nemzette volt, vész támada a’ tengeren, ’s Fróthál a’ tetők’ szigetében kikötött. Három nap múlata itt Zsarnónak áldomásai mellett, ’s meglátta Komhálát, a’ halkkal-gördűlő szemekkel. Megszerette fiatal hévvel a’ leányt, ’s a’ leány’ léptei néki lángok voltak. Fróthál köztt és a’ hókéz köztt Kathul lépe-fel, ’s nagy volt a’ bajnok. A’ tusa a’ nép előtt folyt. Fróthál szijakkal fűzetett-öszve. Három nap’ tartatott elzárva, kemény fogságban, nagy szégyenben; a’ negyediken Zsarnó visszaküldé a’ hőst honjába. Harag feketíté szívét, ’s bosszút forralt a’ dicső Zsarnó ellen. Midőn az Annír emléke felkölt, menten előjöve Fróthál ködben, ’s számos hadával. Tusa lángolt Karrik-Thúrán ’s Szórának régi falai körül.

A’ szigeten szürkült a’ reg. Fróthál bajnok megverte paizsát. A’ hangra megmozdúlt a’ sereg. Hirtelen tekinte a’ csöngés’ nyomára és a’ merre a’ tenger kék habjait hánytorgatja. Fion-ghalt láták közelíteni, a’ rettegett hatalmast, ’s Túbár a’ nemes Vezér, ekként szóllamla-meg:

Ki az amott, mint a’ rengetegek’ szarvasa, mellyet a’ vemhfolt követ? Fróthál, itt olly ellenség jő, a’ ki ijedni nem szokott. Dárdája előre-nyúl a’ tetőn. Ő az, ő a’ Morva’ királya, a’ kardos népes Komhál’ gyermeke. Sokak az ő tettei Lochlinban, ’s Sztarnónak csornokjai sokat láták folyni az ő ellenségeinek vérét. Kérjek e békét a’ bajnoktól? Az ő kardja rontó villám.

Ember a’ tompa fejjel ’s gyönge karral, felele nagy bosszúban Fróthál, homály éjjelezze e be ifju napjaimat? Én hátráljak e idő előtt küzdésben? én hátráljak minekelőtte enyém lön a’ díj, erőtlen fejedelme Tórának? Ezt mondja e eggykor a’ Szórai nép: Fróthál kiröpűle mint villám; de felleg jőve neki ’s oda lön szép tündöklése. Nem, Túbár, én nem hátrálok. Ragyogjon eggykor nekem a’ hír mint eggy fénysugár. Nem hátrálok, fejedelme a’ balkányos Tórának.

’S előre-omlott népe’ özönével. De szirtre talála az özönnel. Fion-ghal nem állott ingva. Ők szaladnak, de a’ király öldösi a’ szaladtakat; dárdája nyomokban vagyon. A’ futó Vezérek a’ fenyéren hulltanak-el, a’ többieket a’ szirttető menti.

Fróthál hallgatva látá a’ szaladást, ’s lelke feldagadott bosszujában. Búsan süllyeszté-le könnyező szemét, ’s előkiáltá a’ nemes Túbárt.

Tubár, ugy mond, az én népem megszaladt a’ csatában! Oda erőm, oda dicsem! Tusára nekem a’ királyt! Lelkem nagy lángokban ég. Szóllítassd-elő eggyik Bárdom által. Ne ellenzd szándékomat. De, Túbár, az én szívem, büszkeség nélkül és szabadon, eggy leányt szeret. Thanónak zöld szélein lakik az, Hermannak gyermeke, Útha, a’ fejér alakkal, a’ halkkal-gördülő szemekkel. Rettegé ő Komhálát, a’ nem régen elholtat. Az ő sóhajtása bús volt és titkos, midőn vitorláimat a’ szeleknek feszítettem. Mondjad a’ szép lantverőnek: Ő, a’ hókéz, eltöltötte szívemet.

Igy szólla a’ nép’ Vezére, ’s oldalára függeszté paizsát. Uthának nem voltak távol sóhajtásai. Vértesen kísérte ő a’ bajnokkedvest a’ fegyver’ veszélyei közzé. Csendesen görgeti szemeit a’ bajnoknak utána, ’s titkon pillonga-ki a’ vasból. Midőn a’ Bárdot indulni látja, keze kiejté a’ dárdát; hajai széllyelfolytak a’ szélben, ’s keblének hava dagadt. Szemei a’ tenger’ fejdelmére fordultanak, szóllani akart, ’s három ízben nem lelt hangot.

Fion-ghal megérté a’ Bárd’ izentét, ’s tüstént megyen vasának telje között. Buzogánya nem rest a’ veszélyben, kardja szikrákat röpít. Eggy csapása sem hasztalan, ’s Fróthál bajnok elejti a’ paizst. Meztelen állt karcsu véknya, ’s meggörbedve várta a’ halált.

Uthának lelkét homály fedé, a’ lassú szem könnyel áztatja gyengéd orczáját. Előömle béfedni a’ kedves ifjat pajzsával. De eggy tölgy’ törzse a’ gyors léptet elakasztá, ’s hókarjára dől. Messze húllt-el a’ paizs, a’ sisak; a’ fejér melly dagad, ’s sötét haja elszórva nyúl-el a’ fűben!

Fion-ghal megszánta a’ szép leányt, mellynek keze olly fejér, ’s le nem ereszté a’ felrántott pallost, ’s nem szűken omlottak könnyei. Királya a’ zajgóvizü Szórának, mondá elfojtódott szózattal; ne rettegd te az én kardomat; nem festette azt soha vér, ha az ellenség nekem magát megadta. Örvendjen a’ te néped a’ Tórai kék habok körül, vígadj, szép szűz, szerelmedben! Miért vesznél te illy korán, királya a’ vizenyős Szórának?

Fróthál hallá a’ bajnok’ szavát, ’s kelni látta a’ szelíd leányt. Némán ’s olly szépen álltanak ők a’ mezőben! Igy áll teljes virulmányában, két fiatala a’ ligeteknek, ha lombjaikról a’ tavasz’ harmatja permetez, ’s a’ dörgő vész már elnémult.

Leánya Hermannak a’ folyamos földről, mondá Fróthál, mit jősz te a’ te szépedben keresztül a’ tenger’ habjain, hogy elesve lássd a’ kit szeretsz? De ő csak az erősnek esett-el, lassan-gördűlő szemek’ leánya. Nem győzte-meg erőtelen, o te virág, a’ szekerző Annir’ fiját. Rettenetes vagy te, o király, és nagy a’ viadalban, a’ láncsák’ ’s kard’ tusájában, de a’ békében szelíd, mint a’ nap, midőn sugárait harmatra lövi; a’ virágok felnyujtják fejeiket, ’s az estvély’ nyájas leble lengve rázza néki szárnyait. Oh ha én tégedet Szórán láthatnálak, a’ csigák’ és lantzengés’ örömei között. Úgy a’ fejdelmek utánam kevélyen néznék fegyveredet, ’s örvendenének ősök’ fényén, ki a’ Morvai királyt küzdve látta-meg.

Annir’ fija, mondá a’ király, a’ mi hírünket hallani fogja a’ később nyom. Ha a’ harczoló erős vala a’ tusában, úgy erőben kél a’ dal neki. De ha erőtlenre nyujtja fegyverét, ha kardján gyávának vére piroslik, a’ Bárd’ éneke őt nem említi, ’s sírje ’s ravatala nem kél. Eljő a’ jövevény ’s elkaparja az ő porát; rozsdás kardot lát-meg a’ fövényben, meghajol felette, ’s így szóll: Ez hajdani harczolónak fegyvere; de híre nem él énekben. Jer, o Fróthál, túl a’ tetőn, ott már az áldomás! Jer, szép leánya a’ sötét hajaknak, az éjszak’ hősének szerelme! Öröm derítse-fel arczaitokat!

’S Fion-ghal előlhágdalt a’ tetők felé erejének lépteiben, ’s vivén szálas dárdáját. Karrik-Thurának kapuji megnyiltanak, ’s a’ csigák’ vendégsége messzére öntögeté illatjait. Édes zengés kele-fel, ’s a’ csornok eltölt örömmel. Zengett az Ullin’ éneke, és a’ tengeres Szelma’ hárfáji. Örömekben úsz őelőtte a’ leány, ’s bánatos dalokat kíván. Könyűk függtenek az ő szép szemeiből, midőn a’ lágyszavu Krimóra szóllott, a’ kardos Rinválnak gyermeke, Lóthának harsogó folyamja mellől. A’ dal hosszú de kedves vala, ’s tetszett a’ Tórai szép szűznek.

KRIMÓRA és KONÁL.

Krimóra. Ki jő amott alá a’ dombon mint az est’ fényébe mártott felhő? Kié a’ szózat, éles mint az éj’ szele, de kívánatos mint Karilnak kobza? Az az én bajnokom, vasának tündöklésében. De ő szomor, ’s szép homlokát bánat borítja. Hogyan? Fion-ghal a’ fejedelem elesett? Honnan ered bánatod, o Konál.

Konál. Él! Vadászatjából tér-meg ő, a’ király, mint valamelly fénypatak, naparanyozta pajzsával. Mint eggy tűzbarázda

Mint tűzbarázda [ld. Nyomtatási botlások]

, azonként száll alá a’ halmokon. Ifjainak kiáltozások messze elhallik. Közelít a’ dárdák’ viadala. Már holnap itt lészen a’ fene Dargó, ’s csatára hívja-ki a’ bajnokfajt, a’ kékpaizsu király’ népét, a’ diadalok’ és sebek’ népét.

Krimóra. Kónál, láttam árboczait; hosszan nyúltak-el, mint a’ színetlen köd a’ tengeren. Lomhán jöttek a’ part felé. Dargót sok vitéz követi.

Konál. Add nékem atyád’ paizsát, a’ dombost, mellyet Rinval viselt! mint a’ tele hold, midőn az ég’ boltján elsötétülve mégyen-végig.

Krimóra. Én a’ paizst mingyárt adom neked, de az nem ovta a’ diadalok’ fejedelmét. Ő a’ tetőken Kormár által esett-el. Eleshetel te is, o Konál!

Konál. Eleshetem, Krimóra! De te, kedves, rakd-meg síromat. Barna kövek ’s eggy földhányás a’ tenger’ szélén mondja-el a’ később kornak mi voltam. Gördítsd osztán fekvem’ helyére veresre-sírt szemeidet, verd mellyedet bánatodban, ’s tartsd életben híremet. Bár szebb vagy mint a’ fény, ’s csapodárbb mint a’ domb’ leble: én veled nem maradok itt a’ hegyekben. Emeld-fel nékem a’ halál’ kövét.

Krimóra. Adj villogó fegyvert nékem is, kardot nékem is, és láncsát; én Dargó ellen megyek, ’s védeni fogom Konálomat. Béke tirajtatok, Árdva’ szirtjei, ’s tirajtatok gímek ’s hegypatakok! Mi vissza nem térünk a’ tusából! A’ mi sírjaink messze kelnek innen!

* *

’S nem tértek vissza a’ tusából? kérdé Útha emelkedő sóhajtások köztt. Elesett a’ hős, ’s élhetett Krimóra? Oh, úgy lépte magányos volt, ’s bús, Konáljáért, az ő lelke. Nem fiatal, nem szép vala e ő, a’ hős, mint a’ hanyatló nap’ sugára?

Ullin látta a’ leány’ könyét, ’s édest rezgő lantja után nyúlt. Kedves volt a’ dal, de bús, ’s Karrik-Thúrát csend fogta-el.

KONÁL’ ELESTE.

Ősz barnítja a’ tetőket. A’ ködben szürkűl a’ halom. A’ fenyéren üvölt a’ vihar. Feketén csúsz a’ szűk völgyen a’ folyam. Magányosan áll eggy fa a’ tetőn, ’s kijegyzi Konálnak nyugtát. Szállongó levele kereng a’ szélben, ’s beszórja sírját az elholtnak. Ollykor megjelen itt eggy rém, ha a’ vadász késve ballag magányosan a’ mezőn.

Ki éri-fel, o Konál, nemednek kútfejét? ki nevezi sorban atyáidat? Nemzeted úgy nőtt, mint a’ rengeteg’ tölgye, melly légi főjét a’ dühös vésznek szögzi, de most tövéből ki vagyon forgatva. Ki pótolja-ki Konálnak ürét?

Itt csörtetett a’ kard, itt hörögtenek a’ haldoklók. Fion-ghalnak hadai vérrel vannak elborítva, Konál, te itt esél-el! Karod mint a’ fergeteg vala, pallosod mint az ég’ tüze, növésed eggy szirt a’ mezőben, tekinteted mint a’ koh’ szikráji, ’s harsányabb szózatod a’ menny’ dördűleteinél fegyverednek csatájiban. Karok a’ szerént terengeté az erőseket mint a’ barcsa’ fejét a’ gyermek’ vesszeje.

Dargó, a’ hatalmas, előjöve, mint a’ mennykövekkel terhelt borúlat. El volt durczúlva bosszujában. Szemöldjeit öszvecsikarta a’ harag. Két szirtbarlang szeme. Fenn villogott a’ kard a’ két bajnok’ kezében, ’s öldöklő csapásaik messzére elhallatszottak.

Rinválnak leánya közel vala, elrejtve tündöklő pánczélja alá. Kötetlen’ röpdesnek utána aranyszín hajai. Kézivével kísérte ő a’ csata közzé Konált, a’ híven-szeretettet. Dargóra pattantá nyilát, de a’ lövés az ő Konálját verte-keresztül. Dől ő, mint mikor a’ tölgy dől a’ fenyéren, mint mikor a’ kőszál hemberg le a’ magas tetőkről. Mit tegyen most a’ boldogtalan? Az ifju’ vére fut, Konál elhal. A’ lyány keresztülsírja a’ hosszu éjt, keresztülsírja az egész napot. „O Konál, te kedves, te hű!” Végre elhal fájdalmában.

Itt fedi a’ föld a’ táj’ legszebbik bokrát, ’s sírjának kövei köztt bőven nevekszik a’ fű. Gyakorta űlök itt a’ gyászárnyban. A’ szellő a’ fűben nyögdel, ’s szívembe az ő emlékezetét zörgi. Meg nem háborítva alusztok ti eggyütt; ti magatok fekszetek itt a’ hegy’ sírjában.

Légyen enyh a’ ti nyugodalmatok, mondá Útha, szerencsétlen gyermekei a’ folyamos Lóthának. Én titeket könnyezve foglak emlegetni, ’s magányos dalaim nektek zengjenek. Ha zúgni fog a’ szél Tórának ligeteiben, ha mellettem harsogni fog a’ folyam, oh lebegjétek-körül akkor lelkemet a’ fájdalomnak minden édjeivel!

* *

Három napig tartott a’ harczolók’ vendéglése. A’ negyediken dagadoztak vitorlájik. Éjszak felől üvölte a’ szél. Baj nélkül köte-ki Fion-ghal a’ tornyos Morva’ hegyi-erdejénél. Fróthálnak hajóji megett a’ Loduini rém lebegett, ’s tolta a’ tengeri szél’ fuvalmában a’ fejér vitorlákat. Nem feledte a’ Lélek a’ vett sebeket, ’s még mindég rettegé a’ király’ kezét.

SZELMAI DALOK.

FOGLALAT.

Szelmán minden esztendőben öszvegyültenek a’ Bárdok, ’s énekekben versenygettek egymással. Amelly dolgok megnyerték a’ Feill’ (akkornapi vendégség’) javallását, azokat az ifjabb éneklők megtanulták, hogy a’ késő maradékra által mehessenek.

A’ megöregedett Osszián’ lelkében eggy illy öröméj’ emléke támad-fel, ’s eldallja barátjainak három énekeiket.

Dísze az estvelygő éjnek, szépen csillámlasz te enyészten. Üstökös fődet felveszed a’ felhők közzül. Delik halmodon lépteid. Mit nézsz te a’ fenyérre? Elnémult a’ vihar’ zajgása. Messzéről harsog a’ hegypatak. A’ vad hullámok távol szirteket csapkodnak. Az estvély’ legyei ingó szárnyaikkal végig-dongják a’ mezőt. Mi után nézsz te, szép világ? De te mosolygasz és eltünsz! Örülve lebegnek körűled a’ habok, ’s feresztik

füresztik [ld. Nyomtatási botlások]

ékes fürtödet. Ballagj békével, csendes fény! keljen Ossziánnak lelkében világ.

* *

’S íme egész erejében kél! látom elhunyt feleimet. Lórán vagyon ismét gyülések, mint a’ hajdan’ napjaiban. Fion-ghal bajnok lebeg-elő, mint a’ tornyosodó ködfelleg, környülfogva hőseitől. Lássd amott az ének’ Bárdjait, az ősz Ullint ’s a’ tisztes Rynót; lássd Álpint a’ zengő szózattal, ’s Minyónának édes keservét! Mint változátok-el, ti én feleim, Szelmának örömnapjai olta! hol a’ szerént versenygénk a’ dal’ elsőségeért, mint mikor a’ tavasz fuvatagjai, elszállván a’ halmokon, rendre billengetik a’ lassúan-zizegő füszálakat!

Minyóna lépe-elő a’ maga szépjében, bús arcczal, kisírt szemekkel. Nehézt foly haja a’ szélben, melly a’ halmokról csapongva száll-alá. A’ hősek’ lelkeiket bánat tölté-el, midőn a’ nyájas szózat megzendűle. Sok ízben láták ők Szalgárnak sírhelyét, sok ízben a’ sötét hajlékot, hol a’ fejérkeblü Kolma lakozik; Kolma az ő édes szavával, elhagyva a’ hegyen. Szalgár megígérte neki hogy eljő, de körösded szállott az est. Oh, halljátok a’ szép Kolma’ szavát, midőn magában ült az halmon.

KOLMA.

Kolma. Éj van; ’s én egyedül űlök, elveszve a’ fergetegek’ halmán. Zúg a’ szél a’ hegyek között; a’ csermely zajogva omol a’ szirtekről. Nincs hajlék melly az esőtől védje az elveszettet a’ fergetegek’ halmán.

Kelj-ki, o hold, fellegeid közzül! pillantsatok-alá, éjnek csillagai! Vezéreljen valamelly fény oda, hol az én szerelmem nyugszik, eltikkadva vadásztában. Megeresztve áll mellette az ív, mellette vannak a’ lihegő ebek. Itt kell egyedül űlnöm a’ mohos folyam’ szirtje alatt. Zajg a’ folyam, zúgnak a’ szelek; nem érthetem a’ kedves’ szavát!

Mit kés az én Szalgárom? Mit halasztod fogadásodat, halmoknak fija? Itt a’ szirt, itt a’ tölgy, itt az omló folyam; itt akarál lenni, ha leszálland az éj. Ah, hova tévede az én Szalgárom? Én elhagynám véled atyámat, el bátyámat, a’ kevélyt. Nemzeteink régen gyülölik egymást, de mi nem gyülöljük egymást, o Szalgár!

Szünj-meg, szél, eggy kisség! lassodjál-el eggy kisség, folyam! hogy szavam elhasson a’ mezőn, hogy az én tévedtem meghalljon engemet. Szalgár! Kolmád kiált. Itt a’ tölgy, itt van a’ szirt; Szalgár, kedves, én itt vagyok! Mit késsz te érkezni? Ime kél a’ szép hold. Csillámlik a’ víz a’ völgyben; szürkülnek a’ tetőken a’ szirtek; ’s én őt nem látom a’ tetőken; ebei nem szökdelnek előtte nem jelentik érkezését. Itt kell űlnöm egyedül.

Ki fekszik amott a’ fenyéren? Te vagy az, Szalgár? te vagy e, bátyám? Szólljatok hozzám, én kedveseim! Ah, ők Kolmának nem felelnek! Aggás fogta-el lelkemet. Halva fekszenek ők; kardjaik ’vértől vannak ázva! Oh bátyám, bátyám, mért ölted-meg az én Szalgáromat? mért ölted-meg a’ bátyámat, te én Szalgárom? Én szerettelek mind kettőtöket. Mit mondjak néktek dicséretetekre? Ezrek köztt te valál a’ legdelibb az ormokon; ő a’ legbátrabb a’ tusában. Szólljatok hozzám, halljátok-meg szavamat, halljátok-meg, szerelmemnek gyermekei! De ők elnémultak ’s elnémulva maradnak mindenha! hidegek mellyeik mint a’ föld!

Oh, a’ halomnak kőszálairól, oh a’ zivatar’ ormainak bérczeiről, szólljatok hozzám, lelkei a’ megholtaknak! Szólljatok; én el nem rettenek. Hova menétek nyugodni? Melly üregében foglak a’ halomnak fellelni titeket? Nem zeng a’ szélben gyönge szózat, nem a’ hegyeknek zordon üvöltéseik köztt a’ félig-elhangzott válasz!

Itt űlök egyedül az én bánatomban, ’s siralom köztt várom a’ reget. Ássátok-meg a’ sírt, barátjai a’ megholtaknak, de ne fedjétek-be, míg Kolma megérkezend. Elsiet éltem mint az álom. Miért maradtam késve hátra? Itt fogok nyugodni az én kedveltjeimmel a’ zengő szirt’ folyamjánál. Ha éj szálland-le az halomra, ha üvöltve röpülnek a’ szelek, lelkem megálland a’ lég’ folyamjában ’s keseregni fogja a’ kedvesek’ eldöltét. A’ vadász megérti szómat a’ hegyen, ’s rettegni fogja azt ’s szeretni, mert az édes hangokban zengend az én kedveseim után. Mert szerettem én mind kettőjöket.

* *

Ez vala a’ te éneked, o Minyóna ékesen-pirúló gyermeke Tormánnak. Könyűink omlának Kolma felett, ’s lelkeink búsak voltanak.

Ullín jöve most a’ rezegő hárfával, ’s Alpínnak énekét adá. Nyájas volt az Alpín’ szózatja. Rynónak lelke tűzsugár. De ők immár a’ szűk hajlékban laktanak, ’s szózatjok Szelmán többé nem zengett. Ullín eggykor megtért vala vadásztából, míg még éj fedte-el a’ kedveseket. Hallá versenydalokat a’ tetőn; szelíd volt dalok, de bús. Morárnak keseregték elestét, a’ bajnokok’ elsőjének. Morárnak lelke mint a’ Fion-ghalé, kardja mint az Oskár’ kardja. Ő eldőlt, ’s eldöltét keseregte atyja, keseregték Minyónának, az ő hugának, könnyei. Ez félre voná magát Ullínnak gyászdala elől, mint midőn a’ hold, megjósolván a’ fergeteget, szép arczát felhőbe rejti. Vertem a’ hárfát Ullínnal, ’s költ a’ gyászdal.

MORÁRNAK ELESTE.

Rynó. Elmult mind szél mind eső. A’ dél’ ideje csendes. El vannak űzve az ég’ fellegei. A’ zöld halmok felett elszáll, változó fény között, a’ nap. Le a’ völgy’ fövenyén mormogva ömledez a’ szőke hegypatak. Édes a’ te mormogásod, o folyam! de én édesbb zengzetet hallok; Alpínnak énekét hallom, a’ lant’ és dal’ fijáét, ki holtjai után keserg. Fejét meggörbítette az öreg kor, szemei a’ sirásban veresek. O Alpín, lant’ és dal’ fija, miért te egyedül a’ csendes halmon? Mit keseregsz te bágyadt szózatoddal, mint a’ gyöngéd szellő az erdőkben, mint a’ hab a’ puszta széleken?

Alpín. Könyűim, o Rynó, az elestekért csorognak, énekem a’ sír’ lakójiért nyög. Sugár a’ te termeted, o Rynó, a’ halmokon, ’s deli a’ fenyér’ gyermekei között. De eggykor elesel mint Morár, ’s a’ gyászoló sírodon űl-meg. Az ormok téged többé nem ismernek; íved fel nem vonva függ termedben.

Gyors valál te, o Morár, mint a’ gím a’ hegyekben, rettenetes valál mint az egen a’ lángalak. Haragod mint a’ fergeteg, kardod a’ tusában mint a’ mezőben a’ villám; mint zápor után a’ hegyek’ patakjai ollyan szózatod, vagy a’ távol hegyeken a’ menny’ dörgése. Sokan vesztek a’ te karod által; haragodnak heve sokakat megemésztett. De mikor a’ harczból megtérél, melly békés volt homlokod! Arczod akkor mint eső után a’ nap, mint a’ hold az éj’ csendében. Nyugalmas volt az akkor mint a’ tengernek keble, ha már elnémultak a’ zajgó szelek.

Szűk immost a’ te hajlékod, sötét nyugalmadnak helye. Három lépés körülméri sírját annak, a’ ki eggykor olly nagy vala. Négy mohos barna kő a’ te minden emléked. Eggy fa, csaknem egészen megfosztva leveleitől, eggy rakás szálas fű, mellyben a’ szél suhog, jelenti a’ vadász’ szemének a’ vitéz Morárnak sírját. Morár, te valóan megaláztatál! Téged nem kesereg anya, téged nem tisztel szerelem’ könyűjivel leány. Megholt a’ ki szült, ’s Morglánnak leánya nem él.

Ki az amott a’ gyámboton? ki az amott a’ vénség’ ezüst hajával? Szemei veresre vagynak sírva, ’s minden léptén tántorog. Az a’ te atyád, o Morár, ’s nem atyja másnak is kivűled. Hallá tusáidnak hírét, hallá hogy az ellensereg eltöröltetett, hallá fijának nagy nevét; miért nem hallá sebeit is?

Sírj te, Morárnak nemzője! sírj; de fiad tégedet nem hall. Mély a’ megholtaknak álma; alacsony fektek a’ porban. Nem hallja-meg többé szavadat, nem ébred-fel többé hivásodra. Ha fog eggyszer a’ holtaknak virradni? hogy a’ reggel ezt mondja a’ szunnyadónak: Ébredj-fel!

Maradj békben, hőseknek nagyja, te győző a’ csaták’ mezején! De téged a’ csaták’ mezeje meg nem lát többé; aczélod’ villámlásától a’ sötét erdő többé nem villog. Te nem hagyál fiat, de neved örökké fog élni az énekben. A’ később nyomok hallani fogják nevedet, hallani, mint halt-el Mórár a’ bajnok.

* *

Mindennek felébredt bánatja, ’s Armínnak sohajtása előtört. Fijának említé halálát, ki ifju napjaiban esett-el. Kármor közel állott Armínhoz a’ csornokos Galvál’ fejedelme. Mért törnek-elő Armínnak fohászkodásai? kérdé; nincs itt helye bánatodnak. A’ dal olvasztani jő, ’s felvidítani a’ lelket; ollyan mint a’ ködök’ gőze, melly felszivárog a’ tavaszból, ’s szótlan völgyben széllyed-el. A’ virág harmattal telik, a’ nap megtér a’ maga erőjében, ’s a’ köd eltűnt. Mért vagy te bús, Armín, fejedelme a’ tengerkörűlölelte

tengerkörűlölelt [ld. Nyomtatási botlások]

Gormának.

Bús vagyok, felele a’ bajnok, ’s nem kisded az én búm’ kútfeje. Kármor, te nem vesztél fiat, nem vesztéd leányát a’ szépségnek. Néked él a’ vitéz Kolgár, él Annirának virító kecse. Kármor, a’ te törzsöd’ ágai virítanak; Armín utolsó a’ magáén.

DAURA.

Armín. Sötét a’ te fekved, o Daura, ’s alvásod mély a’ sírban. Ha ébredsz te fel a’ te énekeddel?

Keljetek-fel, ősznek szelei! keljetek-fel, ’s dúljátok végig a’ fenyért! zajogjatok folyamjai a’ hegytetőknek; zajogj, vihar, tölgyeimnek erdejökben! Járj tépdelt felhőken, o hold, ’s látassd velünk halvány képedet! Hozzd vissza lelkembe az éjt, a’ midőn minden gyermekeim elvesztenek; a’ midőn Arindál veszett, a’ bajnok, és Daura, az ék’ leánya.

Daura, leányom

léányom

, te szép valál szép mint a’ Fuára’ halmain a’ hold, fejér mint a’ szállott hó, nyájas mint a’ kikelet’ langy leble. Arindál, a’ te íved erős volt, ’s láncsád sebes a’ mezőben; tekinteted mint a’ habokon a’ köd, paizsod rőt felleg a’ vészben. Ármor, híres a’ harczolók’ Vezérei köztt, előjöve, ’s szerelme után jára Daurának. Ő néki nem álla soká ellent. Feleinek reménye szép vala.

Eráth, Odgálnak fija, bosszút forrala Ármor ellen, mert ez megölte az ő testvérét. Ál köntösben jön-elő, mint tenger’ fija. Szép volt hajója a’ vizeken. Fejérek voltak öreg korának fürtjei, de homloka csendes és komoly. Legszebbike a’ hölgyeknek, úgy mond; te Armín’ ékes gyermeke. A’ szirten, nem messze amott a’ habok köztt, látod e a’ fát? távolra pirúl termése. Ott várja Dauráját Ármor; engem külde-ki, hogy a’ kedvest vinném hozzá.

’S a’ lyány méne, ’s kiáltá Ármort; Egyedül a’ szirt’ leánya felelt kiáltására. „O Ármor, o Ármor, én kedvesem! mit gyötröd te e’ rettegéssel lelkemet? Jer, Arnárd’ fija! Daurád kiáltoz.”

’S a’ kaján, kaczagva futott a’ partra. Daura ismét hallatá szavát. Bátyját, atyját kiáltozá. Arindál! Armín! nem jőtök e megmenteni Daurátokat?

Szava álthatott a’ tengeren. Arindál lejött a’ halomról; hozza íját, hozza tegzét, nyilai csörögnek vállain. Öt ordas szelindek kíséri lépteit. Meglátá a’ kaján Eráthot, megkapta őtet, ’s eggy tölgy’ törzséhez kötötte. Sűrüen fonta-öszve tetemeit a’ szíj, tompa jajgatásban hallatszott a’ szélben kínja.

A’ fiam Arindál a’ hajóba lép, hogy Daurát hozzánk hozza. Ekkor jön a’ maga nagy bosszujában, ’s felröpíti a’ gerelyt. Röpült a’ gerely ’s a’ te szívedbe szálla, fiam Arindál! Te az áruló helyett, veszél-el. Eggyszerre megszünt az evedző, ’s Arindál kidőle az hajóbol ’s elalélt. Millyen vala bánatod, o Daura, midőn lábaid körül bátyádnak láttad vérét csorgani!

A’ sajkát széllyelverték a’ habok. Ármor a’ vizekbe szökött, hogy megmentse kedvesét vagy vesszen. A’ hegyekből ádáz üvöltéssel érkezék a’ széldüh, ’s Ármor elsüllyede, ’s többé fel nem költ.

A’ haboktól-verdesett szikláról már csak Daurának jaja hallatszék. Tartós vala kiáltása és hangos. Mit tehetett boldogtalan atyja? A’ parton állék egész éjjel, ’s láttam őtet a’ hold’ halvány fényénél. Egész éjjel hallám sikoltozását. Visítva zúgott a’ fene szél, az eső csapdosta a’ hegy’ oldalát; szava, míg felreggeledék, elgyengült. Elholt ő, mint a’ nyugoti-szél a’ szirtek’ suhintó fűszálai köztt. Megemésztve bánatjától öszveroggyana, ’s téged, Armín, magadat hagyott. Oda az én erőm a’ hadban, oda kevélységem a’ hölgyek között. Ha zivatar kél a’ hegyekre, ha az éjszak’ szelei fellázasztják a’ habokat, itt űlök a’ zajgó parton, ’s kitekintek a’ bánat’ szirtje felé. Gyakran, mikor a’ hold lehanyatlik, látom én gyermekeim’ árnyaikat. Félig-láthatólag ballagnak ők egymással bús beszéllgetések alatt. Nem szóll e könyörből hozzám eggyitek? Ah, ők nem nézik atyjokat!

Bús vagyok, Kármor, igen bús! ’s nem kisded az én búm’ kutfeje!

* *

Ezek voltanak a’ Bárdok’ szavai az énekek napjaiban, midőn a’ király a’ hárfák’ zengését hallgatá, ’s a’ mult időknek regéjit. A’ fejedelmek minden halmaikról öszvegyültenek hallgatni a’ kedves zengést. Magasztalák Kónának szózatját, mellynél ezer Bárdok’ énekei köztt sincsen édesebb. Nyelvemet immár rebegővé tette az agg kor, lelkemnek erője eltünt. Ollykor hallom a’ Bárdok’ Lelkeiket, ’s eltanúlom az édes zengést; de az emlék fesel agyamból, hallom

Hallom

az évek’ szóllítását; így szóllanak futva előlem: „Mit dall immég Osszián? nem sokára a’ szűk hajlékban fog ő lakozni, ’s nem lészen Bárd, ki az ő nevét életbe hozza.

hozza-

”

Osonjatok, homályos évek! nem hoztok ti örömet futástokban. Nyiljon-meg a’ sír Ossziánnak, mert az ő ereje eltünt. Az ének’ fijai mind nyugodalomra mentenek. Egyedül az én szavam marada hátra, hasonló a’ szellőhez, melly magányosan nyög a’ tengerkörülölelte sziklán, ha már a’ szelek elnémultanak. Zizeg rajta a’ hideg moh, ’s a’ távol hajós látja a’ lombok’ rezgését.

LATHMON.

FOGLALAT.

Míg Fion-ghal Érinben harczol, Lathmon, a’ Kárun mellől, Morvára üt; ’s már közelíte Szelma felé, midőn a’ király, kit a’ veszély eránt eggy álomlátás intett vala meg, hon érkezik. A’ megrémült ellenség a’ tetőkre vonja magát, ’s a’ király Ossziánt és Gault küldi-ki megverésére. Ezek sötét éjjel érnek a’ sereghez, ’s illetlennek nézvén nagyságokhoz hogy alvókra essenek, paizsaiknak jele által felriasztják őket, reájok rohannak, ’s irtózatos dúlást követnek-el. Reggeledvén vissza vonúlnak, ’s Lathmonnak serge ismét öszvegyül eggy halmon

halman

. Szulmath azt tanácsolja, hogy Lathmon essék a’ két hősre egész dandárjával. Ezt viszont Lathmon nézte ronda tettnek, ’s a’ helyett Ossziánt hívatja-ki bajra. Osszián elfogadja a’ kihívást, ’s kardja levágta volna Lathmont, ha Gaul a’ gyöngének elébe nem vetette volna pajzsát. Lathmon magát megadja ’s Fion-ghal által keggyel fogadtatik ’s szabadon eresztetik.

Szelma, a’ te csornokjaid csendesek. Morvának erdejit hallgatás lepte-el. A’ hab búsan reng a’ partra; néma a’ napfény a’ mezőken. Morvának szűzei előjőnek, hasonlók a’ zápor’ ívéhez. A’ zöld Érin felé tekint szemek Fion-ghalnak fejér vitorláji után. Visszajöttet ígért vala ő; de az éjszak’ szelei üvöltenek.

Ki ömöl alá amott a’ keleti tetőkről, hasonló az éjjel-jött folyamhoz? Az Lathmon és az ő serge. Megérté hogy Fion-ghal távol van, ’s bízott az éjszak’ szeleiben. Lelke ragyog az örömtől. Miért jössz te, Lathmon? A’ hatalmas nincs Szelmán. Mit nyujtod-előre dárdádat? A’ Morvai leányok kivánnak e bajt? Akasszd-el futásodat, hatalmas folyam! Nem látja Lathmon a’ vitorlákat? Mit enyéssz-el, te Lathmon, mint a’ tenger’ ködje? De megetted fú a’ dúló zivatar. Fion-ghal bajnok űzi lépteidet.

Altából felocsódott Morvának királya, midőn a’ kék habon hintálánk. Kinyujtá kezét dárdája után, ’s a’ bajnok’ hősei felszökdeltenek. Neki megjelentek atyáji. Gyakorta leszálltanak ők az ő álmaihoz, midőn kard rándúla-fel a’ honra, ’s körűlünk’ elsötétült a’ harcz. Hova szaladál-el, o szél? mondá a’ király. A’ dél’ palotájin süvöltesz e keresztül

keresótül

? más honra kergeted e a’ záporfelhőket? miért nem lebegsz vizeimnek arczaikon? Morvát ellenhad lepte-meg, ’s Fion-ghal messze van. Öltözzék

Öltözzön [ld. Nyomtatási botlások]

minden vértjeibe, a’ harcz’ paizsát ragadja-elő kiki, meressze a’ part felé kiki dárdáját, ’s kardját markolja-meg. Lathmon előttünk áll a’ maga seregével, Lathmon, a’ ki Lónán futott Fion-ghal előtt. De Fion-ghal érkezik, mint dagadtában eggy folyam, ’s harsogása kereng halmaink között.

Ezek voltanak a’ király’ szavai. Mi bémenénk a’ Kármuni révbe. Osszián halomra hága-fel, ’s háromszor csapkodá-meg paizsát. Morvának szirtjei elszéllyeszték a’ hangot; az elijedt őz felszökött tanyájában. Rezzenéssel láta engem közelíteni Lathmon, ’s bosszús hadát öszvegyüjté. Én megállék a’ halmon, mint eggy felhő, ’s sikoltozám ifjuságom’ fegyverében.

Morni eggy tölgy’ árnyában űle Szruthmonnak harsogó vize mellett, az agg kor’ fejér hajaiban, ’s botján előrehajolva. Gaul fija oldala mellett űlt, ’s hallgatja atyjának tusájit. Gyakran felszökelle ő lelkének tüzében Morninak nagy tetteire.

Az ősz meghallá a’ paizs’ csöngését; értette ő, hogy az küzdésnek jele. Eggyszerre szökött-fel ülő helyéből. Fejér hajai alágörgöttek hátán. Felkölt lelkében a’ más évek’ emlékezete.

Fiam, úgy monda a’ szöghaju Gaulhoz, hallom a’ tusa’ jelét. Morvának királya megérkezett; zászlója nyúlong a’ szélben. Menj Szruthmonnak palotájiba, ’s hozzd-el Morninak fegyverét, azt, a’ mellyet agg atyám viselt, az én karom gyengülni kezd. Vedd a’ te vértedet, Gaul, ’s omolj-ki első csatádba. Karod érje-fel őseinknek híreket. Futásod a’ harcz’ mezején legyen sasnak szárnyalása. Mit rettegnéd a’ halált? A’ vitéz becsültetve dől-el. Paizsa intézi a’ veszély’ folyamját; fény lebeg ősz fürtjei köztt. Látja e szemed, fiam, mint követi becsűlet ez öregnek lépteit? Morni fellép a’ nép között, ’s tisztelettel mégyen elébe az ifju, ’s hallgató örömmel szögzi nyomdokára szemét. Soha nem kerültem én veszélyt; kardom keresztülvillogá a’ csaták’ éjszakáját. Előttem öszveolvadt az idegen; a’ kevély el vala szórva tekintetem előtt.

Gaul elhozta Morninak a’ fegyvert, ’s a’ megaggott hőst aczél fedi. Keze megmarkolá a’ dárdát, melly gyakorta vereslett ellenjének vérétől. A’ Morvai királyhoz méne, ’s fija követte lépteit. Örömek köztt kele-fel neki Fion-ghal, midőn ősz fürtjeiben előjöve.

Királya a’ zuhogó Szruthmonnak, mondá Fion-ghalnak emelkedő öröme, te vagy a’ kit fegyverben látlak, ámbár erőd immár enyész? Sokat ragyogott csatáink között Morni, mint a’ nap’ kelő sugára, midőn széllyelveri az ormok’ fellegeit, ’s nyugalmat hoz a’ derült mezőnek. Miért nem nyugszol vénségedben? Híred már él az énekben, téged lát a’ nép, ’s ezt kiáltja: Idv, ídv a’ kimuló fénynek! Miért nem nyugszol te a’ te vénségedben? Ellenjeink tünni fognak Fion-ghal előtt.

Komhál’ fija, felele a’ fejedelem, a’ Morni’ karja elvesztette erőjét. Ki akarám rántani ifjuságom’ pallosát; ott marada az, a’ hol állott. Ellökém a’ gerelyt, ’s czélt nem ére. Érzem sullyát pajzsomnak. Fonnyadunk, mint a’ fű a’ tetőken, ’s erőnk vissza nem tér. De van fiam, o király, kinek lelke gyönyört lel atyjának ifjonti tetteiben. Még nem rántott kardot ellenre, ’s híre még nem kél. Én vele mégyek-ki csatákba, ’s intézni fogom karját. Fénye felvídítja lelkemet midőn éjembe fogok süllyedni. Oh, feledtessék a’ nép között Morninak neve, ’s mondja ezt a’ bajnok: Lássátok Gaulnak atyját!

Fejedelme Szruthmonnak, monda Fion-ghal, Gaul villogtassa kardját a’ bajban; de csak Fion-ghal előtt villogtassa azt; ifjuságát az én karom védje. Nyugodj te Szelmának palotájiban, végy hírt ragyogásunk felől. Hagyd zengeni a’ hárfákat, a’ Bárdok’ énekeit hagyjad kelni, hogy a’ kik elhullandanak, örvendjenek kelő dicseken, ’s Morninak lelke örömek köztt csillámoljon. Osszián, te vívtál tusák között, dárdád itta az idegenek’ vérét; de el ne válj Fion-ghal mellől! Az ellenség benneteket magatokban találhatna, ’s előttem enyészhet-el híretek.

Láttam Gault vértje között, ’s lelkem eggyesűle az övével. Szemében égett a’ csaták’ tüze; örömmel pillantgatott az ellen felé. Barátság’ ígéjit mondánk titokban. Eggyesülve villogtak fegyvereink. Az erdő megett vontuk-ki hüvelyeikből, ’s a’ légben próbálgatánk karunknak erőjét.

Éj szálla-alá Morva felett. Fion-ghal a’ tölgy’ fénye mellett űlt. Mellette vala Morni bajnok, hullámzó ősz hajzatjával. Beszédjeik a’ hajdan kor vala, ’s atyájiknak tetteik. Három Bárd verte cserénként a’ hárfát. Ullín közel álla énekével; az erős Komhál felől volt éneke. Akkor Morninak homlokát felleg lepte-bé; Ullínra gördíté veres szemét, ’s a’ Bárd’ dala megnémult. Fion-ghal az öreg bajnokra pillantott, ’s így szólla hozzá szelíden:

Szruthmon’ fejedelme, minek e’ komor? Feledjük a’ mult időket. Atyáink vívtanak egymás ellen, de minket az asztal eggyesít. Kardjaink ellenjeinkre vannak rántva. Olvadnak ők előttünk a’ mezőben. Feledjük a’ mult időket, királya a’ sokmohu Szruthmonnak.

Morva’ királya, monda Morni, én örömben emlékezem atyádról. A’ csatákban rettenetes volt a’ bajnok; halált hozott az erősnek bosszúja. Könyűkben dagadoztak szemeim midőn a’ hősek’ fejedelme elesett. Elesik a’ bajnok, o Fion-ghal; a’ gyávát kíméli a’ kard az ormokon. Mennyin estenek-el a’ legdicsőbb hősek közzül Morninak napjaiban! De én nem kerültem a’ tusát, nem szaladtam az erősek’ sorai előtt. Most hagytad nyugodni Fion-ghalnak barátit, mert az éj homályba boríta-el mindent, hogy erőben keljenek-fel a’ szekeren-járó Lathmon ellen.

Lathmon ellen. Lathmon ellen. [ld. Nyomtatási botlások]

Már hallom zajogni táborát, mint a’ villámok’ dörgése a’ távol fenyéren. Osszián, és te szépfürtü Gaul, ti ifjúk vagytok és a’ futásban sebesek, kémljétek-ki az ellent amaz erdős tetőről, de közel nem menvén felé; atyáitok’ pajzsa távol lesz. Eggyszerre ne tűnjön-el dicsetek, elszédítve az ifjúság’ hevétől.

Örülve vettük a’ király’ szavát; sieténk aczélunk’ csöngésében, felhágdosván az erdős tetőn. Az ég minden csillagaival lángolt, ’s halálnak tüzei hullongtanak-le a’ mezőre. Az ellensereg’ moraja messzéről ére fülünkhez. Ekkor monda lelkének érzésében Gaul, ’s karja félig rántá-ki pallosát: Fion-ghal’ fija miért lángol Gaulnak lelke? Szívem hangosabban dobog, lépteim tántorganak, karom reszket fegyveremnek markolatján. Ha az ellenre tekintek, lelkem fenn lángokkal lobog. Amott látom álomba-szenderedett dandárját. Igy remegnek a’ küzdés’ közelítése alatt az erősek? Mint fogna emelkedni Morninak lelke, ha itt reájok ömölnénk. Hírünk nagy lenne a’ Bárdok’ dalaiban, ’s mi ragyogni fognánk a’ hősek előtt!

Morni’ fija, felelék én, lelkem gyönyörködik a’ csatákban; én óhajtok egyedül ragyogni a’ verekedők között, ’s nevemet általadni a’ Bárdoknak. De mi lenne ha győzni találna az ellenség? El nem tűrhetném a’ király’ szemeit. Azok irtózatosak mikor haragszik, hasonlók az emésztő tüzekhez. De én az ő szemeit haragban látni nem akarom. Osszián győz vagy eldől. Kelend e a’ meggyőztek’ dicse? El fognak ők tünni mint az árny. De az Ossziáné kelni fog, ’s tettei ollyak lesznek mint az ő atyájinak tettei. Jer, Morni’ fija, jer, menjünk csatára a’ mi fegyverünkben. Ha pedig, Gaul, te egyedül térsz-meg a’ csatából, menj Szelmának légi tornyaihoz, ’s mondjad Evirallinnak, hogy én dicső fényben estem-el. Vidd a’ Branó’ leányának e’ kardot, hogy övedzze ezt Oskárra, ha majd ifjúvá serdűlend.

Fija Fionnak, monda felsohajtva Gaul, én térjek hon, ha Osszián eldől? Mit fogna mondani atyám? mit fogna Fion-ghal, a’ bajnokok’ királya. Reám fordítaná a’ gyáva szemeit, ’s így szóllana: Ime a’ hatalmas Gaul, a’ ki vérben hagyta barátját! Gyávák, ti engem csak ragyogva láttok-meg. Osszián, én sok tetteiket hallám atyámtól az erőseknek, egyedül viselt nagy tetteiket; mert a’ lélek nyúl a’ veszély köztt.

Morninak fija, felelék neki, ’s előtte hágdaltam a’ fenyéren, atyáink magasztalni fogják bátor tettünket, bár keseregni fognak elestünkön. Lelkeket besugárolja az öröm, ha szemek dagadozni fog is könyűktől. Gyermekeink nem hullottak-el dicstelen’; ők halált terjesztének-el magok körül, ezt fogják mondani. De mit gondolkodunk mi a’ szűk hajlék felől? Kard védi a’ bátort; a’ gyáva’ futamlását halál űzi, ’s ennek híre soha nem hallatszik.

Előre nyomultunk keresztül az éjjelen, ’s eggy folyam’ zuhogásához érénk, melly kék futásával bekeríté az ellent. Elértünk a’ folyam’ széléhez, ’s láttuk az alvó tábort. A’ róna’ tüzei elaludtak; távol voltak az őrök’ léptei. Én kiszegzém dárdámnak végét, hogy a’ vizen általszökjem, de Gaul megkapá kezemet, ’s e’ vítéz férjfi’ szavait mondá:

’S a’ Fion-ghal’ fija sötétben fog e rohanni az alvó ellenségre? úgy fog e nekik esni mint az éj’ szele, melly nem-látva röpeszti-ki az ifju fákat? Fion-ghal nem ekként szerze fényt, ’s Morninak ősz haján nem illy tettek miatt lakik becsűlet. Verd a’ csaták’ paizsát Osszián, hogy az ő ezreik felserkenjenek. Hadd rohanjon rájok Gaul a’ maga első harczában, ’s próbálja-meg mit bír karja.

Lelkem örült a’ hős’ tüzének, ’s könyűk csorogtanak szemeimből. Mérkezzenek-meg tehát veled, o Gaul, ’s a’ Morni’ fijának dicse emelkedjék. De te ne tolakodjál igen előre, ’s villogjon Osszián körül sarjad. Öldössük eggyütt az ellenséget. Gaul, látod te ama’ sziklát? Szürkén derül mohos oldala a’ csillagok’ fényében. Ha ők győzendenek, fedje hátunkat a’ szikla. Nem fognak dárdáinkhoz közelíteni, mert markainkban halál űl.

Háromszor vertem-meg a’ csengő paizst; rettenve szökött fel az ellensereg. Előre nyomultunk aczélunknak csöngésében; zavart lépteik szaladtak a’ pusztán, mert úgy hitték hogy Fion-ghal jelene-meg, ’s megzsibbadának karjaik. Iramlásoknak zúgta ollyan volt mint eggy láng, melly perzselt erdőken harapoz. ’S a’ Gaul’ láncsája ím röpűl, íme felrándúl pallosa. Krémor eldölt, el Leth, a’ hatalmas; Dunthormod reszket vérében. Aczél likasztá-meg Krothának oldalát, midőn dárdája’ nyelén felegyenesedék. A’ sebből eggy fekete folyam bugyogott, és süstörge a’ hamvadozó tölgytől. Káthmin látta az őtet-üző hős’ lépteit, felmásza eggy aszott fára, de láncsa veré keresztül. Sikoltva, hörögve zuppan-alá, ’s moh és aszott gallyak hulltak utána, ’s elteríték Gaulnak kék fegyverét.

Ezek voltak a’ te tetteid, Gaul, csatáidnak elsőjében. De a’ te kardod sem vala renyhe oldaladon, te legutóbbika a’ Fion-ghal’ nemzetének. Osszián előre tolongott erejének teljében; a’ nép hulla előtte mint a’ fűszál a’ gyermek’ vesszeje előtt, midőn fütyölve ballagdal a’ fenyéren, ’s nyakazza a’ barcsákat. Gondatlan mégyen a’ gyerkőcze, ’s léptei a’ puszták felé tartanak.

Szürkén-virradva költ-fel a’ nap körűlünk, ’s a’ fenyéren végig-csillogott a’ tekergő folyam. Az ellenhad öszvegyűle a’ tetőn, ’s Lathmonnak haragja fellobbana. Dühödten csapta-alá bosszúsan-szikrázó szemét, ’s elnémúla nevekedő bánatjában. Sok ízben verte dombos paizsát; léptei akadozva mentek a’ pusztán. Távolról láttam én a’ bajnok’ elsötétedését, ’s ezt mondám a’ Morni’ fijához: Szekerző fejdelme Szruthmonnak, látod e amott az ellenséget? Bosszúsan gyűlnek ők a’ tetőn. Térjünk vissza a’ királyhoz; ő ereje’ teljében kelend-fel, ’s a’ Lathmon’ serge el lesz szórva. Minket, bajnokfelem, fény ölel-körül; az öregek’ szemei vígadozni fognak rajtunk. El innen, Morni’ magzatja! íme Lathmon alá-száll halmáról.

Ugy eltértünk légyen lassu, mondá Gaul a’ szög fürtökkel, hogy mosolygva ezt ne mondja a’ sereg: Ahol mennek az éjjeli küzdők! irtózatosak a’ sötétben, mint a’ rémek, ’s a’ korány’ fényével széllyelfoszlanak. Osszián, vedd a’ Gormár’ paizsát, a’ ki dárdádnak alatta dölt-el. Örvendeni fognak öregeink, meglátván fijaiknak tetteket.

Így szóllánk a’ fenyéren, ’s akkor Szulmáth a’ szekerző Lathmon elébe lépett, Szulmáth, a’ Duthai Vezér, a’ feketén-hömpelygő Duvranna mellett:

Miért nem rohansz-elő hőseidnek ezreivel, Nuáthnak gyermeke? Miért nem szállasz alá egész táboroddal, míg még elszaladhatnak? Fegyverek ragyog a’ korány’ fényében; lépteik előttünk a’ fenyéren haladnak.

Erőtlen kar’ fajzatja, monda neki Lathmon, az én sergem szálljon e alá? Ők csak ketten vagynak, fija Duthának; ’s ezrek rántsanak kardot ellenek? Nuáth búsúlni fogna elfogyó hírén termében; el fogná fordítani szemét Lathmonról, midőn hozzá közelítenének léptei. Fejedelme Duthának, menj a’ hősekhez; látom Ossziánnak deli lépteit. Az ő dicse méltó aczélomhoz; hívd-ki őtet, megmérkezni bajban Lathmonnal.

’S a’ dicső Szulmáth íme érkezik. Örültem a’ király’ izenetének. Karomra vettem a’ paizst; Morninak kardját Gaul adta kezembe. Visszatérénk a’ harsogó folyamhoz. Lathmon erős lépteiben szállt-alá halmáról. Mint felhő torlódott megette a’ sereg; a’ Nuáth’ fija ragyogott aczélja között.

Fion-ghal’ nemzettje, mond a’ bajnok, a’ te híred a’ mi vesztünkkel kél. Hányan fekszenek ott a’ te karodtól népemben, te hőseknek fejedelme! Emelj most Lathmon ellen kardot, terítsd el a’ Nuáth’ fiát, terítsd-el őt népe előtt, vagy te magad dőlj-el a’ porba! Ne mondja senki csornokomban hogy népem szemeim előtt hullt-el, hogy az Lathmonnak szemei előtt hullt-el, ’s neki oldalán aludt kardja. Úgy Kutha’ kék szemeit könyűkben görgetné, ’s léptei Dunlathmonnak völgyei köztt magányosak lennének.

Azt se mondja senki, ez vala feleletem, hogy a’ Fion-ghal’ fija szaladt-meg. Léptét ha homály fedné is el, Osszián szaladni nem fogna. Elébe fogna állani lelke ’s ezt kiáltaná neki: ’S a’ Szelmai Bárd retteg é ellent? Nem, ő nem retteg semmi ellent; öröm neki a’ csaták’ moraja.

Lathmon nekem csapá dárdáját, ’s meglikasztá pajzsomat. Érzém testemen a’ hideg vasat, ’s kirántám a’ Morni’ lapját, ’s ketté szelém a’ dárda’ nyelét. A’ villogó hegy földrehullt. Nuáthnak gyermeke lángolt fene ádázságában, ’s fennre rántá zengő paizsát. Bosszúsan néze-elő szeme a’ paizs karimája alól, melly felém nyúlva a’ szerént villángzott mint eggy ércz kapu. De Osszián annak villángzó domboruságát általdöfte a’ csata’ láncsájával; ’s a’ láncsa eggy tölgybe akadt-meg, melly a’ fejedelem megett állt. Lathmon azonban előre nyomúla. Gaul látá hogy el fog esni a’ fejedelem, ’s elébe nyujtá a’ maga vértjét Ossziánnak kardja ellen, midőn az tüzet-szikrázva csapott Dunlathmonnak királyára.

Lathmon a’ Morni’ fijára pillant, ’s köny csordúla-ki szeméből. Ledobta öseinek kardját, ’s ez ígéjit mondá az erőseknek: Mit küzdjön Lathmon tiellenetek, ti dicső hőseknek elsőji? A’ ti lelkeitek fény’ sugára; a’ ti kardjaitok halál’ lángja. Ki hasonlíthat fényben a’ hősekhez, a’ kiknek már ifjuságokban illy nagyok tetteik? Ha ti Nuáthnak palotájában volnátok, Lathmonnak zöld lakásában, azt vallaná atyám, hogy az ő fija nem dölt-meg erőtlenek előtt. Ki jő amott, ezt fogná mondani, eggy hatalmas folyam, a’ hangzó fenyéren végig? A’ kisdedebb halmok rettegnek előtte; ezer lelkek lebegik-körül aczéljának ragyogását, azoknak lelkeik, kik a’ Morvai fejedelem’ kardjának általa estek éjbe. Boldog vagy te, Komhál’ fija, a’ te csatáidat magzatid vívják! Előtted mennek-ki csatákba, ’s a’ dicsőség’ lépteiben térnek-meg.

Fion-ghal a’ maga szelídjében jön-elő, titkon örülve fijának tettein. Öröm derengett Morninak arczán; öregsző szemei erőtlenül néztek-elő a’ csorgó köny’ csepjei közzül.

Megérkezénk Szelmának csornokjába, ’s kézről kézre köröngett a’ csiga. A’ dal’ leányai megjelentenek, megjelent közöttök Evirallín is szelíd pirúlattal, körüllebegett hónyakával. Szeme titkon görge Ossziánra. Verte az ideges hárfát; ’s mi magasztalánk Branónak szép gyermekét.

Fion-ghal felkölt helyéről, ’s ezt mondá a’ dárdák’ Lathmonjának; a’ Trenmor’ kardja rezgett oldalán, midőn az erő’ karját felemelte:

Nuáth’ magzatja, így kezdé szavait, miért keressz te fényt Morvában? Mi nem gyávák’ nemzete vagyunk; kardunk erőtlenre nem villog. Mikor riasztánk mi fel tégedet, Lathmon, a’ hadnak vad csörtetéseivel? Fion-ghal nem lél örömet a’ csatákban, noha karja erőnek karja. Az én hírem a’ kevély’ megbukásán kél; kardom levillámlja a’ kérkedőt. Jön a’ tusa, ’s nyilnak a’ bajnokok’ sírjai, nyílnak az én népem’ sírjai is. Atyáim, ah, én egyedül maradok! de én híres maradok utól, ’s lelkem’ kimulta fényfolyam legyen. Lathmon térjen-vissza honjába, ’s egyéb országra hengerítse a’ csatát. A’ Morvai nép híres nép; ellenjei szerencsétleneknek gyermekei.

OJTHÓNA.

FOGLALAT.

Gaul a’ Morvában megvert Lathmont honjába kíséré, ’s ott, megszerette Ojthónát. A’ leány, ’s ennek atyja Nuáth ’s a’ testvére Lathmon, örömmel fogadják-el a’ Gaul’ jobbját, ’s az öszvekelés’ napja meghatároztatik. Azonban Gaul parancsolatot vesz Fion-ghaltól, hogy őtet kísérje a’ Britek ellen, ’s így a’ menyegző elhalad. Nuáth is fiastúl hadba indúl, ’s Ojthóna hátra-marad Dunlathmonban. Ezeknek távolléteket hasznára fordítá

fordíta

Dunromáth, Kuthalmónak fejedelme, ’s Ojthónát elrabolja; ’s minthogy ez most is, mint már elébb, idegen az ő szerelmétől, a’ leányt Tromthon puszta szigetnek eggy üregébe zárja. Gaul megérti mi történt jegyesével, ’s kiszáll Tromthonon, hol Dunromáth is megjelent. Gaul kéri a’ leányt, hogy ez maradjon üregében, míg az ő szűzességén elkövetett erőszakot megbosszulandja; de ez titkon a’ harczolók közzé elegyíti magát, küzd, ’s halálos sebet kap. Gaul sirt emel neki, ’s megölvén ellenségét, Morvába visszatér.

Sötét borítja-el Dunlathmont, noha a’ hold látatja fél arczát a’ halmokkal. Búsan tekint-félre az ég’ ékes leánya, mert siralmat lát közelíteni.

Morninak fija kiment vala a’ fenyérre. A’ csornokban semmi szózat; nem reszket keresztül a’ sötéten semmi messzelövellő fény. A’ szép Ojthóna’ szózatja nem hallik-ki a’ Duvranna’ habjainak zajgása közzül. Hova menél-el te a’ te szépedben, Nuáthnak feketefürtü leánya? Lathmon, a’ bátyád, az erősek’ mezején múlat. Úgy fogadád, hogy termedben maradsz míg megérkezend Morninak fija; míg Gaul megérkezend Szruthmonból az ő szerelme’ leányához. Könyűket harmatozott szemed az ő elmenésekor, mellyedet titkos sóhajtások dagaszták; de te neki nem mégy ellenébe énekiddel, nem a’ könnyen-rezgő lant’ zengzetivel ellenébe.

Ezek voltanak a’ Gaul’ szavai, midőn Dunlathmonnak várához ért. Nyitva voltak és búsak a’ kapuk; a’ palotán végig-röpültek a’ szelek. A’ fák tele hintették leveleikkel a’ tornáczot, ’s mindenszerte az éj’ huhogásai hallatszának. Elsüllyedve bánatjában ’s búsan űle a’ sziklán Gaul; lelke eltölt epedéssel

epédéssel

a’ lyányért. Merre intézze futását? Tőle nem távolag álla a’ Léth’ fija Morló. Boglyas hajaiban zúgtak a’ szelek. De ő meg nem szóllala, mert látta Gaul’ gyötrődéseit.

Álom szálla a’ Vezérek’ szemeire, ’s az éj’ tüneményei felköltenek. Ojthóna megállott álomban Gauljának szeme előtt. Rendetlenül folytak-széllyel fekete hajai, ’s szép szemei könyűken által tekintgettenek. Vér mocskolta hófejérségü karjait. Mellyének sebét félig rejtette-el leple. Igy álla meghajolva Gaul felett, ’s lassu hanggal ezt mondá:

Alszik a’ Morni’ fija, ő, az annyira kedves Ojthónajának szemeiben? Gaul alszik a’ távol sziklán, ’s a’ Nuáth’ leánya elhal? Tromthonnak sivány szigetét csapkodja a’ tenger. Én könnyek köztt űlök üregemben. De itt nem ülök egyedül, o Gaul! Kuthalmónak fene ura ott vagyon. Ott vagyon ő, ’s keblében dühösködik a’ szerelem. Ah, mit tehet Ojthónádnak karja?

Zörögve ütődék eggy vihar a’ tölgy ágaiba, ’s távozék az éjnek álma. Gaul megragadá barkócza-dárdáját, ’s megálla bosszús haragjában. Sokat forgatá kelet felé szemeit, ’s vádlotta a’ késedelmes világot. Végre felhasadt a’ reggel, ’s a’ hős megereszteté a’ vitorlákat. Üvöltve jöttek-elő a’ tetőkről a’ szelek, Gaul röpűle a’ mélység’ habjain. A’ harmadik nap felüté magát Tromthon, mint eggy kék vért a’ tengeren. Sziklás partjai körül zajogtanak a’ fejér habok. A’ bús Ojthóna a’ parton űle, lepillantott a’ fercsegő hullámokra, ’s könyűk omlottanak szeméből. De midőn meglátta Gault az ő fegyverében, akkor felszökött, ’s elfordította szemeit. Elenyésze orczájáról a’ piros, ’s a’ hókarok reszkettenek oldalán. Háromszor igyekezett elfutni Gaulnak tekintete elől; háromszor gátolják-meg lábai futamlását.

Nuáth’ leánya, monda neki a’ hős, miért futsz te így Gaul előtt? Halálnak lángjait önti é az én szemem? harag setétíti e el lelkemet? Te nekem regnek fénye vagy az idegen földön. De te arczodat bú fedi, leánya a’ szekerző Nuáthnak! Közel e Ojthonának ellensége? Lelkem lángol vele szembe ötleni. Oldalomon reszket a’ pallos, ’s vágy villogni markomban. Szóllj, Nuáthnak leánya, látod e mint futnak könnyeim?

Szruthmonnak ifju fejedelme, mondá a’ leány, miért jősz te a’ habokon Nuáthnak kesergő gyermekéhez? Miért nem hervadtam el én titokban, hasonló a’ szirtek’ virágához? melly nem látva emeli-fel fejét, ’s elszórja aszu leveleit a’ szélben. Ah, miért jövél te, o Gaul, hallani kimultom’ fohászkodásait? Én ifjuságomban alélok-el, nevem nem fog hallatni, vagy ha hallatni fog, siralomban fog! Nuáthnak könyűji folyni fognak érettem! búsúlni fogsz Ojthonának eltünt szépsége felett, te is, Morninak fija. De ő majd a’ szűk sírben, fog alunni, távol a’ buslakodó zokogásaitól. Miért jössz te Szruthmonnak fejedelme, Tromthonnak tengercsapkodta sziklájihoz?

Gaul. Elleneddel jövök megvívni, leánya a’ szekerző Nuáthnak. A’ Kuthalmói fejdelem’ halála homályosodik előttem, vagy eldől a’ Morni’ fija. Ojthóna, ha Gaul elesik, emeld-fel ama’ sziklán síromat. ’S ha feketeorru hajók eveznek-el a’ sír mellett, szóllítsd-elő a’ tenger’ fijait, ’s add nekik e’ kardot, hogy vigyék a’ Morni’ palotájába. Akkor az ősz király megszünend kitekintgetni a’ pusztára, ’s nem várja többé fijának visszatérését.

’S élhetne é Nuáthnak leánya? kérdé Ojthóna mélyen-felfohászkodva. Élhetnék e én ha Gaul el fogna esni? Az én szívem nem e’ kőszálból való, nem hasonlatos az én lelkem a’ tengerhez, melly kék habjait akármelly széllel hányattatja, ’s dagad és lohad a’ vésszel. A’ vihar, melly tégedet eldőjt, Ojthónának ágait is öszvetördeli. Vesszünk eggyütt, Morninak szekerző fija! Kedves énnekem a’ szűk hajlék, kedvesek a’ halál’ mohos kövei. Én soha nem hagyom-el szikláidat, te tengerkörülölelte Tromthon.

Leszálla a’ maga fellegeivel az éj’ midőn Lathmon atyjának hadaihoz méne-el, Dunthormodnak mohos kőszálaihoz. Leszálla az éj, ’s én palotámban űltem a’ lángoló tölgynek világa mellett. Fegyvercsördülést hallék, ’s öröm ébrede-fel arczomon, mert a’ te visszatértedet gondolám. De Kuthalmónak fejedelme jön, a’ rőthaju erős Dunromáth. Vérben forgottak haragos szemei, ’s kardja piroslott népem’ vérétől. A’ kik Ojthónát védék vala, a’ bosszús fejedelem által estenek-el. Mit tehettem? karom erőtlen volt; nem bírtam forgatni a’ dárdát. Elragada siralmaim köztt, ’s vitorláji könnyeimmel költek-fel. Rettegte visszatértét a’ szerencsétlen Ojthóna’ testvérének. De íme jön ő ’s az ő serege; előtte hasad a’ fekete hullám. Merre akarod intézni futásodat, o Gaul? Sokak a’ Dunromáth’ vitézei!

Az én lépteim soha nem fordultak-el a’ csatától, felele a’ bajnok Gaul, ’s kirántotta pallosát; ’s mostan rettegjek e, midőn előttem az ellenség? Menj barlangodba, te kedves, míg tusánk a’ téren véget ér. Léthnak fija, hozzd-elő dicső eldődjeinknek íjaikat, ’s Morninak nyillal-rakott tegzét. Bennünket három vitéz kísérjen, ’s ők rántsák-fel a’ ternyő-ívet, mi magunk a’ harcz’ dárdájával vívjunk. Ők egész serget tesznek a’ szirten, de a’ mi lelkeink erősek a’ tusában.

Ojthóna barlangjába tért. Bús öröm költ-fel a’ leány’ lelkében, hasonló a’ villám’ ösvényéhez, melly a’ fergeteg felhőjén lángol-el. Lelke el vala tökélve. Vad pillantataiban kiszáradott a’ könyű. Dunromáth lassan közelgete ’s meglátta Morni’ fiját. Bosszu diszteleníté-el ábrázát, orczáján mosolygás lebegett. Félig láthatólag görgött szeme, beárnyalva a’ sertés szemöldektől.

Honnan jőnek a’ tenger’ fijai? kérdé a’ komor fejedelem. Szelek vertenek é ki benneteket Tromthonnak sziklás partjaihoz? Vagy talán a’ hókart keresitek? Szerencsétlenek’ gyermekei közelítenek, ti gyöngék, a’ Dunromáth’ kezeihez. Az ő szeme nem kíméli az erőtleneket; öröm neki az idegen’ vérét ontani. Ojthóna fénynek súgára, ’s titkon örül az ő kecseiben Kuthalmó’ fejedelme. Te fognád e el, mint eggy borúlat, te gyenge kar, a’ nyájas súgárt? Eljövél; de visszatérsz e atyáidnak hajlékaihoz?

’S nem ismersz engem, kérdé Gaul, Kuthalmónak rőt fejedelme? Lábaid gyorsak voltak a’ fenyéren, midőn a’ szekerző Lathmon megnyerte a’ csatát, midőn a’ Gaul’ fegyvere torlotta népedet Morvának erdős tetőjin. Dunromáth szavad azért merész, mert megetted serged tolakodik. Negéd’ fija, én rettegem e népedet? Én nem eredtem gyávák’ nemzetéből.

Gaul előre hágdalt a’ maga fegyverében, ’s Dunromáth népe megé búva. A’ Morni’ fija általverte a’ komor fejdelmet, kardja halálra csapott alá, ’s elütötte az ő fejét. Háromszor rázta-meg azt rőt hajainál fogva Gaul, ’s a’ negédes’ harczolóji megfutamodtak. A’ Morvai nyilak utól-érték a’ futamlást; tíz elesett a’ moh’ szirtjénél, a’ többi vitorlát rántata, ’s zajogva ment a’ hánykodó tengeren.

Gaul közelíte az Ojthóna’ üregéhez. Ott eggy ifju támaszkodék a’ szírtnek, általlikasztott oldallal, ’s gyöngén görgetvén sisakja alól szemeit. Gaulnak lelke elborult; hozzája méne, ’s békének ígéjit mondá neki:

Meggyógyítha e tégedet Gaul, bús-homloku szép vitéz? Én gyakran kerestem a’ hegyek köztt fűveket, ’s felszedtem őket a’ magányos partokon. A’ hősek’ sebei sokszor hegedtenek-bé kezeimtől, ’s az ő szemeik áldották Morninak fiját. Hol laktak a’ te atyáid, harczoló? A’ hatalmasok közzül valók e ők? Bánat fog szállani, mint eggy éj, honodnak folyamjaira; mert te ifju korodban estél-el.

Az én atyáim, felele, hatalmasoknak maradékai. De ők miattam búsongani nem fognak; mint a’ reggeli köd, a’ szerént mult-el az én dicsem. A’ zengő Duvranna’ partjain magas falak emelkednek, ’s látják mohos bástyájikat a’ folyamban. Megettek eggy szirt kél fityegő-águ fenyvekkel. Ottan lakik vitéz testvérem; add a’ bajnoknak e’ csillámló sisakot.

A’ sisak kihulla a’ Gaul’ kezéből. Ojthóna volt az ifju, ’s sebjében. Fegyvert vőn magára a’ barlangban, ’s halált kerese a’ tusák között. Félig vala behunyva nehezedő szeme; oldalából sertegett a’ vér.

Morninak fija, ugymond, készítsd-el nékem a’ szűk lakot. Lelkemre álom száll, mint eggy éj, szemeim homályosodnak. Oh ha lakom Duvrannán volna, a’ dicsőség ragyogó fényében! Úgy örömben siettek volna el napjaim; a’ szűzek magasztaltak volna engemet. De, Morninak fija, én ifjuságomban hullok-el, ’s Nuáth pirulni fog termében!

Halványan roskadott-öszve Tromthonnak kőszikláján. Gaul búslakodva ásá-meg sírját, ’s visszatére Morvába. Mi láttuk lelke’ bánatját. Ossziánnak kobza magasztalta a’ szerencsétlen leányt, ’s Gaulnak arcza felderült. De gyakran kele-fel barátjainak sorjában is sóhajtozása, mint a’ szellő, melly erőtlen szárnyaival fellebben, midőn a’ hablázasztó viharok elnémultanak.

AZ
INISZTHÓNAI HÁBORU.

FOGLALAT.

Annir, Iniszthonának fejedelme, segédre szóllítá Fion-ghált Kormal ellen, ki az ő két fiját, Árgot és Rúrót, orozva megölé ’s leányát lopva elvivé

lopvaelvivé

, ’s most Annírt országától ismeg akarta fosztani. Fion-ghal Oskárt küldötte-ki; ’s ez Kormált megveri, az elrablott leányt Annírnak visszaadja, ’s diadallal tér Morvába.

A’ mi ifjuságunk mint a’ vadásznak álma a’ fenyérnek halmain. A’ nap’ szelíd fényében alszik, ’s dörgő fergeteg riasztja-fel. Szikrázva hull körösded a’ villám, az ádáz szél tépi a’ fák’ lombjait. Vígadva néz vissza a’ verőfényes napokra, ’s kedves álmaira nyugtának.

Hát Ossziánnak ha tér-meg ifjusága? ha fog füle ismét gyönyörködni a’ fegyver’ csattogásában? ha járdalok én, mint Oskár, körülfogva az aczél’ ragyogásától? Jertek, halmai Kónának, a’ ti folyamjaitokkal, jertek, ’s figyeljetek Ossziánnak szózatjára. Lelkemben ének kél, mint a’ nap’ súgara. Érzem a’ multak’ örömét.

Látom tornyaidat, o Szelma, látom tölgyek által beárnyalt bástyájidat. Folyamid zuhognak fülemben. Bajnokjaid felgyülekeznek. Fion-ghal közepettek áll, Trenmornak hadi-paizsára támaszkodva. Dárdáját falnak vetette. Bárdjainak hallgatja dalát. Karjának tetteit hirdeti az, ’s ifjonti csatájit a’ királynak.’

Oskár megtére a’ vadászatból, ’s hallá a’ dicső hős’ magasztalását. Levevé a’ falról Branónak paizsát; szemei könyűkkel töltek-meg. Ifju orczájin piros szín lebegett; szózatja mély és rezgő. Villog kezében hadi-dárdám; ezt mondá a’ Morva’ fejdelméhez:

Fion-ghal, bajnokok’ királya, Osszián, te legközelbb őhozzá a’ hadban! ti ifjuságtokban csatákat vívtatok, ’s neveitek az énekben híresek. Oskár hasonló a’ Kóna’ ködéhez: alig jelenék-meg, ’s enyészek. Nevemet a’ Bárd nem fogja ismerni, a’ vadász nem keresi-fel síromat. Hagyjatok engem küzdeni, nagy hősek, az Iniszthónai harczban. Távol az én csatám’ szigete; nem halljátok-meg Oskárnak elestét. Talán eggy Bárd reám talál ott, ’s nevemet énekének adja. Az idegen hon’ szűze meglátja síromat, keseregni fogja az ifjút, a’ ki messze földről jön. A’ Bárd ezt mondja az áldomás közben: Halljátok a’ dalt a’ külhon’ Oskárjáról!

Oskár, felele Morvának királya, küzdeni fogsz, fija dicsemnek. Készítsétek sötét hajómat, hogy a’ hőst Iniszthónára vigye. Fija az én fiamnak, figyelj nevünkre; mi hősek’ nemzete vagyunk. Ne engedd hogy az idegen föld’ gyermeke így szólljon: Erőtlenek a’ kiket Morva szűlt. Légy harsogó folyam az ütközetben, a’ békében enyhe, mint a’ hanyatló nap. Mondjad a’ sziget’ királyának: Fion-ghal emlékezik ifjusága’ napjairól, midőn bajt vívánk egymással, ’s Agandéka még életben volt.

Feszültenek a’ sipító vitorlák, az árboczok’ szíjai köztt üvöltve röpült a’ szél. A’ hullámok pacskolták a’ fövenyes szirteket, bőgött a’ tenger’ erője. Fiam emelkedni látá immár a’ hánykódó habokról az erdős tartományt, ’s béevezett Rúnának viszhangos öblébe. Kardját beküldé a’ dárdák’ Annirjának. A’ megőszült bajnok felkele midőn meglátta a’ Fion-ghal’ fegyverét. Szemei könyűbe lábbadoztak; emlékezett ifjusága’ csatájiról. Kétszer lökdeltenek ők dárdát a’ nyájas Agandéka előtt. Bajnokok álltanak ott, ’s távolról néztenek, mintha Lelkek küzdöttek volna a’ szélben.

Én most öreg vagyok, mondá a’ király, használatlan függ kardom falomon. Sudarja a’ Morvai nemzetnek, Annír eggykor látta a’ dárdák’ harczait. De mostan halvány ’s elsorvadt, mint Lánón a’ megvénhedett tölgy. Nincsen fiam, ki örömmel fogadjon itt ’s őseinek termeikbe elvigyen. Árg sápadtan fekszik a’ sirban, ’s Rúró, a’ bajnok, nincs többé. Idegennek várában lakik leányom, ’s vágy meglátni síromat. Férje tízezer dárdát emel; úgy jő mint Lánójának halálfellege. Jer, végy részt Annírnak áldomásában, sudarja a’ termes Morvának.

Három napiglan lakomáztanak; a’ negyediken Annír bajnok megérté Oskárnak nevét. Vígan voltak a’ csigák’ innepében; űzték Rúrának vad kanját. Eggy forrás’ mohosult kövénél pihennek-meg a’ vadászattól a’ hősek. Annírnak szeme elöntötte könyűjét; elfojtotta a’ kelő sóhajtást.

Itt nyugszanak homályban, monda a’ hős, ifjúságom’ gyermekei. Rúrónak üregét e’ kő fedi; az Argé felett ama’ tölgy suhog. Értitek ti az én szavamat, fiaim, szűk hajlékitokban? vagy ti beszélltek eggyütt e’ lombok’ zörgéseiben, mikor a’ szél a’ fenyéren üvöltöz?

Oskár. Iniszthonának fejedelme, mint estek-el az ifjú kor’ gyermekei? Agyaras kanok szökdösnek-el sírjaik felett, ’s nem háborítják nyugtokat. Ködből alaklott őzeket hajkásznak ők, ’s légi íveiket feszítgetik. Még kedvelik eggykori múlatságaikat, ’s örömmel hágnak a’ szelekre.

Kormák bajnok, felele Annír, tízezer dárdát szólítt csatájiba. Ő Lánónak vizei mellett lakik, mellyből halálnak gőze kél. Eljött Rúnának palotájához, ’s a’ dárda’ díját kereste. Szép volt és nyájas az ifju, hasonló a’ napnak fiatal súgárához. Nem sok mere megvívni vele. Hőseim hátráltak neki. Leányom megadá magát szerelmének.

Árg megjön a’ vadászatból, és Rúró; folytak büszkeségek’ könnyei. Némán görge szemek a’ Rúnai bajnokokon, kik a’ vitéz idegen előtt hátráltanak. Három napig vígan ültek Kormállal a’ csigák’ örömei körül. A’ negyediken bajra kelt Árg ővele. Ki vívhatott-meg Árggal? Kormál bajnok meg volt győzve. Kevélység ’s bánat dagaszták mellyét. Titkon elvégzi magában, hogy fiaimat halva fogja látni. Kimentek a’ Rúnai hegyormokra, ’s űzték a’ barnahátú szarvasokat. Kormálnak nyila orozva repül gyermekeim felé, ’s ők vérekben hullanak-el. Ő szerelme’ leányához jön, a’ szép fürtözet’ leányához, ’s futottanak eggyütt a’ pusztán, Annír egyedül maradott hátra. Az éj leszállt. A’ nap feljön; nem hallék a’ Rúró’, nem az Árg’ szózatja. Végre meglátánk kedves ebeket, a’ könnyüfutású Rúnárt. Ordítva jött az termünkbe, ’s a’ hely felé látszott tekinteni a’ holott ők, a’ hősek, elestek. Követtük őt, ’s rájok találtunk, ’s e’ forrás mellett tettük sírba. Itt múlat most olly örömest Annír, midőn a’ szarvasvadászatnak vége van, hasonló a’ tölgy’ vén törzséhez. Örökké folynak könnyeim.

Ronnán, monda felszökve Oskár, ’s te Ojgár, dárdák’ fejedelme, hívjátok mellém hőseimet, a’ folyamos Morvának gyermekeit. Még ma megyünk-ki a’ Lánó’ vizeihez, mellyek halál’ gőzeit páráznak. Kormál ne örvendjen soká; gyakorta lebeg halál’ kardunk körül.

’S mentek a’ merre a’ fenyér elnyúl, mint eggy sötét felleghullám, végig-görgetve a’ szelektől a’ pusztán, ’s prémjeiken a’ villámoktól veresre festve; elbődűlnek az erdők, ’s előre érzik a’ zivatart. Zeng az Oskár’ hadi-türke; Lánó minden habjában remeg. Kormálnak csengő pajzsa körül felgyülnek a’ tenger’ gyermekei. Oskár küzd, a’ mint szokott csatájiban; kardja alatt Kormál elterül. A’ renyhe Lánó’ fijai elfutottak magányos völgyeikhez. Oskár a’ szigeti leányt Annírnak megzendült hajlékába vezette. Az öreg’ arcza ragyog örömében. Idv a’ kardok’ fejdelmének! kiáltá.

Melly nagy vala Ossziánnak öröme, midőn távolról látá fejérleni térő fijának vitorlájit! Hasonlók valának azok egy fényfelleghez, melly ragyogva emelkedik keletben, midőn a’ magányos vándor az isméretlen földön jár, ’s az éj’ borzasztó rémjei sötétet terjesztettek-el körűle.

Énekek köztt hozánk-be az ifju hőst Szelmának palotájiba. Fion-ghal készítette a’ csigák’ örömét. Oskárnak neve ezer Bárd által magasztalva zeng a’ csornokban, ’s Morvának ormai messze elzengék az éneket. Toskárnak leánya ott vala; az ő szava mint a’ hárfáé, mikor az ékes hang estve távolról lebeg a’ völgy’ lenge szellőjivel.

* *

Ah vezessetek engem, ti a’ kik még látjátok a’ nap’ fényét, bérczeimnek eggyik szirtjéhez! Légyen közel hozzám a’ mogyorócsalit, közel hozzám a’ suhogó tölgy. Zöld légyen helye nyugtomnak, ’s mormogjon körűle a’ tető’ távol csergetege. Toskár’ leánya, vedd a’ lantot, ’s zengd Szelmának kedves dalát, hogy lelkemet szállja-meg az álom, midőn öröm veend körül; hogy térjenek-vissza ifjuságom’ álmai, ’s a’ napok, mellyekben az erős Fion-ghal élt. Látom, o Szelma, tornyaidat, ’s erdődet és az árnyas bástyákat. Látom Morvának hőseit; hallom a’ Bárdok’ dalát. Oskár feltartja Kormálnak pallosát; ezer fiatal hős tolong felé, ’s csudálja a’ szíjak’ ékét. Álmélkodva tekintenek az én fiamra, ’s csudálják karjának erejét

karjána kerejét

. Sejtik atyjának tekintetében az örömet, ’s mindenik hasonló fény után eped. ’S tiétek lesz ez a’ fény, fijai a’ folyamok’ Morvájának. Gyakran ragyog a’ dal lelkemen, ’s emlékezem az ifjú kor’ társairól. De rám a’ hárfazengés alatt szunnyalom száll-alá. Már lebegnek körűlem a’ nyájas álmok. Vadászat’ gyermekei, távozzatok, ne háborítsátok-meg nyugtomat! A’ hajdannak Bárdja atyájival ered beszédbe, fejdelmeinkkel a’ régi kor’ napjaiban. Messze távozzatok innen, vadászatnak gyermekei! Ne háborítsátok Ossziánnak nyugtát.

OSKÁR KÁROSSZAL.

FOGLALAT.

Oskár Károszt balra hivja-ki Rynó által. Károsz nem mer, ’s üres izenettel ereszti vissza a’ Bárdot. Oskár és a’ Morni nép, kit ez nap’ Oskárnak vezérlésére bíza Fion-ghal, leheverednek a’ téren, ’s lángoló tölgyek mellett űlnek. Rynó meglátja a’ Komhála’ ’s Hídallán’ rémárnyaikat, ’s ezt megszóllítja, de tőle feleletet nem kap. Ekkor elbeszélli Oskárnak, mint ölte-meg Hidallánt az atyja, elborítva szégyennel, hogy őtet Fion-ghal seregéből örökre kirekesztette (lássd Komhálát az I. Kötetb.) Oskár’ a’ rege után, megmássza a’ tetőt, hogy ott őseinek Lelkeikkel tanácskozhassék

tanácskozhasson [ld. Nyomtatási botlások]

. Visszatérvén onnan, Károsznak harczolójira ötöl; később Kárósz is megjelen, verekednek, ’s Oskár fényes győzedelmet nyer.

Toskár’ leánya, hozzd a’ hárfát; az ének’ fénye kél Ossziánnak lelkében. Hasonló az a’ mezőhöz, midőn, sötét űli az ormokat, ’s a’ halkkal növő árny elterül a’ naplepte

naplette [ld. Nyomtatási botlások]

téren. Látom fiamat, Malvína, Krónának bemohosult kőszálán. Ah, az csak a’ fenyér’ köde béfestve az enyészet’ sugárával. Kedves nekem az, Malvína, midőn az én Oskárom’ alakját szövi. Távol tőle, szelek, ha végig-üvölttök Ardvának hegyoldalain!

Ki közelít az én nemzettem felé az ének’ tompa döngésében? Kezében pálcza vagyon, ’s ősz hajai a’ széllel szállonganak. Vad öröm ragyogtatja arczát. Gyakran tekint-vissza Károszra. Rynó, az ének’ Bárdja az, ki elméne, megkémleni az ellenséget.

Mit mível Károsz, a’ hajók’ királya? mondá a’ buslakodó Osszián’ fija. Csattog e kevélységének szárnya, te elhunyt időknek énekese?

Csattog, o Oskár, monda a’ Bárd, de csak feltornyozott bástyák megett. Rettegve tekint-el a’ kövek felett, félelmesnek néz téged, mint eggy rémjét az éjszakának, melly habokat verdes az ő hajójihoz.

Menj, mondá Oskár, menj elsője Bárdjaimnak, végyed Fion-ghalnak dárdáját. Tűzz

Tőzz [ld. Nyomtatási botlások]

lángot hegyéhez, ’s rázzd az ég’ szeleiben. Ingereljed énekeddel, hogy hagyja oda vizeinek habjait, ’s közelítsen-elő. Mondd Károsznak, én epedem a’ küzdést; ívem elúnta a’ vadászatot Kónán. Mondjad, eggyike sincsen itt hőseimnek, ’s karom még ifju, még erőtlen.

Rynó ment, énekének zengzetében. Nagy erővel harsogott a’ bajnok Oskár’ szózatja. Akként szólla az a’ hegytetőken az erőseknek mint a’ kőszálak’ barlangjának tompa zúgása, mikor azt a’ Tongorm’ tengere veri, ’s erdejének lombjai az üvöltő szelekkel versengenek. Felgyülekeznek ők fiam körül, hasonlók a’ hegyek’ patakjaihoz az eső után, mellyek futások’ kevélységében zuhogva ömledeznek.

Rynó elért az hatalmas Károszhoz, ’s fel-felcsapta a’ lángoló dárdát. Jer az Oskár’ tusájához, o fejedelem, monda, te a’ ki rengő habtorlatokon űlsz. Fion-ghal bajnok távol vagyon; Morván hallja Bárdjainak énekeiket; a’ terem’ szele emelinti üstökét. Nincs markában a’ szörnyü hadi-dárda, nincs karján a’ paizs, rettenetes, mint az elsötétedett hold. Jer küzdésre; a’ hős maga van.

Károsz nem jött-által a’ Kárunon

Kármon [ld. Nyomtatási botlások]

, ’s a’ Bárd visszatér az énekkel. Szürkén alkonylik az éj Kárun felett. Készítik a’ csigák’ örömét. Száz tölgy lángol a’ szelekben, gyöngén deríti a’ fény a’ tért. Tetőknek árnyai járják az ég’ piroslását ’s távolról látatják homályos alakjaikat. Félig-láthatólag lebeg a’ felhőn Komhála, Hidallán komor és homályos; ollyan ő mint az elsötétedet hold körülfogva az éj’ ködjétől.

Miért vagy illy homályos? kérdé Rynó, mert egyedül ő ismerte-ki a’ fejedelmet. Miért te illy homályos, Hidallán? Nem kaptad e meg híredet? Ossziánnak dala zengett neked; lelked tisztán fényle a’ szélben, midőn lehajolva felhőid között a’ Bárd’ dalára figyeltél.

Látja szemed a’ hőst, mint az éjnek eggy sötét alakját? kérdé Oskár. Mond-elő nekünk, Rynó, mint esett-el Hidallán, ki atyáinknak éveikben híres vala. Neve még hangzik a’ Kóna’ szirtjei köztt; sokszor láttam én tetőjinek folyójit.

Fion-ghal bajnok Hidallánt eltiltotta hadaitól, mondá a’ Bárd. A’ király’ lelke szomor vala Komhaláért; szeme nem nézheté Hidallánt. Búsan, magányos hallgató léptekkel járdala ő a’ mezőben. Használatlan függött oldalán kardja; hajai elfeselve röpkedtenek. Süllyedt szemében köny gyűle, mellyét félig-hallatszó sóhajtás dagasztja. Magában ’s senkitől nem látva három napokiglan bolyongott, míg Lámornak elére hajlékához, bemohosult termekhez őseinek a’ csapongó Balva mellett. Ott űlt egyedül eggy fának alatta Lámor; népe kiméne Hidallánnal. A’ folyam lábainál futott-el; ősz feje gyámolbotján nyugvék. El volt aluva az öreg kornak szeme, ’s régi évek’ dalait’ dallá. A’ Hidallán’ lábainak dobogásai elhatottak füleihez. Ismerte fijának lépteit.

Lámhornak szülöttje visszatért az harczból? vagy lelke közelít talán dobogó lépteken? Elestél te a’ Kárun’ szélén, fija Lámhornak az ősz hajakkal? Vagy ha Hidallánnak nyomait hallom, hol vannak a’ harcz’ erősei? Hol, Hidallán, hol van népem, melly pajzsa csöngésében tére-meg másszor? Elhullott az a’ Kárun’ szélein?

Nem felele a’ mélyet-sohajtó ifju; Lámhornak élnek népei. Ők, atyám, híresek a’ tusában; de Hidallánnak hire elenyészett! Magányban kell ezután a’ Bálva mellet ülnöm, ha felkél a’ csaták’ moraja.

Atyáid nem ültenek magányban, monda Lámhor kelő büszkeséggel; soha nem űltek ők a’ Bálva mellett, ha felkele a’ csaták’ moraja. Nem látsz te amott ravatalt? szemem addig már nem hat-el. Ott nyugszik a’ nemes Garmalín, ki nem kerülte a’ csatát. Jer, ezt mondja énnekem, jer te a’ tusáknak hírese, öseidnek sírjokhoz. Hogyan, Garmalín, én e tusáknak hírese? fiam megfutott a’ csatából!

Királya a’ folyamok’ Balvájának, felele sóhajtva Hidallán, miért sebheted te lelkemet? Lámhor, én soha nem futék! Fion-ghal bús Komhaláért, ’s eltiltott hadaitól. Menj-el a’ te szőke vizeidhez; sorvadj mint a’ lombatlan tölgy, mellyet a’ szél Balvára fektet, mellynek lombja többé nem nő.

Úgy nékem a’ Hidallán’ magányos lépteit kell hallanom? Midőn ezren ragyognak a’ kardküzdésben, ő honjának vizei mellett meghajolva álljon e? Lelke a’ dicső Garmalínnak, vezess engem nyugtom’ helyére. Szemei búsak, gyászol lelke, mert fija elveszté harczolói hírét!

Hol keressek hírt, monda Hidallán, hogy megvídítsam Lámhornak lelkét? Honnan térjek vissza diccsel, hogy vértemnek csörtetése fülében kedvest zengjen

zenegjen

? Ha a’ vadak’ űzésére megyek, soha nem fog nevem hallatszani. Ebeimet Lámhor, megérkezésemnek örvendve, simongatni nem fogja, nem fogja tudakolni bérczeimet, nem a’ szarvasokat

sarvasokat

pusztájiban!

El kell hullanom, monda Lámhor, mint a’ leveletlen tölgy; az a’ szirt mellett nőtt, azt a’ fergeteg verte-le! Lelkem elbúsulva fog lebegni az halmon Hidallánom miatt. Ti ködök midőn felmentek, rejtsétek-el őt arczom előtt! Fiam, menj Lámhornak csornokjába; ott függnek atyáid’ fegyveri; hozzd-elő Garmalínnak kardját; mellyet ellenségétől ragadott vala el.

Hidallán ment, ’s elhozta a’ kardot, gazdag tűzött kötőjével. Áltnyujtotta azt atyjának. Az ősz bajnok uja’ hegyével tapintá-meg a’ kard’ hegyét.

Lámhor. Fiam, vezess engem Garmalínnak sírja mellé, amott kél az a’ suhogó tölgynél, kiaszott gyep nőtt-el körűle, hallom szálaikban a’ szeleket zizegni. Hozzá közel eggy kisded patak ömöl, ’s a’ Balvába küldi habjait. Ott hagyj engem megpihenni; a’ déli nap mezőnkre süt.

Elvitte atyját a’ sír mellé, ’s ez keresztülverte oldalát. Most eggyütt alszanak itt, ’s régi palotájik omlonganak a’ Balva’ szélén. Lelkek tünnek-fel itt délben. Mély hallgatásban vagyon a’ fenyér; ’s Lámhornak fekvét kerűli a’ nép.

Regéd rémítő, monda Oskár, te hajdan évek’ gyermeke. Lelkem sóhajt Hidallánért. Ifju kora’ napjaiban hullott-el. Most elsuhint a’ puszta’ fuvalmaiban, ’s idegen földekre borong.

Fijai a’ harczok’ Morvájának, most nyomuljatok a’ Fion-ghal’ ellenségeire. Dalok által nyúljon-el nekünk az éj; tartsátok vigyázó szem alatt a’ Károsz’ erejét. Oskár a’ hajdannak népéhez megyen, a’ csendes bérczek’ árnyaihoz, hol az atyák bús alakokban ülnek, ’s a’ jövendők’ harczaikat tekintik. ’S ha te is ott múlaszt, Hidallán, mint a’ félig-elaludt légi-kép: jelenj-meg nékem bánatomban, Vezére a’ csapongó Balvának!

A’ hősek ének alatt mennek; Oskár lassan mász az halomra. Ép tüzek villángják-keresztül a’ fenyért. Gyöngén zúg eggy távol folyamja a’ hegynek. Felocsódva zörgött a’ tölgyekben eggy szélszesz. Félig-láthatólag száll

Félig-láthatólag. száll

a’ hold, búsan, veresen, a’ domb megett. Lassu hangok fuvallanak keresztül a’ fenyéren. A’ bajnok Oskár meztelenre rántá kardját.

Jertek, ugy mond, Lelkei atyáimnak, a’ tenger’ urainak megvivóji, adjatok jelentést nekem a’ jövendő idők felől, a’ mit üregeitekben beszélletek midőn gyermekeiteket látjátok a’ viadal’ mezejében.

Trenmor jön a’ maga halmáról hatalmas fijának hívására. Eggy felhő úgy vitte a’ bajnok’ légi tetemeit mint az idegen’ fiját víszi lova. Köntöse a’ Lánó’ ködéből, melly halált küld a’ népekre; kardja elalvó villám, arcza alaktalan ’s homályos. Háromszor sóhajtott felette; háromszor bődűltek-meg az éjszakai’ szelei. Sokak voltanak az ő szavai Oskárhoz; füleinkhez csak félig értek-el, ’s hasonlók homályaikban a’ hajdani kornak regéjihez, míg őket a’ dal’ világa felvilágítja. Lassún tűne-el mint a’ köd, melly a’ napsütötte halmon elfesel.

Akkor vala az, leánya Toskárnak, hogy bús kezde lenni fiam. Előre látta hogy hullani fog nemzete. Gyakran álla elmerülve, bánatosan, mint a’ nap, mellyet felhő rejt-el; de az majd kitörend homályából, ’s ragyog Kónának zöld halmain.

Oskár atyáji mellett töltötte az éjt; a’ szürkülő korány őt a’ Kárun’ szélén lelte. Ott eggy zöldellő völgy vőn-körül eggy ravatalt; az a’ régi években költ. Közel hozzá halmok emelték fejeiket ’s agg tölgyeket vetettek ellenökbe a’ szeleknek. Ott űltek a’ Kárósz’ harczolóji; általmentek éjjel a’ folyon: ’s a’ reg’ bágyadt világa mellett vén fenyveknek látszottak.

Oskár az emlék mellett álla, ’s háromszor hallatá rettenetes szavát. A’ szirtes halmok rengve adták-vissza az iszonyu hangot. Elszökelle az ijedt őz. Félve szaladtak a’ holtak’ Lelkei nyavalyogva fellegeiken. Olly rettenetes volt az Oskár’ hangja, midőn feleit harczra kiáltá.

Ezer dárdák nyúlnak mindenszerte; ’s velek eggyütt kele-fel Károsznak is tábora. Minek e’ köny, Toskár’ leánya? Fiam, magában bár, vitéz. Oskár hasonló a’ menny’ tüzéhez; lobban, ’s hullanak a’ népek. Karja mint eggy Lélek’ karja midőn azzal felhőjéből alányúl; látatlan marad a’ légi alak, de a’ völgyekben vész a’ nép.

Fiam közelítni láta az ellenhadat. Rettenetes marada csendes erőjében.

Én egyedül vagyok itt ezer ellenség között? monda Oskár. Itten gyapor hadi-dárda tündököl, itt gyapor veres szem görg. Szaladjak é a’ hegytetőkre? Szaladtak é valaha atyáim? Ezer csaták hirdetik az ő kardjaikat. Oskár is híres leend, mint ők! Jertek bús alakjai őseimnek, lássátok tetteimet a’ hadban. Eleshetem, de híresnek kell lennem, mint a’ palotás Morva’ dicső nemzete.

Nagy volt ő midőn dagadó erejében állt, mint a’ folyam’ habjai a’ szűk völgyben. Kezdődék a’ tusa: ők elhullának. Vérrel ázott Oskárnak kardja.

Krónánál meghallá dandárja a’ zajt; habzottak felé, mint száz folyam haboz. A’ Károsz’ harczolóji megiramodtak. Oskár maga marada, hasonló a’ kőszálhoz mellyet a’ futó tenger veszteg hagy. Most sötéten torlá-elő Károsz, és mélyen, minden lovaival táborát. Futása alatt kifogytak a’ patakok, ’s a’ föld renge mindenfelé. Harcz széllyed-el az eggyik szárnyról a’ másikig; tízezer kard eggyszerre villángzik a’ légben.

Minek énekeljen Osszián csatákat? Vasam többé nem fog küzdésben villongani. Kesergve gondolom-el ifju korom’ napjait, midőn karom’ erőtlenségét érezem! Boldogok a’ kik ifju években dícső tetteiknek közepette hulltanak-el! nem látták feleiknek sírjaikat, karok nincsen erő nélkül a’ ternyő-ívet feszengetni. Oh boldog vagy te, én Oskárom, ellebegve suhogó szeleid között! Gyakran látogatod-meg dicsednek mezejit hol Károsz fegyvered előtt futa.

Homály lökődik lelkemen alá, szép leánya Toskárnak; nekem fiam nem jelen a’ Kárunnál, nem Krónán az ő alakja. Zordon szelek kapák-el őtet előlem, ’s atyjának szíve értte bús. Vezess engem, kedves leány, erdőmnek suhogásához, ’s a’ hol e’ folyam ordít. Hagyd hallanom a’ Kónai vadászatot, ’s emlékeznem ifju koromnak napjairól. Jer, nyájas leány, hozzad nekem a’ hárfát, hogy verhessem idegeit, mikor lelkemben felkél a’ világ. Légy közel, eltanúlni a’ dalt. Úgy engem később idők is hallanak. Eggykor az aléltság’ gyermekei felfogják emelni szavaikat Kónán. Feltekintenek a’ szirttetőkre, ’s így szóllandanak: Osszián itt lakott. Csodálni fogják a’ hajdannak fijait, a’ derék nemet, melly már nincs. Mi akkor fellegünkön lebegünk, Malvína, a’ zivatar’ szárnyán. Néha hallatszani fognak a’ pusztában szavaink, ’s a’ szirtek’ lebleikben zengeni fog éneklésünk.

KATHLÍN, A’ KLÚTHAI.

FOGLALAT.

Káthlin a’ Kármuni révben kiszáll, segédet kérni Fion-ghaltól Klubának fejedelme Duthkármor ellen, ki a’ Klúthai Káthmolt Kathlinnak távollétében megölte, és ennek leányat Lánhult elrablotta. Minden Vezér kéri a’ harcz’ intézését. Fion-ghal nem nevez-ki senkit; mire nézve jósolatok tartatnak. Osszián és Oskár látást látnak, ’s így mind ketten mennek. Kiindulnak a’ Kármuni révből, ’s negyed napra Ráthkolba érnek Iniszhúnán. Duthkármor elfogadja az izent csatát. Oskár Duthkármorra ötöl, levágja, ’s elszórja táborát. – Kathlin Oskárnak akarja hagyni emlékül fegyverét. Midőn abból kivetkeznék, kivilágosodik hogy Kathlin Kathmolnak leánya, kit Duthkármor erővel vitt vala el, de a’ ki három nap múlva szerét ejté, elillantani, ’s Fion-ghalt segédre szóllítá.

Jer, magányos fénysugár, jer Malvína, a’ kivirrasztott éj után. Zivatarnak szelei üvöltenek-környül téged minden zengő halmok felől. Veresen lángol a’ holtaknak tüzes ösvénye az én száz folyamjaimon. Elsuhintva a’ szelek’ viharjain a’ szótalan éjben lelik gyönyörjeket. Semmi öröm nem lakik é a’ dalban, hókeze a’ Lúthai hárfának? Költsd-fel az idegek’ szózatját, ’s hívjad-vissza lelkemet. Az kiapadott folyam. Malvína öntsd az éneket.

Hallak téged a’ te homályodból Szelmán, Toskárnak leánya, ki egyedűl töltöd az éjt. Miért tagadád-meg a’ dalt az öreg’ költöző lelkének? Mint a’ vadász’ fülének zeng az omló csermely, melly fergeteges tetőkről siet alá naptól-perczegő vizeivel; ő felfülel, ’s rázza harmatos fürtjeit: ollyan a’ Lúthai szózat a’ hős-lelkek’ barátjának. Magasra kél dobogó mellyem; vissza tekintek a’ hajdanba. Jer magányos fénysúgár, jer, Malvína, a’ kivirrasztott éj után.

* *

Kármunnak zengző révében látánk eggykor eggy libegő hajót. Magasan függött árboczán eggy elrepesztett

elrepezstett

paizs vércsíkokkal bemocskolva. Fegyverben közelíte eggy ifju, előre-nyujtva hegyetlen dárdáját. Messze túl könnyező szemein lebegett rendetlen üstöke. Fion-ghal neki nyújtá a’ fejedelmek csigáját; felkölt az idegen’ szava:

A’ Klúthai Kathmol termében fekszik, sötét folyamjainak csavargása mellett. Duthkármor Klúbai

Klúbaí

fejedelem meglátta az ő szépkeblü leányát Lánhult, ’s általverte atyja’ mellyét. Én távol valék, a’ csátés pusztában, ’s ő az éj homálya között elszalada. Nyujtsd segédedet Kathlínnak, hogy atyja’ vesztét megbosszúlja. Nem kereslek én téged úgy, mint eggy napfényt a’ borúlatok’ honjában; ismernek tégedet, mint napot, o királya a’ palotás Morvának.

Szelmának királya körülpillanta, ’s mi fegyverben szökellénk-fel. Ki rántsa-fel a’ Vezérpaizst? Mindenikünk kívánta a’ viadalt. Leszálla az éj. Némán távozánk-széllyel, kiki a’ maga halmára, hogy megjelenjenek előttünk a’ rémlelkek, ’s jegyezzék-ki a’ harcz’ Vezérét. Vertük a’ megholtak’ paizsát, döngettük nékik az ének’ hangjait; háromszor kiáltánk lelkeiket atyáinknak, ’s lefekvénk, hogy álmokat lássunk. Az én szemeim előtt Trenmor jelene-meg a’ régi kor’ tisztes alakja. Köddandárja megette szélede-el félig-széllyelfoszlott rendekben. Küzdések alig látszatának a’ gőz miatt, mint húzamodtak előre megtenni az öldöklő vágást. Füleltem; nem volt semmi hangzat, árnyképzet vala minden alakjok.

Felriadtam a’ rémálomból. A’ csapkodó szélben üvöltöttek hajaim. Lassan zörgött a’ tölgy’ ága a’ holtak’ lelkeinek eltüntökkor. Levettem az ágról a’ paizst, ’s közelébb hallám jőni a’ csörtető aczélt. Oskár jöve, ki atyáinkat látta vala.

Oskár. Mint a’ fene vihar esik szürke habok’ arczára, olly félelmetlen légyen futásom is keresztül a’ tengeren az ellenség’ lakjához. Atyám, láttam az holtakat, örömében magasan dagad lelkem. Hírem felsugárol előttem, mint a’ fény’ csíkjai a’ fellegeken, midőn a’ nap a’ maga teljében kél-elő, az ég’ mezejének tűzi bujdosója.

Bránónak unokája, mondám neki, egyedül te nem mégy ellenébe Duthkármornak. Én is megyek veled a’ tengeren a’ bajnoknak erdős lakjáig. Csapjunk eggyesült erővel reá, fiam, mint a’ kőszál’ két sasa, midőn szárnyaikat egész szélességben a’ fergeteg’ fuvalmának feszítik.

Felrántatánk Kármunban vitorláinkat. Ragyogó hadi-paizsom három tengert-szeldelő hajónak tarta világot, midőn azokon arra vőm futásomat az éjben, hol felhőji közzül Tonthéne csillogtatá sugáros fejét.

Négy nap lengtek a’ kedvező szellők, ’s Lúmon köd köztt kele-ki. Erdejit tépdelte a’ zuhogva-repülő szél, ’s mohosult bástyájira holval ragyogó fényt vetett a’ nap. Fejéren omlottak-le messze-zengő szirtjeiről a’ tajtékzó folyamok.

Az egymásba-öltött halmoknak kebelébe eggy zöldellő völgy terült-el, ketté-szegve saját kékhabu folyamjától. Itt vala, közepette az ingó tölgyeknek, a’ hajdan’ fejedelmeinek lakások. De immár sok homályos évek olta puszta hallgatás lakott a’ fűvel-gazdag Ráthkolban. Eltűnt a’ hős nemzet a’ kiesen zöldellő völgyből. Duthkármor itt szálla-meg most népével, ádáz nyargalója a’ tengernek. Tonthéna fellegek közzé rejtette-el fejét. A’ bajnok felszedeté vitorlájit. Futása most Ráthkolnak tetőji felé vagyon, a’ szarvasok’ tanyájához.

Mi kiszállánk. Én Bárdot küldék hozzá, ki őtet bajra hívja-meg. Duthkármor örömmel látta azt. Lelke tűzsugár vala; tűzsugár, de körülfellegelve köddel, s szűnetlen’ szikráz az éjszaka’ rémítő ’homálya között. Sötétek voltak Duthkármornak tettei, noha karja erővel teljes.

Éj szálla-le a’ felleg’ dagadásával. Mi a’ tölgy’ fénye körül űltünk. Nem távol álla a’ Klúthai Kathlín. Küzdésben láttam a’ szép ifjúnak lelkét: mint midőn a’ zöld mező felett csapatonként szállanak-el az árnyak, úgy változtatá színeit az ifjúnak arcza. Szép vala ő fürtjeiben, mellyek a’ Ráthkol’ szeleivel szállongtanak. Szavam nem ostromlotta szívét; kelni hagytam a’ dalt.

Légói Oskár, mondám, tiéd legyen az éj’ magányos halma. Verd paizsodat mint a’ Morvai király; ha feljő a’ reg, te intézed a’ csatát. Én téged szirtemről foglak tekinteni, eggy rémalak, melly magasan kél a’ verekedésben, hasonlatos a’ fellegeket-járó Lelkekhez a’ zivatar köztt, melly, az ő mívek. Minek térjenek vissza szemeim azon bús időbe, melly eltünt míg az ének ömledezék, hasonló a’ zivatar hirtelen támadásához? De a’ régiség’ évei dicső tettekkel vagynak megjegyezve. Mint a’ tengerek’ éji futója tekint-fel a’ sugárokat-lövő Tonthéne felé: úgy emeljük tekinteteinket mi is Trenmorhoz, a’ királyok’ atyjához.

* *

Eggykor Karmál a’ maga táborát messze terjeszté-ki Karachának zengő mezejin. Ollyan vala az mint a’ tenger’ hullámjainak sötét torlatja, ’s a’ fejérhaju Bárdok mint a’ tajték, melly a’ hullámokon játszik; ezek tüzes szemekkel gyúlasztgatták a’ csatázó sereget. ’S ők nem voltak itt magokban, a’ szirtek’ bús lakozóji; vélek eggyütt jön Loduínnak sudarja, eggy szózat, melly a’ tetők’ Lelkeiket a’ bús honban lehívja. Lochlínban az ő lakja eggy halom volt, körülölelve lombatlan ligetétől. Öt kő közel oda emelte-fel fejét; nagy zajjal harsog itt a’ folyam’ zuhanása. Ő gyakran öntötte-ki szavát az üvöltő szelek közzé, midőn az éj’ sötétén a’ lég’ tüzei szikrázva lobogtanak-el; midőn a’ barnaleplü hold a’ hegytetők megett leszálla. ’S kiáltozását meghallották a’ Lelkek; mint sasok úgy szállongtanak-elő. Ők intézték a’ fenyér’ csatájit a’ Vezérek’ arczai előtt.

De Trenmort a’ pusztító csatától

csatátóll

el nem háríthatták; ő rettenhetetlen vítt. A’ küzdés’ sötét leplében Trathá a’ szerént lángola mint az ég’ szikrázó tüzei. Az éj szállt. A’ Loduín’ fija kiönté jegyeit az éjszaka’ rémítésein. Nem erőtlenek álltanak itt előtted, fija az idegen honnak.

’S ekkor vetélkedés támada a’ királyok között, hogy éjente mellyike tartsa a’ halmot; de a’ verseny közttök szelíd vala, hasonló két lebléhez a’ nyárnak, mellyek könnyed szárnyakkal érintik-meg a’ tenger’ síkját. Trenmor engedett fijának; a’ király híre ismertetett. Trathál az atyja előtt méne-ki a’ tusába. Kardja előtt gyarla az ellenség Karachának zengő mezejin. Fiam, a’ régiség’ évei dicső tettekkel vagynak megjegyezve.

* *

Borulva költ-ki reggel a’ nap. Az ellensereg fegyverben közelít. Egymásba ömöl Ráthkolon a’ csata, hasonlatos a’ folyamok’ zordon harsogásához. Ime most a’ királyok érnek a’ tölgy alatt eggyüvé, ’s a’ küzdés kezdődik közöttök. Az aczélnak csillogása alatt eltűnnek tisztes alakjaik. Igy jőnek-öszve az ég’ tüzei éjente a’ völgyek’ szükében; veres szikrákat hánynak a’ lángok; a’ rémült nép látja a’ közelítő vészt. Duthkármor vérében süllyed-el, az Osszián’ fija győz. Közelíthetetlen vala ő a’ küzdésben, ő nyájas leánya a’ hárfáknak.

Kathlínnak léptei nem jelentek-meg a’ mezőben. Ő a’ magányos folyam mellett álla, hol a’ Ráthkol’ tajtékjai a’ mohos köveket bészegik. Felette a’ nyír öszveboltozza ágait ’s elhinti lombját a’ szélben. Ollykor Kathlín dárdájának nyelét belé mártotta a’ vízbe. Oskár íme hozza a’ Duthkármor’ paizsát ’s a’ keselyü’ szárnyával ékes sisakot. Letette azt az idegen előtt, ’s így hangzott hozzá szava:

Meg vannak győzve atyádnak ellenségei; a’ Lelkek’ mezejében fekszenek ők. Dicsőség tér megint Morvába, hasonlatos a’ hirtelen’ támadt szélhez. Miért vagy te illy bús, Klúthának fejedelme? mi tölti-el lelkedet gyötrelemmel?

Nemzettje a’ hárfák’ Ossziánjának, az én lelkemet bánat borítja. Látom Káthmolnak fegyvereit, mellyekkel ő a’ csatákban zsákmánylott. Vedd itt Kathlínnak vértjét, ’s függesszed magasra a’ Szelmai csornokban. Emlékeztessen az téged a’ távol földön az inség’ fijára.

Fejér kebelről hullt-el a’ vért. Az a’ király’ magzatja volt, a’ szép hókéz, Káthmolnak leánya, a’ Klúthai folyam’ széleinek fejdelméé. Duthkármor a’ szép fénysugárt meglátta a’ palotában, ’s éjjel Klúthába jöve. Káthmol neki ellene méne hadával, ’s eldől pallosának. Három nap’ múlata Kathlín az ellenségnél, a’ negyediken vértesen elszökött tőle. Emlékezett a’ királyok’ törzséről. Meghasadt emelkedő mellye.

Miért énekeljem én, Luthának Malvínája, mint hullott-el Kathlín? Ő távol földön nyugszik. Az ő sírja a’ csátés Lúmon mellett áll. Ottan sétála Szulmalla bánatjának napjaiban. Gyakran dallá ő itt gyásznak dalait a’ külföldi ékes Kathlínért, ’s verte a’ bú’ hárfáját.

Jer, Malvína, a’ kivirrasztott éj után, jer magányos fénysugár!

SZULVALLA.

FOGLALAT.

Osszián és Oskár, megvervén Duthkármónak seregét a’ Ráthkoli völgyben; a’ mint azt Kathlínban látánk, visszatértek Morvába ’s kiszállottak Iniszhúnán. Szulvalla, az itt uralkodó királynak leánya, öszveakad velek vadászatja alatt, ’s őket ebédre hívja. Itt Szulvalla Fion-ghalnak Iniszhúnán-mulatását emlegeti. Előfordulván a’ beszédben Kathmor, Athának királya, ki Szulvallának atyját, Kolgormot, segédképen kísérte a’ harczba, Osszián elbeszélli, mint küzdött ő Szárdonlóval Kolgorm és Kathmor ellen.

Eggy része a’ Költeménynek elveszett.

Ki járdal illy ékben Lúmonon a’ tajtékzó vizek’ loccsanásai alatt? Haja kelő mellyére hull. Ragyog hókarja, midőn ívét lassan feszíti. Mit őgyelegsz te a’ pusztában, hasonló a’ villámhoz a’ beborult mezőn. Hörög előtted a’ gímek’ ifjusága, ’s reszket magányos tanyájához. Térj-vissza, királyi leány; közelít a’ felleges éj.

Az Lúmonnak ifju sudarja volt, Szulvalla a’ kék szemekkel. Bárdját küldé-le sziklájáról, hogy minket áldomásához hívjon. Énekek alatt űltünk-le Konmornak zengő hajlékaiban. Szulvallának gyönyörü hókeze végig-szökdele a’ rezgő idegeken. Félig-hallva zenge a’ dalban az Áthai király’ neve, a’ ki most távol vala, hogy a’ leány’ zöld tartományát védje; de távol nem volt a’ leánynak; ő volt gondolatja az éjben. Tonthéne, lepillantván a’ lég’ üreiből, látta miként terjengeté epedve hókarjait.

A’ csigák’

scigák’

zengése megszünt. Hosszu fürtökben kele-fel Szulvalla a’ Lúmoni szép. Megálla süllyedett szemekkel, ’s kérdezte merre megy futásunk. Ti királyok’ neméből eredtetek, hatalmas vándorjai a’ haboknak.

Osszián. Nem isméretlen a’ mi törzsünk’ atyja a’ maga folyamjai körül. Fion-ghal felől Klúbán vala szó, fejedelmek’ kékszemü leánya. ’S Osszián is és Oskár nem egyedül Kónán híres. Az ellenség reszketett szavainktól, ’s félve futott a’ távol’ földére.

Szulvalla. A’ Morvai király’ paizsát ismerik Szulvallának szemei. Magasan függ az az én atyám’ termében a’ múlt idők’ emlékezetére, mellyekben Klúbán múlatott. Szörnyűt síva a’ Kuldarnai kan a’ maga szirtjeinek ’s erdejinek közepette. A’ sziget kiküldé reá a’ maga ifjait; azok mind elhulltanak; ’s leányok keseregtek sírjaik felett. Ijedség nélkül méne Kuldarnára a’ hős; ’s a’ láncsa’ nyelén vérébe-keverve rázkodott az erdők’ ereje. Ragyog a’ maga fürtjeiben a’ hőseknek elsője! ezt mondá kiki. Szava az áldomás mellett nem hangzék előtte a’ másokénak. Tulajdon tettei azonként tűntenek-el lánglelke előtt, a’ hogy a’ köd’ habjai folynak-széllyel, midőn ragyogva kél a’ nap. Klúbának sok kék szemei nem nézték figyelem nélkül a’ dicső bajnok’ lépteit; a’ hókeblek dobogva vertek a’ Szelmai szép fejedelmért; ő volt nekik gondolatjok éjente; de a’ szelek elkapák a’ hatalmas idegent, ’s vadas zengő völgyei felé vivék. De ő a’ hatalmas bajnok, nem veszett-el más tartományoknak, mint az ég villangzó tüze, melly a’ fellegek közzé süllyed. Ragyogva költ ő néha az ellenség’ távol lakjához. Híre álthatott a’ Klúbai erdők’ vögyei közzé mint a’ szél’ fergetege.

Homály lakik a’ hárfás Klúbában, távol a’ fejedelmek’ faja. A’ harczban vagyon az én atyám Konmor, ’s Lormár bátyám, a’ folyam’ fejdelme, Nem egyedül borítják-el ők a’ csatát; közel eggy fény a’ távol földről, az Áthai idegenek’ barátja, a’ harcz’ paizsainak öszvetördelője. Magasról tekintik őt az Érini kékszemek a’ ködtetőkről, mert távol múlat az ifju, a’ ki szívekben lakik. Ártalmatlan’, ti leányai Érinnek, nem áll Kathmor a’ csatában. Tízezret tol ő maga előtt a’ harcz’ távol mezején.

Osszián. Láttam vala én is Karthmort, midőn elhagyta vizeit, ’s Uthornón, a’ sokhabu szigeten, népét kiöntötte. Ott jöve-öszve két király, Kolgorm és Szárdronló. Mindenik a’ maga szigetéről jöve, mindenike haragos vadásza a’ nagyagyaru kannak.

Eggykor a’ tajtékos folyam mellett az erdőnek eggy fene kanja jött neki, ’s mind a’ ketten általverték oldalát. Mind a’ ketten kivánák a’ tett’ dicsét, ’s bosszús tusa kezdődék közöttök. Szigetről szigetre küldözék vérbe-mártott öszvetördelt dárdájokat ’s öseinek feleit fegyvercsöngésben szóllíták harczra. Kathmor Érinből jöve, a’ veresszemü Kolgormhoz. Én Szárdronlónak valék segédje a’ maga kanos országában. Haragosan menénk mind a’ két szélein eggy folyamnak, melly zuhogva futott-le a’ kisült fenyéren. Körösded szirtes kőfalak voltanak alácsüggő ágakkal; ’s itt a’ fák mellett Loduínnak két kerülete állt és a’ Lelkek’ köve, hova éjente rémek szállanak vércsíkokban. Összevegyülve a’ vizek’ zuhogásával itt öregek’ szózatja költ. Az éj’ alakjait kiálták-elő, hogy az harczban lennének segédjeik.

Én figyelem nélkül állék népemmel hol a’ szirtekről tajtékosan fut eggy patak. Veresen lebegett-elő a’ hold a’ hegyek megől. Ollykor dalom hallatszott. Komor arcczal állott a’ más szélen Kathmor az ifju, ’s hallotta énekemet. Eljött a’ reg, ’s mi kirohantunk a’ mezőbe; a’ küzdés szárnyról szárnyra hömbereg. Elhulltanak ők mint a’ bogács’ fejei az ősz’ szelének reptében.

Fegyverben jöve nekem eggy deli alaku hős; vettük, adtuk a’ csapásokat. Mind kettőnknek pajzsa ált vala likasztva

likaszt va

; messze csöngett-el a’ vért’ aczélja. Sisakja hasadtan pergett földre; fényben tündökle-ki ellenségem. Szemei, két nyájas lángok, kipillantottak röpkedő hajai közzül. Reá-ismertem az Áthai Kathmorra, ’s dárdámat ellökém. Komoly szemekkel fordúlánk-el, ’s szó nélkül rohanánk egyéb harczolók’ tusájira.

De nem így a’ haragos királyok versenygve a’ csengő bajban. Igy ötöl egymásra két Lélek a’ zivatar’ sötét felhőjén; mind kettőnek mellyét által verte a’ dárda. Még így sem terültenek-el; eggy szirt megkapta esteket. Támaszkodva nyugodtak a’ halálban. Mindeggyike tartá ellenségének üstökét, ’s bosszús szemeket látszott görgetni. A’ szirtpatak csapkodta paizsokat, ’s alól vérben elegyedett.

A’ viadal elnémúla Uthornón. Békben közelítének egymás felé a’ két idegen bajnokok, az Áthai folyamok’ Kathmorja és Osszián, a’ hárfakirály. Sírba ereszténk a’ holtakat, ’s lépteink a’ Rúnári öböl felé vala intézve. Távol a’ hullámzó habokon eggy siető csolnok rengett felénk. Fekete volt a’ tenger’ nyargalója, de fénysugár lebegett rajta, hasonlatos a’ nap’ sugárához Sztromlónak emelkedő gőzében. Az a’ Szárdronló’ leánya volt, vadon-csillámló szemekkel. Mozgó lángok voltak azon a’ bomlongó hajfürtök köztt. Fejér karja előremereszti a’ dárdát; magasan kelő keble kitűne, fejér mint a’ habok felett a’ tajték, melly két kőszál között lökődik; szépek ők, de rettegi a’ hajós; szóllítja a’ szeleket ’s elfut.

Oh jertek ti, kik Loduín mellett lakoztok, így szólla a’ leány; jer te o Karchár, közepette fellegidnek! Szluthmor, légi paloták’ járója, ’s te Krochtur, rettenetes a’ vészekben! fogadjátok a’ leány’ dárdájától Szárdronlónak ellenjeit. Nem volt ő hiu rém a’ folyamok’ zuhogása mellett, nem volt szelíden-tekintő Lélek. Ha megragadta a’ rettenetes dárdát, csattogva röpültek-elő az ölyvek, mert vér patakzott a’ komolyszemü Szárdronló’ léptei körül.

Engemet ő vad tűzzel gyújta-meg, hogy lángoljak folyamjai mellett. Fénylettem mint a’ lég’ tüze, ’s öszveperzseltem Szárdronlónak ellenjeit. – – –

* *

Megilletve hallá Szulvalla a’ pajzsos Kathmor’ magasztalását. Ez az ő szívének mélyében az vala, a’ mi a’ tűz a’ magányos pusztán, mikor azt a’ szél felgerjeszti, ’s lángokra lobban. Énekek alatt voná-vissza magát a’ királyi leány, hasonló a’ nyári szellő’ szelíd rezgéséhez, midőn a’ virágok’ fejeiket emelinti, ’s búborékol a’ tavan és a’ folyamokon. Kedvesen széllyed-el a’ völgyen a’ szellő’ lassu fuvalma, ’s örömmel ’s bánattal tölti-el a’ szívet.

Ossziánhoz álom szálla az éjben; alaktalan’ álla előtte Trenmornak árnya. Homályos ködvértjét látszék verni Szelmának folyamos szirtjein. Én aczélom’ csörtetésében szökém-fel; tudtam hogy tusa közelít. Szélnek feszíténk a’ vitorlákat, midőn a’ Lúmon’ vizei fényben ragyogtanak.

Jer, Malvína, a’ kivirrasztott éj után! jer te magányos fénysugár.

A’ LÓRAI CSATA.

FOGLALAT.

Fion-ghal elvervén Szváránt Érinből, visszatér Morvába, ’s vendégli hőseit, de a’ kik közzül Maronnán és Aldó kifelejtettenek. Ezek megbántva érzik magokat, ’s általmennek Szoruchba, ’s Fergonnak szolgálatjába állanak. Itt Lomra, ’Fergonnak hitvese, megkedveli Aldót; megszöknek, ’s Aldó Lomrát Szelmába viszi. Fergon utánok megyen, megküzd Aldóval, őtet leteríti, de viszont Gaul által maga is elveszti életét. Lomra fájdalmában elhal.

Fija a’ távol tartománynak, magányos hegyüreg’ lakója, én a’ te ligetednek suhogását hallom e? vagy énekednek zengését? Nagy hanggal harsog füleimbe a’ csermelye, de harsogása közzé kedvesbb szózat egyveledik. Honod’ nagyjait magasztalod e, vagy a’ Lelkeket, kik a’ szelekben járnak? Tekints szirtek’ magányos lakója, tekints alá a’ róna fenyérre. Te ottan zöld sírokat látsz, körülfogva buján-nőtt fűvel; ’s mohos kövekkel. Te látod azokat, szirtek’ fija, de Ossziánnak elhomályosodtak szemei!

Patak omol a’ hegyekből, ’s vizeinek árját zöld halom körül önti-el. Annak ormán négy czirmos kő emelkedik, befogva fonnyadó gyommal. Két tölgy, mellyet meggörbítettek a’ szelek, messzére nyujtja-ki suhogó ágait. Ez a’ te lakod, o Fergon; ez a’ te szűk szállásod. Rég olta feledve van immár Szoruchban csigáidnak csattogása. Rozsda feketíti termedben paizsodat. O Fergon, hajók’ királya, fejdelme a’ távol Szoruchnak, mint estél-el te a’ mi ormainkon? Mint dőlt-el ő, a’ bajnok, porában?

Fija a’ magányos hegyüregnek, te lelsz e örömet a’ hajdannak énekében? Jer, értsd-meg a’ Lórai csatát. Aczéljaink’ csattogása már régen elmult. Igy dörög az elsötétedett tetőken az ég’ villámja, ’s immár nincs. A’ nap megtér csendes sugáraival; mosolygnak a’ ragyogó szirtek, ’s a’ hegyeknek zöldellő feje.

A’ Kónai öböl elfogadta hajóinkat Érinnek hömpölygő hullámairól. Lecsüggöttenek vitorláink az árboczokról. A’ csatázó szelek ordítottak Morvának felnyuló erdeji megett. A’ király’ kürtje megszóllalt, ’s a’ szarvasok felocsódtak sziklájikon. Nyilaink végig-röpkedtek az erdőkben, ’s a’ dombon készült az áldomás. Nagy vala örömünk a’ tetőn a’ rettenetes Szvárán eleste miatt.

Két hős vala feledve lakománk mellől, ’s mellyeiknek felkölt haragja. Alattomost görgének veres szemeik, ’s sóhajtások szaladoztak kebelekből. Eggyütt szóllának egymással, ’s földre lökék dárdájikat. Két fekete felhők valának ők minekünk örömeinknek asztalánál; mint két ködszobor a’ nyugalmas tengeren; ragyognak ők a’ nap’ fényétől, de a’ hajós vészt retteg.

Feszítsétek a’ vitorlákat, kiálta Maronnán, feszítsétek az enyészeti szeleknek. Hasgatni fogjuk, o Aldó, az éjszaki vizek’ tajtékjaikat. Feledve vagyunk az áldomás mellől, noha sarjaink vértől piroslanak. Hagyjuk-el Fion-ghal’ ormait, ’s szolgáljuk Szoruch’ fejdelmét. Harag lakik fene képében, ’s dárdáját harcz homályosítja. Híresedjünk-el, o Aldó, a’ viszhangos Szoruch’ csatáji között!

Előragadák kardjaikat és a’ harcz’ dárdáját, ’s mentek a’ Lumhári rév felé. Elértek a’ Soruchi ádáz királyhoz, a’ délczeg paripák’ intézőjéhez. Fergon visszajön vala vadászatából; dárdája vérrel volt bemázolva. Lesüllyeszté fene tekintetét, ’s fütyölve ment. Vacsorájához hívta az idegeneket. Ők vívtanak diadallal csatájiban.

Aldó diccsel tére-meg Szoruchnak magasra-nyult falaihoz. Bástyájiról letekinte a’ király’ nője, letekintének Lomrának nedvesen-görgő szemei. Sárgán folyt a’ tenger’ szelében haja; fejéren kél dagadó mellye, hasonló a’ fenyér’ havához, ha száguldoznak a’ szelek, ’s azt öszvehalmozzák. A’ fiatal Aldó, mint a’ leszálló nap Szoruch felett, közelít felé, ’s Lomrának lágy szíve sóhajt, szemében megtelnek a’ könyűk, fejét hókarjai tartják. Három nap űl a’ palotában, ’s örömbe rejti aggódásait. A negyediken ment Aldóval a’ tengernek sötét szélein. Elértek Szelmának tornyaihoz, a’ dárdák’ fejdelméhez.

Aldó, kevélységnek szíve mondá Fion-ghal, ’s haragra lobban, ’s én védjelek téged a’ Szoruch’ megbántott fejdelmének dühe ellen? ’S ki fogja ezután hajlékába fogadni népemet? ki fogja ezután áldomáshoz hívni az idegent, a’ miolta a’ kisdedlelkü Aldó nevemet Szoruchban megmocskolta? Menj halmaidra, gyönge kéz, ’s rejtezzél-el odúidban! Boldogtalan csata, mellyet Szoruch’ bosszús fejdelmével kell vívnunk! Lelke a’ dicső Trenmornak, ha fog eggyszer megszűnni Fion-ghal a’ küzdéstől? Viadaloknak közepette lettem én, ’s lépteim véren mennek-keresztül a’ sírig. Karom soha nem bántotta a’ gyöngét, soha nem a’ fegyvertelent aczélom. Látom, o Morva, fergetegidet, mellyek eggykor termemet el fogják pusztítatni, midőn gyermekeim elhullanak a’ csatákban, ’s nem lészen a’ ki Szelmán lakozzék. Akkor előjönnek a’ gyöngék, de nem akadnak síromra. Hírem egyedül énekben marad-fenn. Akkor Fion-ghalnak tettei álom gyanánt fognak feltünni a’ jövendő kornak.

Fergon körül felgyűl népe mint a’ zivatar a’ rémlélek körül, midőn Morvának ormairól lekiált, ’s meghagyja őnekik hogy a’ külföldre szálljanak. Igy ére ő a’ Kónai szélekre, ’s Bárdot külde-bé a’ királyhoz, hogy ezreknek viadalát kivánja vagy Morvának erdős ormait.

Fion-ghal termében űle, környelve ifju korának társaitól. Az ifju harczolók távol valának, ’s űzték a’ vadakat a’ fenyéren. Az őszhaju bajnokok elmult idők’ történeteit beszéllék, saját ifjuságok’ nagy tetteit, mídőn Nartmor jelene-meg, az ősz bajnok, a’ Lóra’ vizei mellül.

Most nincsen ideje a’ hajdan’ történeteit hallani, mondá a’ király. Fergon révünkön fenyeget, ’s tízezer kardot rántat ellenünk. Ádázan lépdel a’ király a’ maga vitézei köztt. Hasonló a’ setétült holdhoz a’ csillagos éjszakában, midőn tüzei udvara körül lebegnek, ’s karimájára vetik-vissza a’ fényt mellyet az elvesztett vala.

Jer a’ te hajlékodból, leánya az én szerelmemnek, monda Fion-ghal, jer, Boszvína, a’ te hajlékodból, szép gyermeke a’ folyamos Morvának. Nártmor, vedd a’ külföld’ lovait, ’s kísérd Fionnak leányát. Hívja-meg ő áldomásom mellé Szelmának árnyas falaiba a’ Szoruchi fejedelmet. Ajánld te neki a’ hőseknek békéjeket, Boszvína, ’s a’ vitéz Aldó’ adományait. A’ mi ifju harczolóink nincsenek hon, ’s karjainkon remeg a’ nagy kor.

A’ leány azonként ére Fergonnak ezreihez, mint a’ felleghez a’ fénysúgár. Jobbjában csínos csiga, baljában arany nyil állott; a’ csiga békét jegyezni, a’ nyil tusát. Előtte felderült Fergon, mint eggy szirt a’ hirtelen sugártól, melly széltől-tépdelt felhőken csap-alá.

Fija a’ távol Szoruchnak, monda ékes pirúlattal a’ leány, jer a’ Morvai király’ asztalához, Szelmának árnyékos falai közzé. Fogadd-el a’ hősek’ békéjeket, o fejedelem; hagyd nyugodni oldaladon kardodat. Lomra ismét görgesse ragyogó szemeit termedben, ámbár Fion szereti a’ kedves Aldót, Fion, ki soha nem bánt vitézt, noha kardja a’ fegyverben erős.

Nyájas szózatja Kónának, felele Fergon, mondjad a’ királynak, hogy áldomásaival engemet hasztalan kínál. Hajoljon-meg erőm előtt. Adja nekem őseinek pallosait, paizsait a’ hajdani éveknek, hogy gyermekeim lássák azt hajlékomban, ’s így szólljanak: „Ezek Fion-ghalnak fegyverei.”

Fion-ghalnak fegyvereit ők hajlékodban meg nem látják, mondá a’ leánynak támadó kevélysége. Azok olly hősek’ kezeiben vagynak a’ kik soha sem adták-meg magokat a’ tusákban. Szoruchnak fejedelme, amott felleg feketűl a’ tetőken. Nem látod e előre népednek elhulltát, fija az idegen földnek?

A’ leány elére Szelmának csendes tornácziba. Fion-ghal látta süllyedt szemeit. Felkölt a’ maga erőjében, ’s megőszült fürtjeit rázta. Előragadta a’ pengő pánczélt, a’ hatalmas Trenmor’ vértjét; sötétbarna paizsát öseinek. Homály fogta-el Szelmának palotáját midőn kezét kinyujtá dárdája után. Ezrenként jöttek az árnyalakok; előre-látták ők a’ nép’ vesztét. Az öregsző hősök’ arczai rettentő örömtől ragyogtak. Kirohantanak ellenébe a’ Szoruchi hadnak. Ifjuságok’ napjait gondolták-el, és a’ dicset, melly sírból kél.

’S immost Trathálnak régi emléke mellett megjelentek a’ vadászat’ ebei. A’ király kiismerte innen hogy érkeznek az ifju harczolók. Elakasztja lépteit menésének közepette. Legelébb Oskár bajnok jelene-meg, úgy Gaul a’ Morni’ fija, és a’ Némié. Ferghusz látatá bosszús alakját. Dermidnek haja sötéten úsz a’ szélben. Az utolsó Osszián vala. Én a’ hajdannak dallám énekét. Lépteimet dárdám támogatta midőn a’ patakon áltszöktem. Gondolatom az erő’ férjfijai voltanak. Fion-ghal dombos paizsát verte, ’s kezdeté a’ rettenetes küzdést. Ezer kardok vonultak-ki ’s villogtanak a’ hullámzó fenyéren. Három ősz fija az éneknek bús hangokat öntögetett. Mi sürűn öszvetömülve ’s bosszúsan ömlénk setét soraikba reájok, hasonlók a’ fergetegek’ rivacsához, midőn a’ szűk völgybe omlanak.

Fion-ghal a’ maga tetőjén űle. Messzére lobogott a’ csaták’ napsugára, elfolyva a’ szél’ fuvalmában. Közel állának hozzá ifjuságának felei, körülömölve őszült fürtjeiktől. Öröm költ-fel a’ hős’ szemében, midőn fijait a’ csatában látta, midőn bennünket kardoktól látott körülvillámolva, és a’ kik atyáinknak tetteikről emlékezünk. Fergon felénk rohan erőjének teljében mint eggy telelő folyam’ harsogása. Lábai eltapossák maga körül a’ csatát; búsan hágdas körűle a’ halál.

Ki jő mint a’ szökellő őz? kérdé Fion-ghal, ki jő itt mint a’ viszhangos Kóna’ szarvasa? A’ paizs csillog oldalán, ’s fegyverének csengése bús. Fergonra ötlel a’ viadalban; lássátok az erősek’ küzdését! ollyan az mint midőn két Lélek küzd az éjnek rettentő fergetegében. Hogyan? ’s te dőlsz, halmoknak fija? fejér kebledet vér festi. Oh sírj, boldogtalan Lomra, a’ te Aldód örökre oda van!

Fion-ghal megragadá az erő’ dárdáját, mert bús vala Aldónak eleste miatt. Szeme halált lövell az ellenre. De a’ Szoruch’ királya’ elébe Gaul lép. Ki beszéllheti-el a’ bajnokok’ vivását? A’ vitéz idegen eldölt.

Hangosan kiáltá Fion-ghal: Kónának gyermekei, tartóztassátok-fel a’ halál’ öklét. Erős vala a’ ki itt a’ porba süllyedt, ’s Szoruch keseregni fogja halálát. Terméhez eljő az idegen; ’s álmélkodni fog, mért az olly csendes. A’ király, o idegen, elesett; elnémult lakjának öröme. Fülelj erdejinek suhogására; lelke talán ottan lebeg. De ő maga távol terült-el Morvában eggy idegennek kardja alatt.

Ezek valának a’ király’ szavai, midőn a’ Bárd’ békedala szólt. Megszűntünk forgatni kardjainkat, kíméltük az ellenség’ gyengeségét. Sírba ereszténk Fergont, ’s én elkezdtem a’ gyászdalt

gyaszdalt

. Az éj leszálla fellegeivel, ’s sokan látták Fergonnak rémjét. Arcza bús volt és felleges; mellyét eggy fél sóhajtás feszíté. Idv a’ te lelkednek, Szoruchi király, karod rettenetes volt a’ csatában!

Lomra Aldónak lakjában űlt eggy lángoló tölgy’ világa mellett. Eljőve az éj, de Aldó többé vissza nem tért; Lomrának lelke szomoru.

Lomra. Mi késlel tégedet, Kónai vadász? Megígérted hogy megjösz. Távol volt e a’ vad? Fekete szelek sóhajtanak é körűled a’ fenyéren? Én idegenek’ honjában vagyok! Ki barátom nekem Aldón kivül? Jer a’ te zengő hegytetőidről, te, a’ kit én olly igen szeretek! –

Szemét a’ kapu felé gördíté, ’s figyelt a’ szelek’ zugására. Úgy hiszi hogy Aldónak hallja lépteit, ’s öröm dereng szép arczán. De a’ gond visszatért hozzá, mint a’ sötét felhők a’ holdra.

Lomra. Te nem akarsz visszatérni, én kedvesem! Hagyj kinéznem a’ tetőknek arczaikra. A’ hold ragyog keletben; tiszta és csendes a’ tenger’ síkja. Mikor fogom meglátni ebeit a’ szarvasok’ űzése után? Mikor értem szavát hangosan zengve a’ szelek köztt? Jer a’ te zengő tetőidről, vadásza az erdős Kónának! –

’S árnyalakja megjelent a’ kősziklán mint a’ ködnek nedves oszlopa, midőn felhőken tör-keresztül, ’s éjfélnek záporai öntik-el a’ mezőket. Követte a’ fenyéren az árnyalakot, mert látta hogy eldölt a’ hős. Hallottam a’ szélben kiáltozását; ollyan vala az mint a’ szellő’ bús nyögése, melly a’ szirtek’ fűvei köztt lebeg.

Előjön, ’s reá-talála a’ hősre. Szava többé nem hallatszott. Szótlan görgette bús szemét, halvány lőn és zavart mély bánatjában. Kevesek voltak Kónán napjai, ’s a’ sír’ homálya közzé süllyedt. Fion-ghal inte Bárdjainak, ’s azok kesergék elestét. Morvának szűzei napot űltenek bánatban, midőn az ősz’ sötét vészei visszatértenek.

* *

Fija a’ távol honnak, te a’ hír’ mezején lakol. Hagyd ollykor zengeni énekedet azoknak dicséretekre kik elestenek, hogy légi árnyaik öszveseregeljenek körűled nagy örömekben. Lomrának szelleme lebegjen-elő bágyadt fényén, midőn nyugalomra lefekszel, ’s a’ hold hajlékodba pillant. Te őtet akkor szépnek találod, de még mindég arczán a’ könyű.

OJNA–MORUL

FOGLALAT.

Malorchul, Furfádi király, leányának Ojnának jobbját megtagadta Tonthormód Szadronlói királytól, mert atyájik gyülölségben éltek, ’s az erővel jött a’ leányért. Osszián megvítt Tonthormóddal, megragadta, ’s általadta Malorchulnak. Ez Ojnát jutalmul Ossziánnak, Osszián pedig Tonthormódnak adja.

Mint a’ nap suhint-el a’ párában Lármonnak füves halmain, úgy szállanak-el éjente lelkem előtt a’ hajdan kornak tettei. Mikor a’ Bárdok elhagyták örömeiket, ’s a’ hárfa magasan függ a’ teremben, eggy szózat csúsz fülébe Ossziánnak, ’s felkölti elszunnyadt lelkét. Az mult éveknek szózatja; mindent visszahoz előmbe a’ mi történt. Röptében ragadom-meg a’ rege’ virágát, ’s dalomban özönlöm-el a’ később nyomoknak, Ossziánnak dala nem zavaros folyam; mikor az erdős Lútha’ hókeze veri mellé a’ vetekedő húrokat, a’ te hókezed, fenn-szépségü Malvína. Oh tisztazengésü kobzok’ Luthája, a’ te szirtüregeid nem szótalanok, midőn a’ Bárdok’ dalai mellett a’ nyájas hókezü veri hárfádat!

Te fényem nekem a’ bús gondok köztt, mellyek lelkemet éjszakával fogják-körül, leánya a’ kéksisaku Toskárnak, nyújts fület a’ szelíd dalnak! Kiáltsd-vissza hirtelen a’ homályos éveket, mellyek már elröpültenek.

* *

A’ királynak napjaiban vala, midőn hajam még fodor volt, mint a’ lyányfürtök; ’s felpillanték a’ tengerek felett csillogó Konkatlínra, Furfád felé evezvén, a’ tenger’ nagyerdejü szigete felé. Fion-ghal kiküldé erős csapásu kardomat’ túl a’ tengereken, védeni Malorchult, a’ puszta sziget’ királyát, kit a’ haboktól-jött ellenség szorongatott.

Hajóm béeveze a’ Kojledi öbölbe, ’s én beküldém kardomat a’ vendéglő fejdelemhez. Megértette a’ harczolók’ jelét, ’s kevélysége’ örömében megragadta dárdáját. Lesietett magas palotájából, ’s jobbját reszketve nyujtá.

Malorchul. Miért jő a’ Morva’ fejdelme eggy erőtlenhez, a’ ki fény nélkül esett-el? Tonthormód, a’ kardok’ ’s dárdák’ bajnokja, a’ csigák’ és innepek’ fejdelme Szadronlóban, az én szelíd gyermekemre veté, a’ hókeblü Ojna-morulra, szemeit. Megtagadtam tőle a’ leányt; atyáink gyülölték egymást. Akkor nagy haddal jőve ellenem, ’s halomra dönté népemet. Miért jösz te éjszakra, o fejedelem? miért eggy erőtlenhez, a’ ki fény nélkül esett-el?

Osszián. Én nem mint eggy renyhe gyermek jövök, nézni, nem vívni, a’ viadalt. A’ nagy király téged emleget, téged, ’s áldomásaidat a’ békének napjaiban. Fion-ghal a’ mély tenger felől jöve az erdős tetők’ szigetéhez. Te neki nem valál fergetegek’ szele, ’s őtet csigák ’s dalok fogadták termedben. Vendéglésnek rokonsága hozza hozzád kardomat; ellenjed annak élét majd fogja érezni. Nem feledjük mi barátinkat, bár tőlünk a’ tenger elszakasztva tart.

Malorchul. Fija a’ merész Trenmornak, szavaid mint Loduínnak szózatja, midőn tépdelt felhőkből szól-alá, a’ légnek erős lakója. Sok hős vígadott az én áldomásaim mellett, a’ ki most szükségem felett kardot nem ránt. Szemem kitekint minden szelek felé, de nem lát vitorlát az öbölben. Most aczél cseng hajlékomban, nem örömet-osztó csiga. Jer, hőseknek nemzetsége, jer innen lakomba; az éj feketén borítja-be az ormokat. Halljad az ének’ szózatját, melly a’ Furfádi hableány’ ajkáról zeng.

Eggy sokhúru szép lanton repkedett a’ nyájas Ojna’ sok hőstől-szeretett keze. Én elnémulva állék távolag; a’ szépfürtü leány fénynek sugára volt, a’ tenger’ szigetének éke. Gyönyörü szemei ollyanok voltak mint két csillagok, midőn a’ permeteg’ felhőjin keresztül pillogtanak-alá; a’ megtévedt bujdosó feltekint a’ rettenetes vész’ éjjelében az ékes fényre. Én reggel a’ kard’ tusájához fogék Tormulnak széles szirtfolyamja mellett. Velünk eggyütt vala ott az ellen is, ’s Tonthormódnak dombor paizsa. Szárnyról szárnyra költ a’ viadal. Én a’ küzdés közben Tonthormódra ötlöttem, ’s eltörém erőtelen aczélját. Bilincsre veretett a’ tenger’ fejdelme. Szijakkal körülfonva vittem őt Malordulnak csigaáldomásához. Öröm kele fel a’ fejedelem körül; a’ bosszu’ fegyvere meggyőzte az ő ellenét. Tonthormód elfordítá szemét a’ hókeblü leányról.

Fion-ghal’ fija, monda Malorchul, a’ fejedelem, hála nélkül tőlem el nem mégysz. Hajódban eggy fény csillogjon, íme ez, a’ hókeblü szép leány. Örömet fog ő gerjeszteni erődnek kevély szívében. A’ szerént nem lép-fel figyelem nélkül a’ tetős Szelmába.

A’ sötét éj’ hajlékában enyhen szálla alvás szemeimre. Füleimhez édes idegzengés ére, mint eggy tavaszi lebel, melly szelíden jő a’ tetőkről, ’s árnyat hintvén a’ zöld halmokra, elfújja a’ vénült barcsák’ szakálait. Kié e’ szózat? – A’ Furfádi leányé; ő önté-ki édes hangokban énekét az éjbe. Tudta ő, hogy lágy szívem folyam gyanánt szeret az ének’ zengése alatt ömledezni.

A’ leány ezt éneklé: „Hol a’ hős, ki a’ tenger’ habjaira pillant? Ki mint a’ seregek’ fürtös Vezére, kinek hajai mint a’ holló’ szárnya. Látom a’ szélben fürtjeit; szépek az ő léptei bánatjában. Szeme hijában az könnyeitől; lassan kél férjfiúi szívében fájdalmaktól rongált szive. Hagyd-el a’ partokat, hagyj engem távol tőled bánat köztt tévedezni erdeinkben. A’ király’ faja szánakozást érző, de lelkem csüggedez, o Tonthormó! Miért gyülölték egymást a’ mi őseink, szépfürtü fejedelem? te, szerelme a’ leányoknak!

Osszián. Ékes szózatja a’ folyamok’ szigetének, miért sírsz te az éj’ homályában? A’ Trenmor’ fija nem visel kemény szívet. Nem fogsz te egyedül tévedezni a’ hegyekben, Ojna-morul, a’ szép szemekkel! E’ mellyben eggy csendes hang hallatszik, ’s az keservedet szánnom hagyja. Térj-vissza, édes éneklő! Tonthormó ne senyvedjen bánatjai köztt.

Tonthormóról felreggeledvén lehulltanak a’ szijak, ’s én neki adám a’ szűz’ jobbját. Malorchul megérté békes szavamat zengő palotájában.

Királya a’ messzeterjedt-erdejü Furfádnak, miért éljen búban Tonthormó? Ő hőseknek maradéka; maga mint a’ villám volt a’ tusában. Őseitek eggykor gyülölték egymást: a’ holtak köztt vendéglátó öröm lakik. Kezekben a’ csiga vígan kereng az ádáz Loduín körül. Félre a’ hajdan’ gyülölségével, melly eggykor benneteket elhomályosíta!

* *

Ezek a’ tettei Ossziánnak, midőn még ifju kornak jára fürtjeiben; midőn az erdős sziget’ fejdelmeit, mint eggy köntös, fényragyogvány fogta-körül.

Visszakiáltánk futásokból a’ homályos éveket.

KONLACH ÉS KUTHÓNA.

FOGLALAT.

Konlách, legifjabb gyermeke Morninak ’s Gaulnak testvére, szerette Kuthónát. Toskár és Ferkuth kiszállának Mórán, a’ Konlách’ országában, ’s harmad napig szívesen látattak. Innen Ithonba eveztek, hol Toskár a’ szép Kuthónát erővel akarta elvinni, Konlách utána jött, megvítt vele, ’s mind ketten elesnek. Kuthóna a’ negyedik nap meghala bánatjában Konlachjáért. – Fion-ghal hírt vevén ezekről, kiküldé Sztormált, hogy őket temesse-el; de Sztormállal nem vala Bárd is, ki az elesteknek halotti-dalt énekeljen. Konláchnak árnya tehát ezt Ossziántól kívánja.

Az ének’ elejéhez lássd a’ Magyarázatokat.

Nem szózatot halla é Osszián? Vagy mult idők’ emléke ez? Gyakorta tér az vissza nékem elmémbe, mint az esti napfény a’ völgyek közzé. Hallom vadászatjaink’ riadásait, ’s felrántom a’ régi napok’ dárdáját. Úgy van, Osszián szózatot halla! Ki vagy te, borzasztások’ éjének fija? Mélyen alszik a’ tettetlen faj; szél üvölt-keresztül a’ bús termen. Ollykor megcsendűl a’ király’ paízsa a’ bús tetők’ szelének duzzanásaitól, a’ terem’ boltos paizsa, mellyet ujaim ollykor tapintgatnak. Oh, a’ kedvelt barátot hallom! Régen nem jelenél te meg Osszián’ füleinek! Mit ballagsz te rémfellegen, vércsatás Morninak fija? Közel e’ hozzád az agg’ kedveltje, a’ paizsvíselő Oskár? Gyakran volt ő eggyütt veled, o Konlách, a’ dárdák’ tördeléseiben.

Konlachnak lelke. Hogyan? ’s alszik a’ Kónai szózat az ordító szelek alatt a’ maga hajlékában? Alszik a’ nagy tetteket tevő Osszián? holott őtet zajgó tenger fogja körül. Nem látható a’ szigetben semmi sír. Meddig nem adatik-meg nekünk a’ mi dicsőségünk, fija a’ zengő-völgyü Szelma’ királyának?

Osszián. Jaj neked, Osszián! Az ő szeme téged meg nem lát erő nélkül űlni fellegeiden! Te ollyan vagy e mint a’ Lánó’ ködje, ’s a’ nem-ropogó villámok a’ tetőken? Miből van köntösödnek préme? miből kezedben a’ légi ív?

Elfoszla ködén, mint a’ köd’ árnyai.

Jer alá a’ te falodról, bajnokhárfa, ’s zengj nekem. Hagyd ragyogni az emlék’ fényét Ithónán, a’ tengerölelte szigeten! hagyd hogy tetteink’ barátjai engem lássanak!

Úgy vagyon, Osszián látja Ithóni barátjait, kékbe öltözve fellegeikről; nézi a’ zivataros Ithon’ üregeit, ’s a’ mohos szirt’ erdejét. Eggy folyam harsog nyilása előtt; Toskár előre hajolva figyel harsogására. Komoly arcczal áll mellette Ferguth, ’s hátrább a’ szép Kuthóna, ’s sír. A’ szél lebeg é a’ süllyedő habokon? az ő szava zeng e felém az üregből?

Toskár. Zivatarok dúlják az éjt; a’ tetőkről lombos tölgyek hömbergenek-alá. Felleg borítja-el a’ tengert. Vadan ordítnak körösded a’ habok. Csattan ’s villámlik eggyszerre, ’s fényt lök az erősek’ pajzsaikra. Ferguth te hatalmas, én eggy rémet láttam az éj’ sötétében. Némán állott a’ szirtes parton. Köntöse lebegett a’ szélben. Kínosan láttam őt sírni, a’ halvány hiu öreget, ’s mellyét fájdalmak feszengeték.

Ferguth. Toskár, az Kinféna volt, a’ te atyád. Halált szemléle nemzetében. Illyen volt eggykor alakja, midőn Ronnán bajnok dőle éjszakába.

O Érin, fűvel-körülzöldelt tartomány, melly ékesek a’ te völgyeid! Nyugalom lakik kék folyóid körül, ’s napfény ragyog mezeid felett. Édest zeng hárfád Szelmán, kurjongásod víg Kromlán a’ vadaknak űzése alatt. Mi a’ körülzajgott Ithonban vagyunk, ’s lelkeink búsak a’ tenger’ bőgése mellett, mert az vad tajtékokat fercsendez, ’s túlszöki sziklás partjait. Döbögök az éjnek ijedelmeiben.

Toskár. Hova tűne-el lelked, melly eggykor harczoknak örült, o Ferguth, az ősz fürtökkel? Én téged félelem nélkül szoktalak volt látni a’ halál körül; szemed ragyogott a’ paizsok’ játékában. Hova tűne-el bajnoklelked? Az erős nem ismer rettegést. Fel! lássd a’ tengernek kékjét. A’ zápor a’ szelek’ haragját megtöré. Rezegnek a’ hullámok, félvén hogy a’ nap alszik a’ vész’ fellegei köztt. Tekints a’ tengerre; a’ reg már virrad az egen. Majd ki fog tünni keletben a’ nap, eltelve kevélységgel, mint eggy vitéz, ragyogása miatt. – Kuthonához. Örömmel rántatám-fel vitorláimat Konlách bajnoknak lakja mellett, ’s a’ révtelen sziget felé eveztem. Akkor megláttam a’ nyájas Kuthónát, szarvasokat nyilazva; Kuthónát a’ szép sugárt, az ahhoz hasonlót melly felhők közzül lövell-elő. Haja, mint a’ sötét éj’ arcza, lebdesve szállong fejér mellyén. Meghajlik, ’s feszíti az ívet. Válla akként ragyogott mint a’ magas Kromla’ havai. „Jer szívemre, o te hókéz, te vadásza a’ puszta szigetnek!” Bánatban tölti napjait; Konláchot sóhajtozza, a’ bajnokot. – Hol lakik béke neked, Kuthóna, a’ nehéz hajakkal?

Kuthóna. Meredeken sippad eggy szirt a’ tengerre, behintve mohos tölgyekkel. A’ habok csapkodják lábát. Mellette a’ vadak’ tanyája van. Ott kél az én hűm’ csornokja. Hon tértek a’ vadászat’ lyányai, ’s oldaltt gördíték szemeiket. Hol a’ Rúmár’ leánya? ezt kérdé ő. A’ bús leányok nem feleltek. Ah, az én békem Mórán lakik, gyermeke a’ távol esti-szigetnek!

Toskár. Kuthóna térjen békjébe, Konlachnak zengő termei közzé! A’ bajnok barátja Toskárnak. Vígan űltem én innepénél. Érinből keljen a’ fúvalom, ’s lebegje Móra felé vitorláimat, Móra felé, hol a’ kedves lakozik. Fájdalmak köztt múl-el Toskárnak a’ nap! Az üreg’ árnyában fogok űlni, ’s kinézek a’ ragyogó térre. Lágyan lebeg eggy gyenge szél a’ tölgy’ lombjában, ’s annak édes zörgése köztt fogom hallani a’ szép leány’ szózatját. De ő távol van füleimtől, a’ vendéglő Konlách’ honjában.

Kuthóna. Melly felhő lebben itt reám? Rajta jőnek hőseimnek Lelkeik. Látom légi köntöseiket, mellyek hasonlók a’ ködhöz a’ magas ormokon. El kell é esnem, Rúmár, te hős? Szomor az én lelkem mind halálig! Nem lészen e szabad tégedet meglátnom, o Konlách, minekelőtte én a’ szűk lakba szállok?

Osszián. Meg fogod a’ kedvest látni, gyönyörü leány! A’ hős már a’ tengeren lebeg. Dárdáján halál alkonylik Toskárnak. Feketén bugyog sebe oldalán. Halványan áll ő az üreg’ tengere mellett, ’s látatja árnyalakját. Hol vagy te a’ te könnyeiddel, midőn a’ Móra’ fejdelme eldől?

* *

Mellyemből elenyészett az álom. Nem látom többé a’ fejdelmeket. Bárdjai az el nem mult kornak, emlékezzetek ázott arcczal Konláchra, ki napjainak határok előtt dölt-el. Éj tölté-be gyásszal a’ hajlékot. Anyja felnéze paizsára, ’s azon vércseppek tűntek-fel. Akkor megérté eldöltedet, o fejdelem; Móra hallá jajjait.

Te sápadt arcczal állsz a’ szeretett ifju mellett, Kuthóna? Jön már az éj, jön a’ nap is, ’s őtet senki nem adja sírnak. Te kergeted a’ visító madarakat; könyűk’ árja foly orczáidon. Ollyan vagy mint eggy színetlen köd, melly esősen kél a’ balkányból.

Szelmának gyermekei előjövének, ’s halványan láták Kuthónát. Eggy sírba tevék mind hármokat. Kuthóna a’ hős Konlach mellett fekszik.

* *

Ne szállj te többé álmaimhoz, o Konlách; megadtam dicséretedet. Hajlékomtól légyen távol szózatod; alvás látogasson-meg engem az éjszaka’ homályában! Vaj, nem feledhetem barátimat, míg ott fenn láthatatlan lesz ösvényem, míg vígan közelítek a’ felhőkhez, ha majd elvénhedett tetemeim az öregség miatt a’ szűklakba sippadnak.

GOLNADÓNA.

FOGLALAT.

Osszián és Toskár Fion-ghal által kiküldetnek Krónához, hogy a’ hol a’ király győze, emléket állítsanak. Karil, eggy közel lakó fejedelem, itt áldomásához hívja őket. Mennek, ’s Toskár megkedveli Golnadónát. Más nap vadászat tartatik, ’s a’ két szerelmes eggyüvé-kerűl.

Az Éneknek eggy része elveszett.

Kolavín, szőke szirtfolyam, fekete ’s bús a’ te omlásod. Szemem, midőn erdőd inog, látja Karilnak fegyvertermét. Az eggykor a’ Golnadóna’ szépségének lakja volt, a’ fejdelmek’ leányának. Szemei ballagó csillagok voltanak, karjai fejérek mint a’ magasan lökődő tenger’ tajtéka. Titkon költ mellyének kecse, hasonló a’ vizek’ fejér hullámjaihoz. Szíve fénynek folyamja volt fenn-költ gyönyörü keblében. Ki vala a’ leányok köztt mint a’ bajnokok’ szerelme?

Meghagyá a’ király hogy a’ deli Toskár, Luthának bajnokja, ’s az énekek’ gyermeke Osszián, mennénk Króna’ veres folyamjához; ’s mi menénk, három Bárdot vivén megettünk, előttünk három domboru paizst, hogy emeljünk követ a’ tetőn, melly a’ király’ nevét hirdesse. Krónának mohkoszorús folyamja mellett verte-meg Fion-ghal eggykor ellenjét. Az idegenek pusztúltak a’ kardok előtt mint a’ hullám, melly a’ part’ szirtjeinél oda lesz. Az éj leszálla a’ szirthegyről, midőn a’ dics’ mezejéhez elérénk. Kiszakaszték eggy tölgyet a’ hegy’ oldalából, ’s tűz lángolt az ormok’ ködéig.

Osszián. Tekintsetek-alá, vitéz eldődeim, tekintsetek termeitekből alá! Midőn a’ ti nemeteknek új dicsek kél, a’ kard’ bajnokjai ragyognak a’ szelekben.

Krónának medréből köveket válogattam Bárdjaimnak csengő dalok alatt; ellenségnek vérétől feketére-festett köveket a’ folyam’ színetlen mohai közzül. A’ megvert hadnak három bogláros paizsát alá tettem a’ köveknek a’ szerént a’ hogy Ullínnak éji dala változva költ vagy süllyede. A’ gyilkot Toskár tevé földbe, ’s eggy kék pánczélnak aczélját. Földet adánk a’ sziklának, hogy az a’ bajnokkornak hírt szólljon.

Ullin. Fija a’ mohos szirtfolyamnak, ki itt előttem kelsz, o kő, a’ víznek medréből! ha Szelmának nemzete elalszik is, szóllj te a’ fegyverben-gyöngékhez. A’ vándor remegve fekszik itt eggykor arczára a’ bánatos éjben; ’s a’ te mohaid csendesen fognak sírni mellette, ’s elméjébe visszahozzák az elővilágot. Tusák kelnek-fel előtte, paizsba-öltözött Vezérek, kik bátor lélekkel hágdosnak a’ küzdés felé. A’ tölt-arczu hold dereng a’ szirt megett, ’s kitekint a’ bajnokokra a’ mezőn. Felriadva sötét álmából, midőn a’ korány fényt lövell az éj’ ösvényére, a’ bajnokok’ sírjait ragyogni látja maga körül, bátor-lelkü bajnokokét; tudakozódik a’ róna’ kevei eránt, ’s eggy öreg ezt mondja neki: E’ követ Osszián emelte, eggyik fejedelme a’ múlt kornak.”

Csendes léptein jőn a’ Kolavín mellől eggy Bárd. Azt Karil, az idegenek’ barátja küldötte hozzánk, hogy hívjon-meg az ormok’ áldomásaihoz, lakjához a’ nyájas hókéznek, a’ fejedelmi-vér Golnadónának. Karil felvídult nagy korának örömében meglátván feleinek gyermekeit, mint a’ szirttetőket-szerető fák’ fiatal lombjait a’ mezőn.

O bajnokfaj, mondá Karil, te nékem visszahozod a’ múlt időket a’ mikor én kiléptem a’ habok közzül a’ tenger tölgyeseinek Szelmájokon. Én ott Dúvot űztem vala, Karglásznak fiját, kinek honja a’ tenger’ síkján van. Sokáig ellenkedtek atyáink, ’s mí a’ Klúthánál akadánk-öszve. Kardom őt habokra kergeté, ’s szemem követte futását. De az éj’ sötéte elfogta szemem elől, ’s én a’ király’ termébe értem, Szelmába, a’ szép leányok’ honjába. Fion-ghal Bárdjaival jőn felém, ’s Konlách jőn, a’ halál’ karja. Három nap vala áldomás az ormokon; megláttam az Érin’ nagy kék szemét, Roszkránát, a’ fejdelmi-vért, a’ harczban-nagy Kormák’ fénysúgárát. Emlék nélkül nem jöttem-el a’ fejdelemtől; ő nekem adá tusájának paizsát. Az idegek’ termében függ az most, ’s hirdeti az eltünt napokat. O bajnokfaja a’ tenger’ erőseinek, te nékem visszahozod a’ múlt időket. –

Karil bajnok meggyujtá az áldomás’ lángját. Paizsainknak két boglárját, alája tette eggy kőnek, melly eggykor maradékihoz szólljon. Bőg eggyszer a’ harcz, monda a’ fejdelem, ’s maradékom kardok’ csatájába rohan; úgy e’ kő békére fogja őket inteni, ’s nagy lészen erejek, midőn a’ dárdát viadalra hegyzik: „Nem voltak e barátok a’ mi atyáink? Hátra pajzsainkkal!” ezt fogják mondani.

A’ sötéthajzatu éj leszállt. Dalokkal jött-elő a’ szép királyi szűz. Kísérve a’ lant’ édes zengése által kele-fel a’ fejérkaru Golnadóna’ éneke. Elsüllyedve állt a’ leány előtt Toskár bajnok, a’ leányok’ szerelme. Az ő lelke előtt úgy jelene-meg a’ szép leány, mint a’ menny’ villámja, melly a’ tenger’ hullámjai felett lobban, midőn a’ tiszta súgár felhőkből csap-alá, a’ háborgó víz’ fejér tajtékira.

Feljőve a’ reg, ’s mi nyomoztuk ösvényeiken a’ vadakat. Hullottak azok a’ kies folyam’ szélein, ’s visszatérénk a’ Krónai zöld völgyen. Eggy ifju lépe-ki a’ csalitból; vértje kisded, ’s hegyetlen dárdája. Honnan a’ tetők’ szép súgára? kérdé Toskár, a’ Lútha’ hadainak Vezére. Béke lakik e Kulavínban, a’ lantverő Golnadóna körül?

A’ lant’ ékes leánya, mondá az ifju, Kulavínban lakott eddig; de lépte most a’ tetőken vannak, Fion-ghalnak deli magzatjával, ki a’ leány’ lelkét megragadta, midőn az áldomás’ boltjai alatt múlatott.

Toskár. Bús hírnek fija, te láttad az ő ösvényét? te láttad e arczát neki? Süllyedjen ő örök éjszakába. Add, add nekem hamar a’ paizst! –

Haraggal kapta-le baljáról a’ paizst. Ékben költ a’ szép mely előtte, hasonló a’ hattyú’ kebléhez, midőn a’ vizek’ habjain úsz, ’s a’ szelektől forgattatik. Az maga Golnadóna volt, Karilnak gyermeke, a’ fejdelmi-vér. Toskárra vetette kék szemeit, ’s szíve a’ küzdésben megbukott. – – –

TEMORA.
NYOLCZ ÉNEKBEN.

FOGLALAT.

Kairbár Borbárnak, az Áthai fejdelemnek fija, ’s feje a’ Bolgi háznak a’ déli-Érinben, az ifju Kormákot gyilkosan megölte ’s elfoglalá országát. Fion-ghal elvégzé, hogy a’ gonosz tettet megbosszulja, ’s a’ bitanglott székre Arthót emeli-fel, ki vére vala Kormáknak, ’s a’ veszély elől megszökött. Kairbár a’ hírre öszvegyüjté nehány törzseit, ’s segédjére szóllítá az öccsét Káthmort. Ez előjöve, ’s mivel Kairbár azon éjjel, midőn a’ Kaledóni nép itten kiszálla, Oskár által elesék, a’ had ezen nyolcz Énekben Fion-ghal és Káthmor között foly.

Fény sugárol Ullinnak kék habjai felett; nap mosolyg a’ zöld halmokon. A’ tölgyek’ fejei ingtak a’ szélben; a’ ravatalok’ tetőjiről zuhogva omlottak-alá a’ patakok. Két magas fákkal elborított halom öszveszorítva keríti-be a’ tért; Lassant haboz-el eggy csermely a’ völgyeken. Ennek szélén álla a’ komoly Kairbár, kezét az erő’ dárdáján pihentetve, ’s eltelve félelemmel ’s fájdalommal a’ veres szemekben.

Lelke előtt Kormák kele-fel, eldölve, ’s mindenikével még vérző sebeinek. Féligláthatólag rémlett neki homályban az ifju, ’s piros vér sertegett oldalából.

Három ízben gyakta-el Kairbár a’ dárdát; három ízben kapa kezével szakálához. Sokszor akasztá-el hatalmas lépteit, ’s fel-felnyujtá a’ bosszút-szomjazó karokat. A’ puszták’ fellegeihez hasonlíta a’ fejedelem, mellyek minden széltől változtatják alakjaikat; minden széltől változtatják alakjaikat; mindenszerte remegnek a’ völgyek az hegyek között, ’s hol ez, hol amaz féli a’ pusztító esőt.

A’ király öszveszedi bátorodó lelkét, megragadja a’ bajnokdárdát, szemét Moiléna felé veti, ’s jőni látja a’ tenger’ őrjeit. Remegő léptekben közelítnek ezek, ’s hátra tekintnek sarkaiknak nyomaikra. Kaírbár megérté hogy közel immár a’ hatalmas, ’s elbúsulva kiáltá-elő nagyjait.

Dobogó lépteken körűle termenek ők; mindenike meztelen kardjával. Amott Morlának bús képe mutatja magát, itt Dalla szélben-úszó hosszú hajzatjával. Kormák dárdájának támaszkodék, ’s haragban görgette kancsal szemeit. Vad a’ Málthosz’ nézése árnyas két szemöldjei alól. Foldáth megáll, mint a’ tenger’ szirtje, melly tajtékkal fedi oldalait. Dárdája mint a’ fenyv a’ bérczeken, melly paczkáz az erdők’ szeleinek. Pajzsa jegyes a’ harczok’ vagdalásaitól, ’s szeme mindég félelmetlen. Ezek ’s száz más hadnagyok állanak a’ szekerző Kairbár körül, midőn a’ tenger’ őrje Morannál a’ folyamos Moilénáról előjöve, képéből elődőledett szemekkel, halványan, reszketve, ’s rebegő ajakokkal.

’S Érinnek fejdelmei hallgatva állanak, ugymond, mint az estvélynek ligetei? a’ szerént állanak e mint a’ néma erdők, midőn őket gőz borítja-el? Pedig Fion az öbölben vagyon, Fion, a’ csaták’ ijedelme, a’ folyamos Morvának hatalmas királya?

’S te láttad az erő’ bajnokját? kérdé Kairbár félelemmel vad mellyében. Sokak e az ő hősei a’ parton? Dárdát ragadoz e karja, vagy békében közelít?

Békében ő nem közelít, fejdelme Érinnek! Maga elébe szögzé-ki a’ hatalmas bajnokdárdát, a’ halálnak lángjaként emelkedőt. Ezereknek vére űl annak hegyén. Ő lépe-ki első partra, erős őszült kora’ fürtjeiben. Inas tompora teljesen költ midőn könnyen hágdalt a’ tetőken. Oldalán függe a’ görbe pallos, melly másod ütést adni nem szokott. Széles paizsa rettentő, mint a’ hold’ veres karéja, midőn a’ vész köztt bátor keléssel kél. Vele jőn Osszián, a’ dalok’ királya; vele a’ Morni’ gyermeke, az elsője a’ férjfiaknak. Dárdája’ nyelén szökellt-elő a’ habokról Konál; Dermid messzére árasztá-széllyel fekete hajazatját. Büszkén feszíti ívét Fillán, a’ folyamos Moruth’ ifju vadásza. ’S ki lépdel amott előttök a’ bajnokoknak, mint a’ hegyek’ záporjainak zajgó omlása? Ki más mint az Osszián’ sudarja, ragyogva fodor üstökéből. Messzére hull-le hátán a’ hosszú haj; szemöldjét félig-fedi a’ sisak. Oldalát körüllebegi rettenetes kardja, ’s dárdája minden lépte alatt szórja a’ fényt. Futottam rettentő szeme előtt, dicső királya a’ tetős Temorának.

Fuss tehát, gyáva, a’ ki érzed, hogy mellyedben nem lakik tűz! mondá Foldáth búsult bosszujában; menj honod’ szőke vizeihez, kisded léleknek fija! nem láttam e én is ezt a’ barna Oskárt? Láttam őtet, a’ hadnak nagyját. Ha vész közelít, ő a’ bajnok; de dárdákat mások is röpítenek. Sok és vitéz fijai vannak Érinnek, Temorának erdős királya. Szóllj! ’s hagyd, hogy én keljek szembe a’ hőssel; én elakasztom a’ hatalmas folyam’ futását. Dárdám vitézeknek vagyon förösztve véreikbe, pajzsom mint a’ Túrai bástya.

’S Foldáth csak magában keljen szembe az ellennel? úgy monda a’ komor-szemöldü Málthosz. Nem számosok e ők a’ parton mint az erdők’ patakjainak habjaik? Nem ők e, a’ bajnokok, kik a’ bátor Szváránt, midőn szaladtak az Érin’ fijai, meggyőzték? Az első hőssel Foldáth küzdjön e? Oh éj-befogta negéd’ szíve! Királya Temorának, vedd öszveleg sergeidet; menjen Málthosz ’s az erősek ővele! Sebek pirosítják az én kardomat; de ki hallá kérkedésem?

Fijai a’ zöldmezejü Érinnek, mondá a’ folyamos Klonráth’ fejdelme, Fion-ghal meg ne hallja versenygő beszédeiteket. Az ellen örvendene nekik, ’s karja erős fogna lenni ez országban. Ti, o vitézek, erősek vagytok; ollyanok mint a’ hullámos tengerek felől az ordító szél’ dühe; süvöltve, zajogva röpintenek-el a’ szirteken, ’s ledöntik az erdőket. Menjünk nekik, eggyesült erőben, halkkal, mint a’ terhes felleg; ’s a’ hatalmast aggodalom ragadozza-meg, ’s kihull a’ hős’ kezeiből dárdája. „Ime, jő a’ halál’ rettentő fellege!” ez zúg majd mindenfelé, ’s szemeiket éj fogja-be. Búsan fog ülni aggó korában Fion-ghal; győzelmetlen’ enyészend-el híre a’ tenger mellett. Morva meg nem látja az erőseknek nyomaikat, ’s Szelmán éveknek moha nő.

A’ rőt Kairbár hallja a’ szót, csendesen, elhallgatva, mint a’ hegyek’ sötét záporfellege, melly rettentve függ a’ Kromla felett, míg oldalai a’ villámoktól megszaggattatnak; veres fényben ragyognak a’ völgyek, a’ zivatar’ rémjei örvendenek: illy szótlan, illy csendbe-merülve álla itt a’ Temorai király; de most hallatszék mennydörgő szava.

Készítsétek Moilénán a’ tomot; hagyjátok megjelenni száz Bárdjaimat! Olla, a’ sötétveres hajjal, vedd-elő a’ király’ hárfáját, menj a’ kardok’ vitéz Oskárjához, ’s hívd az áldomásra. Dal és lakoma légyen ma a’ völgyben, holnap láncsákat fogunk tördelni. Vidd hírül neki hogy Kathulnak sírt emelteték, hogy az ő lelkéhez Bárdok énekeltek, hogy szeleknek adtam barátját; vidd hírül neki, hogy győzelmét megértettem a’ futó Kárun’ harsogása mellett; hogy öcsém nincsen itt, hogy Káthmornak bajnokkarja távol van, hogy erőnk gyönge a’ fegyverben. Káthmor útálja az ortályt az áldomás mellett; nagy lelke mint a’ nap ragyog. De Kairbár és Oskár, fejedelmei a’ Temorai seregnek, a’ Léna’ fenyérén küzdeni fognak. Kathul miatt ő minket káromla, ’s lelkem bosszújában lángra lobbant. Aczélom őtet meg fogja találni Moilénán, ’s dicsem a’ vérben magasra kelend.

Öröm ragyogott az erősek’ arczaikon, ’s ők végig-ömölnek Moilénán. Kél a’ csigáknak vígasága, a’ Bárdok’ éneke emelkedik. Szelmának Vezérei megérték az örvendő zajgást; úgy hitték, hogy a’ nemes Káthmor érkezett-el, a’ nemes Káthmor, az idegenek’ bástyája, öccse Kairbárnak, a’ rőtüstöknek. Az ő lelkeik nem vala hasonlatos. A’ Káthmoréban mennynek fénye lakott. Az ő terme a’ tetős Athán vala. Hét ösvény vive hajlékához, ’s mindenik ősvényen eggy Bárd hívta-meg a’ vendéglátó asztalhoz a’ jövevényt. Káthmor a’ bérczek’ ligetében múlatott, hogy dicséreteinek ne hallja-meg harmadát.

Olla, a’ Bárd, énekkel jőn, ’s Oskár legott mégyen hívására. Háromszázan mentenek eggyütt vele Lénának vízkörülfolyta mezején. Agarai végigszökellék a’ fenyért; messzére elhallott vad csihogások. Fion látta menni a’ vitézt, ’s lelke bánatba süllyedett, rettegvén Kairbárt, a’ feketelelkűt, az áldomás’ csigáji között. Kormáknak dárdáját fenn vitte fiam. Száz Bárd várta a’ halomnál. Mélyen rejté-el Kairbár a’ halált, mellyet vad lelkében forrala. Gőzölt az áldomás, a’ hárfák pengtek, öröm ragyogott a’ tábor’ arczán; de örömek ollyan vala mint a’ nap midőn ferdén világít a’ völgyekre, ’s verhenyeg fejét fergetegbe rejti.

Kairbár felfegyverkezve szökelle-elő, ’s sötét homlokán halálnak éje űlt. Elnémult a’ hárfák’ zengése; mindenfelé pajzsok csendültenek-meg. Távol a’ hegynek oldalán hagyta Olla zengeni a’ jajnak énekét. Oskár elismerte a’ haláljelt, felszökött, ’s dárdája után nyult.

Oskár, monda a’ rőthaju Kairbár, szemem kezedben Érinnek győzedelmes dárdáját látja ragyogni. Fija a’ bús-erdejű Morvának, eggykori királyink’ kevélységét, a’ hajdan’ bajnokjainak halálát, engedd-által verseny nélkül; engedd-által azt a’ szekerző Kairbárnak.

Én engedjem? felele a’ bajnok, én e azt, mellyet nekem az Érin’ királya, a’ szépfürtű Kormák ada, midőn az éjszak’ férjfiait elszórtam? Elmentem vala a’ király’ vígadozó tornáczaiba, midőn Szvárán és az ő vitézei megszaladtak Fion-ghal előtt. Öröm kele-fel az ifju’ arczán, ’s nekem adá a’ Temorai dárdát. Nem adta ő azt gyávának, sem annak a’ kevélynek, kit nagy tett nem díszesít. Nem vész nekem a’ te rettentő szemed, nem villám nékem pillantásod; pajzsod engem nem ijeszt; nem rettent Olla, ki ment a’ kard előtt. Kairbár, neked reszkessen szolgád; Oskár félelmetlen áll, mint a’ szirt.

’S te nem tüstént adod nekem a’ dárdát? monda Kairbár, ’s haragra gyúladott. Azért e illy bátor szavad mert Fion-ghal közel van hozzánk, az Érini partokon? Fion-ghal, őszült fürtjeiben, a’ tetős Morva’ fejdelme? Ő mindég gyöngékkel tusáza; ám jőjjön Kairbár ellen! Mint az árny, akként fog enyészni a’ völgyben, mint a’ puszták’ lomha ködfelhője, melly leszáll, ’s görögve mégyen-el Atháról.

Volna csak jelen, ő, a’ ki mindég gyöngékkel tusáza, Kairbár neki kardvonás nélkül engedné Érint. Ne róla, a’ hatalmasról, semmit, Kairbár; szögezzd énnekem kardodat! Erőre mi egyenlők vagyunk. Híres a’ pajzsok’ Fionja, a’ hatalmasok’ hadi-vezére.

A’ két fejdelmet durczúlni látták az ő hőseik. Mindenfelől felgyülekezének ők, tűzben-lábbogó szemekkel, ’s kardjaikat félig kirántva. A’ lelket-emelő Olla’ éneke elnémult. Oskár renge örömében, azon örömben a’ mellytől mindenkor szokott vala rengeni, ha Fion-ghalnak kürtje parancsola küzdést.

Feketén, mint a’ dagadó tenger’ hullámjai míg a’ csatázó vihar felébred ’s fejét a’ part felé süllyeszti, siet Kairbár mellé serege.

Toskárnak leánya, minek e’ köny? Az erős bajnok még nem dölt-el. Sok holtak lebegék-környül a’ bérczeket míg a’ deli elesett. Lássd, elhulltanak a’ fejdelem előtt, mint a’ rengetegek’ erdeji, midőn haragos Lélek zúg-végig az éjen, ’s zöld hajaikat megmarkolja. Halva dőlnek-öszve Maronnán és Morla; lássd, Konachár reszket vérében. Oskárnak kardja előtt fut Kairbár, ’s a’ homályba vonja magát, ’s a’ rémkő mellé rejtezik. Titkon rántja-fel dárdáját, ’s Oskárnak véknyát éri. A’ hős pajzsára roggyan; térde fenn tartja a’ fejdelmet. Keze dárdáját erősen tartja. Lássd közel hozzá Kairbárt a’ dancsban! Oskár az ő fején keresztül-döfi a’ dárdát, ’s a’ verhenyeg hajat hátúl ketté osztja. Eldől, hasonló a’ megrepedt szirthez, melly a’ Kromla’ tetőjiről lehembereg, midőn a’ zöld Érin, hegyétől hegyére, tengerétől tengerére, végig-reng.

A’ barna Oskár többé fel nem kél, lehajolva csatapajzsának domborára, ’s erős markába tartva öldöklő dárdáját. Távol a’ tetőn álla Érinnek serege, ’s megzajdult, a’ miként a’ hegyek’ patakjai zajognak. A’ rémekkel eltölt Moiléna csengett a’ zajgásban.

Fion-ghal hallá a’ távol csatajt; megragadta atyájinak dárdájokat, felhágott a’ tetőknek eggyikére, ’s nyersen kiáltozá a’ bánat’ szavait:

Harcznak csataját értettem; Oskár magában küzd. Fel, fel, Morvának hősneme! segédet a’ kardok’ fijának!

Osszián. ’S én rohantam a’ mezőn, Fillán röpült a’ Moiléna’ fenyérén, Fion-ghal erőben hágdalt; félelmesen villogá-körül a’ csaták’ pajzsának fénye a’ sereg’ Vezérét. Az Érin’ harczolóji messzéről láták a’ fényt a’ halom’ tetején, ’s értették hogy a’ fájdalom’ haragja nem erőtlenűl gerjed-fel a’ kardok’ királyában. Homályosan lebegé-körül a’ lelkeket a’ halál’ érzése. ’S íme ott valánk; kezdődött a’ tusa; az Érini harczolók veszteglének dühünknek. De most a’ király érkezék sietése’ hangzásában, ’s kinek szíve volt csendes a’ pánczél alatt? Szaladtak a’ Moilénai téren ’s feketén űzte futásokat a’ halál. Oskárt pajzsára látánk roskadva; pirosan folyta-körül a’ vér oldalát. Némán homályosultak-el a’ Vezérek’ arczai, ’s ők elfordultak, ’s könyeztek. Maga a’ király is titkolá könyűjit. Ősz szakála lebegett a’ szélben; lehajtá főjét a’ bajnokhoz, ’s szavait zokogás szaggatta:

’S te szép pályádnak közepette elesél, Oskár? Atyádnak szíve meghasad feletted, ha a’ tusákat képzeli, mellyek tiéid valának, mellyek tereád várának, ’s elvagynak metszve fényedtől! Ha fog öröm lakozni Szelmán? ha fog eltávozni a’ keserv Morváról? Fiaim eggymás után hullanak-el, ’s Fionnak neme közelít a’ véghez! Az én nagy dicsem leszáll a’ tetőről! Korom barátlanúl marad, ’s gőzfelleggé vál hajlékomban. Nem hallom-meg gyermekeimnek visszatérteket a’ halmokról fegyvereiknek csillogásaiban. Sírjatok Morvának harczolóji, az ifju Oskár többé fel nem kél!

És ők sírtak, o kardok’ fejdelme! Lelkeik a’ hősen függtenek. Ha viadalra ment-ki a’ völgyekbe, dárdája előtt enyészett az ellensereg; ha békében tére vissza, melly nagy vala az ő örömek! Most nem siratá gyöngekoru fiját atya, nem testvér a’ szeretetnek testvérét; azok siratlan’ estenek-el, mert halva volt a’ sereg’ vezére. Lábainál ordíta a’ hű Brán; az ordas Luáth szomor vala. Sokszor űzték ők ővele a’ gyorslábu őzet a’ pusztában.

Oskár meglátá barátjait, ’s mellyét küzdés tépdellte-meg. Az öreg Vezérek’ fuldoklása, úgy monda, ebeimnek vinnyogások, a’ bánat’ énekének megzendülte, Oskárnak lelkét ellágyíták, azt a’ lelket, melly eddig, kemény mint kardomnak éle, ellágyulni nem tudott. Osszián, vígy engem dombjaimra, emeld-fel dicsemnek kövét! Tedd a’ szarvas’ ágazatját, tedd szűk lakomba kardomat. Eggykor a’ folyam elmossa a’ partot, ’s a’ vadász meglátja az aczélt, ’s így szólland: Ez Oskárnak kardja volt, a’ ki most por, ’s eggykor a’ hajdannak dísze volt.

Dicsőségemnek gyermeke, mondám én neki, ’s te elesél? Oskár, ’s én téged többé meg nem látlak? Ha mások hírt veendenek bajnokgyermekeikről, én terólad azt nem veendhetek? Moh fogja környülnőni köveidet, szél fog lebegni a’ kesergőknek fürtjeikben! Nélkűle lesznek megvíva a’ csaták; ő nem űzi a’ vadakat többé a’ tetőken! A’ harczoló, ha majd megjő viadalaiból, ’s más tartományokról beszéll, ezt fogja mondani: Sírt láték eggy zajgó folyamnak szélén, sötét lakát eggy fejdelemnek; az a’ szekerző Oskár által dőlt-el, a’ halálban-magasztalt bajnok által! Talán meghallom szózatját, ’s mellyem’ homályát öröm deríti-fel.

Bánatban szállott volna le nekünk az éj, nem költ volna fel örömben reánk a’ szomor’ árnya köztt a’ reggel, ’s vitézeink veszteg maradtanak volna, mint a’ harmatos sziklák Moilénán, hahogy a’ bánatot a’ király el nem szórta volna, ’s nem hallatá vala erős szavát. Eggyszerre ocsódtanak-fel a’ fejdelmek, mintegy az éjszakának elreppent álmai közzül.

Meddiglen fog még hullani a’ köny az Érini tetők’ Moilenáján? Soha nem térendenek-meg a’ bajnokok, soha nem kél-fel az én Oskárom a’ maga erőjében. El fognak hullani a’ vitézek, el fog tűnni ösvények a’ tetőken. Hol vannak az atyák’ vitéz nemzetségei? hol van az elmult idők’ bajnoknépe? Elhulltak mint a’ magasban a’ csillagok, mellyek sok tartományok felett csillogának, az éj’ homályába! Mi az ő dicsőségeknek csak utóhangjait hallánk, őnekiek, kik koroknak rettegései voltanak! Igy tűnünk-el e’ földről mi is a’ sírnak mélységeibe. Most virítson-körül a’ fény bennünket! nevünk ragyogjon utánunk mint a’ nap’ súgarai, midőn az fejét homályba rejti-el; búsan ballag tovább a’ vándor, ’s emlegeti az esti fényt.

Ullín, te én megaggott Bárdom, kelj-fel, vedd a’ király’ hajóját, vidd Oskárt Szelmának tájaira. Hadd hulljanak érte a’ Morvai szűzek’ könyűji, hadd sirassák őtet az erdők’ fennkeblű leányai. Mi vívjuk-meg az Érin’ viadalait azon vitez népért, melly Kormákért esett-el. Tünni kezdenek éveimnek napjai, ’s karom’ gyöngűlése nem kicsiny. Atyáim már alá-hajolnak felhőjikről gyöngén-lépdellő gyermekekhez. De ő el nem hagyja e’ földet, míg híre fényben nem ragyog. Lelkem fénynek folyamja légyen a’ később korok’ Bárdjaiknál!

Ullin felrántatá vitorlájit, ’s a’ déli szél felkele, ’s hajója Szelma felé evezett. Én elsüllyedtem bánatomban, ’s ajkamon elholt minden hangzat.

Moilénán innepi tom készült. Kairbárnak sírját száz bajnok rakta-meg, de a’ fejdelem felett nem kele magasztaló dal, mert lelke véres vala és fekete. A’ Bárdok emlékezének Kormákról, ’s gerjedhetett e dal Kairbárnak?

Köntösét kiteríté az éj. Száz tölgy lobog felfelé a’ felhőkre a’ tetőken. Fion eggy tölgy alatt űle a’ tetőn. Előtte az ének’ Althánja áll vala a’ Kormák’ elestének regéjével; Althán, a’ vitéz Konachár’ fija, ’s barátja a’ szekerző Kuchullinnak. Kormáknak termében múlatott vala ő eggykor a’ fergeteges Temorán, midőn Szemónak fija a’ zavarvizű Légónál elterült. Igen bús vala a’ Bárd’ éneke; szemeiből csorgott a’ köny, midőn azt ő, a’ tisztetes Bárd dallá:

„Sárgán pillanta-le Dórára a’ nap, ’s alkonylani kezde a’ szürkűlő estvély. Temorának erdeji rengtenek a’ ravatalok’ koválygó szeleiben. Sötét felleg tornyozódott napnyugot felé, ’s prémje megől veres csillag tekinte-ki. Én magányosan állék a’ hegy’ aljánál, ’s ím előttem eggy Lélek tünt-fel a’ felhőken. Halomról halomra értek léptei; pajzsa színtelen függött oldalán. Az Szemónak győzelmes fija volt. Reá-ismertem bús képén. Eggy szélszesz elkapta szemem elől, ’s mindenfelé mély sötét leve. Lelkem bánatba süllyedett-el. Elmentem a’ tenger’ hajlékába, hol az áldomás’ csigája cseng. Ezer világ szóra fényt, ’s száz lant pendűle-meg. Kormák fejdelem közepettek álla, szép mint a’ kelő csillag az egen, midőn csendes örömei köztt nyájasan pillant-le a’ reggel’ ködös tetőjiről, ’s harmatban föröszti ifju súgárait. Ragyogva kelve-ki a’ tenger’ habjai közzül, csenddel futja-meg pályáját, ’s fényét semmi irígy felhő nem fedi. Arthónak pallosát tartá kezében, ’s ifju igyekezettel vonogatta azt. Három ízben vonta egész erővel, három ízben maradt hűvelyében a’ pallos. Sötét hajzatja elömlött vállán, ’s a’ fiatal orcza piros színében lángola. Szántam az ifju szép súgárt; majd, ah! majd éjbe fog süllyedni!

Mosolygva mondá a’ szép gyermek: Althán, láttad te őt, a’ hőst? Oh, sullyos a’ király’ kardja; bizony karja, vágást tenni, erős volt. Búsulok hogy a’ harczban hasonló nem vagyok atyámhoz, mikor ő haragjában lángola. Oh, úgy szembe szállanék Kuchullinnak nagy ellenjével. De eljőnek az évek énnekem is, ’s erős leend karom a’ viadalokra. Hallád te hírét a’ Szemo’ erős fijának, a’ Temora’ nagy fejdelmének? Bár visszatérne nagy fényében, mert úgy fogadá nekem, hogy estkor itt lesz. A’ Bárdok őt dalokkal várják, várja az áldomás.

Szó nélkül hallám a’ királyt, ’s könyűim elfuták orczámat. Elrejtém azokat őszült fürtjeimmel. Kormák megsejté a’ keservet.

Konachár’ fija, tisztelt Bárd, elesett Szemónak nagy fija? miért tör-elő e’ titkos sohajtás? miért fakadnak e’ könyűk? Jön e a’ szekerző Torláth? jön e Kairbár a’ veres szemekkel? Oh, jőnek, bánatod mondja! Túrának fejdelme porban fekszik! Ne menjek e megvívni velek? De én nem bírom a’ dárdát! Oh, volna enyém a’ Kuchullin’ ereje, Kairbár remegve hagyná-el itt a’ tetőket, ’s őseimnek hírek, a’ régi kor’ tettei újra felébrednének.

Keze a’ görbe ív után kapott, arczát könyűk förösztik. Bennünket sorban elfoglala a’ szomor; a’ Bárdok’ füleiket a’ száz lantok’ rezgéséhez hajtják-alá. Gyöngén érintette-meg a’ húrokat eggy lebel, ’s a’ hang mély volt és gyászos. Távolról eggy hangzat hallék, mint a’ fájdalom’ nyögése. Ime az Karil, a’ dicső napok’ énekese; ő jőn mostan Szlimoráról. Ő hoza hírt Kuchullinnak eleste felől, ő beszéllé nagy tetteit. Tolongva gyűlt eggyüvé sírjánál a’ nép, ’s fegyvereik földön fekvének. Mindnyájan feledték a’ tusát, mert őtet, nekiek tüzöket, nem láták többé.

’S kik azok, kérdé a’ szelídszavu Karil, kik könyen-lépve jőnek itt, mint az ormok’ szarvasai? kik azok, mint a’ fiatal erdő, mellyet zápor’ árja nevelt? Kik, ha nem Uznóthnak fijai, a’ folyamos Étha mellől? A’ nép felkél minden félen, mint a’ ravatalok körül a’ tűz, midőn a’ szél’ ereje könyed szárnyakon érkezik a’ pusztákról; fényt lövell a’ szirtek’ bércze, ’s a’ hajós múlatva evez a’ vereslő tengeren. Kathbádnak megcsendült pajzsa. A’ vitézek virítni látták a’ Náthosz’ képén Kuchullinnak erejét, ’s győzelmeit. Mint ez, akként hágdosa ő a’ téren. A’ harcz megújúl Lágónál, ’s Náthosz, az ifju, győz. Majd meglátod őt, a’ dicső hadvezért, a’ te hajlékodban, királya az erdős Temorának.

Bár hamar megláthatnám, mondá a’ sötétfürtű kékszem. De keblemet bánat dúlja a’ pajzsok’ hős Kuchullinjáért. A’ záporos Dórán sokszor zenge nekünk a’ szarvasok’ vadászatja; sokszor beszélle ő nekem atyáim’ harczaikról ’s nagy tetteikről, ’s lelkemben öröm kele-fel. Űlj áldomásunkhoz, o Bárd, ’s hallassd dalod’ velünk. Szavad nyájas füleimnek. Dalld nekünk a’ hatalmas Kuchullint, és a’ minket-mentő Náthószét!

Karil. Gyorsan kele-fel a’ tengeren a’ nap az aranyos regnek minden súgáriban. Krathín, Gallamának fija, a’ díszes hajlékhoz jöve. Eggy sötét felhőt láttam, úgy monda, felkelni a’ pusztában. Úgy látszott, hogy az felhő vala, de eggy sereg lön, melly bennünket békerít. Hatalommal hágdos Vezére a’ nép között; a’ szél veresen játszik repdeső hajfürtjeivel. A’ reggel’ súgárai ragyognak pajzsán, ’s kezét harczoló dárda ékesíti.

Hívjad Temorának tomjához, mond’ a’ király, csillogva fénysúgárában. Hívjad a’ fejdelmek’ termébe, sudarja a’ dics’ és dal’ Gallamájának. Az Etha’ hőse lészen az; ő közelít hozzánk fényében.

Kormák Kairbárhoz. Idv, idv az idegen föld’ hősének, ha Kormáknak barátja vagy! De, Karil, ő nem nyájast néz, neki bosszus tekintete! ő reánk kardot ránt! Ez Uznóthnak dicső fija e, te elmult évek’ énekese?

Karil. Ez nem Uznóthnak fija; nem, Kairbár ez, a’ te bosszús ellened. – Kairbárhoz. Miért jösz te úgy fegyverben, rőthaju, borzas-szemöldü fejdelem. Oh ne ránts Kormákra fegyvert. Mért sietsz-el küzdés nélkül?

Lobbal jőve ez, ’s megfogá a’ király’ kezét. Kormák sejdíté halálát; haragnak lángja égett szemeiben. Távol tőlem, Athának pártütő fejdelme, úgy monda neki; a’ vitéz Náthosz közelít sergével. Te bátor vagy termemben, mert karom nem bírja a’ kardot.

’S a’ kard áltverte a’ Kormák’ mellyét. Elesett atyájinak hajlékában. Porban nyúlongának szép fürtjei; messzére elpárázott vére.

Karil. ’S Arthónak legnemesbb fija eldölt atyájinak hajlékaikban? Távol vala őtőle Kuchullinnak pajzsa, távol nemzőjének dárdája! Oh, gyászoljatok ti Érinnek minden halmai, nem kél-fel ő soha a’ nép köztt! Béke a’ te lelkednek, o Kormák, te ifjuságodban süllyedél éjbe!

Szavaim a’ rőthaju Kairbárnak füléhez értek-el. Ő a’ Bárdokat homályba záratá. Félt Bárdokra rántani kardját, noha lelke fekete volt. Sokáig foga-körül bánat bennünket. Káthmor érkezék, a’ nemeslelkü fejdelem, ő meghallá nyögéseinket a’ barlangból, ’s haragban gördíté szemeit az undok-gondolatu Kairbárra.

O bátyja Káthmornak, monda a’ bajnok, meddig kell kesergeni az én lelkemnek, hogy a’ te szíved, mint a’ szirt, kemény, ’s véresek ’s iszonyúk gondolatid? De te Káthmornak bátyja vagy, ’s őneki tisztje küzdeni csatáidban. Nem hasonlók a’ mi lelkeink, te fejdelem, te, kinek karjai a’ csatákban olly gyöngék. Kebelemnek világát elhomályosítják a’ te tetteid, ’s eggykor Bárdok nem fogják magasztalni dicsemet; ezt mondják majd rólam: Káthmor bajnok vala, de küzdött az iszonyu Kairbárért! Szótlan mennek-el sírom felett, ’s hírem el fog némulni. Kairbár, eresszd szabadon a’ Bárdokat! ők eltünt időknek gyermekeik. Még akkor is fog még értetni dalok, midőn nemzetünk már régen nem leend, régen nem már az erdős Temorának királyaik.

Szabadok levénk a’ fejdelem’ szavára, ’s látánk Káthmort erőjében. Hasonló vala ő hozzád, nagy hős, a’ te ifjuságodban, mikor a’ harcz’ dárdáját legelsőben emeléd-fel. Arcza ollyan vala mint a’ fénysúgár, ha felhőtlen egen a’ nap tündököl. Nem homályosítá-el homlokát az árny. Akkor a’ rőthaju Kairbárt jőve segéllni Temorához: most halálát jő bosszulni, királya a’ sokerdejü Morvának.

Hadd jőjön, felele Fion-ghal; a’ vitézzel megvívand karom! Lelke neki büszkén ragyog, karja az erő’ fényében lángol, csatájit körülöleli a’ dics. A’ kisded lélek hasonló a’ gőzhez; az a’ büzhödt balkányon múlat; nem kél-fel a’ magas tetőkre, retteg hogy őt, az erőtlent, a’ hegyek’ bérczeiről ferdén taszintja-meg eggy szélszesz; a’ hínáros tókban lakik, ’s onnan küldözi széllyel a’ halál’ nyilait. A’ mi ifju harczolóink, bátor vitézek, hasonlók nagynevü eldődijekhez; ők ifju korban vívták a’ viadalt, ’s tisztelve rogytanak-öszve, ’s hírek örökre fenn-marad. Maga Fion-ghal is közelít az eltünt idők’ éjéhez. Ne essék ő mint a’ csergeteg felett a’ tölgy! a’ vadász elmegy a’ tölgy mellett, ’s ő fekszik, ’s sorvad a’ zivatarban. „Hogy még e’ tölgy is eldőle!” ezt

eldőle! ezt

mondja magában, fütyöl, ’s tovább megyen.

Örömnek dalaira, Morvai Bárdok, hogy lelkünk a’ mi nincsen már, feledje. Kiki a’ kardok’ viadalát gondolja! Csillagok pillonganak a’ felhők közzül, ’s csendesen ballagnak a’ vizek felé. Majd közelít tüzök az est’ tájékihoz; majd kilátjuk a’ Kormák’ ellenjeinek egész sergeket. Fiam Fillán, végyed dárdámat, lépj-fel a’ feketeormu Mórára. Intézzd tekinteted’ a’ fenyér’ ösvényére, nézz-végig egész táborjokon; nézzd-ki a’ vendéglátó Káthmor’ menését. Eggy távol csatajt hallok, mintha szirt görgene-alá a’ ravatalokról a’ homályos puszta’ görbe völgyeibe. Verd néha paizsodat, hogy éjjel ne jőjenek reánk, ’s Morvának fénye el ne tünjön. Én itt egyedül vagyok; ne rogyjon-öszve dicsem a’ bús öreg korban!

Csöngett a’ Bárdok’ dala, ’s a’ király Trenmornak pajzsán nyugvék. Alvás szálla a’ bajnok’ szemére; csatáknak képei lebegtek-el lelke előtt. Alva csendesült-el körűle a’ sereg; Fillán figyelt az ellenre. Az ő léptei eggy tetőn voltak a’ tenger mellett; pajzsának hallánk ollykor csattogását.

MÁSODIK ÉNEK.

Bajnokok’ atyja, o Trenmor! fenn lakozol te a’ széldühök’ örvényében a’ lobogó villámok között, hol tűz szikráz keresztül a’ fellegeken! nyissd-fel a’ zivatar’ bús tornáczait, kiáltsd-elő a’ tisztaszózatu Bárdokat, hívjad-elő őket az elhanyatlott időkből az ő légi lantjaikkal! Nem eggy gyönge, ki gőzvölgyben lakik, nem eggy vadásza a’ térföld csörgetegének, nem, a’ szekerző Oskár jelen-meg, a’ harcz’ a’ viadalok’ dombjairól. Hamar elváltozék, fiam, a’ te alakod, ’s nem az többé, a’ mi Lénán vala! Kéje szerént forgat tégedet a’ szél, midőn a’ maga erőjében végig-zúg a’ légüren. Te atyádhoz pillantasz e alá, ki utánad az éjszaka’ rémítő sötétségében a’ harsogó folyam mellett keserg? Morvának fejdelmei nyugszanak a’ térségen; ah, nekik nem veszett fiok! De nektek, Morvának fejdelmei, eggy harczoknak erőse veszett! Ki hasonlíta a’ férjfiak közzül ez ifjuhoz, midőn őtet a’ tusák’ csatája fogá-körül, mint a’ vad folyamok’ özönlő áradása? Lángolnom kellene a’ veszély között, Érinnek serge közel van hozzám, ’s Fion egyedül van a’ seregben. Egyedül neki lennie nem kellene, míg karom bírja a’ dárdát.

’S tüstént felkelék csengő fegyveremben, ’s füleltem az éj’ szeleinek habzásaikra. Nem hallám a’ Fillán’ pajzsa’ csattogását; reszkettem a’ király’ fijáért. Mit, mondám, ha a’ barnafürtű hős eldől? mit, ha az ellen ránk üt a’ sötétben? Távol bús zúgás hallott, mint a’ Légó’ harsogása, midőn vize a’ gyönge fagyban eggy szép napnak melege alatt lohad, ’s minden jege roppan és pattog. Lórának népe az ég felé tekint, ’s sejdíti a’ közelítő zivatart.

Búsan, némán láttam alászállani Fillánt Mórának szirtes ormáról. Ő hallá az ellenség’ kiáltozását; ’s ijedség és öröm kele-fel lelkében. Most közelítő dobogásom’ is hallá, ’s elhevülve kapott csengő dárdájához.

Békben jön e az éj’ gyermeke? vesztegleni akar e haragom előtt? A’ ki itt ellen, Fion-ghalnak ellenje. Ne ingerelj, vagy érezzd sarjamat. Nem áll az a’ férjfi itt hasztalan, kit a’ Morvai népnek védjéűl külde a’ király.

Osszián. Ne állj soha hasztalan és renyhe, fija a’ szépszemü Kláthónak! Egyedül van Fion-ghal, az ősz; napjainak végsőjire szomor gyülekezik. A’ hősek’ fejdelmének két fija vagyon; azoknak ragyogni kell a’ hadban; azoknak ollyanoknak kell lenni mint a’ tetők felett a’ villámok; az ő lépte, mint a’ nyil, siet lefelé.

Fillán. Fion-ghalnak fija, még nem nagy az ideje hogy én dárdát emelgetek, kardomnak a’ harczban még kevés jegye vagyon; de lelkem tűzfolyam. A’ Bolganép’ Vezérei felgyűlengnek a’ csigás-tomu Kárthmor mellé; amott a’ bérczen van rajzások. Elmenjek e ottan feléjek? Gyorsaságban engem egyedül Oskár halada-meg midőn a’ Kónai hegyormokon versenyt futánk.

Osszián. Fillán, te őfeléjek ne közelíts; te dics nélkül eshetnél-el! az enyém élni fog a’ dalban; én elmégyek oda, ha szükség leend. Az éjnek csendes rejtekéből fogom kinézni egész sergeket. Miért emlékeztetsz Oskárra? mit költöd-fel keblem’ fájdalmát? Hagyjad őt nyúgodni, a’ bátor harczolót, míg felettünk elmúl a’ vész. Bánatnak nem illő a’ vész alatt, nem könynek a’ vitéz’ szemeiben lakni. Atyáink feledték dicsően-elesett gyermekeiket míg a’ csatának lármája elhangzott. Akkor tére osztán a’ sírhoz bánatjok és a’ Bárdok’ gyászdalaik.

Kónár testvére volt Trathálnak; dicsőbbet nem zeng semmi dal. Ezer folyamok mellett öldöste-öszve ellenjeit; híre Érinnek minden völgyét eltöltötte, hasonló a’ nyárnak csapodár lebléhez. Nagy törzseknek gyűlése hívá-meg Ullinban a’ kardoknak hatalmas királyát, a’ tetők’ nemzetéből származottat, a’ Szelma’ bajnokmaradékát.

Az Érin’ déli fejdelmei elfojtott haragban költek-fel. Múmának sötét üregében zajgott titkos csendes tanácsok. Oda gyülnek, úgy beszéllik azt, az ő öseiknek Lelkeik, ’s a’ szikláknak repedéseiken által látatják sápadt sötétveres alakjaikat, ’s őket Bolgának eggykori fényére emlékeztetik. „Mit? itten Kónár legyen e úr? a’ Morvai hadakozó idegen’ sudarja?

Mint a’ tetők’ omló patakjai, úgy jöttenek ők száz nemzetségek’ zajgása között. Eggy erős szirt álla Kónár nekik. Kardja őket öszvevágta, széllyelszórta. De ők csoportosan ’s gyakorta visszatérének, ’s a’ te néped, Szelma, elsüllyede a’ harczban. A’ király a’ sírok köztt álla, ’s búsan csüggeszté-alá arczát. Lelke ön-magába borult, ’s megjegyzé kővel a’ jegyet, a’ holott el fogna szép halálban esni. ’S íme pajzsával ’s a’ maga erőjében Trathál bajnok jön a’ felleges Morváról, testvére a’ kardszülte Kónárnak. Nem volt ő egyedül, a’ nagylelkü vitéz; jött Kolgár is, a’ királynak, ’s a’ kék-epedő-szemü Szolinkormának fija.

Mint midőn Trenmor, körülvéve villámokkal, leszáll a’ fergeteg’ hajlékiból, ’s mennydörögve pusztítást tölt-alá a’ tengereken: a’ szerént szálla Kolgár a’ harczba; pusztította, emésztette a’ tág csatamezőt. Nagy volt atyjának öröme. Alattában jött eggy nyil a’ hősnek. Emléke köny nélkül vala megásva. A’ király meg akará bosszulni fiját. Trenmor mint a’ villám lobogott az ütközetben; a’ Bolgok gyalázattal tüntek-el.

Béke tére-vissza a’ halálnak mezején. A’ kék habok Morvába vitték a’ királyt. A’ hős akkor emlékezék fijáról, ’s a’ népnek könyűji eggyütt folytanak. Három ízben kiáltá vissza a’ Bárd, közel a’ tenger’ hideg üregéhez, a’ csata’ bús mezejéről honi halmaira Kolgárnak, a’ győzelem’ bajnokjának, lelkét; ’s ő felhőjin megérté a’ hívást. Trathál bajnok az üregbe tevé-le örömére a’ megholtnak az ő kardját.

Fillán. O Kolgár, Trathálnak fija, te ifju korodban levél az erősek köztt híressé. De az én kardomat nem jegyzette-ki a’ király, noha az a’ fenyér’ viadalában most villogott. Kimégyek a’ sereggel a’ tusába, ’s győzelemmel térek-vissza, ’s fény nélkül! Közelít az ellen, o fejdelem; tőlök zajognak a’ ködfedte ormok, lépdelteik zengnek mint az ég zeng, ha neki rengve felel-vissza a’ föld; elijedve reszketnek az erdős tetőken a’ fák, semmi lassu lebel nem kél az égnek sötét hideg színén.

Osszián hirtelenséggel fordúla meg dárdáján, lángot költe a’ tölgyekből a’ fenyéren, ’s elszéllyeszti a’ szélben lobogásaikat. Káthmor meggátlá a’ maga futását. Megállott, mint eggy szirt a’ csillagok’ ragyogásában, körülkovályogva a’ fergeteg’ éje’ szeleitől, ha az éjszaki fuvalmak megkapják a’ folyamot és hirtelen jéggé higasztják. Így álla ő, a’ jövevények’ barátja; haja szállong a’ szél’ játékában. Nincs eggy is vitézebb az Érin’ férjfijai köztt mint a’ folyamos Átha’ fejdelme.

Fónár, Bardoknak elsője, mondá Káthmor, gyüjtsed-öszve az Érin’ fejdelmeit. Hívjad-elő Kormárt a’ veres hajzattal, ’s a’ durczás-tekintetü Málthoszt. Hívjad Maronnánt, a’ neki-búsultat, ’s Foldáthnak paczkázó negédét. Turlochnak veres szeme jelenjen, ’s ne feledd Hidálát, a’ vitézt. Szózatja, midőn vész fenyeget, szelíd őneki, mint midőn a’ permetes eső Athának kiaszott mezejére enyhén száll; lassan száll-alá a’ fenyérre, míg a’ mennykő végig dörgi az eget.

Csengő fegyvereikben jőnek-elő. Mindenike felé hajtja füleit, mintha őseiknek eggyik Lelke szóllott volna alá az éjszakának felhőjéről. Rettentőleg csillogtanak fegyvereik, hasonlók a’ Brúmó’ vizének vad zuhogásához, midőn a’ villám’ súgára szikráz-végig a’ réméjszakán az éjjeli vándor’ szemei előtt. Remegve áll ő útja’ közepében, ’s felpillant a’ reg’ súgára után.

Hogyan? kérdé a’ fejdelem, ’s Foldáth akarhatná e éjjel ontani ellenségnek vérét? Gyöngék e karjai a’ tusában, midőn az ég’ súgára teljes fényben ragyog? Nem sokak a’ mi elleneink a’ tengernél: mit borítnánk ködbe magunkat? A’ fény vidítja a’ vitéznek szívét, a’ ki honja’ javáért küzd. Mómának fejdelme, a’ te tanácsod sikeretlen; Morvának szemeit nem fogja-be alvás. Vezérjei ébren vagynak, mint a’ sasok a’ bércz’ mohos sziklájin. Mindenike töltse a’ seregnél az éjt, törzsének dulongó erője mellett. Ha majd felhajnalland, elébe mégyek a’ Bolgok’ ellenjeinek. Rettegett vala és hatalmas, ha elesett is, a’ Borbár’ fija.

Én, felele Foldáth, látva, becsülve léptem-elől a’ Vezérek ellen; a’ nap’ világában vertem a’ csatát Kairbárral a’ fenyéren. Az ő emléke könyezések nélkül költ, néki nem énekle Bárd magasztaló éneket. Örvendjen e az ő elestén ama’ sereg az ormok’ mohos sziklájin? Míg élt, ő felem volt nekem. Sok beszédet cserélgeténk mi titkon, a’ völgynek csendében, a’ Mómai üregekben, midőn te még kicsiny valál, ’s barcsáidnak szabdalád szakálait. Kísérve Mómának harczolójitól én az ellent küzdésre idézem-ki szirtjeinek homályos köréből. Ének nélkül essék-el a’ mezőben a’ Szelmai őszfürtü király.

’S te úgy hiszed, erőtlen kar’ fija, mondá Káthmor félig-elbosszontva, ’s úgy hiszed te, hogy Fion-ghal neked dal nélkül, dics nélkül dől-el? ’S ha a’ Bárdok a’ király’ sírja körül a’ tenger mellett el volnának is némítva, a’ szeretet megrepesztené a’ mellyeket, ’s a’ dicső hős’ nagyságát magasztalni fogná. Ha te dőlsz-el majd, a’ Bárdok feledni fogják a’ dalt. Te mindég bosszús, te mindég sötét vagy, bár karod a’ csatákban hasonlatos a’ mennyek’ dúló szeleihez. Feledem e én az Érin’ királyát az ő szűk lakában, a’ sír’ sötétében? feledem e én Kairbárt, az én szerelmem’ testvérét, kit magasztalni meg nem szűnök? Láttam én az ő öröme’ súgárjait, melly a’ tettek’ fénye miatt lelkének éjét felderíté, midőn ragyogva érkezém-meg a’ tetőkről, a’ fergetegek’ ’s folyamok’ Athájába.

A’ király’ nagy szavát értve minden Vezér törzséhez tére; azok körülfogák az erdős tetőket, mellyek felett a’ csillagok’ tüze lassu fényben ragyogott, hasonlók a’ sziklás révek’ habjaikhoz, ha fergetegeknek fuvalmai lökdösik. Káthmor eggy tölgy alatt nyúla-el. Pajzsa, eggy bús karéj, fennen függött a’ szirtfalon felette. Közel álla hozzá a’ tenger’ szép idegene a’ maga fürtjeiben, a’ szerelem’ súgára, a’ vadas Lúmon’ ékes szülöttje. Fónárnak éneke távol zengett a’ régi évek’ tetteivel. Az ének’ zengzete ollykor elveszett az ömlő Lúbár’ harsogása köztt.

Fónár. „Króthár Áthán lakott, a’ kékvizü csermelyék’ honjában. A’ hegynek ezer tölgyéből épült az ő zengő terme. Oda gyűle a’ nép a’ kékszemű király’ lórántjaihoz. Ki volt a’ győzelem’ hősei köztt nagyságban Króthárhoz hasonlítható? Égtek körűle a’ harczolók; a’ szűzek’ titkos sohajtásaik felköltek a’ tetős Alnekma’ fejdelméért, a’ Bolgok’ törzsének szekerző Vezérjéért.

Drumardónak mohlepte tetőjin űzte vala ő eggykor Ullinban az őzeket. Kathminnak leánya, a’ szép Konláma, kitekinte az erdőből, ő a’ Bárdok’ magasztalása, kék szemekkel, gyöngéd kézzel. Titkon kele a’ leány’ fohászkodása a’ hősért; lecsüggeszté bánatjában sötét hajakkal körüllebegett orczájit. Látta az éjjeli hold, mint tördelte a’ fejér kezeket. Álmainak csende között is az erős Króthárt emlegeté.

Három nap űlte áldomását Kathmin, a’ negyediken felhajházta az ollókat. Konláma követé a’ vadászokat mindenikével ékes lépteinek. Szembe ötle neki Króthár, a’ fejdelem, a’ tar tetők’ eggyik ösvényén, ’s ívét elejté a’ leány’ keze. Lassan fordítá-el arczát, mellyet félig elfedtek fürtjei. Hirtelen serkent-fel szerelem a’ Króthár’ szívében, ’s elvitte Athába a’ fejérkeblü leányzót. Bárdok zengék neki énekeiket; Kathminnak leánya körül öröm lebdese.

Ezen feldagada a’ Turloch’ kevélysége, eggy ifjúé, ki a’ hókaru leányért, a’ nyájas szemekkel lángola; ’s ő hadaival Átha ellen jőn, a’ veres vadat nevelő Alnekma ellen. Kormul kiméne küzdeni, Kormul, a’ királynak öccse. Kiméne, de elesék a’ fejdelem, ’s hadának sóhajtása felkölt. Hallgatva ’s nagy bátran jőve a’ folyón által Króthár királynak sötét erője; elűzte az ellenséget az erdős Alnekmáról, ’s visszatért az énekek’ Konlamájának örömére.

Hadra had jött, vér érte a’ vért; ezerenként látszottanak éjente az Érini felhők’ prémzetjeiken. A’ dél’ fejedelmei öszveleg gyültenek-fel Krothárnak csengő pajzsa körül, ki haláltól kísérve, lépe-fel ellenségeinek ösvényére. Ullinnak leányai síránkoztak feltekintvén a’ fergeteges bérczekre. Semmi vadász nem kele-ki a’ hegyekből, bús csend nyugvék a’ körön. Lomhán, búsan fújt a’ szél a’ ravatalok’ ritka fűvei köztt.

Mint az ég’ keselyűje jő csattogó szárnyaival, midőn vígan lepkede a’ légfolyamban: a’ szerént érkezik Kónár bajnok, Trenmornak fija, a’ karja az halálnak, az erdős Morva’ vitézeivel. Kiönté sergét a’ zöld Érinen; feketén kíséri pallosát a’ halál, csak félig-látva, ’s hatalmas lépteken. Bolgnak gyermekei futottak a’ kard’ fija előtt, mint a’ záporfolyam előtt fut a’ vándor, melly a’ rengeteg’ pusztájiból omol-alá, ’s mezőt és zengő erdőket magával hengerít.

Króthár tusának készűl, ’s Alnekmának hadakozóji búsan futamodtanak-meg. Króthár ment, de lomhán lépdelve, elsüllyedve bánatjában. Fény ragyogott a’ dél’ táján utána, mint az őszi erőtelen napé, midőn ködbe borulva jelen-meg a’ fergeteges, sokfolyamu Lárán. Harmat fedi a’ kiaszott fűvet; az ő világa erőtelen és bús.

Miért költi-fel nekem a’ Bárd megszaladtaknak emlékét? úgy monda Káthmor. Füledhez eggyike a’ Lelkeknek hajolt e le fellegéből, hogy Káthmort eldődi regék által elrettentse a’ küzdéstől? Ti, kik a’ szél’ prémjei köztt laktok, beszédetek nekem csak szellő; megragadja az a’ fekete bogács’ fejét, ’s szakálát elszórja a’ folyón. Keblemben eggy szózat lakik, ’s az senkinek nem zeng fülében. Érinnek fejdelmét saját Lelke őrzi, ’s ő a’ csata’ mezejét el nem hagyja.

Visszavonulva az éjszakába a’ folyón méne-el a’ Bárd, ’s gondolatjai Athának napjain lebegtek, midőn dalát Káthmor gyönyörrel érté meg. Könnyei omlottak orczájin, ’s hidegen zúgott-keresztül szakálán az éjeli fúvalom.

Érinnek kék szemeire leszálla az alvás, de a’ hős’ szemére nem szállott. Búsan lépe-fel az ő elméjében a’ bosszús Kairbár’ alakja, ’s ő ezt ének nélkül az éj’ vészébe látá hengeredni. Káthmor felkél, ’s búsult léptei eggyik szárnyról másik szárnyra járák-körül a’ tábort. Ollykor csattogtatá pajzsát. A’ hang elére Ossziánnak füléhez Mórának mohellepte ormain.

Osszián. Fillán, közelget az ellen; hallom a’ harcz’ pajzsának csattogását. Te állj a’ keskeny ösvényen, én kimegyek nézni vonúlásaikat; ’s ha a’ sereg engem porba tapod, akkor pergessd pajzsod’ domborát; a’ király ébren van a’ tetőn; költsd-fel midőn ideje lesz, hogy híre el ne enyésszen.

Elsieték csengő fegyveremben, ’s általszöktem a’ folyón, melly Athának fejdelmét sötéten fogá-körül. ’S ő reám felnyujtott dárdával jöve keresztűl az éjjeli fenyéren. ’S rettentő ortályt fogtunk volna itt kezdeni, hasonlók két versenygő Lélekhez, kik, két repűlő felhőkről lehajolva, üvöltő szeleket küldözgetnek, hahogy Ossziánnak szemei ki nem ismerték volna az Érini király’ sisakját körüllebegve a’ sas’ tollaitól, mellyeket az éj’ fuvatagja ingatott. Csillag pillogá-keresztül a’ tollat, ’s én nyugva tartám a’ kitolt dárdát.

Királyi sisakot látok! mondám; ki vagy te, éjnek gyermeke? Híres leend e az Osszián’ dárdája, ha téged, bajnokot, elterít?

’S ő legott alá-bocsátá dárdáját, ’s alakja magasra vonult előttem. Kinyujtá az éjbe kezét, ’s e’ nemes királyi szót mondá:

Oh te, barátja a’ hősek’ rémlelkeiknek, ’s nékem veled az éj’ árnyában kell e öszvejönnöm? Miért nem jelentenek-meg a’ te lépteid az örömnek napjaiban a’ daloknak Athájában? Én rántsak e dárdát tereád? Lássa a’ nap, ha majd két király kél a’ vércsatára nagy fényben tündökölve egymás ellen. Idővel meglátják a’ helyet a’ harczolók, ’s rettegve emlegetik a’ régi kor’ tetteit; úgy nézik azt, mint Lelkeknek lakját; melly a’ nagyokat örömmel ’s borzadással tölti-el.

’S ők a’ helyet, a’ hol mi békkel jövénk eggyüvé, feledhetnék? mondám én. Mindég annyira kedves e a’ királyok’ kevélységének a’ csaták’ emlékezete? ’S mi azt, a’ hol atyáink eggyütt vígadoztak, nem kedvvel nézzük e? Szemeinket könyűk töltik-el csatájiknak mezejiken. Magasra keljen itt eggy kő a’ ravataloknak mohai között, ’s szólljon a’ jövendő korokhoz. ’S ha te, o kő, eggykor elmállasz, ha tégedet a’ Lúbár elgördít, az eltikkadt vándor itt szunnyalomra fog letelepedni. Fője felett ellebeg a’ sötétkaréju hold, ’s ő rémlelkeket lát álmában. Oh, akkor a’ mi árnyalakunk eggyesedjék álmai közzé, ’s mutassa-meg neki tusánk’ helyét! De te, fija Borbárnak a’ görbekarddal, miért fordulsz-el te bús ábrázzal énelőlem?

Feledve mi nem leszünk, Fion-ghalnak fija, ha majd a’ szelek köztt leend lakásunk. A’ mi tetteinket fényfolyamokként látandja-meg a’ Bárd. Athát irtózatos éj borítja-be; vitéz királya dal nélkül esett-el. Tiszta fény áradt mindég énreám az ő homályos lelkéből, hasonló a’ holdhoz, melly a’ villámok barnaveres felhőji közzül pillant-elő.

Érinnek szülöttje, felelék én, haragom őt nem kíséri a’ sírig. Mint a’ sas, a’ szerént repűl-el gyűlölségem a’ porba-dőlt ellenről. Hallani fogja ő a’ Bárdok’ énekét; örvendeni fog szelei között a’ hős.

Magasra költ a’ király’ lelke; oldaláról leoldá kardját, ’s a’ ragyogványt kezembe nyujtá. Sohajtva ’s némán méne tovább. Szemeim kísérték a’ nemes bajnokot. Eltünt, mint fénylve eggy éjalak, midőn, a’ rémítő éjjeli Lélek, a’ vándorra homályban ötölt; a’ tetők’ gőzébe öltözve. Mint a’ hajdan’ regéji volt szózatja; eltűn a’ korány’ fényében, a’ köd alak eloszol.

Ki jő amott a’ Lúhár mellől a’ völgynek ködöltözetében? Főjét körülömli a’ harmat; léptei olly lassúk bánatja miatt. Ki más mint Karil, a’ hajdan’ éneklője, ki Túrának barlangjából érkezik? Látom a’ szirt’ üregét, a’ hegyen feltolongó ködben. Talán Kuchullin, a’ fejdelem az, a’ fákat-ingató szeleknek szárnyaikon. Édest zeng az ének a’ csendes korányban, Érinnek nagyhírü Bárdja!

Karil. Eltorlódnak a’ hullámok taszintva belső nagy rettegésektől, ha felköltöd’ csattogásait hallják, habokból kiszálló szép Nap. Rettenetes vagy te a’ te erődben, o mennynek fija, midőn üstököd’ sugárfürtjeiből halál száll alá, ’s te csoportosan küldöd-ki felhőidet eggy hatalmas népet törleni-el. De nyájas a’ vadásznak hajnallásod, midőn az ordító szelek köztt űl, ’s te tépdellt felhők közzül alátekintesz, ’s ragyogtatod záportól-ázott haját, ’s ő lenéz a’ tisztapataku völgybe, ’s a’ vad a’ ravatalokból előrohan. Meddiglen fogsz te csatákra felkelni, mint eggy vérrel eltölt pajzs? Vezéreknek halála megyen-el, látom azt, eggy köd gyanánt, arczod előtt. Miért hebeg a’ Karil’ beszéde? Gyász zavarja e meg a’ súgárszemet? Soha sem fedi-el éj’ homálya az ő ösvényét, ’s mindég örvend ő elborulhatatlan tüzében. De eggykor elgördülsz te is, neked jön a’ mindent-megemésztő kor, ’s szédelgve rengesz-végig a’ légüren! –

Osszián. Édest zeng a’ te szózatod nekem, o Bárd, ’s éneked kedves a’ szívnek, mint a’ korány’ szelíd nedve, melly enyhén cseppedez alá, midőn a’ nap a’ ravatalok’ gőzéből tekint-ki, lassan kelvén-elő a’ magasban. Most nincs idő az énekre, nincs hogy dalban vetélkedjünk. Fion-ghal fel van fegyverkezve a’ völgyben; ott villog a’ diadal’ pajzsa. Búsan pillant szeme keresztül fürtözetjein Érinnek mozgásaira a’ tetőkön.

Nem látsz te, Karil, eggy sírt a’ ravatalok’ vadharsogású folyamjánál. Három kő nyujtja-ki ott czirmos fejét, ’s felettek eggy tölgy hajol-meg. Eggy király nyugszik ott porban. Add lelkét a’ szeleknek. Az Káthmornak bosszús bátyja. Nyissd-meg a’ felleglakot az hősnek; hárítsd-el zavartekintetét énekeddel a’ Kairbár’ busongó árnyának.

HARMADIK ÉNEK.

Ki az amott a’ kék Lúbárnál? ki az őzek’ halma’ csúcsán, súgár alakjában, ’s a’ tölgyhez támaszkodva, mellyet az éj’ fergetege leterített? Ki más mint Komhálnak bajnok fija, ki utolsó harczában ragyogott? Hegyi fuvalmak emelgetik őszült fürtjeit; Lúnónak kardját félig rántogatja. Szemei fenyegetéssel vannak a’ Moiléna’ tére felé intézve, az ellen’ sötét sergéhez. Hallod a’ király’ hangos szózatját? hasonló az a’ hegypatak’ vad omlásához, melly zengő halmokról szakadnak-elő a’ napnak elsült mezejére.

Fion-Ghal. Messzére terjeszkednek-ki az ellenség’ szárnyai; fel, fel, erdős Szelmának sudarja! Légyetek mint honotok’ szirtjei a’ záporpatak’ barna szélein. Öröm sugárol lelkemre, ha vitézeket látok előttem. Ha felém erőtlen közelít, akkor keblemből fohászkodások kelnek-elő; rettegek, hogy a’ halál utól-ér dicsőségemben, melly most környell. Ki mégyen-ki a’ fenyérre megvívni Alnekmának vitéz nemzetével? A’ vész’ ideje ám időm nekem; éles kardom ott csillog az ő fényében. Igy tartották ezt eleink Trenmornak, a’ csata’ intézőjének, ideje olta; így lépett alá a’ viadal’ mezejére Trathál bajnok a’ kék pajzzsal.

Legott Fion-ghal felé hajolnak a’ Vezérek; mindenike tolonga intézni a’ csatát, ’s előszámlálgatá dicsének tetteit, ’s szemeit Érinre forgatá. De társainak nagy messzére előttök álla a’ Morni’ bajnok gyermeke. Szótlan állott a’ harczoló. Ki nem hallá Gaulnak győzelmeit? Tettei az ő lelkét ragyogással öntötték-el. Marka titkon kapá-meg kardját, mellyet Szruthmonból hoza, midőn Mornit az agg kor eltolá a’ tusák’ csatájából.

Pihenve álla dárdáján a’ Klátho’ deli fija, fürtjeinek habzásai köztt. Háromszor emelé-fel dobogó szívvel Fion-ghalra szemeit, ’s háromszor csökkent-meg ajkán a’ szózat. Még Fillánt soha sem homályosítá-körül a’ harcz. Most elfordítá lépteit, ’s bánattal eltelve álla-meg a’ csergetegnél, ’s orczájira könyár szakadt. Időről időre a’ bogács’ fejeit csapdosá-le dárdája’ nyelével. Nem kerűlte-el ő a’ király’ látását, ki szemeit oldalt görgeté. Meglátá fiját, ’s küzdő öröm támada mellyében. Hallgatva, eltőlt nagy szívében, az erdős Móra felé hajolva, fürtjei közzé rejté könyűjit. Ekkor hallatszának szavai:

Elsője a’ Morni’ fijainak, te szirt az ormok’ fergetegi köztt, vezessd sergemet csatába a’ hősnemzetért és Kormákért. Nem gyermeki vessző a’ te dárdád, kardod nem erőtlen csillogvány. Morni’ fija, lovak’ bírója! ott neki az ellennek! ott törd-öszve azt! Fillán, nézz te mindég a’ Vezérre, ki soha nem volt lassu a’ csatában, de a’ tusa között nem is gyúlong vad tüzekben. Fillán, te mindég a’ Vezérre nézz. Erős ő, mint a’ tetőkről-omló Lúbár, zaj ’s tajték nélkül egészen. Fion-ghal a’ felhős Móráról fog vigyázni a’ csatára. Te Osszián, állj közel atyádhoz a’ patak megett, melly soha ki nem asz. Bárdok, kezdjétek hallatni az éneket! Szelma menjen-ki a’ fenyérre! Ez utolsó csatázásom; borítsátok-el fénnyel a’ küzdés’ mezejét.

Mint a’ tengernek neki-feküdt fergeteg’ ereje kél hirtelen, midőn sötét haragjában eggy rettenetes Lélek dúlong, ’s a’ szélesen elterjedett vizek’ szirtes-ormu szigetére, homályos évek olta lakott honjára a’ sűrű ködnek, özönt záporoz: olly irtózatosan csengett a’ zaj itt, melly a’ mezőben a’ seregből kele-fel. Gaul délczeg léptein hágdas legelől; a’ csermelyék ragyogtak lépteitől. Megette Bárdok önték énekeiket, maga időről időre csattogtatá pajzsát. A’ tetőkről érkező szelek’ fuvalmában hallatszék a’ dal’ zengése.

Krónán, úgy mond’ az ének, harsogva tör-elő eggy folyam az éjjelnek homályában; dagadoz csavargó futása között míg a’ korány’ szép fénye világít. Akkor leszáll a’ tetőkről, erdős sziklákat hozván a’ ragyogás alatt. Távol légyen léptem Krónától; ott búsan ólálkodik a’ halál! Légy te mint Mórának vizei, nemzete a’ fellegektől körülfeketített Mórának!

Ki kél-fel Klúthának szekerén? A’ domb neki elsötétedik. A’ homályba-borult erdők elnyujtják szózatját, ’s villognak aczéljának tüzében. Lássd ellenjeinek közepette a’ nagy hőst, mint midőn Kolgáchnak dévaj Lelke felhőket verdes-széllyel, ’s nyargalja a’ forgó szeleket. Ki más mint Gaul, a’ nyerítő fortyogó paripák’ ura? Légy mint atyád, o Gaul!

Messzére nyílik ottan Szelma. Bárdkezek repkedik végig a’ lantokat; tíz izmos vitéz hordja a’ hegynek tölgyeit a’ tomhoz. A’ halmon fénylik a’ nap’ súgára, a’ fergeteg’ bosszús fuvalmai zöld mezőken szállonganak. Miért vagy illy szótlan, o Szelma? Királyod diccsel tér falaid közzé. A’ csata nem rettentőleg bőgött-e? a’ király’ szeme béke’ nyugtával mosolygott. A’ csata rettentőleg bőge, de a’ király győzelemmel tére-meg. Légy te, mint az atyád, Fillán!

Így vala az ének, ’s ők annak alatta előre-lépdestenek. Magosan habzott a’ dárdaerdő, mint a’ kákák mozognak az ősz’ szeleinek játékai köztt. A’ király fegyverben álla Mórán. Ködöktől körülrepkedve függött pajzsa eggy ágon Kormulnak czirmos szirtje felett. Hallgatva állék én mellette, szemeimet a’ Kromlai erdőre gördítvén, nehogy meglássam a’ nehéz tusát-vívó serget, ’s dagadó lelkem elő ne rohanjon, ’s lépteim a’ tetőkre ne vigyenek. Aczélom fénytől vala körülömölve; ollyan valék mint a’ magas Tromóról a’ folyam, mellyet a’ metsző szél a’ réméjszaka’ bús elfedésében jéggel vont-be. A’ gyermek ragyogóbbnak látja a’ kelet’ fenyétől, midőn az ormokon lenéz reá; a’ folyam’ omlása felé hajtja fülét, ’s réműlés fogja-el és hallgatás.

Káthmor nem álla kényére a’ folyamnál, mint a’ renyhe ifju szokott, midőn a’ tájt a’ kies tavasz borítja-el. Közelebbre görgeté a’ csatát, mint a’ tenger’ hánykodó sötét hullámjai tolongnak. ’S midőn a’ királyt meglátá a’ fenn Mórán, délczeg lelke felserkene:

’S Athának királya úgy vívja-meg viadalát, hogy Fion-ghal meg nem jelenend a’ tusában? Foldáth, vezessd tettre feleinket; te nem vagy hiu tűzsúgár.

Előre-hágdalt a’ Mómai Foldáth, hasonló a’ felhőhöz, melly rémlelkeket rejt-el. Kirántá hüvelyéből villámcsillogásu kardját, int hogy a’ törzsök egymást követve lépjenek-ki a’ fenyérre. Torlódott a’ sereg mint a’ tornyosodott habtetők. Tábori kevély léptein ő maga hágdosott legelől; veresen lángol oldalt-haragvó szeme. A’ tornyos Dunrátho’ fejdelmét kiáltá-elő, ’s ez érté szavait:

Kormul, előtted eggy ösvény áll; zölden csavarodik az ellenségünknek megé. Küldjed oda harczolóidat, hogy Szelma a’ sötétben markainkból ki ne sikamlhasson, ’s e’ kard el ne veszítse fényét. Bárdjai a’ zöldmezejü Érinnek, ne zengjen semmi dal a’ fülekbe, midőn majd a’ tenger’ partján Morvának emberei énektelenül, dicsetlenül rogynak-öszve kardjaink előtt, ők, ellenjei a’ vitéz Kairbárnak. Akadjon-eggyüvé eggykor az éjszakában-vándorló jövevény a’ Lénai fenyér’ gőzeivel, melly, a’ színetlen sáslepte tóból kelve, az ő árnyalakjaikat fedi. Ének nélkül ők soha nem emelkednek-fel a’ szelek’ palotájiba.

Bosszús tekintettel indúl a’ Vezér: utána sötéten höngeregnek harczolóji, lebocsátkoznak a’ kapaszkodó’ szirtjei megett.

’S Gaul mondá az ifju Fillánhoz; – lassan követték az ő szemei a’ Ráthói feketeszemü harczolót: Látod te amottan Kormulnak lépteit? Légyen dúló ’s erős karod. Ha majd letiportad az ellent, térj te vissza Gaulhoz. Én itt rontok a’ tusába a’ pajzsok’ dühös csattogása közzé.

’S zajogva költ-fel a’ halál’ jele, a’ Morni rettenetes harczpajzsa. Gaul kiöntötte szózatját. Mórának bérczein felkele Fion-ghal; csapatról csapatra látá előfeselni a’ serget az ütközetre. Ragyogva állt a’ maga saját tetőjén a’ folyamos Atha’ Káthmorja. Akként állának ők a’ hegyek’ ormain mint az égnek két Lelkei, kiknek mind eggyike a’ maga hegyén foga helyt, ’s fergeteget támaszt maga körül, ’s emelgeti a’ fercsegő tengereket. Kéken habzik nekik ellenekbe a’ tenger, végig-barázdálva a’ czetnek tajtékaitól. Hallgatva állnak ők fényekben; légi fürtjeik a’ szelek’ játéka.

Villám lobban-fel a’ légben! Hah, mi az, ha nem a’ Morni’ harczkardja? A’ halál pusztítva hágdos megetted, o bajnok, kinek kardja mély sebet szabdal, ha ellenségedet haragodnak prémjei fogják be. Mint a’ tölgy, melly az erdőkben eldől, szertefekvő minden gallyaival, úgy dőle-le Turláth, a’ legszelídebb szív. Fennkeblű nője nyújtogatja fejér karjait, hiu álmai köztt, ellenébe a’ majd megtérendő királynak, midőn elborulva szállongó szép hajazatjában, a’ fercsegő Moruth körül szunnyad. Neki csak árnyalakja tünt elődbe, szép Ojchóma; a’ te harczolód’ lakja por. Ne lessd a’ tenger’ fuvalmait, ne fülelj ha nem pajzsa’ csengését hallod e. Azt aczél szelte-széllyel a’ víz mellett; örökre megnémult csengése.

Nem vala békés a’ Foldáth’ marka; ő vérben tekerinti pusztító menését. Vele Konál ötöl küzdésbe; most ő, most az tészi a’ gyilkos vágásokat. Mit nézzem én a’ Vezéreket? A’ te hajaid, Konál, őszek. Te barátja valál az idegeneknek a’ Dunlórai mohellepte ravatalok körül. Mikor bealkonylott az ég, készültek a’ te áldomásaid. A’ jövevény örömben hallá asztalodnál a’ csatázó viharokat. Fija a’ győzelmes-fegyverű Kárthonnak, miért rohansz te ottan vérbe? Szárazon hajol fejed felibe eggy tölgy; pajzsod tördelve fekszik melletted, véred pirosra festi a’ tetők’ csermelyét, te tördelője a’ csínos harczpajzsoknak!

Haragjában Osszián dárdát kap; Gaul Foldath ellen rohan a’ fenyérre. A’ gyöngék félre-vonulnak előtte, ’s ő dühödt tekinteteit a’ Móma’ fejdelmére gördíti. Im halálnak láncsáji repülgetnek kezeikben; eggy nyil látatlan ’s nem késve jőn, ’s áltlikasztá Gaulnak karját; csengve hullt földre aczélja. Fillán a’ Kormul’ pajzsával jő, ’s tágasan kinyujtá azt a’ Vezér előtt. Foldáth hangos szózatot tola-ki, tettre buzdítván a’ mezőt. Igy gerjeszti a’ zengő-erdejü Lúmon’ fokán a’ fergeteg’ szele a’ lassu lángokat.

Fija a’ kékszemü Kláthónak, mondá Gaul, te égi sugár vagy, melly a’ tenger’ bődűléseire száll, ’s a’ fergetegek’ szárnyait megtördeli. Neked dölt-meg Kormul megettünk. Ifjonta jössz te fénybe, mint atyáink. Bajnok, ne törj igen előre; téged nem védhet pajzsom, nem kardom. Ollyanná lettem a’ viadalban, mint a’ gyenge; de szavam mindenszerte elhasson. Szelmának fijai meghallják a’ hangot, ’s nem felejtik mint győztem én.

’S szava hallatszott a’ ravatal’ szeleiben; rohant a’ nép a’ tusára. Sok ízben hallották azt ők a’ Szruthmon’ ormain, midőn őket az ollók’ vadászatjára kihívá. Felnyúlt ő a’ harczolók köztt, hasonló a’ fergeteg által körülfogott nagy tölgyhez, melly a’ sötétből is mutogatja légi főjét. Az andalgó vadász felmereszti reá szemét a’ sással-elnőtt balkányról.

Lelkem kísér tégedet, Fillán, a’ dics’ ragyogó ösvényein. Te elhengeríted magad előtt az ellent; maga Foldáth is elhagyta a’ mezőt. Lássd, éj szálla-le a’ felhőkről Káthmornak hallatszék kürtje. Szelma hallá Fion-ghalnak kiáltását az erdők’ ködös Mórájáról. Bárdok özönlék-ki énekeiket a’ forduló seregre:

Ki közelít a’ patakok’ Szruthmonjáról szép hajának habzatjaiban, ez vala az ő énekek, illy lassu, illy bús léptekkel? Érinre tekint e kék szemeivel? Honnan, o Emhír, te szelíd, e’ gond? ki hasonlít a’ dicsőség’ hőséhez? Ha a’ csata’ mezejébe lépett-le, mint a’ menny’ villáma visszajött; ha bosszúja kék kardjához hagyta nyúlni, tűnt az ellen a’ bátor Gaul’ aczélja elől. –

Öröm szálla, hasonló a’ lenge szelekhez, a’ király’ lelkébe. A’ hajdan kor’ tusáját említé, eldődijeinek vérengező tusájikat, ragyogva látván itt fiját. Mint az égnek napja örvend a’ szép tölgyre nézvén-alá, melly az ő súgárában húzalkodék illy magasra, és most a’ völgynek szélében ingatja magányos főjét: úgy örvende most a’ király az ő Fillánja felett.

Mint a’ mennyköveknek dörgéseik a’ halmokon, midőn Lórát homály fogta-be és hallgatás, úgy zengtek a’ Szelma’ léptei; nyájasak és rettentők fülemnek. Zörögve jövének a’ hatalmasok, mint a’ keselyűk a’ barna kőszálakra, mikor a’ mezőben eltépték zsákmányaikat, a’ könnyü őznek ollójit. Örülnek a’ felhőken az atyák, fijai a’ folyamos Szelmának.

Igy zengték a’ Bárdok az éj’ dalát a’ vadnevelő Mórának tetején. Láng emelkedett felfelé száz tölgyekről, mellyeket a’ zivatar’ szelei kifeszítettenek a’ Kormul’ bérczeiről. Készűlt az áldomás, ’s kerekben fogtak helyt a’ ragyogó fejdelmek. Jelen vala Fion-ghal is, a’ maga erejének teljében. Sisakján zúgott a’ sasszárny a’ nyugoti szelíd szellők’ játékában. Sokáig pillongott végig a’ király; végre hallatszának szavai:

Lelkem epedi az örömet; nagy hézag van barátim’ számában. Földre dölt eggy nagy tölgy; Szelmának esett a’ haragos zivatar’ dühe. Hol van Lórának fejdelme? Miért távol Konál asztalunktól? Mikor feledte ő az idegent vendéglő terme’ lármájában? De ti hallgattok nekem. Te, Konál, tehát többé el nem dölsz! Öröm fogja-körül lelkedet, te bajnok, ragyogó öröm, mint a’ napnak súgáraié! Gyors legyen atyáidhoz futásod, mennyköveknek ragyogása ’s a’ vihar üvöltözése köztt! Osszián, a’ te lelked nekem mint a’ villám; oh, gyúlasszd a’ tettek’ emlékezetét! Ébresszd-fel Konálnak viadalait, midőn legalább fénylett harczokban. Őszek voltak Konálnak hajai, ’s ifjuságának napjai eggyek az enyéimekkel. Iveinket a’ vadra azon-eggy nap’ rántá-fel Kárthon, a’ zuhogó-vizű Dunloránál.

Sokak az énekek, mondám én neki, a’ mi hadainkról Érin ellen, hol a’ völgyek százanként zöldellenek. Gyakran feszíténk-ki vitorláinkat a’ mély habok’ kék síkjaikon, segédet vivén az elhanyatlott idők’ napjaiban a’ Konár’ sudarjainak. Küzdés támada, nagy lármában, a’ verőfényes-tetejü Alnekmán Duthulának tajtékborította folyamjai mellett. Kormákkal eggyütt méne-ki Dubkárthon, Szelmának hőse. Nem lépett a’ fejdelem egyedül a’ viadalra; Konál is dárdát emele őmellette. Eggyütt mentek ők, o Fion-ghal, segédjére az Érin’ királyának.

Mint a’ háborgó tenger’ erője, úgy omlottanak a’ Bolgok a’ pusztító kardviadalra. Kolkulla vezeté a’ népet, fejdelme a’ vizenyős Athának. A’ csata a’ fenyéren ömle-széllyel. Kormák ragyogott a’ tusában, mint az atyák’ fénylő Lelkeik. De messze mások előtt Dubkárthon sarlózta, a’ királynak segédtársa, az ellent. ’S Konálnak karjai sem henyéltenek küzdő atyjának balja mellett. De még is győzött Kolkulla a’ mezőben. Mint a’ köd melly jön és oszol, akként futottak a’ harczolók Kormák Vezértől. ’S Dubkárthonnak lángol pallosa, lángol Konál is aczélban és a’ nagy harczpajzzsal, védni iramult barátjaikat, mint két szirt a’ magas tetőken, mellyeket fenyvek árnyaznak. Leszálla az éj a’ vészeknek Duthuláján; csendesen ballagnak végig a’ mezőn a’ Vezérek. Eggy hegyi csermelye zúg az ösvényen keresztül, ’s Kárthon a’ víz’ medrén által nem szökhetett. Mit állasz atyám? kérdé Konál; megetted van, hallom, az ellen.

Fuss, Konál, fuss a’ mezőről, felele Dubkárthon; atyádnak erője már lankad. Sebben hagytam-el a’ csatát; nyúgodja itt az éjt a’ harczoló.

Te egyedül itt nem maradsz, monda neki Konál, eltelve mellye bánattal. Pajzsom sasszárny elfedni Dunlorának fejdelmét. ’S búsan hajla-meg atyja felett; a’ nagyhírü Dubkárthon elhal.

A’ nap felkölt, leszállt az éj, ’s a’ tetőn nem jelent-meg Bárd elmerűlve gondolatjaiba. Elhagyhatá e Konál atyjának sírját, míg neki megadaték dicsősége? Ivét Duthulának őzeire feszítve, magányosan készítgeté áldomásait, hét éjekig tette fejét a’ sírra, ’s hideg álmaiban meglátta atyját. Sötéten látá őtet, színetlenűl, mint az a’ gőz, melly a’ Légóból páráz-fel. Végre Kolgárnak érkeznek léptei, a’ tetős Temora’ eggyik lantosának; ’s ő magasztalá a’ kardban-erős Duthkaront, ki most ragyogva emelkedék a’ szelek közzé.

Kívánatos az én füleimnek a’ vitézek’ magasztaltatása, mondá Fion-ghal, a’ kik fejdelmek voltanak, kiknek ívek erős a’ veszélyben, ’s meglátván a’ szomort, szelídek lőnek. Igy híresedjék-el az én nevem is, ha lelkem a’ Bárdnak éneke alatt ragyogva kelend a’ felhőkig. O Karil, fejdelme a’ népnek, vedd a’ Bárdokat, emelj sírt. Még ez éjjel hagyjad sírba szállani Konált; ne bolyongjon a’ vitéz’ lelke többé a’ szél’ bús prémzetében. Bágyadtan tündököl Moiléna felett a’ hold, keresztül a’ domb’ széles-tetjü erdejin. Emelj köveket az ő fényében mind azoknak a’ kik itt elestenek. Nem voltak ők Vezérek, de erősek voltak karjaik, mint a’ hősöké a’ küzdésben, ők voltak az én erőm a’ bajnak idejében, ők szirtem, mikor a’ nyil repült, ők hegyem, mellyről az én dicsemnek sasszárnyai felszállottak. Nekik ragyogott a’ diadal. Ne feledd sírjaikat, Karil.

Nagy zengésben kele száz Bárdnak ajakiról felfelé a’ bánatos sírdal. Elől hágdala Karil a’ hegy’ oldalán. Mint a’ hegy csergetegek’ messzére elhalló zuhogása úgy zeng az ő énekek; ők követik a’ vezérnyomot. Csend lepte-el Moilénának völgyeit, mellyek csapongó patakok által végigfutva, árnyalló erdőbérczek alatt lapulnak. Én pajzsomra támaszkodva állék. Nyájasan zenge felém a’ Bárdok’ éneke, ’s most lassúla az ének, a’ mint lépteik távoztak. Magasra lángola-fel lelkem. Fél zengésben töredezett-elő fájdalmam a’ szél’ fuvalmában. Igy hallja az árnyalló fa a’ tar hegyormok’ szűk völgyében a’ tavasz’ lágy szavát, ’s ingatja magányos fürtjeit körülzsibogva a’ rengeteg’ méheitől. Éledve látja ingását a’ vadász a’ kopár sziklás tetőkről.

Az ifju Fillán távol álla. Földön hevert a’ ragyogó sisak. Sötét fürtök lebegik körül arczát. A’ Kláthó’ gyermeke fénysúgár. Örömmel érti ő a’ király’ szavát. Dárdáján pihenve álla a’ bajnok.

Nemes fiam, monda a’ szekerző király, láttam tetteidet a’ csatának mezején, ’s fellegtelen öröm tünt lelkemre. Az atyák’ fénye, úgy mondám magamnak, ragyogva tör-elő a’ fellegekből. Vitéz vagy te, Kláthó’ gyermeke, de igen heves a’ küzdésben. Hagyd hátad megett állani hadakozójidat, ők erőjid neked a’ völgy’ téreiben. Én így soha nem mentem viadalra, bár ellenimet nem rettegém. Igy virítand sokáig híred, ’s meglátod az öregek’ porát ’s sírját. Engem körüllebegének a’ holtaknak emlékei, ’s elröpült évei a’ diadaloknak, midőn a’ tengerből előszer léptem a’ zöldvölgyü Érinbe.

Előre-hajlánk a’ király’ beszéde felé. Bús felhők közzül tekinte-ki a’ hold; körűlünk színetlen ködök vonultak-el, a’ szállongó Lelkek’ lakjai.

NEGYEDIK ÉNEK.

A’ tölgy’ árnyában űltem, monda Fion-ghal, a’ folyam’ szirtje mellett, midőn Konál kikölt a’ tengerből, Kárthonnak dárdájával inas jobbjában. Távol álla tőlünk a’ bajnokifju, ’s a’ tetőre görgeté szemét. Atyját emlegeté, és hogy az mint járdalt a’ zöld és barna tetőn. Én búsan ültem, ’s magamba borulva; irtózás’ gondolatjai kerengtek lelkem körül, mint a’ halmok körül a’ köd. Érinnek fejdelmei lebegtek lelkem előtt; félig rántogatám-ki kardomat. ’S íme hadakozók jőnek felém, ’s szótlan emelgeték szemeiket; csoportozva álltanak-meg, mint a’ tavaszi felhők, ’s várták, hogy kitörjen szavam; a’ szélhez hasonló szavam, szelíd és erős, melly az égről elhárítja a’ borúlatot.

Fejér vitorlákat hagytam feszíteni a’ szelek elébe, mellyek Kóna felől üvöltöttenek. A’ tengernek háromszáz fijai nézellék a’ harczpajzs’ domborját. Fennfügge az árboczon a’ paizs, ’s a’ bődülő vizekre szórta-le csillámjait. Midőn a’ réméj végre leszálla, megcsapkodám a’ tusák’ domborját; megcsapkodám, ’s feltekinték az Ul-Érin tűz-üstökére. A’ nyájas csillag nem soká maradt rejtve; veres futásban lebegett a’ fellegek köztt. Követtem a’ nyájas Ult, a’ mint bágyadt tűzzel lépdelt. Párában mutatá Érint a’ korány, ’s bennünket elfogada Moilenának réve, hol kéken tornyozódnak a’ hullámok, körülfogva a’ zengő erdőtől. Kormák itt titkon múlata, távol Kolkullának győzedelmes karjaitól. A’ hőst nem ő maga kerülte, vele volt Roszkrána is, a’ fejdelmi leány, a’ kék szemekkel; hibátlan, szép, fejérkezü, királynak gyermeke.

Búsan, ősz hajakkal ’s hegyetlen dárdán jöttenek felém Kormáknak léptei. Mosolygott a’ diadal’ hősére, de szívében bosszu ’s gond lakott. Trenmornak látom csörgő fegyverét, mondá Kormák. Ezek a’ királynak léptei. Fion, te

kelő súgár vagy, de mellyet had éjjez-körül. Gyorsan lépdelsz te, bajnok, a’ dicsőség felé, de Érinnek ellenségei erősek és bátrak, hasonlók nagy vizeknek zuhogásokhoz, fija a’ szekér’ és gyeplő’ Komháljának.

Bár bátrak, erősek, mond’ a’ király; karom őket visszatolja, ha felkél haragom. Nem gyönge a’ mi Vezéreink’ nemzete, fejdelme a’ kékpaizsfedte sergeknek. Miért lebegne-körül minket a’ renyhe ijedtség, mint eggy rémárnya az éjszakának? Az erős’ lelke kél, midőn ellenségeinek száma szaporodik a’ tetőken. Ne pillants illy sötéten, Érinnek királya az ifju hősre, ki értted küzdeni akar harczaidban!

Csorgott a’ király’ könyűje, ’s szótlan fogta-meg kezemet. Sudarja a’ nagytettü Trenmornak, úgy monda nekem, én mellyed’ súgárát nem kerítem-be felhővel. Te atyáid’ tüzökben égsz; látom kelő fényedet. Menésed’ jelei a’ kardok’ csatájiban hasonlók a’ villám’ menéséhez, melly végig-szikrázza a’ homályt. De várd-be Kairbárt, o hős, várd-be fiamat az erőnek pallosával. Távol völgyek’ folyamjainál Érinnek magzatait ő költögeti csatára.

Fion-Ghal. Eljutánk a’ király’ lakjához; az a’ ravatalok’ csendében költ. Alattok

költ. alattok

eggy bérczi patak zuhogott, régi nyoma a’ kiaszott folyónak. A’ tájt izmos tölgyek lepték-el, mohhal benőve, ’s terepély ágakkal, ’s szelekkel játszó hajas nyírek. Félig-láthatólag itt éneklé Roszkrána a’ hőseket. Fejéren lebegnek kezei a’ hárfa felett; lassan gördül kékellő szeme. Igy lebeg mosolygó ragyogásában eggy nyájas Lélek elrejtve félig felhőjiben.

Három nap’ vala áldomás Moilénán; a’ nyájas leány mindég előtte vala tekinteteimnek. Kormák láta búsongani Érinben, ’s nékem adta a’ szép keblet mint a’ hó. Jőn az, lesüllyedt szép szemekkel, körülhabzva nehéz hajszövedékétől. Jőn az, – ’s Kolkulla a’ fenyéren terme. Én felnyujtám dárdámat. Népem előtt csillogott aczélom. Átha futott, Kolkulla eldölt, ’s Fion diccsel tére-meg. Híres csak az lesz, o Fillán, a’ ki sergének erejében küzd. Azt kíséri a’ Bárdok’ dala a’ vitéz ellenhez távol földre. A’ ki magában lép tusába, annak tetteit ideje is alig látja. Ma fellobban mint eggy súgár, ’s holnap halál fogja-környül. Eggy dal hirdeti gyöngén hírét, eggy táj nevét; semmije marad egyéb mint eggy fűvel-elnőtt sír. –

Igy zenge a’ király’ fenn beszéde az őzek’ ’s erdők’ Móráján. Három Bárd önté énekét fület-múlatva a’ nyugalmas Kormulról. Enyhén szálla az ének alatt a’ nagy sereg’ körére az édes alvás. Visszatértek Karillal a’ Bárdok a’ Dunlórai hős’ sírja mellől. Soha nem jut a’ fény’ szava a’ bús ágyon fekvő bajnokhoz. Fija Kárthonnak a’ sötét fürtökkel, soha nem hallod te a’ vad’ topogását szűk hajlékod körül a’ fenyéren!

Mint a’ felhők’ gomolygása veszi-körül a’ közelítő alkony alatt a’ fényt; gyengén világosodik a’ felhői prémzet, melly a’ zivatar’ tengere felett lebeg: úgy omlanak Káthmor mellé az Érin’ sergei, ’s ő maga fénysúgárban nyúl-ki közöttök. Ő, legnagyobb a’ Vezérek’ csoportjában, gondok nélkül emeli dárdáját a’ hogy Fónárnak éneke a’ zengő hárfa mellett kél vagy száll. Közel őhozzá támaszkodék-meg a’ szirtnek Szulmalla a’ kék szemekkel, a’ szelíd, a’ Konmor Iniszhúnai király’ fejérkeblű gyermeke. Segédjére jőn neki kékpajzsosan Káthmor bajnok, a’ fejdelem, elakasztani az ellent. Szulmalla látta a’ delit az áldomás’ hajlékaiban. Káthmornak szemei nem lebdestek figyelmetlen a’ gyönyörü-fürtözetü leányon.

A’ harmadik nap felkölt, a’ dicsőség’ Bárdja énekkel jöve Érinnek folyamjairól ’s szirttetőjiről, hírt hozván a’ királyi Szelma’ felfüggesztett pajzsa felől, hírt veszélyéről Kairbár, a’ Bolgok’ fejdelmének. Káthmor felrántatá Klubán vitorlájit; de a’ szelek más országokban szállongtanak. Három nap’ vesztegle a’ parton; a’ Konmor’ termére merengette szemeit. Szüntelen emlegeté az idegen föld’ leányát, ’s röpülgettenek sóhajtásai. Most, midőn a’ szelek száguldoztak a’ tengeren, eggy ifju jőn-le a’ tetőkről, fegyvert rántani Káthmorral a’ küzdés’ döngő mezején. Az Szulmalla volt, a’ hókéz. Titkon fedte-el őtet a’ vért és sisak. Követte a’ deli ifjút. Gyönyörben kerengtek kék szemei a’ bajnokon ’s táborának fekvésén a’ folyam mellett. Káthmor úgy hitte, hogy a’ leány’ ékes léptei Lúmonon közelítget a’ vadak’ tanyájihoz; úgy hitte, hogy távol van a’ hó’ karja, ’s hogy ő azokat epedve nyujtogatja a’ szél felé, melly enyhén erede Érinről, nagy honjáról az ő szeretett ifjának. Szavát adta vala a’ bús leánynak a’ hős, hogy majdan visszatér vitorlájival, evezőjivel. Közel áll hozzád a’ leány, o Káthmor, az emelkedő sziklánál és aczélban.

A’ Vezérek’ magas alakjaik itten állának, egyedül Foldáth nem, a’ sötét-szemöldü. Megtámaszkodva eggy távol tölgynek, délczeg lelkébe borulva, állott ő. Haját csombokba verte a’ szél. Itt dünnyögé eggy dal’ hangját, ’s fel-fellobbadva vad negéddel csapkodott a’ fának, ’s most a’ király’ zászlója mellé siet. Szótlan ’s felfelé nyúlva állott a’ tölgynél Hidála, az ifju bajnok. Pirosló orczáji körül kereken folytak hajai habzó fénynek csíkjaiban. Lágy volt az ő szava Klonrában, atyájinak völgyeik közt; lágy volt az, midőn a’ fejdelem a’ lant’ idegeit verte ékes palotájiban, a’ harsogó folyam mellett.

Érin’ királya, monda szelíden az ifju bajnok, most van a’ tom’ víg órája. Hagyd, hogy keljen a’ Bárdok’ dala, ’s űzze-el tőlünk az éjt. Tüzesbben kél a’ lélek az ének mellől a’ dúlongó harcz’ tusájihoz. Homály lepi-el a’ zöld Érint; hegyről hegyre süllyednek immár a’ fellegek sötét prémzetben haladva. Szürkén lépdelnek a’ távol lapályon azoknak árnyalakjaik, a’ kik elhulltak a’ viadalban, ’s aláhajolnak az énekhez a’ réméj’ homálya közzül. Hagyd zengeni a’ lantokat, ’s vidítsák-fel a’ hőseket a’ vándorló szelek felett.

Oh, ne szóllj nekem holtakról! Kiáltá Foldáthnak pezsgő haragja. Nem kelle e gyalázattal vonulnom-vissza a’ mezőről? miért halljak én a’ tetőn éneket? Nem erőtlen volt az én futásom a’ mezőn; azok voltak gyávák ’s erőtlenek, a’ kik engemet követtek, ’s az ellen megfuthatod kardom előtt. Az erdős Klonrának völgyeiben pengesse Hidála a’ hárfát a’ Dúra’ csendes szélein. A’ lombos halom’ lyánykája csudálja fürtözetje’ aranyszálait. Hagyd itt te a’ Lubár’ csengő fenyérét; az bajnokok’ vérmezeje.

Erre Málthosz: Királya Érinnek, a’ te tiszted intézni a’ tusát. Te fény vagy nekünk a’ fenyéren és a’ barnán-kelő tetőn. Te, mint eggy rontó fergeteg, akként mégy végig az ellenségi sergen. Ezerek hullottak-el előtted

előttéd

vérben; de midőn diadallal megtértél, ki hallá kérkedő szavad’? Csak a’ dühödtek örülnek az halálon, ’s dicsekesznek minden csapással, mellyet kardjok a’ küzdés alatt ejte. Pusztításból van szőve szívek; negédek messze hallik-el a’ távolba. Móma’ fejdelme, a’ te futásod a’ harczban hasonló a’ völgy’ folyamjának vad’ omlásához. Mindnyájan dolgozánk mi az öldöklő vassal; gyávák ’s erőtlenek nem követénk vezérlésed; de az ellen erőst állott.

Káthmor látá a’ forró ortályt, ’s a’ vitézek’ mozdúlásaikat, ’s félig kirántva a’ fegyvert, ’s a’ némán-görgetett szemeket. ’S most rettenetes küzdésben mérkeztek volna, ha Káthmornak fel nem lobbant volna tüze; ’s ki nem rántotta volna vasát, melly az égő tölgy’ tüzében mint az éj’ villámja csillogott.

Negédnek fijai, monda a’ király, oltsátok-el, enyhítsétek dagadozó tüzeiteket! El! vissza az éjbe! Miért gerjedjen haragom? Veletek küzdjön e e’ kar? Nincs itt ideje a’ csatának. El asztalomtól fellegek!

fellegek?

Ne ingereljétek’ a’ király’ lelkét!

’S elvonultak a’ király elől a’ vitézek, mint az estvélynek két ködoszlopa, midőn a’ korány’ tüzei csillogni kezdnek a’ tetőn; közzéjek a’ nap lövell, ’s ők feketén sippadoznak a’ csátés balkányra alá.

Csendben űltek az asztalnál a’ Vezérek. Holval felpillantottak az Átha’ fejdelmére, a’ hogy ő a’ sziklákon járt, nyúgodt elmével a’ harcz miatt. Elterülve feküdt a’ fenyéren tábora. Szunnyalmak szállának-le Moilénán. Egyedül Fónár hallatá szavát eggy fának alatta, melly távol tőlök, messzére nyúlt-fel. Káthmornak zengé olly igen édesen dicséretét, a’ Lúmoni Lárthon’ vitéz fijának. Nem hallá magasztaltatását a’ király elnyulva eggy csermely’ zuhogásánál, körülzörögve az éjnek csatajától, ’s fodor hajainak lassúbb lengésektől.

Az ő álmainak Kairbár jelene-meg mostan, félig kitetszve a’ felhő’ repedésein. Bús öröm mosolygott ábrázán; már hallá Karilnak dalát. Sötéten úsza eggy felhő a’ szélben; Kairbár erős kézzel ragadta-ki azt a’ réméjnek kebeléből, ’s felhága tetteinek dicséretek alatt atyájinak ragyogó lakjokba. Öszv’elegyedve a’ csermely’ zuhogásával ekként hallatá gyönge szózatját:

Lebegje-körül öröm lelkedet, Káthmor! én hallottam intésed’ a’ mezőben. A’ Bárdok kényszerítve adák-meg nekem sírdalomat. Én szeleken hágdosok, lelkem a’ felhők’ hajlékaikban vett lakást, hasonlatos a’ réméjek’ villámához, midőn ferdén fut-el a’ magasságban, ’s éjjel üvöltve jő a’ vihar. Távol a’ te sírodtól ne legyen a’ Bárd, ha te is porba süllyedendesz! Az ének’ fija örömest magasztalja a’ vitézt; a’ te neved úgy hangoz mint az enyhe fúvalom. A’ völgyben gyászdal mormog; távolról hallik eggy zengés a’ Lúbárig. Még hangosbban, ravatalárnyak, bajnok vala a’ ki eldölt, dicsőség’ fija vala az! Lassún dagad a’ távol zaj az erdő’ hangosabb zörgésében. Hamar gyarlál te éjbe, Káthmor, most bús árnyalak!

Magába-gördülve, a’ rémárny elfutott a’ fergeteges éjen. Az élemes tölgy érzette futását, ’s zuhogó lombjai ingottanak.

Káthmor felszökött altából. Hévvel markolá-meg dárdáját. Megnyitván szemeit körültekint; semmit nem lát mint szélfelleget.

Ez a’ király’ szózatja volt, ugy monda; de alakját nem látom itt. Nyomatlan a’ ti ösvényetek a’ völgyben, koválygó gyermekei az éjnek. Gyakran sivatag pusztákon látni benneteket, mint tört súgárait a’ fénynek; de ti visszatértek szeleitekbe, minekelőtte lépteink felétek közelítenek. Menj tehát, te gyönge nem! ti nem hoztok tudást, nem hoztok erőt. Erőtlen öröm táplál, mint magatok erőtlenek, benneteket; hasonlók azok a’ virradtai álomhoz, és mint a’ könyedszárnyu gondolat, melly lelkeink előtt elszáll. ’S Káthmor illy korán gyaroljon? illy korán szálljon a’ szűk lakba, hol nem kél reggel a’ vizekből, ifju szemeit félig nyitva? El te gyönge lélekalak! Engem illet a’ királyok’ küzdése. El minden más gondolat mint a’ tusáé! Mint az erdős tetők’ sasa, úgy csapok én le a’ mezőbe, ’s nem hiu fényét ragadom-meg a’ dicsőségnek. A’ folyamvölgy’ csendes körében múlat a’ nemtelen lélek a’ gőzök köztt. Jőnek az évek és idők, ’s ő örökre porban ’s éjben marad. Zivatarral jő neki a’ halál, ’s a’ megőszültet sírba dobja fény nélkül. Lelke alkonylva a’ ravatalok körül múlat, ’s helyt nem lelve kereng a’ pocsaj körül. Nem lebeg ő légi tetőken, sem a’ szellők’ kies völgyei köztt. Te nem így süllyedsz-alá, o Káthmor, eggy becsetlen gyermek a’ mezőben, ki a’ vadak’ tanyájit lesi a’ hideg zengő hegybérczeken. Énnékem királyokkal vala menésem. Öröm nekem a’ lelkek’ mezeje, hol vert hadak tolattatának, mint a’ hullám, ha kél a’ vihar.

Igy szólla az Alnekmai hős, ragyogva pusztító haragjának teljében. Mint a’ lobogó tűz, úgy gerjedez mellyében tetté a’ hevűlet. Nemes volt délczeg hágdosása a’ mezőben. Keletben ömle már a’ világ, ’s népe felgyül a’ hajnal’ fényében a’ hegy alatt, ’s sürög ’s terjed a’ fenyéren. A’ király örül, mint az égnek eggyik lelke, melly tengereken lábol, ’s a’ habokat csendben látja, ’s még fel nem keverve az éjszaki fergetegtől. De most hirtelen felveri a’ hullámokat, ’s a’ zengő parthoz verdesi.

A’ csermely’ sásas szélein alvék a’ Lúmoni fejdelemnek leánya. Fejéről lesíklott a’ sisak; álma a’ távol honban repkede. Ott korány ragyogott a’ mezőre; szőkén omla alá a’ szirtről eggy patak. Bús de erőtlen szélszeszek játszodtak a’ víz’ színével. Hallatszék a’ vadászók’ kürtje, kijőnek a’ Vezérek a’ palotából. De fenntebbre másoknál a’ folyamos Átha’ hőse nyúla-fel. Szulmallára tűzi ő szerelmének szemeit tisztes járdaltából. A’ leány büszkén fordítja-el szemét róla, ’s ívet feszít.

Ez vala a’ leány’ álma midőn hozzá érkezék az Áthai fejdelem. Látta ő a’ szép szűz’ pirosló orczájit a’ fodor hajzat’ játéka köztt, ’s reá ismért a’ folyamos Lúmon’ ékes gyermekére. Mit tégyen itt a’ nemeslelkü Káthmor? Kelnek a’ fohászkodások, ’s elcseppennek könyűji. Hirtelen fordítja-el onnan lépteit. Nincs most ideje, o király, titkos küzdést költeni kebledben. Az erdő felől zúgott a’ csata mint a’ zúgó folyamok a’ viharok’ ormairól.

Ébresztve csapkodá-meg a’ harczpaizsnak domborját, mellyben a’ had’ szava lakott. Érin felszökdelle körűle, csattogva mint a’ keselyű’ szárnyai a’ kőszálakon. Szulmalla felriadt álmából, felvette a’ dombról sisakját, ’s remegett minden tetemében. Hogy ismérné őbenne Érin az Iniszhúnai leányt? Emlékezék királyi nemzetéről; keményen vítt szíve büszkeségével. Ellebbent a’ ravatal megett keresztül a’ mezőn a’ kékes csermelyéhez, hol a’ vadakat szokta vala a’ völgyben lesni, míg a’ harcz ide hengeredett. Oda hatott-el sok ízben Szulmallához a’ kedves Káthmor’ szózatja. Halványan, búsan befogott lélekkel árasztá-ki keservét a’ szélbe:

Oda vannak kedves álmaim! elröpültek! rettegés ’s veszély maradt velem! Nem hallom a’ vadászok’ szózatit a’ tetőken; körűlem a’ harcz’ rémítései éjjeznek. Letekintek felhőzeteimről; semmi súgár nem deríti ösvényimet. Már már látom gyarlani a’ bajnokot; már közelít szélesen-bepajzsolva a’ király, ő, ki a’ veszélyből diadalt csikar-ki, a’ sebek’ ’s dárda’ Szelmájának királya. Lelke a’ kimúlt Konmornak, lépteid a’ szél’ fuvatagjaiban járnak e? Leszállasz e te ollykor hozzánk a’ fergeteg’ ’s réműlés’ honjába, hősatyja a’ kesergő Szulmallának? Oh igen, király, te ollykor alászállasz hozzánk! Szavadat megértém az éjjel’ széldühében, midőn a’ pajzsok’ Érinjében kiszállék, a’ száz folyamok’ zöld szigetében. Az atyák’ szózatjai lejőnek a’ kesergő maradék’ lelkéhez, midőn azt ködbe borulva látják-meg. Hívj magadhoz engem, bajnok atyám, ha Káthmor meggyőzve porbe dőlend. Akkor Szulmalla is elalél bánatjában a’ kedves miatt.

ÖTÖDIK ÉNEK.

Te, ki pajzsoknak közepette lakozol, s fennlebegsz a’ sötét palota’ falán, oh szállj-le, lant, ’s hagyj édes éneket hallanom. Alpinnak fija, verd az idegeket, költsd-fel a’ tisztes Bárdnak nagy lelkét. Lórának zuhogásai eltolták a’ regék’ teljét előlem. Én az esztendők’ felhőjiben állok; kicsiny a’ nyilás, ’s homályos a’ mi elmult. Midőn a’ jelenés alaktalan érkezik, alkonylva repdes ő az eltünt idők körül. Úgy van, hallom a’ Szelmai hárfát; lelkem visszatér énekedre, hasonló a’ félénk szellőhöz, mellyet a’ nap völgybe csala-ki, a’ bús ködöknek tartó lakába.

Ime! csillog előttem a’ Lúbár, ’s csapongva ömöl-el a’ téren. A’ víznek mind két szélein a’ királyok’ magas alakjaikat látom. Körűlök a’ torlott nép hömpölyög előre-hajolva szavaik felé, mintha atyájiknak szózatjokat hallaná, kik őhozzájok a’ hideg hegyi-fuvalmaikon lépnek alá. Ollyanok mint a’ fenyv-nevelő szirtek a’ magas rengetegek köztt, mellyeknek homlokaikat köd és fergeteg környelgetik; kútfők fakadoznak homlokjaikon, ’s tajtékjaik szerte-fercsegnek a’ szélben.

Az Áthai Káthmo’ ébresztő kiáltására gyorsan omladoz Érin a’ mezőbe a’ mennykőnek harsogó zengésével. Szélesen süllyed szárnyok a’ Lúbárhoz; előtte nyersen újítja-meg Foldáth lépteit. Káthmor a’ mezőről a’ hegyre vonta magát, eggy árnyas tölgy alatt foga helyt, mellyet csevegő patakok zuhogtanak-körül, ’s fel-felnyújtá az öszveroncsoló villámot, a’ rettenetes királyi-dárdát. Az fénysúgár vala az ő népének a’ dúlongó vérengezés között. Közel vala őhozzá a’ fejdelmi szép sudar, a’ kékpajzsu Konmor’ leánya, fáradva dölvén-meg a’ szirtnek. Ez nem lelte örömét a’ harczban, a’ szelídet nem gyönyörködteté vér. Zölden nyúla-el messzére a’ róna telek a’ tisztavizü csermely’ tetőjének aljában. Enyhén sütött a’ nap a’ vízre; az őz kilépe a’ hegyből. Oda fordítá szemét a’ szép, míg mellyét gondok marczonglották.

Fion-ghal látá a’ bérczeken Borbardubhálnak vitéz gyermekét, és hogy Érin nyomatva torlódik a’ ravatalok’ homályában; megcsapkodá a’ harcz’ jelének domborját, melly a’ harczolóknak engedséget parancsol, ’s elikbe küldi-ki oda a’ hőseket, a’ hol hírnek arattatik dicsősége. Nagy számban csillognak a’ reggel’ fényében a’ dárdák, ’s mindenszerte csengnek a’ pajzsok. Nem kereng ijedség, mint eggy felhő, a’ nép’ nagy hangban-harsogó folyamja körül, mert ő, maga a’ király, közel van, a’ Szelmai tetők’ hatalmas ereje. Ragyog örömében a’ bajnok; csendben zeng és lassan szava:

Mint a’ szelek’ víg zuhogása végig a’ tengereken, úgy zúg-alá a’ palotás Szelmának bajnoknépe. Hasonló az a’ bérczeknek folyamjához; semmi sem akasztja-el mennydörgő rohanásokat. Csak őáltalok kél az én dicsem, ha nevem újobban száll távol tartományokra. Nem voltam én eltűnő fény tőletek körülfogva, kísérve. Nem voltam mint a’ gyönge rémalak, melly sötéten reppen-el felettetek. Szavam nem volt csattanó villám füleitekben; szemeim nem árasztottak reátok halált. Ha jött a’ negéd’ erőtlen magzatja, tekintetem nem látta azt; feledve a’ tom ’s dalok mellett, enyésze mint a’ hegytetők’ párája. Eggy új súgár kél előttetek; léptei nem sokak immég a’ vér’ mezeje felé; nem sokak, de bátor ő. Védjétek a’ sötétüstökűt a’ veszélytől, hozzátok-vissza örömben Fillánomat. Továbbad majd vívjon maga. Alakja mint atyájié; az ő lelke dicsnek lángja. Morninak vitéz gyermeke, te szekérintéző bajnok, hágdosson lépted az ifju körül. A’ te szavad mennydörögje-körül az ő füleit a’ vérmező’ szélén ’s hullámjain. Tudva van neked mi hasznos, te pajzsokat-tördelő.

’S a’ király felhágdalla a’ Kormul’ magasan-költ szirtormára. Időről időre fény csillámlék pajzsának csínos domborjáról. ’S a’ mint a’ néptől távozott, komoly pillantást szóra oldalt a’ torlongó vitézek’ sorjaira. Lebegve fogá-be félig-ősz hajzatja örömben-ragyogó arczát. Bosszúsan mentem én a’ király’ ösvényein, ’s ím érkezék Gaul, a’ bátor bajnok. Felbomolva függött pajzsa szijain; gyors léptekkel mondá Ossziánnak:

Fija Fionnak, kössd-fel pajzsomat, kössd-fel azt vállamra magasan. Az ellen ugy fogja hinni, ha meglátja csillogását, hogy a’ harczdárdát az én kezem emelgeti. Ha a’ tetőken eldőlök, rejtsd-el sírom’ a’ fenyéren. Karom nem rándíthatja az aczélt. Ne zengjen hiu dicséret nekem; ne végyen hírt felőlem a’ szelíd nő hogy fürtjeinek kecsei köztt piruljon. Fillán, a’ király’ szeme előtt ne feledjük a’ viadalt! Miért jőjenek ők le halmaikról segéllni futamló sergeinket?

’S Gaul a’ nép’ őrvénye közzé szökött, ’s pajzsa megcsendűle oldalán. Szavam követte a’ győzelem’ bajnokját, ki a’ harcz’ mezején dúlonga:

Mint eshetnék-el a’ Morni’ fija hogy neki dics ne zengjen Érinben? A’ hadakozók’ tettei felejtve tűnnek-el, ha ma nem magasztaltatnak. Ártalmatlan mennek-el a’ mezőn; nem hallatszik lassu szavok.

Örömmel néztem a’ vitéz’ menését, ’s felhágtam a’ király’ szirtjére. Ő fürtjeinek habzásai köztt űle az erdős ormok’ szeleiben.

Mint a’ vízpartok, úgy csaptanak-öszve most a’ Lúbárnál a’ két sergek. Ott Foldáth nyúla-fel, eggy felhőszobor; itt Fillán, a’ villám’ tüze az éjszaka’ homálya közzül. Mind ketteje a’ folyamba mártja dárdáját, harczi-kiáltást hallat mind ketteje. Gaul megcsapkodá a’ Morvai pajzst, ’s a’ sereg rohan a’ tusára. Mint két patak szakad szirtjeiről, úgy szálla lángolva aczélra aczél. Jön ő a’ hírnek fija a’ tetőről, ’s sarlózza a’ nép’ erejét. Holtak dőlöngik-körül a’ bajnokot, ’s győzelemtől megfosztott hősek fedik-be Fillán előtt a’ hadiösvényt.

Rothmár, a’ harczolók’ pajzsa, két fokos szirtek köztt álla. Két agg tölgy, birkozva a’ szelekkel, csapdossák vértjét gallyaikkal. Búsan nyitva szemeit a’ távolban, mellyeket barátjain görget, szótlan várja itt Fillánnak érkezését. Fion-ghal nézte a’ bátor küzdést, ’s félelmek nélkül költ lelke. Mint Lódának köve hömbereg alá a’ fellegekig nyult szirttetőkről, midőn eggy Lélek rázta meg a’ földet, úgy dölt földre a’ kékpajzsu Rothmár.

Hozzá közel voltanak Kulminnak léptei. Sírva jött ő szép fürtözetében, ’s dühében szeldeste a’ szeleket, míg vagdalásait Fillámon teheté, kinek itt nem könnyü a’ diadal. Rothmárral feszítgeté ő honja’ száz folyamjai mellett az íjat; ott lesegették a’ vad kanok’ tanyáját, ha a’ reggelnek első sugárai a’ páfrányon elröpültek. Mit rohansz te, fija a’ kecsek’ Kulalinjának, a’ mindent-öszverontó fénysúgárnak ellenébe? Atyáitok sem voltak egyenlők a’ fenyér’ villángzó ortályaiban.

Termében űle a’ Kulmin’ anyja, ’s lenéze a’ kéken-rengő Sztruthára. Tekergve kél a’ vízen a’ szél, ’s fekete fercsegésekkel éjjezi-be fijának árnyalakját. Ebvinnyogás hallatszik hon, függő pajzsán a’ teremben vércseppek tűnnek-fel. ’S te elestél, vitéz fiam, Érinnek boldogtalan csatájiban! ezt kiáltja zokogással anyja.

Mint lesből-megérve a’ nyiltól, az őz fekszik elterülve a’ patak mellett; vadásza nézi lábait, ’s emlékezik melly gyorsak voltanak: úgy fekszik elterülve a’ Kulalin’ gyermeke Fillánnak szemei előtt a’ tetőn. Szép hajának szélét áztatja a’ patak’ vize, vére harczpajzsára bugyogva foly. Ártalmatlan nyugszik keze markolatján, melly őt a’ veszély’ napján elhagyá.

Te elesél, monda Fillán búsulva, míg híred feleke! Atyád reád bízá sergét, ’s azt reménylé hogy újra fogja fijának nagy tetteit hallani. Már előszűlve a’ honi folyam mellett, Léna felé fordítja tekintetét; de te, bajnok, hozzá meg nem térsz, megrakva zsákmány-zsengéiddel!

Fillán a’ futamló Érint maga előtt torlá-végig a’ csattogó harczfenyéren. De hős meg hős dől-el a’ Morvai seregben a’ rettenetes Foldáth’ dulongásai alatt. Távol a’ hegy’ lába körül álla a’ komorszemü Dermid többel mint harmadával a’ Szelma’ fijainak. Foldáth ketté szabá pajzsát, ’s népe futott a’ fenyéren.

Ekkor mondá a’ negédes ellen: Futnak, ’s hírem kél. Málthosz, menj a’ tettek’ Káthmorához; hagyjad neki, őrizze a’ sötéten-rengő tengert. Hulljon-el itt kardom alatt az ellen és az ő Vezére; Fionnak sírja legyen a’ hegy’ ösvénye mellett, ’s ne hallja gyászdal’ zengését. Árnya, homályos és gyönge, lebegjen a’ pocsaj’ ködjében.

Málthosz hallá bús elmerűlésében a’ szót, ’s szótlan süllyeszté-le tűzszemeit. Ismérte Vezérje’ negédét; felpillanta a’ királyhoz a’ halmon, ’s most, éjjel-eltölt lélekkel, mint bajnok rohan a’ kard’ csatája közzé.

Klunának sötét völgyében két fa áll a’ patak mellett. Ott álla szótlan ’s bánatjában elsüllyedve a’ bajnok Duthnó’ sudarja. Vér sertegett ágyékából, ’s pajzsa mellette törve feküdött. A’ szirtnek támasztá dárdáját. Miért vagy illy búsan, Dermid? ezt kérdi tőle.

Hallom a’ harcz’ zajogását, monda ez; magában van népem a’ mezőn. Lépteim a’ fenyéren olly lassúk! pajzsom megtört a’ vívásban; mindég ő győzzön e tehát? Dermid fénnyel száll sírjába, míg a’ bús éj elnyeli. Bajra szóllítom a’ kevélyt, megvívok a’ kevély Foldátthal! ’S rettentő örömében felvevé dárdáját, ’s ím érkezik Gaul, ’s ezt mondá neki:

Duthmó’ magzatja, akasszd-el e’ sietést; nyomaid vértől jegyesek, téged nem véd dombor pajzs; fegyvertelen akarsz elesni?

Ide pajzsod’! monda Dermid; az már sokszor tolta-vissza a’ hadat. Én akasztom-el futását. Látod a’ fenyéren ama’ követ, melly a’ zizegő fűből nyúl-elő? Ott az én nemzetemnek hősei nyugszanak; ott fedjen engem is az éj.

’S lassan felhág a’ dombra, meglátja a’ keveredett csatát, ’s a’ szerte-tört hézagos rendeket. Mint az éj’ mezejin a’ távol tüzek most azsagjaikba borulva aludtaknak tetszenek, de most ismét mutatják veres csillámjaikat, a’ mint a’ szél nyugszik vagy fú: így látszott a’ csata’ mezeje a’ széles-paizsu Dermid szemeinek. Dandárjai előtt lépdell Foldáth, mint a’ hajó a’ hánykódó tengeren, melly a’ fellegektől-körülfogott hold’ világában, visszatérvén hosszu útjából, két sziget’ öblében lebeg, ’s most a’ szűk torkolat

torkalot

között előlövell.

Haraggal látja Dermid őtet közelíteni, öszveszedi megmaradt erőjét, ’s öszveroggyan lépteinek közepette; ’s görg szeméből a’ teljes köny. Megfuvá ősi szaruját, háromszor verte-meg a’ dombos paizst, háromszor kiáltá Foldáthnak nevét rikoltó hadai mellől. Foldáth oda-által meghallá a’ kiáltást dúlongó tusája között. Látta a’ küzdeni akarót, ’s csatára nyujtá-fel dárdáját a’ félig vérbe-förösztött nyellel. Mint eggy szirt, mellynél veresen zuhan az örvénybe a’ folyam, úgy vala befercsegve vérrel a’ férjfiakat-intéző bajnok. Mind a’ két sereg visszavonúla Vezérjeiknek küzdések elől. Eggyszerre emelték-fel fegyvereiket. Messzinnen eggyszerre ott termett a’ Szelmai fegyverben Fillán. Foldáth három lépetre vonult-vissza a’ fénysúgártól, melly szemét megcsapá, ’s úgy jött, mint a’ felhőkről leszikrázó villám’ tüze, hogy a’ sebhedt hősnek segédet hozzon; ’s most megálla, feldagadván büszkeségében, ’s mindnyájokat viadalra kiáltá.

Mint midőn szélesen-kiterpedett szárnyakkal két keselyü találkozik suhintó repűletekben a’ szelek felett egymásra: így csap bosszús diadalra a’ két hős itten egymásnak. Változnak a’ királyok’ léptei midőn a’ tetőkre hágdosának. Győzelemhez-szokott kardjaikra szállt a’ sötét harcz’ küzdése. A’ vitézek’ öröme vesz-körül téged ragyogó fényével, Káthmor, a’ halom’ tetőjén; az az öröm, melly titkon kél, midőn az erősöket vész fenyegeti. Nem a’ fenyérre van fordítva az ő szeme; az a’ tetőn kereng, Szelmának lángoló fejdelmén; mert őtet emelkedni látá Mórán csillámló fegyvere’ kevélységében.

Foldáth harczpaizsán terűle-el áltdöfve Fillánnak dárdájától. Az ifju nem pillanta reá, ’s torlá-előre a’ csatát. Száz szavai zengtek a’ halálnak:

Fija Fionnak, akasszad-el futásodat! nem látod ama’ bús alakot, a’ halálnak bús jelét a’ tetőn? Ne költsd-fel az Alnekmai királyt, gyermeke a’ kékszemü Klathónak!

Málthosz látta mint hullt-el Foldáth, ’s megragadta a’ nagy fájdalom. Keblét elhagyta a’ gyűlőlség. Hasonló vala a’ pusztáknak sziklájához, mellynek barna oldalából barna vizek csorganak-alá, midőn a’ lomha köd elhagyta; elasznak rajta a’ fák az ormok’ rettentő fergetegében.

Málthosz szólla a’ halál’ fijának, ’s tudni akará, hogy légyen szűk hajléka. Ullinban keljen e czirmos köved, vagy az erdőktől körülsuhintott Mómában, hol csak orozva néz a’ nap Dalruthónak kék vizeire? Ottan járdall leányod, a’ kékszemü nyájas Léna.

Azért említed őt, kérdé Foldáth, mert nekem nincs kísérő fiam, ki estemet megbosszulja? O Málthosz, én már leltem bosszút; nem voltam békés a’ csatában. Temessd sírom mellé a’ kiket karom öldöse-meg. Gyakran fogok én a’ szélről alászállani ellenségeim’ sírjaikra, ha majd elterítve látom őket körülfogva a’ szálas gyomtól.

Lelke zörgéssel futott-el a’ Mómai hegyvölgyek közzé. Színetlen érkezék-meg az Dearsa-Lénának szelíd álmaihoz, midőn ő a’ Dalruthó’ kies szélein, visszatérve a’ vadak’ űzéséből, elszunnyada. Sikárlott íve megeresztett ideggel feküdt a’ leány mellett, az enyhe szellő gyűrűkre hányta kebelén a’ szálas szép fürtöket. Az ifju kor’ ékeibe borulva fekvék itt a’ szép leány. Atyja a’ halom’ oldalán bocsátkozott-alá, halványan, elbúsulva, ’s befercsegve vérrel. Majd felhőtlen látja ez őt, majd körülfogva a’ ködtől. Fuldoklásokba fakadozva érti-meg ez az ő elestét. Ragyogva jelen-meg neki a’ Léleknek eggy súgára a’ fergetegek’ küzdései köztt. Te utolsója voltál nemzetednek, o Dearsa-Léna, a’ kékszemekkel!

Szélesen kifoszolva a’ harsogó Lúbár mellett Bolga magát a’ tetők megé voná. Fillán nem tágíta nyomdokain; elszórta holtakkal a’ fenyért. Nagy örömben örült a’ király. Kékpajzsosan költ-fel most Káthmor.

Kláthó, te a’ kékszemekkel, hagyd-el a’ hárfazengés’ hajlékát! Lássd őt amottan, a’ lángoló súgárt. Perzseli reptében a’ népet. Ne tekints tovább! Az éj itt van! Szedjetek édes hangzatokat a’ lantnak idegeiről, ékkel-diszeskedő szűzek! Nem lép-le ő, a’ vadász, a’ szökevény őz’ harmatos tanyája mellől; nem feszíti a’ szélben ívét, nem veszti-el nyilát a’ mezőken. Távol tetőled, hol a’ vér’ csatája piroslik, sűrűn fogta-körül őtet a’ viadal; előre hágdal a’ viaskodók’ rendjei köztt, ’s ezereket öldököl kardja. Hasonlít az ég Lelkéhez, melly fellegeiről száll-alá; a’ felriadott tenger érzi lábnyomait, midőn eggy habról másik habra lép; lángokat szór tüzes ösvénye; a’ szigetek rengetik száz fejeiket, ’s recsegtetik a’ dúlongó tél’ fuvalmában erdejiknek ágaikat. Kláthó, te a’ kékszemekkel, hagyd-el a’ hárfazengés’ hajlékát!

HATODIK ÉNEK.

„Ime Káthmor kél a’ szirt mellett! Fion felrántsa e Lúnónak pallosát? De mi lenne akkor híredből, fija Kláthónak, a’ fejérkebellel? Oh ne fordítsd-el rólam szemedet, hősleánya Inisztorknak! nem oltom-el fényedet, szép súgár; melly éjente lelkemben ragyog. Keljetek-fel a’ Móra’ erdején, keljetek-fel közttem ’s a’ viadal között! Mit nézzem én a’ fenyér’ tusáját, ha eldől a’ sötétfürtü hős? Karil, ontsd énekek alatt a’ rezgő koboz’ zengzeteit. Itten nyájast hangzanak a’ tetők’ szózatjai; fejéren zuhog a’ pusztából eggy folyam. Oskárnak atyja, emeld-fel a’ dárdát; vedd fegyverében az ifjú hőst. Lépteidet titkold Fillán előtt; ne gyanítsa ő, hogy karjában kételkedem. Fiam, én rád nem gördítek homályt; fiam, én nem oltom tüzedet.

A’ király leszállott szirtjén, kísérve Karilnak hangos zengzetétől. Én öröm’ teljében ragyogtam, ’s felnyujtva vittem a’ Témorai dárdát. Láttam a’ Lénai mezőn a’ harcz’ ádáz őgyelgését, ’s lassan kerengeni a’ halál’ viadalait, láttam megtöredezve a’ csillogó rendeket. Fillán mint a’ villáng csillámlott; szárnyról szárnyra repült az ő pusztító futása. Olvadtak előtte a’ harcz’ csoportjai, őelőtte, ki itt gőzbe borítá a’ mezőt.

’S immost le a’ halmon Káthmor király szálla küzdeni csillámló erős fegyverében. Feketén lobog a’ sisaknak lángja körül a’ keselyű’ sötét szárnya. Nyugalomban hányja lépteit, mintha vadászatra menne-ki honjában. Csak néha emelte-fel szózatját; Érin komorodva gyűlt-fel körűle. Lelkeik visszatértek, mint eggy folyam; álmélkodnak, hogy sápadt rettegés fogta vala el. A’ hős hasonló a’ reg’ súgárához, melly a’ Lelkek’ orma felett kél. A’ vándor csüggedő szemekkel pillant-félre a’ rémárnyak’ derengő mezejin. ’S most remegve jő a’ Moiléna’ barnás sziklájiról Szulmalla. Eggy tölgyág kirántá kezéből a’ dárdát. A’ leány lehajol hogy kifejtse azt, ’s szeme a’ repkedő hajón keresztül is a’ királyt tekintik. Nem baráti könnyü viadal az a’ mi itten készűl, itt nem lövellnek tárgyúl nyílakat, mint mikor a’ Lúmoni ifju harczolók Konmornak jöttek gyönyörködtetni szemeit.

Mint a’ Rúnói szikla, melly köntösét szállongó felhőkből szövi, ’s a’ víz körülzuhogta ormok felett magasabbra vonakodik a’ befellegzett homlokkal: úgy nyúla-fel az Áthai fejdelem Káthmor is, körülfogva vitéz harczolójitól. Valamint mikor a’ külömböző tengereken külömböző szelek repkednek, ’s mindenike más meg más hullámot taszít: azonként zenge most a’ népnek az ő szózatja, ’s elküldé sergét a’ halmokhoz köröskörül. Fillán sem vala néma halmain; messze elhallott az ő vértjének csattogása. Ollyan vala ő mint a’ sas a’ kőszálakon; vadan borzongja-fel az tollait, ’s lakjához szóllítja a’ szeleket, midőn futni látja a’ szarvas’ ollóját a’ Lúbár csátés mezején.

’S ím öszvecsapnak a’ küzdésre. A’ nagy Vezérek’ bátorsága minden felen gyúlasztja a’ népnek lelkét. Osszián előszökelle dárdáján, el a’ sziklák és tölgyek mellett, mellyek őtet a’ harcztól elrekesztve tarták. Hallá a’ kardok’ csapkodásait tulajdon vasa’ csengésében. Felmentem a’ tetőkre, ’s láttam mint hátrálgattak a’ sergek; eggyszerre fordíták-meg lépteiket, ’s ádáz szemeiket nyugtalan forgaták. A’ két Vezér viaskodva ’s kékpajzsosan egymásra ötlött. Irtóztató vala, körüllobogva a’ kard’ villángjaitól, a’ Vezérek’ küzdése. Nagy dühhel rohantam-elő Fillán mellé; fájdalom rázta-öszve döbögő mellyemet.

Én közelebb jövék; a’ fejdelem nem futott, ’s nem jött közelebbre küzdésben felém. Mint a’ jégszobor a’ rengetegekben, úgy álla-meg, hideg, bátor és erős. Szótlan menénk tovább a’ zuhogó folyamnak szélén, ’s ott eggyszerre megfordúlánk ’s magasan felemeltük a’ hegyes dárdát, felemeltük azt; ’s leszállt az éj. Az alkonyló tetőn csend volt. Már csak a’ Vezérek’ toppanásaik hallatszottak, kik elhagyták a’ tetőket.

Közelebb értem az üres helyhez, hol Fillán magát a’ küzdésben gyakorlá. Semmi szó, semmi hang a’ fenyéren. A’ földön eggy tört paizs, eggy fejdelmi sisak, eggy megpattant nyil feküdtek. Hol a’ pajzshordó Fillán? hol az ifju harczoló? Megérté szavamat a’ fenyér’ kőszirtje mellett, melly a’ folyam’ szélén megkanyult. Megérté, de bús volt ’s eltikkadt; ’s meglátám magam előtt a’ fejdelmet. Miért áll homály’ borúlatában az erdős Szelma’ gyermeke? ezt kérdém az öcsémtől. Teljes ragyogvánnyal a’ te ösvényed, o Fillán, a’ vitézek’ vérmezején. Soká tartott küzdésed. Hív a’ király’ szaruja. Fel, atyánknak fellegeihez, a’ hegy’ lábának tomja mellé! Az esti gőzben űl a’ király, ’s Karilnak hallja édes zengését. Örvendeztessd-meg korát neki, te pajzsok’ tördelője, jer!

’S örvendeztethet az a’ ki meg van győzve? Osszián, az én pajzsom nincs! romjai földön vannak elszórva. Sisakomnak sasszárnya el van tépve a’ vérmező’ csapkodásaiban. Mikor fergetegek’ sietésével fut az ellen, akkor örvendenek fijaiknak az atyák; titkon kél sohajtozások, ha népek elhullt a’ fenyéren. Fillánt a’ király nem látja-meg! Mit piruljon értem a’ király?

Fija a’ kékszemű Kláthónak, ne tépdelld-öszve lelkemet! Nem voltál e te tüzes súgár? ’s ne örvendjen e megint ő, a’ hős? Illy fény Ossziánnak nem leve, ’s a’ király nekem még is napfény volt; örömmel nézte lépteimet, arczán nem szállott árny soha. Fillán, lépj-fel a’ Mórán velem! ott készül áldomása az éj’ sötét leplében.

Osszián, add nekem pajzsomat ’s a’ szélelhordta tollakat, ’s tedd-le Fillán mellé, fejdelem. Csak kisded részét veszítse-el dicsének! Osszián bajnok, nekem enyész erőm. Tégy-be, én halok, üregembe. Ne állíts nekem sírkövet az ormon, hogy Fillán után senki ne kérdezősködjék. Én küzdéseimnek elsőjében estem-el, dicsértelen, ’s kardom szerencse nélkül. Egyedül a’ te éneked múlattassa a’ váló lelket. Mit énekelhetne a’ Bárd Kláthónak ifju fénysúgára felől?

Osszián. Örvényszeleken vagyon e lelked, pajzsoknak kékszemű leánya? Oh, hogy téged a’ hőst vígadás kísérjen keresztül a’ felhőnek sötét prémjén! Öseidnek tisztelt árnyalakjaik lehajolnak nagy fijokhoz. Lángolva vonulnak ők a’ hegytetőken; kéken terjed-el ködök a’ Móra’ forgó fellegein. Öröm lebegjen-körül téged, én öcsém; te őket, a’ dicső bajnokokat, gyászban hagyád. Az ősz király körül van öntve ellenségeitől; fénye ködben süllyed-alá. Te magad vagy a’ harczmezőn, őszfürtözetü királya Szelmának!

’S betettem őtet az éjbe, a’ harsogó folyam’ szirtodvába. Veresen pillog a’ tetőről eggy csillag, de tüze nem fénylett az ifjúra. Lassún emelte a’ szél ékes hajzatját. Füleltem; nem hallott semmi. Mély álomban feküdt a’ harczoló.

Mint a’ villám a’ felhőken, úgy reppene-el keresztül lelkemen eggy gondolat. Szemem tűzzel ége főmben; lépteim aczélom’ csengésében siettek.

Felkeresem az Érin’ királyát, mondám, felkeresem népének közepette. Miért sikamljon-el a’ felhő melly tőlünk ez égi súgárt elkapá? Lobbanjatok lángokba a’ tetőken, atyáim, lobbanjatok-fel itt előttem; hintsetek ragyogó fényt ösvényemre, hogy haragom megeméssze az ellent. De ha vissza nem térendek; Fion-ghal szorongásban vagyon, fiu nélkül, ’s ősz haja ellenség között. Karja, eggykor erős, gyönge most, nagy hire ellohad Érinben. Ne lássam én soha a’ hőst elsötétülve utolsó viadalában! ’S most mint térjek a’ királyhoz? nem fogja e kérdeni fiját? nem e ezt: Miért nem hozád-vissza Fillánt a’ tusából? Ott csapjon Osszián ellenjeinkre; ő eltér feleinek szemek elől! O Érinje a’ zöld völgyeknek, a’ te zajod az én füleimnek kedves. Majd meglátom néped’ e’ karddal, mint futja a’ Fion-ghal’ tekintetét. De mi ez? a’ király’ kürtjét hallom Mórának beködözött tetőjiről; mind a’ két fiját szóllítja. Mégyek, mégyek, atyám, bánatban; mégyek, mégyek, mint a’ keselyü, melly a’ tűzfelhőbe ötlött, midőn éjjel rengetegéből kiszálla, ’s elperzselte szárnyát a’ tűzfolyamban.

Távol a’ király körül hullámlottak Morvának megtört rendei. Elfordítva szemeiket Fion-gháltól, mindenik félre tekint-el. Csendben lépe közzéjek a’ király; gondolat meg gondolat tolódék-fel neki lelkébe, mint az erdők’ kebelébe a’ tenger’ habjai tajtékozott fejeikkel. Körültekint, ’s nem látja közelíteni fiját a’ hatalom’ dárdájával. Hirtelen kél keble’ sóhajtása, mellyet eddig némán rejte-el. Akkor elébe léptem a’ tölgy alá; ajkamról nem reppene semmi szózat. Ah, mit mondhaték midőn Fion-ghalt bánat fogta-el? Végre megtért szózatja. A’ nép megdöbbent a’ midőn szóllt:

Hol a’ Szelma’ gyermeke, ki csatába vezérlé sergemet? Nem látom lépteit a’ hegyen, visszatérve a’ tettek’ mezejéről, a’ nép’ ragyogó körében. Az ifju szarvas elesett e a’ hegyben, ő, ki halmaimon olly büszkén járdallt vala? Elesett! mert ti elnémultok. Korán tört-öszve a’ harczpaizs. Hozzátok-elő aczél vértemet, hozzátok-elő a’ Lúnó’ sötét fiját. Most ébredek-fel halmaimon; holnap bajnokcsatára szállok-alá.

Fenn a’ Kormul’ tar ormán magas lángok köztt ége eggy tölgy a’ szélben. Szürkén úsztanak-el rajta a’ ködnek prémjei. Oda ment-fel haragjában a’ király, távol messzére elterült táborától. Mindenkor a’ tetőkre hága ő, midőn lelkében csata támadott. Két dárdán függött harczpajzsa, rettentő jele a’ halálnak. Azon ismerték-ki a’ harczolók, hogy a’ csatát ő fogja intézni. Soha sem emelte-fel ő a’ paizst, mint midőn mellette költ a’ viadal. Hatalmasan hágdala ő a’ tetőn ragyogva a’ tölgy’ lángjaitól, nem kevésbbé irtózatos, mint az éjnek rémlelke, midőn fellegein, elborulva sötét leplébe, félig látatja rettentő alakját, ’s a’ fergeteg’ szekerén alácsap, ’s feldulja a’ tenger’ mélyét.

Az hősek’ Érinje sem álla nyugalomban a’ vérmező’ baja után, elterülve a’ hold’ világának fenyérén. Tompán emelkedék-fel zajgások. Káthmor magányosan járt fel és ismét alá a’ mezőn, ’s teljes fegyverében utána indult a’ megfutamlott Morvai hadnak. ’S most elére az üreg mellé, hol az ifju Fillán alvá az éjt. Ott eggy tölgy álla a’ hegypataknak szélén, melly csillámlva omlott álá a’ szirttetőről. Itt fekvék a’ hold’ szelíd világában a’ Fillán’ pajzsának romja, itt nyúlt-el a’ fűben Brán, a’ szálkás lábakkal. Ő nem látta Mórán a’ Vezért, de követte a’ szélben nyomást; úgy hitte hogy a’ kékszemü vadászt csak álom szunnyasztotta-el. Nem jőve szél a’ lapályon, hogy azt a’ könnyü Brán ne szaglotta volna.

Káthmor látta a’ fejérmáju Bránt, látta a’ fűben a’ paizs’ darabjait, ’s bánat szálla kebelébe. Feketén költek lelkében gondolatjai a’ mező’ Vezéreinek halálok felől. A’ szirtek’ patakjaihoz hasonló, úgy mond, a’ sereg; azt gyáva nemzet követi. Eggy része csak jegyzi-meg reptében a’ tetőt hatalmas tetteivel. Halmok felelnek a’ kérdésre a’ sötét évek’ futtokban; kéken kerengi-be az ő híreket a’ folyam. Övék legyen az Áthai Vezér ha földbe teendik fejét. Oh hogy eggykor ötöljön elődbe az idő’ szózatja, o Káthmor, enyhe fuvalmával, ha majd homályos örvényein lebegsz a’ fergeteg’ szárnyainak.

Érin felgyűl a’ király körül megérteni hatalma’ szózatját. Nyugtalan’ fordíták feléje örvendező arczaikat a’ tölgynek világa mellett. Elment az ellen a’ tetőkről, ’s a’ Lúbár keresztülcsavargá a’ sereg’ táborát. Káthmor bajnok mint eggy súgár tűnt-fel fényleni felgyült társainak. Tisztelve állanak ők a’ hős körül, ’s örülve néztek-fel reá. De a’ király lelkében nem volt sem öröm sem ijedelem, mert ő ismerte a’ csatákat.

Miért bús a’ fejdelem? kérdé Málthosz, vadsággal szemeiben. Van e ellenség a’ tetőkről lefutó Lúbár mellett? vannak e a’ kik dárdát emeljenek, a’ hosszú, az új dárdáját a’ halálnak? Illy békés nem volt a’ te atyád, o király, a’ csiga’ áldomásának osztogatója, a’ harcz’ dárdájának lökdelője. Az ő haragja mindég lobogó láng volt, ’s tartós az ő öröme a’ megöldöklött ellenen. Három nap’ tomoltak a’ Vezérek az őszfürtü bajnok körül, midőn Kalmár elesett, Kalmár, az Ullin’ védlője, a’ zuhogó Lóra mellett. Sokszor fogdosák az ő ujai a’ vasat, melly Kalmárt a’ csatában leterítette volt; mert szemeit rég olta éj borítá. Napsúgár volt ő feleinek, és ágaiknak nyájas lebel. Zengett terme az örömtől; szerette Bolgának vitézeit. Még ma is él neve Athán. Igy marad-fenn a’ Lelkek’ emléke; eljőnek, múlatások rémítő volt; de eltolák a’ zivatart felőlünk. Zendűljetek-meg, Érinnek kedves szózatjai, derítsétek-fel Káthmornak busongó lelkét! hasonlók a’ felhők’ tüzeihez ők felvilágítják a’ harcz’ éjét, nyugalomra kényszerítvén a’ hatalmasakat. Fónár, tölts keservet és magasztalást ott a’ czirmos kövekről; tölts azt a’ győzelem’ Érinjére, míg a’ dal eltolja a’ bánatot.

Nekem, felele Káthmor a’ bajnok, ne zengjen ideg és ne dal a’ Lúbár’ omlása mellől. Ott hatalmasokat teríte-le a’ halál. Távol, távol legyen tőlem, Málthosz, Érin a’ dallal ’s dicsérettel! Én nem örűlök a’ megdölt ellenségnek, nem annak a’ ki dárdát nem emelhet. Hajnallodva kiárasztjuk sergeinket a’ mezőn, mert Fion az ormokon fegyverben áll.

Mint a’ habok, mellyeket a’ hirtelen költ széldüh tol-vissza, úgy vonta vissza magát Érin a’ királynak intésére. Tompán dünnyögve terjed-el az az éjjelnek sötétében. A’ maga saját tölgye alatt űle minden Bárd, ’s hallatá kedves énekét a’ lágyan-zengő ideg mellé a’ néki-kedves Vezér’ magasztalására.

Eggy lángoló tölgy’ körében verte Szulmalla is a’ szelíd lantot. Szelek játszadoznak ékes fürtjeiben. Sötét éj köztt fekvék az Áthai fejdelem fejét az aggott tölgynek támasztva. Távol volt a’ hőstől a’ lobogó láng. Látta ő Szulmallát, de ez nem őt. Elömlött a’ király’ lelke, midőn bús szemeit süllyedve látta a’ leánynak. De téged szorosan környékez a’ vész, fija a’ bajnok Borbárnak!

A’ leány a’ lantzengés alatt titkon figyel, ha hőse alszik e. Ébren van az ő megindúlt lelke, ’s vágy hangot adni fájdalmának. Csendes a’ mező; lassu szárnyakon távoznak a’ zivatar’ felhőji. A’ Bárdok hallgatnak, az éjszakán veresen kerengnek a’ jelenések. Szürke fényben ballagnak-el a’ rémárnyak; az éj fekete, a’ megholtak’ alakjai lepillantanak felhőjikről. Gondatlanúl, magában űle Konmornak leánya a’ hamvazódó tűz mellett. Lelke előtt csak te lebegsz, Athának királya, intézője a’ szekérnek. Kél a’ nyájas szózat, ’s veri idegeit mellé:

„Klungála jőn; nem lelte leányát. Hol vagy te gyönyörü fénysúgár? Mohos szirteknek vadászai, látátok e a’ kék szemü szépet? Gyöngéd léptei a’ fűvös Lúmon mellett mennek e az őzeknek ágyainál? Jaj, jaj nekem! Honjában látom leeresztett íját! Hol keblemnek fénysúgára?

Hallgass, Konmornak kedvese! Nem hallak én az üvöltő mezőn, szemeim csak a’ királyon függnek. Ő töviseken halad a’ dicsőség felé; ő, kivel lelkem tele van első álmom’ alkonyodásában. Elsüllyedve a’ csatamező’ éjébe a’ hős nem látja keservemet. Miért te, napja Szulmallának, miért nem nézsz te reményt hozva énreám? Nekem itt az éj’ rémítései köztt kell múlatnom. Megettem köd szállong-el; fürtjeim nehezek a’ harmattól. Oh nézz alá felhőidből, te hős, te napja a’ fejdelmi Szulmallának!”

HETEDIK ÉNEK.

Légónak körülligetezett vizei mellől ollykor kékes ködök emelkednek, midőn a’ nap’ sasszárnyai előtt bezárúl az éj’ kapuja. A’ folyamos Lára felett messzére terjed-el sűrü sötétben eggy felleg. A’ hold, eggy feketéllő pajzs, lomhán úsz-el e’ fellegek köztt. Ezekbe öltöztetik a’ hajdannak Lelkei ragyogó alakjaikat a’ szélben, vészről vészre hágdalván az éjnek párázatos arcza előtt. Ott tolják ők a’ ködöt a’ hatalmasok’ lakjaihoz, míg az ideg a’ gyászdalt dalja.

Zúgást hallani az erdő’ térén. Ime az Érini Konár’ jelenése! Sűrűn tölti ő a’ Lelkek’ ködjét Fillánra a’ Lúbár’ vizei mellett. Búsan űlve bánatjában, a’ balkány’ ködjébe szálla-le a’ Lélek. Ollykor öszvegörgeté a’ szél, de a’ kedves alak csak hamar visszatére. Mélyen elsüllyedve, ’s feketén-fodrozott ködfürtökben tére-vissza most.

Sötét az éj! mély álomban nyugszik a’ sereg az éjszakának rémítő borulatjában, Fion-ghalnak tüze elaludt a’ tetőn; magányosan dölt-meg dárdájára a’ király. Álom fogta-be a’ harczolók’ szemeiket. Fillánnak szava megzendült neki:

Hogyan? ’s Kláthónak férje is szunnyalomba süllyede-el? atyám alhatik? Feled e ő engem? kit felleg borít, és a’ ki magányosan lebegek az éjszaka’ rémítő homálya köztt?

Miért jelensz te álmaimnak? kérdé Fion, ’s gyorsan felemelkedék. Én feledhetném fiamat a’ hősösvény tűzfutásában? A’ király’ lelke előtt nem így sikamlanak-el a’ bajnoktettek. Azok nem éji villámok, mellyek sötétben futnak-el ’s nem hagynak nyomot. Én Fillánról álmaim köztt is emlékezem, ’s haragom ébredezni fog.

Gyorsan kele-fel dárdáján a’ hős, ’s verte a’ domboru paizst, azt a’ paizst, melly magasan függe az éjben, a’ költőt csatájinak sebeire. A’ tetők bús ormai körül Lelkeknek sergei repültek-el a’ szelekben. A’ barna, soktekergésű völgyekből halál’ szózatjai emelkedtenek. –

Ismét verte a’ boltos paizst. Tusák lebegtek a’ tábor’ álmaiban. Szélesen habzó kardtusák csillogtak lelkeik előtt; Viadalra-siető Vezérek, futamlott népség, a’ csatának nagytettei, félig-látszók az aczél’ villángzataiban.

A’ mint harmadszor csattogott a’ paizs, szarvasok rohantanak-ki szirtvápájikból, madaraknak sikoltása járta keresztül a’ pusztát, a’ mint a’ szélfuvalmon mindenike ment. Álba félig ébrenge-fel, minden hadakozó elővette barna dárdáját. De a’ népre csend szálla; ismerték a’ Morvai paizst. Szemeikre visszatért az álom; a’ völgy csendes volt és sötét.

De tiéd nem vala semmi szunnyalom, kékszemü leánya a’ győzelmek’ Konmorjának. Szulmalla megérté a’ félelmes paizst, ’s felkölt a’ rémítő éjben. Káthmor felé siet menése, kinek lelkét nem rázza-meg veszély. Búsan álla-meg a’ leány, ’s szemei alásüllyedtek. Az eget környülragyogják a’ csillagok.

Midőn csenge a’ boltos paizs, a’ leány szaladt, ’s eggyszerre megállt. Szózatja költ, ’s megint megszünt; meglátta őtet vértjében ragyogni a’ csillagoknak tüzeitől; látta nehéz fürtözetjét kelni a’ szélnek fuvatagában. Ijedve fordítá félre lépteit. Minek költsem-fel Érinnek királyát? úgy monda. Nem vagy te szunnyalmában álma neki, leánya a’ kardok’ Iniszhúnajának!

Még dühösbben költ-fel a’ csattogás. Akkor Szulmallának fejéről lehulla a’ sisak, ’s legörge a’ folyó’ szirtjén. Csak félig-nyillott szemekkel az alvás után, Káthmor ébredni kezd a’ tölgy alatt; látja a’ fenyér’ Lúbárjának szirtjein a’ szép, a’ lágy leány’ alakját. Eggy verestüzű csillag pillogott keresztül nehéz fürtözetén.

Káthmor. Ki jő az éjben Káthmorhoz, az álmok’ sötét idejében? Hírt hozsz e te a’ harcz felől? Ki vagy te, éjnek gyermeke? A’ király előtt a’ hajdannak árnylelke jelent e meg? Szózat vagy e a’ záporfelhők’ lepléből, meginteni őtet Érin miatt.

Szulmalla. Nem, én nem vagyok éj’ vándorja, nem vagyok szózat a’ záporfelhők’ lepléből; de én neked Érinnek jelentem veszedelmét. Hallád te e’ csengés’ pajzsát? Nem Lélek az, Athának fejdelme, a’ ki e’ csengést az éjen végig-öntötte.

Káthmor. Bár ő önté legyen, a’ bajnok! Káthmornak az hárfazengzet, ’s lángokba gerjesztő öröm. A’ vércsata’ intézőjinek víg zengzete; az éj’ fergetegeinek ösvényein lebeg, midőn a’ hősek’ lelkei gyúlonganak, azon hősek’ lelkei kiknek örömet ád a’ vész. Magányost lakik a’ gyáva a’ lágyan-lengő leblek’ völgyei köztt, hol a’ korány’ ködjei, kikelve a’ mező’ patakjaiból, a’ tetőken telepednek.

Szulmalla. Gyávák az én atyáim nem voltanak, te bástyája az erőseknek. Az ő lakjok a’ vizek’ homálya köztt, távol a’ kard’ fijainak országában. De az én lelkem nem örvend a’ fenyér’ halálriadásain. Az jő, a’ ki soha nem hátrál. Küldd a’ béke’ Bárdját hozzá!

Mint a’ rengetegek’ szirtje a’ maga omló patakjával, úgy álla Káthmor bajnok itt könyezve. A’ leány’ szava, eggy tavaszi lebel az ő elbúsult lelkének, felébreszté tetős honjának képét, ’s békés laktának a’ völgypatak’ szélein, míg ő, a’ hős, segélleni a’ kardszülte Konmort, bosszúban jőve-ki.

Káthmor. Idegen földnek leánya, – a’ leány elfordítá fejét a’ hőstől – rég olta látom én immár vértben az Iniszhúnai szép fenyvet. Lelkem, úgy mondam magamban, bús felhőkbe van borulva. Minek lángoljon itt a’ súgár, míg békében itt hagyom a’ fenyért? Elsápada e arczom előtted, o hókéz, midőn, hogy vele elrettents, Fion-ghalt magasztalád? A’ veszély’ kora, szép leány, szívnek kora énnekem. Feldagad mint eggy áradó folyam, ’s kirohan az ellenre, lelkes sudarja a’ csatáknak.

Közel Lónának mohfedte sziklájihoz, a’ csapongó patak’ folyása mellett, a’ nagy kor’ ősz fürtjeiben lakik a’ hárfák’ királya Klonvál. Feje felett zúg a’ vén tölgy, ’s karcsu őzek szökellenek-el. Csaták’ zaját ha hall füle, elsüllyed bús gondolatjaiba. Ott légyen, Szulmalla, a’ te múlatásod, míg a’ tusák’ csataja eltompul, míg az aczélvért’ tüzében megtérendek a’ tetők’ sötét borúlatjaiból kedvesemnek lakja felé.

Fény szálla a’ leány’ lelkébe, ’s ő elváltozva ragyog a’ király előtt; Káthmorra fordítá szép ábrázát széllel-játszó hajaival.

Szulmalla. Elébb fordíthatni-el a’ harsogó szél’ folyamjától az ég’ keselyűjét, ha zsákmányát, a’ szökellő őz’ magzatit, maga előtt látja, mint Káthmort, a’ hatalmas viaskodót, a’ dicsőség’ fényes útjáról. Oh, hogy téged, kedves harczoló, megtérni láthassalak az esti köd sötét prémjében, midőn az engemet a’ folyamos Lónán körülhabz! Míg távol leendek tőled, o bajnok, csapkodd erősen a’ zengés’ pajzsát. Öröm térjen éjjel-tölt lelkembe, midőn a’ szirtnek támaszkodom. De ha eldőlsz; én idegen földön vagyok; oh küldd felhődről szózatodat az Iniszhúna’ bús leányához! –

Káthmor. Ifju sudarja a’ fűvel-gazdag Lúmonnak, miért hajt-meg téged a’ zivatar’ közelítése? Gyakorta tére-meg Káthmor a’ sötéten-hullámzó tusákból. Rivacsverés gyanánt van nekem a’ sebző dárdák’ ütése; azok lesíklanak pajzsomnak sik domborjáról. Ragyogva csapok-ki az ortályban, mint az éjvillángjai a’ felhők’ habzásaiból. El ne hagyd a’ völgyet, szép súgár, ha a’ kardküzdés közelítend, hogy az ellensereg előlem el ne futhasson, mint őseim előtt futott.

Szonmornak hírt hozának hogy Klúnár a’ kardok’ Kormákja által elesett. Három nap’ keserge a’ fejdelem az után, kit a’ harcz eldöjte. Hölgye látta bánatját, ’s ez ingerlé, hogy menjen-ki a’ tetőkre. Titkon ragadta-meg ívét, hogy kísérje a’ pajzsviselőt. Neki homály fedé Athát, midőn a’ hős kiméne nagy tetteire. Alnekmának emberei éjjel jövének-elő tetőjiknek száz folyamjaik mellől. Hallván a’ csattogó paizst, lelkét felkölté a’ vívásra. Fegyverének csengése köztt lépdellt ő az erdős Ullin felé, ’s verte, Vezére sergének, a’ messze-elhangzó paizst.

Szulallin mint az ömlő zápor követte nyomaikat. Ő fény vala a’ halmokon, midőn azok a’ völgybe bocsátkozának; deli volt járása a’ téren, ha a’ sereg az halmokra hágdosott. Rettegett ő közelítni a’ király felé, ki őtet az erdős Athán hagyá.

Midőn már zajgott a’ tusa, ’s a’ két sereg eggyüvé-csapott, Szonmor ragyogott mint a’ villám, szállongó hajakkal jőve-elő a’ szép fejdelmi leány, ’s rettegő lélekkel a’ királyért. A’ király eggyszerre elakasztá a’ kedves miatt a’ harczot; az ellen elfutott a’ sötétben. Vér nélkül fekszik Klunár, vér nélkül a’ homály’ sírjába!

Szonmor nem lángola haragban, de napjai búban tüntek-el. Gyakran méne-el Szulallin a’ folyam mellé, szemeit könnyel áztatván. Gyakran veté ő a’ nyájas szemeket a’ komoly csendes királyra, ’s ismét levonta róla, a’ sötétkedvü harczolótól. Csaták költek-fel, mint a’ felhők’ durrogásai; a’ bajnok’ lelkéről elszállt a’ bánat. Akkor látta örömmel lebegését, és hogy a’ hókéz mint szökdelt a’ lant’ idegein.

Csörtető fegyvereiben méne az Áthai király ki a’ sereghez, ’s megverte a’ boltos paizst, melly a’ széllel-küzdő tölgy’ ágán magasan függe a’ sokvizü Lúbár mellett. Hét boglár vala a’ pajzson, hét szózatjai a’ királynak, mellyeket harczolóji a’ szelekben vőnek tőle, ’s rendjeiket legott széllyel-oszták.

Mindenik boglárt eggy éji-csillag ékesíti: Kanmathon a’ fürtös-súgárú, a’ felhőről-kelő Kolderna, Julojchó, a’ ködbe-öltözött. Amott Konkathlin szórja szikrájit, Relduráth az esti-fényben bujdosó, félig elrejtve sugárait a’ vizekben, és Berthin a’ lángszemü, lenézve a’ hegytetők’ erdejiről a’ vadász’ lassu járására, midőn a’ szökellő őz’ zsákmányával esős sötét völgyen ballag. Szélesen ragyog a’ pajzs’ közepében a’ lángoló Tonthéne, az a’ ködetlen csillag, melly egész éjjel néze-le a’ világtenger’ Lárthonjára, őreá, a’ Bolgnépnek vezérére, ki legelébb bízta magát a’ szeleknek. Fejéren dagadoznak a’ király’ vitorláji Iniszfail felé, melly folyamoknak országa. Az éj kiönté magát a’ tengerre, kiönté magát a’ sötétleplü köd is. Az ég’ szele gyakorta változott; habról habra szökdeltek a’ hajók. ’S akkor kikelt Tonthéne a’ vizekből, nyájasan pillant-alá keresztül a’ meghasadt felhőkön. Öröm vala Lárthonnak a’ súgár, győzedelmet jövendőlt neki csillogása a’ zivatar’ tengerein.

A’ bajnok Káthmor’ dárdája felkölté a’ hangot, mellytől a’ Bárdok ébredeznek. Sötét csíkban omlanak ők az ormokról, jobbjaikban lantjaikkal. A’ király víg kedvvel előttök álla, mint a’ völgy’ vándorja a’ rekkenő hőségben, ha megérti távolról a’ mohos folyam’ zuhanását, melly a’ rengetegben fakad, az agyaros damaszok’ barna kőszálai között.

Miért hallom a’ király’ csattogását a’ fergeteg’ éjében, az álom’ óráji alatt? monda Fónár. Atyájinak homályos alakjaik szállottak e le álmaihoz? A’ felhőken van e hideg lakások, ’s Fónárnak kívánják e énekét? Gyakran jelennek e meg a’ mezőn, hol láncsákat röpítnek fijaik? Magasztaljuk elébb a’ bajnokot, ki többé dárdát fel nem ránt, a’ népet-emésztő bajnokot a’ sokcsalitu Móma’ völgyeiben.

Káthmor. Felejtve nincs az a’ harcz’ széldühe, fejdelme a’ hajdan’ éneklőjinek. Magasan fog kelni sírköve Moilénán, hol Foldáth alszik ’s dicse. De mostan lelkemet zengd-vissza atyáimnak idejébe, azon évekbe vissza, mikor Iniszhunának habjain lebegtek. Nem egyedül Káthmor előtt kedves a’ népek’ szigetének emléke; a’ Lúmon’ emléke a’ folyamok’ országában, hol fejérkeblü leányok nevekednek.

Fónár. Lúmon, folyamokkal-gazdag föld, te ragyogsz Fónárnak lelkében. Nap süt a’ te oldalodra a’ fityegő fáknak szirtjein. Surjányaid köztt látni a’ vadakat, a’ bogas-fejü szarvast, és a’ karcsu könnyü őzet. Látják ők a’ fenyéren a’ gyorslábu

gyorlábu

kopókat. Lassúk völgyeidben a’ leányzóknak lépteid, az ív’ és ideg’ fejérkaru leányaié; ők szelíden vetik-fel szemeiket szőke hajfonadékjaik alól a’ fejdelem’ halmára. Lárthonnak léptei nincsenek a’ hegyen, a’ zöld sziget’ királyáé. Ő a’ tölgyet költi-fel Klubának habbal-teljes révében; tölgyet, melly a’ Lúmon’ erdejiben van leszelve, hogy a’ királyt vizeken hordja. A’ leányok elfordítják szemeiket; mert ő lesikamodhatnék. Nem láttak ők soha hajót, nem soha még a’ hullámok’ fekete lovaglóját.

’S most a’ király a’ szőke habok ködje ellen kiáltá a’ szeleket. Iniszfail kéken költ-fel; hamar szállt alá a’ záporok’ éjszakája. A’ Bolg’ fijait ijedség ragadta-meg; ’s felkölt a’ tűzfürtü Tonthéne, ’s a’ Kulbini bály elfogadta a’ hajót zengő erdeje’ keblébe. Itt eggy csergeteg fakada Dubhumának vápájiból. Ott Lelkek csillogtanak szüntelenül változó alakjaikban.

A’ hajók’ Lárthonjára álmok szálltanak; atyájinak látá hét lelkeiket. Tört volt és gyönge szózatjok, nemeket ködök’ gőze fogta-be, a’ kardok’ Athajának nemét, kiknek maradéka a’ Bolg-nép felett uralkodik. Eláraszták sergeiket a’ mezőn mint a’ hegyekben költ felleg, midőn szürkén lepi-el szertehordva a’ szél’ szárnyain a’ soksurjányu Atha’ földjét.

Lárthon hárfazengzet alatt építé a’ Szelmai

Szemlai

palotát. Őtet kerülték az Érin’ szarvasai, ’s elfutottak a’ folyam’ halmaihoz. Nem feledte ő a’ zöld Lúmont, sem Flathált, a’ szépet, a’ hókezüt. Flathál a’ habok’ taposója előtt sokszor tűne-fel a’ veres-vad’ halmain. Lúmon folyamokkal-gazdag föld, te ragyogsz az én lelkemben.

Keletben felébredett a’ fény; ködös tetők tűntenek-elő. A’ völgyek’ tengerszélein látszottak a’ folyamok’ szőke futásaik. Káthmornak serge megérté paizsát, ’s öszvegyült körűle, mint a’ hullámló tenger, midőn legelébb érzi a’ szél’ szárnyait. A’ hullámok lecsüggesztik szédelgő fejér fejeiket, nem ismervén merre fognak görgeni.

Búsan ’s lassun vonta magát Szulmalla a’ folyamos Lóna felé; ment, és gyakor ízben fordítá-vissza meleg cseppeket öntő szemeit. ’S midőn elére a’ barna kőszálhoz, melly a’ Lóna felibe borúl, érzékeinek megbomlásában a’ királyra pillanta, ’s öszverogyott.

Verjed a’ kobzot, Alpinnak fija! Van e még öröm a’ felhők’ hárfájiban? Öntsd azt Ossziánnak sóhajtó lelkébe. Az sötét ködökbe van borulva. Éjjel hallak én téged, Bárd. El tőlem a’ víg dalokkal! Bánat az öröm az öregség’ sötét éveiben.

Tövis, melly a’ Lelkek’ halmán zöldelsz, ’s rázod fődet az éj’ fuvalmaiban, nem zúg az én füleimnek a’ te suhogásod, nem hallok én Lelkek, zsibongását ágaidnak rezgésekben. Ott gyakorta lebegnek vitéz holtak a’ sötét hegyösvény’ fuvalmain, midőn a’ hold keletről kél, ’s végig-mégyen, eggy fekete paizs, az ég’ boltozatján.

Ullin, Karil, és Ryno, szózatjai a’ régi eltünt időknek, bár hallhatnálak benneteket Szelmának homályai köztt! Nem hallak immár benneteket, daloknak fijai! Hol alszatok a’ felhők’ termeiben? Árnylantjaitokat a’ reg’ ködébe öltözve zengetitek ti, hol a’ nap csengve kél-elő fejérfejü habjai közzül?

NYOLCZADIK ÉNEK.

Mint a’ midőn a’ fergeteg faggyal ragadja-meg a’ hegyek’ tavainak sásos színeket, a’ midőn eggy üvöltő éjben a’ hideg habok’ éles fejeiket ragadja-meg, ’s jégköntösbe borítja; a’ vadász, fejéren pillantván-meg őket hajnalban, úgy hiszi, hogy torlódnak, hömberegnek; megholt a’ fülnek harsogások, némán csillog minden hullám, behintve lombbal és rőzsével, melly a’ szélben reng és süvölt: illy szótlan, illy sápadt volt a’ nép azon reggelen, melly most szálla-le keletről, midőn minden vitéz feltekinte sisakja alól a’ hegy’ ködjein alábocsátkozó királyra. Néha kitetszett ő, a’ hatalmas hadi-Vezér, félig-látható az aczélvért’ tündökléseiben. Gondolatról gondolatra hengeríté magát a’ tusa az ő nagy lelke felett.

Igy lépe-ki a’ küzdésre az erős bajnok. Magasan lángola markában Lúnónak harczpallosa. Hosszan nyúlt-elő dárdája a’ felhőből, pajzsa félig-látszva csillogott. ’S midőn most egész alakja kitetszék, a’ szélben szállongó harmatos ősz hajjal, eggyszerre költ-fel a’ sikoltozás a’ népnek tolongó sokasága köztt, melly a’ király körül csengő pajzsaival messzére fényt terjeszte-széllyel. Így kél a’ zöld tenger a’ szirtormoknak eggyik Lelke körül, midőn ez szélben bocsátkozik a’ vizekre. – Elijedve áll-meg távol onnan a’ vándor, kinyujtja fejét a’ kőszálan, nézi a’ zátony’ hánykódását, ’s úgy hiszi hogy a’ tenger’ és zivatar’ bődűlései köztt eggy árnyalak jelene-meg. – Körűle rengnek a’ habok; vadúl dagad tajtékjaival mindenike.

Távol álla Morninak hadakozó fija, ’s a’ Duthnóé, ’s a’ Kónai Bárd. Ott állánk az agg tölgynek alatta, mindenikünk erő ’s hír nélkül. Kerültük a’ király’ szemét; mert mi nem győzénk a’ mezőben. Eggy kisded csermely mormogott itt, ’s ezt könnyedén csapám-meg dárdámnak nyelével; de lelkem messze repkedett. Sötéten szállt eggy gondolatra a’ másikáról, ’s mellyem mélyen sohajtozott.

Morninak fija, mond’ a’ király, ’s te Dermid, vad kanok’ vadásza, miért vagytok így elkomorodva, mint a’ fenyérnek két barna szirtjei, mellyeknek repedésekből patakok csorognak? Lelkem ok nélkül nem gyúlad haragra a’ sereg’ nagy hősei ellen. Ők erőm nékem a’ csatában, a’ vívás után a’ békben örömeim. Kiáltásom nektek eggy kedves leble vala a’ reggelnek a’ vad’ űzése alatt, midőn Fillán feszíté ívét. Mit állanak a’ paizstördelők illy búsan és illy távolag?

Közelebb állánk a’ királyhoz. Ő szemeit a’ Mórára veté. Folytak könyűji a’ kékszemű ifju miatt. De most fény deríté-fel bánatját a’ csaták’ pajzsának szemléltében.

Fion-Ghal. Lássd Kromált szirtjeivel és erdejével; tusahelye az a’ küzdő szeleknek, ’s feje elfedve van a’ ködbe. Megette a’ völgyben fut-el a’ vadak’ Lávájának tiszta folyamja. Barna szirtjében üreg vagyon; ennek ormán erős szárnyu keselyűk fészkelnek, előtte pedig lombos sötét tölgyek suhognak a’ Klúna’ hegyi-szeleivel. Benn a’ sziklában űl ifju fürtjei között Artho, a’ kékszemü király, fija a’ szélesen-bepajzsozott Kairbárnak, az őzek’ Ullinja’ fejdelmének. Fülel Kondánnak szavára mikor ez az alkony’ világánál űlést fog; fülel, mert ellenjei Temorának zengő hajlékait lakják. Ollykor kikél az üregből, áltliggatni a’ ködök’ fátyolában a’ gyorsfutásu őzeket. De ha nap pillant-alá a’ térre, sem a’ szirteken nincs, sem a’ folyam körül. Kerűli Bolgának Vezéreit, kik atyájinak hajlékaikban laknak. Mondjátok neki, hogy mi dárdához nyúlunk; ellenjei talán elhullandanak.

Gaul, erős fija Morninak, nyujtsd-ki előtte pajzsodat; ragadd-elő a’ Temorai dárdát, vitéz Dermid; te pedig, tisztes ősz Karil, dalj nagy tetteket a’ bajnokok’ unokájának. Vezessd őt Moilenának fenyérére; a’ sebek’ ’s Lelkek’ mezejére. Ott én magam fogom vívni a’ viadalt a’ nagy tettek’ hegyekkel-körülvett völgyein. Még minekelőtte búsan száll-le az éj, jőjön-fel ő Mórára, s tekintsen-alá az ormok’ homálya közzül, melly a’ nagyvizü Léna felett nehezen ’s messze-elterjedve nyugszik. ’S ha zászlóm ott fog lobogni a’ szélben, a’ hol Lúbár kéken csavarodik, úgy Fion-ghal nem fogott elesni végső dühös harczmezején.

Igy zengett a’ király’ szava. Az elsiető Vezérek nem felelnek szavára. Oldalt pillantanak az Érin’ sötét népe felé, ’s alkonylva lépnek-fel a’ tetők’ ösvényein. Még soha nem hagyták magában a’ királyt a’ pajzsok’ fergetegének közepette. Megettek az őszhaju Karil vitte lassú léptekben hárfáját; látta ő hogy a’ nép el fog esni a’ völgyben, ’s dala bús volt és elfojtott. Ollyan vala az mint a’ szellő, melly, mindég változva, gyöngén rezeg a’ Légó’ vizein és a’ verhenyeg sás’ posványában, mídőn a’ vadászra mohos üregében alvás száll.

Mért hajol-alá a’ magányos csermelyén a’ Kónai Bárd? kérdé Fion. Van e most ideje busongani, atyja a’ nyugtot-gyűlőlő Oskárnak? Midőn majd a’ harcz’ rémítései a’ boltos pajzs körül enémúlandanak, akkor emlékezzél az elesett bajnokról. Akkor hajolj-meg bánatodban a’ folyam’ felibe, mellyet a’ hegyek’ szelei hidegen ostromlanak. Akkor homályosítsa-el éj lelkedet kékszemü vitézeinkért, kik sírban fekszenek. Ime Érin viadalra töműl felénk, szélesen kifoszolva, elbúsultan. Csapd-fel paizsodat velem eggyesülve, Osszián; a’ viadalban én magamban fogok állani.

Mint a’ midőn a’ zivatar’ szava száll rettenetesen az Iniszhúnai torkolat között a’ hajónak; kéjére lökdösi az a’ felfortyant habokat a’ tenger’ mély örvényein: úgy taszítja a’ király’ szava Ossziánt a’ dárda’ küzdésére. Ő magosan tartja-fel a’ csillámló paizst a’ vérmező’ sűrű fellegében; a’ paizst, melly hasonló a’ sápadt hold’ arczához, midőn azt fellegeknek sötét ködje fogta-bé, míg a’ vész dúlni kezd ’ tengereken.

Messzére elhangozva áradott-alá a’ moh-fedte Móráról a’ szélesen elszárnyallott csata. Fion-ghal bajnok vezérli a’ népet, a’ sötét-folyamu Morvának nagy királya. Hosszan felnyult sisakján a’ keselyü’ tolla; ősz hajai szerte ömlöttek széles vállain; léptei az ormon mint a’ villámok’ dörgése. Gyakran megáll ő, ’s körültekint; lángokat szikráz vértjének csattogása. Eggy szirtnek tetszett a’ bajnok, mellyet a’ csermelye’ szélén fejérre fagylal a’ jég; szél és bokrok körülzuhogják; feje ’s oldalai ragyognak a’ patak’ vizétől, ’s rajtok a’ tajték messze fercseg a’ szélben.

’S immost a’ Lúbár’ üregje mellé ére, hol Fillán örök álmát alsza. Brán még el vala nyulva a’ megtört pajzson, ’s a’ sisaktoll játszék a’ széllel. Tisztán csillámlott a’ hervadt lomb alól a’ hős’ dárdájának vasa. Bánat dúlta-fel a’ király’ elméjét, mint midőn a’ széldüh a’ tengert örvénybe keveri. Lépteit a’ tető felé intézi, elfordulván paizsától dárdája felé.

Brán, a’ fejér szüggyel, örülve szökött a’ királynak jól-ismert léptei felé. De megfordult ismét, ’s az üregbe benézett, hol a’ vadász halálnak álmában fekvék. Minden reggel megújúl benne a’ kedv hajházni a’ hegyben az őzeket. Csorgottak a’ király’ könyűji, ’s bánat fogta-el nagy lelkét. De mint a’ midőn a’ felkelő szél elveri a’ szakadó záport, ’s ím tisztán folynak a’ völgy’ patakjai, az ormokon fénylik a’ nap, zöld fű játszik a’ halmokon: így sugárla rettenetes tiszta fényt a’ közelítő harcz a’ bajnok’ lelkében. Dárdáján áltrepíté a’ Lubárt, ’s hangos csattogással hagyta harczpaizsát zengeni. ’S mozognak, mennek, torlódnak vitézei minden fegyvereikben a’ csatára.

Érin nem reszkete a’ hangra, ’s szélesen elterülve hullámzá népét a’ fenyérre. Árnyalló szemöldjei alól tekinte-ki a’ barna Málthosz a’ sereg’ szárnyán. Mellette a’ völgyben legközelébb Hidála vala, a’ Bárdok’ és Vezérek súgára, nyugalommal eltölt lélekben. Maronnán bosszúsan állott a’ hegy alatt; oldalt gördíté ő szemeit az ellenségre. Klónár, a’ kékpaizsu, dárdájának nyelén pihent; Kormár, barna üstökét a’ szélben rázta-meg. Délczeg lépteivel jőn-elő most a’ szirt megől az Áthai király’ tisztes alakja, két dárdával kezeiben. Félig tűnt-ki barna paizsa, hasonló az éjjeli villámhoz, melly a’ Lelkek’ hegyén lobban-fel. Midőn egészen kitünt a’ tetőn, a’ nép belé rohant a’ tusa’ zavarjába. Az aczél’ tündöklő hullámjai mindenfelé szikráztanak.

Mint a’ midőn két dúlongó tenger habjaiknak minden torlatjával ér eggyüvé, mert érzi Lúmonnak szirtes partjai körül a’ háborgó szelek’ szárnyait; a’ zengő szirtormokon van a’ Lelkeknek fényetlen

fényeten

futása; ők a’ hegyeknek oldalából kitépik az erdőt ’s betaszítják a’ tengerbe, hol tajtékkal-jegyes ösvényét a’ czet szeldesi: így omol bosszúsan az eggyik nép a’ másikra. Majd Fion-ghal tolja magát előre, majd Káthmor ismét a’ tetőn. A’ halál mellettek járdall. Vértjek cseng a’ viadalban. A’ Vezérek előre-nyomulnak, ’s sarlózzák a’ pajzsok’ rendjeiket.

Ime Maronnán Fion által dől-el, hanyatt terítve ott, a’ hol a’ két patak eggyüvé fut. A’ habok öszvefutnak mellette, ’s befercsegik a’ félig-elsüllyedett paizst. Aczélját Káthmor gyakja keresztül Klonáron; de ő nem dőlt-el megsápadva. Haját eggy tölgyág kapta-meg; halkkal gördült sisakja földre. Tlamin sírni fog hajlékában; kelni fog lángoló keble.

Én magam sem felejtém az erősek’ dárdáját a’ vérmező’ munkájiban. Hullott előttem az ellenség, elhullt a’ küzdő Hidála. Te nyájas szózatja Klonráthnak, miért emelted te dárdádat reám? Oh, miért nem vetélkedénk inkább dallal a’ tom’ termében? Málthosz dölni látta a’ Vezért, ’s fájdalma gyulasztá tüzét. A’ bennünket-elválasztó patak’ szélén hajlánk-által a’ bosszús viadalra. Az ég megfekvé a’ tengert; fergetegek’ üvöltései hallatszának mindenszerte. Tűzköntösben vannak a’ tetők; irtóztatólag dörög a’ felhőkből a’ villám. Homályban tolong vissza az ellensereg; a’ Morvai nép halványon ’s tikkadva áll. Általhajlottam a’ csergetegen; füleimben csengett a’ viadal.

A’ király’ rettenetes szava hallatszott, hallatszottak az iramló ellenség rikoltozásai is. Holval megláttuk Fion-ghalt, szárnyat adni lépteinek, a’ villám’ tüzei mellett. Én vertem az ébresztő paizst, ’s neki-rohantam az Alnekma’ seregének. Kerengve futott az a’ völgy’ homályába, a’ köd’ fellegének hullámzása köztt.

Gyöngén tekinte-ki fellegei közzül a’ nap; csillognak a’ fenyér’ patakjai. A’ köd lomhán görgött a’ tetőken, villogva a’ ravatalok’ szürkés falain. ’S hova lőnek az erő’ bajnokjai? Nincsenek a’ folyam mellett, nincsenek a’ hegyen, ’s az ormoknak erdejiben? Hallom a’ fegyver’ csörtetését! Az ő viadalok a’ ravatal’ körében van, a’ gőzök’ homályos keblekben. Illyen a’ Lelkeknek harcza az éj’ homálya között a’ fellegek’ ormaikon, midőn a’ zivatar’ telelő szárnyaiért ortályoznak, melly megszaggatja a’ fellegeket, ’s a’ vizekre ontja-alá. –

Elsiettem, ’s a’ köd felszállt. Bágyadtan csillámlának ők a’ Lúbár körül. Káthmor a’ pataknál eggy szirt mellett álla, homályban ’s pajzsának támaszkodva. Megette folyt-el a’ patak, melly eggy sziklának surjányai köztt fakadott. Oda sietének-fel a’ király’ léptei. Vérben látja a’ dicső vitézt, ’s karja a’ Lúno’ kardját elejti. Körülsötétült örömmel így szólla most:

Megadja magát a’ Borbár’ dicső fija? vagy még kardot ’s dárdát akar forgatni? Neved nem repked homályban a’ tetős Átha’ mezejin, és a’ tom’ bajnokhajlékában. Mint a’ puszták’ lenge szellője, úgy jött az által a’ tengeren hozzám a’ hegyek’ országába. Jer az én innepemhez nagy bajnok! Ollykor a’ had’ hőse sem győz. Nem vagyok én az ellenségnek villámsujtás. A’ vitéz nem örvend az erősek’ halálának, midőn őket a’ csatában elterítve látja. Én értem mint kell gyógyítani sebeket, ismerem a’ hegy’ ’s völgy’ füveit. Megszedtem ékes fejeiket a’ tetőn, midőn csermelyeik körül ingtanak, a’ szellővel körüllebegett ravatal mellett. Illy bús, illy néma e a’ bátor Vezér, a’ vizek’ és tomok’ Athájának királya?

A’ folyamos Athán, monda Káthmor, hol eggy sötét patak csörög, mohhal-elborítva kél eggy ripacsos szirt. Ormát lombok verdesik, midőn felkél a’ szél’ dühe. Sötét az üreg a’ szirtben a’ zuhogó tiszta forrásnál, hol én elrejtve, o király, a’ vándor’ lépteit hallám, midőn az idegek’ hajlékához ballaga, és a’ csigák’ víg énekéhez. Lelkem lángola örömében a’ belombolt sziklának. Annak odvában legyen lakozásom, a’ széles völgyben, melly ismer engemet. Onnan kelek-fel a’ szelen, melly a’ gordon’ szakálait űzi. ’S akkor nem szomorúan tekintek-alá a’ tetők’ ’s folyamok’ Athajára.

Fion-Ghal. Miért szóll sír felől a’ király? Ah, Osszián, sápad a’ vitéz! Szálljon öröm a’ maga özöneiben a’ te lelkedre, barátja az idegeneknek! Fiam, engemet környellnek az esztendők; hallom az ő hívásokat; dárdámat kicsikarják markomból; tűnnek, ’s viadalaimat felejtik. Miért nem nyugszik-meg tetteitől termében Fion-ghal? így szóllanak. Öröm e tenéked a’ csaták’ sebe? öröm e a’ köny, mellyet a’ kesergő hullat? – Őszült évek, nyugodni fogok; nincs öröm, nincs haszon a’ vérben! A’ köny hasonló a’ felleges ég’ holdjához, gyászt hoz ’s bánatot a’ szíveknek. De ha én nyúgodni térek, nekem jön a’ hadak’ szózatja; felkölt királyi hajlékomban, ’s kivonja gyönge kardomat. Kardom’ többé nem rántja-ki! Vedd atyádtól a’ dárdát, vitéz; nyujtsd-fel azt a’ bátor tusában, ha a’ kevély előjön nagy sergével.

Ösvényeimet körüllebegik őseim; tetteim szemeik előtt vannak a’ bajnokoknak. Mikor felmégyek a’ harcz’ ormaira, ők derengve szállanak-el mezeimen. Karom védje volt a’ gyöngéknek, a’ kevélyt letiporta bosszúm’ tüze. Szemem a’ bajnok’ eldöltén soha nem mutatott örömet. Eggykor ott előmbe jönnek atyáim a’ fellegeknek hajlékában, a’ fénynek súgárköntösében, ’s szelíden görgetik reám tűzszemeiket. Ők a’ gyengekaru gyávának hasonlók az éj’ tüzeitől körülvett sötét holdhoz, mellyek az ő szemei előtt szikrázva mennek-el.

Bajnokok’ atyja, o Trenmor, te, ki magányosan lakozol a’ fergetegek’ szelében, itt nyujtom Ossziánnak a’ harcz’ dárdáját. Tekints vígan alá, nagy bajnok. Sok ízben láttalak én tégedet lebegni, nagy fényben ragyogva, felhőid köztt; épen így jelenj-meg te majd fiamnak, ha pajzsát felnyujtandja. ’S ő említeni fogja a’ harczok’ fiját, ’s a’ te tetteidet, nagy viaskodó, ámbár most csak fúvalom vagy. –

’S kezemnek adván a’ harcz’ dárdáját, eggy barna követ állíta, melly a’ bajnok’ tetteiről szólljon, mohba borítván-el fejét. A’ kő alá kardját rejté-el, és eggy boglárját nagy paizsának. Elsüllyedve álla-meg itt, ’s immost így hallatá szavát:

Ha te eggykor kő, elmállasz, ’s elenyéssz az évek’ mohában, el fog menni itt a’ bujdosó, ’s fütyölve ballag melletted. Erőtlen faj, te nem tudod, hogy ez Moilénának orma, hol dárdáját Fion-ghal letevé csatájinak utolsójában. – Dicsőség a’ te szódban nincs. Te a’ tetők’ patakja mellett lakozol; gyorsan szállnak az éjszakába éveid. Téged senki nem említ, senki nem dicsér, te gyáva, kit a’ hegy’ ködje rejt-el. Az én dicsem bajnokok’ öltözetében van; fénysúgár a’ jövő karoknak. Csengő aczélban mentem-ki hogy a’ fegyverben gyöngét védjem.

Ragyogva dicsőségének teljében felment a’ tető’ tölgye’ zuhogása alatt a’ Lúbár’ harsogó futása mellé, melly a’ hegy’ oldalán kerengve önti tiszta habjait. A’ szűk mezőn a’ hegy’ ormán, hol lassú forrás fakad a’ szirtból, fel volt szegezve a’ nép’ zászlója, ’s a’ tető’ hideg fuvalmában foszlongott, kijegyezni ’ királyi ifju’ ösvényét, ki most a’ titkos völgy’ erdejében elrejtve lakozott. Tisztán tört-elő az enyészeti fellegek közzül a’ hanyatló nap. Fion-ghal látta népét a’ fenyéren, ’s vigan hallá örvendeni, midőn a’ mezőn elszéllyede. Öröm ragadta-meg szívét, mint zöld völgyében a’ vadászt, midőn megszűn a’ fergeteg; ragyog a’ kőszál a’ tetőn; a’ zöld galgonya ingatja ormán ágait; a’ gím letekint a’ mélységbe.

Ősz hajakkal mohos üregében lakott itt Klonvál, ’s elvakulva szemeiben, ’s istápján görbedezve. Közel álla a’ Bárdhoz, elöntve sűrű hajzatjával, bánatjában Szulmalla, a’ fejdelmi leány, ’s hallgatva a’ dalt, melly Athának hajdani királyait magasztalá. El volt némulva a’ küzdés’ zaja. A’ Bárd hallgat; mellye dulva van, ’s titkon repül-fel sóhajtása. Úgy mondják, hogy a’ holtak’ árnyai gyakorta tünnek-fel, mint a’ villám az ő lelkében. Terülten látta az Áthai királyt a’ hegyorom’ tölgye alatt.

Honnan száll e’ szomor lelkedbe? kérdé Szulmalla. A’ kardok’ tusája véget ért. Ha véget ért, a’ király sietni fog a’ veres folyamok mellé. A’ nap hanyatlik már az égről, kerengve kél a’ balkány’ ködje, ’s elterül sűrűn a’ fenyéren. Te ködben fogsz nekünk megjelenni, o bajnok! Im, lássd, amott jön fegyverében! Jer, oh jer a’ Klonvál üréhez, te, kit dícsér énekem? Káthmornak árnyalakja jön, fénysúgárban, lépte lassu. Eldőle a’ csermely’ medre mellett, melly bőgve zúg a’ szirten alá. Vadász közelít, mond a’ leány, ki a’ szarvasok’ fekveket nyomozza. Léptei nem küzdésre mennek; hölgye várja éjre magához. A’ barnahátu ollók’ zsákmányával fog megtérni a’ kedveshez. Szemei a’ tetőkre függesztve, ismét megláták a’ deli árnyat. Örülve szökött-fel a’ leány, a’ rémalak öszvesippadt, ’s tetemei a’ ködben szertefoszlottanak. Most megsejté hogy a’ hős elesett: Az Érin’ pajzsos királya, úgymond, nincs többé. – Ne említsük többé bánatját, melly az ősz Bárd’ lelkét szaggatja.

Mély homály szálla-le Moilénán. Szürkén görög a’ völgyben a’ csermelyék’ futása. A’ Fion-ghal’ szava hallatszék; a’ tölgyek’ lángjai nyúlongottak. Örülve gyűl a’ nép mindenfelől, de bánat zavarja örömét. Oldaltt tekintnek a’ királyra. Most lelkét nem dagasztja büszkeség.

Enyhén jő a’ rengeteg’ pusztáji közzül eggy kedves hárfazengés a’ fülhöz, mint a’ patakok’ zuhogása, midőn a’ szirtek’ völgyeiből szakadnak árnyas bokrok alatt; mint a’ szél’ fuvalma a’ tenger felől, midőn az éj’ sötétjében az ősz’ hajával játékra kél. Az Kondánnak dala volt, és a’ Karil’ hárfazengzete. Ártho, a’ kékszemü király, követi őket a’ zuhogó-vizü Morvára.

Eggyszerre költ-fel a’ Bárdok’ éneke a’ ravatalos tetők’ Lénáján, ’s a’ sereg csattogtatá paizsát a’ dal’ zengése közzé. Vígan derűle-fel a’ király’ arcza. Igy csap-alá eggy súgár az erdők’ lombos ágaira, míg a’ vihar’ dühe felkél. Fion-ghal verte az ébresztő boglárt; eggyszerre némultak-el a’ halmok. A’ nép felgyűl a’ bajnok mellé, ’s hallja honja’ szózatját:

Morvának szülöttjei, itten párázzon tomunk; dalok alatt muljon-el az éj. Ragyog körösded a’ mező, ’s a’ mennydörgés’ éje elszaladt. Én népem, im ez az a’ szirt, mellyről, én sas, felröpűlök, elsietve a’ tusára az idegen földön, ’s megragadván híremnek teljét. Dárdám, mellyet fiamnak nyujtok, az nem gyermeknek vesszeje, ki a’ barcsákat verdesi. Hatalmasoknak fegyvere az, mellyel ők halált terjesztenek. Tekints atyáinkra, Osszián, ők Lelkek’ fényében ragyognak.

Ha felszürkűl a’ fény a’ tengeren, vezessd Árthót a’ királyt a’ zengő vizek’ Temorájába. Emlékeztessd őt az Érin’ fejdelmeire, kik eggykor hírt arattanak, ’s nem felejték a’ kik a’ mezőn elestek.

Költs dalt a’ küzdés’ bajnokinak; Karil öntse, őket magasztalva, dalát. Lebegjen öröm az erősek körül a’ reg’ ködjében, melly a’ ravatalok körül szállong. Holnap kifeszítem vitorláimat az erdős tetők’ Szelmája felé, hol folyamok csapongnak-keresztül a’ völgyeken, a’ szarvasok’ ködlepte lakjaiban.

MAGYARÁZATOK.

Szükségnek jelei – Az ostromlott fél rőzsetüzeket

rőzsatüzeket

rakatott a’ szomszéd halmokon, ’s azok által tudatta barátjaival, kik segédjére jöhettek, inségét.

A’ leány’ léptei neki lángok voltak. – A’ szépen-lépdelő leány’ szemléltében csupa láng vala.

Előjöve Frothál ködben. – az az bosszús kedvvel.

Láttam Gault – Én Osszián láttam.

A’ dárda’ díját kereste. – A’ vendég hős, valamint a’ vendéglő is, egymással bajba szálltak, hogy tiszteletet nyujthassanak egymás eránt, ’s tiszteletet érdemelhessenek.

beküldém kardomat – Annak jeléűl, hogy mint barát jő, kinek nincs harczoló kardra szüksége.

Konlach és Kuthona. – Ezen Énekhez hosszasbb Magyarázat kell. – Osszián az Ének’ első sorában valamelly Léleknek szavát gondolja hallani. Úgy tetszik neki, hogy az Konlachnak Lelke. Tudakolja, miért kereng a’ felhőken. Konlach felel, hogy a’ szigeten a’ hol ő elesett, még a’ Bárdok közzül senki nem dallá neki a’ gyászdalt. A’ tünemény elfoszol, ’s Ossziánt megszállja az ihlelés; látja Ithon-szigetet, látja Toskárt ’s ennek barátját Ferguthot, és a’ síránkozó Kuthónát, ’s az ő szavok zeng az ő fülében. Toskár beszélli barátjának, hogy a’ zivataros éjben eggy öregnek rémjét látta, ’s Ferguth felel, hogy az Toskárnak atyja, ’s bús hogy szomoran kell lennie Ithomon az Érini víg múlatás után, ’s rettegések által gyötretik. Toskár álmélkodik hogy az eggykor olly vitéz Ferguth elvesztette lelkének erejét, ’s figyelmessé teszi, hogy a’ zivatar csendesedik ’s közelít a’ virradta. Ekkor beszélli Kuthonának, hogy Konlachnál volt légyen, ’s véletlenűl juta e’ szigetre; hogy az ő szépsége őtet szerelemre gyúlasztotta. Kuthóna idegen az ő szerelmétől, ő Konláchot kedveli, szíve Móra felé vágy. Toskár bátorítja, térne Mórára, Konlách barátja neki, ők vendéglési rokonságban állanak; de úgy őt meg fogná ölni a’ kesergés és szerelem. Kuthóna közelítő harczolókat lát-meg, úgy hiszi hogy atyja jő, ’s fél hogy őt meg fogja ölni ’s kérdi, ha reménylheti e hogy holta előtt megláthatja még Konlachot. Osszián vígasztalja, hogy kedveltjét látni fogja, de vele meg is fog halni; ő azért jő, hogy Toskáron bosszút vegyen. A’ Költő látványa elenyész. Visszatér a’ valóságba, ’s beszélli hogy Mórán előjelei látatának a’ Konlach’ vesztének; hogy Kuthóna kedvesének holt teste mellett bánatjában múla-ki, hogy a’ Fion-ghal’ népe őt Konlach mellé temette, és hogy az utolsó tisztelet, a’ Bárddal a’ sírnál, meg van adva a’ holtaknak. Ezt követi Ossziánnak aposztrophéje a’ Konlach’ Lelkéhez, hogy álmainak meg ne jelenjen többé, ’s nyugtát meg ne háborítsa.

Tettetlen faj – Azok az emberek, a’ kik között az öreg és világtalan Osszián élte életének vég éveit.

Megadtam dicséretedet – A’ Bárd által éneklett gyászdalt, melly nélkül a’ megholt nem mehete-fel atyájinak felhőlakjaikba.

GLOSSZÁRIUM.

Ábráz. – Tótúl obraz, és tótúl is az, a’ mi nálunk, kép. Nincs ábrázás, és így ábrázat sincs, ’s a’ szó ragaszték nélkül fordúl-elő régi Iróinknál.

Árny. – Annyi mint árnyék, ’s hangja mint a’ szárny. Megkurtítva alkalmasbb az öszveforrasztásra, p. o. árnyalak; ’s a’ közönséges szó így poetaivá vál, ’s a’ többes szám’ harmadik esetében eggy K. betűvel kevesebbet fog kapni, melly betűnél kedvetlenebb hangúnk nincs. Lássd Superint. Kis Úrnak megkoszorúzott Pályaírását.

Ádomás. – Itt vendégség helyett, mint a’ Béla király’ Notáriusánál: „Et fecerunt magnum áldomás.” – Ahlwardt és társai a’ Mahl szóval éltek a’ hol mi áldomást, lakomát lórántot és tomot tettünk.

Balkány. – Szathmár Várm. ismeretes a’ köznép előtt is, ’s sásas, csátés folyó vagy álló vizet jelent.

Barcsa. – Acanthus. Linn., németűl Lüwenklau, Distel. – Grof. Márton Úr ezt Lexiconában és a’ Bertuch’ Képes-könyvében Barcs-nak nevezi. Mi a’ nevet eggy vokállal toldánk-meg, mert a’ hang így kedvesebb, ’s általa Barcsaynkat azon szerént tisztelheténk, mint a’ Botanicusok a’ magok’ Nagyjaikat szokták.

Bék. – Annyi mint Béke. Lássd Wagner’ Phraseolog. Ha csak Béke volna, nem lehetne békesség, mert nem volna békes.

Bog. – A’ fáknál ágazat, az állatoknál sokágú türök.

Bokor. – A’ régieknél pár. Igy nálok eggy bokor kesztyü, czitrom.

Csataj. – Zaj, lárma.

Csornok. – Pompás épűlet.

Csergeteg és Csermely ’s Csermelye. – Patak.

Czirmos. – Szennyes színű, barnás.

Dereng. – Derülget; közép kép a’ fény és sötét köztt.

Éd. – Gyökere az édes szónak.

Ellen. – Verseghi után. Annyi mint ellenség. A’ szó így poetaivá lesz, noha van a’ nyelvben elég példa, hogy a’ ség végezet nem jelent csak minéműséget; illyen a’ feleség, népség.

Ev. – A’ Debr. Gramm. és Beregszászi e’ szót kárhoztatják, de a’ Debreczeni Hymnárion említi. Lássd ott a’ Szent Kateryna Legendájában az 5. levél’ hátulsó felén, sor 18. „olj mijnth mijkoron volna ijmár tijzenharmad ewij.” – A’ melly szóval az olly Iró él mint Virág, az eránt nem lehet kérdés többé.

Fenyér. – Víz által hozott ’s már fűvel ellepett földet jelent. A’ szó még most is forog ajakokon. Babocsay (Prof. Rumy’ Monum. Hung. Tom. 1.) él vele, ’s Sándor István, Toldalék a’ Magy. Szókönyvh. Bécs, 1808

Bécs, 808.

., említi. Mi vele a’ német Hajde szót jegyzettük-meg, mellyet külömben csak pusztának mondhattunk volna.

Ferde. – Az a’ mi háránt. A’ Duna’ jobbik felén ismeretes.

Fohász. – A’ fohászkodás helyett, melly frequentativ. Gróf Dezsőffy József után.

Gerely. – Régi fegyver. Nálunk annyi mint láncsa Az volt e a’ régieknél, nem merjük állítani.

Gím. – Rokonnak látszik a’ német Gemse szóval. Prof. Márton nem említi, de igen Zrínyi és mások. – Veres-vad, az az őz, szarvas.

Gyarlani, lankadni, sikamlani.

Gyengéd. – Zart, tener.

Győzelem. – Már így Gyöngyösi Istvánnál is.

Hanyag. – Veszprém táján a’ köz népnél is tudva van. Langy, lágymeleg; lau, tepidus.

Hős. – Újabb Iróinknál csak Héros, a’ régibbeknél az a’ mi németben: die Reisigen.

Idv. – Gyökere az idvezség szónak. Salus, Heil.

Kapcz. – Nyelvűnk e’ szót a’ tótoktól vette; annyi mint eggy meredekség’ tetője.

Kegyelet. – Szivárvány, Lássd Baróti Szabónak Verseit, Szótárját.

Korány. – Az igen szép szót Vandzának köszönhetjük. Die Fröhe, crepusculum matutinum.

Láz. – Gyökere a’ fellázadtnak.

Lebel. – Ennél szebb szavunk azoknak számában a’ mellyeket Neológjaink csináltak, talán nincsen. Vette azt Lexiconunk Barczafalvitól. Gyenge szellő, Lüfchen, aura.

Lég. – Öszvevonva a’ levegő-ég. használhatatlan szóból. Luft, aer.

Lóránt. – Ozsonna. Tót-szó; de lakom körül magyarban is ismeretes.

Meder. – A’ víz’ árka.

Moraj. – Zaj, csataj, lárma. Berzsenyi.

Olló. – szarvas és őz borju.

Ortály, villongás.

Permeteg. – apró-szemü ritkás eső.

Ravatal. – Deszkafedel a’ sírokon. – Berzsenyi.

Reg. – Gyökere a’ reggel szónak. – E’ szóra a’ köz életben nincs szükség, mint az est szóra nincs; de a’ Versíró tudni fogja hol veheti hasznokat.

Rém. – Az a’ mi rémít; kísértet, spectrum.

Rény. – Virtus, Tugend. Baróti Szabó ezt Erénynek nevezte-el, az erőt vévén gyökérűl. De az erőből ervény vagy erevény lett volna, mint a’ nyelőből lett nyelv. és a’ kelőből kelevény. Az idea’ kinyomására nem is szükséges az erő; ’s az erény bennünket az ér-re emlékeztethetett, és így megtévedésbe hozhatott. Barátimnak tetszett elhagyni az E betüt, ’s én kész valék követni ezeket és a’ halhatatlan férjfiút, a’ ki a’ nyelv’ szükségén, eggy szégyelhető czikkelyben, segíteni merészlett.

Rivacs. – szebbé tett neve a’ rivvancsnak, melly jégesőt jelent.

Rom. – Ruina. Wagner Phraseolog. Gyökere a’ romladéknak.

Sivány – Sovány, terméketlen föld; sivány homok. Azon eggy a’ sivataggal, elveszett gyökérből.

Szellem. – A’ szelelek, spiro, szóból, mint a’ helek-ből a’ kellem. Zrínyi és őelőtte már mások ezt Szelletnek mondották. Igy a’ lélek anima, Seele; a’ Geist, spiritus, szellem.

Szemöld. – ök végezet nélkül. Miért jobb így, lásd feljebb: Árny.

Szobor. – Oszlop, Státua.

Terem. – hajlék, szoba. – Révai az Iliász fordításában (Erd. Muz. II. Fűz. 1. 156. s. 3.) Váramnak belső teremében gyenge kezével Ott sző.

Ternyő. – Taxus baccata. L., die Eibe. – Mártonnál és Sándornál. der Schmaus, epulum.

Tom. – Mártonnál és Sándornál. der Schmaus, epulum.

Törzs. – Megcsonkítva. Az okot lássd feljebb.

Telj. – Die Fülle, teljesség.

Turjány. – Zsombékos hely. – Pest Várm.

Tusa. – Viadal, küzdés, baj, bajvívás.

Ür. – Gyökere az üresnek. – Sándor Istv.

Vért. – Dugonics’ Jolanka. II. K. l. 507. Vért a’ régi Magyaroknál paizst tett. Bélának nevetlen Irnokjánál: Dedit (Árpád Elődnek a’ Szabolcs’ atyjának) sylvam magnam, quae nunc Vertus (Vértes) vocatur propter clypeos teutonicorum inibi demissos. Turóczi, ugyan-ezt mondván a’ XLIII. Részben, ezt veti mellé: Teutonici vero locum endem Schildberg vocant. – A’ Vért szó megvan Bátorinál, Komjátinál. – Minthogy nálunk szó a’ Harnisch’ kinyomására (Zrinyinél fegyverderék – de a’ szó semmit sem ér), mi itt a’ vértet néhol a’ pánczél, karvas és lábvas helyett mertük venni.

Vihar. – Zivatar, fergeteg. – Comenii Janua Linguarum Reserata.

NYOMTATÁSI BOTLÁSOK.

I. KÖTET.

Lap 5. sor. 17 futnakl-végig. – l. 16. s. 20. tűz, – l. 23. s. 18. Kromlai – l. 27. utolsó sor. békét óhajtja, o – l. 31. a’ végelőtti sorb. szavát? – l. 40. s. 1. fokhegy. – l. 73. s. 1. hókeblü – l. 107. s. 20. szóllala-meg. – l. 116. s. 3. az – l. 123. s. 9. uralkodék. – l. 148. s. 7. kardvívás. A’ – l. 152. s. 4. karjait – l. 156. s. 17. dárdával – l. 180. s. 3. alólról búcsúzó – l. 186. s. 9. hasonló az égnek napjához. – l. 202. s. 18. gyermekeit. – l. 204. s. 11. úsz, – l. 210. s. 7. alolról mindenki. – l. 216. s. 7. az ő karja. – l. 218. s. 1. nagy leszen e hírem, – l. 240. s. 8. szarvasainál – l, 246. s. 9. hol van az – l. 249. s. 15. a’ szelekre, – l. 258. s. 17. haja, – és sor. 21. elsője –

II. KÖTET.

Lap 4. sor 4 Töröltessék-ki az Eggy – l. 11. s. 14. ’s az erőnek – l. 14. s. 4. tenyeremben – l. 23. s. 7. Mint eggy – l. 31. s. 11. feresztik – l. 41. s. 5. tengerkörülölelte – l. 50. s. 7. alólról. Öltözzék – l. 56. s. 9. Töröld-ki: Láthmon ellen. – l. 96. s. 21. tanácskozhassék – l. 97. s. 5. naplepte – l. 98. s. 11. alólról. Tűzz – l. 99. s. 6. alólról: Kárunon, –

[NYOLCADIK KÖTET]

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

SZÉP LITERATÚRA.

PESTEN,

TRATTNER JÁNOS TAMÁSNÁL, 1816.

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

NYOLCZADIK KÖTET.

A' SZALAMADRÍN

ÉS

EGMONT.

Helmeczi' ügyelése alatt.

A' SZALAMANDRÍN ÉS A' KÉPSZOBOR.

EGMONT. Szomor-játék.

ugrás a szövegforráshoz

A’ Szalamandríne
és a’ Képszobor

TÖBB MINT REGE.

Az eggy rekkent-nap’ estén vala midőn a’ reménytelen fergeteg eggy vándor Idegent kinek külsője inkább hagya szűkölködést feltenni mint kényen-létet, eggy alkalmasan sivatag ’s egészen isméretlen tájon kapá-elő, ’s ollyatén hely után kénszeríté széllyeltekinteni hol a’ rettenetes vész előtt menedéket találhatna. A’ setét fenyvesnek természeti homálya, még nagyobbá téve a’ zivatar’ felhőjinek feketeségek által melly az ég’ boltozatját messzére bévonta vala, őtet eggyszerre olly borzasztó éjbe borítá hogy a’ villámok’ vakító fénye nélkül húsz lépésnyire sem láthatott volna maga előtt. Szerencsére ez ijesztő fény’ segédjével eggy régi, félig már omladékká vált tornyot láta-meg, melly eggy nem szinte nagy halom’ ormán vad surjányból nyúla-fel, ’s neki, ha hogy oda eljutnia lehetne, óhajtott szállást fogott volna adhatni.

E’ pillantattal a’ Vándor’ lelkébe az örömnek eggy sugára szállott; olly öröm melly elragadtatássá vált midőn eggy új, igen tiszta lobbanás vele azt látatá hogy a’ toronynak széllyeldölt fokai közzül három még épen maradott.

Végre, igy kiálta-fel, végre feltaláltam a’ mit hasztalan’ olly régen keresek! Mert lehetetlen hogy engemet Kalaszírisz megcsalt légyen. Kétségen kivül e’ torony az hol teljesítve fogom meglátni kívanságaimat.

Ekkor eggy keskeny ösvényt sejte-meg melly a’ bokrok köztt a’ toronyig látszott felkerülgetni a’ halom’ oldalát. Szerencsés jelenség! ugymond. ’S ez az ösvény őtet valóban olly kurta úton vivé is hogy nem sok pillantatok mulva a’ toronyhoz ért, egyetlen maradványához eggy régi várnak mellynek királyi ruináji, általszőve repkény- és szederinakkal, csudás vadon alakokban elszórva feküdtenek.

A’ Vándor, kinek a’ zuhanó eső nem hagya időt e’ sivatag szépségeket nézelleni, sietett eljutni a’ táron-álló toronyhoz, ’s már a’ boltozott tág tornáczban lelé magát melly, az ajtón és felülről a’ vastag kőfal’ keskeny nyilásán, csak épen annyi világot veve hogy eggy csiga grádicsot sejthete-meg. Mind azon örvendetes kimenetel mellett mellyet neki lelke sugalla, megszállá eggy bizonyos neme a’ rezzenésnek; szíve döbögött, mint annak szokott a’ ki remény és csüggedés köztt megyen ellenébe sorsa’ elvárásának, midőn ő setét grádicson, mind két kezével tapogatván a’ falat, felballaga. Az lassu emelkedéssel ’s lépcsők nélkül háromszor fonódott körül a’ tornyon, ’s a’ mi Vándorunkat eggy kisded Előpalotába vezeté melly olly gyenge világot kapa, hogy abban semmit nem lehete egyebet kiismérnie egy kőpadnál az eggyik oldalfal mellett, és azon keskeny nyilást mellyből az alkonyodólag-fénylő szűk világ síkla-be. A’ Vándor be-betekinte e’ nyiláson, ’s a’ mit ezen benézéssel meglátott, az várásának eggyszerre olly bizonyságot ada hogy visszadöbbent, ’s csendesebb ütéseit várván szívének, a’ szőnyeggel beterített padon helyt foga. Végig-pillanta öltözetén, ’s szégyelni kezde azt a’ szomor alakot mellyet abban csinált. Valóban ez neki semmi just nem látszék adni hogy illy nagy készűletü szobába lehessen. Eggy fakó felruha négynyüstü vászonból melly őtet nyakától fogva bokáiglan fedve tartá, ’s eggy elnyűlt, szélein szakadozni kezdő kék-posztó-köpeny, szíjhevederrel szorítva véknyához, vala egész öltözete. Lábain fűzött félsaru volt, ’s mutatta hogy széllyelfesléséhez hosszas szolgálatja miatt közel vagyon, fejét pedig eggy szürke nagy süvegbe temette-el melly sápadt-barna, fonnyadt, ránczos képéből csak annyit hagya látni a’ mennyi elég vala még visszásabbá tenni tekintetét. Mind ez, eggy szintén a’ hasáig lenyúló rőt szakállal, eggy egészet csinála mellyet az első megpillantással koldusnak fogott volna minden venni, és a’ melly semmire nem vala alkalmatlanabb mint eránta szívet és szemet megnyerni. Mind e’ mellett, minthogy ő magát ezen figurával eggy teljes esztendő olta keresztül verte e’ világon, néki-bátorodék szerencséjét próbálni, mint fogadtatand azon ragyogó szobában mellynek ajtaja előtt álla.

Belépett, ’s úgy hitte hogy eggy Istenné’ alvó-hajlékában vagyon. A’ deszkázat aranyfonalokból szőtt pamlaggal vala beterítve, ’s a’ falakat bágyadt-zöld atlasz tablettek zárták-be, körülfogva aranyzott véseményekkel mellyekről vastagon-font természeti virágkoszorúk fügtenek. Illyenekkel voltak a’ sátorforma királyi nyugvó-ágy’ rózsaszínü kárpitjai is felaggatva, melly, nehány ezüsttel-tűzött bágyadt-sárga atlaszpárnákkal a’ falak körül, a’ szobának egyedül való bútorai voltanak. Ez eggy oválmetszésü nagy ablaknak sokszín’ üvegkarikáji által valamelly törtfény’ világosítását vette, melly a’ legkedvesebb behatást csinálá, ’s a’ szép lakot eggy titkos boldogság’ ki nem kémlélhető templomává rendelni látszék.

Bár melly váratlannak tetszett ez a’ mi Vándorunk előtt eggy omladásnak indult régi vár’ tornyában, de még váratlanabb vala neki hogy itt annak helyébe a’ mit találni remélt, eggy fiatal-embert láta a’ pihenőn elnyulva, ki az ő belépésére felegyenesedék, ’s őreá eggy homályos de nyugodt tekintetet vete, a’ nélkül hogy eggy illy rossz-jelenségü alaknak véletlen felléptén a megzavarodásnak vagy félelemnek jelét adta volna.

A’ fiatal-ember eggy nyűtt sarlach-posztózatba vala lepkezve; hajai, a’ legszebb szöghajak mellyeket látni lehetett, gond nélkül ’s hosszú természeti fürtökben fesledeztek vállain; szemei mélyen űltek fejében; színe halvány volt és beteges, ’s egész valóságán a’ bánat’ szenvedésének kinyomása ömlött-el, melly a’ hervadó de még mindég ritka szépség’ maradványainak eggy kibeszéllhetlen érdeklést kölcsönöze.

Az Idegen első pillantással olly erősen érezé magát a’ szeretetre-méltó Isméretlen felé vonattatni, ’s olly meleg részvétellel tölt-el eránta hogy nem lele szót kimondani a’ mit mondani óhajtott. Elkezdé dadogni mentegetését, de a’ mellyet az Ifju nem engede néki végiglen vinni. Te, a’ mint külsőd sejteti velem, ugymond, nem sokkal látszol tartozni a’ Szerencsének. Ha szerencsétlen vagy, testvérem vagy nekem, ’s szeretettel fogadlak, akárki légy.

Én Vándor vagyok, felele ez; a’ zivatar melly az erdőben reám jöve, ide kergetett. Körültekintettem hol lehetne védhelyt találnom, ’s megpillantám e’ tornyot; ’s az előttem a’ legcsudálatosabb, hogy ez épen az mellyet már öt hat holnap olta e’ földön keresek.

E’ szókra még inkább felemelkedék a’ szép Ifju, hogy az Idegent kettőzött figyelemmel nézelhesse. Ennek bár melly visszatoló vala is külsője, úgy tetszett neki hogy szavának zengése legbelsőbb rejtekeiben visszahangzik az ő szívének, és egyedül ezen zengés’ kedvéért melly őbenne eggyszerre verte-fel a’ legédesebb ’s legkínosabb emlékezeteket, érzé megnyilni szívét az Idegen eránt, a’ ki neki, a’ nélkül hogy megmondani tudta volna miért, valami egészen másnak látszott mint a’ mit külsője ismerni hagyott. Rövideden, kevés perczek alatt olly jó barátjai levének eggymásnak mintha rég olta voltanak volna öszveforradva. A’ szép ifju nyugvójának szélén hagyá leülni az öreget, ’s felkele hogy eggy rejtekből a’ falban gyümölcsöt, kenyeret ’s eggy palacz Cypriai bort vegyen-elő. E’ palacz, ugymond, immár nehány nap olta bontatlan’ áll; nem fordíthatom jobbra mintha vele téged enyhítlek. Úgy látszik, barátom, szükséged van reá; én eggy holnap olta vizzel ’s kenyérrel élek.

Az öreg a’ legszívesbb részvétel’ tekintete által köszönte jóságát, és, hogy legalább azt bizonyítsam, ugymond, hogy óhajtnék általad hálátlannak nem találtatni, azon kezdem hogy tulajdon alakomban lépek-fel előtted. E’ szókkal felolda szakála alatt eggy titkos zsineget, ’s süvegével eggyütt levoná barna, ránczos mumiaképét a’ rőt szakállal, melly csak eggy mesterségesen készült alarcz volt, lelökte köpenyét, ’s eggy barnahaju, vele eggykoru ifju álla ott, ki szépségben egyedül ennek volt kénytelen engedni, noha szint úgy mint amaz, inkább bánat mint az út’ alkalmatlanságai által, sokat szenvedett.

Az ismeretlen e’ szavak alatt: „hogy tulajdon alakomban lépjek-fel előtted” olly mozdulatba tévede mellyet nem tuda elrejteni: de jóllehet eggy percz mulva reményeiben mellyek lelkét élesztették, megcsalatva látá magát, valami olly rendkivül valót, olly vonszót lele a’ szép Idegen’ arczában hogy nézellésében el nem telhete. Végre nem bírt magával; felszökött, általölelte annak nyakát, hévvel szorította mellyéhez, ’s könnyeinek árjával öntötte-el orczájit.

Az idegen azon illetődés mellett is mellyet az elhevülésnek ez a’ hirtelen és különös kifakadása benne támasztott, nem titkolhatá-el alakján azon álmélkodást mellyet a’ torony’ ifja igen is felfogott. Mindent meg fogsz érteni, ugymonda neki ez, újra nyakába borulván; de elébb esküdj, ha külömben akarod hogy ismét kedveljem az életet, hogy tőlem soha el nem válsz, hogy haláliglan eggyütt maradunk. Eskem azt, felele az Idegen félig elfojtódott szózattal ’s elnedvesült szemekkel; eskem neked annak életére a’ kiért pihengek, a’ kit olly rég olta keresek és itt lelni reméltem.

Itt, e’ toronyban? kiálta a’ másik, tetszetős mozdulattal. De, úgy tetszik, azt már előbb is mondottad. Szavaidban, arczvonásaidban ’s abban hogy itt akadánk-öszve, valami titkost lelek. Mondd-el, kényszerítlek téged, ki vagy? kit keressz itt? ’s nyiltságodat visszonozni fogom, ’s eggy titkot tészek-le kebledben melly az enyémből még soha ki nem jött és a’ mellytől éltemnek sorsa függ.

Eggy önkénytelen sympathie vonsz feléd miólta szemeim a’ tiedet fellelték, felele az idegen; mit foghatnék-fel előtted, holott minden pillantatban kész vagyok hajlandóságomat erántad életemnek előterjesztése által bizonyítani? De légy eggy rendkivül való történetnek hallásához elkészülve.

Rendkivül valóbb mint a’ mellyet majd én beszéllek, ha elébb te teljesítended a’ mit ígérsz, felele amaz, nem lehet.

Az alatt még a’ két ifju, inkább elfogva önn-magától és a’ másikától mint hogy egyébbre is ügyelhessen, e’ beszédeket tartá, két egészen a’ szemekig elfedezett Lovancz érkezék-meg, kiket a’ még mindég tartó fergeteg hasonlóul itt kényszeríte védet keresni. Lovaikat szolgájokra hagyván, fellépdeltek a’ csigagrádicson. De minekelőtte az Előpalotába értek, vették észre hogy nem magok vagynak, és hogy a’ szomszéd szobában alkalmasan fenn szóval foly a’ beszéd. Szerénység vagy az a’ kívánság hogy tudják mi történ ottan, vagy a’ mi egyéb lenni akart, tartóztatá őket a’ két Isméretlennek társalkodását megháborítani. A’ nélkül tehát hogy amazoktól megsejtettek volna, leültek a’ kőpadon közel a’ szoba’ nyilt ajtajához, újra bevonták magokat köpenyeikbe, ’s merengő fülekkel ’s fenn-tartott lélegzettel figyeltek hogy a’ beszédből eggy szót is el ne veszítsenek.

A’ hely a’ hol születtem, így kezdé beszédét az Idegen, Memphisz, Egyiptben, ’s az atyám Kalaszírisz Fő-Pap ottan ’s Helytartója a’ Királynak.

Mit hallok? kiáltá a’ torony’ ifja? az atyád tehát Kalaszírisz, ’s te Oszmandyasz vagy? Hogyan? kérdé álmélkodva az Egyipti ifju; ’s te ismersz bennünket?

Engedj-meg, Oszmandyasz, felele a’ másik; többé szavaidat meg nem szaggatom. Mindent fogsz hallani. De most folytassd beszédedet.

Az Oszmandyasz és Kalaszírisz nevek a’ két elburkoltakat is az Előpalotában olly különös mozdulatba tették hogy jelenlétek bizonyosan el fogott volna árúltatni, ha a’ két Ifju épen azon pillantatban alkalmatlanná nem tétetett volna érteni ’s hallani a’ mi kivülttek történék. De rezzenésekből hirtelen’ magokhoz tértek, intettek egymásnak hogy lennének nyugton, ’s valamivel még közelébb vonultak az ajtóhoz, hogy mindeggyik füleikkel figyelhessenek.

Úgy látszik, te Egyipttel nem vagy ismeretlen, mondá az Idegen, ’s e’ szerént nem lesz szükség elmondanom, mint neveltetnek Fő-Papjainknak gyermekeik. A’ mint tizenhatodik évemet meghaladtam, az atyám engemet, hogy nevelésemnek ezen utolsó pompáját is megtegyem, eggy öreg Pap’ vigyázása alatt Görög-országba külde, hogy a’ Kabíri, Orpheuszi ’s Eleüsiszi mystérekbe avattassam, ’s így Memphiszben és Száiszban gyüjtött isméreteimet

irméreteimet

a’ világnak legrégibb korabeli titkok felől mellyek, a’ mint ő hitte, a’ később koroknak minden tudományaikat messze hagyják magok megett, tökéletre vigyem. Két évnél többet töltöttem-el ezen útamban, ’s mindent eltanulván a’ mit nekem a’ Mystagógok Samothirákében, Crétában, Lemnoszban, Eleüsiszben és más helyen mondani tudtak, azon meggyőződéssel térten vissza honnomba hogy mind abból a’ mit tudni mindenek felett vágytam, épen annyit tudék mint annakelőtte.

Az atyám engem igen nagy szeretettel fogadott, ’s el nem hibítva látván útazásomnak czélját, nyilván hogy a’ fiatal-embereknek szokott elhittségektől, kik úgy hiszik hogy sokat tudnak, megójjon, tulajdon munkát csinála magának, velem minden szerzett isméreteimnek himságokat éreztetni. De mit tudsz tehát mind e’ nagyoknak-nézett titkaiddal? kérdé. Az igazi Bölcs nem az a’ ki szavalni tudja a’ mit kevés tud ’s tudni senki nem vágy, sem tudni szükségesnek nem tart; hanem az, a’ ki tökéletesbb életet él mint a’ közönséges emberek, az, a’ ki a’ természet’ erejét a’ magáévá tudja tenni, ’s ezek által tetteket tesz mellyeket a’ tudatlanok varázslatoknak ’s csudáknak szokott nézni. Az igazi Mystérek mellyekhez téged csak sokévi szorgalom ’s elfáradhatatlan vizsgálatok készíthetnek, a’ Végezeteknek kevésszámu kedvenczei’ hűségére ’s bölcseségére bízattattak, ’s még e’ titkok is csak gyarló maradványai annak a’ mit az emberek eggykor tudtak és tettek, míg planetánknak utolsó catastrophja ezen nemesbb emberfajnak véget hozott. Látni fogod annak almélkodást-érdemlő próbájit; pedig csak igen kisded részei annak a’ mit azok vihetnek véghez a’ kik valóságos birtokában vagynak az ő minden erejeknek.

Illyetén beszédek által igyekezett engem Kalaszírisz, a’ mint ugyan hiszem, a’ tanulásra gyúlasztani ’s eggy szorgalomra buzdítani melly nélkül nem fogna lenni bennem azon titkokra mellyek e’ nevet érdemlik, elfoghatóság. De úgy tetszik, a’ Végezetek engemet nem rendeltek örökösévé az ő bőlcseségének. Eggy szenvedelem mellyet ő minden philosophiajával meg nem tuda gátlani – a’ legkülönösebb, legesztelenebb, ha úgy akarod, melly valaha eggy halandónak képzeletét elfoglalta – rabjává tette egész valóságomat, ’s semmivé tette életemnek minden plánjait, minden igyekezeteimet hogy érdemesnek találtassam a’ Kalaszírisz’ oktatásaira, midőn engemet eggy – képszobor’ lábaihoz tűze.

Eggy képszoboréhoz? kérdé a’ torony’ Ifja nevetve ’s álmélkodva.

Hallgass-ki, monda Osmándyász, ’s ments-ki, vagy kárhoztass azután, a’ mint szíved sugallandja. Mert a’ szív’ dolgai felett csak szív ítélhet. Azolta hogy megjöttem Memphiszből, Kalaszírisz nekem szabad belépést engede a’ maga szobájába, hova annakelőtte csak ollyankor léphettem mikor ő hívatott. Ezen szoba mellett eggy cabinet vala mellyet emberei közzül senki és semmi árért nem mert volna megnyitni, ámbár ez inkábbára záratlan tartatott. Mert úgy hitte kiki hogy ajtaján valamelly Lélek áll őrt, melly az atyámon kivül mindent a’ ki azon belépni merészlene, tüstént megölne. Reám nagyobb hatása volna az atyám’ tilalmának mint a’ Lélek’ rettegésének, mert arra szoktattattam kisded korom olta hogy parancsait ’s tilalmait tágíthatatlan törvényeimnek tekintsem. De minthogy ő nekem ez eránt semmit nem hagyott, erőt veve a’ vágyás, látni mi lehet e’ titkos rejtekben, az eszméletnek minden sugallatán, ’s hasznomra fordítám mingyárt az első órát mellyben bizonyos valék hogy reám nem jövend.

Megvallom, reszketék minden tetemeimben midőn félre-vontam a’ zárt. De a’ rettegett Lélek eléggé jó vala béereszteni; ’s az első a’ mi, midőn elmémet csendbe szedém, szemembe ötle, sok egyéb csuda dolgokkal eggyütt, eggy öreg-ember volt, papi öltözetben, kinek tiszteletes alakja ’s szelíden-komoly tekintete annyira megzavart, hogy lábai’ elébe fogtam volna esni, ha mozdúlatlan volta melly nem látszott természetesnek, vissza nem tartott volna. Ha ez nem valami egyéb e mint csak képszobor? kérdém magamat. Egész bátorságomat elő kelle vennem hogy magamat ezen gondolat’ valósága felől meggyőzhessem; de megfoghatatlan marada, miként tudott a’ Mesterség illy tökéletes mívet képzeni, ’s a’ holt anyagnak miként adhatá ezt a’ lihegő élet’ játékát.

Még ezen elmélkedések fogtak vala el midőn a’ cabinet’ más szögében eggy kibeszéllhetetlenül szép ifju leány tűnt szemembe, ki nyugvó-ágyán űlvén eggy galambbal játszott, melly étkét az ő szép kezeiből ette. A’ leány igen gyengéd ’s arany csíkokkal ékes byszusz-tunikába vala öltözve melly vállain gombbal akasztatott-meg, véknyához pedig mingyárt a’ kevéssé elfedett ’s domborodni még csak kezdő melly alatt eggy arany zsineggel csatlatott. Karjai ’s vállai leplezetlen’ hagyattak, ’s a’ vékony patyolat, noha Szépem, a’ Keletieknek szokkásokként, igen illendően vala öltözve, egyet sem vona-el szemeim elől a’ legtökéletesbb symmetrie szerént alkotott test’ gyönyörü formájiból. Bámultam hogy eggy illy szépségü személyt Kalaszírisznek titkos cabinetjében találok, noha bölcsesége, kora ’s méltósága őtet e’ részben túl emelé minden gyanún, és ámbár épen most láttam mennyire mehet a’ Mesterség a’ természet’ mimelésében: az első tekintet még is másod ízben csala-meg; ’s az a’ gondolat hogy a’ szép leány is csak szobor, nem fére hozzám elébb mint midőn mozdulhatatlansága velem azt tökéletesen elhíteté.

Nem vagyok képes elbeszéllni neked mi történt velem e’ pillantatban; a’ ki ezt megfogni akarná, annak az én akkori állapotomat magának kellett volna próbálni. Nem lehete kétségem hogy a’ mit láték vala, nem egyéb mint eggy lélektelen kép; ’s szívem makacsul még is azt hitte hogy él és piheg ’s hallja a’ mit mondok. Phantasiem segédjére kele csábúlásomnak, ’s ez a’ csábúlás olly nagy volt hogy fél óráig térdeltem előtte ’s mind mondottam neki a’ mit tisztelet és szerelem a’ leghevesebb szeretővel mondathatnak, a’ nélkül hogy őtet illetni merészeltem volna hogy érezzem, lássam, hogy ő lélektelen anyag. Oh ez a’ szép leány csak ide van varázsolva! mondám; él, noha nem piheg; hall, noha nem felelhet; nem fog maradni örökké érzéketlen azon határt nem ismerő szerelem eránt mellyel engem is elbájola; szenvedelmem’ állandósága meg fogja hatni, ’s ki tudja nem én vagyok e az a’ szerencsés a’ ki széllyel fogja oszlathatni e’ varázslatot melly érzékeit lekötötte, ’s akkor osztán jutalmul nekem adja magát, ’s karjai köztt én leszek a’ legboldogabbika minden halandóknak.

Értem én hogy szenvedelmem előtted úgy jő-ki mint a’ legesztelenebb melly valaha emberi agyhoz és szívhez férhete, ’s igazlására nem mondhatok néked egyebet mint hogy én, történt legyen a’ mint akart, azon pillantat olta hogy a’ mennyei-alakú leány’ képét megláttam, nem voltam hatalmomba többé. Olly annyira nem valék többé abban hogy végre ellent-nem-álló de ah! nem is érző kezét megkapám, ’s szint úgy félénk és szint úgy hév szerelemmel nyomtam ajakimhoz mint ha élő leány volt volna.

Azon pillantatban az atyám belépe a’ cabinetbe ’s engemet a’ lélektelen leány előtt térdelve ’s képemmel az ő eggyik karjára hajolva talált. Megrendültem látására, ’s azt vártam hogy keményen meg fog feddeni: de szerencsémre megcsalám magamat; tekintetében nem volt semmi neheztelő. Te a’ Görögök köztt nagy csudálójává levél a’ Mesterségnek, Osmandyasz? mondá mosolyva. – Semmit nem láttam gyönyörbbet! felelék elpirult képpel. – Gyönyörbbet? kérdé Kalaszírisz, figyelemmel tekintvén szemeimbe. – Illy tökéletest, akarám mondani, atyám. – Az nem lehetetlen, felele; nagy Mívész’ munkája; ’s ezzel félbe szakasztá a’ beszéllgetést. Ha melly igen óhajtottam is holmi kérdéseket tenni nekie, nem mertem eggyikét is szóig jőni hagyni; olly nagy vala a’ tisztelet mellyhez eránta kisded éveim olta szoktattatám. Soha nem vala szabad valamelly dolog felől többet akarnom kérdések által tudni mint a’ mennyit ő velem tudatni önnkényt akart.

Kiléptem a’ cabinetből, de szívem a’ szép szobornál maradt mellynek most egészen más nevet ada. Mindég inkább inkább győztem-meg magamat csábúlásomban hogy az való személy a’ varászlatnak valamelly megfoghatatlan állapotjában. E’ csábúlás hízelkedék szenvedelmemnek, ’s kevés napok alatt olly tetőre emelte-fel hogy semmiről nem tudtam egyébről gondolkozni, és, minthogy egyebet nem teheték a’ mi vele függésben lehetett, való értelemben semmit nem csináltam.

Az atyám nehány hetekig nem szólla a’ történetről. Sőt úgy teve mintha nem sejtené hogy szokott dolgaimról ’s mulatságaimról lemondottom, ’s a’ búslakodásnak eggy nemébe estem melly velem a’ legmagányosbb helyeket keresteté ’s minden társaságokat kerültete. Azonban tőle látszék jőni hogy nem kaptam alkalmat bémenni cabinatjébe. Végre elváltozásom olly nagy lőn hogy az nem kerülhette-el az ő észre-vétét; oda leve minden kedvem, nem eheték, nem alhaték, szemeim körül karikák támadtanak, ’s magam is alig ismértem magamat. Egyedül Kalaszírisz látszott meg nem sejteni a’ mi velem történt. De most véletlen’ ismét kaptam alkalmat egész órákig múlatni rejtekében.

Elragadtatásomat mellyel legelsőben, midőn e’ szerencse ismét ére, a’ szeretett leánynak lábaihoz rogyék, mellyel általfogám térdeit, és hogy neki miket mondék ’s melly szerencsésnek érezém magamat, képzelhetni fogod ha valaha szerettél.

Oh, igen is ismérem! kiálta az Ifju a’ toronyban, mélyen húzott felsóhajtással.

A’ másodszori eggyütt lét olly hatást teve elmémre ’s egésségemre hogy eggyszerre ismét más emberré váltnak kelle látszanom. Kalaszírisz ekkor sem sejte semmit; de én nyolcz kilencz nap mindég találtam eggy eggy órát mellyet az őrűlésig-szeretett leány’ lábainál tölthettem. Voltak pillantatok mellyekben bódultságom annyira ment hogy őtet könnyeimtől ellágyulni képzeltem, ’s úgy hittem hogy ajkai mozdulnak ’s felelni akar szavaimra. Hittem hogy nem életlen hanem csak varázslott leány az által természet szerint új erőt kapa; ’s végre nem tartóztathatám magamat, gyanításomat melly nem látszott kétségbe-vehetőnek, az atyám’ elébe tenni.

Kalaszírisz csenddel hallá szavaimat, de a’ midőn véget értem, komoly tekintettel pillanta reám, ’s ezt mondá: Igen is hogy itt el vagyon varázsolva valaki, a’ mint látom, ’s az senki nem egyébb mint te magad. Ideje; Osmandyasz, hogy nevetségre-méltó játszásod véget leljen; mert mit gondolsz, hova viszen téged utoljára szerelmed mellyet eggy szobor eránt forralsz?

Ámbár az atyámnak ezen most eggyszerre felvett keménysége engem megzavart, örültem még is hogy ő maga nyujta nekem hatalmat, szívem’ állapotját előtte felfedni. Szenvedelmemnek árjai eggyszerre keresztül törék mostan azt a’ rakonczát mellybe őket a’ gyermeki tisztelet szorította volt; lerogytam lábaihoz, kértem szánná-meg szenvedéseimet, ’s a’ legerősbb kifejezésekkel tettem vallást előtte, hogy szerelmem, bár melly esztelennek látszik is egész szerencséjét vagy szerencsétlenségét fogja tenni életemnek.

A’ szenvedelem az illy esetekben nem szokott szavakban szegény lenni. Kalaszírisz azonban engem nagy tűréssel hallgata végig, ’s azon tűz által mellyel szóllék, nem látszott megbántatottnak. Mindazáltal mind elmondá nekem a’ mit az illy bölcseségü embernek mondania lehet, ki a’ maga szeretett és eggyetlen fiját az észnek és szívnek az ő szemeiben, és kétség’ kivül minden másnak szemeiben is, ennyire nevetséges megtévedéséből magához hozni igyekezik. Végre elvitt a’ megnémúlásig, de nem a’ meggyőződésig, ’s szelídséggel ereszte-el magától; de eggyszersmind némelly kifejezéseivel neheztelésének, hogy olly kevessé igyekszem eszemnek illy illetlen és nevetséges gyengeségén megszerzeni a’ diadalt.

Ezen idő olta több hetek multanak-el a’ nélkül hogy a’ dolog felől köszttünk szó esett volna. Most ritkábban lelék alkalmat szenvedelmem’ tárgyát láthatni; ellenben Kalaszírisz nekem annál többeket nyújtott ollyanokat mellyekben, a’ mint hitte, érzékeim elszóratthatnak ’s képzeletem más intézetet kaphat. Ollykor holmi parancsaival tisztele-meg mellyek miatt Memphiszből el kelle távoznom, ollykor kiküldött hajón múlatni magamat a’ Nílen. De mind ezen gyógyító szerek épen ellenkezőleg hatottak reám mint ő remélte vala. Akárhol volt testem, lelkem annál vala a’ kiért lángolék, ’s egyedül azért tűrtem valamelly megadással távollétem’ kínjait, mert eggy negyed a’ szeretett szobor’ nézeltében töltve, mindent jóvá tett ’s olly szerencsének látszott mellyért sokkal nagyobb gyötrelmeket is kész voltam volna kiállani.

Okaim jöttenek azt hinni hogy Kalaszírisz semmi alkalmat nem hagya elmenni használatlanul hol Memphisznek legszebb leányait láthatám. Néki-óhajtva közelített Ísisz Istennének nagy innepe. Eggy áhítatos búcsu Memphisznek és a’ szomszéd tájnak minden leányait fátyol nélkül és az ő legszebb ékekben vezeté-el szemeim előtt. Láttam nehanyat kik úgy nézettetének mint első rendü szépségek, de az én szemem őrajtok vagy elsíklott vagy valami különöst épen nem talált. Az atyám kapa ezen alkalmon. Enyelgőleg kérdé tőlem, ’s én e’ hangot nem szoktam vala őnála hallani, ha e’ szép személyek’ sokaságában nem leltem e fel originálját szobromnak. Nem eggyet is, felelék ugyan-azon hangban a’ ki méltó volna szolgálatot tenni körültte. Fájlalom, felele Kalaszírisz komolybb hanggal, mert e’ szűzek között azt is láthatád a’ kit én nődnek választottam. Nekem e, atyám? kérdém elrettenve kinyilatkoztatásán, mellyhez épen nem valék elkészülve. Ő mindnyájok köztt a’ szeretetre legméltóbb és, ha szemeim meg nem csalnak, eggyszersmind a’ legszebb is; legalább minden bizonnyal szebb e’ zománczozott-agyagu Szépnél kin te olly felette csuda ízlést lelél. Az lehetetlen, atyám! kiálték. Ha az volna is, Osmandyasz, mondá; eszes embert nem a’ szépség határozza-meg a’ nőválasztásban. ’S épen azért, minthogy te nem értesz a’ választáshoz, ekként folytatá nagy komolysággal szavait, én választottam neked. Én érzékeimnél vagyok ’s bírok velek; én tudom mi illik tehozzád és én hozzám, ’s nem lehet szavad ellenére e’ választásnak.

E’ szó mint eggy villám csapa-le az atyám’ lábaihoz. Ha képzeled hogy én mindenek felett szerettem az én szobromat, hogy az én szenvedelmem, minden képtelensége mellett, minden tulajdonaival bírt a’ legvalóbb, leghevesbb legelhatárazottabb szerelemnek melly valaha emberi szívet gyúlasztott, el fogod könnyedén érteni mit mondottam mindent ’s mit tettem hogy érdekelhessem az atyám’ szívét ’s elvonhassam azon szándéktól mellyet illy szembe-ötlő keménységgel fede-fel előttem. Nyugalommal hallgatá sokáig szavaimat, ’s látván hogy inkább vagyok megindulva mint hogy az ész’ sugallatait követhetném, felkölt, magamban hagya, ’s intett, szedném-öszve magamat, hogy majd midőn visszajövend, neki végső szavamat adhatnám e’ dolog eránt.

Alig méne-ki a’ cabinetből, ’s leömlék kedvelt szobromnak elébe, ’s elhevülésemben mellyhez hasonló forróságot soha még nem tapasztaltam, örök hűséget eském neki, ha annak következése egész éltem’ szerencsétlensége vagy eggy kegyetlen halál lenne is. Mostan veve erőt először indulatom’ heve azon tartózkodáson mellyből eddig még ki nem léptem vala, és a’ melly soha többet nekem még nem engede mint általfogni lábait, vagy számat tenyerébe nyomni. Most a’ legforróbb szerelemmel estem karjaiba, keblemet hideg keblébe nyomtam, mennyeisen mosolygó arczát elborítottam könnyeimmel ’s csókjaimmal, ’s őrűlésem annyira ment hogy elhitettem magammal mintha öleléseim köztt melegülni kezdene.

A’ csalódás nem tarthata sokáig, ’s szerencséje főmnek hogy azt megsejdítém. De bár melly békétlen vala is szívem az eszmélettel, csábult szerelmemen az semmit nem változtata; ’s midőn Kalaszírisz ismét belépett, inkább elszántnak talált mint eddig mindég, ha külömben nem lehetne, mindent feláldozni. Ezen elhatározással tekintetemben ’s hangomban, elébe menék. Atyám, mondám, meg vagyok győződve hogy e’ szoborban és a’ melly indúlatokat ez bennem támaszt, valami rend kivül való vagyon. Vagy varázslat által tétetett valaki ez állapotba, vagy ha ez csak holt anyag, bizonyosan él eggy személy a’ ki példánya volt ennek az észt és érzéket csaló tökéletes mívnek. Mind e’ két esetben életem’ szerencséje e’ személytől függ; ő lesz utolsó pihentemig tárgya legforróbb szeretetemnek, ’s hasztalan igyekezet volna tőlem a’ lehetetlent kívánnod. Én csak halálommal szűnhetek-meg őtet szeretni, ’s a’ ki lelkemből elűzni igyekszik az ő birtokának óhajtását, elébb szívemet tépje-ki e’ mellyből. Engedd, atyám, hogy életemnek mellyet te adtál, szerencséjét is neked köszönhessem. Bizonyos vagyok eránta hogy ezen csudás szobor’ titka melly épen úgy mint ím ez öreg, lihegni látszik, nem titok neked. E’ bizonytalanság’, ez epedés’ kínjait én többé el nem viselhetem. Te, én atyám, oh bizonyos vagyok ez eránt, nekik véget vethetsz. Mondd-ki, kényszerítlek Eldődeinknek tisztelt árnyaikra, mit tegyek hogy óhajtott czélomhoz eljuthassak, vagy mondd hogy az lehetetlen, ’s add-meg nekem a’ halált!

’S ez vég szavad, fiam? kérdé az atyám ijedelmes nyugodt komolysággal tekintetében. Vég szavam, felelék meg nem rettenve ’s az eltökélésnek hangjával. Úgy jer ide holnap a’ reggelnek felköltekor, ’s értsd a’ mit neked mondandok; monda eggy reámnézéssel melly nekem több részvétet mutatott mint keménységet, ’s intett hogy távozzak.

Eljöttem tőle, tisztelettel, de olly hánykódások köztt mellyeket neked rajzolni nem igyekszem. A’ várakozás elnyelte minden gondolataimat ’s minden percz míg a’ nap lement és ismét feljött, engem eggy kifeszítendő csigázáshoz lassandan látszék kisrófolni akarni.

Alig kezde szürkűlni az ég, ’s én már az atyám’ előszobájában állék; de még eggy aeonhosszaságu óráig kelle várakoznom. Számláltam érütéseimet, azon pont felé fordulván a’ hol a’ nap kilövellendi sugarait ’s sorsomnak meghatárzása’ óráját felhozandja. Végre feljöve a’ nap, az ajtó megnyilt, ’s az atyámat a’ tiszteletes öreg előtt találtam eggy fordulatban melly velem ollyformát gyanítatott mintha vele titkos beszéllésben állott volna. Minthogy háttal álla felém ’s nem látsza reám ügyelni, éltem a’ pillantat’ szerencséjével ’s a’ kedves leány’ szobrához vonultam. Ez nyájasbban látszott reám tekinteni mint valaha, ’s a’ mint ajkamat kezéhez nyomtam, igen világosan érzém hogy kezem az övétől gyengédeden szorítatott-meg.

E’ pillantatban felém fordúla az atyám. Úgy akarod, fiam, mondá nyugalmasan ’s eggy hangban melly nekem jót látszék jövendölni; el kell válnunk. Az olly csudálatos szerelemnek mint a’ tiéd minden próbát ki kell állhatni, vagy az csak varázslat és csalódás volna. Jer, Osmandyasz, öltsd-fel e’ köntöst, ’s rejtsd e’ lárva alá arczodat. Akként fogsz kinézni bennek mint eggy szűkölködő vén-ember, ’s így senki nem lel okot ólálkodni utánad, ’s ha bajban lészesz, mindenhol inkább akadsz szánakozóra. Íme a’ vándorbot, ’s itt eggy erszény mellyben annyi drachma vagyon a’ mennyi napot fogsz vándorságodban tölteni. Menj, fiam, ’s szerelmednek Géniusza kísérje lépteidet. Bujdossál, mindaddiglan éjszakai-nyugot felé míg a’ Galluszok’ földjére érsz, ’s eljutván Armorikának határához, keressd-fel azt a’ régi tornyot mellynek már csak három foka áll fenn. Ott lelended végét bujdosásodnak ’s kívánságaidnak czélját.

Midőn az Egypti ifju e’ szókat mondá, amaz a’ toronyban eggyszerre mély elmerülésbe látszék sülyedni ’s Osmandyasz elhallgatott. De amaz feleszmélt elhallgatására, ismét felderült, ’s kérte őtet hogy folytatná szavait.

Felöltözém, ’s Kalaszírisz tulajdon kezeivel köté képemre az álarczot melly olly mesterségesen vala készülve, ’s képemre olly igen illett hogy azt kiki tulajdon arczomnak veheté vala, kivált hogy így senki sem kaphata nagy kedvet élesen és sokáig nézni szemeim közzé. Látom hogy nyelveden kérdések lebegnek, fiam, monda Kalaszírisz midőn így útamhoz készíte, de ne tudakolj semmit, ’s vessd vaktában alája magadat sorsodnak. Ne hagyd-el magad’, ’s úgy Géniuszod sem hagyand-el. Szívem jót jövendől. Szerencsét útadra, Osmandyasz. Meg fogjuk egymást látni.

E’ szókra sok szeretettel megölele, homlokomra nyomá áldó csókját

áldó, csókját

, ’s parancsolta hogy e’ lépten kezdjem vándorságomat.

Eltele tíz hó miolta Memphiszt elhagyám. Hosszú bujdosásom’ alkalmatlanságai eggyszernél többszer öszve fogtak volna nyommasztani, vagy arra bírtak volna hogy visszaforduljak, ha az a’ remény indított vala el hogy koronát találandok. De a’ mit én kerestem, szívemnek becslése szerint, nem vásároltathaték-meg elég drágán. Tűréseimnek jutalmokat a’ szeretett szobor’ karjai köztt kelle feltalálnom. Annak bírtam bíztató szavait e’ részben kinek szavait isteni szózat gyanánt szoktam vala tekinteni, ’s bizonyos valék beteljesedések felől, noha módja ’s eszközei megfoghatatlanok, homályosok voltak előttem. Ma reggel adám-ki utolsó drachmámat, ’s a’ torony mellyet keresék, mindég elvoná szemeim elől magát. Midőn nem is álmodám, eggy vész’ segédjével kelle azt feltalálnom, és ebben eggy barátot kit nem reméltem. De ah, óhajtásaimnak határczélja …

Talán közelebb van hozzád mint véled, így szakasztá félbe szavait a’ torony’ ifja. Legalább nagy okod vagyon ezt hinni minekutána az egyéb környülmények tiszteletes atyádnak jövendőléseivel olly pontban ütődtek-öszve. Adnák az egek hogy nekem nem volna több okom az elcsüggedésre mint neked! Te magad, Ostmandyasz, nem lehetnél szerencsésebb a’ tégedet-szerető képszobor’ feléledt karjaiban mint én voltam, volnék és mindég lehettem volna hahogy tulajdon hibám miatt – mert mint nyernék vele ha érette a’ Végezéseket vádolnám? – annak kipótolhatatlan elvesztése által a’ mint egyedül szeretek, a’ legboldogtalanabb halandóvá lettem volna!

Azonban míg a’ torony’ ifja ezt elfúladt hangzattal nyögte-ki, arczával eggy vánkosra esett melly mellette a’ falnak támasztva áll vala, hogy elrejtse könyűjinek özönét mellyeknek előtörő erejeket nem tudta meggátlani. Osmandyasz annyira megillettetett barátjainak szenvedései által hogy felettek feledé a’ magáéjit. Közelebb méne felé, megfogta csüggő kezét, részvéve szorította-meg, ’s ekként álla jó ideig mellette minden szó nélkül.

A’ szép ifju nem sokáig marada érzéketlen a’ maga új barátjának részvéte eránt. Úgy tetszett hogy pirult szertelen lágyságáért, ’s öszve-szedé magát hogy szenvedelmén valamivel több erőt vehessen. Végre midőn őtet Osmandyasz nyugtabbnak látta, ekként szólla hozzá: A’ szorongatott szív ollykor enyhet talált ha barát’ kebelében öntheti-ki fájdalmait. Ha úgy hiszed hogy e’ szer rajtad könnyíthet, fedd-fel okát bánatodnak mellytől emésztetni látlak. Talán hogy fekvésed nem olly csüggesztő a’ millyeténnek azt a’ bánat és szenvedés által bússá tett képzelet festi. Talán hogy a’ barátság csendesbb szemei lelhetnek valamelly nyilást a’ hol azt magad nem lelhetsz.

Halljad tehát történetemet, ’s ítéld-meg magad, vagyon e még mit remélnem. Megígértem neked ’s tartozom vele nyiltságodnak. Osztán még annak is a’ ki örökre elvesztette szívének boldogságát, öröm az midőn eggy részvevő lénnyel eggykori szerencséjét emlegetheti.

A’ természet nekem lágy szívet adott, ’s eggy halandóságot, inkább élni szép ideák’ világában mint a’ mindennapi emberek’ tolongásai köztt, és az ő visszásan egymásba-ütköző szenvedelmeiknek tisztátalan gőzkörében. Nevelésem még táplálta hajlandóságomat, noha énnekem fő-születés jutott; mert én igen magányos életben nőttem-fel; ’s ennek is az lön következése, hogy belépvén a’ férfijuság’ korába, szokatlan idegenséget érzék magamban az emberek’ asszonyaik ’s leányaik eránt kiket látni alkalmam vala; annál különösbb jelenség, mivel nehezen találhatni halandót, kinek gyengédebbek volnának érzései mind az eránt a’ mi szép, ’s több elfoghatósága volna a’ legtisztább, legfenntebb szeretethez mint nekem.

Történetből azon régi és ritka Kézíratok’ Gyüteményében mellyet az atyám Fő-Druídja e’ tartománynak, öszve-szedett, nehány ollyatén esett kezembe, mellyekből a’ tiszta Elemek’ lakójit tanultam ismerni; eggy Közlénynek nemét Emberek és szellemek között, kik engem, mihelytt velek ezen Írások által megismerkedém, egészen más kecsekkel vontanak magokhoz mint a’ durvább agyagból gyúrt lakóji Armorikának. Ítéld-meg önn-magad ha az a’ mit én az Elemi Nymphek’ szép voltok és tökélleteik felől vettem, alkalmas vala e fogyasztani honnom’ leányai eránt idegenségemet, ’s volt e valami természetesbb, minekutána bizonyossá lettem hogy ezen felsőbb lényeknek barátságáig ’s legszorosbb szövetségéig eljuthatok, mint az az elhatározásom mellynél tizennegyedik évem olta hű maradtam hogy az emberek leányainak társaságáról általjában lemondok, ’s a’ Bölcsek’ tanácsaik szoros követése által érdemessé teszem magamat hogy eggykor valamelly Szylphíde vagy Szalamandríne által szerettessem.

Az anyám, eggy nagyszépségü ’s rényü asszonyság, ’s eggyetlen húgom, eggy fiatal leány, valóságos mása az anyámnak, voltak egyedül kivéve ezen fogadásomból; amaz, mert elhitettem vala magammal hogy ő maga is eggyike ezen felsőbb-nemü lényeknek, ’s erről nem hagyának kételkedni mind azon tulajdonok mellyekkel ő minden más nők felett a’ kiket valaha láttam, ékeskedett, mind az a’ nagy tekintet mellyel eránta olly példátlan Bölcs mint az atyám, viselteték. Minthogy neveltetésem mellyet én eggy magányos Druídházban vevék, csak ritkán és rövid ideig engedte-meg a’ véle-létel’ örömét, e’ vélekedés annál inkább megerősödött elmémben; ’s minthogy én ezen épen úgy tiszteletes mint igen szép asszonyban megszoktam vala látni a’ Sylphídet, azon képzetek mellyek phantasiemban ezen Szellemszépségek felől támadtanak, annál több tisztaságot és életet kaptak, ’s annál erősebben hatottak szívemre, mint e’ nélkül fogtak volna. A’ miket történetek-tanító könyveimből a’ nagy-városok’ asszonyaiknak romlottságok felől tudtam, az engemet még eltola tőlök, ’s annyira vivének hogy ez végre testi csömörré lön bennem, és hogy elérvén tizenhét ’s tizennyolczadik évemet, lehetetlen volt az asszonyi-körökben lételt csak eggy óra negyedig

negyedik

is tűrhetnem.

Az atyám phantasiemnak ezen fonákságát, a’ mint nevezni szokta volt, alig sejtette-meg, ’s azonnal kárhoztatni látszott azt, ’s okokat horda-fel eloszlatására; a’ húgom pedig minden alkalmakkal tréfát űze érzéketlenségemből, ’s nemének bosszujával kezde fenyegetni; de nálam eggyikének úgy nem vala sikere mint a’ másikának. Úgy hittem hogy az atyám csak kísért; a’ húgom pedig, kit azomban szívesen szereték, igen csekély hatalommal bírt felettem, mert ő öszve lévén szőve némelly földszülte leányokkal, elvesztette minden jusait szorosbb bízodalmomhoz.

Mintegy nyolcz vagy kilencz hete most hogy eggyikén azon magányos sétálásaimnak mellyeket néha e’ tájon tenni szoktam volt, eggy szokatlan szépségü galamb melly közel hozzám a’ csalitban felröppene, maga után menni kisztetett, olly szelídnek látszván ’s olly könnyü ’s rövid szökdelleteket tévén, ’s előttem gyakorta olly közel szállván-alá hogy reményem lehete megfoghatni. Úgy tetszett, játékot csinált magának abból hogy engem két vagy háromezer lépésnyi körben ide ’s tova csalogathat, még végre, leszállván az est, előlem eggyszerre eltünt.

Olly vadon rengetegben lelém magamat, hogy, ámbár az nem vala távol az atyámnak Druídvárátol, nem emlékezem hogy valaha illy mélyen jutottam volna be ez erdőségbe. Már setétebb vala mint hogy azt lehetett volna remélnem hogy belőle ki fogok érhetni; ’s e’ helyett egyedül az vala óhajtásom hogy valamelly kalibát vagy barlangot találhassak, mellyben az éjt, melly a’ legrövidebb szokott lenni most, tölthessem midőn magamat e’ torony’ kapuja előtt lelém. Úgy hittem, a’ közbülső emeleten világot látok; és ámbár az a’ puszta csend melly benne és körülte uralkodott, lelkemben ollykor szökevény borzadást támaszta, vágyék tudni mi az a’ mit itten lelni fogok, ’s engedtem vágyásomnak. Beléptem a’ kapun. A’ grádics’ nyilása felett függő lámpa mutatá az útat. Elindúlék rajta, ’s a’ palotába értem mellyet eggy hajnalló fénytől találtam felvilágítva, de nem láttam, a’ fény honnan ered. Valóban arra nem is vala időm, mert eggy fiatal Asszonyság ki e’ nyugvón szunnyadozék, mingyárt a’ hogy felléptem vala, elfogá tekinteteimet. Őtet szintén lábaiig eggy lángszínü selyem lepel fedte-bé. Az görög szabás szerint vala redőlve, ’s keble alatt mellynek szépségét a’ hajairól lefüggő bíborszínü fátyol fedte-be, eggy csillagó ővvel volt testéhez szorítva.

Eggyike az előpalotában űlő beburkolt személyeknek e’ szókra ezt mondá a’ másikának: Fenn ideje hogy útunkhoz lássunk. ’S ezzel felkölt, ’s elővonván posztózatja alól eggy kisded palaczkot, felsullanta a’ torony’ felsőbb emeletébe; de hamar visszatért, ’s társával olly meg nem sejtve ment-el a’ mint jöttenek volt.

Eggy Görög azt fogta volna hinni, mondá a’ torony’ ifja hogy Aurórának éjjeli szobájába jutott: énbennem a’ mit láték ’s érezék, nem hagya más gondolatot felkelni mint hogy előttem azon Nympheknek eggyike vagyon, kiknek ideájok elégséges volt elölni mind azon behatásokat mellyeket reám a’ földszűlte szépségek tehettek volna. Azon ki nem beszélhető érezések mellyeket szívemben a’ szép Ismeretlenek meglátása támásztott, e’ gondolatomat a’ bizonyosságig emelte. Az eggy édes zavarja volt az egészen új, a’ soha nem-ismert érezéseknek, eggy villámsebességü felváltogatásai a’ hévnek ’s fagynak, a’ megborzadásnak és legtetősbb örvendésnek mellyre az emberi természet képet, a’ nyelv

nyel

szót nem talál. Azt tehát előtted, barátom Osmandyasz, leírni haszontalan volna.

’S eggyszersmind szükségtelen, ugymonda Osmandyasz, mert a’ mit te érzél ekkor, nem lehet sem szertelenebb sem tisztább és erősebb annál a’ mit én az én szobrom’ első meglátakor éreztem.

A’ torony’ ifja épen valamit akara mondani midőn eggy hirtelen eszmélet ajkait zárva tartá. – Igazod vagyon, ugymond eggy rövid pauze után; az efféle tapasztalások nem szenvednek sem leírást sem hasonlítást. A’ ki őket leírni akarja, arra kényszeríti hallgatóját hogy vagy semmit ne gondoljon, vagy hogy azt vegye annak a’ mit a’ másika tapasztalt, mértékéül és képéül a’ mit az illy nemben ő éreze. Neked nem csak az én helyemben, néked önnmagamnak kellene lenned hogy azon leírhatatlan szenvedelmet megértsd mellyet ez a’ mennyei Szép még aluva is, ’s arczán kivül egészen elfedve, bennem tudott gyulasztani.

Osmandyasz, a’ ki minden csábúlása mellett eggy szoborért, philozophabb vala mint róla feltenni lehetne, csendes javalatot mosolyga a’ torony’ ifjának; ez pedig ekként folytatá félbeszakasztott beszédét.

Vannak érezések mellyek olly tiszták ’s eggyszerüek ’s a’ lelket úgy eltöltik hogy eltiltják az időnek minden megfogását. Az a’ mellybe az enyém széllyelfolyt, midőn inkább inkább neki-bátorkodván lassu léptekkel ’s tartóztatott pihegéssel az alvó Istennéhez közelítettem ’s gyönyörrel eltölt tekintetekkel mozdulhatatlan állék előtte, kétségen kivül illyen nemü lehetett; mert meg nem mondhatom ha eggy óráig maradtam e vagy kettőig vagy még tovább, ezen elragadtatásban; de midőn a’ mennyei jelenés eltünt, az nekem csak eggy pillantatnak látszék.

Szegény barátom! mondá Osmandyasz. Az tehát csak álom vala?

Csalatkozol, Kedves, felele a’ másik. De ő felébrede, felemelkedék nyugovóján, nehány pillantatokig álmélkodva nézett engem, ’s eggy bizonyos intést tévén baljával, melly sebesbb vala mint hogy világosan láthattam ’s elérhettem volna, elfoszlott szemeim előtt. Itt állék, körülfogva a’ legsűrűbb setéttől, ’s ijedtemben öszve fogtam volna rogyni, ha épen midőn elvesztém eszméletemet, látatlan karok által nem tartattam volna fel. Midőn ismét magamhoz tértem, épen azon nyugvón leltem magamat a’ mellyen a’ szendergő Dámát láttam volt; a’ virradni kezdő nap bágyadt fényt lövelle által a’ festett karikákon; álmélkodva tekinték-körül, ’s reá ismertem a’ helyre; de magának néki nem marada egyéb nyoma mint a’ kép mellyet lelkemben találtam, és az az egészen új élet mellyet belém lehelle.

Elhagyám a’ tornyot, ’s visszamentem az atyám’ házához, hol kinnmaradásom mindent gondokba hozott. Elbeszélltem miként történt elkésődésem, és hogy tévelygéseim után sokára véletlenül eggy toronyra akadék az erdőben, hol az éjet legalább nem olly alkalmatlanúl töltöm mint az ég alatt fogtam volna. De a’ mi engem ott ére, arról hallgaték. Senki sem tuda a’ torony felől, de arczomon mindenek valamelly elváltozást akarának lelni, ’s tartalékjaik által hogy engem valami baj érhetett, sok alkalmatlanságomra voltak.

Kivájám magamat kezeik közzül a’ hogyan lehete, ’s a’ napot csuda történetemen tartott elmélkedéseim köztt töltém el. Az az ő hitelek hogy az elmúlt éjjel nem fogtam magamat kinyughatni, ürügyet ada nékem, hamarabb menni ágyba mint szoktam volt. Módját találtam ellopóskodni ’s siettem az erdő felé, ’s kerestem a’ mennyire az alkony engedte az útat melly tegnap a’ toronyhoz vezérle; de nevekedvén a’ homály, nehezen boldogulhattam volna szándékomban, ha két háromszáz lépésnyire magam előtt eggy fényt nem láttam volna meg, mellyet eltökélém hogy követni fogok. Az szüntelen’ lebegett előttem, ’s valamelly sokkal kurtább úton olly közel vive toronyomhoz, hogy azt annál inkább nem lehete eltévesztenem mivel azonban a’ hold felkele, ’s az erdőnek eggyik nyilásán igen tiszta világot vetett eggy részére az omladékoknak mellyek közzül a’ torony felnyult.

Képzeld mit éreztem midőn húsz harmincz lépésnyi távolságra valamelly eldölt oszlopnak eggy darabján ugyanazt az Asszonyságot látám űlni kit tegnap éjjel a’ nyugvón találtam vala. Öltözete ugyan-az volt azonfelül hogy hátra-vetett fátyola, ámbár még messzebb voltam mint hogy eléggé kiismérhettem volna arczvonásait, velem a’ legszebb főt hagyá látni mellyet valaha hiszem hogy láttam. Bal karjára könyökölve űlt, ’s a’ holdnak meresztette szemeit mintha abban kedvesének képét kereste volna. Ellentállhatatlan kecsei mellyeket neki e’ könyöklés ada, szárnyalló sietéssel fogtak volna vetni lábaihoz, ha ugyan-azon időben alakjának felséges volta és az a’ meggondolás hogy mi ő, vissza nem rettentett és engem tőle tiszteletes távolságban nem tartott volna.

Mihelytt engem közelíteni látott, elfedé magát a’ bíborszín fátyollal, ’s felkele hogy előmbe jöjjön. Te itt valakit keressz, Klódion? kérdé eggy szózattal melly lelkem’ mélyében visszazengett. Kit kereshetnék mást mint tégedet? felelék neki. Ez csapodárkodás e vagy szívnek érzése? kérde mosolygva. Eggy tekintet mellyet szívembe vethetnél, így válaszolék neki, legjobban felelhetne szavadra, mert a’ tegnapi est olta melly nekem a’ te látásod’ szerencséjét adá, képed minden más behatások’ nyomait eloltotta abban. Ez sok, ugymond eggy ismeretségre melly legalább részedről még igen is hijános; mert a’ mi engem illet, kénytelen vagyok neked vallást tenni hogy a’ történet kedvezőbb vala erántam mint erántad; én téged rég olta ismérlek; és ha magadat az én szemeimmel láthatnád, úgy fel fognád lelni feleletemet ezen állatásomban a’ magadéra.

Lábaihoz

Láhaihoz

omlom, ’s nekem nyujtott gyönyörü kezét az öröm’ és szerelem’ egész szédelgésével csókolám-öszve. Mit mondottam neki boldog őrűlésemben, azt magam sem tudom; de ő jónak lelé csak hamar visszahozni magamhoz. Parancsolta hogy kelnék-fel; ’s minthogy az éj szokatlanul szép és hév volt, elvive a’ ruinák megett elnyúló tájra, melly minden szabadsága ’s szépsége mellett a’ természetnek, igen is sok ízletet ’s külömböző részeiben több öszveillést árult-el mint hogy a’ Mesterség’ szépítő kezeinek nyomát eltitkolhatta volna. Illatos bokroknak ösvényein járánk fel és alá sok ideig, ’s rajtok majd tágas ’s virágszélekkel körülfogott hantpiaczokhoz, majd eggy halkal-kellő keskeny úton magas fákkal és surjánnyal benőtt szirtfalakhoz jutánk, hol magunkat véletlenül bezárva leltük; majd kiss völgyek fogtanak-fel, hogy a’ zuhogó csermelyék elszórt fák és bokrok’ grouppjai köztt csapongottak ’s végre eggy tóban gyűltek-öszve, melly a’ kertnek eggy félsziget, képét adá. ’S a’ gyönyörü hely a’ maga minden lépten változó szépségeivel, a’ hold’ magiai világosításában, a’ legvidámabb legtisztább légnél, ’s karján Istennémnek, olly különös behatást teve érzékeimre, hogy magamat valamelly tündértájra által szállítva hivém; eggy gondolat, melly ezen állapotban annál természetesbb vala, mivel meg nem magyarázhatám, mint lehetett ez szomszédjában az atyám’ lakjának, előttem ekkoriglan ismeretlen.

Szép Ismeretlenem azonban még e’ varázskertben hol járánk hol eggy mohpadon eggy kies erdőben űlést fogánk, ezer meg’ ezer dolgokkal ’s olly móddal mulattata engemet melly nékem lelkének szépsége ’s ismereteinek kiterjedtsége felől a’ legfentebb ideát adá, ’s olly nyiltsággal ’s bíztossággal, mintha egymást örökké ismertük volna. Végre eggy hídon által, melly által vala lökve az eren, vissza menénk az erdőben, ’s én magamat eggyszerre a’ torony’ omladékai mellett lelém hol elébb őtet megláttam vala. A’ hajnal immár fel kezde tűnni. El kell válnunk, monda szép Ismeretlen; de ha neked kedves talál lenni a’ velem-létel, rajtad álland valamikor kedved tartandja, engem ugyan-azon órában a’ mellyben ma jövél öszve velem, a’ toronyban lelni. ’S ezzel eggy más oldalon eggy az erdőn keresztül-vágott út’ nyilásához vezetett melly nehány görbüléseken által kevesbb idő alatt mint eggy negyed, lakomba vissza hoza. Jó darabbig eggyütt jőve velem, ’s úgy tűnne-el megsejtetlenül, hogy nehány lépésnyire haladtam míg észre lehete vennem hogy magamban hagyott.

Nem szükség mondanom, kedves Osmandyasz, hogy azon felszabadításnak mellyet tőle nyerék, vettem e hasznát. Szerencsémre, úgy tetszett, sem atyám sem senki más a’ háznál nem ügyel dolgaimra. Majd kisétálást, majd vadászatot, majd látogatásokat hordottam-fel szépítésekűl éjjeli kimaradásaimnak, ’s mindenek meg valának nyugtatva a’ nélkül hogy azok eránt kérdéseket tennének, vagy hogy most a’ nappalok első felét elalszom, az éjeket pedig máshol töltöm, csudálkozgattak volna.

Ekként én nehány hetekig istenéjeket éltem Ismeretlenemnek titkos társaságában. Szabad vala mind elmondanom a’ mit értte érezék, ’s viszont ő is megengedé hogy olvassak az ő szívében. ’S ámbár tiszteletem és maga-viselete kívánságaimat olly szoros korlátban tartották hogy a’ felett a’ mit nekem ő engede, meg nem fogott volna pirulhatni: mindazáltal annyi becset tuda tenni a’ legapróbb szabadságokra is, ’s olly kimerithetetlen vala mulattatásaiban, elmésségeiben ’s kedveiben, hogy teljes okom volt a’ legboldogabb halandónak tartani magamat.

Boldog eggyüttléteinknek ezen órájiban megvallá nekem hogy azon első pillantat olta mellyben meglátott, elvégezte hogy engem szívének ’s személyének birtokába teszen, hahogy e’ szerencsére charakteremnek bővebb kitanúlása után érdemesnek találand. Nem csinála titkot belőle hogy idegenségem a’ föld’ leányai és hajlandóságom az Elemi Szépek eránt engemet őnála nem kevessé ajánlottak. Azonban tántoríthatatlan maradott mind addig nem tudatni velem nevét ’s mivóltát, míg elegendő okai leendenek szerelmem’ állhatatossága ’s valósága felől jobb vélekedést venni mint a’ mellyet a’ férfiak’ szeretete közönségesen érdemel.

Minthogy én őtet valóban szerettem, könnyü vala kitennem magamat minden próbának mellyre vonszani kívánand; de olly nagy vala tiszteletem és az a’ rettegés hogy tüzes kívánságaim az illy lényü Szépnek felette gyengéd érzékenységét megbánthatnák, hogy soha nem merészlettem próbaidőmnek melly nekem szint olly szükségtelennek tetszett mint alkalmatlan és kedvetlen vala, megrövidítését kérni. Még a’ gyűlölt fátyol is melly előttem arczának felénél többjét fedte-el, igen nagy tartózkodásokkal említetett. Mert, minthogy azon próbák eránt mellyek alá szerelmemet vetni készült, nem magyarázta-ki magát világosan, ki felelhetett róla, ha nem az vala e azon kísértés mellyen látni akarhatá, mennyire fognám az ő kisded szeszei ’s makacskodásai eránt terjeszthetni kedvezéseimet.

Mintegy négy vagy öt hetek fogytak vala el miolta szerelmem a’ szép Ismeretlenhez, noha csaknem egyedül lelki eledellel táplálva, naponként nevekedett, ’s végre a’ legtüzesbb szerelem’ egész erejét vette; midőn eggykor, egészen szokása ellen, sem az omladékok sem az eggyik vagy a’ másik ernyőben vagy valamellyik Tempelében a’ Varázskertnek, hanem a’ toronyban ugyan-azon nyugvón lelém, hol legelsőben látám vala. Eggy lassu eső melly az estve permetezék, azt rettegteté vele, a’ mint mondá, hogy a’ híves és nedves lény ártásomra lehetne, ’s úgy látszott hogy ő itt olly keveset tarta szenvedelmemtől mint azon helyeken a’ hol eddig minden éjjel nehány órákat tölténk eggyütt.

Tisztelő magam-viselete igazlá bizodalmát; azonban beszélgetésünk észre-vétlenül gyengédebb lön mint eddig lenni szokott vala. Ő maga valóban gyengédebbnek tetszett; hangja mellyel szóllott, a’ szerelem’ zengése volt, ’s szemeinek szép tüze általvillámlgata azon kettős fátyolon melly homlokáról mellyére aláfüggött. Elragadtatva szóllék szerelmem’ örömeiről ’s azon reményekről mellyekre maga ő szabadíta-fel, ’s most először merészlettem neki a’ legszerelmesbb kifejezésekben eggy béketlenséget mutatni mellytől nem látszék megbántottnak. Csak még hét napot! monda. Hét szazadok! kiálték, lerogyván lábainak elébe.

Végre megengedé kérlelni magát hogy a’ hetet háromra szálítja. Ajándékozzd még e’ három napot rettegésemnek, hogy eggy állhatatlant találok boldogítani, monda kérlelő hanggal; ’s te magad is fordítsd ez időt szíved’ vizsgálatára, ha képes vagy e olly tiszta, olly hív ’s olly állandó szerelemre a’ millyetént kedveseiktől fajom’ lényei kívánnak. Ne higyd hogy e’ vizsgálat felesleges, ’s számot ne tarts szívem’ ellágyúlására ha valaha erántam hűségtelen lenni találnál. Az ugyan, nem fogna nekem kegyetlen bosszút engedni de soha meglátni nem fognál. Én egyedül éretted élek; ellenben azt kívánom hogy szíved egészen enyém légyen ’s egyedül enyém légyen. Ha birtokomat érdemesnek nézed illy áldozatra ’s erősnek véled magadat kiállani mind azon próbákat mellyekre kiteszlek, jer ide a’ harmadik éjjel, ’s cseréljük-fel örök hűségünk’ eskeit; ma pedig hagyj-el, Klodion!

Ne kívánd ezt, imádott asszonya szívemnek! kiálték, általfogván a’ legforróbb szeretet’ lángozásában térdeit; engedd hogy itt lábaidnál…

E’ pillantatban elhala a’ bájos hajnalfény melly eddig eltöltve tartá a’ szobát, ’s szurok-feketeségü setétté változott, ’s az ismeretlen Szép kisuhana szemeim közzül. Hijába kiáltozám, lenne ismét láthatóvá, hijába tapogattam körül a’ szoba’ falait, eltünt, ’s kénytelen valék azon reménnyel enyhíteni bánatomat hogy harmad nap mulva a’ legteljesebb, leggazdagabb pótolékot kapom-meg most szenvedett kínzásaiért.

A’ ma és holnap-után való köz szörnyü hézag vala életemben. Csak úgy existáltam mint valamelly óra melly negyedet, minutumot ’s secundákat számlál. Az örök számolás alatt végre elérkezék a’ régen óhajtott est, ’s most korábban siettem az erdő felé mint szoktam volt. De történt légyen az a’ mint akart, reá nem tudtam akadni az útra mellyet nekem a’ szép Ismeretlen mutatott. Végre eltévedtem az erdőben, ismeretlen ösvényeken vesztettem-el magamat, megfordultam hogy új útakra akadjak a’ nélkül hogy a’ tornyot, legbékétlenebb óhajtásaim’ határczélját, elérhettem volna.

Végre eggy fényt láték-meg ’s feléje tartottam, azt remélvén, erősen hívén hogy az engem elvezet a’ való útra. Minekutána sokáig mintegy labyrinthben kerengeni hagyott, eggyszer a’ mennyire ki lehetett ismernem a’ setétben, eggy pompás palota’ portálja előtt látám magamat.

Eggy jólöltözött cseléd, égő fáklyával kezében, előjöve, elnézellett, ’s tisztelettel ezt kérdé: Nemzetes Úr, a’ te neved nem Klodion e? Én nem az vagyok a’ kinek szokása megtagadni nevét, még midőn a’ kérdést rendesnek taláom is; de alig feleltem igennel, ’s a’ cseléd megfordult, ’s a’ legelevenebb öröm’ sikoltásaival repült a’ palotába.

Kevés pillantatok alatt megnyiltanak a’ kapu’ két szárnyai. Hat igen szép öltözetü Szűzek, kiknek hat rabszolga ugyan-annyi viaszszövétnekkel világított, kijövének, idvezlék megérkezésemet, ’s tisztelettel nyultak kezeimhez hogy a’ palotába vigyenek. Kértem, tartanának kimentve, ’s elbeszéllém hogy megtévedtem, hogy épen nem ott vagyok a’ hol várattatom ’s hogy eggy pillantatom sincs a’ mit veszthetek. Bocsáss-meg, Nemzetes Úr, mondá az eggyik Szűz, nekünk kibeszélhetetlen örömünkre épen ott vagy a’ hol már rég olta fájdalommal várattatol.

Az lehetetlen, mondám

modám

; játéktokat űzitek belőlem ’s nincs időm itt mulatni. E’ szókkal sietve akarék kifejtőzni kezeikből; de a’ rabszolgák fáklyájikkal elzárták előttem az útat, a’ leányok földre buktanak körülttem, ’s a’ legidősbb közöttök kényszeríte annak életére a’ kit szívem szeret, hogy őtet csak eggy perczig hallgatnám-ki. A’ mit mi tetőled kérünk, nagylelkü Lovancz, ugymond, azt egyedül te adhatod ’s teheted; nem fog tovább késlelni eggy negyednél, ’s olly dolog mellyet ennyi szerencsétlen kéréseinek eggy férjfi sem tagadhat-meg, ha születése’ ’s kara’ tekintetét becsülni tudja. Teljesítsd a’ miért mindnyájan esdeklünk, ’s itt-múlatásodat senki nem fogja tovább tartóztatni merészleni mint az magadnak tetszend. Az öt Szűz eggyesítette kérését az elsőével, ’s sírva kívánták hogy magamat megkérettni engednem ’s minthogy nem látám lehetőnek hogy illy környülmények köztt megtagadjam kérelmeket, ’s a’ vonogatózás múlatásomat még hosszabbá tette volna, eltökélém követni őtet. De olly kedvetlenül tettem azt hogy nem lehete visszásságomat eltitkolnom, ’s mentünk a’ palota’ belsője felé.

A’ leányok engem eggy erős világosításu Galerien ’s külömbféle szobákon keresztül vezettek, mellyek közzül az utólsó eggy gyenge lámpától véve világot. Ennek közepében eggy nagy ajtó vítt eggy másikba, ’s az ajtónál két oldal felől ugyan-annyi irtózatos Oriások álltak igen nagy buzgányokkal, ’s őrzék a’ bémenetelt. Megállottam, ’s a’ vezető leányra pillanték, mert én fegyvertelen’ voltam: de e’ pillantatban eggy tüzet-lihegő sárkány, eggy villogó karddal szájában, ereszkedék-le a’ boltozatról. A’ leány kért, venném által ezen nekem rendelt kardot, ’s követném őtet. Meglőn a’ mit kivánt; a’ sárkány eltünt, ’s a’ mint felcsapván fejem felett a’ kardot, az ajtó felé közelíték, a’ két Oriás földre rogyott.

Eggy fekete-posztóval kivert nagy palotába értem, ’s ennek közepében eggy magos és igen sok szurokserpenyők által világított kuppolyból bágyadt fényözön ömlött alá, melly a’ falak’ ijesztő homályát még inkább hagyta látni. A’ kuppoly alatt eggy háromlépcsőjü esztárdon eggy fekete-bársonnyal kivert tágas koporsó álla. Hat Szerecsen, aranyszövetü kerek kötényekkel ágyékaik körűl, tűzszín tollforgókkal fejeken, ’s meztelen pallósokkal markokban, vették-körül fenyegetőző állásokkal a’ koporsót. De alig villoga kezemben a’ csudakard, öszve-dőlengezének ’s eltüntek. Két leány a’ ki velem eddig jöve, felhága az esztárd’ lépcsőjin, ’s leemelte a’ koporsófedelet. Az a’ ki eddig vitte a’ szót, inte hogy közelítenék.

Felléptem ’s azon tompa fénynél melly a’ kuppokból a’ koporsóra alászállott, eggy csuda szépségü Asszonyságot láték-meg, kinek bal mellyében eggy nyil félnyeleiglen vala beszúrva.

Irtózattal vonultam félre e’ látástól, ’s a’ leány így szólla; Imhol az a’ szánakozást-érdemlő tárgy mellynek felszabadítását a’ Végzetek tenéked tarták-fel. Ez a’ mi Asszonyunk szerencsétlen vala eggy nagyhatalmu Géniuszt akaratja ellen a’ legtüzesbb ’s a’ legmakacsabb szerelemre gyúlasztani. A’ Szép’ útálata épen olly nagy vala a’ Géniusz eránt mint a’ Szép eránt ennek dühödött heve, mert ő a’ legcsúnyább, a’ legirtóztatóbb, mint az Asszony a’ legszebb. Minekutána az ocsmány lény a’ szerencsétlen gyűlőletes esdekléseivel sokaig elgyötrette és soha egyéb feleletet tőle a’ legmeghatárzottabb megvetésnél nem nyerhete, heves szerelme a’ leghevesbb haraggá változott-el. E’ koporsóba vonszá őtet, ’s önn kezeivel döfte szívébe e’ nyilat. Eggy évnél régebben olta előjő minden reggel, ’s a’ nyilat kivonja mellyéből. A’ seb legottan béheged ’s Asszonyunk ismét életbe jön, de akkor elkezdődnek szenvedései, mert a’ kegyetlen ismét egész nap gyötri útált panaszaival. De minthogy ez tántoríthatatlanul a’ maga ellenkezései mellett marad, a’ rút Géniusz minden estve újra szívébe döfi nyilát, befekteti a’ koporsóba, ’s elmegyen. bizonyos lévén hogy azon rendelések mellett mellyeket őrzése végett teve, reggel feltalálandja. Mert a’ két Oriáson ’s hat Szerecsenen kivül kik a’ palota és koporsó körül felvigyáznak, eggy Taliszmant állíta a’ kapu felibe, ki ezt látatlanná teszi minden előtt, és mintha még mind ezek sem volnának elegendők, a’ neki-cselédkedő Lelkekkel az egész lakot mindennap más meg más helyre téteti-által. És még is minden szemessége sem gátolhatja hogy egyedül tőled függhet, Nemes Lovancz, parancsolónkat e’ rettenetes inségből kiszabaditani. Eggy nevezetes Orakel mellyet ezen dolog eránt megtudakoltam, azt adá feleletül, hogy Asszonyom’ megszabadítását senki egyéb nem viheti véghez mint eggy Klódion nevü Galliai Lovag ki itt a’ maga idejében megjelenend, ’s eggy még nagyobb hatalom’ védje alatt kínzónknak varázslatát eloszlatandja. Hosszú várakozásunk után végre szerencsénk vagyon tégedet nálunk láthatni, ’s semmit nem kétljük hogy te vagy a’ megígért szabadító. Maga az hogy te vagy az az eggy a’ ki előtt látható lőn e’ palota, valamint az is hogy a’ csudaerejü kard a’ sárkány által teneked nyujtatott, és hogy előtted az Oriások ’s Szerecsenek öszve-hullottanak, azt hagyják hinnünk hogy a’ mit váránk, bételjesedik. Hajtsd végre a’ mit általad akar megtétetni a’ Végezet, jóltévő Lovancz. Nincs hatalom melly e’ nyilat kivonhassa a’ mi kinzónkon és rajtad kivül. Tedd-meg a’ próbát. Ha szerencsés leendesz, úgy az útált Szellem minden hatalmát elveszté a’ szép Pasidóra felett, ’s nagylelküségednek határtalan hálája lészen bére.

Azt felelém a’ Szűznek hogy ha érdemem mellyet Asszonyának megszabadítása által talán szerzeni fogok, tízszerte nagyobb volna is, én egyéb jutalmat sem nem kérek sem nem várok mint hogy eggy perczig se tartóztattassam elhagyni e’ lakot. A’ leány, a’ nélkül hogy szavaimra felelt volna, kért, fontolnám-meg, hogy parancsolója, valamig mellyében lészen a’ nyil, mindég annak hatalmában áll a’ ki őtet most bírja, ’s hogy ez minden pillantatban visszatérhet, ’s így, hanemha dolgomhoz látok, a’ gyötröttet elkaphatja előlem ’s a’ lakot más helyre teheti-által, hol véghetetlenül nehezebb leend a’ Végezetektől nékem rendelt munkát megtenni.

Közelebb vonultam tehát az ifju Szép felé, kinek kellemei olly szemfényvesztőknek látszának előttem hogy azokat nem igen merészlém megtekinteni. Borzadva nyultam a’ nyil’ szárához, ’s azután hogy azt nem minden nehezség nélkül kivontam, eggyszerre elalvék a’ fény melly a’ palota’ közepét eddig világította. Mennykőroppanás reszketteté-meg az épületet, ’s nehány pillantatokig eggy sűrü kénszagu gőzbe borulva állék. De midőn az eltűne, melly nagy vala rémülésem hogy eggy temérdek sokaságu kristály-gyertyakoronáktól ragyogó palotában lelém magamat, ’s a’ koporsót eggy királyi székké láttam változva, mellyen ő eggy hosszú ájulásából végre eszmélethez tért személy’ állásában űlt. Arczát eggyik szolgaleánya’ keblén nyugtatá, azalatt míg a’ többiek körültte térdre hullottanak ’s víg felsikoltozások alatt jelengették meg-szabadúlásán támadott örvendéseiket. Felkele székéről hogy magát félre vonja, ’s két udvarlójának karjaira támaszkodva menvén-el mellettem, hálájának olly érzékeny pillantását veté reám melly lelkemig hatott. Szemeim önnkénytelen’ kísérték, míg látásom elől eltünt.

Öszve-zavarva e’ váratlan ’s csudás történetek által veszteg állék ’s kérdém: Miért mulatok itten tovább? midőn az eggyik leány visszajöve, ’s asszonyának nevében kért, el ne hagynám a’ palotát míg a’ nyujtott igen nagy szolgálatért a’ tartozott hálát nekem meghozandja. Minthogy Asszonyom, ugymond, azon öltözetében mellyet rajta a’ koporsóban látál, előtted illendőséggel meg nem jelenhet, méltóztassál addiglan várakozni míg áltöltözik. Az sokáig nem fog tartóztatni.

Bár melly kínos volt nekem e’ haladék, a’ becsület’ minden törvényeinek sére nélkül nem lehete a’ kérést teljesítetlen’ hagynom. Követém tehát a’ leányt, ’s általmenék eggy más szobába, hol ez kért, pihennék-meg eggy kevéssé, ’s élnék némelly frisítőkkel mellyek eggy ezüstlábakon álló ében

ebén

asztalkán felterítve állottanak. Valóban hosszas kerengéseim az erdő’ útjain ’s az a’ kedvetlen késlelet melly rég olta tartóztatgata, annyira elbágyasztának hogy ez az ajánlt

ajált

rövid pihenés és a’ megfrisítések igen jókor látszának érni. Azomban itt veszteni ennyi időt még is békételenségre fakasztott. A’ leány ott hagya, hogy ha majd az asszony öltözve lesz, ’s látogatásomat elfogja fogadhatni, hozzá vezethessen, ’s eggyik negyed a’ másika után múla-el míg visszatért.

Szerencsétlenségemre azalatt viradni kezde ’s kibeszélhetetlen fájdalommal láttam hogy elmult az idő mellyben a’ toronyban megjelennem kell vala. Közel voltam az őrjöngéshez annak elgondolásában hogy az Ismeretlen engem hijába várt. Mit kell rólam gondolnia? Melly gátlás lehet eléggé nagy kimenteni elmaradásomat? ’s mint remélhetném hogy valaha ezen megfoghatatlan megbántás után meg fogna nekem bocsáthatni?

Ezen csüggesztő elmélkedésben lele a’ leány, ki engem asszonyához vezetni jött. Követtem őtet, de annyi nyugtalansággal, olly visszásan ’s kedvetlenül hogy neki azt lehetetlen volt meg nem sejtenie. De, megvalhatom e előtted, Osmandyasz, a’ nélkül hogy tőled érette épen úgy útáltassam a’ hogyan magam útálom magamat? azon első pillantattal mellyet az igen is bájos Pasidóra reám szegzett, lelkemnek minden kedvetlensége, mintha varázslat ért volna, eggyszerre széllyelfoszlék, ’s bár melly következést vonand maga után azon szolgálat mellyet eggy szeretetre ennyire méltó személynek nyujtandok, lehetetlen vala meg bánnom hogy szerencsémet az ő megszabadításának feláldozám. Ismeretlenem, úgy hittem azt én balgatag! maga is javallani fogja tettemet, ha elmaradásom’ okát neki elbeszéllendem.

A’ szép Pasidórát eggy kanapén lelém melly minden alkalmasságaival bírt eggy pihenő-ágynak ’s olly fél-elnyúlásban melly illett annyi és olly hosszas szenvedéshez. Kért, fognék helyt mellette, ’s meleg érezéssel köszönte a’ mit érette tettem. Szavainak zengése mélyen meghatott. Az nem vala Isméretlenemnek szózatja, de olly igen hasonlíta hozzá hogy szívem annál inkább ki vala téve általa igen érzékenyen érdekeltetni. Keveset szóllott; de szép szemei annál többet mondottanak. Pillantatai ugyan-annyi nyilai voltak a’ Szerelemnek ’s egyenesen hatának szívre, de édesbb sebeket ejtének mint hogy kedv érhetett volna kerülgetni őket. A’ szép arcznak minden tagja méltó vala ezen bájos szemekhez, ’s ezek egyetemben olly egészet csináltak melly a’ vonások’ gyengédségére ’s öszve illésére, a’ formák’ tökéletére ’s a’ színek’ tisztaságára nézve mind azt a’ mit valaha láttam, végetlenül túlhaladott. Vedd még mind ezekhez a’ mi a’ lelke a’ szépségnek, a’ leggyengédedebb érzékenység’ kinyomását, és eggy bizonyos rejtett mosolygást melly száját ’s orczájit körülfolyta ’s minden perczben új kecseket hagya támadni, ’s mondd-el, lehetséges volt e –

Szegény Klodion! kiálta a’ szép Idegen; hol marada szeretett Isméretlenednek képe, hogy neked lehetséges vala más képet mint az övé illy gonddal ’s illy vigyázatlanul tekinteni?

Még inkább fogsz szánni és talám menteni is, ha megértendesz mindent, mondá a’ Druíd’ gyermeke. Bár melly nehéz volt szemeimet eggy illy szeretetreméltó alakról elvonnom, arra még sem voltam kísértések’ hija nélkül. Pasidóra a’ maga puha vánkosülésein

vánkosüléseim

eggy félfekvő dőlésben nyult vala el, melly a’ legtökéletessbb illőséggel egész személyének kecseit a’ legnagyobb hatásu setéttisztába tevé mellyet a’ legfortélyosbb Festő választhatna

válatszthatna

a’ maga legnagyobb-gondu mivéhez. Öltözete varázsló közmíve volt a’ pompának, ízletnek és eggyszerüségnek. Eggy fejér, áltlátszó selyempatyolat lepte-el fejét, egyedül hogy szemeinek tündökléseket szelidítse, ’s a’ legkellemessbb bágyadtságot kölcsönözze arczának. Gömbölyeg karjait hatszorosan fonta-körül a’ legnagyobb gyöngyfonás, mintha általok csak azoknak fejérségét akarta volna tetszetősbbé tenni. A’ legfeketébb haj, gyöngyfonással általszőve, hosszú göndör fűrtökben folyt-le a’ legszebb nyakon melly valaha illy szép főt horda, ’s széllyelömlött a’ most eggy kevéssé gondolatlanul fedett mellyen, talán hogy Megszabadítója azon gondtól ne kínoztassék hogy forradásokat talált hagyni rajta a’ varázslott nyil. Valld-meg, barátom, szívemnek hűsége az Ismeretlen eránt veszélyes próbára vala kitéve! Kegyetlenség volt illy cselt hányni szívemnek és érzéseimnek, ’s talán nincs halandó, a’ ki ennyi kecsek’ öszve-eggyesült hatalmokat elviselhette volna.

Érzettem hogy veszélyem ’s az a’ nyugtalanság melynek, a’ mint gondolom, inkább kelle rettegőnek mint gyengédednek látszani, nem maradhattak a’ szép Pasidóra előtt elrejtve. Részvétel’ hangjában kérdé tőlem, mi bajom? ’s mellé vetette hogy vígasztalhatatlan fogna lenni ha azon érdem mellyet megszabadítása által magamnak szerzék, nekem talán nagyobb áldozatba került volna mint a’ mellyel azt neki helyre hozni tőle kitelhetnék.

E’ szó gyilok vala szívemben. Kevésbe mult hogy szeretett Ismeretlenemet segédemre nem kiáltám. Megújítottam neki szívemben a’ tántoríthatatlan ’s örök hűség’ eskeit: de minden pillantásom az igen is kecses Varázsra akaratom ellen hűségtelenné tett. Eggyszersmind érzém hogy csak a’ felkelés és eltávozás fogna megmenthetni, és hogy még az eltávozás’ óhajtása sincs többé hatalmamban.

Azalatt még lelkemben ezek történtek, azon voltam hogy a’ szép Pasidorának olly feleletet adhassak melly szívem’ állapotját előtte el ne árulja, de az ő önnszeretetét is meg ne sértse. Valamit mondottam neki a’ minek csak nyájasságnak kellett volna lenni, de, a’ mint rettegem, édesdebb volt mint akartam hogy legyen; legalább annyi látszott hogy ő annak vevé, mert helyének látta velem a’ hála’ színe alatt kevésbb tartózkodással éreztetni hajlandóságát mint eddig.

A’ veszély most minden pillantattal inkább nevelkedett, ’s fenn ideje volt öszve-szedni minden erőmet. Azt mondám tehát hogy níncs jutalom melly azon örömmel mérkezhessék hogy illy érdemü személynek, talán saját kárommal, használhattam. De bizonyos lévén hogy immár nem tarthat üldözőjétől, bátor vagyok kérni, eresszen; mivel eggy énnekem igen nagytekintetü dolog eggy bizonyos helytt, hol már tegnap várattatám, jelenésemet kívánja.

Ez a’ neki, a’ mint látszott, nem épen váratlan kérés szép arczának vonásaiba igen tetszetős jeleit nyomta-be a’ kedvetlenségnek

nyomta-be ’ kedvetlenségnek

. Nem rejté-el előttem, mennyire akadt légyen fel azon hogy nekem azon szer után mellyel erántam a’ maga hálás érzéseit bizonyítja, a’ tőle-távozhatás lehet eggyetlen jutalmom mellyet elérni vágyok. Én mentséget kénytelenségben kerestem, de nyilván olly hanggal melly érezteté vele hogy szívem, legalább félig, az ő részén áll. Mert ábráza eggyszerre megint felvidámult, ’s a’ legszabadabb legnyiltabb képpel úgy mondá, hogy meg nem fogná magának bocsáthatni ha bennem az őtet lekötelezhetés’ óhajtása legkisebb áldozatba kerülne; a’ mivel már eddig is adósom, az neki nem ad just még több kedvezéseimet kívánni; és ha neki még egyedül e’ napot engedném, úgy ő tetszeni hagyandja magának – mosolygva veté ezt mellé – annak engedni az éjt a’ kinek az elmultat szentelni akartam vala.

Szerencsétlenségem akará hogy én, ennyi okom lévén félni tőle, meg nem fontolám mennyit merek ha kecsei’ hatalmoknak ’s nem jól fedezgetett szerelme’ kísérteteinek eggy egész nap leendek kitéve. Eggy szóval, kedves Osmandyasz, reá állék; és ő illy nagy diadalt vevén rajtam parancsola az eggyik leánynak hogy vezetne eggy hajlékba hol nehány óráig magamat kinyughatnám.

Alig valék magamra hagyva, az vala első gondolatom hogy hasznomra fordítsam azon bíztosságot mellyben megmaradásom eránt voltanak ’s búcsúvét nélkül odább álljak. Bár követém vala jó Géniuszom’ sugallatát! De megcsalni eggy szeretetre ennyire méltó asszonyt ki magát adott szavamra bízta vala, ez a’ gondolat olly nemtelennek ’s kegyetlennek tetszett hogy lehetetlen vala elfogadnom. De minél kevésbbé rejthetém-el magam előtt szívemnek állapotját, annál erősbb vala feltétem hogy mind azon behatások ellen felfogok fegyverkezni a’ mellyekkel engemet az ő szépsége ’s szerelme ijesztgettenek.

Déltájban újra a’ kastély’ asszonyához vezettetém. Eggy királyi alpalotában leltem őtet, melly a’ kert’ terassza felé nyitva állott, közepette leánycselédjeinek, keleti öltözetben, melly az ő gyönyörü formáji’ minden gratziájinak szabad játékot látszott engedni. Alig tartóztathatám-meg magamat hogy lábaihoz ne boruljak, ’s elhalni érzettem első megpillantásakor legmerészbb feltéteimet.

Azon kínos küzdésnek melly most bennem ismét forrni kezde, nekem eggy elakadt bátortalan voltot kellett adnia; de ő azt annyira nem sejté-meg hogy inkább annál szabadabban néze ki, és, noha asztalnál keveset szóllott; udvarló leányainak mindég nyujtott alkalmat engem beszéllgetéseik által múlattatni.

A’ tábla után schacchal kínála-meg, és ha, a’ mint nem kétlhetém, az vala szándéka hogy engem az illy szoros körben, szembe a’ maga bájos minden kecseivel, egészen megfosszon azon kevés eszméletemtől mellynek még mestere voltam, úgy kénytelen vagyok neki azt a’ bizonyságot adni hogy ravaszbb fortéllyal nem élhete. Képzelhetd, barátom Osmandyasz, melly gyakran levék schachmattá, és ha Pasidorának nagy oka lehetett e azon győzedelmein mellyeket rajtam a’ játékban veve, kevélykedhetni; de annál inkább csillámlott az ő ellentállhatatlan szemeiben a’ diadal’ öröme mellyet szívemen nyert.

Azalatt közelgete az est, ’s szépsége által bennünket sétálásra szóllíta a’ palota’ terasszánál kezdődő kertekbe. Azok temérd kiterjedésüeknek látszottanak, ’s a’ legízletesbb változásokban eggyesítették valami nagy, szép és kedves a’ természetben találtatik. Megfoghatatlan lévén előttem hogy e’ kastély és kert miként juthattanak eggy nekem olly ismeretes tájra, annál inkább hajlottam hinni hogy a’ szép Pasidóra vagy tündér, vagy eggyike azon elemi lényeknek kikkel phantasiem eléggé barátkozva volt, mint hogy rémüléssel tekinthettem volna midőn érzékeim elébe voltak terjesztve. Észre-vétlen’ elvesztenek előttünk a’ cselédleányok kik eggy darabig kísértenek; észre-vétlen’ mind Pasidora mind én csendesebbek levénk; hatott reánk a’ szép természet, a’ langy, virágillatokkal fűszerezett lég, a’ levelek’ suhogása, a’ madarak’ éneke, a’ csergetegek’ zörgő hömpelygése, és a’ mi mindezeknél több, a’ fény’ és árny’ kedves vetélgése akkor tájban midőn a’ nap a’ maga elmerüléséhez közelget, ’s a’ csappanfények’ csudálatos magiája; észre-vétlen’ érzénk magunkat a’ szív’ legédesbb ellágyulásainak eggyzengeté olvadva; észre-vétlen’ nyomtam én Pasidorának engedékeny kezét fenntebben-verő szívemhez; észre-vétlen’ szoptam szerelmembe-folyó szemeiből eggy ígéző feledését minden multnak és jövendőnek, ’s észre-vétlen’ lelénk magunkat eggy kisded márványtemplomban, bekerítve eggy igen sűrü myrtuszbokorral.

Látom, reszketsz érettem, Osmandyasz, ’s pirúlok folytatni történetemet. – A’ szeretetre-méltó álnok eggy párnaszékre rogyott, ’s én az ő lábaihoz; szótlan elragadtatással hintvén-be csókjaimmal megragadott kezét, midőn hirtelen az egész tempel lángban álla, eggy rettentő mennykőütés földre csapott, Pasidóra karjaim közzül eltünt, ’s az én Ismeretlenem haragvó szózattal ez kiáltá: Hitetlen, engem örökre elvesztél!

Kímélj-meg, barátom, a’ történet’ tovább beszéllésétől; nincs többé lélegzetem folytatni, a’ mit még beszéllenem kellene, nincs erőm, a’ rettenetes éj’ kinjait újra kiállani. Ez idő olta a’ legszerencsétlenebbike vagyok az embereknek mint a’ hogyan a’ veszélyes próba nélkül én volnék a’ legboldogabbika. Mert most látom, ’s tökéletesen meg vagyok eránta győzve, hogy az én szeretett Szalamandrínem vala az a’ ki nekem Pasidóra’ neve alatt fátyol nélkül jelent vala meg, és ki engem mind azon kecsek által mellyeknek éjjeli együttléteink alatt a’ toronyban csak némelly eggyes sugárait kaptam vala fel, maga eránt hivtelenségre kísértett. A’ kegyetlen! Miként kételkedhetett ő hogy szívem eggy illy próba alatt le fog veretni? vagy miként engedheti-meg neki az övé hogy illy szertelenül büntessen azért hogy én más név alatt és azon varázslatban mellyet maga vetett szemeimnek, még is csakugyan magát őt szerettem?

Én azt tartom, bizonyosnak tartom azt, monda Osmandyasz, hogy ő nem maradhat, kérlelhetetlen. Világos hogy ő téged szeret szeret, ’s még világosabb hogy…

A’ mint látom, te nem isméred e’ lények’ gyengédségeket! e’ sohajtással szakasztá félbe a’ szép Szalamandrín’ szerencsétlen imádója Osmandyaszt; ők el nem nézik, meg nem bocsátják, csak árnyát is a’ hívtelenségnek. – Nem fog soha megbocsátani! ugymond ázott szemekkel ’s tördelvén kezeit. Már több hetek multanak-el e’ szerencsétlen katasztrof olta hogy e’ toronyban töltök minden éjt. Láthatta kínjaimat, kétségbesésemet, bánkodásomat, ’s kérlelhetetlen maradt. Mit nem követtem-el hogy megillethessem! mit nem síránkoztam előtte! Mert ha nekem azolta soha meg nem jelent is, bizonyos vagyok, hogy hallott. Elvesztettem őtet örökre! Ez vala azon rettenetes szó mellyel kimondá halálomat, ’s igen is való hogy az visszavonhatatlan. Nem remélvén többé hogy szerencsés lehetek, feltettem hogy éltemet e’ toronyban rekesztem-be mellyből három nap olta ki nem léptem. Szerelmem mellynek engemet meg kellene ölni, ’s a’ kevés étel mellyet mindennap nem tudom miként e’ falfiókban lelek, eddig fenn tartotta a’ tőlem-gyűlölt életet. De megvallom, miolta az Istenek illy reménytelenül küldötték hozzám a’ bölcs Kalaszírisz’ fiját, a’ reménynek eggy gyenge szikrája csillámla-fel lelkem előtt; ’s talán jele hogy az én még mindég kedves Szalamandrínem nem óhajtja halálomat, minthogy eléggé kegyes, életemnek fenntartásáért gondoskodni. Mert azt csak azért hosszabbítani hogy annál tovább szenvedjek, az, a’ mint elborulásomban hittem volt, kegyetlenebb volna mint hogy az olly szívről mint az övé, feltennem lehetne.

Akárki legyen ő, monda Osmandyasz, nem képzelhetni őtet olly annyira maga ellenségének hogy kész ne legyen megbocsátani eggy botlást mellyért te eléggé lakoltál, és a’ melly, ha szorgosabban tekintjük, önn-szeretetének hízelkedőbb mint bántóbb. – De engedd kérdenem, minekutána tennmagad emlékeztetél reá, honnan látszasz te ismerni az én atyámat? Te voltál az én honnomban? te ismered a’ Níl’ vidékét?

Minekelőtte felelnék, mondá a’ torony’ ifja, engedd hogy azon kevéssel a’ mim vagyon, megkínálhassalak. Mind kettőnek vagyon eggy kis frisítőre szükségünk. Ekkor kivoná a’ rejtett fiókot, ’s valami kevés hideg konyhát ’s gyümölcset és eggy üveg bort szede-elő; melly utólsót még eddig nem talált vala az elsőbbekkel. Az én láthatatlan gazdáim, ugymond, lerakván étkeit a’ lábpamlagon, úgy tetszik, számba vették hogy vendégem vagyon. Szerencsés jóslat mind kettőnkre nézve, monda Osmandyasz, ’s becsűletet teve új barátja’ vendéglésének.

Az a’ bölcs ember, a’ ki a’ bánatba-sülyedteknek bort hagya adni, okos szót ejte. A’ szer olly jól ütött-ki mind a’ két ifjunál hogy észre-vétlenül bánatokat feledni ’s vídámabbakká lenni látszának.

Eggyszerre jő eggy csudálatos gondolatom, monda most a’ Druíd’ gyermeke. – Mit mondanál reá ha a’ te szobrod nekem ismerősöm ’s legközelebbi rokonom volna? – A’ Memphiszi ifju nagy szemeket mereszte – Legalább nem lehetetlen hogy az legyen, ezt veté mellé; ha elmondom, mint juthattam-el atyádnak ismeretére.

Több három évjénél hogy az én derék anyámat a’ halál által elvesztettük. Az atyám, ámbár közönségesen a’ legbölcsebbnek tartatik Druídjeink között, azon egész kincsében a’ titkoknak mellyet előtte a’ természet felfede, nem lelt semmit a’ mi veszteségét eltűrhetővé tehette volna. Kénytelennek látá magát a’ legközönségesbb eszközhez nyulni mellyet hasonló esetekben találhatunk, ’s parancsolt nekem és a’ húgomnak Klotildnak, ki akkor mintegy tizenöt esztendős vala, hogy nagy útra készülnénk. Egyiptbe akarok menni ’s Kalaszírisz barátomnak karjai köztt keresni enyhületet ’s vígasztalást, monda. Ezen alkalommal értém-meg hogy ők egymást ifjuságokban ismerték, ’s harmincz évek olta a’ nagy távolság mellett is, a’ legszorosbb, legbíztosbb barátságot tartották fenn egymás között.

Meglátván Görög-országnak legnevezetesbb városait ’s szigeteit, megérkezénk Memphiszbe, ’s kibeszéllhetetlen örvendéssel fogadtatánk a’ bölcs Kalaszírisz által. A’ két öreg megifjodni látszott azon örömben hogy annyi évék mulva ismét bírhatják egymást, ’s kölcsönösen olly szerencséjeket találták együttlétekben hogy az atyám könnyen reá beszéllteté magát, hogy eggy egész esztendőt Memphiszben múlasson. Te, barátom, akkor Hellászban valál: én pedig megpihenvén eggy ideig házatokban, az Íszisz’ templomába záratám-el magamat, hogy titkaitokba béavattassam. Az esztendőnek nagyobb részét ezen készületeim fogták-el; ’s minthogy a’ Felső-Egyipt’ nevezetességeit is óhajtottam látni, és azután az Ethiopiai Gymnosophistákhoz tenni útat, engedelmet nyertem az atyámtól, túl ez esztendőn még kettőt múlatni azon a’ földön, ’s az atyám nélkűlem fordult vissza Armorikába. A’ te húgod Thermútisz, mikor mi Memphiszbe érénk, az anyja’ testvérénél múlatott; mikor visszajöve onnan, én már nem valék a’ ti házatokban, ’s én őtet soha nem láttam. Idegenségem azon nem eránt mellynek ő is tagja vala, már akkor olly nagy volt hogy az atyám, azt adván tudtomra hogy eggy barátja’ gyermekével kíván öszve-kötve látni, nem találta egyéb szerét megnyugtatásomnak mint azon fogadást hogy ezután az efféle feltétektől meg fog kímélni. Rettegésem hogy talán Thermútiszt nézte-ki nekem, újabb indítóok vala, kikerülnöm mind azon alkalmakat hol őtet megláthatnám. Ellenben ő és Klotild annyira barátnék levének hogy őket ismerőseik a’ két elválhatatlannak nevezték; ’s midőn végre ütött az elválás’ órája, úgy találtatott hogy vagy Klotildnak kell Memphiszben maradnia, vagy Thermútisznak eggyütt mennie barátnéjával, ha atyjaik mind a’ kettőt el nem akarák veszteni. Az enyém azonközben annyira megkedvelé Thermútiszt, hogy Kalaszírisz nem vala idegen általtenni reá atyai jusait; ellenben ennek helyébe kikéré barátja’ képét és a’ Klotildét, hogy bírjon valamit a’ mi a’ távollét’ fájdalmát neki enyhíthesse. Az atyám, a’ Druíd, egyébb csudás ismeretei köztt azt is tudja, mint kelljen azt az igen híg agyagot mellyből az Egyipti porcellán készítetik, úgy venni munkába, hogy az abból-tapasztott képek a’ tűzben zománczot kapjanak, melly ezeknek szinte az eláltatásig-menő hasonlóságot ad az élethez. Eggy görög Mívész, ki eggyütt jöve velünk Memphiszbe, dolgozta e’ képeket, az atyám pedig a’ maga titkával utólsó kezeket tett reá, ’s így lőnek a’…

A’ Druíd’ fiját itt eggy igen nem várt tapasztalás elálltatá szavaiban; ez pedig nem egyéb vala mint az hogy az ő ifju barátja azon beszéd alatt mellynek őtet olly igen kellett volna érdekelni – elaludt. Ezt ő, noha a’ kis üveget ürülve látta, meg nem foghatá. De azonban míg ennek lehetősége felett elmélkedék, maga is, elfogva eggy ellentállhatatlan szunnyadalomtól, eggy megette fekvő vánkoson hátra-dőlt.

Nem mondhatjuk, meddig tartott rajtok a’ magiai alvás. Elég hogy alkalmasan eggy időben ébredének-fel; ’s mint nem kelle álmélkodniok midőn, felvetvén szemeiket, Osmandyasz a’ maga szép szobrát, Klódion pedig az imádott Szalamandrínt maga előtt láták!

Úgy hitték mind ketten hogy valamelly kedves álomból tértek magokhoz, ’s hirtelen behunyták szemeiket hogy azt tovább álmodhassák; de úgy találván hogy behúnyt szemekkel semmit nem látnak, ismét megnyitották szemeiket, ’s elragadtatással láták az előbbi jelenést. Osmandyasz a’ maga szobrát, a’ galambbal keblében, ugyan-azon nyugvón űlve és épen úgy életet-lehelve, látá a’ mint azt olly gyakor izben atyjának cabinetjében látta volt; Klódion a’ maga Ismeretlenét, a’ lángszín’ öltözetben ’s a’ csillámló övvel véknya körül, ’s a’ bíborfátyollal arcza felett, látta most is, a’ hogyan a’ toronyban olly sok ízben szokta vala látni. Nem tudták mit gondoljanak ’s ha higyenek e’ szemeiknek; de mind ketten azon-eggy perczenetben szöktek-fel párnájikról hogy Kedveseiknek lábaikhoz ömöljenek; midőn eggy titkos ajtó megnyílék, ’s a’ két felséges alakú öreg Taránesz és Kalaszírisz, kézen-fogva közéjek álla, ’s illy véletlen megjelenések által álmélkodásokat a’ legfőbb pontra ragadozták. Taranesz mosolygva fogá-meg az Egyipti ifju’ kezét, ’s igy szólla a’ szobor felé vezetvén: Éleszd-fel őtet ha tudod, ’s légy szerencsés! Ugyan-azon időben vezette Kalaszírisz is a’ Druíd’ fiját a’ képzelt Szalamandrínhez, ’s levonván fátyolát, ezt mondá: Bocsássátok-meg egymásnak – szerencséteket; mert az nem volna illy tökélletes, ha nektek kevesebbe került volna.

Azon szempillantások mellyek most következtenek, azoknak számokból valók mellyeket sem festeni sem leírni nem lehet. Osmandyasz, ölébe sülyedvén a’ kedves szobornak, szótlan örömmel most érezé először hogy szíve ellenébe ver az ő szívének; Klódionnak, a’ szeretetre méltó Thermútisz’ lábainál a’ szeretetnek mind azon tüzére vala szüksége melly rajta a’ varázs Pasidóra’ szemeiből áradott, hogy el ne haljon az öröm miatt midőn e’ kettőben szeretett és végre megengesztelődött Szalamandrínjére ismert. Soha nem tett még a’ Szerelem négy halandót illy szerencséssé; soha nem érezte még két atya illy nagy ponban azt az örömet hogy gyermekeiknek örvendő szédelgésekben lássa tulajdon czélzásaiknak teljesedését.

A’ háromfoku torony szűk vala ennyi boldognak. Lemenének a’ kertbe melly az omladék megett halk ereszkedéssel nyult alá a’ síkba, ’s Klódion eggyszerre ismert a’ Szalamandrín’ éjjeli Elysiumában azon varázskertekre hova őt a’ tündér Pasidóra nappal vezette vala. ’S a’ szép Thermútisz megmutatá neki hogy egyedül Szalamandríntől függött őt eggy kisded tekergőn Pasidorának palotájához vinni, melly éjjeli sétálásaikban őelőtte nehány bokorgroupp és eggy kisded nyírerdő által vala elfedve.

A’ két tiszteletes Öreg és az ő boldog gyermekeik észre-vétlenül azon kisded tempelben lelék magokat, mellyet a’ tündér Pasidorának féltékeny Szalamandrínné lett elváltozása a’ szép Klódion előtt feledhetetlenné teve. Helyt fogtanak a’ fal körül végig-rakott párnaszékeken, ’s a’ Fő-Druíd Taránesz, látván a’ két ifju’ szemeiben, hogy tudni vágynak a’ mi érthetetlen vala előttök a’ kiállott tündérbajban, ekként tartotta magyarázatját:

Barátságunk, melly a’ tiszteletes Kalaszíriszt és engemet eggyüvé-fűzve tart, már első kezdetében ollyatén vala hogy talán lehetetlen volt volna az egész világon eggy harmadikat foghatni belé. De mihelytt magunkat mind ketten eggy fiu és eggy leánygyermekkel megáldva látánk, kiknek első ifjuságok bennünket a’ legszebb reményekre éleszthete, elvégzénk hogy ha lehetséges lészen, belőlök egyetlen háznépet fogunk csinálni. Nem kértünk mi a’ ti születéstekkor a’ csillagoktól tanácsot; de eggyet-érténk abban hogy szerencsétek épen úgy függjön tulajdon szívetektől és a’ mi gondjainktól mint a’ Végzetek’ tetszésétől, ’s ki-ki lesénk az útat mellyen az ég’ akaratja ohajtásaitokkal és a’ miéinkkel eggy pontban fog eggyesűlhetni.

Azon látogatás alatt mellyet én három év előtt Kalaszírisz barátomnál tevék, megujult bennünk az a’ kívánás hogy a’ régen-szándéklott párosítást végre hajtsuk, kettőztetett melegséggel. De a’ Kalaszírisz’ fija nem volt jelen; az én Klódionomnak pedig, ki első ifjusága olta eggy igen különös és makacs idegenséget veve vala fel a’ földszülte leányok ellen, veszedelmes lehetett volna a’ szeretetre-méltó Thermútiszt, ki eránt ő, ha fenntebb-rendü lénynek nézte volna, a’ legkevesbb szeretetet fogta volna érzeni, úgy tekintetni mint Kalaszírisznak leányát. Azt óhajtánk, az vala szándékunk, hogy Osmandyasz a’ maga útazásainak ’s tanulásainak folyamatjában el ne akasztassék; Klódion a’ maga eszelős de engedséget-érdemlő szeszében ideje előtt meg ne háborítassék, ’s leányaink’ lassún-kelő hajlandóságoknak idő jusson kifesleni, megérlelődni. Mert Thermutisz az én fiamat eggyszernél többször látta a’ nélkül hogy látathatott volna tőle; Klotildnak pedig nem vala egyéb bizonyításra szüksége mint hogy Osmandyasz teljesen hasonlít húgához, hogy eránta elfoglaltassék.

„De ha dolgainknak szerencsés kimenetelek felől kételkedni okunk nem vala is, sőt az eránt magunkat előre bizonyosaknak tarthatánk: még is szükségesnek ítéltük azt a’ viszonhajlandóságot mellytől gyermekeink’ egész életeknek szerencséje vagy szerencsétlensége függe, a’ legerősbb próbákra vonni. Igy történt hogy Osmandyasz Klotildet nem külömben ismérte mint eggy szobor’ alakjában, ’s hogy Klódion Thermútiszban eggy Szalamandrínt szeretett. Az a’ két év, fiam, mellyet te még útazásaidra fordítál, minekutána én Thermútisszal és Klótilddel Armorikába visszajövék, elég volt arra hogy én az én czéljaimra szükséges munkákat megtétessem. Lakom mellett az erdő’ legsivatagabb része a’ gondolt Szalamandrín’ kertjeivé változtattatott, ’s e’ pavillon mellyet én a’ te két húgaid’ számára készítettem, hogy visszajöttedkor ott lakhassanak, olly helyre vala építve ’s olly szerencsésen rejtetett-el hogy Thermútisz a’ maga kettős rollját alkalmasan játszhassa, ’s benned azon gondolatnak, hogy e’ tőled eléggé ismert tájon e’ szemfényvesztéseknek nem lehet természetesen történni, annál szükségesbbképen kelle támadnia, mert minden cselédjeim ’s alattvalóim kötelességbe voltanak véve hogy veled a’ mi távolléted alatt történt és a’ mi a’ dolog’ csudásságát előtted eloszlathatá vala, fel ne világosítsák.”

Hogy pedig a’ Pasidóra’ tündérpalotájában minden természetesen ment, mondá mosolygva Thermútisz, szemeid fogják veled látatni, ha e’ varázslatok minden Szűzeivel, Szerecseneivel, Óriásaival és sárkányával olly ajándékul fogadod, melly birtokodba tulajdonosának szívével és jobbjával eggyütt megyen.

E’ felől én is bizonyossá teszlek, mondá Kalaszírisz. – A’ mi tégedet illet, fiam Osmandyasz, így folytatá szavait, Klotildének mátkájához fordúlván, neked is minden fel lészen világítva…

A’ két szobor’ titkával őtet már én megismértetém, monda Klodion; de minekelőtte beszédemet elvégeztem, elalva láttam őtet, a’ mint vélem, a’ kis üveg’ borának’ titkos ereje által…

Mellyet mi magunk játszánk a’ fal’ fiókjába, ugymond a’ két Szép, midőn nyugtalanságunk látni, ha Osmandyasz szerencsésen megérkezett e azon gondolatot jutatá főnkbe hogy férfiakká öltözve a’ toronyhoz lovagoljunk, hol, a’ nélkül hogy ti azt megsejtétek, beszédeiteknek eggy részét kihallgatánk.

A’ csudásság áltatását többére olly bájlónak lelik az emberek, hogy tőlök kevés köszönetet érdemlünk midőn a’ kuliszok mellé vezetjük, ’s a’ mesterséges áltatás’ vélt csudájit való alakjokig alacsonyítjuk-le az ő szemeik előtt. De itt a’ való olly szép és olly szertelen vala hogy ellehete azon szépítések nélkül mellyeket az áltatástól kapott. Osmandyasz végetlenül többet talált a’ Druíd’ szeretetre-méltó leányában mint a’ mit neki elhevülései a’ szép szoborban festegettek; Klódion pedig, kinek a’ legfőbb tetőkig szállongó phantasieje semmi tökéletesbbet nem tuda mutatni mint az isteni Thermútisz, most meggyőződött az eránt hogy neki valamelly méltó földi társa adott typuszt a’ Szylphidekhez és Szalamandrínokhoz, mellyel a’ legcsudásbb Mythologia a’ tiszta Elemeket meglakosította.

ugrás a szövegforráshoz

Egmont
szomor-játék
öt felvonásban

SZEMÉLYEK.

Margaréta, Pármai Herczegné, leánya V. Károlynak, az Alföldek’ Regensnéje. Gróf Egmont, Gaurei Herczeg. Wilhelm, Oránieni Herczeg. Duca d’ Alba. Ferdinand, Albának természeti fija. Machiavell, a’ Regenszné’ szolgálatjában. Richard, Egmont’ Titoknokja. Szilva Alba alatt Tisztek Gomez Klárika, Egmont’ kedvese. Anyja, Brackenburg, eggy Polgár’ fija. Soest, Kalmár, Jetter, Szabó, Brüsszeli

Brüzszeli

Polgárok’ Ács, Szappanos, Buyck, Katona Egmont alatt. Ruysum, Invalíd, siket. Vansen, Iródeák. Nép, Kísérők, Őrök, ’stbb.
A’ Játék Brüsszelben.

ELSŐ FELVONÁS.

Lövő-piacz
Polgárok és Katonák nagy számmal. Jetter, Brüsszeli Polgár és Szabó, előlép ’s felvonja fegyverét. Soest, Brüsszeli Polgár és Kalmár.

Soest.

Lásson ked hozzá, hogy eltalálja. De felelék, előmbe ugyan nem hág. Három karikát feketén – Ked annyit élte’ napjában se lőtt. ’S e’ szerént Mester én volnék ez idénre.

Jetter. Mester és Király azonfelül. Ki irígyli? De értte viszont kétszeresen fizeti-meg a’ rovást; megadja az árát hogy lőni tud, a’ mint igazság.

Buyck

Hollandi, ’s katona Egmont alatt.

Jetter, én Kedtől megveszem a’ lövést, osztozom a’ nyereségben, ’s gazdája leszek Uraiméknak; úgy is rég olta vagyok már itt, ’s adósa vagyok Kedteknek sok szívességért, sok jóságért. Ha el nem találom, Jetter, annyi mint ha Ked lőtt volna.

Soest. Nem kellene engednem; mert az által tulajdonkép’ én vesztek. De csak rajta, Buyck.

Buyck lő^*
ló
. Hát, Kuczikmester Uram? térdet, fejet. – Eggy! kettő! három! négy!

Soest. Négy karika? – Isten neki!

Mindnyájan. Éljen a’ Király! fenn! fenn!

Buyck. Köszönöm szépen, Urak. A’ Mester is sok. Köszönöm a’ becsületet.

Jetter. Azt Ked magának köszönje.

Ruysum,

Frislandi, Invalíd és siket.

Mondom Kednek.

Soest. Mi dolog, Öreg?

Ruysum. Mondom Kednek, érti Ked – úgy lő mint az Ura, úgy lő mint Egmont.

Buyck. Egmonthoz képest én nyomoru czölönk vagyok. Hát még mikor stucczal lő! akkor megy ám még, mint senkinek sem e’ világon. ’S nem ha kedve szottyan, vagy ha épen szerencse éri; nem, mihelytt oda nyomja, mingyárt sűl, ’s tisztán ki van lőve, feketén. – Tanulni, oh azt tőle én is tanultam. Mi is volna az, a’ ki alatta szolgálna ’s nem tanulna tőle? – ’S ne feledjük Urak. A’ Király a’ maga embereit táplálja: tehát bort ide, a’ Király’ rovására. –

Jetter. Közttünk az a’ rend hogy mindenikünk. –

Buyck. Én idegen is vagyok, Király is vagyok, ’s nem gondolok szokásaitokkal, törvényeitekkel.

Jetter. Úgy rosszabb vagy mint a’ spanyol; az eddig még kénytelen volt bennünket mellettek meghagyni.

Ruysum. Mit mond?

Soest fenn hanggal. Szívesen akar látni bennünket; nem engedi hogy pénzt rakjunk eggyüvé ’s a’ Király csak duplán fizessen.

Ruysum. Azt ő lássa! de bántás nélkül! Úgy bán az Ura is; szeret kitenni magáért, ’s tölteti a’ hol helye van.

Bort hoznak.

Mindnyájan. Felsége’ egésségeért! Fenn!

Jetter Buyckhoz. Tudnillik a’ Ked’ Felsége’ egésségéért.

Buyck. Köszönöm szépen, ha hát úgy kell lenni.

Soest. Minden bizonnyal. Mert a’ Spanyol-Király’ Felségéért Niederlandi nem eggy könnyen iszik.

Ruysum. Kit mond Ked?

Soest fenn hanggal. II. Filep Spanyol-Király Urunk’ egésséért.

Ruysum. A’ mi kegyelmes koronás Királyunk Ő Felségéé! Éltesse Isten számos esztendőkig!

Soest. Szólljatok csak: nem inkább szerettétek e atyja urát, V. Károly Királyt?

Ruysum. Nyugtassa Isten! az volt ám az Úr! Keze végig-nyult széles e’ földön, ’s még is mindenben minden volt; ’s ha mikor előtalált úgy köszönte benneteket mint szomszéd szomszédját; ’s ha látta hogy megijedtetek, olly szép móddal tudott – Igen, érti Ked? – Kiment, kilovagolt, a’ mint eszébe juta, másod harmad magával csak. Hiszen úgy megsiránk mindnyájan mikor itt az uralkodást a’ fijának hagyta – mondom Kednek, érti Ked – már ez egészen más ember, ezt mondám úgy magamban; ez már királyibb.

Jetter. Nem látatá magát mikor ítt volt, csak csillogva, királyi fényben. Nem szeret beszéllni, úgy mondják.

Soest. Nem Níederlandiaknak való Úr. A’ mi Uralkodónk víg legyen, szabad legyen mint mi, éljen ’s élni hagyjon. Mi nemszeretjük ha megvetnek, ha nyomnak, akármi jószívű bangók vagyunk.

Jetter. Mondom hogy a’ Király jó úr volna, csak Tanácsnokjai volnának azok.

Soest. Nem, nem! Neki nincs kedve a’ Niederlandihoz; szíve nem hajol e’ nép felé, nem szeret minket; mint szerethessük hát viszont mi őtet? Miért szereti Gróf Egmontot az egész világ? Miért hordanánk őt karjainkon? Mert rajta kilátni hogy nekünk jót akar; mert minden pillantatából a’ víg kedv, szabad lélek, a’ bízakodás látszik-ki; mert ő semmit nem bír a’ mit meg ne osztana a’ szűkölködővel, sőt azzal is a’ ki nincs szükségben. Igyunk Gróf Egmontért! Buyck, rajtad a’ sor, az első egésséget hozni. Hozzd-ki Urad’ egésségét.

Buyck. Egész lélekkel hát: Gróf Egmont fenn.

Ruysum. A’ Saint-Quentini győztes!

Buyck. A’ Gravelingi bajnok! Mindenek. Fenn!

Ruysum. Az én utolsó csatám Saint-Quentin volt. Már alig biczeghettem tovább, alig tudtam tovább bírni nehéz mangalétámat. De még eggyet sütöttem a’ franczia’ prémjére, ’s úgy eggy sodrót kaptam bucsuzóba jobb tomporámon.

Buyck. Gravelingen! Urak! ott volt ám a’ munka! Az a’ győzelem egészen a’ miénk. Nem égettek, nem perzseltek azok az olasz kutyák mindenütt, végtől végig Flanderen? De gondolnám, abba hagyatánk velek! Öreg markos legényeik soká helyben vesztegeltek; de mi nyomtuk, lőttük, vágtuk, hogy félre-vonult a’ szájok, ’s megbonták a’ sort. ’S akkor Egmont alól kilőtték a’ lovat, ’s mi előre hátulra soká’ dolgozánk, gyalog gyalog ellen, ló ellen ló, folt ellen folt, ’s a’ széles tér homokon végig mindenütt a’ tengernél. ’S eggyszerre, mintegy az égből, a’ folyam’ torkolatja mellett ihol szóll baff, bau! az ágyú a’ francziára. Ángolok voltak, kik Malin Admirál alatt történetből mentek-el ott Dünkirchenből. Sok hasznunkra ugyan nem voltak, csak a’ legapróbb hajókon jöhettek közel, ’s ollykor lőttek közzénk is; – azonban valamit az is tett! megtörte az olaszt ’s minket bátrabbá teve. Akkor volt osztán a’ nagyja! Rick, rack, jobbra is, balra is! agyon mindent, mindent a’ vízbe. ’S azok a’ kutyák mingyárt elsülyedtek mihelytt szájokhoz ért a’ víz; ’s a’ ki csak Hollandi volt, utána nekik. Nekünk kétlakuaknak jól esett a’ habuczkolás a’ vízben mint a’ békáknak; ’s szabdaltuk őket a’ folyamban, halomra lőttük mint a’ szárcsákat. ’S a’ mi megmenekhete, azokat szaladások közben parasztasszonyok verdesék agyon fejszével, vas-villával. ’S az Olasz Felség mingyárt kénytelen volt kacsót nyújtani az alkura ’s békét kötött. ’S ezt a’ békét nekünk kell köszönnetek, ’s a’ nagy Egmontnak.

Mindenek. Fenn! Gróf Egmontnak fenn! ’s még eggyszer fenn! ’s ismét eggyszer fenn!

Jetter. Igazgatóul nekünk őtet kellett volna adni, nem ezt a’ Pármai Margitot!

Soest. Nem úgy! A’ mi való, való! Én Margit ellen eggy szót sem hagyok mondani. Most rajtam a’ sor. Éljen a’ mi kegyelmes Asszonyunk!

Mindenek. Éljen!

Soest. Azt meg kell adni, az a’ ház derék Asszonyokat ada. Éljen a’ Regensné!

Jetter. Már esze van, ’s módos mindenben; csak olly nagy barátja ne volna a’ Papoknak. Annak csak ő is eggy oka hogy ez a’ tizennégy Püspöki-süveg van országunkban. Mi szükség lehete azokra? Úgy e az, hogy a’ zsíros polczokra idegeneket csúsztathassanak, holott azelőtt a’ Klastromok válogattak Apátokat? ’S mi higyjük hogy az a’ Vallás’ kedveért esik? Oh, megérti az ember az affélét! Annakelőtte csak három Püspökünk volt ’s minden annak rendi szerént ment. Most kénytelen mindenike valamit csinálni hogy szükségesnek bizonyítsa-meg magát, ’s így az izgágának se’ hossza se’ vége. ’S minél jobban rázod, minél inkább kevered, annál zavarosabb. – Isznak.

Soest. Azt eggyszer úgy akarta a’ Király; a’ Regensné abból sem el nem vehet, sem hozzá semmit nem tehet.

Jetter. ’S hogy mi azokat az új énekeket ne énekeljük. De igen holmi mocskos trágár nótát, úgy e? a’ mennyi tetszik. ’S miért azt? Hogy abban holmi eretnekség van, úgy mondják, ’s Isten tudja még mi. Hiszen azokat én is énekeltem; mint újságot; én bennek nem leltem semmit.

Buyck. Az kellene még! Mi a’ mi Megyénkben azt énekeljük a’ mi tetszik. Mert nálunk Gróf Egmont a’ Helytartó; az az effélékkel nem gondol. – Gentben, Ypernben, ’s végig az egész Flanderen, kiki azt dudolja, gajdolja, a’ mit akar. – fenn hanggal. Hiszen ártatlanabb csak nincs mint az istenes ének, úgy e, apó?

Ruysum. Hogy’ volna! hiszen az Isteni szolgálat, ahítatosság.

Jetter. Igen, de azt mondják hogy nem jó szertartás szerént, nem az ő szertartások szerént; ’s az ember vele bajba keríti magát, ’s így inkább abba hagyja. Az Inquisítio’ hajduji fel ’s alá kullognak; hány becsűletes ember járta-meg már! Az vala még hátra hogy a’ lelkisméret’ szabadsága fogattassék-el! Minekutána nincs szabadomra hagyva hogy azt tegyem a’ mit akarnék, megengedhetnék hogy azt énekelhessem, gondolhassam, a’ mi magamnak tetszik.

Soest. Az Inquisítióból itt semmi sem lesz. Mi nem vagyunk spanyolok hogy lelisméretünk felett mást hagyjunk uralkodni. ’S a’ Nemességnek tisztje lesz hogy idejében szárnyát szegje.

Jetter. Az rettenetes. Ha a’ jóembereknek kedve jő berontani házamba, ’s ott ülök munkám mellett, ’s eggy illyen éneket döngécselek, nem gondolok mellette sem rosszat sem jót, de csak döngöm mert gégémre ült; tüstént eretnek vagyok, ’s börtönbe dugnak. Vagy ha kimegyek falukra, ’s megállok eggy rakás ember mellett, kiknek közepett eggy Német-országból jött új Papoló prédikál; mingyárt pártos vagyok, ’s retteghetek, hogy elütik fejemet. Hallottad már eggynek a’ papolását?

Soest. Talpon emberek. Nem régiben hallottam eggyet a’ mezőn ezer meg’ ezer hallgatók előtt. Az nem vert dobot a’ székén, ’s tanítását nem czifrázta deák mondásokkal mellyeket senki sem ért. Sokat beszéllt hogy magunkat ne hagyjuk orrunknál fogva hurczolni, ’s hogy mint juthatunk setétből világosságra. – ’S mindent a’ Bibliából mutogata-meg.

Jetter. ’S ki tudja nem mond e valót? Én is mindég gyanítottam azt, ’s úgy eltörtem rajta ollykor a’ fejem’.

Buyck. ’S a’ nép mindenütt takarodik utánok.

Soest. Elhiszem, a’ hol valami jót, valami újat hallhat az ember.

Buyck. Munkához, Urak! munkához! A’ haszontalan beszéd-közben felejtitek a’ bort és Oránient.

Jetter. Azt felejteni nem kell. Ő ám az igazi bástya; ha róla gondolkozik az ember, mingyárt azt hiszi, hogy ha eggyszer mellé bújhat, már onnan maga a’ megtestesült ördög sem vonhatja-elő. Fenn! az Oránieni Wilhelm fenn!

Mindenek. Fenn! fenn!

Soest. No Öreg, hozzd-ki te is egésségedet!

Ruysum. Öreg Vitéz! Minden Vitéz! Éljen a’ háboru!

Buyck. Brávó, Öreg! Minden Vitéz! Éljen a’ háboru!

Jetter. Háboru! Háboru! ’S tudjátok e miért isztok? Hogy a’ ti nyelvetek reá perdül, az természetes; de nekünk hideg veréjték fut-végig gerinczünkön mikor halljuk. Dobpergést hallani esztendőtszaka, ’s semmit nem hallani egyebet mint hogy miként jön amott eggy folt katonaság ’s mint amott eggy másik, mint ereszkedtek-le amott a’ dombon ’s megállottak a’ malom mellett, hogy mennyi hullott-el itt, mennyi ott, mint űzik mint tolják egymást, ’s az eggyik nyer a’ másik veszt, ’s az embernek karikát vet belé a’ két szeme hogy meg nem tudja fogni ki mit nyer mit veszt. ’S mikor megvesznek eggy várost, mikor a’ lakosokat rakásra ölik, ’s a’ szegény asszonyember ’s a’ sok ártatlan gyermek mit szenved. Akkor szállja-meg az embert a’ nagy félsz, ’s minden azt hiszi hogy imhol vannak, minket is az inség érhet!

Soest. ’S épen erre nézve a’ polgárnak úgy illenék, hogy fegyverbe-gyakorolt legyen.

Jetter. Oh igen, abban könnyü magad’ gyakorlani, kivált ha feleséged, gyermeked van. És még is én a’ katonának inkább csak hírét szeretem hallani mint magát látni.

Buyck. Ezt nékem nehezen kellene vennem.

Jetter. Nem Kednek szóll, földi. Mikor elmentek nyakunkról azok a’ Spanyol-seregek, mi csak akkor lélegzénk szabadabban.

Soest. Úgy e, rajtad ők feküdtek legnehezebben?

Jetter. Ebben kötődjék Ked.

Soest. Erős harács alatt tartottak.

Jetter. Fogd-be a’ szád!

Fogd-be a’ szád?

Soest. Kiűzték a’ konyhából, a’ pinczéből, a’ szobából, az – ágyából. – Nevetnek.

Jetter. Nincs eszed.

Buyck. Békét, békét, Urak! A’ katona kiáltson e békét? – Ám ha minket felejtetek, igyátok a’ magatok egésségét, eggy polgári egésséget.

Jetter. Arra készen lelsz. Bátorság és Nyugalom!

Soest. Rend és Szabadság!

Buyck. Jó; azt mi is szeretjük.

Öszvekocczantják poharaikat, ’s még eggyszer vígan hallatják a’ mondott ígéket, úgy hogy kiki eggyet mond ki, ’s a’ kikiáltás Canon-formaképen zeng. Az Öreg fülel, ’s végre a’ többi közzé egyeledik.

Mindenek. Bátorság és Nyugalom! Rend és Szabadság!

A’ Regensnénél.
A’ Regensné vadászruhában. Udvarnokok. Cselédek.

Regensné. Ma nem lovaglok-ki. Mehettek. – Küldjétek-elő Machiavellt.

Int, mindnyájan mennek.

E’ rettentő történeteket forgatván, nem lelek nyugtot. Semmi nem tud múlattatni, semmi sem szórhat-el; mindég előttem e’ gondok, e’ képek. Most már azt fogja mondani a’ Király, hogy mind ez az én lágyságom’ következése, az én engedségemé; pedig lelkisméretem azt sugja minden perczben

perczken

, hogy azt tettem a’ mi legjobb, legtanácsosbb volt. Jobban tettem volna e ha e’ lángot a’ bosszu’ zivatarával még nagyobb lobogásba hoztam, messzebbre terjesztettem volna? Azt hittem hogy a’ tüzet úgy eloltom, behamvaztatom. Igen, a’ mit magamnak mondok, a’ mit lelkem tud, az kimenthet magam előtt; de mínt fogadja majd öcsém a’ Király? Mert tagadhatni e? Az idegen tanítók’ merészsége naponként nevekedett; ők a’ mi Szentségünket káromlották, a’ köznép’ tompa érzését elbódították, a’ szédelgés’ szellemét hozták, közikbe. A’ lázasztók közzé tisztátalan lelkek keveredtek, ’s rettentő tettek követtetének-el, mellyekre irtózat nélkül nem emlékezhetni, és a’ mellyeket kénytelen vagyok az Udvarnak eggyenként beadni; eggyenként és haladék nélkül, hogy a’ köz hír meg ne előzzön, ’s a’ Király azt ne higyje hogy még több is van a’ mit titkolgatni akarnánk. Nem látok szert, sem szelídet sem sanyarút, melly e’ bajt eloltsa. Oh, mi vagyunk mi Nagyok az emberiség’ hullámjain! Úgy hisszük hogy azokat kormányozzuk, ’s azok bennünket lökdelnek elébb tovább, hol fel, hol le.

Machiavello fellép.

Regensné. Készen vannak a’ levelek a’ Királyhoz?

Machiavell. Eggy óra alatt alá fogja írhatni, Fennséged.

Regensné. Teljesen feltevéd a’ jelenést?

Machiavell. Teljesen és minden környülményeivel, a’ hogy’ a’ király szereti. Előbeszéllem hogy a’ képrombolók’ dühe először Saint-Ómerben üti-ki magát; hogy eggy neki-bőszült sokaság fustélyokkal, szekerczékkel, kalapácsokkal, lajtorjákkal, kötelekkel, kísérve nehány fegyveresektől, a’ Kápolnákat, Templomokat, Klastromokat megtámadja, a’ hivőket űzőbe veszi, a’ zárt ajtókat ’s kapukat feltördeli, a’ Szentek’ szobrait ledönti, a’ képeket megszaggatja, ’s valami szentelt, avatott, kezébe akad, széllyelhányja, tépi, tapossa; hogy a’ sokaság a’ menés-közben nagyon megszaporodik, nekik Ypern kapukat nyit; hogy a’ dómot képzelhetetlen hirtelenséggel kirabolják, a’ püspöki könyvházat elégetik. Hogy eggy más nagyszámu csoport, hasonló őrjöngéstől megszállva, Meninen, Comines-en, Vervichen, Lillen elszéllyed, ellenállást sehol nem lel, és hogy csaknem az egész Flanderen a’ rettentő zábolátlanság mintegy eggy pillantatban kiütött és végre-hajtatott.

Regensné. Ah, mint rohan reám előadásod alatt ismét e’ fájdalom! rettegésem, hogy a’ veszély mindég nagyobb nagyobb lesz, kezet fog e’ fájdalommal. Mondd-elő véleményedet, Machiavello!

Machiavell. Engedjen-meg Fennséged, az én gondolkozásom úgy néz-ki mint bohó szesz; és ha szolgálataimmal mindég meg volt is elégedve, tanácsomat igen gyéren tetszett követni. Fennséged nekem dévaj kedvvel gyakran ezt mondá: „Machiavello, te messze látsz; neked Historicusznak kellene lenned: a’ ki kormányon űl, annak arról kell gondoskodni a’ mi hozzá legközelebb áll.” Pedig nem előre elhistorizáltam e ez egész történetet? nem láttam előre mindent?

Regensné. Sokat látok-előre én is; az a’ baj hogy meg nem változtathatom.

Machiavell. Eggy szó meg’ ezer: Ti az új tanítást el nem nyomjátok. Hagyjátok menni, válasszátok külön a’ tisztahitűektől, adjatok nekik Templomokat, kapcsoljátok a’ polgári-rendbe, vonjatok korlátot körűlök, ’s a’ lázadtak eggyszerre lecsilapítva lesznek. Minden más szer sikeretlen, ’s pusztává teszitek az országot.

Regensné. Feleded e melly útálattal vet-meg az öcsém csak azt a’ kérdésünket is, ha az új tudományt meg kelljen e tűrnünk? Nem tudod mint ajánlja minden levelében gondoskodásaimba az igaz hit’ fenntartását? hogy ő a’ Vallás’ kárával a’ csendet, nyugalmat, nem akarja helyre-állítva látni. Nem tart e a’ Megyékben előttünk is ismeretlen kémeket, hogy megtudja kik hajlanak az új tanítás felé? Nem nevezé e meg, álmélkodásunkra, ezt és azt, a’ ki, közel hozzánk, eretnekség’ vétkesévé tette magát? Nem parancsol e keménységet, hajthatatlanságot? ’S én szelíd legyek? én kérjem, tanácsoljam, hogy nézzen-el, hogy tűrjön? Nem veszteném e el minden bízodalmát, minden hitelemet előtte?

Machiavell. Tudom; a’ Király parancsol, ’s tudatja veletek szándékait. Azt akarja hogy a’ nyugalmat, a’ békét, állítsátok helyre olly szerrel melly még inkább elkeseríti az elméket, melly a’ háboru’ tüzét mindenfelé gerjenetbe hozza. Fontoljátok-meg mit csináltok. A’ métely a’ legelső kereskedő-házakra elragadott, a’ nemességre, a’ népre, a’ katonaságra. Mit használhat feltétünk mellett akarni megmaradni, mikor körűlünk minden más alakba költ? Bár valamelly jó lélek Filepnek azt sugallaná, hogy Királyhoz illőbb, külömböző vallásu polgárokat igazgatni, mint őket egymásnak karjaik által kipusztítatni!

Regensné. Ne többet illy szót. Tudom én hogy a’ Politika fogadást és hitet ritkán tarthat, hogy az szíveinkből eltiltja a’ nyiltságot, jószívűséget ’s hajlékonyságot. A’ világi-dolgokban ez igen is való; de Istennel is úgy játszunk e mint magunk köztt? Hidegek legyünk e azon ósága által is tiszteletes hitünk eránt mellyért olly sokan áldozák-fel élteket? Ezt oda-adjuk e eggy bitang, bizonytalan, magával-ellenkező újításért?

Machiavell. Csak azonban felőlem rosszabbúl ne gondolkozzatok.

Regensné. Én ismerlek téged és hűségedet, ’s tudom, ez vagy amaz jámbor és eszes ember lehet, ha lelke’ idvének legegyenesbb, legközelebb álló útját eltéveszté is. Mások is vannak, Machiavello; férjfiak, a’ kiket kénytelen vagyok szeretni, ’s gáncsolni.

Machiavell. Kire czéloz itt Fennséged?

Regensné. Meg lehet vallanom Egmont nekem ma igen fájdalmas, mély kedvetlenséget okozott.

Machiavell. Melly bánásával?

Regensné. A’ szokottal: langyságával, könnyüségével. A’ szörnyü tudósítást épen akkor vevém, midőn általa ’s mások által kísérve, Templomból jöttem-ki. Nem tartóztatám elkeseredésemet, fennten hallatám panaszomat, ’s felé fordulva ezt mondám neki: „Lássa mi történ Helytartóságában! Ezt tűri-el, a’ Gróf, ki felől a’ Király mindent ígért vala magának? Machiavell. ’S mit felelt Egmont?

Regensné. Mintha semmi, mintha csak mellékdolog volna, így szóllott: Csak előbb alkotmányok eránt volnának megnyugtatva a’ Niederlandiak! az a’ más czikkely könnyen magában fogna véget érhetni.

Machiavell. Egmont talán igazabban szóllott mint okosan és kegyesen. Mint álljon-fel ’s mint maradjon ott a’ bizodalom, hol az Alföld’ lakosa látja, hogy az intézetek inkább az ő vagyonjának elvétele végett tétetnek mint az ő javáért ’s lelke’ idveért? Sok lelket szabadítottak e meg az új Püspökök? Még minden Helytartóság hazafiaknak adatik; nem árulják e el a’ Spanyolok igen is világosan, hogy ők e’ hívatalokat győzhetetlen vágyással lesik? Nem minden nép inkább szeret e a’ maga rendtartása szerént és a’ maga emberei mint idegenek által kormányoztatni, kik az idegen földön, mások’ kárával, kénytelenek még meggazdagítani magokat kik itt mindent idegen mérték szerént mérengetnek, ’s kedvetlen arcczal ’s részvét nélkül uralkodnak?

Regensné. Te az ellenfél’ részére kelsz.

Machiavell. Szívvel ugyan nem; ’s kívánnám hogy értelmeimmel egészen a’ miénken állhatnék.

Regensné. Ha úgy akarod; legjobb volna, adnám-által nekik helyemet, mert Egmont és Oránien nagy reményt nyujtottak magoknak annak elnyeréséhez. Akkor a’ kettő ellenje volt egymásnak; most öszveszövetkeztek ellenem, barátok lettek, elválhatlan barátok.

Machiavell. Veszedelmes pár.

Regensné. Ha valót kell mondanom: Rettegem Oránient, ’s Egmontért rettegek. Oránien nem forral jót, az ő gondolatjai a’ távolba nyúlnak, ő alattomos, elzárt, úgy tesz mintha mindenre kész volna, soha nem ellenkezik, ’s mély alázattal ’s leggondosbb szemességgel azt cselekszi a’ mit akar.

Machiavell. Egmont, épen ellenkezőleg, szabad menéssel megy, mintha az egész világ övé volna.

Regensné. Olly fenn hordja fejét mintha annak a’ Felség’ karja felette nem lebegne.

Machiavell. A’ nép’ szemei eggyűl eggyig őreá vannak intézve, ’s minden szív rajta függ.

Regensné. Gyanút ő soha nem került, mintha senkinek nem volna jusa számot kérni tőle. Még mindég Egmont nevet visel. Szereti ha Gróf Egmontnak mondatik, mintha nem akarná feledni hogy Ősei Geldern’ Urai voltak. Miért nem él a’ Gaurei-Herczeg névvel, a’ mint illik? Miért teszi ezt? Eloltott jusait ismét fel akarná éleszteni?

Machiavell. Én őtet a’ Király’ hív szolgájának tartom.

Regensné. Ha akarná, mennyi érdemet szerezhetne az uralkodásnál? a’ helyett hogy nekünk, magának semmit nem használva, már végtelen bosszuságot csinált. Az ő társaságai, asztalai ’s tánczai a’ Nemességet inkább csatlották, forrasztták egymáshoz, mint a’ legveszedelmesbb alattomos öszvegyülések. Poharozásaiból vendégei tartósbb mámort, magokhoz-térni nem engedő szédelgést hörböltek. Mi gyakran hozza mozgásba dévaj beszédeivel a’ nemzet’ elméjét, ’s mint nem akada-fel cselédjeinek új öltözetein a’ köznép!

Machiavell. Én azt hiszem, abban nem volt semmi czél.

Regensné. A’ mint mondom: nekünk árt, ’s nem használ magának. A’ mi komoly, azt tréfálag veszi; ’s mi, hogy henyéknek, vigyázatlanoknak ne láttassunk, kénytelenek vagyunk a’ tréfást komolyan venni. Igy ingerli eggyike a’ másikát, ’s a’ mit kerülni akarnánk, ezek által lesz-meg igazán. Ő veszedelmesebb mint a’ magát annak nézetni akaró feje a’ zendűlésnek, ’s nagyon meg kellene csalnom magamat ha az udvarnál nem neki volna felróva minden. Nem tagadhatom, kevés idő múl-el hogy ő engem érzékennyé, igen érzékennyé nem teszen.

Machiavell. Ő mindenekben lelkismérete szerént tetszik bánni.

Regensné. Az ő lelkisméretének sok kedvező tükrei vannak. Tettei gyakran sértők. Gyakorta ollyformán néz-ki mintha azon teljes meggyőződésben élne hogy ő az Úr, és csak nyájasságból nem akarja éreztetni azt; hogy ő bennünket innen nem akar gorombán kitaszigálni, minthogy az külömben is meglesz.

Machiavell. Kérlek, nyiltságát, az ő szerencsés vérét, melly minden nehezet könnyedleg fog, ne magyarázzátok veszedelmesre. Ezzel csak ártanátok neki ’s magatoknak.

Regensné. Én semmit nem magyarázok. Én csak a’ kikerűlhetlen következésekről szóllok; ’s ismérem őtet. Alföldi Nemessége, ’s az Arany-bárány a’ mellyén, még bátrabbá, még merészebbé teszik. A’ kettő őt mentté teheti a’ Királynak fellobbant kéjes neheztelése ellen. Vizsgáld-meg közelebbről, ’s látni fogod: mind azon szerencsétlenségnek, melly Flandernt éri, még is egyedül ő oka. Ő nézte-el legelébb az idegen Tanítók’ merészségét, nem tartotta olly igen veszedelmesnek, ’s ki tudja? alattomban talán még örült hogy mi itt eggy kis dolgot kaptunk. Csak hagyj, a’ mi szívemen van, azt ez alkalommal lehullatom róla. ’S én a’ nyilakat nem lövöm-ki haszontalan; tudom én hol ő legérzékenyebb. Mert ő is érzékeny.

Machiavell. Öszvehívatátok a’ Tanácsot? Itt lesz Oránien is?

Regenesné. Elküldöttem értte Antverpbe. A’ felelet’ terhét elég sulyosan fogom reájok tolni; velem eggyütt magokat vessék ellenébe a’ bajnak egész elszánással, vagy le az álarcczal; jelenjenek-meg mint pártütők. Siess, hogy indulhassanak a’ levelek ’s hozzd hozzám aláirás végett. Azután a’ meghitt Vaskát küldd Madridba; ő fáradhatlan és hív, az öcsém őáltala vegye legelébb a’ tudósítást, hogy a’ hír bennünket meg ne előzzön. Én is szóllani fogok vele míg útnak megy.

Machiavell. Parancsod híven ’s sietve fog teljesítetni.

Polgárház.
Klárika. az Anyja. Brackenburg.

Klárika. Nem akarnád nekem e’ czérnát tartani, Brackenburg?

Brackenburg. Kérlek, Klárika, ne gyötörj!

Klárika. Mi bajod megint? Miért tagadnád-meg tőlem e’ kis baráti-szolgálatot?

Brackenburg. A’ czérnával olly közelre magad elébe szegzesz, hogy lehetetlen kikerülnöm tekinteteted.

Klárika. Csevegések! Jer, tartsd.

Anya. Énekeljetek eggyet! Brackenburg szépecskén secundál. Ti másszor mindég vígan voltatok, mindég volt mit nevetnem.

Brackenburg. Másszor!

Klárika. Tehát énekeljünk.

Brackenburg. A’ mi nektek tetszik.

Klárika. Vígan, frisen! Eggy katonai-dal; az nekem legkedvesebb dalom. – Tekergeti a’ czérnát, ’s Brackenburg secundál

A’ dob pereg, a’ síp

’S a’ trombita zeng,

Kincsem paripán ül,

A’ föld vele reng.

Feltartja szablyáját,

Intézi csatáját.

Oh mint döbög a’ szív!

Köny futja szemem’!

Csak volna nadrágom,

Mentém, süvegem!

A’ zajba követném

Hív kedvesemet,

Veszélyre kitenném

Értte életemet

Ím, már fut az Ellen!

Azt én is ölöm!

Hah! férjfinak lenni

Melly édes öröm!

Brackenburg az éneklés közben nehány ízben pillantott Klárikára; végre szava elakad, szemei eltelnek könyűvel; elejti a’ czérnát, ’s ablakhoz áll. Klárika maga énekli végig a’ dalt. Anyja fél-nehezteléssel int neki; ő felkél, Brackenburg felé indúl, de meggondolja magát, ’s ismét helyt foglal.

Anya. Mi van ott az úczán, Brackenburg? Marsirozni hallok.

Brackenburg. A’ Regensné’ Testőrjei.

Klárika. Illyenkor? Mit jelentsen ez? – Felkél, ’s Brackenburg mellé áll az ablakban. – Ez nem a’ mindennapi várta; ezek többen vannak mint szokás; csaknem egész sergek. O Brackenburg, menj! nézzd-körül magadat, hozz hírt, mi történ. Valami rend kivül valónak kell munkában lenni. Menj, jó Brackenburg; tedd-meg e’ kedvemet.

Backenburg. Megyek, ’s tüstént itt vagyok. Klárikának nyujtja kezét, ’s Klárika is neki a’ magáét.

Klárika. Nyugtalan vagyok tudni. Osztán, ne vedd nehezen, jelenléte kinomra volt. Nem tudom mint viseljem magam’ eránta. Fájok neki, ’s mardossa lelkemet hogy ő azt elevenen érzi. – Ha meg nem változtathatom!

Anya. Ő becsűletes hív fiu.

Klárika. Kénytelen is vagyok nyájasan bánni vele. Sok izben tenyerem öszveszorúl, a’ nélkül hogy azt akarnám, mikor az övé olly gyengéden, olly szeretettel nyúl hozzám. Vádlom magamat hogy őtet megcsalom, hogy szívében hasztalan reményt táplálok; neheztelek érte magamra. Nem akarom hogy remélljen; de viszont azt se nézhetem hogy elcsüggedjen.

Anya. Az nem jó.

Klárika. Kedveltem őtet, ’s még most is jót akarok neki teljes lélekkel. Hozzá tudtam volna menni, pedig azt hiszem hogy belé soha nem voltam szerelmes.

Anya. Te vele csakugyan szerencsés lehetél vala.

Klárika. Gondomat viselte volna, ’s nyugalmas éltet ígérhettem volna vele magamnak.

Anya. ’S hogy mind ennek vége, az egyedül a’ te hibád.

Klárika. Ez az én helyzetem csudálatos. Ha elgondolom, mint lett ez, mint történt, tudom is, ’s nem is. De ha Egmontot megint meglátom, mind ez eggyszerre megfoghatóvá lesz előttem, ’s azzá lenne még több is. Ah, melly férjfi ő! Minden Megyénk imádja őt, ’s én, az ő karjai köztt, én nem volnék e a’ földnek legboldogabb teremtése?

Anya. ’S mi lesz mind ebből később?

Klárika. Ah, én csak azt kérdem, ha ő engem szeret e! ’s kérdés e az, ha szeret e?

Anya. Az embernek a’ gyermekekből csak búja, bánatja. Inség, nyomorúság, ’s semmi egyéb. Nem lesz jó vége. Te szerencsétlenné tevéd magad’! te azzá tettél engem is!

Klárika szeliden. Anyám; pedig elejénte elnézéd.

Anya. Az a’ baj hogy igen is jó vagyok, hogy mindég igen is jó vagyok.

Klárika. Mikor Egmont itt ellovagla, ’s én az ablakhoz szaladtam, szidál e akkor? Nem állottál e te is az ablakhoz? Mikor felnéze, felmosolyga, reám kacsinta, köszönte, ellenedre volt e? Nem érzéd e’ magadat megtisztelve leányodban?

Anya. Csak piríts hát.

Klárika illetődve. ’S mikor ezolta gyakrabban vevé erre útját, ’s mi jól látánk hogy az érettem esik, nem tevéd e titkon-örülve te magad is azt az észrevételt? Elvonál e mikor az ablakkarikák megett vártam?

Anya. Gondolhattam é hogy abból még ez lesz?

Klárika elakadt szózattal’ s tartóztatott könyűkkel. ’S mikor estve, béleplezve köpenyébe, a’ lámpa’ fényénél bennünket meg lepe, ki sürgött elfogadni őtet, mikor én, mintegy lelánczolva székemhez, ülve maradtam az álmélkodás miatt?

Anya. ’S retteghetém hogy ez a’ szerencsétlen szerelem a’ magára-vigyázó Klárikát elragadhassa? Most már nekem kell szenvednem hogy a’ leányom –

Klárika kifakadt sírással. Anyám! te hát akarod? Te örülsz hogy engem gyötörhetsz?

Anya sírva. Sírj még osztán! tégy még szerencsétlenebbé búslakodásiddal. Talán nem elég nyomorúság nekem hogy az én eggyetlen leányom megvettetett teremtés?

Klárika felkelvén, hidegen. Megvettetett? Egmontnak kedvese és megvettetett? Hol az a’ Fejedelem-asszony ki a’ szegény Klárika helyét, ne irígylené az Ő keblében? Anya – kedves anya – te másszor nem szóltál így. Ne haragudj, jó anyám! – A’ nép, hogy mit gondol, a’ szomszédok, hogy mit dünnyögnek – E’ szoba, e’ kis ház mennyország miolta benne Egmont’ szerelme lakik.

Anya. Őtet nem lehet nem szeretnünk, az ugyan való. Mindég olly nyájas, olly szabad és nyiltlelkü.

Klárika. Rajta eggy hamis eret sem lelni. Lássd, anyám, pedig ő az a’ nagy Egmont. ’S mikor eljő hozzám, millyen jó, millyen kedves! mint szeretné nem tudatni velem születését, vitéz voltát! mint keresi kedvemet! általjában csak ember, csak barát, csak szeretőcske

szetetőcske

Anya. Hát ma eljön e?

Klárika. Nem látád hányszor futottam az ablakhoz? Nem sejtéd-meg hányszor fülelek-fel ha az ajtó megzördül? – Tudom hogy míg be nem setétedik, nem jő, és még is minden pillantatban őt várom reggel olta már, a’ hogy’ ágyamból kikelek. Miért nem lettem fiú, hogy eggyütt mehetnék vele, mindenhova, az udvarhoz és valahol dolga van! Ha én vihetném utána a’ zászlót mikor ütközetet tart! –

Anya. Te mindég ollyan virgonczka valál; már kicsinykorodban majd hebehurgya, majd komor. Nem öltöznél valamivel jobban?

Klárika. Talán, anyám. Ha majd elúnom magam’. – Gondold-el, tegnap nehány katonája itt ment-el, ’s dallották, – az Egmont’ dicséreteit. Legalább a’ név megvolt az énekben! a’ többit nem érthetém. Szívem a’ torkomig vert örömében. Ha nem szégyeltem volna, szerettem volna visszahívni őket.

Anya. Magadra vígyázz Heved még mindent elront, világosan elárulod magad’ az emberek előtt. Mint minap is a’ bátyámnál, mikor kezedbe akadt a’ fametszés és az a’ leírás, ’s eggy sikoltással ezt kiáltád: Gróf Egmont. – Ollyanná vált képem mint a’ láng.

Klárika. ’S lehetett e nem sikoltanom? A’ fametszés a’ Gravelingi csata’ ábrázatja volt, ’s én, a’ képen meglátom a’ C betűt, ’s keresem alól, hogy a’ C? ’s imhol ez áll mellette: „Gróf Egmont, ki alól a’ ló kilövetik.” Elkapott – ’s azután nevetnem kellett ezen a’ Gróf Egmontom a’ fametszésen, kit olly magasnak csinált a’ faragó mint a’ Gravelingi torony ’s az Ángolok’ árboczai oldaltt. – Ha néha elgondolom millyennek képzeltem eggy csatát, ’s millyen képet csináltam magamban mint leány Gróf Egmontról, ’s minden más Grófokról, Herczegekről – ’s hogy ezeket miknek nézem most!

Brackenburg jön.

Klárika. Hát, Brackenburg?

Brackenburg. Nem tudhatni bizonyost. Flandrenben ismét valaminek kelle történni; a’ Regensné tart, hogy a’ zenebona eddig jöhet. A’ vár tele van tömve katonasággal, a’ polgárok nagy számban őrizik a’ kapukat, a’ nép zajog az úczákon. – Sietek öregatyámhoz – mintha menni akarna.

Klárika. Láthat az ember holnap? Én eggy kevesé áltöltözöm. A’ bátyám jő, ’s czirmosan nézek-ki. – Segíts eggy kissé, anyám. – Vidd haza könyvedet, Brackenburg, ’s hozz megint illy históriát.

Anya. Isten veled.

Brackenburg Klárika’ keze után nyulván. Kezedet!

Klárika megtagadván. Ha eljösz.

Anya ’s leánya el.

Brackenburg magában. Feltevém hogy tüstént megyek; ’s mikor szavamon fog ’s menni hágy, csaknem megőrülök magamban. – Szerencsétlen, ’s téged nem érdekel hazád’ sorsa? nem a’ nevekedő láz? – ’s neked mind eggy, Spanyol és Alföldi, mind eggy akárki uralkodik, akárkinek van igaza? – Illyen voltam e mikor iskolás fiu voltam? – Mikor a’ Rector kiadta az Exercitiumot: „Brútusznak Beszéde a’ Szabadságért, Ékesszólásbeli gyakorlásul.” ollyankor mindég csak a’ kis Dániel volt társai köztt az első, ’s a’ Rector ezt szokta volt mondani: „Csak rend volna benne; csak ne így öszve-vissza! – Akkor még forrt bennem! akkor még tolt! – Most itt tipegek a’ merre eggy lyány’ szeme hagy mennem! Hogy itt nem hagyhatom! hiszen szeretni úgy sem fog! – Ah! – Nem – Ő engem nem útálhat. – Egészen nem – ’s az a’ félig, az annyi mint semmi. – Tovább nem tűröm. – – Ha csakugyan való volna a’ mit minap eggy jóbarátom sugott? hogy éjente eggy férjfit ereszget magához, minekutána engem olly nagy szeméremmel eltol

elelotol

, mihelytt késő kezd lenni. – Nem, az nem való! hazugság! rágalom! Klárika olly ártatlan a’ millyen szerencsétlen én vagyok. – Megvetett, eltaszított szívétől. – – ’S én így éljek ezentúl, mindég? Eltűröm, el nem tűröm! – – Házamat a’ verseny mind inkább inkább szaggatja, ’s én annak öszveomlásában lassúdan halok-el. Nem türöm-el! Mikor trombitaszót hallok, lövés esik, az csontomon velőmen végig-megy. – Nyavalyás gyalázatos állapot a’ mellyben lengek! Jobb, véget vetek egyszerre. Minap vízbe vetem magamat ’s már sippadni kezdék – de a’ megrezzent természet erőt veve; érzém hogy tudok úszni, ’s akaratom ellen tartám-meg magamat. – – Felejthetném csak az időt midőn szerete, midőn szeretni látszott! – Mért járta-által ez az édes szerencse csontomat, velőmet? Miért emésztették-meg nékem e’ remények minden örömeit az életnek, eggy boldog paradízt festvén távolról szemeim’ elébe. – ’S az az első csók! Az az eggyetlen! – Itt asztalra tevén kezét valánk egyedül – ő erántam mindég jó, nyájas volt – ellágyulva látszott lenni – reám pillanta – kerenge minden érzékem – ’s ajakit ajakimon érzém. – ’S most? – Vessz, szerencsétlen! Mit késsz? mit halasztod? – üveget von-elő zsebjéből. Nem vontalak-ki haszontalan’ a’ bátyám’ orvosi-fiókjából, gyógyító méreg! E’ kínokat, e’ szédelgést, e’ halotti-izzadást nekem, te fogod eggyszerre elnyelni, feloldozni.

MÁSODIK FELVONÁS.

A’ piacz Brüsszelben.
Jetter és az Ácsmester öszvetalálkoznak.

Ácsmester.

Nem megmondám? Még eggy héttel ezelőtt megjövendöltem a’ czéhben, hogy nehéz dolgok fognak kiütni.

Jetter. ’S való a’ hír? való hogy Flandernben kirablák a’ templomokat?

Ácsmester. Tetőtől fogva talpig lerontották a’ Templomokat, Kápolnákat. Csak a’ négy puszta felet hagyák állani. Bitang korhely csoport

cseport

! ’S ez a’ mi jó ügyünket rosszá csinálja. Keresetünket a’ maga útján, csendesen, állhatatosan kellett volna elébe tenni a’ Regensnének. Ha most szóllunk, ha most öszvegyűlünk, mingyárt azt mondják hogy mi is zenebonásak vagyunk.

Jetter. Igen, mert minden ezt mondja magában: Miért vigyed te elől az orrodat, mikor attól csak eggy kis arasz a’ nyak?

Ácsmester. Reszketek mikor látom mint megzsibong az a’ had, az a’ semmit se bíró nép. Ürügyül ők is azt veszik a’ mit mi sürgetünk, ’s így nagy veszélyt húznak a’ tartományra.

Soest

hozzájok. Jó napot, Urak! Mi újság! Való hogy a’ Képrombolók egyenesen ide tartanak?

Ácsmester. Itt ugyan dolgok nem lesz.

Soest. Eggy becsűletes katona-ember fordult-be hozzám dohányt venni, azt vettem kérdőre. A’ Regensné, ha külömben derék tudós asszony is, ez eggyszer elakadt. Rosszúl kell lenni a’ dolognak hogy úgy egészen környülkeríteté magát őrjeivel. A’ vár tömve katonasággal. Még azt is mondják, hogy itt akarja hagyni titkon a’ várost.

Ácsmester. Innen nem megy! Az ő jelenléte véd minket, mi pedig nagyobb bátorságára leszünk mint azok a’ nyársszakáluak. ’S ha megígéri hogy jusainkat szabadságainkat sérelem nélkül fenn tartja, karjainkon fogjuk hordani.

Szappanos

közzéjek. Csúnya dolog! nem jó dolog! A’ fergeteg nőttön nő; nem tudom hova – üt-ki. – Magunkra vigyázzunk, maradjon kiki csendesen, hogy minket is lázasztóknak ne tartsanak.

Soest. Hallák Ketek? a’ Görögország’ hét Bölcsei szóllnak.

Szappanos. Tudom én, sokan titokban az Újítókkal tartanak, Püspökeinket káromolják, a’ Királyt nem rettegik. De a’ ki igaz jobbágy, a’ ki Vallása mellett buzog –

Lassandan számos nép gyűl hozzájok, ’s hallgatják a’ beszéllgetést.

Vansen

közzéjek. Isten’ áldását, Urak! Mi újság?

Ácsmester. Ne tegyétek hozzá magatokat; gaz ember.

Jetter. Nem a’ Doctor Wiets’ híres Íródeákja?

Ácsmester. Sok Ura volt már neki. Elébb Íródeák volt, ’s a’ mint, hol ez hol az kiadott rajta, mert úgy viselte magát, most Notáriusok, Prókátorok’, tisztjeibe avatkozik, ’s nagy barátja a’ pályinkás-kancsóknak.

Több nép gyül hozzájok, ’s csoportonként áll-meg.

Vansen. Eggyütt vagytok ti is, öszveütitek fejeiteket? Arról van is mit szóllani.

Soest. Gondolnám.

Vansen. Ha most találkoznék legény, a’ kinek hozzá feje is szive is volna, eltéphetnénk a’ Spanyol-lánczot.

Soest. Hallja-Ked, Ked nekünk így ne beszélljen. Mi megesküdtünk a’ Királynak.

Vansen. ’S a’ Király nekünk. Érti Ked ezt?

Jetter. Ez eggynek felelet. Mondja Ked tovább.

Némelly mások. Halljuk csak, halljuk! ez ért hozzá, ez tanult valamit.

Vansen. Én eggy Prókátor mellett írdogáltam; annak sok kutyabőre, sok Donatiója, Contractusa, ’s egyéb Levelei voltak, ’s kapott a’ ritka könyveken. Eggy illyenben a’ mi egész Constitútiónk le vala írva; hogy bennünket Alföld’ lakosait, legelébb eggyes Fejedelmek igazgattak, minden pontban a’ régi meggyökerezett szokások, rendtartások és privilégyiomok szerént; hogy a’ mi Eleink nagy tiszteletben tarták Fejedelmeiket ha felettek úgy uralkodtak mint a’ rendi, és hogy azok tüstént tettek róla, ha az Igazgató ki akart rugni a’ hámból. A’ Rendek mingyárt nyomában voltak; mert akkor a’ legkisebb Tartománynak is voltanak tulajdon Rendei.

Ácsmester. Fogd-be a’ szád’! mi azt régen tudjuk. Minden becsűletes polgár tudja miben áll a’ haza’ alkotmánya.

Soest. De bizony jól beszéll ő.

Sokan. Tovább! mondjuk tovább! Illyet nem mindennap ’s nem mindentől hall az ember.

Vansen. Ti emberek illyenek vagytok. Gondolat nélkül éltek eggy napról a’ másikra, ’s a’ mint apátok után áltvevétek kereseteteket, úgy hagyjátok az Országlásnak is, hogy csináljon a’ mit akar és tud. Ti nem kérditek, hol vette magát a’ Fejedelem, eggyik mint lépe a’ másik’ helyébe, mi szabad neki, mi nem; míg így nyilt szemmel szunyókáltok, a’ Spanyol nyakatokba veté a’ hurkot.

Soest. Kinek van arra ideje? Bár mindenikünk mindennapi kenyerét kereshetné-meg!

Jetter. Hogy’ a’ manó? De miért is nem lép-fel ollykor-ollykor eggy, a’ ki azt előnkbe tudná adni.

Vansen. Mondom most. A’ Spanyol-Király ki a’ Fejdelemségeket a’ szerencse’ jó kedvéből most egyetemben bírja, nem bír egyetemben több hatalommal a’ Megyék felett, mint az előtt külön bírtak apróbb Uraink. Értitek ezt?

Jetter. Erre magyarázat kell.

Vansen. Világos, mint a’ nap az egen. Pereiteknek nem a’ törvény szerént kell eligazítatniok? Honnan jőhetne ez?

Eggy Polgár. Igazat mond.

Vansen. Brüsszel’ lakosának nem más e a’ törvénye mint az Antverpinek mint a’ Gentinek? Honnan jöhetne az?

Más Polgár. Ez való.

Vansen. De ti hozzá nem láttok, majd nem úgy lesz. Gyalázat! A’ mit a’ Bátor Károly, a’ Hadakozó Friedrich, ’s V. Károly véghez nem tudának vinni, azt II. Filep íme eggy nőstény által viszi véghez.

Soest. Viszi véghez! Próbálta már azt sok régi Fejedelem is.

Vansen. Eleink vigyázó bátor emberek voltak. Ha eggyik vagy másik Fejedelem a’ nyirbáláshoz látott, elfogták fiját vagy örökösét, ’s magoknál tartották, míg mindenre nem állott a’ mit tőle igazságosan kívánhattak. Azok emberek voltak! értették mi sikeres nekik, tudták mit kell erős kézzel megragadni ’s marokban tartani. Igazi férjfiak! ’S privilégyiomaink azért illy tiszták, azért feldönhetetlenek szabadságaink.

Szappanos. Mit beszéll Ked a szabadságokról?

Sokaság. Szabadságaink! Privilégyiomaink! Tovább, tovább rólok!

Vansen. Kivált mi Brabantok, ha minden Megyének vannak is privilégyiomai, de nekünk még is több van mint akármelly más Megyebélieknek. Én mind olvastam.

Soest. Szólljon csak Ked bővebben!

Jetter. Magyarázza csak Ked.

Eggy Polgár. Kérjük Kedet.

Vansen. Először meg van írva: A’ Brabanti Herczeg nekünk jó és hív Urunk legyen.

Soest. Jó Urunk! Igy áll?

Jetter. Hív Urunk? Való ez?

Vansen. A’ mint mondom. Ő nekünk úgy tartozik mint mi neki. – Másodszor: Felettünk semmi hatalmat, semmi szabad tetszést ne űzzön, tenni ne szándékozzék, ’s űzni senkinek ne engedjen, és semmiféleképen.

Jetter. Derék! derék! Ne üzzön.

Soest. Tenni ne szándékozzék.

Eggy más. Űzni senkinek ne engedjen. Ez a’ nagyja! Űzni senkinek ne engedjen, és semmiféleképen.

Vansen. Világosan e’ szókkal.

Jetter. Szerezze-elő Ked azt a’ könyvet.

Eggy más. Mi a’ könyvvel a’ Regensnéhez megyünk.

Eggy harmadik. ’S Doctor Uram, Ked lesz szószolónk.

Szappanos. Oh, a’ gubók!

Eggy harmadik. ’S még valamit a’ könyvből!

Szappanos. Kiverem fogait ha még eggyet szóll.

Sokaság. Meglátjuk mi ki bántja. Mondjon csak Ked valamit privilégyiomaink felől is! Van még valamelly egyéb privilégyiomunk?

Vansen. Sok és sokféle, ’s igen idvességes. Benne áll ez is: A’ fejedelem a’ Papi-Rendet meg ne változtathassa, meg ne szaporíthassa a’ Nemesség’ ’s Rendek’ akaratja nélkül. Megértse Ketek! Hogy az Ország’ Rendjeiben se tehessen újítást.

Soest. Úgy áll benne?

Vansen. Írásból mutatom-meg ha kell, két háromszáz esztendők olta.

Polgárok. ’S mi még is türjük az új Püspököket? A’ Nemesség keljen pártunkra; mi erőhöz nyúlunk.

Mások. Azt gondolják talán hogy az Inquisitio által egerlyukba bujtatnak bennünket?

Vansen. Köszönjétek magatoknak ha azt teszi.

Nép. Nekünk még van Egmontunk! nekünk még van Oránienünk! ezek bennünket cserben nem hagynak.

Vansen. Flanderni rokonaitok elkezdék a’ jó munkát.

Szappanos. Te kutya! Üti veri Vansent.

Mások védik. Te is Spanyol vagy?

Valaki. Mit? te e’ becsületes embert?

Más. A’ Tudóst? – A’ Szappanost megtámadják.

Ácsmester. Az Isten’ szerelméért, legyetek csenddel. – Mások is villongásban keverednek.

Ácsmester. Jó emberek, mi lesz ebből?

Gyermekek fütyölnek, köveket dobnak, ebeket uszítanak. A’ Polgárok veszteglenek ’s bambászkodnak, a’ Nép gyűl; némellyek csendesen mennek fel és alá; mások mindenféle csintalanságot űznek, visítnak, kurjongatnak.

Némellyek. Szabadság és Privilégyiom! Privilégyiom és Szabadság.

Egmont

sokad magával. Csenddel, csenddel, jó emberek! Mi dolog? Legyetek nyugton. Embereihez. Széllyesszétek-el őket.

Ácsmester. Nagyságos Úr, te úgy jösz mint ég’ angyala! – Csitt! Nem láttok? Gróf Egmont! Gróf Egmontnak tiszteletet.

Egmont. Itt Ked is? Mit akarnak Ketek? Polgár keljen e polgár ellen? Ez esztelenséget a’ mi királyi Regensnénknek közelléte sem tilthatja e el? Oszoljatok; lásson kiki dolgához. Nem jó jel mikor hétköznap hevertek. Mi bajotok volt?

A’ zaj lassandan elcsendesül. Mindnyájan körülfogják.

Ácsmester. Privilégyiomaik felett kaptak egymásba.

Egmont. Mellyeket önn-magok fognak eltemetni. – ’S kik vagytok ti? Ti rendhez-szabott jó-embereknek látszatok.

Ácsmester. Óhajtanánk hogy azoknak ismértethessünk.

Egmont. ’S jeletek?

Ácsmester. Ács és Czéhmester.

Egmont. Hát te?

Soest. Kalmár.

Egmont. Te?

Jetter. Szabó.

Egmont. Emlékezem. Te eggyütt dolgoztál embereim’ livreéjeken. A’ te neved Jetter.

Jetter. Grátzia hogy reá emlékezel.

Egmont. Nem szokásom feledni ha kit eggyszer láttam, ha kivel eggyszer szóllottam. – A’ ti tisztetek fenntartani a’ nyugodalmat; lássatok hozzá; külömben sem a’ legjobban vagytok felróva. Ne ingereljétek a’ Királyt még inkább; a’ hatalom végtére is csak az ő kezében vagyon. A’ becsűletes polgárnak, a’ ki magát szorgalommal, becsűlettel táplálgatja, mindenütt van annyi szabadsága a’ mennyire szüksége van.

Ácsmester. Való, Nagyságos Uram! ez épen a’ mi bajunk! A’ henyék, szájtátók, korhelyek, iszákosak, Excellentziádnak engedelmével legyen mondva, azok mindég csinálják az izgágát merő unalomból, ’s Privilégyiomokat emlegetve, erszényeiket megtömik; ’s hogy helyettek más fizessen eggy iccze sert, viták kezdenek, a’ mi miatt osztán ezer ember lakol. Ezt keresik ők. Mi házainkat ládáinkat lakat alatt tartjuk, ’s ők üszkökkel, kanóczokkal szeretnének mellőlök elkergetni.

Egmont. Védelem nélkül nem maradtok. Meg vagynak téve a’ rendelések hogy mentek lehessetek minden veszélytől. Őrizkedjetek

veszélytől, Őrizkedjetek

az új tanításoktól, ’s ne higyjétek hogy a’ Privilégyiomok zendülés által tartatnak-fenn. Maradjon kiki házánál, ’s ne tűrjétek hogy csoportozások essenek az úczákon. Eszes emberek sokat tehetnek.

A’ sokaság széllyeloszol.

Ácsmester. Köszönjük Excellentziádnak, köszönjük a’ bölcs intést. Valami tőlünk kitelhet. – Egmont el. – Kegyelmes Úr! igazi Niederlandi! Eggy csep sincs benne spanyol.

Jetter. Volna csak ő a’ Regens! Mi neki örömest engednénk.

Soest. De azt a’ Király nem teszi. Abba a’ székbe ő a’ magáéjit ülteti.

Jetter. Láttad öltözetét? Most az a’ legújabb szabás; spanyolszabás.

Ácsmester. Szép Úr!

Jetter. Nyaka kedves falat volna a’ hóhérnak.

Soest. Elment az eszed? Mi jut eszedbe?

Jetter. Elég ostobaság hogy az embernek illyen juthat eszébe. – De már az nincs külömben, legalább nálam. Valamikor szép hosszu nyakat látok, akaratom ellen is ezt gondolom: Ezt volna jó fejvenni. – Az átkozott fejvételek! az ember őket el nem űzheti agyából! Mikor a’ legények úsznak, ’s meglátok eggy meztelen nyakgerinczet, mingyárt szemem előtt termenek a’ kiket vesszőztetni láttam. Mikor eggy eltortyadt, húsos, bendős embert látok, ez a’ gondolat száll-meg: Bezzeg ez égne jól a’ nyárson! Éjjel, mikor alszom, ez szurdos minden tetemimben; az embernek többé nincs eggy vídám pillantása is. Feledek, rég olta már, minden vídámságot, minden dévajkodást; azok, az irtózat’ alakjai homlokom’ elébe vannak sütve.

Egmont’ lakása.

Titoknok

az íróasztal mellett melly el van hintve papiroshalmokkal. Békétlenkedve kél-fel székéről.
Még sincs! már két órája hogy várom, tollammal jobbomban, ’s e’ papirosokkal itt; pedig soha sem óhajtottam inkább hamar megszabadulni. Mintha eleven szenen állanék. Alig maradhatok veszteg. – „Pontban itt légy” ezt hagyta mikor ment, ’s nincs. Annyi a’ munka; tizenkettőig kész nem leszek. – Néha, való, elnéz holmit ujai köztt. Akarnám, bánna keményebben az emberrel, de a’ kirendelt órakor eresztené is haza. A’ Regensnétől már két órája eljött; ki tudja kibe botla útjában?

Egmont fellép. Mint néz-ki a’ dolog?

Titoknok. Készen vagyok, ’s három Levélvivő vár reánk.

Egmont. Soká múlattam, úgye? kedvetlen ábrázt csinálsz.

Titoknok. Parancsodtól függve már régen várakozom. Az írások itt vannak.

Egmont. Donna Elvíra neheztelni fog ha majd megérti hogy tartóztatálak.

Titoknok. Kötődtök.

Egmont. Nem, nem. Ne pirulj. Jó ízlést bizonyítasz. Szép személy, ’s nincs ellenemre hogy barátid vannak az udvarnál. – Mit mondanak a’ levelek.

Titoknok. Sok mindenfélét. Bennek kevés az örvendetes.

Egmont. Úgy jól esik hogy hon kapjuk az örömet, ’s nincs szükségünk kivülről várni. Sok jött?

Titoknok. Elég, ’s három posta vár.

Egmont. Mondd-el a’ legszükségesbbet.

Titoknok. Minden szükséges.

Egmont. Eggyiket hát a’ másik után. Csak frisen.

Titoknok. Kapitány Bréda küldi a’ jelentést a’ Genten és tájékán történtekről. A’ láz alkalmasan el van csendesítve.

Egmont. Gondolom említ némelly esztelen vakmerő tettet.

Titoknok. Igen, ’s elég nagy számban.

Egmont. Azzal megkímélhetsz.

Titoknok. Még hatan fogattak-el kik Vervichnél a’ Bold. Szűz’ képét ledöntötték. Azt kérdi ha ezeket is felakasztassa e mint a’ többieket?

Egmont. Megúntam azt az aggatást. Vágassa-meg őket, ’s eressze útjokra.

Titoknok. Közttök két asszonyember van; azokat is megvágassa?

Egmont. Azoknak adjon tanítást, s hagyja futni.

Titoknok. Brink, a’ Bréda’ Companiejéből, feleséget akar venni. A’ Kapitány remélli hogy reá nem állatok. A’ seregnél annyi az asszonycseléd, ugy írja a’ Kapitány, hogy midőn marsban vannak, a’ sereg czigány’ tábornak látszik.

Egmont. Ez eggynek még engedjük-meg. Brink fiatal szép legény; nagyon rimánykodott minap mikor eljöttem. De ezután eggynek se fog megengedtetni; noha sajnálom hogy a’ szegény ficzkóknak, kik külömben is eleget kínoztatnak, legjobb tréfájokat kell megtilalmaznom.

Titoknok. Két legény, Seter és Hart, eggy leányszeméllyel, valamelly csapláros’ gyermekével, csunyául bánt. Magában kapák a’ leányt, ’s az kettőjök ellen nem védheté magát.

Egmont. Ha becsületes leány, és ha ellene erővel éltek, egymás után három nap vesszőztesse-meg, ’s ha van valamijek, fizettessen annyit hogy a’ leány férjhez adathassék.

Titoknok. Eggy idegen országi Tanító titkon keresztülment Cominesen ’s rajta vesztett. Azt eski hogy szándéka nem volt egyéb mint Franczia-országba menni. A’ parancsok szerént el kell vesztenie fejét.

Egmont. Alattomban vigyék a’ határszélekhez, ’s tegyék bizonyossá hogy más ízben nem jár illy könnyeden.

Titoknok. A’ Bészedőtől eggy levél. Panaszkodik, hogy kevés pénz gyűl be; e’ héten a’ parancsolt summát be nem küldheti; a’ zenebona mindent a’ legnagyobb rendetlenségbe hozott.

Egmont. A’ pénznek itt kell lenni; lássa mint keríti-öszve.

Titoknok. Ígéri mindent elkövet a’ mi nem lehetetlen, ’s Raymondot végre, ki olly rég olta adós már, be fogja adni, elzáratja.

Egmont. Hiszen az mindent fogadott.

Titoknok. Utószor csak tizennégy-napi várakozást kívánt.

Egmont. Úgy adjon neki még tizennégyet, ’s akkor adja-bé.

Titoknok. Nem érdemel egyebet. Az nem nem-fizethetés, hanem nem-akarás. Abba hagyja ha látni fogja hogy nem tréfáltok. – Továbbá írja a’ Bészedő hogy a’ vén katonaságnak, özvegyeknek, ’s másoknak a’ kik tőled kegypénzt vonnak, fenn akarja tartóztatni alafájokat; azonban ők élősködhetnek, vonják-öszve magokat.

Egmont. Azt mondani könnyü. Azoknak szükségek a’ pénzre, nagyobb mint nekem. Azt ne merészelje.

Titoknok. Honnan parancsolod hát hogy pénzt vegyen?

Egmont. Az az ő gondja; az előbbi levélben már meg van neki mondva.

Titoknok. Ezért teszi a’ kérdést.

Egmont. A’ mit tanácsol, elfogadhatatlan. Tanácsoljon egyebet; mindenek-felett pedig hogy a’ pénz bejőjön.

Titoknok. A’ Gróf Olíva’ levelét megint ide tettem. Bocsáss-meg hogy újra emlékeztetlek. Az az öreg Úr minden mások előtt érdemli a’ kímerítő feleletet. Te neki magad akarsz írni. Úgy szereti Nagyságodat mint eggy másod atya.

Egmont. Nincs időm, ’s annyi gyűlületes köztt nekem az írás a’ leggyűlőletesbb. Te írásomat szerencsével mímeled; írj neki nevemben. Oránient várom. Reá nem tudok érni, ’s magam is óhajtom hogy tartalékjaira valami igen megnyugtatót kapjon feleletűl.

Titoknok. Mintegy mi az a’ mit neki mondatni akarsz? Felteszem a’ levelet, ’s elődbe terjesztem. Úgy lesz letísztázva, hogy akármelly Bíró kezed’ írásának fogja ismérhetni.

Egmont. Add ide a’ levelet, – Olvasván belőle. – Kedves jó Öreg! hát te ifjuságodban’ illy szemes, illy gondos voltál e? Soha nem másztál e meg sánczot? A’ csatákban ott maradtál e hol a’ hideg okosság hagyá, hátul? – A’ jószívü gondos! óhajtja hogy éljek, szerencsés legyek, ’s nem érzi hogy az már meg van halva a’ ki bátorsága’ kedvéért él. – Írd neki legyen gond nélkül; azt teszem a’ mivel tartozom; lesz gondom magamra; ő fordítsa hasznomra a’ maga befolyását, tekintetét, az udvarnál, ’s legyen bizonyos teljes hálám felől.

Titoknok. Semmit egyebet? Oh, ő többet óhajt.

Egmont. Mit mondjak egyebet? Ha több szóval akarsz élni, én azt neked szabadon hagyom. Mindég eggy pont körül kereng: úgy éljek a’ hogy’ élni nincs kedvem. Hogy víg vagyok, a’ dolgokat könnyeden veszem, gond nélkül élek, az nekem szerencsém; ’s azt nem cserélem-fel a’ kripták’ bátorságával. Az én ereimben a’ spanyol-életre eggy csepnyi vér sincs; nincs kedvem lépéseimet az új tartalékos udvari-táncz’ törvényi szerént rakogatni. Azért éljek hogy csak az élet’ fenntartása felől gondoskodjam? Ne éljem a’ jelen pillantást, hogy bizonyos legyek a’ jövendő eránt? ’S ezt viszont haszontalan gondokkal, félelmekkel öljem-el?

Titoknok. Kérlek, Uram, ne légy olly nyers a’ jó ember eránt; hiszen másokhoz, merő jóság vagy. Mondj eggy nyájas szót, a’ mi nemeslelkü barátodat megnyugtathassa. Lássd, melly gondos ő, melly gyengéden érint meg.

Egmont. És még is mindég e’ hírt éringeti. Rég olta tudja melly gyűlőletes előttem ez az intés, ez a’ leczke. Csak megháborítják főmet, ’s semmit nem használnak. ’S ha én holdfényjáró volnék, ’s fel ’s alá sétálnék eggy ház’ veszedelmes tetőjén, barátom énekem a’ ki nevemen szóllítana, integetne, felköltene, ’s megölne? Járjon ki-ki mint akar; legjobb ha maga őrzi magát.

Titoknok. Néked Uram nem illik tartalék köztt élni; de a’ ki téged ismer és szeret –

Egmont a’ levélbe pillantván. Ime megint a’ régi mesét emlegeti, mit űztünk, mit beszélltünk eggy estve a’ társaság’ könnyü vígságában, feléledve a’ bortól; ’s hogy abból az egész országban melly következéseket ’s vádakat húzgáltak. – No jó, csörgős-sipakot ’s bolondok’-csuklyájit tűzettünk szolgáink’ kézujaira, ’s a’ bohó czifrát azután eggy nyilcsomóvá változtattuk-által; még veszedelmesbb symból azoknak a’ kik ott keresnek magyarázatokat hol nincs mit magyarázni. Ez ’s amaz bohóságot eggy pillantatban fogantuk ’s szültük; mi vagyunk okai hogy eggy egész tísztes sereg koldustarisznyákkal és eggy önn-magok által választott csúfnévvel a’ Királynak ingerlő alázattal emlékébe hozá az ő tisztét; mi vagyunk okai – hát még minek? a’ farsangi-játék pártütés e? vétkül lehet e nekünk venni azon tarka rongyokat, mellyekkel ifju dévajkodás ’s eggy szilaj képzelet életünknek szegény meztelenségét béleplezé? Ha az életet igen komolyan veszitek, mit érhet az? Ha bennünket a’ reggel új örömekre nem serkent, ha az estve gyönyörrel nem bíztat, érdemli e a’ felöltözés’ ’s levetkezés’ alkalmatlanságát? Azért süt e nekem a’ nap hogy azt fontolgassam, tegnap mi volt? hogy intézzem, öszveszerkeztessem a’ mit nem lehet intézni, nem öszveszerkeztetni, a’ jövő napnak sorsát? Engedd-el nekem ez elmélkedéseket; hagyjuk az iskolás-gyermekeknek ’s udvarnokoknak, Ők törjék fejeket, ők járjanak és csússzanak, érjenek a’ hova érhetnek, ’s bírják a’ mit magokéivá tehettek. – Ha mind ezekből csinálhatsz valamit hogy epistolád könyvvé nem lesz általok, ám, azt te lássd. Annak a’ jó Öregnek minden igen fontosnak tetszik. Igy szorítja-meg kezünket az azt sokáig-tartott barát, mikor el akarja ereszteni, még eggyszer szorosabban.

Titoknok. Engedj-meg; a’ gyaloglót szédelgés szállja-meg midőn maga mellett mást repülő sietésben lát elmenni.

Egmont. Gyermek! gyermek! Mintha láthatatlan lelkek korbácsolnák, úgy nyargalnak az időnek naplovai sorsunk’ könnyü szekerével, ’s nekünk csak az a’ dolgunk marad hogy a’ megragadott gyeplőt erős marokkal tartsuk, ’s a’ kereket itt eggy kő, amott eggy meredek elől, félre-rántsuk. Hová megy az út – ki tudná azt? Hiszen azt is alig lehet említeni, honnan jött.

Titoknok. Uram! Uram!

Egmont. Én fenn állok ’s még fenntebbre hághatok, még fenntebbre kell hágnom; reményt, kedvet, erőt érzek reá magamban. Még nem értem-el nevekedésem’ tetőjét; ’s ha majd felülállandok, rettegés nélkül, bíztosan akarok állani. Ha buknom kell, úgy eggy mennykő, eggy zivatar, sőt eggy elhibított lépés is taszítson örvénybe, ’s ott fekszem más ezrekkel. Nem kerűltem soha derék hadi-társaimmal apró nyereségért elvetni a’ véres koczkát, ’s akkor fukarkodjam e midőn az életnek egész szabad becse van játékban?

Titoknok. Oh Uram, nem tudod melly szókat mondál itt. Isten védjen bennünket!

Egmont. Fogd ez írásokat. Oránien jő. Készítsd-el a’ mi legszükségesebb hogy a’ posták indulhassanak, míg bezáratnak a’ kapuk. A’ többi késhet. A’ Grófnak szólló választ hagyd holnapra; menj Elvirához, ’s idvezeld tőlem. – Ügyelj mint van a’ Regensné; mondják, nem jól érzi magát, noha tagadja.

a’ Titoknok el.

Oranien jő.

Egmont. Szerencsével, Oránien! Te nem egészen szabadnak látszasz.

Oránien. Mit mondasz beszéllgetésünkre a’ Regensnénél?

Egmont. Elfogadtatásunk’ módjában nem látok valami különöst; már gyakran láttam úgy. A’ mint látszik, beteges.

Oránien. Nem sejtéd hogy tartózkodóbb volt? Elébb, szelíden, javalni látszott viseletünket a’ község’ újabb fellázadása körül; azután azt jegyzé-meg hogy mind a’ mellett az a’ bánás hamis fényt hagy vetni magára, ’s úgy vitte-által a’ beszédet a’ maga mindenkori testjére, hogy az ő szíves voltát az ő hajlandóságát hozzánk Alföldiekhez soha nem ismerték-meg eléggé; ’s könnyeden vettük hogy semmi sem akar jó véget érni; hogy ő sokára elfárad, ’s a’ Király kénytelen lesz más szerekhez nyulni. – Hallottad ezt?

Egmont. Nem mind; én azalatt egyébről gondolkoztam. A’ Regensné, jó Oránien, asszony, ’s azok azt akarnák hogy minden szelíden simuljon az ő enyhe jármok alá, hogy minden Herculesz tegye-le az oroszlánbőrt az ő guzsalyudvarokba; hogy, mivel ők a’ békét szeretik, az a’ forradalom melly eggy népet megragad, az a’ zivatar mellyet a’ hatalmas ellenfelek egymás ellen támasztanak, eggy nyájas szócska alatt elcsendesüljön, ’s a’ legellenkezőbb elemek az ő lábaiknál szelíd eggyességre lépjenek. Ezt óhajtja ő, ’s minthogy ebben nem boldogúl, nem ismér egyéb útat mint kedvetlennek mutatni magát, hálátlanságot, megtévedést emlegetni, rettenetes kilátásokkal ijeszgetni bennünket a’ jövendőre nézve, azzal ijeszgetni hogy bennünket itt hagy.

Oránien. ’S nem hiszed hogy a’ mivel rég olta fenyeget, végre megteszi?

Egmont. Teljességgel nem. Hányszor nem láttam már útra készülve! ’S hova menjen? Itt Helytartóné, Királyné; hiszed hogy neki múlatságos lesz testvére’ udvaránál fényetlen dologtalan napokat ecsetelgetni-le? vagy Olasz-országba menjen talán, hogy ott familiai szövetkezések közzé temesse magát?

Oránien. Felőle az vélekedésed, hogy ő nem képes megtenni e’ lépést, mert láttad hogy ő ezt megtenni mindég vonakodott, hogy útjából visszafordult. És még is ez neki komoly feltéte; őtet a’ rég olta halogatott feltétre új környülmények hajtják. Ha menni talál, ’s ha a’ Király más valakit küldend helyébe?

Egmont. Az úgy el fogna jőni, ’s hasonlóan elég dolgot találna. Nagy plánokat, projekteket, gondolatokat hozna közzénk, hogy majd miként fog mindent a’ maga helyére tolni, meghajtani, együvé-szorítani, eggyütt-tartani; ’s ma e’ kicsinységgel holnap másikkal akasztatnék-el, holnap-után új gátlásokat találna, eggy holnapot új plánokkal, eggy más holnapot azon bosszankodással hogy a’ mit űzött el nem sült, ’s a’ fél esztendőt eggyetlen eggy Megyével való küszködésben töltene-el. Neki is elmúl ideje őtet is szédelgés fogja-el, ’s a’ dolgok úgy mennek előbbi útjokon, hogy ő, a’ helyett hogy a’ nagy terjenetű tengereken által egyenes lineában akarjon tovább is evezni, áldani fogja az Istent ha hajóját a’ veszedelmes zivatar alatt ’s annyi temérd szirtek köztt épen vihette-vissza révébe.

Oránien. De hát ha a’ Királynak eggy bizonyos tanácsot találnának sugni?

Egmont. Mellyet példának okáért?

Oránien. Próbát tenni, hogy, ha a’ fejet elcsapják, mit tehet magában a’ test?

Egmont. Mit? mit?

Oránien. Egmont, én sok év olta már szívemen viselem minden öszvefőződéseinket; úgy űlök mindég mint eggy schachjáték felett, ’s ellenfelemnek eggy vonását sem nézem nem-árthatónak; ’s mint némelly viszketeg henye elmék a’ természet’ titkait a’ legnagyobb szorgalommal lesegetik, úgy ismerem fejedelmi tisztnek a’ felek’ gondolkozását ’s szándékait kitanulni. Nagy okaim vannak rettegni hogy a’ dolog nagy kifakadásra jut. A’ Király rég olta űz már bizonyos eszközöket hogy czélját érje; látja hogy azok sikeretlenek; nem látszik e hihetőnek neked is hogy más útra csap-által?

Egmont. Nem hiszem. Ha az ember megöregszik ’s olly sokat próbált, ’s a’ világ még sem akar a’ maga rendébe térni, elvész kedve új próbákra adni magát.

Oránien. Eggyet még nem próbált.

Egmont. Mit azt?

Oránien. Megkimélni a’ népet, ’s a’ fejeit rántani-elő.

Egmont. Hányan és miolta nem rettegték azt már! Ne tartsunk tőle.

Oránien. Igen is, az nálam eggykor tartalék volt; lassandan sejdítés leve, ’s végre bizonyosság.

Egmont. ’S van a’ Királynak hűbb szolgája mint én, mint te?

Oránien. Mi a’ Királyt magunk módja szerént szolgáljuk, ’s magunk köztt megvallhatjuk hogy mi a’ Király’ jusait ’s a’ magunkéit igen jól öszve tudjuk mérni.

Egmont. ’S ki nem még? Mi engedelmes hívek vagyunk a’ miben illik hogy azok legyünk.

Oránien. Hát ha magának többet tulajdonítana, ’s hívtelenségnek nevezné a’ mit mi szabadságaink’ védelmének mondunk?

Egmont. Tisztáknak fogjuk bizonyítani magunkat. Gyüjtse-öszve az Arany-Gyapju Lovagjit, ’s mi magunkat alája vetjük az ítéletnek.

Oránien. ’S mi lenne eggy ítélet megvizsgálás előtt, mi az ítélet előtt a’ büntetés?

Egmont. Eggy igaztalanság, mellyet Filep elkövetni soha nem fog; eggy oktalan tett, mellyet én tőle ’s Tanácsosaitól nem rettegek.

Oránien. Hát ha igazságtalanok, ha oktalanok akarnának lenni?

Egmont. Nem, Oránien, az lehetetlen! Ki merné reám tenni kezét? – Minket megfogatni sikeretlen ’s elvesztett lépés volna. Nem, úgy szegezni-ki a’ szabad kéj’ zászlóját, arra nekik nincs elég merészségek. Az a’ szélfuvatag melly e’ hírt elvinné a’ Megyékbe, rettenetes gyúladást fogna ott támasztani. ’S mire volna az? Itélni, kárhozatot mondani, az nem egyedül a’ Királyon áll; vagy hiszed talán orozva oltanak-el bennünket? – Azt ők nem akarhatják. Eggy pillantatban kötné-öszve a’ legrettenetesbb szövetség az egész népet. Örök elszakadás ’s a’ spanyolnévnek gyülőlése, utálása, nyilatkoztatná-ki magát, még pedig erőszakkal.

Oránien. Az a’ láng úgy sírjainkon lobogna, ’s elleneink’ vére halotti-áldozat gyanánt fogna folyni. Gondoljuk-el ezt, Egmont.

Egmont. De miként fognák azt?

Oránien. Alba útban vagyon.

Egmont. Nem hiszem.

Oránien. Én tudom.

Egmont. A’ Regensné nem tud róla.

Oránien. Én annál inkább meg vagyok eránta győződve. A’ Regensné kénytelen lesz neki helyet adni. Tudom mint szomjúzza a’ vért, és hogy vele nagy sereg jő.

Egmont. Újabban terhelni a’ Megyéket? A’ nép zúgni fog.

Oránien. Fejeit elfogdossák.

Egmont. Nem! nem!

Oránien. Menjünk mindenik a’ maga Megyéjébe. Ott körülbástyázzuk magunkat. Nyilvános erővel semmit sem kezd.

Egmont. Nem lészünk e kénytelenek megköszönteni ha elérkezik?

Oránien. Halogatjuk.

Egmont. Hát ha a’ Király’ nevében előszóllít?

Oránien. Kifogásokat keresünk.

Egmont. Hát ha azoknak nem fog engedni?

Oránien. Mentegetní fogjuk magunkat.

Egmont. ’S ha kívánságától el nem áll?

Oránien. Annál kevésbbé jelenünk-meg.

Egmont. ’S akkor declarálva lesz az ellenkedés, ’s mi pártosoknak kiáltatunk-ki. Oránien, ne hagyd elcsábítatni magad a’ messze-ment okosság által, tudom téged a’ félelem meg nem tántorít. Gondold mit nyersz lépéseiddel.

Oránien. Meggondoltam.

Egmont. Gondold ha megtévedsz, melly inségnek lészesz oka; a’ legrettenetesbb háborúnak melly valaha eggy hont elpusztíta. Meg nem jelenésed lesz a’ jelszó melly fegyverre kiáltja a’ Megyéket, melly minden kegyetlenséget igazolni fog, hova Spanyol-ország minden kigondolható ürügy alatt régen hajol. A’ mit annyi idő olta nagy fáradsággal csilapítánk, te azt eggy intéssel a’ legirtóztatóbb zavarba fogod süllyeszteni. Gondold a’ Városokat, a’ Nemességet, a’ Köznépet, a’ Kereskedést és Földmívet, a’ Kalmárságot, ’s gondold a’ pusztítást öldöklést. A’ katona nyugton nézheti a’ mezőn hogy társai mellette hullonganak; de a’ folyam feléd fogja hozni a’ polgárok’, gyermekek’ ’s szűzleányok’ testeit hogy irtózattal nézsz majd, ’s felejted kinek ügyét akarád védleni, midőn azok vesznek a’ kiknek szabadságokért fegyverhez nyúlál. ’S mint lesz neked majd midőn kénytelen lészesz mondani magadnak: „Tulajdon bátorságom miatt nyultam hozzájok!”

Oránien. Mi nem vagyunk magányos emberek, Egmont. ’S ha hozzánk illik magunkat ezrek miatt feláldozni, hozzánk illik magunkat ezrekért meg is tartani.

Egmont. A’ ki magát megtartani igyekszik, maga előtt is gyanússá lesz.

Oránien. A’ ki magát ismeri bátran mehet előre is, hátra is.

Egmont. A’ melly veszélyt retteged, bizonyossá vál tetted által.

Oránien. Elébe menni az elkerülhetlen veszélynek, bátor, okos tett.

Egmont. Illy nagyságu veszélyben a’ legkisebb remény is számba jő.

Oránien. Előttünk többé a’ legkeskenybb lépésre sincs hely; lábunk előtt az örvény.

Egmont. A’ Király’ kedvezése olly igen szűk e, hogy bátran ne léphessünk?

Oránien. Nem szűk, de sikamló.

Egmont. A’ nagy Istenre! ő e’ vádat nem érdemli. Nem tűrhetem hogy felőle méltatlanúl ítélnek. Ő fija Károlynak, ’s alacsony tettet nem tehet.

Oránien. Király soha nem tesz alacsonyt.

Egmont. Őtet ismérned kellene.

Oránien. És épen ez az ő ismérete sugallja nekünk hogy e’ veszedelmes próbát be ne

bene

várjuk.

Egmont. Semmi próba nem veszedelmes ha ki merjük állani.

Oránien. Te tűzbe jősz, Egmont?

Egmont. Látni saját szemeimmel szeretek.

Oránien. Oh, bár csak ez eggyszer az enyéimmel volna kedved látni! Barátom, minthogy ezek a’ te szemeid nyilva vagynak, hiszed hogy látsz. Én megyek. Te várd-be Alba’ érkezését ’s védjen Isten! Talán példám téged is megtérít. Talán ez a’ sárkány azt hiszi, hogy semmit sem fogott, ha mind kettőnket eggyszerre nem nyelhet-el. Talán kérni fog, hogy a’ maga czéljait annál bizonyosabban elérhesse, ’s megeshet hogy te időt nyersz a’ dolgokat való alakjokban láthatni. De akkor akkor hamar! hamar! Mentsd, mentsd-meg magad’! Isten veled! – Ügyelj mindenre, mennyi embert hoz magával; mint tömi-meg a’ várost, mennyi hatalom marad a’ Regensnénél, hogy barátid mint vannak elkészülve. Tudósíts mindenről – – Egmont –

Egmont. Mit akarsz?

Oránien, megfogván kezeit. Hagyd reá-beszéllni magadat. Jer velem!

Egmont. Hogyan, Oránien? Te sírsz?

Oránien. Eggy elveszettet siratni nem illetlen férjfihoz.

Egmont. ’S te annak nézsz engem?

Oránien. Az vagy. Gondold-meg Kevés pillantatod marad. Isten veled!

el.

Egmont magában. Hogy az idegen gondolatnak ennyi befolyása vagyon reánk!

befolyása! vagyon reánk!

Ez engem soha nem ért volna, ’s ez az ember a’ maga tartalékjait belém hozza-által. – Félre! – Ez idegen csep az én vérem köztt. Jó természet, lökd-ki ismét! ’S homlokomról az aggódásnak e’ barázdájit elfüreszteni, eggy igen kedves szer van, szerencsémre, hátra.

HARMADIK FELVONÁS.

Regensné palotája.

Regensné.

Ezt előre kellett volna látnom. Hah, a’ ki dolgát egész gonddal, feszített szorgalommal űzi, úgy hiszi mindent elkövet a’ mi lehető; a’ ki pedig távolról tekinti a’ dolgok’ űzését ’s parancsol, azt hiteté-el magával hogy csak a’ leglehetőbbet kívánja. – Oh, azok a’ Királyok! – Nem mondtam volna magamnak hogy ez nekem így fog fájni. – Mi szép uralkodni! – Hát lelépni? – Nem foghatom-meg hogy atyám azt mint tudta; de én is fogom.

Machiavello megjelen.

Regensné. Közelebbre, Machiavell. Az öcsém’ levelén gondolkozom itt.

Machiavell. Szabad tudnom mit foglal magában?

Regensné. Annyi szíves szerető figyelmet reám nézve, mint birtokára nézve gondokat. Magasztalja hűségemet, gondaimat, állhatatos lelkemet, mellyel eddig jusaira felvigyáztam, ezen országaiban. Kesergi hogy e’ zabolátlan nép kifárasztott. Látásom’ élessége felől annyira meg van győződve, elannyira megelégedve bánásom’ bölcseségével, hogy csaknem kénytelen vagyok mondani hogy a’ levél Királytól igen is szép, testvértől bizony az.

Machiavell. A’ Király nem most adja először jelét igazságos megelégdésének.

Regensné. De ez most először rhetori czifrázat.

Machiavell. Nem értelek.

Regensné. Fogsz. – Mert úgy véli e’ Bévezetés után, hogy katonaság, eggy kis sereg nélkül itt mindég igen szomor alakot játszandom. Nem tettük jól, úgy írja, hogy megindulván a’ lakosok’ panaszára, katonaságát a’ Megyékből öszvehúztuk. Úgy hiszi hogy a’ melly katonaság nyakán űl a’ polgárnak, sullya által lehetetlenné teszi hogy nagy ugrálásokat tehessen.

Machiavell. Az kimondhatatlan’ ingerlené az elméket.

Regensné. De a’ Király úgy véli, érted? úgy véli hogy eggy derék Generál, eggy ollyan a’ ki nem enged semmi oknak, hamar dolgát végzi a’ néppel, nemességgel, polgárokkal és pórrenddel; ’s erre nézve, eggy nagy haddal – találd, kit küld ide? – Albát.

Machiavell. Albát?

Regensné. Csudálkozol?

Machiavell. Úgy mondád: küldi. Vélném, csak kérdi még ha küldje e?

Regensné. A’ Király nem kérd; – küld.

Machiavell. Úgy eggy nagy tapasztalásu Vezér lesz szolgálatotokban.

Regensné. Szolgálatomban? Szóllj nyilván, Machiavello.

Machiavell. Nem akarnék előtökbe vágtatni.

Regensné. Én pedig szeretném magamat tettetni. Ez nekem fáj, felette fáj. Inkább akarnám az öcsém írná ki világosan a’ mint gondolkozik, mint hogy kiczirkált leveleket ír-alá, mellyeket eggy Országlási-Titoknok terjeszget elébe.

Machiavell. ’S mi nem látnánk-által?

Regensné. Pedig kívül belől ismérem őket. Magok szeretnének kotrani és seperni; ’s minthogy nem nyulnak hozzá, mindennek van bizodalma magához a’ ki seprővel jő szájat tátani. Úgy látom őket, a’ Királyt és Tanácsnokjait, mintha e’ szőnyegbe volnának szőve.

Machiavell. Annyira isméred?

Regensné. Az utolsó vonásig. Közttök vannak jók is. A’ tisztalelkü Rodrigo, ki olly sok tapasztalással bír és olly szegény, nem fenntez és még sem ejt-el semmit; az egyenes Alonzo, a’ munkás Frenéda, az állhatatos Las-Vargas, és még nehány, a’ ki eggyütt megy ha a’ jó fél kap erőt. De ott űl magának az a’ horpadt-szemü Toledói, az érczhomlokkal ’s szikrázó szemekkel, ott dünnyög holmit az asszonyok’ szelídsége ’s az idétlen lágyság felől, és hogy az asszonyok a’ kitanított lovakon elnyargalnak ugyan, de magok rettenetes rossz lótanítók, ’s más egyéb tréfákat a’ millyenekkel a’ Politikának azon nagy oszlopai engem magamat se kímélnek.

Machiavell. E’ képhez igen jó festékcsuprot választál.

Regensné. Valld-meg, Machiavello: Egész festékfiókomban, mellyből, ha szükség volna, a’ képet kifesthetném, eggy tón sincs olly sárgánfekete, olly epebarna, mint Albának, arczszíne ’s az a’ szín mellyel ő fest. Neki mingyárt Istenkáromló minden, minden Felségszidalmazó; mert e’ fejezetből őket sorban lehet öletni, karózni, négyelni, égetni. – A’ mi jót én itt tettem, távolról tekintve úgy néz ki mint semmi, épen azért mert jó. – Ellenben ő felakad minden régen-történt csínyen, minden elcsilapított zenebonára emlékezik; ’s a’ Király’ szemét annyira elfogja a’ sok pártütés, engedetlenség és verseny, hogy nem gondolhat egyebet mint hogy ezek itt egymást faldossák, midőn nálunk eggy szabadságnak örűlő szilaj nép’ tartatlan tüze már régen elaludt. ’S akkor mély útalattal telik-el a’ szegény emberek eránt; úgy nézi

nezi

őket mint vérengző szörnyeket, ’s kardhoz tűzhöz kap, ’s elhitette magával hogy embereket így kell fékezni.

Machiavell. Fennséged nagyon meg van indulva, a’ dolgot igen fenn veszi. Nem marad e meg Regensné?

Regensné. Oh értem azt. Útasítást fog hozni magával. Eléggé megöregedtem az országlási dolgok köztt hogy értsem mint tolnak el valakit a’ nélkül hogy hívatalából kitennék. Elébb Útasítást hoz, ’s az határozatlan lesz, tarka lesz; ő éreztetni fogja magát, mert kezében lesz a’ hatalom, ’s ha szónak találom állítani, titkos Útasítással védi magát; ha látni kívánom azt, elébb tovább hurczol; ha unszolni fogom, papirosokat mutat mellyekben egészen ellenkező áll, ’s ha meg nem hagyom magam nyugtatni úgy teend mintha nem is szóllottam volna. ’S azonban a’ mit rettegek meg fogja tenni, ’s a’ mit óhajtok, elmellőzi.

Machiavell. Akarnám hogy szavaitokat meglehetne czáfolnom.

Regensné. ’S így a’ mit kimondhatatlan tűrésem elcsilapított, ő a’ maga keménységével, makacsságával ismét fel fogja gerjeszteni; szemeimmel fogom látni hogy a’ mit építettem öszvedönti, ’s ezenfelül még én lakolok az ő vétkei miatt.

Machiavell. Bevárja Fennséged?

Regensné. Annyi hatalmam vagyon magam felett, hogy veszteg maradhatok. Hadd jőjön; én neki a’ legjobb móddal csinálok helyet minekelőtte eltolna.

Machiavello. Illy fontos lépést illy hamar?

Regensné. Nehezebben mint gondolod. A’ ki megszokta az uralkodást, a’ ki ahhoz szokott, hogy a’ maga kezében lássa mindennap sok ezer embernek sorsát, úgy lép-le az uralkodó-székből mint ha sírba kellene vitetnie. De inkább azt mint kísértet’ módjára az élők köztt kerengeni, ’s üres névvel bírni eggy hatalmat melly más örökösre ment-által ’s az által használtatik.

Klárikánál.
Klárika. Az Anyja.

Anya. Ollyan szerelmet mint ez a’ Brackenburgé nem ismértem soha; azt lehetne róla mondani hogy ollyat csak könyvekben láthatni.

Klárika fel ’s alá jár a’ szobában’ s fél hangon dall eggy éneket:

Boldognak azt lehet

Mondani csak,

A’ ki lángolvást szeret.

Anya. Ő sejdíti társalkodásodat Egmonttal; ’s úgy hiszem, hogy ha vele nyájaskábban bánnál még igy is elvenne, csak te akarnád.

Klárika énekel:

Öröm köztt

Siralm köztt

Aggódás köztt élni,

Habozva

Kedv ’s gond köztt megosztva

Félni és reméllni;

Felszökve az égig,

Lecsapva a’ sír’ mélyéig,

Boldognak azt lehet

Mondani csak,

A’ ki lángolvást szeret.

Anya. Hagyd azt a’ te trallaládat.

Klárika. Ne ellenzzed, anyám; az forró dal. Hányszor dallottam vele álomba már eggy nagy gyermeket is!

Anya. Neked semmi sem űl egyéb fejedben mint szerelmed. Csak ez eggy miatt minden egyebet el ne felednél! Mondom neked: Brackenburgot meg kellene becsülnöd. Ő téged eggykor szerencséssé tehet.

Klárika. Ő?

Anya. Oh igen, eljő annak ideje! Ti fiatalok semmit nem akartok előre látni, ’s tapasztalásainkat akarva nem halljátok. Az ifjuságnak ’s a’ szép szerelemnek vége van eggyszer, ’s olly napok jőnek ránk, hogy hálákat kell adnunk Istennek ha tudjuk hová hajtsuk fejünket.

Klárika megborzad, hallgat ’s felszökik. Anyám, hadd jőjön az az idő, mint a’ halál. Azt előre elgondolni rettenetes. – ’S ha itt lesz! ha kénytelenek leszünk – úgy elnyeljük a’ keserü falatot a’ mint lehet. – Egmont, én állanék-el tőled? – könyűkre fakadva – Nem! nem lehet, nem lehet.

Egmont. Lovagköpenyben, ’s kalapját képében nyomva. Klárika!

Klárika felsikolt ’s megdöbben. Egmont! – Elébe. Egmont! – Megöleli, belé tapad ’s rajta nyugszik. Oh te, szeretett, jó, édes! Itt vagy? Te vagy itt?

Egmont. Jó estvét, anyám!

Anya. Isten hozott, Nagyságos Úr! Az én kicsinyem majd elcsüggedt hogy illy későn jösz; megint napestig rólad beszéllt ’s dallott.

Egmont. Úgy e, adtok ennem?

Anya. Az nekünk tisztelet. Csak volna mit.

Klárika. Oh igen. Csak légy nyugton, anyám; nekem volt gondom mindenre, készítettem valamit. El ne árulj, anyám.

Anya. Elég nem sok.

Klárika. Csak hagyd. Osztán ezt gondolom-el: Mikor ő van mellettem, nekem nincs kedvem enni; viszont neki sem kellene nagyon éhnek lenni, mikor én vagyok mellette.

Egmont. Gondolod?

Klárika toppant ’s akaratja ellen megfordul.

Egmont. Mi bajod?

Klárika. Millyen hidegen vagy ma! Eggy csókot sem kaptam tőled. Kezed mért van bétekergetve köpenyedbe, mint a’ pólyás gyermeké? Katonának, szeretőnek nem illik kezét szabadon nem tartani.

Egmont. Ollykor, kedves, ollykor. Mikor a’ katona lesben vagyon ’s fortélyt akar nyerni ellenjén, akkor öszveszedi magát, két kezét egymásba fogja ’s éretté rágcsálja a’ mit forral. ’S a’ szerető –

Anya. Nem tetszik leűlnöd, Nagyságos Úr? Én a’ konyhába megyek-ki; Klárika mindent felejt ha te itt vagy. De előre követlek csekély voltáról.

Egmont. Szívességtek a’ legjobb fűszer.

Anya ki.

Klárika. Hát az én szerelmem mi volna?

Egmont. Az több mint minden.

Klárika. Hasonlítsd-öszve valamivel, ha mered.

Egmont. Mindenek előtt tehát – Leveti köpenyét ’s gazdag öltözetben áll előtte.

Klárika. O jé!

Egmont. Most már szabadok karjaim. – Öleli.

Klárika. Hagyj. Elrontod a’ ruhát. – Visszalép. Melly ékes! így hozzád nem nyulhatok.

Egmont. Örülsz neki? Te kívántad hogy eggyszer spanyolba-öltözve jőjek.

Klárika. Már rég olta nem kértelek miatta, úgy hittem, ellenedre van. – Ah, ’s ez itt az Arany-bárány!

Egmont. Ím, látod.

Klárika. Ezt neked a’ Császár függeszté nyakadba?

Egmont. A’ Császár, kedves! ’S láncza, báránya nagy szabadságokat adnak a’ ki viseli. Én nem ismerek más Bírót tetteim felett mint a’ Rend’ Nagymesterét a’ Lovagoknak öszvegyült Káptalanjával.

Klárika. Oh a’ te tetteidnek egész világ Bírája lehet! – Ez a’ bársony, ez olly igen úri, ’s itt a’ paszománymunka! ’s a’ tűzés. – Az ember nem tudja hol kezdje nézni, hol csudálja.

Egmont. Nézzd-el tetszésedig.

Klárika. ’S az arany-bárány! Te nekem elmondád historiáját, ’s azt vetéd mellé hogy az jele minden nagynak, drágának, a’ mit szorgalom és fáradság szerez és érdemel. Igen drága, igen ékes. – Én ezt a’ te szerelmedhez hasonlítanám. – Én is úgy viselem azt szívemen – ’S osztán még is –

Egmont. Mit akarsz mondani?

Klárika. Osztán megint nem is állja-ki a’ hasonlítást.

Egmont. Hogy’ úgy?

Klárika. Nem érdemeltem, nem szereztem szorgalommal, fáradsággal.

Egmont. Más az a’ szerelemben. Te azt épen az által is érdemled mert nem igyekeztél megszerzeni – ’s azt inkább azok is nyerik-el a’ kik nem vadásszák.

Klárika. E’ tapasztalást te magadon tetted? A’ kevély megjegyzésre önmagad vezetéd magadat? te kit minden nép szeret!

Egmont. Csak tehettem volna értte valamit! csak tehetnék értte valamit! Ők engem csupa jóvoltokból szeretnek.

Klárika. Voltál ma a’ Rengensnénél?

Egmont. Voltam.

Klárika. Jól vagy vele?

Egmont. Színre legalább. Mi egymással nyájasan bánunk.

Klárika. Hát szívben?

Egmont. Minden jót kívánok neki. Szándéka mindennek van. Az a’ dolognak nem árt. A’ Regensné derék asszony, ismeri embereit, ’s elég mélyen látna ha gyanúra nem hajlana is. Én neki sok dolgot adok, mert tetteim alatt mindég titkokat les, az pedig nekem soha nincs.

Klárika. Épen semmi nincs?

Egmont. Ej hát! eggy kis résem van nekem is. Idővel minden bor borkövet szállít-le a’ hordóban. Azonban Oránien neki több időtöltést csinál, ’s eggy mindég újabb feladást, mellyen rágódhatik míg feloldja. Ő azon vélekedésbe hozta magát a’ Regensnénél, hogy neki mindég van titka; ’s igy az Asszony mindég kémeli homlokát hogy lássa mit forral, mindég lesi lépteit hogy lássa merre indúl.

Klárika. Tud a’ tettetéshez?

Egmont. Regensné, ’s kérdheted?

Klárika. Engedj-meg; azt akartam tudni, ha hamis e?

Egmont. Nem inkább és nem kevésbbé mint minden a’ ki czélját akarja érni.

Klárika. Én magamat abban a’ ti világotokban fel nem tudnám találni. De az ő elméje nem is asszonyi; ő férjfinak született; ő egészen más mint mi varrók, főzők. Nagy, bátor, tántoríthatatlan.

Egmont. Oh az csak akkor nem, mikor igen is barkán mennek a’ dolgok. – Ez-eggyszer még is ki van forgatva sarkából.

Klárika. Hogy’ úgy?

Egmont. Neki is bajuszkája nő felső ajkán, ’s néha leszegzi a’ köszvény. Eggy igazi Amazon.

Klárika. Királyi-asszony! – Én elébe nem mernék lépni.

Egmont. Pedig te külömben nem vagy rettegő. – ’S az nem is félelem volna benned, hanem szűzi szemérem.

Klárika lesüllyeszti szemét; az Egmont’ kezét megragadja, ’s reá simúl.

Egmont. Értelek, kedves leány! Te felemelheted szemedet. – Megcsókolja szemét.

Klárika. Hagyj elnémulnom! hagyj téged tartani! Hagyj szemedbe nézhetni hogy mindent lelhessek benne, vígasztalást és reményt, örömet és szomort. – Megöleli ’s rajta nyugszik. Mondd csak, mondd! Én meg nem fogom azt! Te Egmont vagy e? Gróf Egmont? az a’ nagy Egmont kit annyi nyelv emleget, ki felől olly gyakran szóll az újság, kit a’ Megyék imádnak?

Egmont. Nem, Klárika; az én nem vagyok.

Klárika. Hogyan nem?

Egmont. Lássd, Klárika! – Hagyj űlnöm. – Egmont leül, Klárika elébe térdel eggy zsámolyon, az ő keblébe rakja kezeit ’s őtet nézeli. Az az Egmont kedvetlen, hideg, makacs Egmont, a’ ki kénytelen magát reá-tartani, kénytelen majd ezt az arczot majd ezt a’ másikat mutatni; a’ ki elkínzatik, félre-magyaráztatik, holmibe kevertetik midőn azt hiszik felőle hogy ő víg, jókedvű; a’ ki szeretve látja magát eggy néptől melly nem tudja mit akar, tisztelve, karon-hordva eggy sokaságtól mellyel nincs mit kezdeni; barátoktól körülvéve kiknek nincsen mit hinni; ollyaktól kilesve kik őtet megbuktatni akarnák, elfogva dolog és munka által, gyakran czél és többnyire jutalom nélkül – oh hagyd ne mondanom hogy annak mint van dolga, annak millyen a’ kedve. De ez itt, Klárika, ez nyugodalmas, nyilt, szerencsés, szeretett és ismert, ’s a’ legjobb szívtől mellyet ő is egészen ismer, mellyet ő szeretettel, bízakodással szorít magához. – Megöleli. Ez a’ te Egmontod.

Klárika. Úgy hagyj meghalnom. A’ világnak nincs öröme ezen túl.

NEGYEDIK FELVONÁS.

Úcza.
Jetter. Ácsmester.

Jetter.

Hé, pszt! Szomszéd, eggy szóra!

Ácsmester. Láss dolgodhoz, ’s légy csendesen.

Jetter. Csak eggy szót. Semmi újság?

Ácsmester. Semmi egyéb mint hogy újra ki van adva a’ parancs hogy senki ne beszélljen.

Jetter. Hogyan?

Ácsmester. Idébb a’ házhoz. Magatokra vigyázzatok. Herczeg Alba, mihelytt megérkezett, kihirdette, hogy ha kettő vagy három szónak áll az úczán, minden vizsgálat nélkül annyiba fog vétetni, mintha világos pártütés’ vétkébe esett volna.

Jetter. Oh jaj!

Ácsmester. Örökös tömlöcz’ büntetése alatt van megtilalmazva hogy az ország’ dolga felől senki ne merjen szóllani.

Jetter. Vége szabadságainknak!

Ácsmester. ’S a’ ki kárhoztatni merészlené azon rendeléseket mellyek az Uralkodó’ nevében tétetnek, az bizonyos halált várhat magára.

Jetter. Jaj koponyáinknak!

Ácsmester. ’S nagy ígéretek alatt hívattatnak-meg atyák, anyák, gyermekek, rokonok, barátok, cselédek, hogy mind azt a’ mi házoknál történ, az erre kinevezett Itélőszéknél adják-be

adják-bbe

Jetter. Menjünk haza.

Ácsmester. ’S az engedelmeskedőknek meg van ígérve, hogy sem személyeken sem birtokokon nem fog tétetni semmi erőszak, semmi bántás.

Jetter. Nagy kegyelem! Nem hijába szállt-meg a’ rettegés mihelytt a’ Herczeg a’ városba lépett. Azolta úgy tetszik mintha az egész ég fekete fátyollal volna bevonva, és mintha olly alantra fityegne, hogy az embernek le kell guggolni, nehogy megüsse belé fejét.

Ácsmester. ’S mint tetszettek neked katonáji? Úgy, az egészen más neme a’ rákoknak mint a’ mikhez egyébkor szoktunk volt?

Jetter. Kérlek, ne kérdd! öszvehúzza az ember’ gégéjét mikor az illyen csoport felmasíroz a’ piaczon. Olly egyenesen, olly peczkesen, mintha mindenik eggy-eggy nyársat nyelt volna el, félre nem fordult arcczal ’s szemmel; ’s annyi sok eggyetlen-eggy lépést látszik lépni. ’S mikor vártán állanak, ’s elballagsz az eggyik mellett, azt hinnéd által meg’ által akar látni; ’s olly komor képpel áll-meg hogy nem gondolhatsz egyebet mint hogy minden szögben kivont pallossal vár reád a’ hóhér. Elborzadok tőlök. A’ mi népünk még is víg katonaság volt; holmit magoknak ők is engedtek, ’s félre-vágták kalapjaikat, ’s éltek, de élni másokat is hagytak. De ezek a’ kolonczok való maschinák; mindnyájokban egyetemben csak eggy ördög űl.

Ácsmester. Mikor az illyen haltot kiált rád, ’s felvonja a’ karabély’ sárkányát, gondolod e veszteg fogsz maradni?

Jetter. Ott rogynék-öszve.

Ácsmester. Menjünk haza.

Jetter. Ebből nem lesz jó. – Hordjon Isten, szomszéd!

Soest hozzájok. Pajtások! barátim!

Ácsmester. Lassan! menjünk.

Soest. Tudjátok?

Jetter. Igen is jól.

Soest. Elment a’ Regensné.

Jetter. Úgy kegyelmezzen Isten nekünk.

Ácsmester. Ez bennünk még is lelket tartott.

Soest. Eggyszerre ment-el, ’s nagy titkon. Meg nem fére a’ Herczeggel. Azt izente a’ Nemességnek hogy ismét előjön. De azt senki sem akarja hinni.

Ácsmester. Bocsássa-meg Isten a’ Nemességnek hogy ezt az új ostort nyakainkba engedé szállani. Ők segélyhettek volna a’ dolgon. Oda minden Privilégyiomunk.

Jetter. Az Isten’ nevére kérlek, ne emlegessd azokat a’ Privilégyiomaidat! Megüt a’ fejvétel’ szaga. A’ nap ki nem tud búni, a’ köd száll.

Soest. Oránien is elment.

Ácsmester. Úgy hát egészen el vagyunk hagyva.

Soest. De Gróf Egmont még itt van.

Jetter. Áldassék Isten érette! Adjanak neki erőt minden Szentek, hogy azt tegye a’ mi legjobb. Ő az az eggy, a’ ki még valamit tehet.

Vansen fellép. Végre még is lelek eggy két embert a’ ki járom alá nem hajtá nyakát.

Jetter. Kérem Kedet, vegyük másfelé útunkat.

Vansen. Te gorombán bánsz az emberrel.

Ácsmester. Nincs ideje a’ complimenteknek. De talán megint viszket a’ hátad? Sebeid béhegedtek már?

Vansen. Kérdjed a’ katonát az övé béhegedt e? Ha gondoltam volna a’ veréssel, éltem’ napjában se vált volna belőlem valami.

Jetter. Még nagyobb is következhet.

Vansen. A’ mint látom a’ ti tagjaitok időt érzenek; már is megzsibbadtak.

Ácsmester. A’ tiéid újnemű commotióra jutnak, ha meg nem szűnsz.

Vansen. Nyomoru egerkék kik mindjárt lyukba búvnak ha a’ gazda új macskát szerez. Csak eggy parányicskát máskép’, ’s űzzük a’ mit szoktunk.

Ácsmester. Megrögzött gonosz!

Vansen. Szegény

Segény

Koma! – Csak várjuk, hogy kezdje a’ Herczeg. A’ vén kandúr olly formán néz-ki, mintha egerek’ helyett ördögöket nyelt volna el, ’s gyomra megfájult volna belé. Meglátjuk mi lesz belőle. Enni, inni, alunni neki is kell mint más halandónak. Nem félek én ha kiválasztjuk az időt. Elejénte nagy tűzzel fogja vinni; de továbbad ő is fogja látni hogy jobb a’ kamarában élni a’ zsíros szalonnaoldalak köztt, ’s csendesen alunni éjjel, mint mindég lesben lenni a’ padon, ’s eggy két egeret megkapni. Oh, ismerem én a’ Helytartókat!

Ácsmester. Millyen szerencsés csillagzat alatt születik némelly ember! Ha én éltem’ egész napjaiban csak eggyszer találtam volna illyet ereszteni-ki számon, azt hinném semmi se tarthat-meg.

Vansen. Csak halkkal, csendesen! Felőletek férgek felől a’ mennynek minden angyalai is keveset tudnak hogy’ tudna hát a’ Helytartó?

Jetter. Te Istentől elrugaszkodott!

Vansen. Ismerek én valakit a’ kinek nagyobb javára esne ha testében Szabóér ütne, mint hogy most lelkében bajnokláng lobog.

Ácsmester. Mit akarsz ezzel mondani?

Vansen. Kimondjam kire czélzok? A’ Grófra.

Jetter. Egmontra? Mit féljen az?

Vansen. Én eggy nyomoru tüske vagyok, ’s egész esztendeig becsűlettel élnék abból a’ mit ő eggy estve elveszt. És még is bízvást nekem ígérhetné egész esztendei jövedelmét hogy az én fejem legyen eggy negyedre az övé.

Jetter. Te magadat valami nagynak gondolod. Egmontnak eggy szál hajában is több ész van mint neked egész agyadban.

Vansen. Úgy hiszitek? De a’ helyett nincsen illy vizsga füle mint nekem nem tud úgy látni mint én. Az őfélék mindég legkönnyebben megkapatják magokat. Neki nem kellene hinni senkinek.

Jetter. Mit nem petyeg ő! Eggy illyen Úr!

Vansen. ’S épen azért mert nem Szabómester.

Jetter. Ked még tán kötődik?

Vansen. Én a’ Grófnak csak Ketek’ nyúlbátorságát kívánnám, hogy addig gyötörje, addig szurkálja, mig kimenne a’ városból.

Jetter. Ked oktalan ember. Egmont olly bátorsággal áll mint a’ csillag az egen.

Vansen. Soha sem láttad hogy az is tisztúl néha? Eggy percz, ’s oda lett.

Ácsmester. ’S ki fenekedik ő reá?

Vansen. Ki fenekedik? ’S Ked talán ellenzené ha bántanák? zendülést kezdenék értte, ha meghallanátok hogy fogva űl?

Jetter. Ah!

Vansen. Ki tennéd értte bordáidat?

Soest. Eh!

Vansen majmolván őket. Ah! Eh! és Ih! Oh! Uh! Csak-végig hát az egész Ábéczén. Úgy van és úgy lesz. Isten ótalmazza őtet!

Jetter. Elrettenek szemtelenségeden. Illy tekintetű Úr tarthasson valamitől! illy derék Úr!

Vansen. A’ gaz ember mindenkor nyer. Forgott az én kezemen eggy Protokoll, mellyben a’ Commissárius nagy tisztességet ’s temérdek pénzt kapott az Udvartól mert eggy szerencsétlen de ártatlan embert, a’ kire ki volt

kivolt

vetve a’ kelepcze, vétkessé examinált.

Ácsmester. Ez megint fillentés. ’S mit

fillentés, ’S mit

akarhatnak kiexaminálni az emberből ha semmi bűnt nem követett-el?

Vansen. Gubók’ gubója! A’ hol nincs mit kiexaminálni, ott lehet beexaminálni való. Az ártatlanság gondolatlanságot követtet-el, ’s néha eggy kis makacskodást is. Elébb csinnyán kezdik a’ kérdezést, ’s a’ fogoly elbízza magat ártatlanságában, ’s mindent vall a’ mit a’ ravasz tagadna. Akkor az Inquisitor a’ feleletekből ismét kérdéseket sző, ’s lesi hol lehetne valami nyoma az öszve nem illő vallástétnek, ’s azon megköti a’ fonalat; ’s mikor így a’ bangó rajta veszt, hogy itt sokat talált mondani, ott keveset, vagy, Isten tudja melly szesz miatt valamelly környülményt elhallgata, kivált ha még mutatja is hogy reá-ijesztettek; akkor vagyunk bezzeg az igazi útban! ’S higyetek nekem, több gonddal az éhen-holt koldus asszony nem válogatja-ki a’ szemeten ringyét-rongyát mint a’ mennyivel az illyetén vétekfaragó a’ kisded, kajla, elcsuszamlott, félre-tolt, öszvenyommasztott, következtetett, megvallott, eltagadott jelentésekből ’s környülményekből végre eggy félig-szalma félig-rongy vázt foldoz-öszve, hogy a’ kitudaklott foglyot legalább in effigie akasztassa fel. ’S a’ nyavalyás nagy hálát adhat Istennek ha még láthatja hogy őtet mint akasztják.

Jetter. Jól fel van vágva a’ nyelve.

Ácsmester. Léggyel azt csinálhatják, ha kedvek van reá. De a’ darázs kaczagja a’ pókhálókat.

Vansen. Pókja válogatja. Ez a’ hosszú Herczeg úgy hasonlít a’ keresztpókhoz; nem ahhoz a’ pohoshoz; az koránt sincs olly mérges; hanem a’ kaszalábúhoz, aszuhasúhoz, melly a’ falástól soha meg nem hízik ’s vékony fonalat ereszt, de annál ragadóbbat.

Jetter. Egmont Lovagja az Aranygyapjurendnek; ki merné reá tenni kezét? Ő csak a’ maga társaitól ítéltethetik, csak az öszvesereglett egész Rendtől. A’ te gonosz nyelved, a’ te bűnös lelkisméreted kísért téged illy tiszteletlen szókra?

Vansen. ’S én ellene vagyok Egmontnak? – Menjen tehát a’ mint akar. Egmont derék Úr. Két három pajtásomat, a’ kik másutt hurokra kerültek volna, levonatta s’ szabadon eresztette. No menjetek! menjetek! azt tanácslom én is. – Amott látok ismét eggy foltot; azok nem úgy néznek-ki mintha velünk kevés idő mulva eggy kanta mellé űlni szeretnének. Várjuk békével a’ végét. Eggy komám van csapláros, meg két ángyom; ha ott isznak eggy két kortyot, ’s meg nem szelídűlnek belé, úgy ők gonoszabbak a’ veszett farkasnál.

A’ Culenburgi palota, Albának szállása.
Silva. Gomez.
egymást találván.

Silva. Végre hajtád a’ Herczeg parancsát?

Gomez. Teljesen. A’ patrouilloknak ki van adva a’ rendelés hogy a’ megszabott órában mindenike posztján legyen; az alatt fel ’s alá járnak az úczákon hogy fenn tartsák a’ rendet. Eggyik sem tud a’ másika felől; mindenike azt hiszi hogy a’ parancs csak neki van kiadva, ’s így eggy pillantatban vonni lehet a’ cordont, ’s a’ palotának minden nyílására legénység léphet. Tudod a’ parancs’ okát?

Silva. Én vakon szoktam engedni. ’S kinek könnyebb engedni mint a’ Herczegnek? midőn majd látni fogjuk hogy a’ rendelés bölcs vala.

Gomez. Jó! jó! Nem is csudálom hogy olly elzárt, olly rövidfeleletü vagy, mindég körűle forogván. Ez nekem idegenként jő-ki, mert én a’ könnyebb olasz-szolgálathoz szoktam. Hűségben, engedelmességben a’ régi vagyok; de nem hagyhatom a’ vizsgálást, az elmélkedést. Ti mind hallgattok, ’s nem könnyítetek magatokon. A’ Herczeg eggy kaputlan érczbástyához hasonlít, mellyhez a’ garnizon csak szárnyakon szállhat. Minap tábla felett azt hallám tőle eggy vígkedvü ember felől, hogy az az ember ollyan mint eggy díbdáb csapszék a’ maga kitett pályinka-czégérével, melly csak a’ renyhéket, koldusokat zsiványokat vonsza magához.

Silva. ’S nem hozott-el ide szó nélkül bennünket?

Gomez. Azt neki meg kell adni. Igazán! A’ ki tanúja volt azon mély plánnak melly szerént ő e’ serget Italiából ide hozta, az látott valamit. Hogy ez jóbarát és ellen köztt, Francziák, Királyiak ’s Eretnekek köztt, keresztül a’ Schweitzon és a’ Frígyesek’ földén mintegy általsíklott, hogy a’ legszorosbb fenyítéket fenn tartotta, ’s a’ veszedelmesnek gondolhatott marsot szerencsésen megtette! – Láttunk, tanulhattunk tőle!

Silva. ’S már itt is! Nem olly csendes e minden, mintha itt nem is volt volna zenebona?

Gomez. Csak hogy mikor ide érénk, már akkor inkábbára minden el vala csendesedve.

Silva. A’ Megyékben a’ nyugalom sokkal nagyobb, ’s ha még látni valakit a’ ki mozog, az csak szökni akar. De nem sokára annak is be lesz vágva az útja, úgy hiszem.

Gomez. Most nyeri-meg ám a’ Király’ kedvét.

Silva. Mi pedig azon legyünk hogy az övét tarthassuk-meg. Ha eljő a’ Király, a’ Herczeg ’s mind azok a’ kiket ő fog ajánlani, nem maradnak jutalom nélkül.

Gomez. ’S hiszed eljő?

Silva. Annyi készűletek tétetnek elfogadására hogy az nem szenvedhet kétséget.

Gomez. Velem azt elhitetni lehetetlen.

Silva. Úgy legalább ne szóllj róla. Mert ha a’ Királynak nem szándéka ide jőni, szándéka, hogy azt higyjék.

Ferdinand

közzéjek. Az atyám még nem jött-ki?

Silva. Utána várunk.

Ferdinand. A’ Fejedelmek majd itt lesznek.

Gomez. Eljőnek ma?

Ferdinand. Oránien és Egmont.

Gomez lassan Silvához. Sejdítek valamit.

Silva. Tartsd magadban.

Herczeg Alba.

a’ mint be- és elő-lép a’ többiek hátrálnak.

Gomez.

Gomez előlép. Uram!

Alba. Az őröket kiállítád, elrendeléd?

Gomez. A’ parancs szerént. A’ napi patrouillok –

Alba. Elég. Te a’ galerieben vársz. Silva megmondja neked mikor hívd-eggyüve, ’s a’ palota’ nyilásait miként foglaltassd-el. A’ többit tudod.

Gomez. Igen, Uram.

el.

Alba. Silva.

Silva. Itt vagyok.

Alba. Mind azt a’ mit benned elejétől fogva becsültem, merészséget, elszánást, tartózhatatlan teljesítést, mutassd-meg ma.

Silva. Köszönöm hogy alkalmat nyujtasz megmutatni hogy a’ régi vagyok.

Alba. Mihelytt a’ Fejedelmek nálam fellépnek, siess Titoknokját fogva venni Egmontnak. Megtetted a’ rendelést hogy a’ kijegyzettekkel ugyan-az történjen?

Silva. Bízzál bennem. Sorsok olly hibíthatatlanúl és olly szörnyen fogja őket érni, mint a’ jólkiszámlált napfogyaték.

Alba. Eléggé ki vannak e kémelve?

Silva. Mind ki, ’s leginkább Egmont. Ő az az eggy, a’ ki a’ ti ittlétetek olta meg nem változtatta viseletét. Egész nap’ eggyik paripáról a’ másikra, vendégek köztt szünetlenül, víg, táblájánál múlattató, koczkáz, lövöldöz, ’s éjjel lopva jár a’ kedveskéhez. Ellenben a’ többiek igen szembetünő pauzát csináltak életek’ módjában; nem mennek-ki, ’s kapujoknál olly csend van, mintha beteg volna a’ háznál.

Alba. Dologhoz tehát! míg kedvünk ellen felgyogyúlhatnának.

Silva. Kezedbe fogom őket adni. Parancsod szerént kifárasztjuk őket alkalmatlan megtiszteléseinkkel. Őket borzongás szállja-meg, visszonozzák remegő hálájokkal a’ mit tőlünk vettek; érzik hogy legjobb volna elillantani; eggyike sem mer valamelly léptet, késnek, öszve nem tudnak gyülni, ’s eggyenként kezdeni valami merészt, attól őket a’ közlelküség tartóztatja. Kerülnek minden gyanút, ’s magokat annál gyanúsabbá teszik. Örülve látom előre hogy minden rendeléseid a’ legszerencsésbb kimenetellel fognak teljesítetni.

Alba. Én csak a’ megtörténten örvendek, ’s még azon sem könnyen, mert még mindég marad valami, a’ mi dolgot, gondot adhat. A’ szerencse makacs, ’s a’ közönségest, semmire-valót ollykor megnemesíti, a’ legbölcsebb tetteket pedig közönséges kimenetellel becsteleníti-meg. Múlass a’ Fejedelmek’ megérkeztéig; akkor add-ki a’ parancsot Gomeznek hogy az úczákat foglalja-el katonasággal; te pedig siess Egmont’ Titoknokját ’s mind azokat a’ kik neked ki vannak mutatva, fogva venni. Mikor mind ez véghez ment, jer ide, ’s tégy jelentést fiamnak, hogy az a’ hírt hozza-be nekem a’ Tanácsba.

Silva. Reménylem hogy ez estve méltó leszek megállhatni előtted.

Alba a’ fija felé, ki eddig a’ galeríeben állott.

Silva. Nem merem mondani magamnak, de reményem inog. Félek, nem úgy üt-ki mint ő gondolja. Lelkeket látok magam előtt a’ kik hallgatva ’s búsan a’ Fejdelmeknek ’s annyi ezreknek sorsait fekete csészékben mérik. Lassan jár ide oda a’ mérő’ nyelve; mélyen elmerülve látszanak a’ komoly Bírák; végre az eggyik csésze sülyed, a’ másik emelkedik, meglehellve a’ Sors’ makaccságától, ’s meg van a’ mit végeztek.

el.

Alba előlépvén a’ fiával Ferdinanddal.

Alba. Mint találtad a’ várost?

Ferdinand. Minden csendes. Végig-mentem sorban az úczákon, eggyikén a’ másika után, mintegy időtöltésből. Jól széllyelosztott őreid a’ félelmet olly fennre-vonja tartották, hogy piszegni se mer senki. A’ város ollyan mint a’ közelgető égi-háborúkor a’ mező, midőn már messzéről villámol, és sehol se látni sem madarat sem négylábu állatot, csak a’ mi sietve fut rejtekébe.

Alba. Nem találkozál valakivel?

Ferdinand. Egmont a’ piaczon nehanyad magával szembe jött velem; köszöntünk egymásnak; ő maga eggy szilaj lovan űlt mellyet dicsérnem kelle. „Lovainkat ki kell tanítanunk; kevés idő mulva szükség lesz reájok!” ezt kiáltotta felém. Még ma látni fog, ugymond, ’s kívánságodhoz képest megfog jelenni a’ Tanácsban.

Alba. Ő téged látni fog.

Ferdinánd. Minden Lovanczok köztt a’ kiket itt láttam, nekem ő legjobban tetszik. Reménylem, barátok leszünk.

Alba. Te nekem még mindég sebes vagy, ’s kevéssé vigyázó; mindég kiismerni rajtad anyád’ könnyelmét melly őtet tartaléktalan’ jutatá karjaim közzé. A’ külszín téged már sok veszedelmes szövetkezésbe téveszte.

Ferdinand. Tetszéseid engem minden esetben képzékenynek találnak.

Alba. Fiatal vérednek megbocsátom e’ könnyelmü jóvoltot, e’ gondatlan kedvet. Csak ne feledd mi végre vagyok ide küldve, ’s melly részt óhajtanék a’ nagy munkában néked adni.

Ferdinand. Emlékeztess, ’s ne kímélj a’ hol szükségesnek találod.

Alba. pauze után. Fiam!

Ferdinand. Atyám.

Alba. A’ Fejedelmek majd itt lesznek; itt lesz Oránien, itt Egmont. Nem bízatlankodás a’ mit neked itt fedek fel először, a’ mi történni fog. Innen ők vissza nem térnek.

Ferdinand. Mi az akaratod?

Alba. El van végezve hogy fogva vétetnek. – Álmélkodol? A’ mit neked kell tenned, értsd; az okokat megtudod, mikor meg lesz téve. Most nincs idő azokat fejtegetni. Veled, egyedül veled akarom a’ legnagyobb, a’ legtitkosbb tettet öszvevetni; minket erős kötelék szorít egymáshoz; te nekem kedves vagy; reád szeretnék mindent tetézni. Nem egyedül az engedelmesség’ megszokását óhajtom nyomni beléd; akarom hogy benned örökösüljön annak kifejezése is, ’s a’ parancsolás, ’s a’ végre-hajtás; neked eggy nagy birtokot, benned a’ Királynak eggy hív és alkalmatos szolgát szeretnék hagyni; reád szállítani a’ mi legjobbom van, hogy ne pirulhass fellépni testvéreid között.

Ferdinand. Mivel nem fogok tartozni neked ezen reám tetézett szeretetért, ki előtt eggy nagy ország remeg?

Alba. Értsd most a’ mit tenned kell. Mihelytt a’ Fejdelmek beléptek, katonaság foglalja-el a’ palotának minden nyílásait. Ez eránt a’ parancs Gomeznek van kiadva. Silva sietni fog elfogni Egmont’ Titoknokját és a’ leggyanúsbbakat. Te rendben tartod az őröket a’ kapukban és az udvaron. Mindenekfelett a’ legmeghittebbeket állítsd ide a’ szomszéd szobába; azután várj a’ galerieben míg Silva megérkezend, ’s hozz-be hozzám akármelly levelet annak jeléűl hogy a’ dolgát végezte. Akkor maradj az előpalotában míg Oránien elmegy; menj vele; én Egmontot fenn tartóztatom, mintha vele még szóllani kívánnék. A’ galerie’ végén kívánd-el Oránientől kardját, szóllítsd-elő az őröket, vedd őrizet alá a’ legveszedelmesbb embert; én Egmontot fogatom-meg.

Ferdinand. Engedelmeskedem, atyám. Most először nehéz szívvel ’s gonddal.

Alba. Megbocsátom azt; ez az első nagy nap mellyet érsz.

Silva

be. Eggy posta Antverpből. Itt az Oránien’ írása. Ő nem jön.

Alba. A’ posta mondja?

Silva. Nem; szívem mondja azt.

Alba. Belőled üldöző Géniuszom szóll. – Elolvasván a’ levelet, mind kettejeknek int hogy menjenek a’ galeríebe. Maga a’ Szín’ elején marad. Nem jő! Az utolsó pillantatig halasztja jelentését. Merészel nem jönni! Így tehát, minden várásomnak ellenére, az eszes eléggé eszes volt eszes nem lenni! – Az óra közelít. A’ mutató még eggy kis útat tesz, ’s eggy nagy munka meg lesz téve vagy el lesz múlasztva, kipótolni sem eltitkolni nem lehet. Régen megfontoltam mindent az elégségig, ’s ez esetet is elgondoltam, meghatároztam mit tegyek ha ez történend; ’s most, midőn azt meg kell tennem, alig tudom elkerülni hogy az a’ sok Mert, az a’ sok Ellen lelkem előtt ne inogjon ismét. – Tanácsos lészen e elfogatni a’ többieket, ha ő kisíkol kezeimből? – Ha elhalasztom, ’s Egmont és az övéi kicsúsznak, kik talán csak ma vannak már kezeimben? – Igy tehát téged is fékez a’ Történet, te fékezhetetlen! Mi régen gondolkoztam róla! mi jól vala elkészítve minden! mi szép, mi nagy a’ plán! Mi közel voltak remény és czél! ’S most a’ teljesítés’ perczében két szorultság közzé vagy vetve; mint a’ Szerencse-fazekába úgy nyulsz a’ homályos jövendőbe; még öszve van sodorva a’ mit vonsz; még nem tudod mit fogtál-meg, találót e vagy hibítót. – Felfülel, ’s az ablakhoz áll. – Ő az! – Egmont! – Olly könnyen hoza-be lovad, ’s nem bokrosoda-meg a’ vérpolcz előtt, nem a’ kivont-kardu Lélek előtt, a’ ki téged a’ kapuban elfogada? – Szállj-le! – Így az eggyik láboddal sírben állasz, így a’ másikkal is. Igen, simongassd veregessd-meg nyakát délczeg szolgálatjáért. – Nekem nincs miben válogatnom. Ez elvakulásban mellyel most adá kezedbe magát, többször nehezen fogná. – Halljátok.

Ferdinand és Silva

sietéssel.

Alba. Ti azt teszitek a’ mit hagytam; nem változtatom-meg akaratomat. Fenn tartóztatom Egmontot mikor majd oszolni fognak, míg Silvától nekem hírt hozandasz. Akkor maradj közel. A’ Történet téged is megfoszt azon nagy érdemtől, hogy a’ Király’ legnagyobb ellenjét saját kezeddel elfoghassad. – Silvához. Siess. – Ferdinandhoz. Menj elébe. – Alba nehány pillantatig egyedül marad, ’s hallgatva jár fel ’s alá.

Egmont

fellép.
Jövök érteni a’ Király’ parancsát, ’s hallani melly szolgálatokat vár hűségünktől, melly mind végig tantoríthatatlan.

Alba. Mindenek-előtt tanácstokat akarja érteni.

Egmont. Melly tárgy felett? Jön e Oránien is? Én őtet itt hittem.

Alba. Sajnálom hogy e’ nyomos órában hijával vagyunk. Tanácsotokat, gondolatotokat óhajtja érteni a’ Király, hogy e’ birtokát mint kelljen megnyugtatni. Sőt úgy reményli ti a’ magatok részéről egész erővel azon leendetek hogy e’ zaj lecsilapodjék ’s a’ Megyékben a’ rend teljesen, tartósan felállítathassék.

Egmont. Te jobban tudhatod mint én hogy már minden eléggé meg van nyugtatva, sőt hogy még inkább megnyugtatva volt míg az új sereg’ megjelenése gonddal, félelemmel háborítá-fel ismét az elméket.

Alba. Azt látszol jelenteni akarni hogy legtanácsosabb volt volna ha a’ Király engem épen nem tett volna azon esetbe hogy benneteket kérdhesselek.

Egmont. Engedelmet! Kellett e a’ Királynak e’ hadakat ide küldeni, nem tett volna e többet hatalma, felséges megjelenésének ezt megítélni nem az én tisztem. A’ sereg, itt van, ő maga nincs. De mi felette hálátlanok, felette feledékenyek volnánk ha nem emlékeznénk mivel tartozunk a’ Regensnének. Valljuk-meg: ő a’ maga bölcs és bátor viseletével, erő és tekintet, kegy és fortélyok által a’ lázadtakat nyugalomba hozta, ’s eggy pártos népet, csudálkozására a’ világnak, a’ maga tisztjéhez kevés holnapok alatt visszavezetett.

Alba. Nem tagadom. A’ zaj el van csendesítve, ’s minden az engedelmesség’ korlátai közzé tolatott-vissza, a’ mint látszik. De nem mindenkinek szabad kéjétől függ e kilépni ismét belőle? Ki fogja tartóztatni e’ népet hogy új nyugtalankodásra ne vetemedjék? Hol az erő melly ezt tehesse? Ki felel értte hogy ezután hív és engedelmes marad? Az ő jóakaratjok az az eggy zálog mellyet bírunk.

Egmont. ’S eggy népnek jóakaratja nem a’ legbíztosbb nem a’ legnemesbb zálog e? A’ nagy Istenre! Mikor tarthatja magát bíztosbbnak a’ Király mint mikor minden eggyért ’s eggy mindenért áll? Belső és külső ellenség ellen bíztosbbnak?

Alba. Azt talán csak nem fogjuk magunkkal elhitetni akarni hogy a’ dolgok így állanak mostan?

Egmont. A’ Király hirdessen köz bocsánatot, csendesítse-le az elméket, ’s majd ki fog tetszeni hogy a’ hűség és szeretet eggyütt tér-vissza a’ bízodalommal.

Alba. ’S mind az, a’ ki a’ Király’ felségét ’s a’ Vallás’ szentségeit káromlotta, szabadon, büntetlen’ járjon-fel ’s alá? eleven példa legyen másoknak hogy a’ legrettentőbb vétkek büntetlen’ maradnak?

Egmont. A’ ki oktalanságból vagy részegen követett bűnt, nem érdemel e inkább mentséget, mint hogy iszonyu büntetést lásson? Kivált a’ hol illy remény, illy teljes bizonyosság van hogy a’ tett többé vissza nem fordul. Hány Király volt épen ez által annál biztosabb? ’S a’ mostani kor és a’ jövendők nem épen azért magasztalják e, hogy nagyvoltok’ megsértését megtudták bocsátani, szánták, ’s annak bosszúját magokhoz illetlennek tartották? Nem épen ezért hasonlítatnak e Istenhez a’ ki igen sokkal nagyobb mint hogy minden káromlat hozzá férhessen?

Alba. ’S épen azért illik a’ Királyhoz az Isten’ és a’ Vallás’ tekintetéért, ezért nekünk a’ Királyéért harczolnunk. A’ mit a’ nagyobb nem tart méltónak magához, a’ mi tisztünk megbosszulni. A’ hol én tanácsolhatok, ott eggy vétkes se dicsekedjék büntetlen’ maradásán.

Egmont. ’S úgy hiszed hogy őket mind el fogod érhetni? Nem hallani e mindennap hogy a’ rettegés őket majd ide majd oda futamtatja? hogy őket az országból kiűzi? A’ leggazdagabbak vagyonjaikat, magokat, gyermekeiket, barátjaikat kiköltöztetik, a’ szegény a’ maga munkás kezeit szomszéd honnak adja zsoldba.

Alba. Fogják, ha meg nem gátoltathatnak. Ezért kíván a’ Király minden Fejedelemtől tanácsot és segédet, minden Helytartótól hív hozzá-látást; nem hírt hogy miként van, ’s hogy mi lehetne hogy úgy hagyná menni a’ dolgokat a’ mint mennek. A’ veszedelmet öszvetett kezekkel nézni, reményekkel vígasztalódni, magunkat az időre bízni, eggyszer kétszer közzéjek csapni, mint a’ fársáng’ napjaiban a’ lapoczkával hogy eggyet csattan, ’s hogy úgy tessék mintha tettünk volna valamit, holott szeretnénk semmit nem tenni; nem annyi e ez mint gyanúsokká tenni magunkat, mintha a’ lázadást örömmel néznénk, mellyet támasztani ugyan nem óhajtanánk, de szeretnénk ápolni?

Egmont kifakadni akarván; de magát mingyárt öszveszedi, ’s eggy rövid pauze után halkkal ’s elhült vérrel szóll. Nem minden szándék nyilványos, ’s némelly szándékot el lehet csűrni. Hiszen az is hallatszik mindenfelől, hogy a’ Király’ szándéka kevésbbé az hogy a’ Megyék világos és eggyforma törvények által igazgattassanak, hogy a’ Vallás’ tisztelete fenn-tartassék ’s közönséges béke adassék a’ népnek; mint az inkább, hogy az szabad-kéjü iga alá hajtassék, régi jusaitól megfosztassék, hogy vagyonjai elfoglaltassanak, a’ Nemesség’ elsőségei megnyirbáltassanak, mellyekért a’ Nemesség neki szolgálni ’s vérét és életét feláldozni kész. Úgy mondják hogy itt a’ Vallás csak eggy tiszteletes szőnyeg, melly megett a’ veszedelmes intézetek könnyebben koholtatnak. A’ nép térden áll, imádja a’ szent szőnyeget, ’s megette a’ madarász áll lesben.

Alba. Ezt én tőled vagyok kénytelen hallani?

Egmont. Nem az én gondolkozásomat! Csak a’ mit hol itt hol ott nagy és kicsiny, eszes és oktalan beszéll ’s hangosan hirdet. Az Alföldiek kettős jármot rettegnek, ’s ki felel szabadságokért?

Alba. Szabadság? Szép szó, ha ki jól értené! Millyen szabadságot kívánnak ők? Mi a’ legszabadabb’ szabadsága? – Jót tenni! – ’s ebben a’ Király őket gátlani nem akarja, nem fogja. Nem! nem! nem hiszik hogy szabadok, mint mikor magoknak és másoknak kárt tehetnek. Nem jobb volna e letenni a’ méltóságot mint illy nemzetet igazgatni? Midőn külellenség nyomúl-elő, mellyre senki sem ügyel a’ polgárok közzül, ugymint a’ kik csak azt űzik a’ mi hozzájok legközelebb áll; ’s a’ Király segédet kíván, akkor magok köztt versenygenek, ’s úgy szóllván az ellenséggel esküsznek-eggyüvé. Sokkal okosabb őket öszveszorítani, úgy bánni velek mint gyermekekkel, ’s mint gyermekeket kényszerítení hogy azt tegyék a’ mi hasznos. Higy nekem, eggy nép soha nem ér-meg, soha nem jut észhez; a’ nép mindég gyermek marad.

Egmont. ’S melly ritkán jutnak oda a’ kik igazgatnak! ’S nem jobb e hogy a’ sokak inkább sokakra bízzák magokat mint eggyre? ’s még az eggyre sem hanem a’ keveseire ez eggynek, azon népre melly urának tekintetén korosodik? Ennek van e egyedül jusa megokosodni?

Alba. Talán épen azért, mert nincs magára hagyva.

Egmont. A’ miért magát reájok senki sem hagyná örömest. Legyen a’ mi tetszik, én kérdésedre feleltem, ’s még eggyszer elmondom: Nem megy! Nem mehet! Én ismerem földieimet. Azok férjfiak, ’s méltók hogy az Isten’ földjét lakják; kereken: mindenike eggy kis Király, inghatatlan, dolgos, hív, ’s kedvelője régi rendtartásainak. Bízodalmát megnyerni nehéz, könnyü megtartani, makacs de jó, nyomni lehet, de nem elnyomni.

Alba, ki azonban nehány ízben körültekinte. Ezeket te a’ Király’ jelenlétében elmondanád?

Egmont. Annál rosszabb ha jelenléte elrettentene. Annál jobb, mind a’ Király’ részére mind a’ népére, ha bennem bátorságot, bízodalmat támasztana, ennél még sokkal többet mondani.

Alba. A’ mi hasznos, azt én úgy hallhatom mint ő.

Egmont. Ezt fognám neki mondani: „A’ juhász könnyen hajthat maga előtt eggy folt juhot; az ő ekéjét ellenkezés nélkül vonja az ökör; de a’ nemes lónak, ha nyereg alá akarod fogni, ki kell tanulnod gondolatjait; ne kívánj tőle nem okost, ne semmit nem okosan. Azért óhajtja a’ polgár a’ maga régi alkotmányát megtartani, azért tulajdon földijei által igazgattatni, mert tudja mint vezéreltetik, mert az illyenektől haszon-nem-lesést, részvétet várhat.

Alba. ’S az Uralkodónak nem volna hatalma e’ régi szokásokat ’s rendtartásokat megváltoztatni? ’s nem épen ebben állana e az ő legszebb elsősége? Mi maradandó e’ világon? ’s eggy országlási alkotmány legyen é az? Nem kell e idő’ lefolytával minden csatlásnak változásokon menni-véghez? nem kell e minden régi alkotmánynak épen ezért válni ezer gonosz’ okává, mert az a’ nép’ mostani állapotjához többé nem illik? Tartok tőle, a’ régi jusok azért olly kedvesek, mert rejteklyukakat hagynak, mellyekben a’ ravasz, a’ hatalmasbb, a’ népnek, az egésznek kárára, czéljaihoz férhet.

Egmont. ’S a’ szabad-kéjü változtatások, e’ határtalan benyulásai a’ legfőbb hatalomnak, nem előposták e, hogy eggy akarja tenni a’ mit tenni ezernek nem szabad? Ő akarja magát egyedül-szabaddá csinálni, hogy minden kívánságainak eleget tehessen, minden gondolatját végre-hajthassa. ’S ha mi magunkat ez eggynek, eggy jó és bölcs Királynak egész bízakodással általadjuk is, jót áll e ő nekünk maradékiért? felel e hogy ezek köztt eggy sem fog találtatni a’ ki félre tesz minden igazságos tekintetet, ’s rajtunk kímélet nélkül uralkodand? Ki ment-meg akkor minket a’ teljes kéjtől, ha majd a’ maga szolgájit, a’ maga véreit közzénk küldi, kik itt a’ földnek ’s a’ föld’ szükségeinek ismérete nélkül szabad tetszések szerént parancsolgatnak, semmi ellenállást nem találnak, ’s magokat mínden felelet’ terhétől menteknek érzik?

Alba; a’ ki ismét körültekingete. Semmi nincs természetesbb mint hogy eggy Király önn-maga által akarjon uralkodni, ’s parancsainak végre-hajtását legörömestebb azokra bízza kik őt leginkább értik, érteni leginkább akarják; a’ kik az ő akaratját kifogás nélkül teljesítik.

Egmont. És épen olly természetes, hogy a’ polgár attól kíván igazgattatni a’ ki vele született, vele nevekedett; a’ kiben a’ felől a’ mi igazság, egyenlő gondolat vagyon, a’ kit ő úgy tekinthet mint atyafiját.

Alba. ’S a’ Nemesség még is ezen atyafijaival egyenetlen’ osztozott.

Egmont. Az századok előtt történt, ’s most irígy szemmel többé nem nézetik. De ha szükségtelenül új emberek küldetnének, a’ kik másod ízben akarnának a’ nemzet’ kárával meggazdagúlni, ha a’ nemzet látná hogy ő fösvénynek, vakmerőnek, határtalan kevélységűnek vagyon kitéve; az forradalmat okozna, melly nem könnyen fogna önnmagában elcsendesedni.

Alba. Te nekem itt olly dolgokat mondasz a’ miket nem kellene hallanom; én is idegen vagyok.

Egmont. Hogy neked mondom, elég jele hogy czélzásom nem reád van.

Alba. ’S még így sem akarnám hallani tőled. A’ Király engem azon remény alatt külde ide, hogy a’ Nemesség segélleni fogja szándékait. A’ Király mély megfontolással nézte-el mi hasznos e’ népnek; a’ dolgok úgy mint eddig állottak, nem maradhatnak tovább. Az ő czélja az, hogy a’ népet, ennek tulajdon java végett, korlátok közzé szorítsa, a’ maga boldogságát, ha a’ szükség kívánná, erővel is reá-tolja, az ártalmas polgárokat feláldozza, hogy a’ többieknek nyugodalmok legyen, ’s a’ bölcs uralkodás’ szerencséjét élhessék. Ez az ő végezése; ezt a’ Nemességnek kijelenteni vagyon parancsomban, ’s én tanácsot kivánok az ő nevében hogy az miként vitessék véghez, nem mit, mert ezt ő maga végezte-el.

Egmont. Szavaid igazolják a’ nép’ félelmét, a’ közönséges félelmet! Elvégezte tehát a’ mit Fejedelemnek soha nem kellene végezni! Népe’ erejét, annak gondolkozását, azon képzeletet mellyet az maga felől magában csinált, a’ Király ezeket akarja elgyengíteni, elnyomni, eloltani, hogy rajtok könnyebben uralkodhasson. Sajátságainak belső velejét akarja elrontani, minden bizonnyal azért, hogy őket boldogabbakká tehesse. Elsemmíteni akarja őket hogy valamikké legyenek; eggy más valamivé. Oh, ha az ő czélja jó, úgy az félre fog értetni! Nem a’ Király ellen szegzik ezek magokat; csak a’ Király’ útjába állanak a’ ki eltévesztett úton menni első szerencsétlen lépéseit már teszi.

Alba. E’ gondolkozásaid mellett hasztalan igyekezett volna eggyességre lépni akarnunk. Te a’ Király felől keveset tészesz-fel, ’s megvetéssel gondolkozol Tanácsnokjai felől, ha kétleni mered hogy ezek őáltalok meggondolva, eléggé megmérve vannak e? Nekem nem az parancsom hogy még eggyszer tekintsem-végig az ellenző ’s javalló okokat. Engedést kívánok a’ néptől – tőletek pedig, ti elsőji, tanácsot és segédet, mint zálogát ezen határtalan, kérdésbevehetlen kötelességnek.

Egmont. Kívánd fejeinket, ’s úgy eggyszerre megvan téve. Hogy a’ nyak e’ járom alá hajoljon e, ha a’ pallos előtt bukjon e meg, az eggy jobb léleknek alkalmasan eggy lesz. Hasztalan szóllottam illy soká; a’ léget rengettem-meg; nem nyertem egyebet vele.

Ferdinánd

jő. Bocsánatot hogy beszéllgetésteket megszaggatom. Itt eggy levél mellynek hozója sürgeti e’ választ.

Alba. Engedjétek látnom mit tart. Félre vonúl.

Ferdinand Egmonthoz. Szép ló, mellyet embereid utánad hoztak hogy rajta házadhoz menj.

Egmont. Nem a’ legrosszabb. Már eggy idő olta tartom; kedvem van kiadni rajta. Ha tetszik, talán öszveférünk eránta.

Ferdinand. Jó; örömmel.

Alba

int fijának, ’s az visszavonja magát.

Egmont. Éljetek szerencsésen! eresszetek, mert a’ nagy Istenre, én többet mondani nem tudnék.

Alba. Szerencsédre a’ történet nem engedé gondolkozásodat bővebben elárulnod. Gondolatlanúl fedezéd-fel szíved’ redőjit, ’s sokkal terhesebben vádlád-be magadat mint ellenséged bosszúból tehette volna.

Egmont. E’ megtámadás engem nem rendít-meg; eléggé ismerem magamat, ’s tudom mint függök a’ Királytól, inkább tudom mint sokak kik az ő szolgálatjában magokat szolgálják. Kedvetlenséggel térek-vissza e’ versenygésből a’ nélkül hogy öszvegyezheténk vala, ’s óhajtom hogy az Úr’ szolgálatja ’s a’ hon’ boldogítása minél elébb eggyesíthessen. Talán eggy újabb kimagyarázat, a’ több Fejedelmek’ jelenléte, eggy szerencsés pillantatban, azt a’ mi ma lehetetlennek látszott, lehetővé fogja tehetni. E’ reménnyel lépek-el innen.

Alba fijának intvén. Állj-meg, Egmont. – A’ kardodat. – A’ középajtó megnyil; a’ galeríet rakva látni katonasággal, melly itt mozdúlatlan áll.

Egmont álmélkodva hallgatván eggy ideig. ’S ez vala a’ czél? ezért szóllítál-elő? Kardjához nyulva, mintha magát védeni akarná. ’S én védtelen’ állok?

Alba. A’ Király parancsolja, te foglyom vagy. Fegyveres nép jő-be mind két felől.

Egmont pauze után. A’ Király? – Oránien! Oránien! – – Kardját általnyujtván. Tehát vedd! Ez sokkal többször védte a’ Király’ ügyét mint e’ mellyet. – A’ középajtón ki. A’ fegyveres nép, melly a’ szobában vagyon, követi; úgy Ferdinand is. Alba veszteg áll. A’ kárpit legördül.

ÖTÖDIK FELVONÁS.

Úcza. Alkony.
Klárika. Brackenburg. Polgárok.

Brackenburg.

Kedves, az Istenért! mit kezdesz?

Klárika. Jer eggyütt, Brackenburg. Te nem ismered őket: mi kiszabadítjuk. Mert mi lehet erősebb mint az ő szeretetek eránta? Lángoló vágyást érez magában mindenike, esküszöm, kiszabadítani őtet, ’s a’ legszabadabbnak megadni szabadságát. Jer! Csak az a’ szó kell melly mindnyájokat öszvegyüjtse. Az ő lelkeikben még frisen él mivel tartoznak neki, ’s hogy egyedül az ő hatalmas karja tartóztatja a’ felettek-függő veszélyt, azt ők tudják. ’S ők kénytelenek miatta és magok miatt mindent merni. ’S mit merünk, mi? Legfeljebb is életünket, melly nem érdemli hogy megtartásáról gondoskodjunk ha ő vész.

Brackenburg. Szerencsétlen! te nem látod melly erő bilincseze le érczlánczokkal bennünket.

Klárika. Az az erő nekem nem látszik győzhetetlennek. Ne vesztegessünk soká hasztalan szókat. Itt jő nehany azokból a’ régi, derék, igaz férjfiakból. – Atyafiak! Szomszédok! eggy szóra! – Feleljetek, mi történ Egmonttal?

Ácsmester. Mit akar ez a’ leányzó? Mondjad, hallgasson.

Klárika. Jertek közelebb hogy halkabban szólhassunk, míg elvégezzük mihez fogunk, míg többre szaporodunk. A’ paczkázó kegyetlenség, melly őtet meg merte fogni, felrántva tartja a’ gyilkot hogy megölje. O atyafiak, az alkonynak minden beléptével nagyobb rettegés száll meg. Félem az éjt. Jertek, osszuk-fel magunkat, menjen kiki más úczára, ’s csődítsük-öszve a’ polgárokat. A’ piaczon ismét eggyüvé-jövünk, ’s áradásunk mindent velünk fog ragadni. A’ mi elleneink környülfogva, elárasztva látják-meg magokat, ’s mi őket elnyomjuk. Mint állhatna nekünk ellen eggy marok zsoldos-nép? ’S ő majd miközttünk tér-vissza, megszabadítva látja magát, ’s köszönhetni fog nekünk valaha valamit, nekünk, kik őeránta olly mélyen vagyunk elsüllyedve tartozással. Meglátja talán – bizonyosan meglátja a’ szabad ég alatt a’ hajnalt.

Ácsmester. Mi lelt téged, lyányka?

Klárika. ’S nem értetek? Én a’ Grófról szóllok. Gróf Egmontról.

Ácsmester. Ki ne mondd azt a’ nevet! az halált hoz.

Klárika. E’ nevet ne? Hogyan? Ki nem mondja azt minden alkalommal? Hol nincsen az írva? E’ csillagokban olvastam azt gyakorta világosan, betűről betűre. Ne nevezzem? Mit teszen ez? Barátim! kedves szomszédok! ti álmodtok; térjetek magatokhoz. Ne nézzetek reám illy meredt szemekkel, illy rettegve! Ne pillongjatok ide amoda ez ijedséggel. Hiszen én csak azt mondom a’ mit mindenitek óhajt. Az én kiáltásom nem tulajdon szíveitek’ kiáltása e? Ki ne csuklana térdre e’ bánattal-teljes éjjel, minekelőtte ő nyugtalan ágyán elterül, hogy Istentől megszabadulását kérje? Kérdjétek egymást, kérdje kiki önn-magát! ’s ki ne mondja velem: „Szabadságot Egmontnak vagy nekem halált!”

Jetter. Őrizz’ Isten! nagy ítt a’ baj.

Klárika. Veszteg! veszteg! ’s ne forduljatok-el annak nevére a’ ki felé kevéssel még ezelőtt olly örülve tolakodtatok. – Ha híre jött, ha ezt hallánk: „Egmont jő! Egmont érkezik Gentből!” akkor azon úczák’ lakóji tarták szerencséseknek magokat a’ hol ő keresztülment. ’S ha lovának dobogásai elhatottak hozzátok, kiki abba hagyá munkáját, ’s ablakhoz ugrott, ’s aggodalmakban-elfonnyadt képekre, mint a’ napfény, úgy röpült az ő arczáról öröm és reménynek sugára. Akkor a’ küszöben feltartottátok gyermekeiteket ’s mutattátok nekik: „Ime ez Egmont, az ott, az a’ legmagasbb! Az ő! Ő az a’ kitől ti boldogabb napokat reméllhettek mint a’ millyeket szerencsétlen atyáitok láttak.” Hogy gyermekeitek ezt ne kérdhessék eggykor: „Hova lett Egmont? hol vannak a’ napok mellyekkel eggykor bennünket bíztatátok?” – ’S így pazaroljuk a’ szókat, ’s itt állunk öszveöltött karral, ’s őt veszni hagyjuk!

Soest. Nem szégyelled, Brackenburg? Ne hagyd magát. Kapd-félre a’ baj elől!

Brackenburg. Kedves Klárika, menjünk. Mit fog mondani anyád? Talán –

Klárika. Azt hiszed hogy gyermek vagyok, hogy megőrültem? Mit talán? – E’ rettentő bizonyos mellől semmi remény által nem fogsz félre-vonni. Hallanotok kell, ’s hallani fogtok; mert látom én hogy meg vagytok zavarva, hogy nem találhatjátok-fel saját kebletekben ten-magatokat. Keresztül a’ jelen bajon, reppenjünk-vissza eggy pillantással a’ multba, a’ kevéssel ezelőtt elmultba. Fordítsátok tekinteteiteket a’ jövendő felé. Élhettek e ti? Fogtok e ti élni ha ő vesz, az ő lehelletével tűn-el a’ Szabadság’ vég lélegzete. Mi volt ő nektek? Kiért vetette magát a’ legrettentőbb veszély közzé? Sebei csak tiérettetek folytak ’s gyógyultak. Azt a’ nagy lelket melly mindnyájatokat horda, tömlöcz zárja-be, ’s körűle a’ legundokabb öldöklés’ borzongásai lebegnek. Ő talán titeket vár, bennetek reméll ő, a’ ki csak adni, kérelmeket teljesíteni szokott vala.

Ácsmester. Koma, jerünk.

Klárika. ’S nekem nincsenek karjaim, nincsen velőm; de az van a’ mi nektek eggyül eggyig nincs, bátor lelkem, ’s megvetése a’ veszélynek. Oh, ha lehelletem lángba hozhatna benneteket! oh, ha mellyemre-szorítva, benneteket felmelegíthetnélek, feléleszthetnélek! Jertek!

feléleszthetnélek Jertek!

Én köztetek megyek! – Mint a’ magát védeni-, mást rontani-nem tudó zászló lobogva vezérli a’ harczolók’ lelkes seregét: úgy lobogjon az én lelkem a’ ti fejeitek felett, ’s a’ szeretet ’s merészség az elszórt ingó népet gyüjtse rettentő sereggé!

Jetter. Vonjátok félre, sajnálom, szánom.

Polgárok el.

Brackenburg. Klárika, nem látod hol vagyunk.

Klárika. Hol? Azon ég alatt, melly szebb színbe szokott vala kelni mikor alatta ő járt. Ez ablakokból néztek-ki ők, négy öt fej egymás felett; ez ajtók mellé bújtak-el, mikor ő lepillanta reájok, a’ gyávákra! Oh, úgy szeretém vala őket mikor őt még tisztelték! Ha eggy vérengező, zaklató volt volna, nem bánnám hogy most, midőn meg van buktatva, magára hagynák. De szerették őtet! – Oh, ti kezek, kik sipakhoz nyulni tudtatok, kardhoz ti nyulni nem tudtok! – Brackenburg, ’s mi – Szidjuk, átkozzuk őket? – E’ karok, mellyek őtet olly sok ízben szorongatták, mit tesznek ezek most érette? – A’ fortély már olly sokat elsüte a’ világon. Te ismersz minden nyilást, minden részt

rézt

, ismered a’ régi várat. Semmi sincs lehetetlen; mondj eggy tanácsot.

Brackenburg. Nem mennénk haza?

Klárika. Jó.

Brackenburg. Amott a’ szegletben látom Alba’ őrjét; engedj útat szivedhez az ész’ szavának. Képzelhetsz e gyávának engem? nem hiszed hogy értted kész lehetek veszni? Itt mind ketten őrjöngünk

őröngünk

, én úgy mint te. Nem látod e a’ lehetetlent? Térj magadhoz! te magadon kívül vagy.

Klárika. Magamon kivül vagyok? Irtóztató! Brackenburg, te vagy magadon kivűl. Midőn a’ hőst nyilván magasztalátok, tisztelétek, őtet barátunknak, védünknek, reményünknek nevezétek, mikor Éljenekkel fogadátok ha jött, akkor szugomban állék, félig-feltoltam az ablakfiókot, pislongva rejtém el magam’, ’s szívem nagyobban vere mint mindnyájatoknak. Most ismét nagyobban ver mint mindnyájatoknak. Elbujtok midőn reátok szükség volna, megtagadjátok őt ’s nem érzitek hogy oda lesztek ha ő vesz.

Brackenburg. Jer haza.

Klárika. Haza?

Brackenburg. De eszmélj-fel hát. Tekints-körül! Ezek az úczák a’ mellyekre te csak vasárnaponként lépdeltél, a’ mellyeken végig szemérmesen mentél Templomba, a’ hol nehezteltél ha eggy nyájas idvezléssel mertem feléd közelíteni. Itt állasz, itt szóllasz, az egész világ előtt; térj magadhoz, kedves! mit használ az?

Klárika. Haza! Igen, magamhoz térek. Jer, Brackenburg, haza! Tudod te hol az én honom?

el.

Tömlöcz.
eggy lámpától vevén világot. Az aljban eggy pihenő.

Egmont

egyedül.
Régi barátom! mindég hű alvás! te is futsz é előlem mint minden más barátim? Melly készen szálltál te mindég az én még szabad főmre, ’s beárnyalád halántékimat, mint a’ szerelem’ myrtuszfonadéka! A’ fegyver’ csörtetése köztt, az élet’ hullámjain, könnyen-lihegve nyugodtam én, serdülő ifju, a’ te karjaidban. Midőn ágon lombon fergeteg méne-keresztül, ’s a’ tölgy’ tetője recsegve hajlongott, ingatlan álla benne a’ szív’ veleje. ’S mi ráz most? mi tántorgatja e’ hív, e’ félni-tudatlan lelket? Érzem, az ölő-szekercze’ pengése az melly gyökeremet szegdeli. Még állok, ’s belső borzongás jár-keresztül. – Úgy van, győz az álnok hatalom; fenekedik a’ súgár törzsre, ’s elébb mint amott a’ kéreg, recsegve ’s mindent-öszvetördelve dől-el koronád. ’S te, ki a’ legnyommasztóbb gondokat szappanlapták gyanánt szoktad vala eltolni fejedről, miért nem kergetheted-el most azt a’ sejtést melly ezerképen reppen fel és alá benned? Miolta jelen-meg neked rettentőleg a’ halál? mellynek sok alaku képeivel te olly csendes vérrel éltél mint a’ földnek megszokott egyéb alakjaival. – De ő most nem is az a’ tüzes ellen, mellynek az egésséges kebel vetélkedő bátorsággal vágy ellenébe; a’ tömlöcz, előképe a’ sírnak, kedvetlen mind a’ lelkesnek mind a’ gyávának. Tűrhetetlen vala nekem a’ kipárnázott széken is, midőn, a’ Fejdelmek’ pompás gyülekezeteiben, a’ mit könnyen lehetett vala elvégezni, vissza meg’ vissza-forduló beszédek köztt fontolgatánk, ’s ollyankor a’ palota’ bús falai köztt a’ padlás’ gerendáji el látszottak engem nyommasztani. Mentem, mihelytt lehete, ’s lóra szöktem eggyszerre mély fellélegzéssel. ’S ki, sebesen, oda a’ hova illünk! a’ mezőre, hol a’ földből felpárázva, a’ természetnek minden legszükségesbb, legközelebbi adománya, ’s végig-lebegve az egeken, a’ csillagzatoknak minden áldásai körülkerengenek; hol mi, mint az a’ földszülte óriás, a’ köz anya’ megérintésétől több erővel szökellünk magosra; hol az emberiséget egészen, ’s minden ereinkben emberi kivánságokat érzünk; hol a’ kívánkozás előre-tolni, magát meggyőzni, megragadni, markát használni, birtokba jutni, az ifju vadásznak lelkén végig-lángol; hol a’ katona a’ maga vele-született jusát az egész világra gyors léptekkel siet éreztetni, ’s rettenetes szabadságban, mint a’ rivancs a’ földön ’s réten ’s erdőn pusztítva megyen-el, ’s semmi határt nem ismér mellyet emberi kezek vonának. Te csak kép vagy, csak emléki-álma sokáig-bírt szerencsémnek! hova vitt-el téged tőlem a’ hiteszegett sors? Azért tagadja e meg a’ nap’ fényében az általam soha nem rettegett halált, hogy e’ visszás penész köztt a’ sír’ előérzésével töltsön-el? Mint lehell undorral reám e’ kövek között! Már mered az élet, lábam rettegi e’ pihenőt, mint a’ sírt. Gond! gond! ki az öldöklést még a’ maga órája előtt kezded, távozz-el tőlem! – De miolta van tehát Egmont egyedül? olly igen egyedül e’ világon? Téged a’ kétség zsibbaszt-meg, nem a’ szerencse. A’ Király’ igazságszeretése mellyben egész élted alatt bízál, a’ Regensné’ barátsága, melly (magadnak megvallhatod) csaknem szerelem vala, ezek eggyszerre eltüntek e, mint az éj’ lidérczei? ’s egyedül hagytanak e téged a’ homályos ösvényen? Barátid’ sergét nem fogja e’ a’ te Orániened mindent-merve vezérleni? Nem fog e öszvegyülni a’ nép, hogy dagadozó erővel megmentse régi barátját? Falak, mellyek engem itt fogva tartatok, oh, ne tartóztassátok tőlem annyi lelkeknek jómat-akaró tolakodásaikat! ’s a’ melly lelkesedés egyébkor az én szemeimről omla reájok, az most az ő szívekből térjen-vissza az enyémbe! Oh igen! ezrenként kelnek-fel! jőnek! körűlem gyülekszenek-öszve! Fohászkodásaik ostromló hévvel röpül az ég felé, csudát kérnek. ’S ha megszabadításomra angyal nem száll-alá, látom azt, kardhoz, láncsához kapnak. Feszülnek a’ kapuk, a’ rostélyok nyilnak, a’ falak omlanak, ’s Egmont vígan kél-ki a’ viradó napnak ellenébe. Mennyi ismert arcz fogad víg sikoltozással! O Klárika, ha te férjfi volnál, úgy téged mindenek előtt látnálak-meg itt, ’s neked örömmel köszönném a’ mit eggy Királynak nehezen tudnék, a’ Szabadságot.

Klárika’ lakása.

Klárika.

lámpával jő ’s eggy pohár vízzel kamarájából. Üvegét az asztalra teszi, ’s ablakhoz lép.
Brackenburg? te vagy? – Hát mit hallék? – Még senki! senki! – Az ablakhoz teszem a’ lámpát, lássa hogy még fenn vagyok, hogy még várom. Megígérte hogy hírt hoz. – Hírt? Rettentő bizonyosságot! – – Egmont halálra kárhoztatva! – Melly Itélő-szék állíthatja őt maga elébe? ’s ők halált mondanak reá! A’ Király kárhoztatja halálra? Vagy a’ Herczeg? – ’S a’ Regensné félre-vonja magát; Oránien kés, kés minden barátja. – – Ez az a’ világ, mellynek állhatatlan volta, hitetlensége felől annyit hallottam, de soha nem érzettem? Ez az a’ világ? – Ki lehetne olly romlott, olly gonosz, hogy a’ kedvest gyűlölhesse? A’ gonoszság eléggé erős lehetne é a’ közönségesen jónak ismertet megbuktatni? De úgy van! – O Egmont, úgy hittem, te Isten és emberek előtt bátor vagy mint e’ karok között! Mi voltam én neked? Te engem tiédnek nevezél, ’s én neked szenteltem egész éltemet. – Mi vagyok most? Hijába’ nyujtom-ki kezem’ azon kelepcze után melly téged fogva tart. Te segéd nélkül ’s én szabad! – Itt a’ kolcs ajtómhoz. Kéjemtől függ menni, jőni, ’s nem használhatok neked! – – Oh kössetek-meg, hogy el ne csüggedjek; vessetek a’ legmélyebb tömlöczbe hogy nedves, hideg falakba verhessem főmet, hogy szabadság után síránkozzam, azt álmodhassam hogy miként fogok rajta segélyteni; ha bilincsek nem ellenzenék, miként fognék rajta segélyteni. – Most szabad vagyok, ’s a’ szabadságban fekszik érezése tehetetlenségemnek. Érzem magam’, ’s eggy tagomat sem mozdíthatom-hogy könnyítsek rajta. – Ah igen, Egmont, lényednek azon kisded része is, a’ te Klárikád, fogva van, mint te, ’s haláli rándúlatok alatt merengeti utolsó erejét elszakasztva tőled! – Lépdelni hallok, köhenteni – Brackenburg – ez ő lesz! Szerencsétlen jó ember, a’ te sorsod az marad a’ mi volt. A’ kit szeretsz, megnyitja az éjjeli-ajtót neked, ’s oh melly keserves öszvejövethez!

Brackenburg fellép.

Klárika. Te sápadtan, te félve jössz. Brackenburg, mi dolog?

Brackenburg. Ál útakon veszélyek köztt jövök hozzád. A’ nagy úczákat katonaság állotta-el.

Klárika. Beszélld-elő, mit látál?

Brackenburg helyet fogva. Ah Klári, hagyj sírnom. Én őtet nem szerettem. Ő volt a’ gazdag, ’s a’ szegénynek eggyetlen bárányát zsírosabb legelőre csalta-által. Nem átkoztam őt soha, az Isten engem hívnek, lágynak teremtett. Bánatban folyt-le előttem életem, ’s úgy remélltem mindennap, hogy elepedve múlok-ki.

Klárika. Feledd azt, Brackenburg, feledd önn-magadat. Szóllj felőle! Való e? való, hogy halálra ítéltetett?

Brackenburg. Való

Brackenburg, Való

; bizonyosan tudom.

Klárika. ’S még él?

Brackenburg. Él.

Klárika. Mint tehetsz erről bizonyossá? – A’ kajánság éjjel öli-meg a’ dicsőt! minden szem elől elrejtve fog folyni vére! Bódult álomba sippadva fekszik a’ rettegő nép, ’s szabadúlást álmod, ájult óhajtásának teljesedését álmodja, míg az ő lelke, neheztelve reánk, kikél a’ világból. Ő oda van! – Ne csalj meg engem! ne magadat!

Brackenburg. Bizony nem; ő él, ’s elég irtóztató, hogy a’ spanyol a’ népnek mellyet el akar taposni, eggy hallatlan látványt készít: örökre öszvetiporni minden szívet melly merészel sohajtani szabadság után.

Klárika. Mondd tovább, Brackenburg; csendes hideg vérrel mondd-ki az én halálos-ítéletemet is. Közelebb, mindég közelebb lépdelek a’ boldog táj felé; reám már a’ béke’ vidékeinek mindenikéről vígasztalás lebeg. Szóllj.

Brackenburg. Értenem lehete az őröktől és a’ mi szók itt ott estek, hogy a’ piaczon nagy titokban valami rémítő dolog készül. Oldalvást tehát, holmi ismert menéseken, a’ bátyám’ házához csúszék, ’s eggy hátulsó-ablakon kinéztem a’ piaczra. – A’ spanyol-katonák nagy kört csináltak, fáklyákat tartván kezeikben. Kimerengetém szokatlan szemeimet, ’s az éjből eggy fekete polczozat emelkedék előttem, tágas, magas; elborzadtam látására. Nagy gonddal sürgöttek sokan körösded, a’ mi gerendák ’s deszkázatok még fejéren álltak, fekete posztóval bevonni. A’ grádicsokat is feketével takarták-be; jól lehete látnom. Eggy fejér Feszűlet, melly, keresztül az éjen, ezüstnek látszott, magasra emelteték az eggyik szegletben. Mindég bizonyosabbnak ’s bizonyosabbnak tetsze a’ rettentő szándék. A’ fáklyafény itt ott látszott még, de most úgy tetszett mintha távozna, ’s végre egészen elaludt. Az éj’ csudaszülöttje eggyszerre tért anyjának méhébe.

Klárika. Elég, Brackenburg! már elég! hagyd lelkemen nyugodni e’ borítékot. A’ kísértetek eltüntek, ’s te kedves nyájas éj, kölcsönözzd lepledet a’ magában-forró földnek; az tovább nem hordja az undok sulyt, felrepeszti mély hasadékjait, ’s recsegve nyeli-el az öldöklés’ polczát. ’S eggyikét angyalainak leküldi az az Isten kit ők dühök’ czímerévé mocskolnak; a’ zárak és reteszek megnyilnak a’ szent követ’ illetésére, ’s ő szelid fénnyel öleli-meg a’ maga barátját, ’s kiviszi által az éjen szabadságba, gyengéden és nyugodalommal. ’S az én útam is e’ setétben megy neki elébe.

Brackenburg Klárikát tartóztatva. Hova, édes? mit mersz?

Klárika. Lassan, barátom! lassan! hogy fel ne ébredjenek, hogy magunkat fel ne költsük. – Isméred e’ palaczkocskát, Brackenburg? Mosolygva vettem-el azt tőled, midőn engem siettető halállal ijeszgetél. – ’S most –

Brackenburg. Minden Szentek’ nevében!

Klárika. Meggátlani semmit nem fogsz. Az én részem a’ halál. ’S engedd nekem a’ szelíd sebes halált mellyet önnmagadnak készítettél volt. Ide jobbodat. – Azon pillantatban midőn megnyitom magamnak a’ setét kaput mellyből nem adatik visszatérni, e’ kézszoritással mondhatnám neked, melly igen szerettelek, melly igen keseregtelek. A’ bátyám korán holt-el, ’s én téged választálak az ő üre’ kipótlására. Szíved ellenkezék, ’s gyötrött engem, gyötre téged; azt kívántad vala hevesen, ’s mindég hevesebben, a’ mi neked rendelve nem volt. Bocsáss-meg, Brackenburg, ’s élj szerencsésen! Engedd hogy bátyámnak szóllíthassalak! Az a’ név sok nevet foglal magában. Vedd utolsó szép virágát a’ meghalónak hív szívvel – vedd e’ csókot – A’ halál mindent eggyé teszen, Brackenburg; eggyekké tehát minket is.

Brackenburg. Úgy hadd haljak-meg eggyütt veled! Osszd-fel! osszd-fel! Elég az két éltet is eloltani.

Klárika. Maradj! te élj, te élhetsz. – Légy segédjére anyámnak, ki nélküled megemésztené magát szegénységében. Légy azzá neki a’ mi én nem lehetek; éljetek eggyütt, ’s sirassatok. Sirassátok a’ hazát ’s azt a’ ki rajta segélyhetett volna. A’ mai ivadék e’ nyomort le nem rázhatja; még a’ bosszu’ dühe sem fogja azt le csendesíthetni. Éljétek végig, ti szegények, az időt, melly már nem idő. Ma akad-el a’ világ; az ő kerengése megszűn, ’s ereim már csak kevés perczekig vernek. Élj szerencsésen!

Brackenburg. Oh élj eggyütt velünk, élj csak magadnak! Te minket ölsz-meg magadban, élj és tűrj! Mi elválhatlanúl melletted maradunk, ’s a’ szeretet, figyelmes erántad mindenben, a’ legszebb vígasztalást készítse neked a’ maga élő karjai között. Légy miénk! a’ miénk! Hogy enyém légy, azt mondanom nem szabad!

Klárika. Lassan, Brackenburg! nem érzed mit illetsz-meg. A’ hol neked remény tűn-fel az nekem kétségberogyás.

Brackenburg. Osszd-meg az élővel a’ reményt. Mulass az örvény’ szélén, pillants-alá, ’s tekints vissza reánk.

Klárika. Én diadalt nyertem; ne hívj-vissza a’ küzdésre.

Brackenburg. Csábulásban vagy; éjbe borulva keresed a’ mélységet. Még nem minden világ aludt-el, még némelly nap –

Klárika. Jaj! reád jaj! jaj! kegyetlenül téped-el a’ kárpitot szemeim előtt. Igen is, virradni fog az a’ nap; hijába fogja öszvehúzni minden ködjét; meg fog virradni óhajtása ellen. Félve pillant-ki ablakán a’ polgár; az éj eggy fekete foltot hágy maga után; néz, ’s félelmesen nő a’ fényben a’ hóhérpolcz. – Újra-szenvedve fordítja-el fohászkodó szemét az atyjához oda-fenn a’ megbántott Istenkép. A’ nap ki nem mer lépni, nem akarja megjegyzeni az órát mellyben ő elhal. Lomhán mennek útjokon a’ mutatók, eggyik óra nyomban üt a’ másik után. Megállj! megállj! most az ideje; a’ reggel’ sejtése engem sírba tol. Az ablakhoz lép mintha ki akarna nézni, ’s titkon megissza italát.

Brackenburg későn vevén-észre. Klári! Klári!

Klárika az asztalhoz lép, ’s megissza a’ vizet. Itt a’ maradéka. Én nem hívlak utánam. Tedd a’ mit neked illik, élj! Oltsd-el e’ lámpát csendesen és késedelem nélkül; én nyugalomra megyek. Titkon menj-ki, ’s vond-be megetted az ajtót. Lassan! fel ne költsd anyámat. – Menj, ’s kerüld a’ veszélyt, hogy gyilkosomnak ne véljenek.

el.

Brackenburg. Úgy ereszt-el utószor, mint mindég. Oh, érezheti é emberi lélek, mint tud ő eggy szerető szívet öszvetépdelni! Itt hagy állnom, magamra bíz, ’s eggyeránt lesz utálatos előttem az élet és halál! – Egyedül halni! – Sírjatok a’ kik szerettek! Nincs keserűbb sors mint az enyém. Megosztja velem a’ halálcsepet ’s elküld! magától küld el! Maga után vonz, ’s visszalök az életbe. O Egmont, melly irígyelhető sors jut tenéked! Előlmegy ő, ’s a’ győzelem’ koszorúja az ő kezéből lesz tiéd, ’s ő neked az egész eget hozza elédbe! – Menjek e én is? ’S ismét oldaltt álljak? Az elolthatatlan irígységet vigyem-által ama’ hajlékokba? – A’ földön nekem maradás nincs többé, ’s menny és pokol egyenlő kínokra várnak. Melly kedves volna a’ semmivé-lét’ irtózatos keze a’ szerencsétlennek!

Brackenburg el. A’ Szín kevés ideig marad. Zengés hallatszik ’s az Klárika’ halálát jegyzi. A’ lámpa, mellyet Brackenburg el felede oltani, fel-felcsillámol, ’s elalszik.

Tömlöcz.
Egmont alva a’ pihenőn. Csörögnek a’ kolcsok, ’s az ajtó megnyil. Cselédek fáklyákkal. Utánok Ferdinand. Silva. katonaságot vezet-be, ’s Egmont felserken.

Egmont. Kik vagytok ti, kik az alvást vadon kergetitek-el szemeimről? Mit sejtetnek velem remegő kevély tekinteteitek? Minek e’ rettentő csataj? Melly ijedelmes álmot hazudtok ti a’ fel alig serkent lélek’ elébe?

Silva. Minket a’ Herczeg küld, tudatni veled ítéletedet.

Egmont. Hozod a’ hóhért is, hogy végre-hajtsa?

Silva. Halld, ’s tudni fogod mi vár reád.

Egmont. Hozzátok ’s gyalázatos tetteitekhez ez illik. Éjjel forralva, éjjel végre-hajtva. Igy rejtőzik-el ez undok tette az igaztalanságnak. – Lépj-elő bátran te, ki a’ pallost köpenyed alatt hozod; itt főm, a’ legszabadabb, mellyet valaha kegyetlen uralkodás leütött.

Silva. Tévedésben vagy; a’ mit igazságos Bírák végeztek, azt nem fogják elrejteni a’ nap’ színe elől.

Egmont. Úgy a’ szemtelen vakmerőség felülhalad minden képzelményt.

Silva eggy mellette-állótól elveszi az Ítéletet, kifejti azt, ’s olvassa: „A’ Király’ nevében ’s az Ő Felsége által mireánk általtett különös hatalom’ ereje szerént, minden alattvalójit, bár mi rangúak legyenek, nevezetesen az Aranygyapju’ Lovagjait is, ítélet alá vonszani, ismerjük” –

Egmont. ’S a’ Király ezt általteheti?

Silva. – „ismerjük az előre bocsátott teljes és törvényes megvizsgálás után, hogy te Henrich, Egmonti Gróf, Gaurei Herczeg, magadat a’ pártütés’ vétkesévé tetted; ’s ehhezképest azt ítéltük, hogy te a’ felviradandó nap’ reggelén a’ tömlöczből a’ város’ piaczára vitessél, és ott a’ nép’ szeme-láttára, minden hitetleneknek elrettentéseűl, pallos által az élők’ serge közzül halálra adassál. Költ Brüsszelben” – Dátum és esztendőszám érthetlen’ olvastatnak-fel, hogy a’ Nézők ne értsék.
„Ferdinand, Albai Herczeg, Előlülője a’ Tizenkettők’ székének.”
Im tudod mir vár; kevés időd van hátra magadat elkészíteni, házadról rendelést tenni, a’ tiéidtől búcsút venni. – Silva kísérőjivel el. Ferdinand és a’ két fáklya marad. A’ Szín kevéssé vagyon felvilágítva.

Egmont sülyedve áll, ’s Silvát vissza nem fordulva hagyta menni. Egyedül véli magát, ’s midőn szemét felveti, meglátja Ferdinandot. Te állasz ’s vesztegelsz? Te jelenléted által még nevelni akarod álmélkodásomat, rémülésemet? Azt a’ kedves hírt akarod megvinni atyádnak hogy én gyáván csüggedezem? Menj, mondd neki, mondd, hogy hazugságával sem engem sem a’ világot el nem ámítja. Neki, a’ névszomjuzónak, elébb háta megett fogják suttogni, azután hangosan ’s mindég hangosabban mondják, ’s mikor eggyszer leszálland a’ tetőről, ezer szózat kiáltozza reá, hogy őt nem az országlás’ java, nem a’ királyi méltoságé, nem a’ Megyék’ elcsendesítése hozták ide. Maga miatt tanácslott ő háborút, hogy a’ hadakozó a’ hadakozásban ragyogjon. Ő temérdek zenebonát indíta, hogy szükség legyen reá. ’S én elesem, áldozatja az ő alacsony gyülölésének, az ő kicsinyded irígységének. Tudom, merem mondani, ’s a’ haló, a’ halálosan-megsebhedt, elmondhatja: engem ez a’ maga képzeleteiben nagy, engem ez irígyle, engem ez rég olta igyekezett eloltani, rég olta készült erre. Már akkor, midőn, még ifjontabb’, koczkát játszánk; ’s az aranyhalmok, eggyike a’ másik után, az ő feléről hozzám jöttek-által; akkor felgyúladva állott, hideg vért hazuda, de belsőjében csaknem megemészté a’ bosszu, nem annyira azon hogy én nyerek, mint azon hogy ő veszt. Még emlékezem szikrázó szemeire, álnok elsápadására, midőn eggy köz múlatság’ napján nehány ezer nézők’ jelenléte alatt czélt lövellénk. Ő szóllíta-meg hogy vele lőnék versenyt, ’s a’ két nemzet, Spanyolok és Alföldiek, fogadoztak. Meggyőztem őt; az ő golyóbisa elhibítá a’ czélt, az enyém tisztán kilőtte, ’s az enyémnek víg sikoltozással tölték-el a’ léget. Most magamat ér lövése. Mondjad neki hogy tudom, hogy őtet ismerem, hogy a’ világ minden diadaljelt kaczag mellyet a’ pulya lélek érdem nélkül állít magának. Te pedig – ha nem lehetetlen hogy a’ gyermek az atyja nyomdokaitól eltérjen – gyakorold magad’ a’ szeméremben, míg még ideje vagyon, ’s pirulj annak képében kit egész szívvel szeretnél becsülhetni.

Ferdinand. Hallgattalak a’ nélkül hogy szavaidba repüljek. Pironságaid azok nekem a’ mik a’ buzogánysujtások a’ sisakon; érzem a’ rázkodtatást, de fel vagyok fegyverkezve. Ütsz, de nem sebhetsz-meg; nekem csak az a’ fájdalom érezhető, melly keblemet szaggatja. Jaj nekem! jaj! Illyen látásra nőttem-fel! illyen rettenetes munkára vagyok kiküldve!

Egmont. Te panaszokra fakadsz? Mi érdekel téged? mi szomorít? Késő megbánás e hogy szolgálatodat e’ gyalázatos czimboraságnak adád? Te igen fiatal vagy, ’s külsőd sokat ígér. Nyájas valál, bízodalmat mutatál erántam. Míg téged láttalak, békével voltam atyáddal. ’S épen illy álnokúl, álnokabbúl mint ő, csalsz hálóba. Te vagy az útálatos. A’ ki neki hiszen, tegye azt a’ maga veszélyére: de ki retteghete veszélyt benned bízván? Menj! menj! ne fossz-meg e’ kevés pillantatoktól! Menj, hogy öszvegyüjthessem magamat, ’s a’ világot ’s tégedet felejthesselek.

Ferdinand. Mit mondjak neked? Itt állok ’s nézlek, ’s nem látlak és nem érzem magamat. Magamat mentsem e? Bizonyossá tégyelek e hogy igen későn, csak a’ vég ponton tudtam-meg atyám’ akaratját, hogy én azt, kényszerített, éltelen eszköze az ő akaratjának, tettem? Mit használ nekem akármelly vélekedésben vagy felőlem? Te el vagy veszve, ’s én szerencsétlen, csak azért állok itt hogy azt mondjam neked, hogy estedet keseregjem!

Egmont. Melly különös szózat, melly váratlan enyh jő előmbe a’ sír’ útján? Te, az én első, ’s merem mondani, talán eggyetlen ellenségem’ fija, te szánsz engem? te nem vagy eggyike gyilkosaimnak? Mondd-el, szóllj: kinek tekintselek én téged?

Ferdinand. Kegyetlen atya! Úgy van, reá-ismerek e’ parancsodban. Ismered gondolkozásomat, szívemet, mellyet olly gyakorta lágyszívü anyától vett örökségnek csúfolgatál. Hogy magamat hozzád-hasonlóvá képezzem, azért küldél ide. E’ nagy-embert a’ megnyiló sír’ szélén, eggy szabadkéjü halál’ hatalmában látni kényszerítesz, hogy a’ legmélyebb fájdalmat érezzem, hogy siketté legyek minden csapás eránt, ’s érzeketlenné, akármi ér.

Egmont. Álmélkodom. Szedd-öszve magadat. Állj és szóllj mint férjfi.

Ferdinand. Oh, bár asszony volnék! hogy ezt mondhatnák nekem: Mi bajod? mi érdekel? Nevezz nagyobb szörnyebb esetet, tégy rettentőbb tett’ tanújává, ’s köszönni fogom, ezt fogom neked mondani: Semmi volt!

Egmont. Eltéveszted magadat. Hol vagy?

Ferdinand. Hagyj szabad futást e’ szenvedelemnek, engedd hogy szabadon kesereghessek. Én nem akarok csendesnek látszani mikor minden tetemem rezg. Téged lássalak itt? – Téged? – Irtóztató! – Te nem értesz engem. ’S érthetsz e? Egmont! Egmont! nyakába esik.

Egmont. Oldd-fel nekem e’ titkot.

Ferdinand. Nem titok.

Egmont. Mint illethet-meg téged ennyire eggy idegen’ szerencsétlensége?

Ferdinand. Nem idegené! Nekem nem idegené! A’ te neved volt az a’ mi nekem első ifjuságomban mint az ég’ csillaga, világított. Hány ízben füleltem-fel utánad! hány ízben tettem erántad kérdéseket! A’ gyermek’ reménye az ifju, az ifjué a’ férjfi. Így hágdosál te énelőttem; elől mindég, ’s én téged irígység nélkül láttalak mindég elől, ’s én mindég utánad eggyik nyomról a’ másikra. Végre úgy reméltem, meglátlak itt, ’s szívem röpült feléd. Téged választottalak-ki példányomúl, ’s újra annak tevélek midőn most megláttalak. Most lehetek vele, mondám, most fogok végre vele élhetni, most őt megragadhatni, most – Mind el van metszve, ’s én téged itt látlak!

Egmont. Barátom, hahogy e’ nevezet neked kedves, vedd viszontvallásúl, hogy első meglátásodra az én lelkem is feléd röpült. Osztán érts-meg; mondd-ki: Akaratja e, komoly kemény akaratja e atyádnak hogy megöljön?

Ferdinand. Az.

Egmont. Ez az ítélet nem volna e hiu ijesztés, hogy csak megrezzentsen, félelemmel ’s fenyegetéssel büntessen, megalázzon, ’s királyi kegyelemből végre felemeljen?

Ferdinand. Nem az; ’s kesergem hogy nem az! Elejénten én is e’ reménnyel éleszgetém magamat ’s már akkor is kínt gyötrelmet érzék illy fekvésben látni téged. Most már nem szenved kétséget, most már bizonyos. Nem birok magammal. Hol veszek erőt az elmellőzhetlent, megváltozhatlant kitűrni?

Egmont. Úgy hagyj szóllanom. Ha lelked ennyire tol megszabadítani, ha az istenségtől melly engem e’ bilincsben tart, iszonyodol, ragadj-ki, tarts-meg! A’ pillantatok drágák. Te a’ Mindentehetőnek fija vagy, ’s magad is sokat tehetsz – szökjünk-meg. Én ismerem az útakat; a’ módok előtted nem lehetnek nem tudva. Engem csak e’ falak, csak kevés mértföldek zárnak-el barátimtól. Oldd-fel e’ bilincseket, vigy engem enyéimhez, ’s légy miénk. A’ Király eggykor bizonyosan megköszöni hogy engem megtartál. Most meg van lepve, ’s hihető nem ismeri a’ dolgokat. Atyád mer, a’ Felség kénytelen javallani a’ megtörténtet ha attól iszonyodik is. Te gondolkozol? Oh gondold-ki nekem a’ szabadulás’ módját. Szóllj ’s adj táplálatot az élő lélek’ reményének!

Ferdinand. Hagyd-el! hagyd-el! Minden szavad neveli elcsüggedésemet. Nincs semmi szer, semmi tanács, semmi szökés. – Ez kínoz, ez szorongatja mintegy körmökkel, mellyemet. Én magam vontam-öszve a’ hálót, tudom melly feloldhatatlan rajta a’ kötés, tudom mennyire van bevágva az út minden bátor lépésnek, minden fortélynak; magamat veled és mindenekkel másokkal lebilincselve érzem. Panaszkodnám e ha mindent nem próbáltam volna? Lábaihoz vetettem magamat, szóllottam, kértem. Ide külde, hogy a’ mi kedv és öröm bennem él, e’ perczben elöljem.

Egmont. ’S nincs szabadulás?

Ferdinand. Nincs.

Egmont dobbantván. Semmi szabadulás! – – Édes élet! kedves nyájas megszokása a’ lételnek, hatásnak! tőled váljak-e meg? hideg vérrel, magam’ megadva váljak-meg? Nem az ütközet’ zajában, a’ fegyver’ csattogása köztt, a’ dulongás’ munkája alatt mondasz te nekem könnyü rövid Isten-veledet; nem sietve vészesz te tőlem búcsút, nem kurtítod-meg az elválás’ pillantatát. Még eggyszer fogjam-meg úgy akarod, kezedet, még eggyszer pillantsak szemedbe, érezzem igen elevenen, a’ te szépedet, a’ te becsedet, ’s akkor magamat elszánva szakasszam-el, ’s mondjam: Maradj békével!

Ferdinand, Én pedig olly közel álljak hozzád, lássam, ne támogathassalak, ne gátolhassalak! Oh, melly szózat volna elég e’ panaszra? Melly szív ne csordulna-ki kötelékei közzül ez inség alatt?

Egmont. Csendesedjél.

Ferdinand. Te csendes lehetsz, megadhatod magadat, bajnoklag kiállhatod a’ nehéz küzdést a’ szükség’ kezén. Hát én mit tehetek? Hát én mit tegyek? Te meggyőzöd magadat és minket; te kiállod; én túléllek téged és magamat. Az asztalok’ örömei mellett világomat, a’ csaták’ mezején zászlómat elvesztettem. Hiu, ízetlen, zavart előttem a’ jövendő.

Egmont. Ifju barátom, kit én eggy ritka történet által nyerek és vesztek eggyszer’smind, a’ ki velem eggyütt érzi a’ halál’ kínjait, a’ ki érttem szenved, nézz engem e’ pillantatban, Te engem nem vesztesz-el. Ha életem tűkröd vala, mellyben magadat nézni szeretéd, légyen az halálom is. Az emberek nem csak akkor vannak egymással mikor eggyütt vannak; a’ távolvaló, a’ megholt is él nekünk. Én élek neked, ’s magamnak eleget éltem. Örültem minden napomnak, mindenik napomon serényen teljesítém tisztemet a’ hogy’ azt lelkisméretem hagyá. Most véget ér életem, a’ hogy’ elébb, jóval elébb, már a’ Gravelingi homokokon érhete vala. Megszünök élni, de éltem. Élj te is, barátom, kedvvel, örömmel, ’s ne rettegd a’ halált.

Ferdinand. Néked magadat meg lehete vala tartanod nekünk, néked magadat nekünk meg kellett vala tartanod. Magad ölted meg magad’. Gyakran hallgatám mikor felőled ezer ember szólla – irígyeid, jóakaróid – becsed felett perelvén egymással; ’s végre abban állapodtak-meg, ’s eggyike sem merte tagadni, ’s mindenike vallá: „Igen, de veszedelmes úton jár!” Hány ízben óhajtottam neked intést adhatni! ’S nem volt semmi barátod?

Egmont. Intve voltam.

Ferdinand. ’S a’ midőn e’ pontokat czikkelyenként láttam a’ vádakban, ’s a’ te feleleteidet reájok! eléggé jók téged mentegetni, nem eléggé erősek elhárítani rólad a’ vétket. –

Egmont. Ez eddig elég. – Az ember úgy hiszi hogy önn-maga intézi életét, hogy magát vezeti: azonban az ő belsője ellenállhatlanúl vonatik csillagzatainak végzése szerént. Ne merüljünk ez elmélkedésekbe. Őket én könnyen kiverhetem főmből, nem úgy gondjaimat a’ hazáért; de arra is lesz gond. Ha vérem ezért folyhat, ha az békét hozhat e’ népnek, úgy örömest fog folyni. Elég szomoru hogy nem lesz úgy! De az embernek nem illik ott aggódni a’ hol semmit nem tehet. – Ha az atyád’ pusztító hatalmát meggátolhatod, intézheted, oh tedd! Ki fogja azt tehetni? – Maradj békével!

Ferdinand. Én nem mehetek.

Egmont. Engedd, hogy embereimet jóvoltodba ajánlhassam. Az én szolgáim jó emberek. Hogy el ne szórassanak, szerencsétlenekké ne tétessenek! Mit tudsz Titoknokomról?

Ferdinand. Előre ment. Pártütőnek lelték, ’s feje véve van.

Egmont. Szegény lélek! – Még eggyet, ’s úgy osztán élj szerencsésen! Nem lehet tovább. – Bár melly hatalmasan hányattassék a’ lélek, a’ természet végre is ellen-állhatlanúl megkívánja zsoldját; ’s mint a’ gyermek, környültekergetve a’ kígyótól, az élesztő alvás’ karjai köztt nyugszik: úgy fekszik-le még eggyszer a’ megtikkadt a’ halál’ kapuji előtt, mintha hosszu útra menne. – Még eggyet. – Én eggy leányt ismerek; nem fogod azt megvetni mert enyém vala. Néked ajánlván őtet, nyugodt elmével halok-meg. Te

halok-meg Te

nemesérzésü ember vagy. A’ melly asszony azt lel, megtette szerencséjét. Él az én öreg Adolphom? Szabad ő?

Ferdinánd. Az a’ nyers Öreg a’ ki téged mindég kísért mikor kilovagoltál.

Egmont. Épen az.

Ferdinand. Él és szabad.

Egmont. Ő tudja lakását. Vezettessd-el vele magad’, ’s jutalmazzd-meg végéig hogy e’ kincshez megmutatta az útat. – Élj szerencsésen.

Ferdinand. Én nem megyek.

Egmont az ajtóhoz tolván. Élj szerencsésen.

Ferdinand. Oh hagyj még!

Egmont. Barátom, búcsu nélkül.

Ferdinandot az ajtóig kíséri; ott kiszakasztja magát tőle. Ferdinand zavarban, eltompulva, megy.

Egmont

magában. Gyülöletes ember! Nem gondoltad hogy nekem e’ jótétet fiad által fogod nyujtani. Ez által megszabadultam gondjaimtól, kínjaimtól, félelmemtől és minden mardosó érezésimtől. Szelíd sanyarral kívánja a’ természet a’ maga utolsó adóját. – Vége van! el van végezve! és a’ mi a’ mult éjjel álmatlan’ tartott ágyamban, az most győzhetetlen bizonyossággal altatja-el érzékeimet. Ledől pihenőjére. Muzsika. Édes szunnyadás! úgy jösz te mint a’ tiszta szerencse, nem híva, nem kérve, legkészebben. Te feloldod a’ szoros gondolatok’ csomójit, az öröm’ és fájdalom’ képeit összevegyíted, meg nem háborítva foly a’ belső harmoniák’ köre, kedves ájultságba süllyedünk, ’s megszűnünk lenni. Elszunnyad. A’ Muzsika követi alvását; pihenője megett nyilni látszik a’ kőfal, ’s eggy ragyogó jelenés mutatja magát. A’ Szabadság mennyei lepelben, környülfogva fénytől, felhőjin ül. Arcza a’ Klárikáé, ’s az alvó Hős felé hajol. Keseregni látszik őtet. Majd magába száll, ’s bátorító ábrázzal mutatja neki a’ nyilcsomót ’s a’ rúdat és kalapot. Vígasztalja, ’s kijelenti neki, hogy az ő halála szerzendi-meg a’ Szabadságot a’ Megyéknek; Győzőnek ismeri-meg, ’s borostyánt nyujt neki. A’ mint a’ koszorúval megérinti fejét, Egmont álmában fordulást tesz, ’s hanyatt marad. Az Istenné lebegve tartja feje felett a’ koszorút; nagy távolságban tábori-muzsika hallatszik, ’s a’ Jelenés elfoszol. A’ csengés hangosabb lesz. Egmont felébred; a’ tömlöcz világot kap a’ reggel fényétől. Első mozdulta az hogy fejéhez nyúl; felkél, körültekinti magát, jobbját még mindég feje felett tartván. Eltünt a’ koszoru! Szép kép, téged a’ reggel’ fénye tola-el. Eggyesülve, oh! eggyesülve voltak legszebb örömei szívemnek: a’ mennyei Szabadság alakot kedvesemtől kölcsönöze, ’s a’ bájos leány magát a’ mennyei barátné’ öltözetébe leplezé. Komoly pillantatban jelennek-meg nékem eggyütt, komolyabban mint kedvesben. Véres papuccsal lépe-fel előttem, ’s ruhájának lebegő redőji vérrel valának bemocskolva. Az az én vérem volt, és a’ sok jóké. Nem, az nem folyt hasztalan! Lépjetek-által, derék nemzet! A’ Győzelem’ Istennéje vezérl. A’ dob közelít. Halld! halld! Melly gyakran híva engem e’ hang a’ csaták’ és győzelem’ mezejére! Melly víg kedvvel jártak társaim a’ veszélyes dicső pályán! E’ tömlöczből én is tiszteletes halálnak megyek elébe; a’ Szabadságért halok, mellyért éltem, mellyért vívtam, és a’ mellynek most szenvedve áldozom magamat. A’ Szín’ alagyát eggy sor spanyol-katonák foglalják-el, kik hellebárdokat tartanak. Igen, állítsátok-elő őket. Rekesszétek-be a’ sort; engem nem ijesztetek. Hozzá szoktam láncsák ellen láncsák előtt állani, ’s környülfogva a’ rettegtető haláltól, kettős gyorsasággal érzeni a’ víg éltet. Dobok. Téged az ellenség mindenfelől környülkerít! Kardok csillognak. Barátim, fenntebb tüzzel! Megettetek szüleitek’ feleitek, gyermekeitek állanak. Az őrök felé mutatva. ’S ezeket Uroknak üreg szava tolja, nem érzésök. Védjétek vagyontokat, ’s megtartani azt a’ mi néktek legkedvesbb, hulljatok-el örömmel, a’ mint erre példát én adok. Dobok. A’ mint az őrök és a’ hátulsó-ajtó felé elszánt lépésekkel megy, legördül a’ kárpit. A’ Muzsika belé szöktet, ’s győzedelmi symphoniával rekeszti-bé a’ diadalt.

A’ T. T. ELŐFIZETŐK’ NEVEI BETŰRENDBEN.

Baján:

Alföldi János, Bácsbodrogi Főszolgab. ny. pap.
Almási Antunovics Albert, Bácsbodrogi Főjegyző. –
Almási Antunovics Károly, Bácsbodr. Alszolgabiró. –
Albrecht József, Bajai Tanácsos. –
Nemes-militicsi Czintula János, Bácsbodr. Táblab. –
Deli Sámuel, Bajai Polgár.
Dömötör Pál, t. Megyék’ Táblab. 3 példány. –
Fratricsevics Pál, Bácsbodr. Táblab. –
Gombos Ferencz, Bácsbodr. Táblab. –
Mélt. Szentgyörgyi Horváth János, Cs. K. Kamarás ’s több vgyék’ Táblab. –
Horváth Mihály, Bácsbodr. Főszalgab. –
Horváth Antal, Bajai Urad. Ispán. –
Kardosvászkai Kardos János, Bács vgyei Irnok. –
Almási Koronai József; Bácsbod. Aljegyző. –
Rigyiczai Kovács Imre, több ns. Megyék’ Táblab. –
Köröskényi Köröskényi Károly, Baranyai Táblab. ’s Bácsbodrogi Aljegyző. –
Kulungyics József, Baja’ Főjegyzője. –
Borsódi Latinovics Filep, Bácsbodr. Táblab. –
Borsódi Latinovics János, Bács vgye’ Alügyvédlője. –
Borsódi Latinovics Benjamín, Bács megyei Aljegyző. –
Markulin Simon, Bács vgyei Biztos. –
Mészáros Dániel, Bácsi Alszolgabíró. –
Miszura István, Bajai Tanácsos. –
Molnár József, Seborvos. –
Pacséri Ódri József, Bácsbodr. Aljegyző. –
Ország Mátyás; Bajai Tanácsos. –
Pap István, Főhadnagy. –
Paukovics Márton, Szántovai ’s Apatini Kam. Urad. Fiscal.
Radisics István, Bács vgyei Alszolgab. –
Riemer Jozsef, Bajai Urad. Számvevő. –
Almási Rudics Dániel, Bács vgye’ Alügyvédlője. –
Pacséri Szucsics József, Bács vgyei Táblab. –
Szalontai Tóth Mihály, Bajai Urad. Fiscális. –
Vargai Gáspár, Bács vgyei Eskütt. –
Bajsai Vojnics János, Bács vgyei Tábla- és Főszolgabíró. –

Bécsben:

Gombos Imre, Borsod vgyei Aljegyző ny. pap.
M. Malom Zsigmond, az Erd. Kancz. Tanács. –
Márton József, Magy. Nyelv. ’s Lit. Prof. a’ Bécsi Cs. Egyetemnél. –
Mélt. B. Prényi György, Udvari Titoknok. –

Egerben:

Szendrei Aszalai József, Törvénytanuló. ny. p.
Balkai Pál, academiai Festő. –
Budai Pál, Szíhalmi Pleban. –
Csoma Zsigmond, Heves vgyei Aljegyző. –
Lisznyai Damó Boldizsár, t. vgyék’ Táblab. –
Durcsák János, Egri Kanonok. –
Fái Fáy János, Táblabiró. –
Mél. B. Gerliczi Felix, Egri Kanonok. –
Gilányi Mihály, az egri Főkáptalan’ Alügyviselője. –
Harmos László, Érseki Titoknok. –
A’ magy. Literatúra’ Hallgatóji az Egri Lyceumban. –
Ivánszky Antal, a’ Magy. Nyelv. ’s Lit. Tan. –
Luprik Károly, Gróf Zerdahelyi Ő Méltós. Fiscálisa. –
Bocsári Mocsári Pál, t. vgyék Táblab. –
Naidhart János, Érseki Kasznár. –
Kiskaranti Nánási Mihály, az egri Árvak’ Gyámja. –
Pap-Szász György, t. vgyék’ Táblab. –
Radics Pál, Heves vgyei rend. Eskütt. –
Primóczi Szentmiklósy Aloíz Kir. Táblai Jegyző.
Vas Antal Ügyvédlő.

Erdélyben,
Szentgericzén és Tordason:

Antal Mihály, Koronkai ref. Pap. ny. p.
Apáti Adám, a’ gramm. osztály’ Tanít. a’ szászvárosi ref. Gym. –
Aranka György, Kir. Táblai Assessor.
Belle István, Kincstárnoki Cancellista Szeben.
Benedekfi Farkas, a’ rhet. oszt. Tanít. a’ szászv. ref. Gym.
Mélt. Gróf Bethleni Bethlen Maria, Gr. Lázár Jósef. Cs. K. Kamarás és fő Strászmester’ Hitvese.
Mélt. Gróf Bethleni Bethlen Zuzanna, elhunyt Barcsai Főstrázsamester’ Özvegye, velínre. –
Demény György, Kincstárnoki Cancellist. N. Szebenben ny. p.
Farkas Zsigmond, Szászvárosi Gymnasta. –
Kereszturi Furka Jakab, Senior a’ Szászvárosi Gymn. –
Hospory József, Szentháromsági Pleb. –
János József, Szószóló. –
Csikszentiváni Jánosfi Ábel. –
Kozma Gergely, Szentgerliczei Unitar. Pap. –
Lészai Antal és Dániel, Szászvárosi Togat. –
Maurer Borbála, néh. Iszlai Iszlay István’ Özvegye. –
Miske Pál –
Mós István, a’ Gróf Teleki Könyvház’ első Gondvisel. –
Munár József, Vajai ref. Pap.
Mélt. Báró Naláczi Zuzanna, Báró Szentkereszti Sámuel Ezredes kapitány’ Hitvese. –
Sándor Mihály, Kir. Táblai Ügyvédlő. –
Sipos Pál, Tordasi ref. Pap. –
Széki Sámuel, az Algyőgyi Fürdők’ haszonbirtokosa. –
Szikszai Sámuel, Maros-vásárhelyi Számtartó. –
Mélt. Szalontai Gróf Toldi Ádám.
Szalontai Gr. Toldi Zuzanna Kisasszony. –
Vay Katalin, Gr. Toldalagi Zsigmond’ Hitvese. –
Zejk Borbála, Gr. Toldalagi Mihály Kir. Táblai Assess. Hitvese. –

Kolozsváratt:

Balázsi Gergyeli, Tartománybeli Kassza-Tiszt. –
M. Losonczi ifjabb Báró Bánffy László, Kormányszéki Concipista. –
Gróf Bethlen Ferencz Urfi. –
M. Bethleni ifiabb Gróf Bethlen Gergely.
– Gróf Bethlen György –
– Gróf Bethlen Sándor. –
Bíró József, Kir. Árva hivatatnál Cancellista. –
Mélt. Cserey Miklósné, szül. Gróf Méhes Borbála. –
Döbrentei Gábor, az Erd. Mus. Kiadója.
Farkas Sándor, Törvénytanúló. –
Gedö József, Alsó sz. Mihályfalván. –
Gutmann János, Kolosvári Könyvkötő, 10 példány. ny. pap. névtelen.
M. Németi Gróf Gyulai Lajos, Urfi.
M. Gyerőmonostori Gróf Kemény Miklós, N. Torda Várm. Fő Bírája.
Mélt. Szálláspataki Kenderessi Mihály Kormányszéki Tanácsos. –
Kis Sámuel, Ref. Pap. –
Pethö József, Praefectus. –
Simon János. –
Szattmáry Dániel, Praefectus. –
Vajda Albert, Ügyész. –
M. Czegei Gróf Vas Tamásné, szül. Gróf Mikes Rozália. –
Hadadi Báró Wesselényi Miklós Urfi.

Jászberényben:

Barcsik József, a’ Jász ’s két Kún kerül. Alfiscalis. ny. pap.
Csehi László, Váczi t. Kán. ’s Kállai Pleb. –
Dzian András, a Jász ’s k. Kún. ker. Fiscál. –
Fazekas András, a’ Jász ’s k. Kun. k. Fiscál. –
Imre János, tiszt. Aljegyző. –
Kovács Tóbiás, első Aljegyző. –
Kovásznai Kovács Zsigmond. –
Kovács Imre, a’ Termész. törv. Prof. Pozsony. –
Laczka János, a’ Jász ’s k. Kun. ker. Főjegyző. –
Mihálkovics József, a’ Jász ’s k. Kun. ker. Főjegyző. –
Ördögh András, Jászberényi Senator. –
Petes János, a’ Jász ’s k. Kun. ker. Eskütt. –
Vizi János, Nádorispáni Táblabiró. –

Kassán:

Bányai N. Áldozópap, ny. p.
Bárczai Bárczi Tamás Urfi. –
Bártfai László, Törvénytanuló. –
Betnát Max, Convictusi Regens, ’s Norbert Rendb. szerzetes Kán.
Demeczki Ferencz, Kassa sz. k. v. Cancellist. –
Drüzsnyei Lásló, Ügyész.
Dulházi Mihály. –
Fábri Ignácz, Püspöki Actuár. –
Feke István, Tiszakeszi Rector. –
Kóji Komáromi György, Abauj. vgyei Táblab. –
Komjáti Komjáty Pál, t. Ns. Házak’ Fiscálisa. –
Kovács N. a’ Gr. Haller háznak Fiscál. –
Kovics Jakab, sz. Norbert Rendbeli szerz. Kanonok. –
Meskó József, Kassai Polgár. –
Meskó Péter, Kassai Polgár. –
Péczeli János, t. vgyék’ Táblab. –
Pongrácz János, Academiai Magy. Nyelv. ’s Literat. Tanít.
Schücz Aloíz, Törvénytanuló. –
Sorinai N. a’ Kassai sz. Szék, ’s t. Urad. Fiscal. –
Kezdi-polyáni Simon József, t. Mgos Házak’ Fiscal. –
Somogyi István, Szepsről.
Scobonya János, Abauji Eskütt. –
Turján Vincze, Törvényhallgató. –

Nagyszombatban:

Csincsics János, Nagyszomb. Káplán ny. p. –
Fába Theodór, Nevendékpap. –
Gyürki János, Káplán Nszomb. –
Huszár Ignácz, Nevendékpap. –
Jánoska János, az Esztergomi Érseki helytartóság Cancellár. –
Iványi János, Titoknok ugyanazon Hívatalnál. –
Káracsonyi János, Nevendékpap.
Jaros Vincze, Nevendékpap. –
Kis Ferencz, Nevendékpap. –
Laki János, Nevendékpap. –
Miksik Imre, Nevendékpap. –
Miskei Lajos, Nevendékpap. –
Murgóczi János, Jegyző az Eszterg. Érs. helytart. –
Ponicz József, Nevendékpap. –
Pribeli Ferencz, a’ keleti nyelvek’ Tanít. –
M. Báró Rudnyánszki Sámuel, Protokollista az Eszterg. Érseki Helytartói hivatalnál. –
Sárkány Pál, Gramm. Prof. –
Szabó István, a’ Stephaneum Semin. Aligazg. –
Szabó Ferencz, Peredi Administrator. –
Szemes György, Nevendékpap. –
Sztankovics János, Theolog. Profess. –
Tisléri János, Nevendékpap. –
Turcsányi Károly, Nevendékpap.

Nagyváradon:

Agoston János, pphiai Doctor és Gyulai Káplán ny. p. –
Balás János, Gyulai Káplán. –
Baricz Mihály, a’ Nagyvár. Semin. Vicepraefect. –
Győrfi László, a’ Nagyvár. k. Academia’ Exhortatora. –
Jánosi Gábor, Nagyvár. püspökségi Tisztviselő. –
Laicsák Ferencz, Nagyváradi Kanonok, velínre. –
Lengyel József, sz. Széki Titoknok. –
Pakót István. –
Radimeczki András, sz. Széki Protokollista. –
Kövesligeti Riskó Mihály, a’ Nvár. deák káptalan. Uradalmi Számvevője ’s több Ns. Házak’ Fiscalisa. –
Salamon András, Debreczeni Káplán. –
Simai Kajetán, Békes vgyei rend. Eskütt. –

Ó - Becsén:

Gágics János, Jegyző a’ tiszáninneni koron. Ker ny. p. –
Hayll Antal, Kasszai Contraagens a’ tisz. koron. Ker. –
Jankovics Ferencz, az Óbecsei Árvák Gyámatyja. –
Joannovics János, Levéltárnok a’ tiszánin. koro. Ker. –
Kardos János, a’ tiszáninn. koro. Ker. Tanácsos. –
Maróczi Kristóf, Főjegyző a’ tisz. koro. Kerül. –
Mihálkovics János, Zentai Jegyző. –
Petrovics János, a’ tiszáninn. koro. Ker. Tanácsos’. –
Rácz Albert, Óbecsei Administrator. –
Zaklár István, Óbecsei Szálmester. –

Pannon’-hegyén:

Guzmics Izidór, sz. Benedek Szerz. Prof. ny. p. –
Hajnal Orbán, sz. Bened. Szerzetes. –
Kis-Márton, sz. Bened. Szerzetes. –
KovácsVillebald, sz. Bened. Szerzetes. –

Pápán:

Bereczky Ferencz, Veszprém vgyei Eskütt. ny. p.
Bsirke János, Palotai Uradalmi Fiscális. –
Ferenczi János, Arad-mutinai Urad. Fiscal. –
Tittler István, Pápai Uradalmi Irástevő. –
Horvát Imre, t. Ns. Házak’ Fiscálisa. –
Karácsony József, Devecseri Urad. Fiscal. –
Pápai Sámuel, Veszprém vgyei Táblab. –
Pető Imre, Bakony-sz. Lászlói Pleban. –
Szarka József, Pápai Seborvos. –
Téti Takács József, t. vgyék’ Táblab. –
Vigyázó János, Veszprém vgyei Szolgab. –

Pécsett:

Kelemen József, püspöki Titoknok, 10 ex. névtelen. ny. p.

Pesten:

Antal Mihály, Nevelő Wenkheim Gr. Urfiaknál ny. pap. –
Argauer Máté, magy. Káplán a’ Budai várb. –
Balogi Mihály, Királyi Tanácsos. –
Baricz János, Nagyenyedi Doctor ’s Prof. –
M. B. Barkóczi László, Erseki Titoknok. –
Barta István, Debreczeni Könyváros 2 ex. –
Benyói Benyovsky Péter, Barsi Táblab. ’s t. Ns. Házak’ Fiscálisa. –
Bogdánovics Ferencz, Nváradról. –
Bolla Antal. –
Borbélyi József. –
Boros Nepomuk, Nádorispáni Levéltárnok. –
Csiki Márton, Maros-vásárhelyi kereskedő. –
Csernel Eszter, Sárközi István’ Hitvese. –
Czinke Ferencz, Magy. Ny. ’s Lit. Tanít. a’ Kir. Egyetemnél. –
Keszihóczi Dacsó Márton, t. vgyék’ Táblab. –
Dézsi István, Kir. Táblai Ügyész. –
Mélt. Gr. Dezsői Desewfy József, velínre.
Divlánszki Tranquillín, Táboripap. –
Ösződi Domokos Lajos, Somogyi Táblab. velinre. –
Döme József, pesti Nevendékpap. ny. p. –
Döry Károly, Tolna vgyei Táblab. –
Dugnicsán János, Zomkai Plebánus. –
Eggenberger József, pesti Könyváros. –
Elefánti Mihály, pesti Nevendékpap. –
Elek András, Rozsnyai Prof. –
Ellinger János, Kassai Könyváros. 4 ex. –
Farkas Imre, Káplán. –
Fekésházi Mihály, 3dik eszt. Törvényhall. –
Foenix Farkas, Esztergomi Director. –
Forgó György, Pest vgye’ rendes Orvosa. –
Fóris József, Kéményi Földesúr. –
Füzeséri Gábor, Debreczenből. –
Gika János, 2 exempl. –
Gozony József, Vas vgyei Táblab. –
Guzmics László, Sz. Bened. szerz. Áldozópap.
Halász Miklós, Pest vgyei Alszolgabiró. –
Hanzeli M. Curialis Ügyvédlő. –
Hartleben Konrád, Pesti Könyváros, 2 ex. –
Szakói Házi Ferencz. –
Helmeczi Julianna. –
Hering Ignácz, Szatmári Prof. –
Hoblik Márton, pphiai Doct. ’s hites Ügyvédlő. –
Bibiti Horváth Gedeon, Nógrádi Főszolgab. –
Horvát István, a’ Magyar Nemzeti Könyvház’ Őrje, velinre. –
Horváth János, Nevelő Martonvásáron. ny. p. –
Jakab László. –
Jankovics Károly, Földmérő. –
Jeszeni Jeszenszki Ignácz, Kir. Táblai Jegyző, velínre. –
Jeszenszki N. ny. pap. –
Karácsonyi Lázár, Kalocsai Perceptor. –
Gróf Nagykárolyi Károlyi István Urfi. –
Katafai János, Kisszékelyi Plebanus. –
Khym Mihály, Kasznár a’ Battyányi Gróf. –
Pókateleki Kondé József Benedek, Kir. T. és Udvarnok. –
Ifj. Kovács Mózesz. –
Rigyiczai Kovács József, pphiai. Doctor. –
Kovacsóczi Ádám, Udv. Oktató a’ Károlyi Gr. Urfiaknál. –
Krachenfels Aloíz, pesti Polgár. –
Kubíni Kubínyi András, t. vgyék’ Táblab. –
Kubín Kubínyi Miklós, t. vgyék’ Táblab. –
Teki Kulka József, Kir. Táblai Jegyző. –
Kun Lázár, Nógrádi Táblabiró
Mélt. B. Lakos János, Főstrázsamester. –
Landes József, pozsonyi Könyváros, 6 ex. –
Láng Ádám, Fejérvári Könyvkötő. –
Latkóczi Zsigmond, Festetics Ő Mélt. Fiscal. 5 exempl. –
Mélt. Regliczi B. Luzsinsky János, Ezredes Kapitány. –
Mélt. B. Meskó Jakab. –
Miklósi András, Esztergom vgyei Aljegyző. –
Miksics N. Muzslai Plebanus. –
Moldoványi Antal, Nevelő. –
Molnár Károly, pphiai Doct. ’s Tápió-szentmártoni Evan. pap. –
Müller József pesti Könyváros 11 ex. –
Felsőbüki Nagy Benedek, Veszprém vgyei Táblab. ’s curialis Ügyvédlő. –
Nagy István, Füredi ref. pap. –
Naidhart Antal, Érseki Számvevő. –
Nedeczei Nedeczki Mihály, hites Ügyvédlő. –
Nosticius Sámuel, Miskolczról. –
Palma Pál, egri Érseki Titoknok. –
Pap György, Nagybányai Káplán. –
Mélt B. Perényi Károly, Püspök és Septv. –
B. Perényi Lajos Úrfi. –
Pető Jakab Kir. Tanácsos. –
Plichta János, Vecsési Plebanus. –
Póka Mihály, Törvénytanuló. –
Popovics György, Fiscálisa a’ tiszáninneni kor. Kerül. –
Tótprónai Prónai János Nógrád vgyei Jegyző. –
Mélt. Báro Tótprónai Prónai Simon. –
Prunyi Jakab, Bajóti Káplán. –
Rezeda János, Gr. Eszterházi Kázmér’ Nevelője. –
Roth Jakab, a’ Bajor Királyi Könyvház’ Titoknoka Münchenben. –
Rózsa József, Arad vgyei rend. Orvos. –
Ruszek József, Hahóti Prépost ’s Keszthelyi Pleb. –
Semsei Semsey Benjamín, pphiai Doctor, velínre. –
Simoga Györgyné szül. Esztergomi Anna. –
Almási ’s Gödrei Siskovics József, pphiai Doctor, ’s Baranyai Aljegyző. –
Spiláki Mihály, sz. Benedek szerz. Miséspap. –
Szondai Sréter László, Nógrádi Főszolgabiró. –
Schwaiger András, Pozson. Könyváros 10 ex. –
Szabó János, Sz. Fejérvári Prof. –
Szatmári N. és József UU. –
Szentiváni Szentiványi Bugomér, Kir. Tábl. Jegyző. –
Szepesi Sámuel, t. megyebéli Táblab. –
Mélt. B. Szepesy Ignácz, egri Kanonok. –
Szilvási Sámuel, Borsodi Táblab. –
Szmercsányi Ádám Ungi Táblab. –
Szomolnoki József, pesti Nevendékpap. –
Szondi János, Theolog. Doctor ’s Szolnok-Abonyi Káplán. –
Szölgyényi Szögyényi János. –
Mélt. Gr. Sztárai Imre, Olmuczi Kanonok. –
Nemescsói Sztrokai Antal, Győri vgyei Táblab. ’s Cur. Ügyvédlő. –
Tasszo Ilona. –
Tennyei János, Nevendékpap. –
Teisz András, Nógrád vgyei Fisc. –
Tikos Gábor, Borsodi Táblab. –
Tóbi János, Sziklósi Könyvkötő 2 ex. –
Tokos László, Zemplényi rend. Fiscál. –
Tót János Szentlőrincről. –
Vas Benjamín, Debreczenből. –
Vég István, az Eszterg. várb. Beneficiatus. –
Fegyverneki és Felsőpenczi Vida Katalin Pest ’s Heves vgyei Táblabiróné. –
Vitkovics Mihály a’ Budai Görög Consistorium ’s t. mlgos Házak’ Ügyvédlőj. –
Walther László, Kir. Táblai Jegyző. –
Wiegand E. F. Sopronyi Könyváros 4 ex. –
Zabovszki József, pesti Nevendékpap. –
Domanóczi Zmeskal Gábor, Nógrádi Főbiztos. –
Zsoldos István, Szombathelyi Könyvkötő 4 exempl. –

Sárospatakon:

Berzetei András, Theologus. ny. pap. –
Farkas György, Theologus. –
Horkai Péter, Collegiumi Contrascriba. –
Imre István, Human. Prof. –
Kankó Gábor, poeta. –
Szatmári Király János, Borsodból. –
Mészáros István, Syntax. Prof. –
Miklós László, Togatus –
Vályi Nagy Ferencz, Prof. –
Olasz Sámuel, a’ Collegium’ Seniora. –
Rédei József, Jesztrebről, Zempl. –
Szabó Gábor. –
Szakál László, Togatus. –
Szemerei Szemere György, Úrfi. –

Sopronyban:

Kis János Superintendens 6 exempl. névtel. ny. pap. –

Szatmárban:

Nagyváradi Ajtai Sámuel, Szatmár vgyei Táblab. ’s Aljegyző ny. pap. –
Tasnád-szántói Becski Ignácz, több Megyék Táblab. –
Domahidai Domahidi Antal, Aljegyző. –
Gulácsi Gulácsy Gábor, több megyebéli Táblab. –
Szeniczei Gáspár Antal, Táblabiró. –
Ilosvai Ilosvay Sándor, Táblabiró. –
Kölcsei Kende Zsigmond. –
Jó Mihály, Szatmárnémeti sz. k. vár. Ügyésze. –
Orbán Mihály, Szatmárnémeti sz. k. város Tanács. –
Marótegyházi Maróti Pál, több megy. Táblabiró. –
Tolnai Imre, Aladószedő. –
Ujfalusi Mihály, Fiscális. –
Egy magyarúl olvasó ’s minden jeles magyar munkát megszerző nemes Társaság’ Könyvháza. –

Szombathelyen:

Békási Békásy Imre, ny. pap. –
Dancsics József, Baltavári Kaplán. –
Horváth József, Ügyvédlő. –
Laki Károly. –
Dukai Takács Judit, Kisasszony. –
Kistatai Tatay János, Seminár. Prof. –

Kötelességemnek tartom ezen kevés sorok által a’ N. két Hazának szíves hálámat jelenteni, hogy engem e’ 9. kötetekre terjedt költséges Munka kiadatásában előfizetési úton segiteni méltóztatott ’s ámbár a’ papiros pénznek becse napról napra mindinkább vesztett, én mindazáltal a’ meghatározott elejénti olcsó ár mellett, letéve minden nyevérégíről, híven megmaradtam végiglen. Ehez képest az leend legnagyobb jutalmam ’s vigasztalásom, ha igéretemnek megtartásánál fogva teljes megelégedést nyerhetek TT. Előfizetőimtől. Egész életemnek czélja: kedves Hazámnak erőmhez képest használni; – ’s ezt én máskép nem tehetem, mintha hasznos szépen irott, és Gyönyörködtető Munkákat saját költségeimen nyomtattatok, ’s ez által iparkodom Hazai Literaturánkat kedvesebbé, az olvasó közönséget számosabbá ’s végre Tudósainkat ’s Iróinkat Munkák’ készítésére serénybekké tenni.

Hálás tisztemnek tartom megnevezni azon nagylelkű Hazafiakat is, kik a’ Portrait-metszetési költsegekben engem segélleni méltóztattak, u. m. Nagyméltóságú Mártonfi József elhunyt Erdélyi Püspököt. Mélt. Gr. Széki Teleki Laszló K. Táblai Báró és Somogyi Főisp. Administrator. Mélt. Gróf Barkóczi János. Mélt. Szögyén Szögyényi Zsigmond Referendarius Ő Nagyságokat végre T. Csehi István Urat.

Sok jó barátim ’s T. előfizetőim kérésekre, még Klopstock Messziászat kinyomtattatom 3 Darabban, mellyről bővebben tudósitani fog a’ kijövendő Jelentés.

Trattner János Tamás.

[KILENCEDIK KÖTET]

KAZINCZY FERENCZ'

M U N K Á J I.

SZÉP LITERATÚRA.

KILENCZEDIK KÖTET.

PESTEN,

TRATTNER JÁNOS TAMÁSNÁL, 1814.

BÁCSMEGYEINEK

GYÖTRELMEI.

HOZZÁ VAGYON ADVA:

A' VAK LANTOS.

A' REPŰLŐ SZEKÉR.

ETNA.

MESÉK. HÁROM KÖNYVBEN.

ugrás a szövegforráshoz

Bácsmegyeinek
gyötrelmei

Helmeczi’ ügyelése alatt.

BÁCSMEGYEI SURÁNYI NINCSIHEZ.

Soprony, Jan. 18d.

Mintha csak álmodnám, szép és jó Nincsi, hogy eljöttem tőled. Tőled lenni elválva – nem fogom-meg e’ gondolatot; pedig minden pillantatban, minden érütésben érzem híjodat, érzem, hogy távol vagyok tőled. Lyánykák, lyánykák, mikké nem tesztek ti mibennünket! ti szíveinkkel eggyütt vészitek-el azt az erőt is melly minket éltet; ’s akkor osztán lehelletetek nekünk enyhülés, pillantástok nékünk táplálat. Ha elgondolom, kedves Nincsi, mint vala az midőn estvénként eggyütt sétálánk a’ bástyán, vagy alól a’ hídon – a’ hold reszketve csillámlott a’ lassan-zuhogó Duna’ habjain, ’s eggy ablakban véletlenül megszóllamlott a’ guitarr, sírt, nyögdelt, panaszkodott; továbbad vígabb hangzatokra fakadt, ’s utoljára örvendő csattogásokkal szaladt fel és ismét alá a’ húrokon – o Nincsi! mint hajtottam-fel ollyankor az örömpoharat, mellyet nekem a’ Végezés nyujta, ’s miként mentem melletted a’ legédesbb szendergésben, ’s te engem miként ébresztél-fel édes csókod által álmaimból, ’s angyaltekinteted mint ragadott-el, hogy rólad, magamról, ’s az egész világról magam körül elfeledkezém! – Ha ezt így elnézem, jó Nincsi, ’s elképzelem hogy ez az olly nyugtalanúl várt idő majd megint itt leszen, hogy én majd megint nálad leszek, majd megint boldog leszek – oh! akkor nem bírok hevemmel, ki kell mennem a’ szabadba, ’s ott néki-eresztem szívemet, hadd érezze a’ szép téli nap’ kecseit, hogy az ür mellyet szívemben emlékezeted támaszta, elteljen. ’S mikor osztán három négy órát a’ hidegen töltök, ’s az éj a’ szerelmes andalgót ott éri, ’s haza jövök, ’s megállok ablakomnál, ’s elnézem mint megyen itt eggy szerelmes pár, ’s amott a’ második, a’ harmadik, a’ hold’ szép fényében, ’s az az érzés, hogy eggyütt vannak, miként melengeti őket mint a’ tavasz’ melege, hogy nem gondolnak a’ hideg’ csípősségével – ha e’ boldogokat látom, ’s elgondolom minden örömeiket, mind azt az ő szent hűségeket eggymás iránt – Nincsi! akkor eggyszerre előttem terem angyalképed, ’s szent csókokra szóllít karjaid közzé. Felszököm, néked eredek, meg akarlak ölelni, kiterjesztem utánad karjaimat, – az árny elenyész, a’ reszkető karok elhullanak, ’s magamat szorítom által. Ollyankor nagy csepp esik-ki a’ megcsalatkozott szemekből, ’s vígasztalhatatlan sírok. Nincsi! én nem most jövék-el tőled először miolta eggymást szeretjük, de ez aggást szívem még soha nem érzette. – Ha ez előérzés volna! – Irtózatos gondolat! Minden tetemem reszket belé. – – Abba’ kell hagynom; nem írhatok tovább; pedig szívem olly igen tele van. – Élj boldogul, kedves leány! ’s szeress olly kimondhatatlanul mint én téged.

Nincsihez Bácsmegyei.

Soprony, Jan. 21d.

Nincsi, nekem te vagy minden gondolatom. Napról napra, óráról órára inkább érzem hogy nélkűled nem élhetek. Reád emlékeztet minden kicsinység. Ha dolgaim mindentől elvonszanak, ha a’ legnagyobb figyelemmel neki-állok írásomnak, huss, papirosomon képed! ’s midőn sétálni indúlok, vezérem leszen ’s kalaúzom, előttem megyen, mint a’ világosság’ felhője ment a’ pusztában-bujdosóknak. – Tegnap eggy patak’ szélén őgyelegtem, ’s veled töltött boldog napjaimra gondolkozám, ’s abban kerestem, abban találtam vígasztalást hogy majd ismét veled leszek, hogy majd ismét boldog leszek karjaid között. – De hát ha Nincsidet másnak kellene látnod karjai köztt? e’ gondolat szökött keresztűl fejemen. Hát ha a’ szerint kellene eltöltened nélkűle napjaidat mint ím ezeket töltöd most? Ha ezt ki fognám e’ állhatni? kérdém, ’s azon pillanatban eggy fiatal nyár ötlött a’ víz’ szélén szemeimbe. A’ patak megáradott vala, ’s az egyik hab a’ másika után csapkodá a’ fiatalt. Ez elhajlék, ’s ha a’ víz kevés ideig elcsendesedett, új erőt látszott gyüjteni. Míg még törzsöködben velő vagyon, mondám; míg még erősen állasz, nem tarthatsz a’ víz’ dühétől: de ha gyökereid közül el lészen kapva a’ föld, ha éltető nedvedet a’ férgek kiszívják, ’s a’ patak úgy kezd ismét ingatni, oh, akkor oda lészesz! – Az emberi sors’ képe mindenben és mindenhol, kedves leány! – Élj boldogul! Írj hamar! Nyugtalan várom leveledet.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Soprony, Jan. 24d.

Megengedj, Kedves, hogy leveleim után sokáig hagylak várni, noha már nagy az ideje hogy itt vagyok; annyifelé kapkodtak hogy lehetetlen vala reá érnem; ez a’ sok látogatás, viszontlátogatás, ez a’ sok ebédre-ozsonnára-hívás, a’ sok vacsorák, kocsizások, mellyel Vendég-Urat régi ismerősei egymással-vetekedve gyötrik, kínozzák… – Osztán – szólljunk valót! a’ dolognak vagyon eggy más titkos oka is: – a’ szerencsétlen nem feledheti az elhagyott lyánykát, ’s a’ leglármásbb mulatságnak közepette is pityergőre áll szája.

Valóban, barátom, szégyellem hogy eggy rövid elválás így elbúsít, illy alkalmatlanná tészen mindenre. De ha Nincsimnek portréja szemembe ötöl, oda vagyok. Úgy teszek mint a’ kis leány kinek új ruháját elzárá az anyja, és a’ ki minden órát számlál az óhajtott vasárnapig.

NINCSIHEZ BÁCSMEGYEI.

Soprony, Jan. 27d.

Bálból jövök, lelkemnek kedves barátnéja, mellyet tegnap eggy szánozás előze meg. Melly napom vala, ha azt eggyütt tölthettem volna veled! De lehetek e én tenélkűled boldog? Lehet e az lélek nélkül a’ test? Nézzd mint olvaszt-fel bennem a’ te emlékezeted minden érzést, mint melegíti-fel szívemet melly egész nap zárva volt minden örömnek. – Egyedül a’ bátyám tizenhárom esztendős leánykája tudott édes enyelgései ’s ártatlan lelkének kilövellései által eggyszer kétszer felderíteni. Szívemet még most is zárva tartja az a’ homályos aggás, mellyet neked minden levelem panaszol, ’s nem örömest engednék neki itt újabb kiömlést; és így csak eggy rövid történetét az én kis Tónim felől melly téged a’ gyermeknek szép lelkével megismértessen, ’s azzal jó éjszakát, imádott leány!

Tóni az én szánomban űlt. A’ mint a’ faluba kiérénk, figyelmessé tevém hogy nézze mennyi nép tolakodik látásunkra, ’s szántam őtet hogy a’ sok köszöngetés kifárasztja. Mit tészen az, felelé szívének mindenkori nyájasságával; ki ne tűrne inkább bár melly alkalmatlanságot, mint hogy azt a’ gyanút vonja magára hogy elhívén magát azon hogy ő a’ szán’ Királynéja, szégyelli isméretségeket; a’ kevély lélek mindég romlott lélek. – E’ szívből-eredő felelet a’ maga melegségében, könyűket gyüjtött szemeimbe. Emlékezzél azon nyomorultakra, kik születések, pénzek, titulusok, ’s oh hányszor nem! azon gunya miatt melly hátukon fityeg, nem akarnak ismerni némelly érdemes emberre, ki ezerszerte többet ér mint ők, minden gunyájokkal. – A’ nevetséges bohók!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Soprony, Febr. 2d.

Oh barátom! hogy az ember a’ maga’ érzéseit annyira megtagadhatja, ’s utána vetheti a’ haszonnak ’s bevett balgatagságoknak! Emlékezel mint örvendénk tavalyi ittlétünk alatt, midőn Halasit és Veszprémi Maríet egymást olly híven szeretni látánk? Nem esküdt volna e meg a’ város’ két harmada hogy ők eggyek lesznek? nem megkészültnek nézte e a’ dolgot minden? ’s íme a’ szerencsétlen Maríe ma Consiliárius Nagyfalvi Úrhoz eskettetett! – Hogy az a’ teremtés mellynek a’ Természet, kedvében e vagy haragjában? legtöbb érzést ada, illy érzéketlen tud lenni! Ime most világosodék-ki hogy az öregek soha nem akarták hogy gyermekek Halasiné legyen, azon minden tekintetet lenyomó ok miatt, mert Halasinak nincs sokja. Hogy a’ fiatal pár szereti egymást, azt elnézték; annak, mondának, úgy is vége leend ha Maríet máshoz adjuk. – Gyönyörű kor mellyben az illy esetek mindennapiak! Rettenetes látni hogy az emberek olly reményeket táplálnak mellyeket nem tudnak, ’s gyakran nem is akarnak, teljesíteni. Esztelenek! nincs e külömben is elég insége az életnek, ’s ti még akarva szaporítjátok azoknak számokat? Az illy eseteket öszve kellene szedni tanulságul, hogy a’ tapasztalatlan készülne-el jó korán, ’s kerülné az örvényeket mellyekben nyugalma, ’s gyakran egész életebeli szerencséje hajótörést szenved. – De hagyd beszéllnem a’ történetet.

Halasi kényére él Maríejának szerelmében, nem tart semmitől és senkitől; azonban Consiliárius Nagyfalvi, eggy rettenetes formájú, vén, de gazdag ember, belé szeret a’ leányba, ’s azt szüléjitől megkéri. Mit gondolsz? Eggy olly valami a’ mit Méltóságnak tituláznak, ha merő törzsök is – ez a’ szerencse nagyobb vala mint hogy eggy óráig is elmélkedni kellessék Veszpréminek ’s Veszpréminének. Hadd billenjen a’ ház! ’S íme a’ gyermekek’ boldogságát értő ’s óhajtó szülék szerencsének tartják hogy házok eggy illy tekintetü Uraság által megtiszteltetett, ’s a’ leányt oda ígérik. Hogy eggy dologhoz melly gyermekeket egészen boldoggá vagy egészen boldogtalanná teheti, magának neki is van szóllója, az nekik eszekbe nem jutott, mert azt édes atyám-uramtól ’s édes anyám-asszonytól megtanúlánk hogy gyermeknek nem szabad akarni, hogy annak engedelmeskednie illik. Előhívatják Maríet, ’s Veszprémi Úr atyai egész hatalmát éreztető tekintetével vezeti jövendő férje felé. Consiliárius Úr maga sem mulasztja-el, vérrel béfutott ábrázzal jelenteni, hogy húga-asszonya’ szépsége

húga-asszonya’-szépsége

, derék maga-viselése nem kerűlheték-el figyelmét, ’s ő kedves húga-asszonyát elvenni szándékozik. A’ szegény gyermek ki ezt meg sem álmodá, elijed, reszket minden teteme, Halasinak emlékezete általszök fején, ’s a’ szerelem azt a’ vétket követteti-el vele hogy ellenkezzék szüléjivel. Sír, tördeli kezét, kéri, szánnák-meg, ő csak Halasival lehet szerencsés. Bolondságok! a’ hol a’ gyermek vak, ott a’ szüléknek illik szemeseknek lenni. Consiliárius Úr eléggé szemtelen és pogány, látni hogy a’ szerencsétlen gyermek miatta kínoztatik; ’s Veszprémi él hatalmával, ’s midőn a’ fejes gyermek engedni teljességgel nem akar, kitagadást, elkergetést harsog. Maríe gyenge volt ’s megadta magát. – Én mind ezekről semmit nem tudtam valamíg Halasi, megértvén hogy itt vagyok, bejöve hozzám, ’s szerencsétlenségét elpanaszlá. Szóllani akartam Veszprémivel, kihez bíztam hogy más gondolatra fogom vehetni, csak az a’ csuda mondana-le erőszakosan-szerzett jusáról, de már késő vala ajánlásom; öszvekelések harmad napra rendeltetett, ’s Halasi megígérteté velem magának hogy a’ lakadalomtól mellyre bizonyosan meg leszek híva, magamat el nem vonom, mert azon őnéki is meg kell jelenni, ’s szüksége lészen bátorításomra. E’ szerént tanúja valék eggy lépésnek melly két ember’ életét örök nyomorúsággá tevé. Hideg borzadás futott végig rajtam midőn Maríe az eltaposott szerelemnek minden kínjaival a’ Pap’ elébe lépett; ’s midőn a’ Pap az esketéshez hozzá fogott, ’s e’ kérdés alatt: Szereted e? az ajtó megnyilt, Halasi belépett, ’s Maríe őtet meglátta, elhalványult, ’s szíve a’ szerelemnek minden dühével riada a’ Szeretem’ kimondása ellen, ’s kegyetlen atyja, általellenben állván vele, értette hallgatását, ’s elkeményedett tekintettel a’ szerencsétlen szót belőle kicsikarta, ’s Maríe azt a’ kétségbe-esésnek minden kínjai köztt nyögte-ki, – a’ szerént állottam ott mintha ég föld rajtam feküdt volna. Oh barátom, melly hang vala az! még most is hallom. Irtózatos! a’ megfojtott természetnek halotti hörgése volt. E’ hangja szerencsétlenségbe-taszított gyermekednek, embertelen atya, mellyet csábulásodban most nem hallál, e’ hang, majd midőn világosabban-látó szemekkel tekintesz azon jövendőbe, melly téged elfogadni készűl, csengeni fog füleidben, ’s jaj akkor neked! Halasi meggyőzte fájdalmát, ’s nagyságban álla ott, mellyet annak érzése ád a’ szerencsétlennek hogy nem érdemli esetét. Kevéssel az esketés után eltünt, ’s eggy barátja által menteté-ki magát hogy Vice-Ispánjától siető parancsolatjai érkeztenek. Maríet kellett volna látnod midőn ezt hallotta. Szíve megsugá neki miért távozott légyen el Halasi, ’s minden mozdultán látszott melly szertelenül boldogtalan. – Miért ád néktek a’ törvény, miért maga a’ Vallás annyi hatalmat, szülék, ha ti azzal olly kárhozatosan éltek-vissza! Gyermekeiteknek szívekbe ütni a’ kést véteknek tartjátok: de őket olly rabságba vetni mellyből nincs szabadúlás, látni, miként vesznek óráról órára, az előttetek véteknek nem tetszik. Mi jót szülhet az emberi társaságban a’ víg kedv, a’ szabad lélek, az egésséges test! és mennyi rosszat az ellenkezők! Magzatjaitok kiket ti hidegen taszítátok nyomorúságba, betegeskedve vonják eggy napról más napra szánást-érdemlő élteket; kínjaikat minden óra öregbíti, ’s őket használhatlanabbakká teszi a’ köznek szolgálatjára. – Hah! nem elég tövis van e éltünknek ösvényein? önn-magunknak kell e a’ magunk’ napjaikat pokolbeli szenvedésekkel öldösni?

NINCSIHEZ BÁCSMEGYEI.

Soprony, Febr. 12d.

Tegnapi rettenetes napomat rettenetes éj követte – ismét eggy áldozatot láttam az oltár előtt. De arról szóval. – Nincsi! ha való találna lenni ez éji álmom! Úgy látszott hogy valamelly ismeretlen kiterjesztett karral közelíte feléd, hogy téged megcsókola, ’s hogy te édes mosolygással tekintettél neki szemeibe, ’s én eggy szögben, távol tőletek, hosszú fejér lepelbe öltözve állottam, ’s reszkettem. Az idegen másod ízben is megcsókola, ’s te neki kibeszéllhetetlen bájjal simultál mellyére. Ki akarálak tépni karjaiból, feléd szaladtam, de ah! csak árny valék melly körültted széllyelfolyt, ’s nem vala erőm, elrántani. Kiáltani akarék, ’s nem vala hangom. E’ rettenetes csüggedésben lábaidhoz rogytam, ’s álmom eloszlott. – Nincsi! ha ez az álom előérzés volna! – Ezer gondolatok tolakodnak lelkemre; nem tudom mit mondjak. Ah, vedd-elő képemet, ’s emlékezzél rólam midőn azt nézelled, ’s mondd magadnak hogy nincs ember, a’ ki téged olly híven, olly valón, olly forróan szerethessen mint én. Emlékezzél-vissza eggyütt-élt boldog óráinkra, ’s érezd hogy mi eggymásért vagyunk teremtve, érezzd hogy ha boldog akarsz lenni, enyémnek kell lenned. Ne tépd el csábulásodban a’ köteléket melly lelkeinket öszvekapcsolva tartá még minekelőtte testbe költöztenek. Ha te engem elhagynál, Nincsi, magánosan sohajtoznám utánad, elfonnyadnék, ’s ideje előtt lépnék sírba; mert nékem csak eggy szívem vagyon, ’s az tiéd; csak eggy életem, ’s az néked van szentelve. Én ama’ boldog este néked áldoztam szívemnek minden érzéseit, minden indulatját, ’s meg nem szegem hitemet. – Te nékem nem írsz. Nem tűrhetem tovább hallgatásodat. Kérlek, szóllj, mi lelt? mi tartóztathat hogy írj? Ha elhidegültél erántam, engedd tudnom. Ne hidd, hogy téged azért vádolni foglak. Birtokod engem eddig olly felette boldoggá teve; szerelmed felébreszté szunnyadó indulataimat, szívemet érzékennyé tette mind az iránt a’ mi szép, nagy és nemes. Neked köszönöm ezt, ’s neked fogom köszönni örökké, neked köszönném, ha szívemben erántad nem égne is szerelem, forró kibeszéllhetetlen szerelem. Korán kóstolám-meg azon boldogságot mellyet ember kóstolhat; ’s íme mind éltem azzal a’ mit az ég a’ maga legkedveltebb szülöttjeinek engedhet. Örömeimnek mértéke teljes vala: hadd teljen-meg tehát poharam keserüséggel is. Engem kevés napok megérlelhetnek a’ halálra. – Halálra? Nincsi! halálra? Nem ez ragadja e ki az embert a’ társaság közzül melly nekem kedves, olly igen kedves volt, mert benne találtalak tégedet? nem keskeny sírba veti e a’ szívet melly szerelemmel akarná általfogni az egész világot? – Halál! – Nincsi, hagyd félbe szakasztanom e’ gondolatot! Alatta meghül az érzék, ’s minden enyész szemeim előtt.

Fogjad e levelet, Nincsi! Ezer könyűk mennek vele, s’ név nélkül való érzés. Olvasd-meg másodszor, harmadszor, ’s tollhoz hamar!

NINCSIHEZ BÁCSMEGYEI.

Soprony, Febr. 15d.

Posta nap ismét ’s – ismét nincs levél! – Nincsi! Nincsi! szóllj, kérlek; mi lelt? mi lelhetett? – Oh, ha érzenéd mint gyötör e’ hasztalan várás! Nem kívánnék neked illy kínt ha megváltoztál volna, ha hitedet megszegted volna is. – Hitedet megszegted volna? ’S lehet azt megszegni kedves Nincsi? Lehet e azt megszegni két olly szívnek mint a’ miénk? – ’S íme képed egész kedvességében jelene-meg ismét előttem. – Ha azon édes pillantatokra emlékezem, Nincsi, mellyeket szép szemeid löveltenek reám, ha azon édes hangot hallom melly engem visszakiálta a’ kertbe midőn hárántsipomon ömledeztetém phantasieimet, ’s mentem, mert a’ szerelem felolvadt érzéseivel nem bírtam tovább, és még sem mertem neked megvallani melly kibeszéllhetetlenül szeretlek – ha mind ez örömekre, boldogságokra emlékezem, az a’ gondolat hogy elhagysz, mint valamelly rettentő hegy áll vala szemeim előtt, semmivé lohad-el, ’s szent szerelmed’ képzelte ismét felvidítja elszomorodott elmémet, ’s a’ világ előttem újolag Elysiummá változik-el. De az édes álom nem tart sokáig, ’s megint gyötör hitszegésed. – Ma még kettőkor

kettőkör

nézettem a’ postát, ha vannak e leveleim. Már a’ sobák’ kezében valának. El nem tudék távozni az ablak mellől, valamíg megláttam hogy jő. Két levél, Nincsi! utánuk kapék, nézem az írást borítékjaikon, ’s eggyike sem tiéd! Nincsi! Mi lelt? kérlek az ég’ szerelméért! Beteg nem vagy; azt nékem megírta volna Endrédi. Oh írj! írj, mihelytt ezt veended, ’s tudassd velem honnan eredhet e’ gyötrő, magyarázhatatlan némaság. Az én leveleim kezedhez mentek; Endrédi maga adta-meg őket. Nem olvastad talán? Ah, úgy nem láttad cseppjeimet mellyek papirosomra csorogtanak! Ha olvastad volna, nem maradtak volna válasz nélkül; vagy már nem volnál Nincsi. – Álld-meg a’ kötést mellyet a’ Szerelem előtt esküvénk! Emlékezel? mint búva a’ hold felhőji megé azon szent estve, ’s mint jöve-elő ismét teljes fényében, ’s mint mosolyga reánk midőn a’ bonthatatlan hitet esküvénk. Emlékezzél reá azon szent esküvésre, ’s maradj enyém, légy ismét enyém! örökre enyém! Ezer köztt sincs eggy, a’ ki kedvesét úgy szeresse mint én szeretlek téged; ’s épen ez nekem az az eggy érdemem melly miatt engem te szeretsz. Más több fényt, több ragyogást, több bővséget fogna neked adhatni; de nem adhatna olly szívet mint ím ez itt, melly csak teértted ver, mellynek csak eggy akaratja vagyon, a’ te akaratod! Oh, nem repülhetek hozzád! Még nehány nap’ itt kell múlatnom, ’s úgy kell tennem, a’ mi nehézbbé teszi késtemet, mintha örömest múlatnék. Midőn szívem bánatjában csaknem meghasad, elmétlen csevegéseket kell olly társaságokban mellyeket gyűlölök, hallgatnom. - - - Oh, ha repülnöm lehetne, hogy bánatomat kebeledben sírhatnám-ki! Csókold-fel e’ cseppet, kedves leány! Drágább az mintha annyi nagyságu gyémántot vennél; mert ez a’ legforróbb szerelemnek, a’ leghűbb epedésnek cseppje.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Soprony Febr. 18d.

Olly kínok, olly hánykódások köztt folynak napjaim, Kedves, mellyeknek nincs mása. Szívemben ezer indúlat zúdul-fel, de nem lelek szót a’ mivel kiadjam. – Nincsi ötödik levelemre nem felel, ’s most veszem Endrédinek tudósítását hogy Nincsivel valaminek kell esni, mert kerűli a’ vele-lételt, ’s házoknál holmi készűleteket sejt. – Marosi, mit teszen az? Én őtet másnak nem engedem. Úgy térek-vissza Budára, mint az az oroszlán kinek elszedték kölykeit; ’s jaj annak a’ ki, ha elébe adom jusaimat, tőle félre nem áll!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Soprony Febr. 19d.

Alig méne-el tegnapi levelem midőn eggy barátom által eggy csomó levelem érkezék. Felbontám, ’s legelébb azt vevém-elő mellyen Endrédimnek kezére ismertem. Halljad mit ír: – Szent-Péteri, az én közben-járásom által az Ország-Bírája előtt, Secretáriussá lett a’ Helytartó Tanácsnál, megérkezett Budára, ’s megkérte Nincsit. Megkérte, ’s Surányi kedvezve felelt, ’s kívánsz hallani még eggy És-t? – ’s Nincsi – hozzá ment. – Nem illene e ez Románba? – Te nem nevetsz? Én nevetek. – Indúl a’ posta. Isten hozzád!

ENDRÉDi BÁCSMEGYEIHEZ.

Buda Febr. 25d.

Legújabb hír gyanánt jelenthetem hogy Szent-Péteri megérkezett. Örvendve írnám ezt neked, barátom, hahogy a’ toldalék, melly mellé lesz vetve, minden örömeimet ’s örömeidet kétszeresen el nem mérgesítené. Barátom, légy férjfi, ’s készülj eggy váratlan történet’ értéséhez – az Nincsit illeti. Tegnap érettem külde. Megjelentem. Eggy csomó írással jöve-ki hozzám. Én, úgymond, íme e’ leveleket az Úr’ barátjától vettem. Környülményeim úgy kívánják hogy válasz nélkül adjam-által az Úrnak. Jelentse neki szíves tiszteletemet, ’s tegye bizonyossá hálás ’s állandó barátságom felől. Kővé váltam előtte, ’s meg nem foghatám mi ok által indítatik. – A’ lépés mellyet tevék, felele tetszetes zavarodással, ezt úgy kívánja. – Nem értettem. – ’S az Úr nem tudná, kérdé, hogy mátka vagyok? Mire való itt e’ tettetés? – Elhitte állatásomat hogy semmit nem tudok, ’s jelentette, hogy Szent-Péterivel jegyben vagyon. – Az Istenért! mondám, mit követett-el Nagysád? ’s mit Szent-Péteri, ki talán nem is tudja, hogy e’ kincstől barátját, jóltevőjét fosztotta meg? Atyja belépe, ’s Nincsi eltünt, minekelőtte kérdéseimre felelhetett volna. Jónak láttam tartalék nélkül szólani Surányival, ’s kimondám neki hogy cselekedetén eléggé álmélkodni nem tudok. Szándékod előtte tudva volt, ismeri charakteredet, bízhatott hozzád, ’s leányát mégis Szent-Péterihez adá, holott az elsőség, bármelly oldalról tekintsük, a’ tiéd. Vállat vonított, ’s azt felelé, hogy a’ leány’ destinatiója a’ házasság; az erkölcsöknek megromlásában, midőn ifjaink nőtelen’ szeretnek maradni, az a’ tiszte minden gyermekeit szerető ’s bölcs atyának hogy leányát, mihelytt érette magát ollyan ifju jelenti a’ kivel neki boldog életet ígérhet, kiadja; volt eggy idő, mellyben mind tulajdon érdemeidre nézve mind atyád’ emlékezetéért óhajtotta és remélte is, hogy te lészesz veje, de te magadat soha nem jelentetted, ’s ő a’ bizonyost a’ bizonytalanért el nem szalaszthatá; Szent-Péterinek személyes érdemein ’s ifjuságán kivül fényes születése ’s szép birtoka vagyon, ’s szerencséjét futni elkezdette: te a’ magadét, Isten tudja, melly különösségek miatt, elmulasztottad, ’s birtokodnak eggy része Onkelednek rendelésétől függ, melly annak csudálatosságai miatt kétséget szenved; ’s több ehhez hasonló dolgokat. Forrott vérem, látván, hogy eggy köztiszteletü ’s külömben valóban nagy ember illy kicsiny módra gondolkozik, kimondám neki, hogy te ismered a’ dolgok’ becsét, ’s alkalmasan tudod mit ér az a’ titulus mellyben az üres főkkel együtt sokszor még a’ jók is olly sokat keresnek ’s ha kedved volt volna szolgálatot venni, kegyelmében lévén a’ Nemzet’ Elsőjének, ’s Nagyjaink által megkülönböztettvén olly könnyen boldogíthatád vala magadat, a’ hogyan már eggynél több barátodat boldogítottad; örökséged pedig kérdést nem szenved. De ha te minden pénz és születési fény nélkül akarnál is valamelly házhoz csatlattatni, azok által a’ kik reád méltók, nagy örömmel fogadtatnál. Azt felelte hogy a’ dolgot úgy tekintem mint igen hív barát, ’s reám bízza, hogy már most tekintsem mint eszes atya; ’s érdemének azon érzésével melly olly sok embert megzavart, és a’ melly másban dölyfnek fogna magyaráztathatni, elhallgatott. – A’ lépés, a’ mint látom, visszavonhatatlanul meg vagyon téve, ’s illő, hogy a’ Mélt. Úr szavát állja, noha kérdés, ha gyermeke a’ cserében nem veszt e, mondám félig epével, félig megháborodva, ’s eljöttem.

Mint viselé magát Nincsi, önnként hajlott e, vagy kényszerítetett? azt lehetetlen volt kitanulnom. Előttem az legcsudálatosabb, hogy Szent-Péteri a’ te szerelmed felől semmit nem tudott, és mind ez ideig semmit nem is gyanít. Útálnám, ha tudná, mitől fosztotta-meg barátját, jóltevőjét. Hogyha későnek nem látnám, szóllanék vele; de nem szeretném azt hinni felőled hogy neked ezáltal szolgálatot tehettem volna.

Hitessd-el magaddal hogy parancsaidban mellyekkel barátságos bizodalmad megtisztelni akarand, híven eljárni fő tisztem ’s örömem lesz, és hogy esetedben nálamnál szívesbb részt nincs senki a’ ki vehessen.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Soprony, Martz. 9d.

Még is itten vagyok, barátom, ’s tudják az egek mikor mehetek-el. Már eggy ízben útnak valék készülve, de nem eresztének. Azt nekik a’ jó Angyalok sugallák. Ha első tüzemben mehettem volna, most Szent-Péterinek gyilkosa volnék. – Eggy esztelen lépést csakugyan tettem, ’s pirúlok magam előtt mikor eszembe jut. Pénzt kértem az Onkelemtől – hiszed e, minek? – hogy rajta Nincsit megvehessem. – Álmodhatál e illyet felőlem? – Tudom én hogy nekem elég volt volna csak eggy szót szóllani Szent-Péterinek, ’s ő mátkájáról azonnal lemondott volna; szeretetből, barátságból, hálának érzéséből, és miért ne tegyem ezek mellé? széplelkűségből is. De az én örömeim el vannak mérgesítve örökre, ’s én nézzem e, hogy más szenvedje azt miattam a’ mit én szenvedek most Szent-Péteri miatt? Bírja békével a’ mit a’ Sors neki ada, ’s légyen olly boldog Nincsimnek birtokában, mint én remélltem az lenni. – De az Onkelem! az Onkelem! Megvetéssel fog tekinteni reám szemtelenségemért, elmétlenségemért. Pedig a’ megvetés nehezet nyom, mint a’ szegénység.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Soprony, Martz. 16d.

Köszönöm barátságodat hogy elmétlen lépésemet mentegeted, ’s miatta egyedül a’ magával-tehetetlen szerelem’ hevét vádlod. Bár mások is ugyan-ezt tennék; úgy sok szeretetlen ítéletek maradnának-el, ’s a’ tettek a’ magok’ való színekben jelennének-meg, holott mostan kiki a’ maga szíve ’s érzése szerint ítél, ’s tulajdon hidegsége szerént mérsékli az idegen tántorodás’ grádicsait.

Az én széplelkü Onkelem nékem többet külde mint kértem, ’s eggy levelet teve ajándéka mellé, eggy levelet, barátom, a’ millyetént az atyám’ testvérétől, a’ millyetént az én második atyámtól, lehetett várnom. Olvassd tulajdon szavait: „Te nékem, kedves Nevőm, olly kérést tevél, mellyen talán minden fel fogott volna akadni, de nem én. Nekem az felette, kedves, mert meggyőzött a’ felől a’ mit mindenkor vártam, óhajtottam, hogy szeretsz, ’s hogy bennem határtalan bízodalmad vagyon. Imhol a’ mit kértél, ’s túl azon még annyi, egyéb szükségeidre. Az én kedves emlékezetü bátyám’ fia, kinek minden cselekedetein nemesség tündöklött, nem élhet azzal nem-szép czélra; ’s ez okból nem kívánom tudni mire fordítatott.”

E’ levél engem annyira megaláza, ’s cselekedetemnek alacsonyságát velem annyira érezteté, hogy tisztemnek érzém megvallani neki válaszomban hogy mind kegyére mind jó-ítéletére érdemetlen vagyok, mert kevésbe mult, hogy az ifjuság’ tüze azt velem felette nemtelen módon nem vesztegetteté-el. Kértem őtet, a’ legszívesbb esdekléssel kértem, ne vonja meg tőlem szeretetét, mivel úgy is eléggé szerencsétlen vagyok. – Mostan ismét várom levelét, ’s kibeszélhetetlen a’ nyugtalanság, mellyben élek. – –

Körülttem szomoru minden. Ha elfonnyadott ábrázt látok, azt hiszem hogy azt szerencsétlen szerelem fonnyasztja, ’s magányomban gyakorta kesergem az emberek’ inségeit. Puszta előttem a’ világ miolta nincs nekem ő, a’ szeretett! Befutok minden kertet, minden társaságot hogy bajomat elszórhassam: de szívem, bár melly nyilva volt is míg egyedül valék, ismét bezáródik, mihelytt emberre akadok. Hasztalan’ keresek itt barátot, kinek keblében kínjaimat kiönthessem. Eggy két jó-embert itt is találtam ugyan, de ők nem ínyem szerint valók; sugorgó gonddal élnek eggy napról más napra, ’s a’ mi idegeiket meg nem rándítja, a’ mi őket meg nem rázza, azt nem érzik. Nincs érzékek a’ szerencsétlen szerelem’ kínjai eránt. Ti, egyedűl ti vagytok, Kedveseim, a’ kik nekem mind azt a’ mit elvesztettem, kipótolhatjátok, – az egész világot! Nincsit! – Írj kérlek; ne hagyj sokáig várnom leveled után. Úgy vagyok mint a’ ki térdig-érő homokpusztán sippadoz, ’s szomjúzom a’ vígasztalást, mint az elalélt bujdosó a’ forrás’ vizét. Írj minél elébb, barátom! Tudod melly bér várja azt a’ ki epedő felebarátjának eggy ital vizet nyujt.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Soprony, Martz. 21d.

Elnézem, mi lesz mind ebből. A’ mai postával vevém Szent-Péterinek levelét. A’ szerelem szóll belőle. El vagyon részegülve édjeitől, ’s nékem, o Marosi, az ő leveleiből kell olvasnom, az én Nincsim mint pazarolja reá nyájasságait, ’s jobbja és szeretete által mint teszen mást, és nem engemet, boldoggá. – De még ez nem a’ legnagyobb; képzeld a’ mi következik: Szent-Péteri úgy akarja hogy régi barátságunk szerént és azon jótét’ tetézéséül, mellyet eránta hivatalának elnyerésében is bizonyítottam, légyek vőfélye. – Hogy a’ Román ugyan-csak érdeklő légyen, el kellene fogadnom kérését. – Az én agyam nem arra való hogy megfontolja mit illik és mit kell; te fontold-meg tehát, ’s írd-meg mit tegyek; levele addig válasz nélkül fog hagyattni. – Boldogtalan ember! íme az a’ csalfa ki most ígéző mosolygásai, édes kék szemei által téged Elysiumba bájol, épen az ezelőtt kevés holnapokkal nekem esküvék örökös bonthatatlan hűséget. Jaj neked, ha a’ hitszegés’ büntetése mellyet ő érdemel, tereád is szálland! – Már fekvő beteg voltam. Marosimon és Endrédimen kivül még vagyon eggy barátom. Az segíthetne rajtam, az könnyíthetne roskasztó terhemen – az orvosa, barátja, szabadítója a’ szerencsétleneknek! Az engem mind azon kínjaimtól mellyek most gyötrenek és a’ mellyek utánam bujdosásom’ hátra való útján ólálkodni fognak, eggyszerre megmenthetne. Oh jőne, jőne bár a’ szabadító! Úgy nyujtanám felé karjaimat, mint még kevéssel ezelőtt Nincsi után nyujtottam volt.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Soprony, Martz. 28d.

Úgy kívánja az Országbíró hogy siessek vissza Budára. Holnap tehát itt hagyom Sopronyt. De más útat veszek, hogy a’ régibben nem látott vidék elszórhasson. – Marosim! melly rettenetessé nem tette nekem egyetlen percz ez útat! Eggy holnappal ezelőtt melly kedves volt volna nekem Buda felé indulni! ’s íme most hogy oda Nincsi. – Oh, bár ne kellene soha többé látnom Budát! – Mit csinálok majd ha vele öszvejövök! miként állom-ki látását! Mert, kerüljem a’ hogyan akarom, végre öszve kell jőnünk, ’s az az eggy pillantat – – Hagyj véget vetnem!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, April. 7d.

Fogadd-el köszönetemet baráti leveledért. Az neked melegen ömlött szívedből. Tanácsodat követni fogom. Okaid mellyekkel engemet a’ Szent-Péteri’ kérésének teljesítésére buzdítasz, megeggyeznek önn gondolkozásommal. –

Harmad napja hogy megérkezém. Az Országbíró szokott kegyével fogada, ’s nagy megelégedést bizonyíta reám-bízott dolgainak végre-hajtásával, ’s a’ Kőszegi Tábla’ eggyik székével, melly most kiürült, kínála-meg. Kegyét azon hálás tisztelettel vettem mellyet eggy valóban nagy ember érdemel; de nem fogadtam-el az ajánlást. Soha nem kaptam a’ hívatalok’ csillogásán, most pedig szolgálni teljesen alkalmatlan vagyok. – Egyéb időmet a’ látogatások fogták-el. Kifáradva a’ görbedezésbe, alkonytájban kimentem a’ szőlők alá hogy az első tavaszi szép napnak estét kényemre tölthessem. Ismered a’ kilátást: Budának eggy része a’ Margitsziget’ szép lombu fájival, ’s az a’ messze terjedő gyönyörü lapály a’ kékellő Szent-Endrei ’s Nógrádi hegyektől addig, hol a’ Ráczkevi torony a’ vizek közzül kinyúl, ’s Veszprém felé a’ hanyatló nap, krókusszínü királyi palástjában!

Elrészegülve e’ minden leírást felülhaladó scéna’ nézésében, kisírt szemekkel sok ideig hanyatt fekvém a’ gyenge füvön, midőn véletlenül közel hozzám valamelly mozdulást sejtettem-meg. Felrezzenve tekinték a’ mozdúlat felé, ’s képzeld, oh képzeld, mit láttam! – a’ Nincsi kisded agarát! Ezt látni, elgondolni hogy maga sem lehet messze, felugrani, ’s menni – eggy vala. Szívem döbögve vert. Magam is szégyellem hogy illy gyenge vagyok. Nincs ember a’ kinek szemébe nézni ne merjek, ’s íme reszketve futok eggy lyány előtt. De ha bátortalanságom’ okát tekintem, érzem hogy az nem félénkség; bízvást léphetek én őneki elébe; hanem kímélés; ez pedig olly istenség mellynek minden készen áldozik, ha érző szív ver mellyében. – Bár végét érhetném hamar! Nincsen rév hol menedéket leljek; hosszú fáradságos út nyúl-el előttem, ’s legdühödtebb kísérők vevének körül, kik a’ legfenébb gyötrelmekkel fognak határig korbácsolni.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, April. 11d.

Az Onkelem parancsolja hogy hozzá menjek-ki. Felakadt e’ kifejezésemen „úgy is elég szerencsétlen vagyok,” ’s azt kívánja hogy tudassam vele bajomat, ’s ő segíteni fog. – Melly határtalanul szeret engem ez a’ tiszteletet-érdemlő ember! mint érzi, mintha egyenesen magát bántaná valami engem ér! – Melly derék portéka az emberi szív, ha az idétlen egyengetések által el nem rontatott! De ha erőltetni akarod, úgy jársz vele mint az érlelt gyümölccsel. A’ természet’ nagy alkotója mind belé nyomta azt az anyagba mellybe űlteted a’ fát, a’ mi a’ gyümölcs’ megérlelésére szükséges, ’s termése annál ízletesbb lesz, minél kevesebbé mesterkélsz körültte. Ám nézzd a’ leányt, ki, távol a’ városi sokaságtól, magának hagyva nevekedik falun, eggy bölcs és gondos anya’ szemei előtt; melly ártatlanság, a’ melly szent feddtelenség ’s színetlen rény mosolyg neki szemeiből, melly természeti kellem vagyon mozdúlatain, minden cselekedetén. – szívünknek piperés formálása eggy bizonyos és józan értelemben, gyakorta rontó féreggé vál, melly a’ legkecsegtetőbb virúlmányt is elemészti, melly magát a’ legteljesbb gyümölcsbe is berágja.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, April. 14d.

Oh barátom! láttam, láttam őtet! Túl vagyok azon veszélyes pillantaton, mellytől annyit reszkettem. Sokba került! igen sokba! – Hát még ennyit látni! ennyit várni! – E’ képzeletben egész pokol fekszik.

Tegnap estve ismét kimentem a’ szőlők alá. Melegen sütött a’ nap, ’s kedves tavaszi szellők lengettek. A’ feléledő természet elfogta szívemet ’s érzékeimnek mindenikét. Elveszve látám magamat ezen megszámíthatatlan életben, ’s eggy jobb világ’ reménye jóltevőleg folyt elmérgesült sebeimbe. Hirtelen Nincsinek szavát hallám. Menni akarék. Nem volt erőm. Őtet látni – e’ rövid boldogságtól meg nem foszthatám magamat. Eggy leveles bokor mellé feküdtem, noha tartanom lehetett, hogy megsejtend. Szent-Péterijének karjain jöve felém, mint mikor Flóra jő a’ holt vidéket mosolygásaival Tempévé varázslani – szótlan mentek-el mellettem. Végre Nincsi lehajolt, tavaszivirágot szedett, ’s a’ legbájosbb pillantással nyujtotta-által boldog kedvesének. – Oh! mit nem szenvedtem! mint tola, mint taszíta valami, hogy keljek-fel, hogy szökjem hozzá, hogy ragadjam-ki Szent-Péterinek karjaiból, ’s szorítsam e’ döbögö, szerelemmel eltölt szívre! Ah! erő nélkül rogytam-el a’ hanton, ’s kértem Istent – tudom, látta kínomat – kértem, ölne-meg! A’ szellő, melly környüllebegé, az édes lég mellyet beszítt és kilihegett, szívemig hata-el, ’s a’ tüzet melly ott ég, lobogó lánggá gerjesztette. Nem láttam módot mellyel elolthassam, mellyel magamon könnyíthessek, nem semmit mást, csak – csak – oh Isten! szánj-meg; adj könnyűt hogy kisírhassam, ’s erőt, hogy terhem alatt le ne roskadjak!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, April. 19d.

Holnap látnom kell őtet! látni fogom őtet. Az idősbb Surányi bálba híva magához, mellyet valamelly idegenek’ kedvéért tart, ’s úgy kívánja hogy jelenjek-meg korábban. – Meg fogok jelenni; őtőle semmit meg nem tagadhatok. Míg engem Nincsi még szeretett, míg még az az édes remény táplált, hogy ő enyém lészen, úgy néztem rokonait mint tulajdon véreimet, ’s kivált e’ tisztelt Öreget szívesen szerettem. ’S viszont ez a’ jó Öreg is szeretett engemet, ’s óhajtotta hogy Nincsi enyém legyen, örült volna ha Nincsi enyém lett volna. Félek, nem ok nélkül hívat korábban, és hogy szóllani fog velem. El vagyok készülve, ’s elég erőm van azt tenni a’ mit a’ becsület és – engedd mondanom – érdemem’ érezése kivánnak. A’ ki kedvesét elvesztette, kit olly igazán, olly szentül szeretett, az mindent hidegen fog tekinteni, ’s jobb életre kivánkozik, hol szívének enyhületet ’s nyugtot leljen, minthogy azt – itt nem lelhete. – Csak te, csak te volnál itt, barátom! Valami körültem van, neveli keserűségemet. A’ te kebeledben nagy részét kisírnám bánatomnak. –

A’ hold búsan fénylik falomra, ’s alkonyodó világgal deríti szobámnak hátulját. Elől asztalomon szomorún ég magányos gyertyám, ’s szerelmében beteg húgom a’ szomszéd sötét szobában kesereg fortepianója mellett utánad, a’ távol kedves után. – Oh barátom, melly boldog vagy te, melly boldog lészesz te, ha az én jó Klárim minden értelmében a’ szónak tiéd leend! Víg elméje ’s meg nem romlott szíve – szépségét el fogja hervasztani a’ kor – elméje, mondom és szíve kifogyhatatlan forrásai lesznek a’ te gyönyörjeidnek. És, oh mint szeret ő tégedet! szerelem tetőtől fogva talpig, ’s lángol értted. Látnád csak mint várja nyugtalanul a’ levélhordót, mint veszi-el tőle leveleimet, mint hozza nekem, hogy minél elébb láthassa ha írtál e neki; ’s ha osztán a’ te nevedben megölelem, ha hallja hogy a’ vett csókot te küldöd neki, melly természeti ártatlan öröm terjed-el képén, ’s szemeiben mint reszket a’ hála’ könyűje! Ha ezt látnád, térdre rogynál, ’s áldanád a’ napot melly őtet tenéked szűlé!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, April. 21d.

Ma többet szenvedék mint képzelnem lehete; pedig megjövendőlém hogy sokat fogok! – Surányi a’ maga tipegő, szíves módjával jöve felém, ’s igen esdeklő hanggal megköszönte hogy kérése eránt tekintettel voltam, ha sógora lenni nem akarok is. Elakadtam megszóllításán. Az nem az én vétkem, felelék, ’s a’ fájdalom úgy elfogta szavamat hogy ennél többet nem mondhattam, ’s mélyen elsüllyedtem mondásomnak igazságába. Hogyan? kérdé tűzbe jövén ’s Nincsi adott volna okot az elhűlésre? Elijedtem dörgő szavaitól; mert illy hevűletben őtet soha nem láttam. Nem! mondám, szavaiba

szavaiban

szökvén; annyiban mondám hogy az nem vétkem, mivel még szolgálat nélkül valék, ’s jobbommal Nincsit csak akkor akarám megkínálni mikor characterben leendek. Ha falun laknám, erre szükség nem volna: társaságban élvén, a’ legphilosophusabb fej is kénytelen magát a’ rendhez ’s szokáshoz szabni. Hogy azonban míg én távol valék Budától, Szent-Péteri megelőzött, az merő történet; hogy pedig a’ Nincsi’ szüléji őtet elfogadták, azért én őket nem vádolhatom; nem nevezetesen magát Nincsit ki Szent-Péteriben eggy szeretetre-méltó férjet választott, ’s ki tudja? talán csak vaktában vetette magát bölcs és őtet-szerető szüléjinek jobb megítélések alá. – Értelek, széplelkű ember! monda az Öreg, könyűbe lábbadván, ’s elfordult. – Barátom, ha elnézem mint vala minden kész engem boldoggá tenni, ha elnézem mint örvendett volna ez a’ jó Öreg, ha Nincsi nekem jutott volna, ’s az ő szíves részvéte mint lett volna új forrásaivá örömeimnek, ’s a’ Nincsi’ Onkele és az én Onkelem mint örvendettek volna ők, hogy eggykori barátságok bennünk megkoronáztatik – ah! akkor kívánnám hogy halálos elbutúlás fogna-el, hogy elvesztvén eszméletemet, azon hóhérló emlékezetektől is megszabadulhatnék mellyek engemet szűnet nélkül kínoznak. – A’ társaság alkalmasan eggyütt vala már, midőn a’ szála’ ajtajának két szárnyai eggyszerre megnyilának, ’s Nincsi mátkájának karjain egész fényében belépe. Illy szépen, illy pompával kél-elő a’ hajnalcsillagnak karjain a’ hegyek megől a’ nap. – Úgy tetszett hogy minden az ő tekintetétől, az ő megjelenésétől vett volna életet és melegűlést. Tolongva közelített felé a’ társaság; de kivált az édeskés kis-Urak tarták szükségesnek hogy a’ mindenféle illatok’ fúlasztó atmoszpheráját vonják körültte; ’s ha veszteségem nem volt volna illy nagy, e’ bohó emberkék’ csuszamlásaikon, nyakgörbítéseiken, fejek’ rázásaikon ’s karok’ billengésein kaczagva tudtam volna nevetni. Én az én Endrédimmel eggy ablakban állék, ’s pislongó szemekkel messzéről ’s csenddel nézém mi történt. Surányi, a’ ki midőn társaság van házánál, mindenütt terem, nekünk jöve. Nincsinek szemei nyomban követték Onkelét, ’s ezen alkalommal szemébe tűntem. Eléggé kegyes vala mihelytt megsejtett, ott hagyni imádójinak csillogó sergét ’s nekem jöve. Képzelheted hogy útját megrövidítettem. Az Úr felette barátságtalan, monda zavarodott képpel és hanggal, de kimagyarázhatatlanúl bájos mosolygással; miolta Budáról eltávozott, régi barátjait egészen feledi, ’s ha a’ történet harmadik helytt nem hozná-öszve, egészen meg volnának fosztva látásának örömeitől. – Barátom! mint vere szívem, midőn magamat ismét illy közel látám hozzája, midőn ismét hallám szavának musicális zengését mellynek ő olly kibeszélhetetlenül csapodár hajlongást tud adni! Azt hittem hogy lábai előtt dőlök-el. Felpillantottam, szemébe tekintettem, lestem, ha lelnék e ottan ’s szép arczának vonásai köztt valamelly szerelmet, valamelly elejteni-akart szíves érzeményt erántam, – ’s ah! szerelmet, sok szerelmet leltem, de – más eránt! Szívem elborzadt e’ kémlés alatt, ’s eggyszerre holt-hideg leve. Miolta Budára érkezém, ez vala feleletem, szűnet nélkül rosszul érzem magamat. Változásaim bússá, elsülyedtté tesznek ’s sápadt arcczal, bús képpel nem örömest járok boldogok között. A’ beteg’ látása másokra általhat, ’s nem szeretném magamat azzal vádolhatni, hogy másoknak örömeiket a’ magam’ kényemnek feláldozám. Míg hosszú mentegetőzésem véget ére, az öreg Surányi csendesen állott, ’s hallgata; de a’ mint abba hagyám, hozzánk lépe, ’s így szólla

szólla

nieszéhez: Igen is lyányom, azt hittem, hogy valaha örömem lesz e’ derék ifjúval látni öszvekelni; az volt öreg napjaimnak minden óhajtása. Ő szeretett téged, ’s talán most is szeret. Te neki reményt nyujtottál, ’s meg van csalva. Ez a’ bánás fenyítést érdemelne; de azon nemesség miatt mellyel ő maga költ mentségedre, megkíméllek; elég büntetés neked hogy övé nem lészesz. Bácsmegyei! ekkor megfogá jobbomat; ezt én a’ húgom’ jelenlétében akarám mondani az Úrnak; nekem nem tetszésem, és soha nem is volt az, soha nem is lészen az, hogy ő máshoz menjen. A’ dolog nekem hírem ’s akaratom nélkül készüle-meg. Ő lássa mit csinál: de szüléjinek meg van mondva hogy küszöbömen belépni ne merjenek. – Oh! ha láttad volna mint állék e’ gyilkoló scén alatt! Alig leltem lélegzetet. Nincsi nem vala kisebb szorongásban, ’s talán öszverogyott volna ha Szent-Péteri, ki most új érkezőkkel lépe-bé ’s őket az Öregnek akará bemutatni, közzénk nem jött volna. Azonban a’ muzsika megpendült, a’ tánczosok kiállának, ’s Szent-Péteri kért hogy viseljem képét ’s a’ tánczot kezdjem az ő kedves Nincsijével. – Hagyj itt megpihennem.

Nincsi megértette tekintetemet mellyet reá, kezet adván a’ táncz’ kezdete alatt, vetettem volt, ’s azon csábulásba dőle-vissza, mellyből még föl nem eszmélt vala egészen. Vad kevélységgel nyultam keze után, ’s felléptem vele a’ tánczosok’ sorában. A’ megbántott, elárult, megútált szerelem lekapta szemeimről a’ köteléket. Az angyal, kit ezelőtt kevés hetekkel még exaltált lélekkel imádék, most való alakjában, mint csalfa, mint hiteszegett leány álla előttem: én pedig még soha nem állék leány előtt kevélyebben mint most. Annak elgondolása, hogy az állhatatlant mint szerettem, hogy neki mint áldoztam-fel mindenemet, életemet, nyugalmamat, legszebb kinézéseimet; annak érzése a’ mit érette régóta tűrök és szenvedek, feljebb emele nálánál és magamnál. Becsemnek érezése bátorrá tett; érzette felsőbbségemet, ’s minden mozdultom, minden reá-vetett tekintetem vádlója leve és bosszúlóm. Nem tűrheté sokáig, reszketve tánczolt, ’s végre elgyöngült inai megtagadtak tőle minden lépést. Láttam elszégyenülését, zavarodását. Eleintén vad örömmel gyönyörködtem diadalomon – de mit érhet az? Kevés időig ura lehetsz magadnak, de a’ természet minden indulatot elaltat és megszelídít. Ált’eszi magát a’ töltésen mellyet gerjedezései ellen raktál, ’s annál nagyobb erővel hányja habjait, ’s minden érzékeidet, minden gondolatodat tartózhatatlanul hordja-el árjain. Ki tudja? hát ha még szeret? Ezer meg ezer okok indíthaták így bánni! ezer meg ezer okok cselekedheték hogy erántad hűségtelenné legyen – e’ gyenge ellenvetés elégséges vala arra hogy szívem az ezelőtt még kevéssel kárhoztatott leánynak heves mentőjévé tegye magát. A’ hiteszegettnek képe észrevétlenül az eggykor szeretett és eggykor még szerető leány’ képévé változott-által, ’s azon útálatos színek mellyekkel őtet a’ megbántott kevélység festé előttem, úgy tüntek-el lelkem előtt, mint a’ szívárvány’ gyenge színei midőn a’ horizonon ismét a’ maga királyi fényében kél-ki a’ nap. Elalvék a’ mécs mellyel nekem az ész csak perczekig világított vala. Karomra fűztem Nincsit, ’s a’ kanapéig vezettem-el, hol csak hamar ugyanazon csábulásba esém mellette, mellyben ő volt. A’ harsogó muzsika, annyi víg ábrázok’ szemlélése, az a’ szózatos néma pillantás mellyel itt is, amott is a’ szeretett leány boldog kedvesének szemei közzé tekintgetett, ’s azon boldog órák’ emlékezete mellyeket én e’ szálában éltem és a’ mellyek most minden örömeikkel ’s minden kínjaikkal, mint valamelly gyilkos, reám rohantak, mind ez még inkább eltüzesítette szívemnek már is elhevült érzékeny voltát. Épen közepében állék a’ szálának, ’s szemeim nyugtalanul repdestek mindenfelé. Véletlenül eggy általellent függő tűkrön akadtanak-meg. Elrémültem. Tovább vivém tekintetemet, ’s minden tűkörből az én képem, az elhagyott’ képe! a’ megvetetté! elhervadott arczom ’s a’ csüggedés’ pillantásai súgárlottak-vissza

súgárlották-vissza

. Most pedig eggyszerre, egészen eggyszerre, annak emlékezete hogy kevés hetek előtt itt repültem-el a’ karjaim közzé zárt Nincsivel, e’ tűkrök előtt, ’s hogy ezeket mind, úgy a’ mint itt sorban függenek, az eggymást-szerető két Kedvesnek képe villámsebességgel végig-lebegte; vagy midőn a’ pihenés’ órájában eggyik előtt véletlenül megállánk, abban magunkat megpillantottuk, ’s én őtet csókoltam-meg ’s ő engemet, ’s mint lökdösénk ujaink’ hegyén a’ tűkör’ képeinek csókjainkat, ’s boldogságom’ kibeszélhetetlen édjeitől elrészegedve, mint dőltem-el ollykor Nincsimnek karjai közzé, mint csókolám-meg újra, ismét a’ tűkörbe tekintvén, ’s Nincsi mint mosolyga reám eggy angyalnak mosolygásával, ’s mind gyönyörködénk mind ketten a’ képen, tanúján szerelmünknek – oh Marosi! e’ boldogságok’ emlékezete, mellyek most olly újan, olly elevenen lebegtek lelkem előtt, egészen elragada, ’s hideg tompaságra sülyeszte-el. Tántorgva léptem eggy kanapéig melly a’ szála’ mélyében állott, ’s szemeimet köd lepte-el, hogy azokból a’ mik körülttem történtek, semmit nem láthaték. Nincsi vette-észre miért, ’s felém jött, ’s helyt foga mellettem. Nem tudtam hogy mellettem ül ’s kezemet tartja, míg szájából nevem nem zengett. Az az édes lebegő hang mellyel azt zengé, magamhoz hozott. Eggy angyal’ szavának gondoltam, ki talán jobb életre szóllít. Felvetettem szemeimet, ’s Nincsit mellettem, Nincsit karjaim köztt láttam. – Nagysád itt? ’s már régen itt? kérdém. Ki ád Nagysádnak hatalmat engem így kínozni? Feleszméltem ’s hallgattam. – Édes barátom, felele a’ neki tulajdon édes hanggal; kímélje magát, ne rontsa-el akarva magát, ne ismérje-félre barátjait, kik mind azon részt, szíves részt, vesznek a’ mi az Urat éri! Ha Nagysádat a’ szerelem egészen vakká nem tevé vala, mondám, eggy könnyed visszapillantás azokra a’ mik többé nincsenek, megfejthetné, ha én vagyok e a’ ki magamat rontom. Szemébe

rontom, Szemébe

kell vala tekintenem, de hol veheték erre erőt? ’s el akarám előtte rejteni könyűimet mellyek szememet elfutották. A’ fájdalmat nyomban követte a’ csüggedés. Épen kerengőt kezdettek. Hirtelen letörlöttem könyűimet, kiszaladtam ’s úgy tánczoltam, mint az őrült. Jótét gyanánt vala, hogy ez örvénytánczban fel ‘s alá kerengheték. Már három tánczosnét fárasztottam vala ki, ’s már a’ negyedikhez kaptam, midőn Nincsi karjaim közzé rohant. Mit csinál? kérdé. Nem engedem tovább! Kedvezzen egésségének; az illy elhevülés halált hozhat. – Halált hozhat? kiálték, nem is tudván mit mondok; halált? Oh, annál jobb, annál kedvesebb! Nincs e oda mindenem? – Nem akarám megadni magamat, kifejtőzém karjaiból, ’s táncznak eredék ismét. Nem! monda, ’s erősebben tartóztata. Nem eresztem. Megsiketülve hevem’ örvényében, másod ízben próbáltam magamat kitépni karjai közzül. Menjen tehát! monda neheztelésének hangjával, ’s eltola; de ha magával nem gondol, gondoljon barátjaival, véreivel. – Illy jó! és illy hitetlen! Ez a’ négy szó vala egyetemben a’ mit mondhaték. Könyűim elfojtották szavaimat. Kiszöktem, ’s eggy kocsiba vetém-fel magamat.

Most itt ülök lakó-szobámban. Körülttem éjféli csend uralkodik. Kevés órával ezelőtt eggy világokkal-ragyogó szálában valék, annyi szerencsésnek víg zsibongásai köztt, hol vígadott, örvendett minden körülttem; ’s íme most egyedül! elhagyva! mindentől elhagyva! kis rejtekembe rekesztve, hol körülttem minden néma, hideg, holt! – Képe a’ koporsóban nyugvónak, ki nem sokkal ezelőtt barátjainak víg körében élt, eggyütt múlata velek, most pedig kiszakasztva társaságokból, keskeny sírba zárattatik.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Máj. 5d.

Valamikor tegnap tollhoz nyúlék hogy hozzád írjak, el kelle löknöm azt. Isten tudja mi érend még. A’ miben eggykor gyönyörűségemet lelém, az most gyötrésemre vál. Könnyebben viselnék mindent, édes barátom, csak te volnál, te lehetnél itt. Míg még karjaid közzé vethetém magamat, ha belrészemet fájdalom és

bánat dúlá, be jól voltak akkor dolgaim! Könyűidnek mindenike enyhítő olaj volt a’ vert sebnek. De ez a’ szegény halandók sorsa! ha fellelik eggymást, ha lelkeik, érzeményeik úgy öszveforradnak hogy eggy lélek és eggy akarat leve’ a’ kettőből, nekik jő a’ történet, ’s a’ legszentebb, legédesebb lánczot kérlelhetetlenül eltépdeli, ’s íme útjok úgy hajol-el hogy öszve soha többé nem tér, hogy ők egymást soha többé fel nem lelik. Így menénk jó darabig öszveölelkezett karokkal mi is; viszont-szeretet, barátság, természet és ártatlanság voltanak vezéreink; ’s íme el vagyunk szakasztva, és talán örökre el! Megborzadok e’ gondolatra; és még is – magányos estvéimben, midőn a’ mult idők’ emlékezete szívemet öszveszorítja ’s rettegő tekintettel éltemnek jövendő napjain tekintek végig – és még is olly valón, olly bizonyosan áll lelkem előtt e’ gondolat: Nem látjuk-meg soha, soha nem öleljük-meg többé egymást! – Oh! most ismét szakadnak könyűim, ’s szorongásaim elmúlának, magamat könnyebben érzem. Te tudod mit nem szenvedek! Ezereket látok munkásan-botorkázó léptekkel szédelegni körülöttem, meg-megállok az ezer ’s ezer között, ’s körültekintek, ha láthatnék e eggyet a’ ki nekem, úgy mint te, kezet nyujtson, ’s elkísérjen a’ koporsóig mellytől már nem vagyok messze. – Nincsi, Nincsi! ha nekem akkor, midőn téged először láttalak, midőn úgy tetszett, hogy feltaláltuk egymást, te elpirultál, én pedig téged mingyárt kimondhatatlan szeretettel szerettelek, ’s te azután azon estve, azzal a’ tekintettel, nékem a’ szerelemnek első tüzes szent csókját adád, úgy hogy minden érzékem eltompult, minden eszméletem oda lett – ha nékem akkor Géniuszom megsugta volna hogy te azon első szent csókoddal soha el nem oltható tüzet gyúlasztasz szívembe melly életem’ virágát megemészti ’s minden kivánságaimat örök szomjjá változtatja teutánad – borzadással fejtettem volna ki magamat karjaid közzül, mintha ezek a’ karok a’ halál’ hideg karjai voltak volna, ’s szaladtam volna – – Most engemet az tesz nyomorúvá a’ kit én a’ legboldogabbá ohajtottam tenni!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Máj. 8d.

El akarom szórni magamat, de sikeretlenek igyekezeteim. Valahová megyek, ott kínoz ott gyötör a’ történet Nincsinek jelenlétével, mint valamelly bosszús Démon. Ha bálba megyek, ott van. Ha a’ Játékszínben a’ leghomályosbb szögben vonom-meg magamat, ’s az Aktok’ köz hézagjaik alatt a’ muzsika elszenderít, megszokott tekintetem a’ nélkül hogy azt tudnám, felreppen a’ lózsiba ’s ott leli Nincsit, ’s úgy tetszik, mintha rám nézne ’s nekem mosolygana. Ha így álmodozom, ’s az időt említem, mikor ottan eggyütt űlék mellette, keze kezemben nyúgodott, ’s tekintete – ah! az a’ tekintés! mellyel csak ő, csak ő tudott tekinteni! – inkább bájola-el mint Reháknénak közönségesen-csudált actiója – mikor mind ez elterjed szemeim előtt, olly eleven, olly csábító színekkel mintha most is úgy volna: – megyek, futok, ’s néma cseppek jegyzik a’ helyet hol a’ szerencsétlen álla.

Hasztalanok valának mentegetőzéseim; el kelle mennem Megyerihez, ki, miért miért nem ő tudja, tegnap alakbált adott. Szalainál reám köték magokat; mennem kellett. A’ jó emberek! látják mit szenvedek, ’s nem sejtik-meg mint nevelik enyhítések által gyötrelmeimet. Az ángyom, ki Spanyol-Donna-alakba öltözék ’s engemet tengeri-rabéba rejtett-el, és én, mi ketten eggyütt menénk. Úgy véltem, senki nem fog reám ismérni, ’s minden reám ismért. Tedd a’ mit akarsz, a’ szerencsétlenül-szeretőt minden maszk alatt kiismerik. A’ lankadó lélek minden mozdulatban festi magát. Szavának zengése, állása, járása, minden felfedi belső kínjait. Kikötém vala az ángyomnál hogy fel legyek szabadítva minden táncztól; ’s alig lépék-fel, ’s egész reggeligre ki valának rendelve tánczosai; ekkor nyíltak-meg szemeim hogy a’ dolog kicsinált játék volt, ’s hogy neki reám nem vala szüksége. Kényére eresztém, ’s kifejtőzve nyügéből leűlék eggy szögben, hol magamat kesergésemnek néki-ereszthetém háborítás nélkül. Minden kiholt víg érzés felélede bennem, minden Nincsire emlékeztete. A’ tág szálában nem vala hely hol vele nem állottam, nem űltem, nem sétáltam, nem tánczoltam. Amott nyujtotta nekem szép kezét midőn csendes elragadtatásban hosszan űltem mellette; ott törte kétfelé édes nyájassággal a’ piskótát mellyet tőlem vett, ’s maga tevé számba felét, hogy forró könyűim pajkosan-elkapott szép kezére cseppenének. Forrók, monda illyenkor, ezek a’ te könnyűid; ’s én feléje hajlottam, ’s érzéseimnek teljét az ő szép karjain sírtam-ki. Itt felszökött mellőlem, mikor elmerülék, ’s reám veté kendőjét, hogy nem tudám mi lel, ’s ezt kiáltván: Harag neked! karon ragadta a’ legelső tánczost kit előkapa, hogy el nem érhetém; ’s ha látá hogy táncza’ végét várom, olly hosszan tánczola, hogy kénytelen valék magam is tánczosnét kapni. ’S mikor sokára abba hagyánk, ’s ismét öszveűlheténk, oh! miket ’s mennyit nem tudtunk akkor mindketten mondani egymásnak! – Így lesz ezer meg ezer aprólék a’ legvalóbb örömeknek forrásává a’ szerelem’ kelyhétől boldogul-részeg ifjúnak. A’ hidegvérű Öreg neveti az ő örömeit; pedig ezek az örömek való örömek, ’s az életnek legtisztább, legédesebb örömei, ’s olly örömek, mellyekre pályánknak vége felé is derült kedvvel tekinthetünk. Nevezzétek őket gyermekieknek, ízetleneknek, ti Bölcsek, kik, a’ mit bennetek az eltelés és csömör, vagy a’ meghült vér, szül, ész’ sugallatának akarjátok tartatni; – mutassatok eggyet örömeitek közzül melly illy tiszta forrásból fakad, a’ szívet illy jóvá, illy nemessé teszi, ’s mind azzal a’ mi alacsony és rút, illy ellenkezésben légyen, ’s megadom magamat ’s szánni foglak. – A’ boldogtalanok! mint szédelgenek akart csalódásaikban! – De ez így tón, barátom! Mivel az illy öröm nem jól fér-öszve az őszhaju Philosophusok’ bölcseségével, mert a’ természet minden kornak kiszabta a’ maga’ örömeit, tehát a’ grávis Urak gőggel pillantanak alá az ifjak’ boldog örömeikre. ’S bár tudakozzd-meg bölcs Uraságokat ’s Asszonyságokat, élteknek mellyik szakát vélik legszebbiknek, ’s azt fogják felelni hogy ifju esztendejiket; ’s menj beljebb detajlba, kérdd, mi tette ezen korokat olly széppé, ’s látni fogod hogy épen e’ gyönyörűségek mellyeket most kaczagnak, gyaláznak, kárhoztatnak, tilalmaznak. – – Eggy tekintetem melly véletlenül Nincsimnek portréjára reppent – Nincsimnek e?! – elzárja a’ szívet, melly olly hév ömledezésekre fakadott erántad.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Máj. 11d.

Nagy indiscrétio bennem, magam is látom én azt, barátom, hogy én neked, boldog szeretőnek, panaszlom azon kínokat mellyek szegény szívemet marczonglják. Ha szíved érzéketlen volna, kevésbb indiscrétio volna panaszaimban. De midőn még a’ felkelő hajnal mindég kedves nappalt, ’s a’ lehanyatló nap mindig csendes éjt igére nékem, akkor, ha szívem szűk vala boldogságom’ teljének, te Kedves, kiterjesztéd karjaidat, ’s megengedéd, hogy áradozó szívemnek habjait kebledbe öntsem-ki. Marosi! mondám ollykor Marosi! nyitva lesznek e nékem e’ karok, ha szerencsém elváltozik? ’s te azt szent szívre-szorulással esküvéd nekem; ’s íme most, midőn eltépett szerelmemnek öldöklő gyötrelmeit többé nem hordhatom egyedül, megemlékezem fogadásodra, ’s szívem midőn magamat vádlom, megnyugtatást talál. Érzem én hogy nem sokára panaszaim ki lesznek sírva, ki lesznek panaszolva. Hagyd meg a’ viaskodó természetnek melly enyhülést lel fakadozásaiban, kevés időre még jusait!

Tovább a’ bál felől. – Az a’ szála ezer emlékezeteket ébreszt bennem; ’s oh! bár ne kellene látnom soha többször! mindjárt a’ hogy beléptem, annyi eggy és más rohana reám, hogy csak nehezen tudtam vánszorogni a’ kanapéhoz. ’S mint rezzenék-meg midőn itt eggy asszonyi-alak megálla előttem, ’s azon kérdéssel riaszta-fel andalgásomból hogy miért nem tánczolok. Oda levék midőn a’ legédesebb zengésű szózat azt mutatá hogy a’ kérdő Nincsi volt. Az a’ Szultánöltözet vala rajta mellyet tőlem kapott, midőn először együtt menénk alakos-bálba, ’s én neki rózsalánczokba-vert rabja, követém lépéseit. Ekképen játszik a’ Szerelem! ekképen igyekszém neki ezer apróságok által bizonyítgatni szívem’ érzéseit, mellyeket annál inkább nem fejezheték ki minél inkább nevekedtenek. Elakadtam a’ feleleten, ’s végre eggy fonák mentséggel akartam megszabadulni tőle. Nincsi az erőszakig vitte tolakodását, ’s az útat ki nem hagyá mutatni magának. Ez még inkább megzavart. ’S tudja e Nagysád, kivel szóll? kérdém eröltetett ’s csaknem elkeseredett hangon. Sklávommal! felele. Nincsi! mondám, Nagysád kegyetlen! Mint az Úr igazságtalan és kemény, úgymond, ’s a’ maga hasonlíthatatlan természetes voltában hátravetette a’ hosszu szép fátyolt. – Ez kelle még! Ezt érzi a’ szerelmes ifju ki lyánykáját csak a’ szép estéken láthatja, midőn a’ sok esős éjjelek után ismét egész fényében látja a’ holdat a’ fellegtelen csillagos égen emelkedni. Illy név nélkül való érzés rezge-végig eggy pillantatban lelkemen. – Oh, ha karjaim közzé szoríthattam volna, ha megmondhattam volna neki hogy hitszegését megbocsátom, ha e’ forró szívre-szorítással mondhatnám neki még eggyszer hogy őtet szívem végtelenül szereti; vég nélkül fogja szeretni! És bizony, Marosi! bizony, ha kimondhatám vala a’ mit szívem e’ pillantatban érzett, Nincsi engemet ismét szeretett volna, elszakaszthatatlanul szeretett volna! – Eggy egészen resignált vágyás az ő birtoka után! eggy csak pillantatig-tartó utána kívánkozás! őutána! egyedül csak őutána! szíves oda-engedésével, megvetésével mindennek egyébnek, a’ világ’ minden csillogásának! – oh, nem mondhatom-ki mit érzettem. – Ha Nagysád kegyetlen ’s kegyetlenségében azon felül még kevély nem volna, mondám a’ legmélyebb elkeseredés’ hangjával, úgy én most nem volnék nyomoru, ’s Nagysád nem fogná nevethetni inségemet. – Elhagyott minden erő; ki kelle fujnom magamat, ’s így jónak láttam elfordulni, ’s haza jövék. Leszedtem rablánczaimat mellyeket eggykor gyönyörködve, kevélykedve hordottam volt, széllyeltéptem ízről ízre ’s kiszórtam az ablakon. A’ szél felkapta őket, ’s egyenesen vitte a’ Dunának. Hah! kiáltám! bár minden örömeidnek emlékezetét, bár önn magadat szórhatná-el

szórhatna-el

így a’ szél, hogy ne maradna ittlétednek semmi nyoma, mint ím e’ rózsáknak nem maradt!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Máj. 13d.

Bezzeg ha a’ rabláncz’ széllyeltépdelése jóvá tehetné a’ dolgot! Úgy minden jó-volna, ’s én szabadon lélegzeném. De ah! a’ szerelem reám olly bilincseket vere mellyeket csak a’ halál’ erős keze téphet-széllyel. Nem látok magam előtt semmi menekedést, semmi nyugtot. Eggy mód van hátra – az, hogy távozzam. De most még nem távozhatom, még most nem kell távoznom.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Máj. 27d.

Mintegy tizennégy napra eggy előttem egészen ismeretlen tájra megyek-ki ’s próbát teszek ha a’ feléledt természetnek szemlélte szívembe nem cseppentheti e néhány cseppjeit a’ nyúgalomnak; legalább nem szunnyaszthat e szelídebb kesergésbe; mert e’ hánykódásai, e’ szélvésze határt nem ismerő gyúlongásaimnak, végtére is elrontanak ’s óriási léptekkel rángatnak közelébbre a’ sírhoz. Talán, talán elaltatja kínjaimat, talán ad eggy két napi pihenést; ’s akkor olly csendes, olly bátor lélekkel vezetem Nincsit oltár’ elébe hogy magad is csudálni fogod. Csengeri ezelőtt nehány nappal ide érkezett, meghallotta Románomat, felkeresett, ’s addig kért, addig unszolt, hogy lehetetlen vala neki magamat meg nem adnom. Tornára mégyek vele; az az, ő viszen magával Tornára; mert nekem nincs akarásom. Ollyanná levék mint a’ gépely mellyet minden felvonhat a’ kinek tetszik, és a’ melly vaktában enged minden intézetnek.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Torna, Jún. 3d.

A’ vidék itt gyönyörű; való honnja a’ beteg szívnek ’s csüggedt szerelemnek. Iszonyú szirtmasszák emelkednek az ég felé, ’s agg fejek minden perczben öszveomlással rettegtet. Mély és keskeny nyílások, mellyek köztt borzadozva teszi hangzó lépteit a’ bús vándor, labyrinthi kerengésben csaponganak-végig a’ rengetegek’ égig-halmozott derekaikon, ’s úgy néznek-ki, mint kapuji eggy föld-alatti világnak. E’ repedéseknek keskeny fenekeikben a’ nap’ déli teljes ragyogása meredek falaimnak csak fekete homlokaikat vídítja; aljai köztt setét éj lakozik. Csendes minden körültem, mint a’ sír; csak messzéről hallani a’ keskeny partok közzé szorult patak’ zuhanását. Itt járok szüntelen’, ’s Petrarca a’ kisérőm. Panaszai mélyen hatnak rám. Kesergő Sonettjeivel kalandozom-be a’ mezőt és az erdőket, ’s a’ legsivatagabb, legmeredekebb bérczeket; ’s ha osztán kifáradva eldőlök eggy köven, ’s a’ világ előttem elalkonyodik, ’s az öszveszorult szívből Nincsimnek neve kireppen, utánam jajdulnak a’ szirtok. – Ő nekem mindenem vala! mindenem! határa minden kivánságaimnak, minden reményeimnek! ’S olly jó volt! Mikor neki szemébe pillantottam, mikor ő reám mosolygott, reá mertem volna tenni mindent, mindent, hogy az örökké így lesz, hogy ő örökké enyém marad, hogy ő senkit sem fog rajtam kivül szerethetni. ’S íme most – –

Tegnap levelem érkezék a’ húgomtól. Az a’ gyermek el van telve szerelemmel. Írj neki, ’s írj minél elébb. Egyedül a’ te leveleid fogják enyhíthetni bánatját mellybe miattam sülyede.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Torna, Jún. 5d.

Tudd te, kedves Sennuccióm! így kezdi Petrarca eggyik szép Sonettjét, miként bán velem a’ Szerelem, ’s melly éltet élek. Kivánságaim nem enyhülnek, ’s szívem még olvadoz a’ megszokott lángban. – Igen is, Marosi, te, én Sennuccióm! és te, lelke Nincsinek! ki engemet, mint Petrarcát a’ Lauráé, mindenhova üldözsz – tinéktek panaszlom e’ véget nem érő gyötrelmet, e’ meg nem számítható könyűket, mellyek nem tudnak elfogyni, ’s új meg új emlékezetek által fakasztatnak. – Azt írod hogy meg van téve a’ kötés melly Nincsit másnak karjaiba vezetvén, kárhozatos vétekké teszen minden utána-vágyást. ’S te Marosi vagy e hogy nekem ezt írhatd? Tartóztass-fel eggy omló folyamot, ha tartóztatni tudod.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Torna, Jún. 13d.

Az ifjú Csengeri’ testvére Theréz, eggy szeretetre-méltó teremtés; lelke érzékeny és jó, ’s mívelve van. Tudja okát szenvedéseimnek, ’s részvéte gyakor sírásra olvasztja. Ez a’ bére a’ legszebb érzésnek. De az ő könyűji részvevő érzésnek könyűi, ’s a’ fájdalom melly ezeket fakasztgatja, nem lehet nem édes olly léleknek mint a’ Therézé. Bár! Az ő társasága ír az én sebeimre. – Ha a’ hold a’ vacsoránál a’ gyertyák köztt hozzám lopóskodik, ’s szelíd nyájassága úgy vonz maga felé mint a’ barátság’ kiterjesztett karjai, hogy sírjam-ki fájdalmaimat – ha mikor így ellágyulok, ’s félre vonom magamat eggy szögbe, Theréz utánam jő, ’s öszve-öltött karral addig járunk szent fénye alatt a’ kertnek tágas útjain, míg az éjjeli őr borzasztó ordításával reánk nem kiáltja hogy az éjfél már elütötte rezzentő óráját.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Torna, Jún. 16d.

Gyönyörű időnk van, ’s tiszták, szépek az éjjelek. Ura vagyok magamnak, a’ szerént élheték a’ mint szívem kívánja; ’s ez néha olly homály nélkül való pillantatokat ad nekem hogy nyugodt elmével nézhetek ez életre, míg más részről elragadott szent érzéseim

érséseim

a’ koporsókon túl jobb élettel bíztatnak. De oh, melly tündér az illy csendes pillantat! enyész előttem, mint az árny, midőn tartóztatni akarom. – Ha mikor Therézt felvezetem a’ kertből ’s ismét kiszököm a’ kapun, lemegyek a’ tóhoz, eloldom a’ csolnakot, ’s a’ szép tengerkén a’ kastély alatt föl és alá evezek, midőn illyenkor körülttem minden hallgat, ’s lapátomnak loccsanásain kivül melly eggy csapással ezer ezüst szikrákat vet, fülem semmit nem hall – midőn hosszas kerengésem után végre fáradtan visszatérek öblömbe, ’s ott, körülvéve a’ virággal-elhalmozott bokroktól, kikötök, ’s csolnakomban végig nyúlok, ’s elnézem hogy a’ hold és csillagok mint futnak-el felettem, ’s a’ lenge tavaszi hév szellők mint hozzák nekem mindenfelől a’ legkedvesebb illatokat – oh, mint óhajtom ollyankor, hogy végre már hullana-le szemeimről a’ fátyol melly mindnyájunkat halandókat vakon tart, midőn rettegő kétségeink köztt tévelygünk, ’s alig merünk félve pillantani a’ távol jövendőbe!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Torna, Jún. 20d.

Az én Onkelem nekem nevezetes ajándékot külde ismét. Parancsolja hogy siessek hozzá, ’s én, kit a’ szerelem, mint az árbocztalan hajót a’ szél, ide ’s tova ver, vágyok ugyan látni őtet, de az ezer szélvész, ezer inség szünetlenül hány és lökdös. Útamat csakugyan nem halasztom sokára, ’s mingyárt a’ lakodalom után kimegyek hozzá, ’s társaságában fogom keresni nyugtomat mellyet közel Nincsihez soha föl nem lelhetek. Ajándéka azonban nékem igen édes örömeket nyujt. Minap a’ helybeli szegények felől szólván Therézzel, jelentém néki hogy követni akarom példáját, ’s valamit én is kiosztok közöttök. ’S íme most eggyütt járjuk az úczákat, ’s osztogatjuk a’ kisded alamisnát. – Azt látni hogy Theréz melly szeretetre-méltó leereszkedéssel bátorítja a’ félénk és elszégyenült falusiakat, ’s mint ejti úgy dolgát, hogy a’ felsegélteknek nem marad idejek megköszönni a’ jótétet, hanem a’ helyett árvíz módra szakadnak szemeikből a’ hála’ könyűi – ezt látni barátom, eggyetlen öröm a’ maga nemében; és ha földi bujdosásom alatt míg támogathat, éleszthet valami, úgy az minden bizonnyal azon pillantások a’ mellyekben, a’ jó Theréz’ jobbján függve, embertársaimnak nyomorúságaikat enyhíthetem.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Torna, Jún. 27d.

Ma eggy rakáska levelem érkezék. A’ bátyámét ide zárom. Ollyan az a’ millyent tőle várnom lehete; megelőzi kívánságaimat tiszteletet-érdemlő jóságával. – Eggyütt vevém vele a’ tiédet is mellyben írod hogy Vármegyéd Követnek választott. Felelj-meg a’ benned vetett reménynek, ’s azon légy hogy neved’ hallására még késő maradékaid is kevélykedhessenek. Siketülj-meg a’ sokaság’ elmétlen magasztalásai eránt; a’ ki az által engedi magát elcsábítatni, nem kevésbbé méltó az útálatra mint a’ ki nyelvét árúba veti, ’s kövessd lelkisméreted’ szent szavát mindenben. Mi szép eggy egész Haza előtt tisztának, tántoríthatatlannak találtatni, ’s egyenesség ’s igaz hűség által nyerni-meg az Udvar’ kegyelmeit, ’s nem a’ sokaknak hanem a’ jóknak becsűléseket, szereteteket! Ennél dicsőbb út nem nyilhat előtted. Lépj szent elszánással pályád’ megfutására, ’s légy szerencsés megfutásában. Így osztán térj-meg borostyánnal Kláridnak karjai közzé; és ha reményeinket meg nem hazudtolod, a’ Szerelem minden áldásait öntse-ki reád! Ha te is meghazudtolod, ha te is! – úgy – Reszketek gondolni a’ gondolatot.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Torna, Júl. 1jén.

Oda van dicsőséged’ hajnalltán támadott örömem is! Úgy fogy-el, mint a’ leszálló napnak utolsó sugarai midőn a’ tornyos borúlatok rajtok erőt vettenek. Visszarogyván bánatomba, fájdalmaim is visszatérnek. A’ szerelem melly ezelőtt elkínzott ’s most tágulást engede, nem sokára, ah, érzem azt! kettőztetve fog reám rohanni, ’s tartok, igen tartok tőle hogy öszveront.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Torna, Jún. 4d.

Ez a’ szív telje mellyel e’ vadon-szép környet ’s e’ pillantatban az egész világot ált’fogom, hóhérom énnekem. – Mikor e’ nagy Mindenben, e’ végtelen Mindenben, melly előttem itt elnyult, széllyeltekintek, ’s szemem addig mered, míg végre elgyengűl, reszketni kezd ’s elvakúl, hogy végre megdöbbenek a’ Mindenható, a’ Megfoghatatlan előtt; – mikor illyenkor karjaimat kiterjesztem eggy valaki után, hogy azt a’ vég nélkül való, kimondhatatlan, megmagyarázhatatlan érzést kisírhassam az ő kebelében – ’s előmbe lebben Nincsinek képe, ’s néki-szaladok, ’s látom hogy hasztalan vívok magammal – ’s mikor osztán az a’ gondolat hogy őtet elvesztettem, hogy őtet örökre elvesztettem, minden remény nélkül! mint a’ mindent-öszvetördelő villám, belém csap, ’s eldőlök, mintha minden erőmet, minden velőmet megemésztette volna – Isten! te látod mint nyögök terhem’ elviselhetetlen sullya alatt, mint fetrengek a’ földön, mint a’ széllyeltaposott féreg, ’s mint kiáltok-fel hozzád hogy szánj-meg ’s hagyj vesznem.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Torna, Jún. 6d.

Magamon kivül vagyok midőn képzelem, melly nyugtalansággal számlál most Nincsi minden órát, minden perczet melly lakadalmát késleli. Öszvetépek, öszverontok mindent ha mi kezembe akad; ’s akkor osztán szégyellem elmétlenségemet ’s sírok. Mennék innen, de nem eresztenek, ’s tartok tőle hogy szem alá fogtak, ’s Therézt nem ritkán sírva lelem. Ez részvétnek sírása. – Mit sír Nagysád? mondám neki; tartsa továbbra könyűit. – Értenie kellett mit mondottam, mert az az „ah, melly nyilallás! melly szívszorúlat! ’s a’ fejem! hideg kezem egészen általhevül tőle!” – – Nincsi, Nincsi! ’S mind ez – Oh Marosi, mikor ér véget inségem! mikor hasad-meg kínjaiban ez a’ beteg szegény szív!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Torna, Júl. 8d.

Az éj melly környülfogott vala, elmult felettem, ’s eggyütt tüntek-el vele mind azon káprázolatok mellyek kínzottanak. Ugy mondják, tegnap magamon kivül voltam. A’ jó emberek! nem akarják állapotomat való nevén nevezni. Elkövettek valamit használhatónak gondoltak; eret nyittatának rajtam, nem tudom hány ízben, ’s Theréz mind addig múlatott fekvésem körül, míg az illendőség engedé. – Kedves leány! mondám neki; az én nyomorúságom érdekli Nagysádat? Amott, abban a’ jobb világban köszönöm-meg jóságát; emberi nyelv nem mondhatja-ki a’ mit akarnék. – Könyűim öszvelegyedtek csókommal mellyet reszkető ajakim szép kezére nyomtak. Theréz sírt. Félek, nehogy érzékeny szíve, melly valamit felfog, makacs tapadással fog-fel, utoljára szerencsétlenné tégye. De nincs e elég éd minden kínjaim mellett azon gondolatban hogy nyomoruságom olly sokakat meghatott? hogy inségemet olly sokaknak panaszolhatom?

Ne légy gondban miattam. Egésségem helyre állott, csak hogy még néha gyengélkedem. A’ húgommal változásom felől semmit ne tudass. Négy öt nap mulva útnak indúlok, oltár’ elébe vezetni Nincsit, ’s akkor osztán Isten veled, kedves Buda! – ’s örökre!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Torna, Júl. 20d.

Midőn minapi levelemet épen bérekeszteném, két Idegen jelenteté-be nálunk magát, ’s az öreg Csengeri által azon nyájassággal ’s örömmel fogadtatott, mellyről ez a’ jó Öreg országszerte isméretes. Mind ketten nem csak Kedvelőji, hanem Értőji is a’ Mesterségnek, ’s ide őket leginkább az az Oltártábla vonzá mellyet Csengeri Bécsi Prof. Maurer által festetett. Szepesből jőnek, hol a’ Magyar-Tyrólt akarák, magok a’ boldog Alföld’ lakosai, látni, ’s visszafelé Szomolnoknak és Jászónak vevék útjokat, hogy itt a’ Krakker’ festéseivel gazdag Templomot, amott a’ Fűger’ Szent Katalinját csudálhassák; ’s olly melegen olly értelmességgel szóllanak arról a’ mit láttak hogy kedvem érkezék mindjárt a’ hogy ők elmentek, megtenni ez útat; ’s ez az oka szokatlan hallgatásomnak. – A’ mit Jászón és osztán Szomolnokon láték, hozzá járulván hogy Csengeri a’ Museum Pio-Clementinumot, a’ Herculánumi Régiségek’ Köteteit, a’ Piranési Rómáját, ’s a’ Raphael’, Hogarth’ ’s Dürer’ Rezeit szobámban téteté-le, – ki hitte volna, hogy ezeket ’s több efféléket, ’s ezeken kivűl, még két három gazdag portefeuillt itt lehessen találni? – felébresztette eggykori szenvedelmemet, ’s el van végezve nálam hogy ha egésségem újabb bomlást nem szenved, a’ jövő tavasszal Olasz-országot ismét meglátom, ’s a’ Belvedér’ eltávozott Isteneit felkeresem a’ Louverben. – Mióta Nincsi e’ gyötrelmeket támasztotta lelkemben, soha még azt az enyhületet mellyet nékem nehány nap olta e’ Mesterség’ míveinek csudálása nyujt, semmiben nem leltem. Oh, ha ez, mint eggy itala a’ Lethének, kínjaimnak emlékezetét annyira elolthatná hogy minteggy újjá-szülve térhetnék-meg onnan! Hogy azt szabad reményleni, te, ki a’ Mesterség’ titkaiba fel vagy avatva, szint úgy érted mint én.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Torna, Júl. 21d.

Oda vagyok, barátom! oda vagyok! – Theréz – ah, képzelheted e ’s nem dőlsz e el ijedtedben? Theréz ég érettem! Ég, és ennek tudásában mennyei boldogság ’s a’ pokolnak minden kínjai vannak elrejtve. Nem tölt e meg egész mértéke kínjaimnak hogy még ennek is reám kelle jőni? eggy tiszteletre-méltó leány’ nyugalmát kellett e feldulnom? eggy tisztelt ősz atyán kellett e, minden erántam mutatott kegyeiért ’s e’ szíves vendéglésért, épen ott ejtenem sebet a’ hol az őtet leghalálosabban érdekli? kedves gyermekének szívébe kellett e halál’ és emésztő gyötrelem’ magvát hintenem? – És mind ezt mivel? eggy boldogtalan érzéssel melly leginkább a’ legjobb szíveket hatja-meg! – E’ gondolat úgy hembereg érről érre, mint eggy tűzpatak, szívemben, ’s elégeti a’ remélt nyugalomnak minden fakadó csemetéjét.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Miskolcz, Júl. 24d.

Ma nyugodtabb szívvel írhatok, ’s elbeszéllem, miként vevék búcsút Theréztől. – Lévai Kassáról kiküldé lovait mellyeken eddig jöhessek. Theréz valahova kifordult volt. Én azalatt búcsút vevék az öreg Csengeritől, ’s épen a’ kertbe akarék lemenni hogy míg Theréz haza jő, ott mulassak; ’s midőn a’ grádicsra léptem, meghallám, mint kérdé kiéi a’ lovak, ’s mit akarnak. Megértvén cselédemtől, hogy a’ bátyám Budára érkezett, ’s miatta kell sietve indulnom, elholt. Megfogá kezemet, ’s minden szó nélkül vive szobájába. – ’S az Úr megyen? az Úr elhágy? monda mély sóhajtással ’s elhalványodott képpel mellyen a’ szánakozás, a’ legszívesebb barátság és az elszakadás’ gyötrelmei valának festve. – Hogy talán szeret, ez a’ gondolat úgy lobbana-föl lelkemben mint valamelly láng az éj’ homályában, ’s eggyszerre el is tünt. De ismét újra reám rohana, ’s mindig valóbbá, bizonyosabbá, ’s eggyszersmind mindig gyötrőbbé is vála; ’s midőn fortepianója mellé vetette-le magát, ’s phantasiejének szárnyain az érzés mélyeibe hatott, felszöktem a’ székről; ’s elmerülve jártam föl ’s alá a’ szobában. Az ő hajlandósága, az ő szerelme, bár melly kicsinynek akarám is azt képzelni, igen nagyon megilletett, ’s láttam melly terhes leend az elválás. Theréz felkölt, ’s eggy ablakba vonszott. A’ nap hanyatlani kezde, ’s az eget a’ legszebb est borította-el. Szótlan’ állánk ottan sokáig. – Bácsmegyei! monda ekkor; illy szép leend e’ életünknek is estvéje? – Higyjük azt, jó Theréz mondám neki, ajakimhoz vivén kezét. – Higyjük! monda hirtelen’ és a’ legmélyebb fájdalom’ kifejezésével, ’s ezt kérdé: hát az Úr, édes barátom, hiszi e, hogy bírni fogja Nincsijének jobbját? Szívemet valamelly előttem isméretlen ’s meg nem magyarázható vígasztalás’ ereje futotta-el. Ha estvénk illy tiszta nem lesz, illy szelíd nem lesz: annál szebb lesz az estvét-követő reggel; ’s eggy lélegzése annak a’ másik jobb életnek, annak az ott-ragyogó napnak eggy súgára, el fogják feledtetni ez inséget itt. – Elhallgatott. Láttam mint tusakodék magával. – Jőjön kedves barátom! mondá; mind ketten el vagyunk

mind ketten, el vagyunk

keseredve; enyhítse bánatunkat im’ ez! ’s fortepianojára mutatott. Gondolat nélkűl látszott eggy ideig némelly hangot ütni rajta; de most eggyszerre az epedésnek szívet-olvasztó hangjaiba csapott, ’s el kezdé verni ’s dallani: Homályos bánat dulja lelkemet. – Illy indulattal, illy hajlékony csapodár édes hanggal még nem hallám énekelni. Az utolsó strophában kicsapott, ’s olly phantasiekben veszté-el magát hogy fortepianoja énekével együtt látszott elhalni. Végét érvén a’ dalnak, megfogá kezemet. Még nem tértem volt magamhoz andalgásomból, mellybe indulatos éneke szenderíte. Bácsmegyei! ugymond; az Úr itt hágy engem. Mikor látjuk-meg ismét egymást? ’s mit hagy nekem? – Forró hálás tiszteletemet, barátságomat. – Az utolsó szónak hallására elfordítá fejét, ’s eggy könyűt törle ki szemeiből. – Nékem ugyan nincs emlékeztetőre szükségem, ugymond; de mégis, ne tagadjon-meg tőlem eggy kérést! – küldje-meg nékem képét! Elijedék, mert tudom mennyit ártanak az effélék. De ki állhatott volna ellene azon tekintetnek mellyel azt kívánta? Elővevém zsebkönyvemet, ’s kikerestem azt a’ festést mellyel öszvekelésteknek napján a’ te Kláridat készültem megajándékozni. Úgy csókolja a’ jámbor szarándok az ereklyét, mint Theréz most az én portrémat. De ezt én csak néked mondom, ’s nekem ezt csak neked kell mondanom. – Azon pillantatban belépe a’ cseléd jelenteni hogy minden kész. Theréz egész erejét öszveszedé. Menj! ugymond! de jusson eszedbe hogy Tornán eggy leányt hagyál, ki magányában kevély örömmel fog utánad siránkozni, – Theréz! mondám; Nagysád e énutánam? – Hogyan, nemesszívű férfi? monda felbátorodott hanggal; ’s te álmélkodhatol ezen? ennyi édeskeserü pillantás, ennyi szívet-ható scéna után nem kelle e tenéked az én szívem előtt kedvessé lenned? sokkal kedvesebbé, mint valamit valaha láttam, ismertem? – Elfásulva állék előtte, ’s érzéseimnek megfoghatatlan zavarjában meglepe a’ Nincsi’ emlékezete, ki engem illy mérték és határ nélkül teve szerencsétlenné, ’s Theréznek kék szemei mellyek mennyei pillantásokkal a’ Nincsi’ bájos szemeire emlékeztetének, megnyiták szívemet, hogy sírhaték. Theréz elővevé kendőjét, ’s felszárasztá ázott orczáimat. Kedven Bácsmegyei! monda; ennyi köny közül nincsen e eggy énérettem sírva? – Mind, mind! tisztelt Theréz! felelék. Jó; úgy tehát szívemen fogom hordani e’ nékem ezentúl olly igen kedves, ezt a’ te könyűid által megszentelt gyolcsot; monda. – Szívem tele volt; láttam a’ veszélyt mellyben lebegtem, megszorítám kezét, rányomtam forró csókomat, főm megszédült, általöleltem Therézt, ’s ajkaink egymáson pattantak-széllyel. Már hallánk jőni az Öreget. Menj, monda; e’ csók engem örökre öszveszőtt veled. Az öszvetódult fájdalmak’ legindulatosabb zívatarjában rohantam fellépő atyjának karjai közzé, ’s eggy néma ölelés után melly bizony mind kinyomá azon hálát mellyel ezen jó Öreg eránt szívem örökre eltölt, lélegzet nélkül mentem a’ kocsi felé. – Már messze valék a’ helységtől midőn magamhoz tértem. Theréz a’ bástya’ ablakán könyöklött, ’s kendőmmel ada jelt hogy néz utánam. Én süvegemmel intettem néki, midőn hirtelen’ ő, a’ kastély ’s az egész hely eltűnt szemeim elől, ’s a’ lovak sebesen vivének-le a’ dombon.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Júl. 29d.

Nem írok neked semmit azon öröm felől, mellyel a’ bátyámat megölelém. Az öröm nékem olly búborék melly azon pillantatban enyész-el mellyben támadott.

Tisztelem a’ bátyám’ kegyét irántam, de ő nem érzi hogy, szer felett gondoskodván fájdalmaimnak enyhítéseken, ezen kevés idő alatt is sokat elgyötrött. El akar szórni, ’s mindég hord magával eggy házból más házba. Külömben, ugymond, sem én nem békélhetek-meg a’ világgal, sem a’ világ nem velem. Önnként vetem magamat vezérlésének alája: de ah! azok a’ ti eggyüttléteitek nem nyugtathatják-meg annak szívét a’ ki hidegen borzad-vissza midőn az örök tolongásban embert keres ’s vázat lél. Estveli gyülekezeteitekből hányjátok-ki a’ hiuság’ ürét, az elsőségen-kapást, a’ birtok’ és születés’ büszkélkedését ’s több ezekhez hasonló nyavalyásságaitokat mellyek az arany és gyémánt alól is kitetszenek. Ha ezt nem tészitek, úgy hasztalan minden igyekezet, ’s annyira mentek, mintha eggy vakon-szülöttnek, ki előtt az emberi test’ alkotványa felől hosszasan prédikáltatok, eggy két pillantatig megnyitnátok szemét, ’s sántáknak és bénáknak csoportjokba vezetnétek. A’ kit álnokságotok szemessé teve, azt többé édeskés szóval meg nem fogjátok csalhatni, ’s inkább hagyjátok magára hogy a’ természet’ szemléltében igya az élesztő poharat. Ha őtet ez nem vezeti-vissza a’ világba, ha ez nem nyitja-meg szívét, oh, úgy az örökre zárva marad! úgy neki használhatatlanok a’ ti csillogó együttléteitek – csömört szűl az néki ’s ásítozást.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Aug. 1jén.

Soha nem szenvedek többet mint esténként. Illyenkor elképzelem melly kénnyel pihen-meg Szent-Péteri egész napi irkálásai után Nincsinek karjai között, ’s kedveskéjének nyájasságai mennyivel édesbben jutalmazzák unalmas fáradságait Elöljárójinak minden megkülönböztetéseiknél. Akkor megyek, mintha űzőbe vettek volna a’ Fúriák. De akárhová megyek, mindenütt nyakamon vagyok magam magamnak, ’s mit nyertem a’ szaladozással? – Ha tűz borítja-el házadat ’s mindened hamvvá ég, ha földeidet ellepi az iszap, ha jószágodat az ellenség elrabolja, még gazdag vagy, mert nyitva előtted a’ világ ’s legalább nem vagy szív nélkül. De ha szíved oda van, ha annak vagy hijával, öltözzél aranyba, ha nemzetek buknak is meg lábaid előtt, nincs semmid, szegény vagy; szegényebb a’ koldusnál ki mindennapi élelmét küszöbről küszöbre keresi.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Aug. 3d.

Eggy visszás történet ma sokat hagya szenvednem. – A’ bátyám tegnap estve kérdést tétete nálam ha nem lenne e’ ma kedvem kilovagolni vele; ’s én elfogadám hívását. Ő nem sokat gondoskodott mellyik úczán ki lakik, én pedig merültebb voltam mint hogy az ollyas eszembe juthasson; ’s e’ szerént míg magunkat körültekinténk, a’ Nincsi’ ablaka alatt valánk. Elijedtem rajta, kivált azt látván hogy Nincsi ablakot nyita ’s alá tekintett. Kétséges valék ha felpillantsak e; de kétségemet elintézte a’ szív; felpillantottam, ’s úgy hittem hogy elsülyedek, látván hogy Nincsi visszakapá magát, ’s észre-vétlenül elfordula. – Olly rettentő lettem e én hogy tőlem neki vissza kell vonúlnia? – Jaj nekem ha azzá levék! de jaj, jaj neki is! neki, hogy lelkismérete vádolja; nekem, hogy őtet szenvedni látom ’s kebelén nem sírhatom-ki bocsánatomat. – Volt eggy idő mikor én kerestem őtet, ’s ollykor ő is keresett engem. És ha csak eggy negyedig múlathattam körülte, oh, mi boldog voltam én! ’S ha sokáig eggyütt nem leheténk, ’s végre a’ szerencse eggyüvé hoza, melly feloldhatatlan beszédes némaságban űlénk eggyütt! melly szent vala nekünk minden percze az életnek! ’S mikor végre mennem kellett, de hevem még tartóztatott nála, felkaptam valamijét, most eggy virágot, majd eggy fonadékját ’s azt elébb ajakihoz, orczájához illentém, ’s megkönnyedni érzettem szívemnek szorongását hogy volt valami nálam a’ mi őhozzá ért, a’ mi az ő lélegzete által megszenteltetett. ’S íme most – mint változott-el most minden! Ha ezelőtt nap’ keltekor lovat nyergelteték, ’s általmentem Pestre, ’s Endrédit felvertem, ’s az Orczi’ kertjébe vevénk magunkat ’s olvasgattunk; ’s mikor osztán elütötte a’ nyolczat, ’s tudtam hogy Nincsi már felkölt, ’s látásom után vár ablakában – ah mint nyargalék végig Pesten! mint rengett alattam a’ híd! mint nem birtam magammal ha a’ hídon vagy a’ vár’ dombján a’ szekerek megrekedtek ’s késnem kellett! ’S mikor végre a’ Nincsi’ úczájára értem, ’s ő meghallá lovam’ dobogását, ablakot nyita, ’s reggeli kedves pongyolájában lenéze, mint szökött akkor, mint ágaskodott alattam a’ paripa, hogy a’ szomszédok is mind az ablakhoz futottak; ’s ha illyenkor a’ tajtékos lóról neki eggy jó-reggelt felvethettem, ’s ő azt a’ legbájosbb mosolygással fogadta, oh! mint feledék akkor mindent! melly nagy valék magam előtt! Gyakran sem a’ ló sem az ura nem tudta mint menjen tovább.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Aug. 5d.

Borzadás fut végig minden tetememen valamikor óraütést hallok, mert minden negyed közelebb vonz azon rettenetes pillantáshoz mellyben őtet örökre elvesztem, el kell vesztenem. Így számlál minden perczentést a’ halálra-ítélt; maga előtt látja az élet’ végét, a’ hóhérpadot, a’ kirántott pallost; az élet’ szeretete reszket benne, ’s ellenkezésben önn magával azt kívánja, hogy bár ütne hamar az óra melly véget vet kínjainak. Oh mint állom-ki! Gyakorta az a’ gondolat száll-meg hogy hozzá futok, lábaihoz vetem magamat, ’s kérni fogom, ne tégye-meg a’ rettenetes lépést. Midőn hevem így elragad, ’s a’ birtoka után vágyás minden ereimben annyira forr hogy csaknem megpattanok, majd ismét szívemet összeszorítja hogy alig vehetek lélegzetet, ’s úgy vagyok mintha az Etna’ kénköves aknájába kellene fulnom – ollykor engem is megszáll az a’ kívánság hogy bár itt volna már az irtózatos percz, hogy esném-által kínjaimon! De mikor ismét tágulást enged, mikor megkönnyedve érzem magamat, ’s elterjed szemem előtt az oltár, ’s az eltünt szerelem’ boldog ideje úgy lebeg előttem mint eggy hosszan-elnyult kies táj – ah! ollykor oda ismét előbbi hevűletem, elcsüggedve dőlök-el hogy egészen öszverogyok ha a’ leggyengébb szellő ér is, ha eggy lassu zördület illeti is meg fülemet! – –

Oh Marosi! melly iszonyu est vala ez! – A’ bátyám elhitette magával hogy nekem most nem tanácsos magamban maradnom, ’s eggy bizonyos házhoz vive hol két óráig nem hallék egyebet a’ legüresbb csevegésnél Nincsinek szépsége, cultúrája, nyájassága, jósága, gazdaasszonysága ’s a’ holnapi nap’ ragyogó pompája felől. ’S íme itt végre a’ csend’ régen-óhajtott órája; de ah, én abból nem merítettem semmi enyhűletet! Hasztalan’ ragyog felettem az ég’ szép boltozatja, elhintve csillagainak számtalan ezredeivel; hasztalan’ csalogat a’ legédesbb szendergésbe a’ szökő kút’ habjainak ömledezése – – – Mi ez? – Muzsikát hallok. – –

Ennek valék még híjával! – a’ muzsika Nincsinek ablaka alatt volt. Ő félig-vetkezve hallgatá fölülről mátkájának szerelemre-olvadt oboáját. Elragadtatva közelítő boldogságának előérzései által, nem érté sóhajtozásaimat mellyek eggy panaszos hárántsíp Szólóját kísérték; nem hallá könyűimnek csöppenéseit mellyek az úcza’ köveire hullottanak. – Te ismeretlen barát, azzal a’ kesergő furuglyával! Te is szeretted e őtet? Oh, úgy nekem testvérem vagy! Vagy talán Géniuszom sugdosá neked az elhagyott, kesergő, szerencsétlen szerelem’ accentjeit hogy a’ hitetlen lyány’ szívében, elaltatott eggykori érzéseinek életet adjanak ismét. – –

A’ fuvalló instrumentek

istrumentek

szólót játszának, ’s végre az egész Orcheszter eggy harsogó chórba csapott. Azt hittem, öszveroskadok. ’S midőn vége lett, ’s el kezdének oszlani, ’s Nincsi jó-éjszakát kiálta-le Szent-Péterinek, melly az éji csendben úgy hangzott mint eggy Angyal’ lassu szózatja, lehetetlen vala megmozdulnom helyemből. Ő veszteg maradt az ablakban, felpillantott az égre. Posztózatomban-vonulva kémtekinteteket vetettem-fel reá, ’s kilestem mellyiket nézi a’ csillagok közzül, ’s láttam, épen azt, a’ melly esküvésünk’ szent estvéjén jött vala fel; tündér dísze eggykori boldogságaimnak! Úgy tetszék mintha öszve akadának vala tekinteteink; úgy tetszék mintha szép szemei szerelemmel, eggykori édes szerelemmel pillantottak volna az enyéimbe. Ezek még azok a’ kik akkor voltanak: az övéi – – – Még eggyszer pillanték az ablakra. Nincsi nem vala már. –

Mostan, Marosi, e’ kedves képzeléssel feküdt eggyes ágyába: utolszor! – Holnap – melly boldogságokat foglal neki magában e’ szó! De hát nekem Marosi? hát nekem? Mi lesz belőlem? – Nem, nem! enyém ő! egyedül enyém! És még is kénytelen leszek látni hogy karjaim közzül kiragadják! – ’S ki fogja ezt? Ki fogja ezt merni? – Mihez fogjak? Mit kezdjek? – –

Virrad, ’s könnyebben érzem magamat. Mint emelkednek a’ felhők, mintha őket a’ Mindenható’ ujai vonnák fel. – Inkább inkább világosodik. Pacsirtám már nehány ízben hallatá kedves szózatját; énekel, mert érzi, hogy a’ természetre világ száll és élet. Hát galambjaim? Máskor a’ Nincsi’ ablaka körül lebdestek, mert érzették hogy enyéimek lévén, néki is övéik; ’s ő értette nyögdeléseiket, ’s búzaszemeket hintegete nekik. De most – ah! ezután ne repüljetek ablakához! szárnyaitoknak csattogása felrettenthetné Szent-Péterinek karjai közzül, ’s reám emlékeztethetné, eltaszított kedvesére. – – Jóltevő Reggel, hányan óhajták velem eggyütt a’ te feljöveteledet! Ime itt vagy, ’s nékem és sokaknak másoknak talán könnyebbedést hozol. – Már olly világos van hogy kiláthatom a’ helyet hol őtet először láttam. – Mennyi ismeretlen érzés hánykódtatá azolta szívemet! mennyi nem ismert, nem érzett érzést ismer ő, érez ő mostan!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Aug. 9d.

Nincsi már asszony. – Tekints-körül a’ teremtésben, és ha tudsz rettenetesbbet, mondd-ki, kérlek Istenért, hogy el ne csüggedjek egészen. Haszontalan a’ kérés! nem lelsz te rettenetesbbet, mint a’ mi alatt lelkem roskadoz. Nem vesztettem e el mindent? az élet’ legfentebb boldogságait, kedvemet, nyugalmamat, egésségemet? nem vesztettem e el Nincsit?

Itt, Marosi, ez ernyőben, hol annyit űlék vele, hol te is annyit űlél velem, hol a’ hold’ alkonyló fényében eggyütt síránk midőn mellyemen a’ jövendőnek előérzései reszkettenek végig, itt írok-meg, és mostan, midőn már nyugodtabb vagyok, mindent tegnapról.

Eltüzesült indulatimnak cseréjik alatt mázgolt soraim fessék tenéked mintegy árnyban, miket szenvedék. Még minden ereimben ég a’ tűz, velőm még minden csontomban össze vagyon roncsolva. Ennyit küzdék őmiatta – ’s mi leve jutalmam? mi lészen jutalmam? – Minden óhajtásom a’ halál.

Tegnap midőn a’ legérzéketlenebb ájulgások között rogytam ágyamba, ez volt eggyetlen gondolatom mellyet még teheték: bár soha fel ne ébredjek többé! A’ halál’ ölelése nekem szint olly kedves fogott volna lenni mint eggykor a’ Nincsié; én azt úgy fogadtam volna jutalom gyanánt mint az állhatos, lángoló Szerelmesnek az a’ tántorodásból eszméletre-térő leány’ keze; ’s ah ezen óhajtásom sem láthata teljesedést. Szenvedéseimnek egész mértéke még meg nem tölt; ma, midőn felköltem, ’s a’ jövendő elsuhant szemeim előtt, mint eggy vészt-hozó felleg, érzettem azt, ’s – Isten! te látád könyűimet.

Szívem minden derűlő felhőcskének emelkedésével megkönnyebbüle. Mihelytt annyira megvilágosodék hogy gyertya nélkül látni lehetett, vevém kalapomat, ’s megmásztam a’ Gellér’ hegyét hogy a’ kelő nap’ pompáját láthassam. Eléggé korán juték-fel tetejére, ’s eltikkadva ’s csaknem lélektelenül nyultam-el a’ harmatos hideg fűven. Gyönyörü nagy látvány! mint nyúla-el végig a’ széles harsogó folyamon a’ fátyol-forma köd, ’s mint borította-el Pestet, hogy belőle csak a’ tornyok látszottanak-ki. Némán feküdt körülttem minden, ’s élet nélkül tetszett lenni, eggy lassu tavaszi-szellőn kivül, melly a’ szőlők felől nyögve suhogott: de minekutána a’ királyi napnak felkelésével élet és szellem ömle-ki mindenre, miként fogtak a’ madarak’ sok sergei a’ szőlők között, ’s alattam a’ szirt’ repedéseiben a’ fecskék, reggeli dalaikhoz, ’s új színre költ minden a’ legutolsó fűszálig. A’ megújuló természet’ csudálása két óráig tartott ottan a’ legboldogabb andalgásban, de végre ideje vala visszatérnem, mert megígértem vala a’ bátyámnak hogy nála töltöm a’ reggelt. – Fájt nékem látni hogy ez a’ jó ember mit szenved miattam, ’s érteni, hogy kimenésemet megtudván, gondokba sülyede, nehogy erőszakos halállal vessek véget szenvedéseimnek. Nem, barátom! míg csontjaimban lesz annyi erő hogy a’ reám-rakott teher alatt darabos útamon elébb tovább vánszoroghatok, míg agyamban marad valami eszmélet, addig tőlem az effélét nem retteghetitek. – Klárid már a’ bátyámnál vala midőn beléptem, ’s nem bírt elég erővel reám pillantani, félvén hogy nem fogja elfojthatni könyűjit. A’ bátyám is úgy teve, mintha meg nem sejtette volna szenvedéseimet ’s fogatni parancsolt, ’s kivitt magával olly tájakra hol sok esztendők óta nem valék; azt ítélvén, és igen bölcsen, hogy első ifjuságom’ boldog emlékezete melly e’ vad helyekben lebeg, legtöbb erővel bírhat, fájdalmaimat, ha csak perczekig is, széllyeloszlathatni.

Erőm annyira elfogyott vala hogy mindjárt ebéd után kénytelen valék ágyba vetni magamat; ’s olly ólom-alvás lepe-meg hogy ha bátyám fel nem keletett volna, elalvám vala az esketést. Klári az ő Lolottjával méne, a’ Lolott’ szekerén, én pedig a’ bátyámén a’ bátyámmal. Csaknem későbben jelenénk-meg mint illett, ’s elijedék, midőn a’ Nincsi úczájába érvén, olly sűrűn öszvetódult sokaságot lelénk a’ ház körül mellyen alig lehete baj nélkül

bajnélkül

a’ házig érni. Kiszállván itt a’ szekérből, jusson

Jusson

eszedbe, mondá a’ bátyám, hogy örökösem, eggyetlen vígasztalásom, ’s öregségemnek gyámola vagy. Megcsókolám kezeit, ’s szememből eggy forró csepp hullott a’ megcsókolt kézre.

Szent-Péteri a’ grádicson várt. Kiterjesztett karral jöve felém, ’s a’ legelevenebb örvendés’ tüze melly minden erében lángolva égett ’s arczát ellepé, ált’hatott reám. Elborzadtam látására, de magamhoz térvén legottan, megölelém őtet tettetés nélkül, szíves kívánásaival mind annak a’ mit önn maga óhajtott, ’s az ő karjain értem a’ szála’ ajtajáig mellynek szárnyai eggyszerre rántattanak félre előttem, Marosi! oh miért nem nyele-el engem a’ föld azon látás alatt melly itten vára! – Nincsi a’ szála’ közepén, fejér öltözetben, violakék bodrokkal, ’s hosszu fekete haját virág és gyöngykötelékekbe aggatva – ’s megette az esketés’ oltára melly már várá áldozatját! Szerencsém hogy kevés pillantatokkal azelőtt hogy felléptem, mások érkeztek volt, kik még beszédben valának vele. E’ szerént időm marada magamat öszveszedni, ’s megszokott szemekkel nézem most őtet, az Angyalszépségűt. Idvözlésem eggyszerü volt ’s rövid, de meleg. Hála tenéked, nagy Isten, hogy azt hamisság és neheztelés nélkül mondhattam; hogy feledhetém kínjaimat mellyekkel elgyötre, ’s szerencséjét való részvéttel nézhetém. Szüléji kik soromban valának, és a’ kiket Tornai útam olta még nem láték, nem tudták miként közelítsenek felém. Látták képemen a’ bánatot és epedést mellybe engemet az ő alacsonyságok sülyeszte, ’s a’ szerént hogy’ a’ vétkes lelkisméret félénkséggé, hunnyászkodássá, csapodársággá szokott változni, alkalmam vala látnom, mint igyekeztek előttem elfedni azon szemre-hányásokat mellyekkel őket a’ lelkisméret verdesé. Eggy csoport vendég kiszabadíta kezeik közül. Unalmamban, sőt minek titkoljam? elkeseredve az egész emberi nemzet ellen, eggy barátommal a’ legbelsőbb szobába mentem-által, hol Nincsivel annyi boldog órákat töltögettem. A’ hely elevenebben festé előmbe itten élt boldogságaimnak képeit. Benne nem nézém többé a’ Szent-Péteri’ jegyesét, hanem azt a’ csapodár, szerelmes leányt, a’ ki midőn a’ táncz után itt megpihentem, homlokomról le-letörlögette az izzadás’ cseppjeit, karját általvetette vállamon, megcsókolt; a’ kit én illyenkor eltölt habzó szívemre szoktam vala szorítani, ’s ölelései közben a’ világot minden boldogságaival, minden kincseivel ’s ragyogásával semminek állítottam. Kérdém magamat, ha ez emlékezetek valóság voltanak e vagy álom; és minél hatalmasabban ragada-meg a’ bizonyosság hogy az álom nem volt, annál mélyebben sülyedék-el eltünt örömeimnek szemléletekben. – Azalatt minden hívatalosak fel valának gyülekezve, ’s egyedül én valék, a’ ki nem találtatott, én, kinek a’ menyasszonyt oltár’ elébe kellett vezetnem! Szent-Péteri akada reám. Jer, barátom, monda olly indulatosan-esdeklő hangon, hogy belé borzadás futa-végig minden tetemeimen

temeimen

; tégy a’ legboldogabb halandóvá a’ nap alatt! Elfojtám a’ kínt, ’s követtem a’ boldogot. Belépvén a’ szálába, ’s látván hogy nem-találtatásom zsibongást okoza, meg nem tudék mozdulni helyemből, míg Endrédi intve nem tekinte reám. Bátorrá lesz a’ leggyávább is, midőn az erősebbet a’ ki neki barátja, maga mellett szemléli. Érzettem én hogy Endrédi rajtam nem segíthet, de intése ’s jelenléte annyira megbátorított hogy elég eltökélésem ’s erőm vala nyugodt képpel ’s elmével lépni Nincsi felé, megfogám karját, ’s oltár elébe állítám. Nekem vele-általellentt mutaták-ki a’ helyet. Szívem nagy érütésekkel vert. Endrédi a’ fortepiano-orgona mellé üle, ’s azt az éneket játszá mellyet két énekes énekelt. A’ Chorál előtt szabad ömlengést engede phantasiejének; eleinte olly lassun, olly epedve, továbbá olly erővel, olly való kinyomással, hogy észre-vétlen lelkem is erőt kapott. Ennek, egyedül ennek köszönöm hogy az esketés’ czeremoniája alatt csendesnek-tetszhető elmével állék közöttök. Nincsi az ének’ utolsó stróphajáig mélyen el vala merülve, de ekkor eggyszerre omlottak könyűji. Azt hinni hogy ezek érettem folytak, nem valék eléggé hiu, de még is nagyon meg valék illetve, ’s kétszer háromszor lankadni kezdettem, kivált, midőn a’ Pap e’ rettenetes szókat mondá: A’ mit Isten öszvekötött, azt ember el ne tépje. – Vége lévén a’ czeremoniának, midőn mindenek az új pár felé tolakodtanak, alkalmasan bírván magammal, én is feléjök menék. Nincsi épen gyönyörű könyűjit szárasztotta-fel. Bár ezek légyenek az utolsó könyűk mellyeket Nagysádnak szemeiből fájdalmas érzés fog kifacsarni! mondám. Hevült képzelésem csalt e meg, vagy talán valóság volt a’ mit láttam, nem tudom, ’s szorosan vizsgálni nem akarom: azt tudom hogy e’ szép szemekről eggy tekintet repüle reám melly lelkemnek minden csendét örökre elölte volna, ha azt csak most veszthettem volna el. A’ vacsoránál Endrédi mellett fogtam helyt, jó távol Nincsitől. Megszállott a’ szesz borral ölni el bánatomat; de Endrédi nem engedte, ’s nem volt senki az asztalnál, a’ ki szenvedéseimet megsejthette volna. – Vacsora után Szent-Péteri kért, hogy a’ tánczot nyissam-meg a’ menyasszonnyal, ’s teljesítettem kérését. Elkeményedett szívvel, de tántorogva léptem Nincsihez, ’s kiállék vele az első helyre. A’ menüet’ első lépései alatt már alig bírtam magamat; midőn pedig elválánk, ’s Nincsi, elöntve minden keccsel mellyeket a’ mai nap’ örömei még neveltek, de titkolni-óhajtott háborodással, előttem és mellettem el-elsuhinta, midőn szép ujairól a’ jegygyémánt reám lövelle, annyira öszveháborodám hogy eggy taktot sem tudtam tenni, sőt azt is feledém ha jobbra kell e mennem, vagy balra. A’ nézők köztt suttogások támadtanak, ’s Nincsi, a’ ki látá hogy reszketek, siete véget érni. Színleltem hogy egésségem nem engedi hogy tovább tánczoljak, ’s a’ végszobába vonám magamat, honnan kiláthaték a’ tánczolók közzé, ’s ott néki eresztém magamat az eltaposott szerelem’ ’s megcsalt’ remény’ kifakadásainak. Endrédi látta mit szenvedek, ’s nem távozott-el mellőlem; ’s most annyira köszönöm alkalmatlan barátságát, a’ mennyire az által magamat akkor bántva, ingerelve érzém.

Közel éjfélig e’ kínos állapotban valék, ’s Endrédi reá veve hogy innánk puncsot melly nekem kedvet fogna adni és erőt. Az ital annyira feléleszté szellememet hogy egyszerre derült elmével lépheték a’ tánczolók közzé, ’s most az önte másokba is vígasságot a’ ki kevéssel elébb a’ köz örömet el látszott fojtani akarni. A’ muzsika contredanszt szóllaltata-meg. Lelkemben eggykori, és hányszori! boldogságaimnak emlékezete támada-fel. Helyet fogék a’ tánczolók köztt. Nincsinek ábráza ragyogott az örömtől, ’s oh melly könnyüséggel, millyetén kedves síklásokkal repüle-végig a’ tánczolók’ sorain! Ki valék forgatva magamból, ’s az elöltnek-gondolt szerelem ismét magas lángokban ége keblemben. Ezen pillantatban engemet ére a’ tour, hogy Nincsivel alulról felig jőjek, ’s midőn ott el kellett vala eresztenem ujait, hogy ő jobbra, én balra essünk, eltüzesedésemben olly erővel találám tartani hogy el nem fordulhatott. Eggy parancsoló neheztelő tekintetet vete reám. – Bocsánatot! kiálték, ’s szemeim ázva voltak. Midőn a’ tour ismét reánk jöve, olly tágan nyujtám neki kezemet, hogy bátran, rettegés nélkül fogadhatá-el, ’s szerencsére a’ contredansznak vége vala. Négy felé széledni kezdének a’ Vendégek, Szent-Péteri intett hogy álljon-elő szekere. Reszketett minden tetemem. Nincsi azon öltözetben mellyel már indult a’ szekér felé, tére hozzám, búcsúzni. Ez olly véletlen történt hogy sikoltva rogytam lábaihoz. Endrédi beszélé mit csináltak velem, mert én nem emlékezem továbbra, ’s hogy Nincsi betegeskedésimnek ’s az erőltetett tántznak tulajdonítá elgyengülésemet, ’s hogy eggy szobába vitete-által, ’s maga is igyekezett életre hozni. Látván hogy eszmélni kezdek, jónak látta elveszni a’ tolongók között; és így csak Szent-Péterinek és Endrédinek köszöném a’ segédet. Endrédire támaszkodva lemenék a’ grádicson, ’s épen azon pillantatban érék annak fordulójára midőn Szent-Péteri szekerébe emelte zsákmányát, ’s véle repülve ment. Én is haza jövék. De mint jövék haza, mint fektetének-le, arról nem emlékezem. Vas alvás szálla reám, ’s adta volna, a’ ki teremtett, hogy az volt volna az utolsó! Ott jobb élet van! ott bennünket boldogabb lak vár! Mint szélesedik szívem ezen oda-vágyással! mint olvadnak minden kívánságaim mellyeknek kevéssel ezelőtt Nincsi vala eggyetlen tárgyok, most, midőn ő éntőlem örökre el vagyon véve, azon szíves, azon nyugtalan kívánsággá, hogy halhassak-meg! hogy kínjaimból te oldozz-fel, Halál! te Feloldó! Megkönnyítő! – Oh Nincsi! Nincsi! – –

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Aug. 12d.

Vannak pillantatok mellyekben a’ leggondosbb vigyázat nélkül nem lehetsz ura magadnak. Ha pedig a’ környülmények veszedelmes pontba ütődnek, hágj által bár csak eggy hajszálnyit, ’s oda vagy örökre. Illy pillantatot ada nékem probául a’ Gondviselés, ’s megbukám. Elragadtatva a’ legtüzesbb indulattól, részeg hevemben, elvesztém bízodalmamat hozzá, ’s azt véltem hogy én, a’ ki eggy két ízben magam is kisegélém magamat, minden árnak ellent fogok állhatni. Ezen magam’-elhivésével, ezen erőmbe-vetett kevély bízakodással fogadám-el a’ Nincsi’ szüléjinek meghívásokat eggy bálra. Megjelentem, ’s ez az elmenetel gyilkosom leve. Azt az elcsendesűlt tüzet, azt a’ szentelt gyönyör’ elcsendesült tüzét, melly most epedve ’s titkosan lángolt Nincsinek szemeiben, azt a’ – minek nevezzem? – azt a’ leányok’ viseleteket melly nekik annyi bájt ad menyegzőjök’ napja után – nem tudtam azt kiállani; azt a’ kisúgárzását a’ leghevesbb legboldogabb érzéseknek melly neki minden kecseiből hatott-által reám. Le akarék roskadni az elviselhetetlen sully alatt. Nem bírván tovább magammal az őrülésig tánczolok. Szent-Péteriné már nem cselekvé a’ mit Nincsi cselekedni kevés órával ezelőtt nem átallott; nem tartóztatá az esztelen ifjat; Endrédi nem vala jelen, mások reá nem ügyeltek, ’s – lássd e’ szilke vért előttem – ez annak következése.

Ágyban vagyok, erő nélkül; ’s ez okozza hogy idegen kéz írja e’ levelet. A’ bátyám nem lél vígasztalást, ’s ha látnád, mit szenved Klári! Siess elvinni őtet! neki ártására lehet hogy szüntelen’ körülttem van. – Orvosaim nagy tudománnyal ’s széles hosszas bőv beszéddel mutogatják hogy ez nem halálos, hogy csak szavokat fogadjam, még ki fogok gyógyulhatni. Vígasztald tehát magadat, barátom, ha ebben vígasztalásodat lelheted. Én – készen vagyok.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Sept. 7d.

Magamhoz kezdek térni, de felette lassu lépésekkel, felette nehezen. Ennyit neked már magam is írhatok. Ne kérdd mint vagyon szívem. Kérdd a’ kinek eggy órában minden öröme, reménye, kinézései füstté lettenek, mint van ő, ’s tudni fogod mint vagyok.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Sept. 15d.

Klári ritkán távozik-el ágyam mellől. Ki akarja élni velem magát, azt mondja; mert megtörténhetne hogy egymást látni sok ideig nem fogjuk. – Tudakoztam mit vél, meddig nem. – Ha útad el talál mulni, felele, megeshetnék hogy fél esztendeig sem; mert Erdélynek széléről jönni Budára, nem könnyü, egésséged pedig neked nem engedi hogy te jöjj hozzánk. – Jobban tudom én mint ő, meddig nem; de megszomorítani kegyetlenség volt volna. Midőn hosszasan űl mellettem, ’s szánva néz, miként fogyasztott-meg a’ betegség, ’s nem bír magával; ’s eldől mellettem, ’s testvérének nyomoruságát vánkosaimon sírja-ki, ollyankor gyakran megkörnyékez a’ rettegés hogy lelkében végre felébred annak sejtése, hogy egymást csak túl a’ síron látjuk meg. Illyenkor fel akarom vídítgatni ’s felőled szóllok vele, ’s azon boldogságokról mellyek őreá a’ te karjaid köztt várnak. De e’ kép’ festegetései által magamnak veszedelmes mérget készítek, mert, ha elgondolom, hogy én is élhettem volna e’ boldogsággal, ’s hogy te, ő, Nincsi és én, melly szép napokat élheténk vala a’ bátyámnál; illyenkor, elmerülvén képzeleteim között, küzdenem kell hogy Klárival ki ne találtassam mi forog lelkemben, ’s sírásaim az ő sírásait ne igazolják.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Octób. 5d.

Halálnak érzései lepnek-el bennünket midőn azoktól maradunk-el a’ kikkel szoros eggyességben éltünk. Miolta a’ bátyám és a’ te Klárid elhagytak olly puszta előttem a’ ház hogy magamat alig lelem benne; minden szögben érzem híjokat. Nem tűröm-ki sokáig; útnak indúlok – eggyszer végre csak illő. ’S azok az Orvosok! – Oh! tudom én melly keveset ér segédek, melly keveset árthat tilalmok.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Octób. 12d.

Eddig Sághon vagy, ’s öleled mind kettejeket, ’s a’ szerelem’ legtisztább forrásából örömet és boldogságokat iszol. Én pedig elzárva űlök azon helytt melly annyi irtóztató emlékezetekkel kínoz.

Még eggyszernél többet nem voltam kinn. Kibeszélhetetlen rettegések köztt kocsiztam-ki, ’s kevésbe mult, hogy korán próbámért meg nem lakoltam. – Ha Nincsi most látna! ha látná mint viselem képemen az ő állhatatlansága’ következéseit! El fogna tőlem borzadni. És még is sokért nem akarnám hogy miattam eggy bús órája legyen.

legyen-

– Nincsi, Nincsi! a’ te neved még mindég kimondhatatlan szerelemmel tölti-el szívemet. – Elengedek neked minden kínt, minden bántást, e’ szerelem’ kedvéért, mert ez nekem így is boldogságom.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Octób. 28d.

Ezer áldás, ezer szerencse öszvekeléstekre! szent nekem ez a’ nap reátok nézve és magamra. – Ma éjjel, midőn álmom az elmultak’ emlékezetébe szenderített, Nincsi, mint eggy Angyal, megjelent előttem. Nekem nyujtá jobbját, ’s esküdt hogy örökre enyém lészen. ’S íme, te Kedves, még kevés napot ide alant, hogy e’ földi virág letörettessék, meghervadjon, elhaljon, ’s enyém, enyém lészesz te, az új szép virág, a’ jobb hajlékokban! – Melly pillantat, ha majd mennyei karjaival általfog, ’s édes lehellete vérző minden sebeimet begyógyítja, ’s a’ Megdicsőült, gyötrelmeimnek feledésére, megmeríti a’ Lethéből poharát, ’s nekem nyujtja!

Klárim! szeressd férjedet; légy hív eránta mindenben; légy olly jó mint mindig valál. Oh ott, ama’ jobb életben, emlékezhetnünk az itt élt boldog óráinkra – melly kinézés az! Te pedig, barátom – De minek mondjam azt én neked? neked, kivel, midőn a’ Duna’ szélén eggyütt sétálánk, ’s a’ víznek sebes mentében az élet’ sebes futását látánk ábrázolva, olly gyakran mondogatánk egymásnak, melly fontos pillantása az emberi életnek a’ halál, ’s miként eshetik midőn a’ ködbe-borult jövendő előttünk, a’ mult pedig hátunk megett elterjed, ’s melly bátorító gondolat, midőn látjuk hogy meghaladott útunkat semmi akarva-tett rossz cselekedetnek, semmi megölt, megpiszkolt, segéd nélkül hagyott ártatlanságnak mocska nem fertézteti: az a’ hév, mellyel ollyankor szóllánk, azok a’ könyűk, mellyek ollyankor elfutották szemeinket, nekünk azt a’ bíztatást nyujtják hogy eggykor csendesen sülyedünk a’ halál’ hideg karjai közzé. Oh, hogy az a’ tiéd még távol legyen, és hogy Kláriddal öszvefonva gyönyörűségek köztt mehess-végig hosszu útadon!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Novemb. 4d.

Tegnap nálam vala a’ Nincsi’ bátyja. A’ szeretetre olly igen méltó Öregnek könyűji, ’s némelly emlékezet melly lelkemben az ő meglátására új leve, elrontották éjemet, ’s most sokkal rosszabbul vagyok mint jó idő olta valék – eggy idegen éghajlat alá vitt palánt mellynek a’ legszelídebb fuvallat is árt ’s hervadást hoz! –

Plántálj csemetét, barátom, öntözzed, ápoljad, hogy nevekedjék, ’s virulmányra fakadjon mikor én kihalandok. Az immár nincsen messze. A’ mi köz anyánk, a’ föld, megnyitja kebelét hogy engem abba béfogadjon. Véremet már ezer atóm szomjan várja, hogy belőle új élet serkedezzen. Oh, ha azon virágokat mellyek sírom felett fognak teremni, a’ szeretett leány szedegetné! Nincsinek mellyén ők elevenebb színnel, édesebb illattal ragyognának. ’S ha csüggő fővel hervadnának, az ő mellyén, ’s kisdede parányi kezeivel játszanék velek, a’ hite-szegett talán azt fogná mondani a’ gyermeknek: Ártatlan! ’s te örülsz nekik? reszkess; annak vérével híztak, a’ ki engem szeretett ’s miattam hala-meg. – Oh barátom, ha látnád, mint gyötörnek engem halálig ezek a’ képzelmények! – Orvosom eggy hosszu írást hagya asztalomon, ’s bíztatott hogy ha magamat rendeléseihez szabandom, nem sokára egésségem teljesen helyre fog állani. Helyre-állani? kérdém, ’s az ég felé pillantottam. Ment, ’s búcsúja alatt érzékeny könyű reszkete szemében. Így szalad előlem minden, valakinek mellyében emberi szív ver, hogy szánakozásra-olvadott tekinteteiben, hogy elfojtani-akart könyűjiben nyomorúságom’ nagy voltát meg ne lássam. Ennekelőtte szerettek a’ gyermekek, most elborzadva futnak látásom elől. – Ártatlan lelkek, ’s tí érzitek, hogy meg vagyok érlelve a’ halálnak? Hah! mint hörbölöm-fel e’ gondolatot mint életnek italát! ’s mint mosolygok neki, mint ha a’ megint hív Nincsi eggy szép tavaszestve nyujtaná kezét jobbomnak! – Ma reggel, eggy álmatlanul-töltött éj után, bágyadt álomba szendergettem, ’s arra ébredék-fel midőn ablakom alatt eggy fiatal leány’ koporsóját vivék temetőbe. Sokáig néztem a’ sereget melly azt kísérte. A’ zölddel-bevont koporsón eggy koszoru virított. Boldog, boldog gyermek! kiáltám, ’s a’ hang lehallatszék úgy hogy némellyek felpillantottak ’s tudni kívánták honnan jött az. Korán fonnyada-el a’ szép rózsa, ’s hiteszegett kezeknek nem lehete azt széllyelfoszlathatni! – Követni fogod őtet, kiálta belőlem eggy belszózat; ’s a’ gyengeség miatt mely megújult hatalommal rohana reám, kénytelen valék ágyba menni – ’s álmomban Nincsit látám, hogy magányába zárkozva siratá a’ megholtat kit ő öle-meg.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Febr. 6d.

Hosszas betegeskedéseim után annyira magamhoz tértem, hogy nem sokára teljesíthetni fogom a’ mit régen szándékozom – itt hagyom Budát. Nincsit – ah! nem Nincsit többé, hanem Szent-Péterinét! mindennap látni, ’s nemsokára mint anyát látni, nem – arra nincs elég erőm. Engedjetek-meg, ti, kiknek jusotok vagyon kívánhatni itt-maradásomat.

Házam nekem még soha nem vala kedvesebb mint most, midőn el akarom hagyni. Vegyétek azt ajándékul tőlem, de olly kötés alatt hogy míg én élek, sem el nem adjátok sem belé idegent nem szállítatok. Nem nézhetném hogy annyi boldogságaimnak, örömeimnek, szenvedéseimnek helye érdemetlen lakók által profanáltatik. Leginkább azt a’ kisded szobát szeretem most mellyben mint gyermek laktam vala. Ha benne múlatok, elevenebben lep-meg eggykori gondatlan ’s boldog korom’ emlékezete. – Szenvedés és öröm, ők összefonva járnak mindenütt. – A’ gyermeki kor, ha ő e valóban a’ legboldogabb szaka életünknek? Ezt kérdem gyakorta, ’s látom, hogy az emberek e’ pontban is épen úgy csalják magokat mint mindenben egyébben. Ha legény-korodban volnának gyermeki gondjaid, igen is, úgy velek könnyen bánhatnál. De egészen másként vagyon a’ dolog: a’ gyermeki gondokhoz, szükségekhez, gyermeki erő vagyon adva. – Minden kornak tulajdon gondja ‘s bánatja ’s tulajdon örömei vannak, ’s ha gyermek vagy, eggy leomlott kártyavár úgy elkedvetlenít, mint megcsalatkozott reményeid érettebb esztendeidben. – Ha a’ gyermeki évnek van valamelly elsősége, úgy azt nevezem annak hogy ez kényére éli a’ jelenvalót ’s nem aggódik a’ jövendőn.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Martz. 8d.

Eggy felette kedvetlen szakmányon estem által. Azalatt míg betegen fekvém, sokan méltóztattak gondban lenni egésségem eránt, noha velem semminemű szövetkezésben nem állottak, ’s csaknem az alkalmatlanságig tudakoztatták mint vagyok. Tudni kell hogy az effélék mint mennek azoknál a’ kik azt hiszik hogy tőlök minden kegyelem; elküldenek látatni, de midőn a’ cseléd a’ hírt meghozza, azt nekik, a’ mint mondják magok, oda engedik; és így világos hogy a’ mit részvétnek kívánnak nézettetni, nem egyéb hiuságnál. A’ hideg városiság hasonló jutalmat érdemel, ’s hogy gorombának ne tartathassam – a’ hálátlanság itt szóban nem foroghat – megtevém köszönő látogatásaimat, de úgy ejtvén hogy az illyeneknél eggy hátra-hagyott czédula pótolja-ki személyemet. Characteremben fekszik, ’s akarom hogy fekszik, az illyetén bohókat épen olly hidegen tekinteni ’s nevetni, mint a’ hogyan a’ jókat forrón szeretem; ’s képzelhetd miként járék némelly képzelt barátomnál fellépvén, midőn eggy meleg kézszorítás akará festeni szíves hálámat, az nekem eggy lelketlen fagyos mosolygással ’s eszmélet nélkül elmondott formulával felelt. Alig vártam hogy sarkomon megfordulhassak, ’s a’ lárvák közzül kiszabadulván, ismét emberek közzé léphessek.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Mártz. 14d.

Engedek Endrédim’ unszolásának; általláttam hogy Budáról nem távozhatom-el úgy hogy Szent-Péterinek még eggyszer ne legyek látogatására, ki feleségestűl gyöngélkedésem alatt sokszor volt nálam, de a’ mit Endrédi velem mindig nem is tudatott, félvén hogy az nekem árthat és akik minden kigondolhatókban igyekeztek szenvedéseimet enyhíteni. Ugyan ezt hallom Nincsinek szüléji felől is. Oh Marosi! hogyan fogom kiállani látásokat? Reszketek. – –

Megjövék tőlök. Szent-Péteri kiment volt, Nincsije pedig, a’ mint cselédjei mondják, gyengélkedik ’s ágyban van. Eljöttem tehát a’ nélkül hogy eggyikét vagy másikát láttam volna.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, Martz. 15d.

Szent-Péteri nálam volt, ’s kért, nagyon kért, hogy vele együtt menjek hozzá; felesége ugyan ágyban vagyon, de bízik, hogy azon föl nem akadok, ’s meg nem fosztom azon örömtől hogy még láthasson elindulásom előtt; ha az ágyból kikelhetne, ugymond, maga fogott volna hozzám jőni. Kereken megtagadám neki a’ kérést. Én Nincsit többé meg nem látom; erőre vagyon szükségem, ’s ezt az ő meglátása öszve fogott volna rontani. Érzettem én melly örömtől foszta-meg makacsságom: ez vala azon eggy pillantása hátra való egész életemnek mellyben az illendőségnek megsértése nélkül fájdalmaimat mellyén sírhattam volna; de kénytelen valék tenni a’ mit tettem. Akár szerelmet láttam volna szemeiben, akár meghidegülést, szívemben új fúlánk fogott volna lenni mind ez mind az.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, April. 9d.

Ne csinálj nekem abból vétket hogy a’ Nincsi’ képét kicsinyben hagyám festeni, minthogy az olajfestést útamra bajosan vihettem volna, ’s legyen gondod hogy ez a’ kép eggyütt szálljon sírba velem. Ne mondd hogy ez a’ kép csak ingerli gyötrelmeimet. Szóllj: ha a’ te Klárid meghalna, elvetnéd e képét mivel eggyike vagy másika a’ Bölcseknek azt mondaná hogy az sebedbe mérget önt? ’S Nincsi nem megholt e nekem?

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Buda, April. 25d.

Tegnap az öreg Surányinál kelle vacsorálnom. – Nagy vígasztalás nekem látni, hogy némelly jók illy érzékenyül szánnak. – Az Öreg gondosan eltávoztata mindent, a’ mi bennünket Nincsire emlékeztethetett volna; de rettegtem a’ búcsút, ’s azt sokára húztam. Kalapomhoz nyulván, sírni kezdénk mind ketten, ’s nehéz volna megmondanom melyikünk kezdette. Öcsém, monda mellyéhez szorítván, elfojtott zokogással, én tőled nehezen maradok el, ’s még nehezebben fognék – ekkor levonta süvegét ’s ősz hajához nyult – ha ez nem bíztatna, hogy egymás nélkül nem lészünk sokáig. Ez a’ szíves, való kifejezés ’s az a’ forró kézszorítás, mellyel ezt mondotta, elnémítottak. Karjai közzé vetém magamat, ’s ott sírtam-ki sűrü könyűimet, ’s szaladtam. – A’ ház’ kapujánál valamelly láthatlan erő kapa-meg; még eggyszer akarám venni tőle búcsúmat, ’s viszszatértem. De, Marosi, eggy látás, melly tiszteletet támasztott volna még az angyalokban is, elakaszta; némán néztem sokáig, ’s a’ nélkül, hogy ő engem látott volna, eljövék. A’ szoba’ közepén állott, levont süveggel, öszvefogott tenyérrel, égre-szegzett szemekkel, – Érettem könyörgött – ’s oh! melly gondolat ez, o Marosi!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Dorog, Máj. 4d.

Az vala ám a’ keserves pillantás, midőn a’ szekér már készen várt, ’s én még eggyszer végig mentem a’ szobákon, ’s mindent olly pusztán, az ablakokat mind nyitva láttam, ’s elgondolám, hogy őket most mingyárt bé fogják tenni, ’s ki tudja, ki nyitja-meg. Többé benne nem lakol! nem többé soha! soha! Elborzadtam, ’s mentem. – Az a’ szép remény hogy e’ szobákban valaha boldog napokat fogok tölthetni Nincsimnek karjai köztt; hogy valaha, ha majd kifáradva hívatalomnak dolgaiban azon örömmel vetem magamat neki, a’ Szeretettnek, karjai közzé, hogy nem éltem haszontalan’, ’s amott eggy ügyefogyottat védettem, itt eggy elakadott érdemet elősegéltem, eggy gonoszt visszatoltam, - - - ah Marosi! hová levének mind azok a’ ragyogó kilátások? – Oda minden! minden! és örökre!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Pozsony. Máj. 14d.

Mikor az ő emlékezete kísér ágyamba, ’s elképzelem, melly boldog fogék lehetni ha enyém lehetett volna ő, ő, a’ Kedves! ’s így eggyik szendergés a’ másiknak tol karjai közzé – ’s mikor így azt álmodozom hogy egésséges vagyok hogy ő nekem hitvesem, – oh illyenkor felsikoltozom örömemben, hogy álmom elfut sikoltásomra. ’S midőn csak most látom hogy boldogságom álom vala, ’s boldogtalanságomnak érezése gyilkosan rohan az ál boldogság’ helyébe reám – oh hallgass-meg akkor, te, a’ ki e’ mély gyötrelmet látod! hallgass-meg! ölj-meg!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Posony. Máj. 16d.

Jaj nekem hogy az a’ boldogság, hogy az az öröm mellyet nekem ő csinált, úgy futa-el mint a’ sebes Duna’ vize, melly elfut és soha vissza nem tér! Csak eggy, csak eggy cseppet a’ te enyhületeidből, Mindenható! csak eggy kézszorítást tőle! – – De mire kell ez a’ véget soha nem található kívánság? – ’S ha előjőne is, ha tőle megnyernéd is azt a’ kézszorítást mellyet ennyire óhajtasz, ha ezt mondaná is: Látom, melly nyomorulttá tevélek, ’s ezzel visszatérne Szent-Péterijének karjai közzé. – Igen is; az enyhítő balzsamcsepp volna, de tüzes aczélra. – Marosi! melly boldogtalan az ember ez érzéssel, melly nélkül nem volna jobb mint a’ marha! – Vaktában tolongunk a’ Lehető és a’ Való között, ’s önn magunkban hordjuk a’ veszélyes ellenséget melly minden örömeinket elöli!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Bécs, Máj. 20d.

Itt vagyok; ’s óráimat a’ Belvederben töltöm és a’ Mívészek’ dolgozójiban. – Az is haszontalan! A’ boldog szerelem megnyitja a’ szívet mind annak érezésére a’ mi szép, a’ mi a’ nagy: a’ szerencsétlen azt öszvehúzza. – Hová levének az idők mikoron engem a’ Corrégio’ szép Iója magamon kivül ragadott, úgy hogy szemem előtt eltűne a’ világ minden boldogságaival és bolondságaival! a’ midőn a’ Vatikáni Apoll, ’s a’ szép Antinousz, a’ Medicsiszek’ Vénusza és mennyei kis Psyche a’ lepével

lepével.

úgy elfogtak hogy másoknak kelle emlékeztetni hogy már ideje, mennem. – Öröm és bánat, kedv és gyönyörködés, mind csak eseményeknek míve; ’s értsd a’ Mívész’ kifejezését! – eggy ölelésnek gyümölcse.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Bécs, Máj. 28d.

Tanácsod ingerlené fájdalmamat ’s elkeseríthetne ellened ha nem látnám hogy azt a’ legszívesebb szánakozás, a’ leghűbb barátság sugallotta. Megengedj hogy el nem fogadhatom. Annak kívánása hogy engemet szerencsésnek láthass, tégedet igazságtalanná teve.

Theréz engem szeret, mondod: ’s én az ő birtokában boldog leendek. Úgy van, kedves barátom! ő erántam érez, ’s én Nincsin kivül nem találtam senkit, a’ kit szerethetnék, a’ ki hajlandóságomat inkább érdemlené. Characterben ő még felülhaladja Nincsit; de épen e’ két tekíntet elég ok arra hogy birtoka után ne vágyjak. A’ ki annyi érdemmel bír mint Theréz, osztatlan szívet kívánhat. Melly hasonlatlan volna a’ mi eggyességünk! Ő nekem a’ maga teljes gazdag szívét, ifjúságot ’s a’ szépségnek minden kecseit hozná; de hát én? nem semmit azon bizonytalan reménynél hogy tiszteletem, szíves forró tiszteletem, idővel talán szeretetté fogna válhatni. Elhallgatom a’ mit beteg állapotom mondhatna; értsd-meg, ’s vedd a’ mondottakhoz hogy nekem alig van eggy csendes pillantatom, idegeim a’ rettenetes szenvedések által meg vannak rontva, ’s kedvetlenségem igen is gyakran fel nem derülhető komorsággá sülyedez. Oda van az eggykori szelídségem, ’s annak helyébe most hajthatatlan fejesség, makacsság lépett. ’S ha mind ez nem volna is, előttem a’ képe mi voltam eggykor, ’s most szerencsétlen vagyok. Ha ezekre azt mondanád hogy Theréz engemet ismer hogy tudja millyen vagyok; ezt kérdeném tőled: Ha látnád hogy a’ gyermek késhez nyúl, elégnek tartanád e megszóllítani? vagy elkapnád előle akármint fityogna? ’S elménk mikor hasonlít inkább a’ gyermeki korhoz mint midőn szeretünk?

Hagyd-el tanácsaidat, Kedves! Elmult az idő mellyben nekem szabad volt reménylenem, hogy eggy szeretetre-méltó leány’ birtoka szerencséssé tehet engem és őtet az enyém. Eggy zivatar korán felhozá reám az őszt. Hagyj engem! Én már fonnyadok. A’ ki engem élni ’s szenvedni hagya, meghallgatá kiáltásomat. Intésére előállott a’ Halál, ’s kijegyzett azoknak jegyekkel kik közel vannak a’ megszabadúláshoz, ’s arczomról letörlé az egésség’ ’s ifjúság’ színét.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Bécs, Jún. 3d.

Ez órában veszem a’ hírt melly téged is elrettente, mint engemet, ’s ez órában indúlok Sághra. Oh, ha a’ szegény bátyámat már életben nem lelem, ’s azon édes örömtől is megfosztatom hogy neki az ő sok kegyét, részvétét, szeretetét, barátságát meghálálhassam! – Jer te is, késedelem nélkül.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Ipoly-Ságh, Jún. 8d.

Most csak azt, hogy a’ bátyámat életben lelém. Nagyon el vagyon gyengülve; ’s mind az Orvos mind én is attól rettegünk hogy a’ szél melly bal részét megsujtotta, eggy újabb csapást adhat neki, ’s eloltja életét.

Olly tikkadtan, olly elerőtlenedve érkezém ide ma reggel hogy másnak karjára vala szükségem midőn neki elébe léptem. Kibeszéllhetetlen az az elgyengűlés mellyel én néztem őtet, ’s ő viszont engemet. Lassadán meggyültek könyűji, ’s mind a’ mit mondhatott, e’ két jelentős szóból álla: Szegény Öcsém! – Láttam hogy ez az ellágyulás neki ártalmas, ’s olly szín alatt hogy álomra vala szükségem, engedelmet kértem tőle ágyba mehetni.

Mihelytt a’ húgomat magára hagyhatod, kérlek, siess ezt a’ tiszteletünkre-méltó Öreget jelenléted által megvígasztalni. Csókold őtet nevemben, őtet, ’s a’ kedves most szülöttet!

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Ipoly-Ságh, Jún. 12d.

Megtörtént a’ mitől rettegék: a’ bátyám nincs többé. Eggy másodszori kemény csapás eggyszerre vete véget szép életének. Én ágya mellett voltam, ’s örvendek hogy szemeinek befogásával én tehetém körültte az utolsó szolgálatot. Eggy néma csók mellyet könyűk nélkül de kővé-vált szívvel nyomtam hideg kezére, volt szomoru tolmácsa hálámnak, tiszteletemnek.

Holnapután fogjuk szent tetemeit általadni a’ földnek, a’ szerént a’ hogy’ azt maga kívánta: nem kriptába, hanem azon diófa alá mellyet első ifjúságában ültetett, minden czifra emlék nélkül. – Az a’ közönséges szomorúság melly itt mindent, cselédjeit ’s alattvalóit elfoglalta, szükségtelenné teszen minden pompát mellyel hiuságát az ál szomorúság szokta leplezni.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Ipoly-Ságh, Jún. 29d.

Endrédi azt tanácsolja, azt tanácsolja az Orvos is, hogy menjek hozzátok. Szívem azt inkább tanácsolja náloknál. Mihelytt egésségem melly a’ siettetett út és ezen halál által olly sokat szenvedett, megengedendi, nálad leszek, ’s a’ ti karjaitokban fogok éledni új életre.

BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ.

Ipoly-Ságh, Sept. 27d.

Nem sokára, te Kedves, általesem szenvedéseimen. Itt

Itt,

a’ hideg ősz; ’s ha a’ fáról leesni látok eggy levelet, úgy tetszik mintha az életnek új erejét veszteném-el – ’s hiheted e hogy ez engem rettent? Kedves nekem, igen kedves e’ gondolat: Szélen állok! – Midőn a’ tavasz megint itt leszen, ’s virágot ’s új életet önt a’ földre, csendes álmot fogok aludni a’ sírban. Akkor járulj te a’ Boldoggá-lettnek sírjához, ’s mondd magadnak hogy én a’ te bánatodnak ’s e’ név nélkül való érzéseknek ezt a’ pillantását érzettem, ’s eggy gyönge tavaszi szellő fújja el könycseppedet hogy azt Klárid orczádon, midőn hozzája visszatérsz, meg ne sejtse.

ENDRÉDI MAROSIHOZ.

Buda, Octób. 8d.

Hogy levelem nem egyenesen hozzád, hanem Tiszttartódnak borítékja alatt megyen, már gyanítathatja veled hogy a’ hír mellyet hoz, nem lehet örvendetes. Vigyázz hogy azt hitvesed elkészülés nélkűl meg ne lássa; a’ hír bátyját illeti.

Hasztalanok voltak igyekezeteim elvonni őtet Budai útjától hol bé nem hegedett sebeit ezer emlékezeteknek kelle feltépni; olly makacsul ellene szegzé magát tartóztatásaimnak hogy legjobbnak láttam neki magamat megadnom. Minden lépés melly bennünket Budához közelebb juttatott, szemmel látható zavarodást szüle lelkében, ’s Dorogon, hol szekerünknek megigazítása miatt nem meheténk mingyárt tovább, olly szertelenül élessé leve hogy reszketnem kelle egésségéért. Sokáig tartó kedvtelenségéből a’ Postamester’ gyermekeinek nyájaskodásaik fel kezdék vala már vidítani, midőn kürtölést hallánk, ’s kevés pillantatok mulva – képzeld a’ történetet! – Szent-Péteri ’s felesége a’ szobába lépének. A’ megháborodás ezekben csaknem olly nagy vala mint a’ mi szegény barátunkban, de ezek csak első pillantattal voltak megzavarva; a’ váratlan látásból eredő megszeppenést a’ legszívesebb, legforróbb örvendés váltotta-fel, ’s mind Szent-Péteri, mind felesége nyájassággal, barátsággal idvezlék Bácsmegyeinket. Ez renge egész testében. Nincsi mind azt a’ mit a’ legbarátibb indúlat ’s eggykori szerelmének emlékezete, férje, valamit a’ legszentebb hűség és a’ hála’ érzései mondathatnak, azon hévvel ömledezteték mellyet természetessé tehete annak érzése hogy a’ Bácsmegyei’ inségének ők az okai. De ez a’ nyájasság, ezek a’ gondok még ingerlették a’ Szenvedő’ gyötrelmeit, ’s Bácsmegyei az elkeseredésnek legmélyebb lépcsőjére sülyede. Nincsi próbát tett, ha fijának előmutatásával kit cselédje karján tartott, szerencsétlen barátját felvídíthatná e, ’s nevén szóllítá a’ gyermeket, kit a’ Bácsmegyei’ nevére ’s férjéére ’s Onkeljéére Sándornak neveztetett, ’s felnyujtotta azt a’ mi barátunk’ csókjára. Ennek lelke nem birta sullyát, ’s kénytelenek valánk őtet ágyba tenni. Szent-Péteri éle az alkalommal, ’s magunkban hagya. Nincsi veszteg maradt, a’ legszívesebb részvéttel igyekezett barátja’ szenvedéseit enyhíteni; vígasztalta, hízelkedett gyengeségeinek, ’s erölködött titkolt reszketések alatt elfojtani könyűjit mellyek eggyszerre rohanának-elő, ’s csendes szenvedései jajgatássá váltak. Ez Bácsmegyeit magához hozta; felszökött ágyáról; régi erejét visszaadá a’ felriadt szerelem; ’s Nincsinek lábaihoz rogyott. Ajkaik véletlenül öszveforradtak, ’s Nincsi tartózhatlanul sírt. ’S te sírsz, örök barátnéja lelkemnek? kérdé Bácsmegyei, felemelkedvén ’s karjai közzé fogván a’ szép Sírót. Nincsi, te sírsz? Oh sírj! sírj! véremmel érdemeltem ez enyhítést. Ekkor újra megölelé őtet, ’s mind ketten öszverogytak volna, ha nem siettem volna segédjekre. – Ez életben el vagy rabolva tőlem, mondá most neki több eszmélettel, több erővel, nagyobb csenddel; de, Nincsi, jön eggy más élet, eggy más jobb élet, ’s te ott nekem vissza lészesz adva. – Kocsisunk jelt adott, ’s én emlékeztetém Bácsmegyeit, hogy mennünk kell. Merően néze szemeimbe. Nincsi zsebkendőjébe rejtette-el ázott arczát. Szent-Péteri bejött. – Utolszor ez életben! monda Nincsihez, ’s együvé fogván őtet és férjét, megcsókolá mindkettőjöket, ’s eljövénk.

Budáig eltiltott a’ beszédtől, ’s magába sülyedve ült a’ szekérben. Rettegtem életéért melly ezen rázkodtatás által sokat szenvede. Az Orvos újabbi vérindulástól tart. – Minden postával fogod venni tudósításaimat.

ENDRÉDI MAROSIHOZ.

Buda, Oct. 10d.

Az éjjel aludt, de keveset ’s hánykódással. – Képedet és feleségedét általhozatá fekvő szobájába. – Írd-meg nekiek, monda, hogy szereteteket most meg nem köszönhetem; de lesz idő, mellyben fogom.

dél után 2 órakor.

Rendbe hozatá mindenét, ’s resignálva van. Csendesen várja a’ gyógyulást, vagy kínjainak végét.

Oct. 11d. 2. órakor reggel.

Rosszabbúl van. Nem szólhat. Szemei ázva vannak.

4. órakor.

Általesett rajta! – Irtóztató phantasieből tért magához. Érzette hogy itt van vége, de attól nem rettegett. – Minek harangoznak? kérdé, midőn én épen kifordultam. Eggy gondolatlan azt felelé hogy valaki haldoklik. Én ezen pillantatban léptem-be. Kezem után nyult. Köszönöm hűségedet! monda. Idvezeld Nincsit, ’s az én kedves jó húgomat ’s férjét! ’s a’ halál’ alvása csendesen vitte-által az örökkévalóság’ hosszu éjébe.

TOLDALÉK.

SZALIE JÜLIEHEZ.

A’ Bártfai feredőben.

Harmadik és negyedik leveleimből, kedves barátném, eléggé érthetéd melly boldog napokat élek itt, melly boldogokat nevezetesen a’ tiszteletre ’s szeretetre legméltóbb asszony’ csudálásában. Rajzolatomnak mellyet felőle e’ két levelemben tevék, felette szerencsétlennek kelle lenni, ha őtet az után alkalmasan nem ismered. De a’ melly történetet neked e’ mostani levelem viszen, az úgy kívánja, hogy az Eggyetlennek, a’ Hasonlíthatatlannak, újabban ’s bővebben fessem képét, ’s még külsőjére is kiterjeszkedjem, hogy őtet mint tűkörben szemlélhessd – mert őrajta nincs semmi, a’ mi az Egészre szükségesképen ne tartozzék, nincs semmi a’ mi az Egésznek hatását ne segéllje. Osztán – mert ki kell mondanom, kedves leány, – te őbenne eggy régi ismerősödre találsz, ’s álmélkodni fogsz, ha majd való nevét hallandod, ki az a’ kit én ennyire csudálok, ennyire szeretek. Oh miért, de miért nem fogadhatád-el az anyám’ ajánlását hogy velünk eggyütt jöjj-el te-is! melly nagy volt volna most örömed, megtestesülve látván azt az ideált mellyet az asszonyi rény és érdem felől magunknak mind ketten csinálánk, és a’ mellyet én itt, elveszve semmiségemnek mély érzésében, religiói tisztelettel látok és hallok reggel olta mind addig míg a’ társaság széllyeloszol ’s kiki nyúgalomra tér.

Consiliárius Belényesi egyike a’ szeretetre-legméltóbb férfiaknak. Nagyon meg kellene csalnom magamat ha közelébb nem volna a’ hatvanhoz, mint az ötvenhez; és még is minden a’ mit rajta látunk, őszülni ’s ritkulni alig kezdő haja, színes és barázdátlan képe, ép egéssége, és kivált lelkének vidámsága ’s kelleme, valamint könnyü mozgása ’s ízletes öltözete, tíz esztendővel ifjabbnak akarják tartatni. Moralitása a’ legtisztább, elméje igen mívelt, ’s tónja ollyan hogy bízodalommal ’s szeretettel tölt-el túl a’ tiszteleten maga eránt mindent a’ ki körébe lép. ’S az én asszonyi ideálomnak ez a’ férfi ideál leve férje! Soha Hymen két öszveillőbb lelket még eggyüvé nem szőtt. – De feledni kezdem hogy itt nem az Úr’ hanem az Asszony’ képe az mellyet elődbe tennem kell.

Ha Belényesi első pillantással imponál, ’s felsőbbségét még a’ gondatlanokkal is érezteti, a’ Consiliáriusnéban eggynél több megtéved első látása alatt: de nincs olly gondatlan, elmétlen, hogy eggy második pillantással magához ne térjen, és hogy kit lát, teljes mértékben ne érezze. Amaz a’ mint mondám, eggy szép ábrázu, deli és lelkes férjfi: ez eggy szerény asszony a’ ki semmivel nem csinál lármát, és a’ kinek bájoló hatalma kaczérságnak látszik; ha tudniillik a’ kaczérság többet nem talál tenni mint a’ mit coquetterienek mondunk. – Bocsásson-meg az Igazság hogy őfelőle szóllván, e’ gyalázatos nevezettel élni merészlettem; de az a’ báj melly ezt a’ páratlan teremtést elfutja, ámbár ő merő természet és valóság, ’s ámbár benne nem lelni semmit abból a’ mi façonnírozott, olly ellent-állhatatlan erővel bír, hogy látója kísértetbe jő azt mesterkélésnek venni. Szavainak már csak hangzása is, maga az a’ szózat melly ajakiról foly, ollyan, hogy a’ hallót egészen megrázza, ’s belső részeiig rezeg. Termete ’s testessége középszerü, hajai szögek, színe halvány, ’s az egész physionomie lankadást mutatna, ha rajta a’ legszebb két szem, kék mint az ég’ legtisztább azúrja, életet nem öntene-el. Valamit eggy jószületésü személyben találni óhajtunk, mind azt neki teljes mértékben megadta a’ nevelés, ’s a’ természet a’ nevelésnek nagyon megkönnyítette munkáját: de ő bölcsebb és jobb mint hogy ez ajándékokkal ’s szerzeményekkel szükségtelen’ és helyén-kivül élni akarjon; ’s nem affectálván semmit, minden mesterségeiket a’ ravaszkodóknak végtelenül maga megett hagyja.

Te eggyike vagy azoknak, édes barátném, a’ kik, engemet dicsérni szeretvén, felőlem azt mondják hogy nekem épen azon mértékben tulajdonom a’ jóknak tisztelete, a’ mások’ érdemeiknek megismerése és az a’ heves vonszás erántok, a’ melly mértékben sok társaink a’ nevetségest szokták hajházni, ’s azoknak felfedésekben múlatságot lelnek; ’s ha valaha, most érzem magam is, hogy e’ magasztalást, a’ leghízelkedőbbet a’ mit képzelhetek, valamennyire érdemlem. Mert miolta ezt a’ nagy, ezt a’ jó asszonyt látom, bátortalanul forgok körülte, ’s minden szavát, minden intését lesegetem. Úgy hittem hogy titkomra senki nem eszmél, ’s a’ figyelmet mellyre általa magamat méltóztatva látám, mennyei jóságának kezdettem tulajdonítani: de halld a’ scénát mellyet neked sírva beszéllek. – Tegnapelőtt reggel az anyám későbben kele-ki ferdeje után ágyából mint máskor szokott, ’s így a’ társaság már régen eggyütt vala, midőn mi is közzéjek lépénk. – Eggy Lengyel Asszonyság Belényesiné felé intézte szavait, ’s figyelmessé tevé, hogy az Inséparable is jő. A’ társaság kegyesen ítéle felőlem, ’s míg én, mind ezek felől semmit sem sejdítve, közzéjek érék, mindnyájan kérék a’ Consiliáriusnét hogy a’ kis Szerényt köszöntené leányának. Ez a’ mint az anyám és én fellépénk, elmondá nekem mi történt, ’s a’ legkegyesbb kifejezésekkel, hogy ezt másoknak sugallásokból ugyan, de tulajdon mozdulatából cselekszi, szívére szorított ’s megengedé, hogy anyjának szóllítsam. Érzéseim nem leltenek szót, ’s minden eszmélet nélkül lerogytam lábaihoz, ’s itt fogadtam neki sírva gyermeki hív tiszteletet. A’ jelenvalók látták hogy mélyen meg vagyok illetve, és hogy örömemben renge minden tetemem, ’s tapsolni kezdének hogy magamhoz térhessek: de gróf Odolinszkyné megújította a’ scénát. Eggy illy jó gyermeknek, mondá franczia nyelven nem elég, anyát adnunk: nevezze atyjának a’ tiszteletre legméltóbb férfit is; ’s megfogván jobbomat, hetven esztendős Generál Vasvárihoz vezete. Jer, kedves leány, úgy monda a’ Grófné, ’s emlékezzél róla hogy e’ szerencsét nekem köszönheted. A’ tiszteletre-méltó Öreg azzal a’ nyájassággal fogadta a’ Grófné’ kérését melly senkinek nem lehet inkább tulajdona, ’s örülve fogadott, mintha az neki volt volna megtiszteltetése, gyermekének. Hagyj megpihennem, ’s úgy osztán a’ történetet mellyet beszéllni akarok.

Ma reggel Consiliárius Belényesi, ’s az én kedves anyám a’ Consiliáriusné, és én – mert a’ gyermekké-fogadás’ aktja olta vagyok igazán az Elválhatatlan – kiindúlánk a’ széles alléen, ’s még távolról meglátánk a’ Generált, hátra-dőlve eggy gyepszéken hogy eggy könyvben elmerülve olvas. Ha meg nem pillantott volna, örömest vevénk vala más útat, de így többé őtet el nem mellőzheténk. Félre tette a’ könyvet, ’s szemüvegeit elrakván, nyájasan idvezle. – Gyermekké teve ez a’ könyv, úgymonda, ’s eggy gyönyörrel éltetett melly előttem már sok esztendők olta ismeretlen – sírtam – ’s lyányka! Jülie! találd mi vala a’ könyv? – A’ te Bácsmegyeid! – A’ Consiliárius tudakozá, ha a’ Generál a’ könyvet most olvassa e először, vagy az talán azon olvasásai közzé tartozik mellyet bizonyos situátiók köztt megszerete, ’s most nem magáért a’ könyvért, hanem az általa megújított emlékezetek miatt olvas. Vasvári felelt hogy ha úgy volna, nem általlaná megvallani; az öreg kornak alig maradtak más örömei mint a’ visszaemlékezés, ’s ő az emberi-tiszta érzésekért nem pirúl: de a’ könyv előtte tegnapig ismeretlen volt; eggy fiatal-ember tevé reá figyelmessé, kit gyönyörködve néze még nap-felkölte előtt olvasni és belőle az olvasás-közben jegyzéseket tenni; megkedvellte az ifju’ szorgalmát, látni akarta ki légyen ’s szorgalma melly könyvet illet, szóba erede vele, elszomorodott látván, hogy lelkét Román által gyengíti, ’s megintette hogy idejével bánjon eszesebben. De az ifju felelt, hogy, a’ mint Excerptáji bízonyítják, ő a’ Románban nem a’ Románt olvassa, noha aestheticai ’s psychologiai tekintetekből azt is pirulás nélkül lehetne; ’s így, magam is kedvet kapék olvasására. – ’S Generál Úr messze haladott olvasásában? kérdé Belényesiné. Szintén a’ gyászos Katásztrofig, Mélt. Asszony, felele Vasvári. – Én ismérem a’ könyvet, monda ez; szabad volna-e tudakoznom, mit ítél Generál Úr a’ Nincsi’ charaktere felől? – Az, felele Vasvári, kíméletlenül ’s terhelve van festve, de azon felakadni nem lehet; ha a’ leány és szüléji hibásoknak nem volnának hagyva, Bácsmegyeit nem fogná szánhatni az Olvasó, ’s a’ Román eltévesztette volna a’ maga czélját. Az effélék költemények, ’s olly könnyeden kell vennünk mint költeményeket venni illik. Az Olvasó nem gondol vele, való történetet olvas e vagy költeményt; néki elég, ha szíve az édes-keserü’ érzései köztt kedvére gyötrettetik. – Belényesiné hallgatott: de nékem homályos előérzéseim voltak hogy a’ kezdést valami komoly fogja felváltani, melly meg is lett. Belényesi kérdőleg és kérőleg tekintett hitvesének szemeibe, ’s az asszony elpirult. – Generál Úrnak, monda rövid gondolkozás után Belényesi, nem lesz kedvetlen, ha kimondom, hogy az a’ Nincsi a’ kit itten festve lát, senki nem egyéb mint az én kedves Cecílem, és hogy én a’ hűségtelen hálátlan Szent-Péteri vagyok, ’s ha Generál Úr időtöltést lelne történeteinknek végig-hallgatásában, az én barátném és én örvendeni fognánk, ha eggy tisztelt barátunknak részvétét ’s mentségeit tapasztalhatnánk azon félreértéseknek jutalmáúl, mellyeket reánk a’ Bácsmegyei’ Leveleinek Kiadója vont. – Belényesiné így kezdte beszéllni a’ történetet: –

Gondosabb, bölcsebb szüléket képzelni nem lehet, mint azok voltak a’ kiket nekem ada áldásul az ég, ’s gyermek soha inkább nem szerettetett, mint én. Belépvén azon koromba midőn már elmélkedhetém, egészen magamnak hagyva érzettem magamat, de úgy hogy szüléim szűntelen’ szemmel tartottak; ’s e’ látszatos szabadságban senki nem lehete kevésbbé szabad ’s inkább fogoly mint én valék. Atyám és Anyám, legszebb példáji a’ házassági eggyességnek ’s barátságnak, jó eleve megismértetének azon pálya’ örömeivel ’s veszélyivel melly reám vár; ’s midőn mások vezető nélkül taszítatnak-ki az ifjúság’ örvényeire, nekem mindenkor a’ házasság tétetett-ki tárgyképen, melly a’ mint az atyám előttem is szerette emlegetni, a’ mi nemünknek eggyetlen ösvénye. Szüléimnek nagy gondja volt hogy romlott ember, és nem kevésbbé, hogy romlott asszony, társaságomba ne lépjenek hogy a’ köz veszettség’ árja által el ne kapattassam: de a’ jókat önn-magok vezették felém, ’s ezekkel társalkodván, tökélletesen szabadon-hagyva érzém magamat. Az atyám szoros barátja volt a’ Bácsmegyei’ atyjának, ’s ez a’ barátság, az által hogy mind ketten Consiliáriusok voltak a’ Helytartó Tanács mellett ’s így őket a’ szív’ érzésein felül a’ hívatal is eggyesítette, még szorosbb lett. Szót adtak egymásnak hogy ha az az ifju kit a’ Kiadó Bácsmegyeinek nevezett-el, önn-magától találna birtokom után vágyni, ’s ha én eránta hajlandóságot mutatandok, párok legyünk. Én tizenkét esztendős gyermek valék midőn ő, húsz esztendős korában, iskolájit elvégezte, ’s Göttingába, onnan pedig Ángol, Franczia és Olasz-országba küldetett. – Az atyám és az ő atyja, úgy szólván, eggy házat csináltak; ’s én, még gyermek, az iskolából haza jött ’s kevés hónapok mulva elútazott ifjat úgy néztem mint testvéremet, ’s úgy fogadtam midőn öt esztendő mulva útazásaiból haza jött. Igazságos valék eránta, megismertem érdemeit, ’s tiszteltem benne azt a’ szép lelket melly véle az őrültek’ útjaikat kerülteté, melly őtet a’ részegek’ nagy seregében józanon tartotta; de az a’ hajthatatlanság melly igen is gyakorta a’ kevélységig ’s keménységig ment, eltola tőle, ’s őtet, a’ ki szerettetni kívánt, nekem félelmessé tevé. Mert hogy azok az épületes scének mellyeket e’ levelek emlegetnek, azok a’ hűség’ esküvései, azok a’ magányos sétálások, csak a’ Kiadó’ czifrázmányai, arról senki nem kételkedik ha engem félre érteni akarna is, a’ ki szüléimet az ő bölcsen-sanyaru nevelésekben ismerte. – Az én barátom soha nem volt eléggé csendes, látni mint áll ő énnálam, ’s érezvén a’ maga’ becsét, ’s nem is képzelvén hogy másként fogadtathatnék mint fogadtatni akart, barátságomat hajlandóság gyanánt vette; ’s innen eredtek panaszai, vádjai, ’s szerencsétlensége mellyet makacsul önn maga ingerlett, és a’ mellyben szertelen lelke még gyönyörűségeit találta.

Azonközben Bácsmegyeinek atyja megholt, ’s a’ Nádor-Ispán, ’s az Ország-Bírája ’s mások Nagyjaink közzül, ’s maga az atyám is, igyekeztek annak sok érdemeit a’ fijában megjutalmazni. Nem mehettek vele semmire; a’ különös útakat szerető nem engede az intésnek, ’s barátjai el kezdének hűlni eránta. Az atyám megsejté benne az erőt-vevő hypochondrie’ jeleit, reszkete hogy férjül találom választani, ’s kitapogatván hajlandóságaimat, intett hogy társalkodásomban legyek szemes és magamat semmire ne kötelezzem. E’ rettegések köztt a’ férjem, Bácsmegyeinek iskolai barátja, Budára jött, meglátott, megkedvelt ’s bizonyossá tévén magát hajlandóságom felől, béjelentést tett szüleimnél, kik őtet két kézzel fogadták. Így én magam ’s szüléim az állhatatlanság’, hívtelenség’, fortélyos bánás’ vétke alól alkalmasan mentek volnánk; mert bizony az élet nem Román és a’ Román nem élet; egyedül férjem terheltethetnék hálátlansággal, barátságtalansággal; mert, ha a’ Kiadó azt világosan nem mondja is, ki nem érti hogy a’ férjem, vagy a’ maga Románi nevével Szent-Péteri, tudta hogy a’ leányt a’ kit ő veszen, bírni, Bácsmegyei is óhajtotta? Az atyám valóbb characterü ember volt minthogy ezt az előtt a’ ki jobbomra vágyott, elhallgathatta volna, ’s én úgy valék nevelve, hogy neki mindent elmondjak, készebb lévén vétkesnek ismértetni mint hamisnak. De Szent-Péterinek e’ részben nem kelle világosítás; ő ismerte barátjának különösségeit, ’s tudta hogy az illy characterüekkel kímélések, utána-járások által boldogulni nem lehet, ’s méltónak látta hogy birtokomért a’ veszedelmes lépést megtegye, ’s annál inkább mivel bizonyos volt az eránt hogy sem én nem fogtam volna az ő ismeretsége nélkül is soha arra hajtatni hogy Bácsmegyeinek jobbját elfogadjam, sem Bácsmegyei nem tudta volna magát soha arra jutatni hogy jobbjával megkínáljon.

Az öreg Generál a’ Consiliárusnénak utolsó szavai által a’ maga kedvelt ideájinak körébe löketett, ’s a’ katonai élet’ magasztalásába kezde ömledezni, melly, a’ mint mondá, a’ hypochondriásoknak legjobb gyógyító-helyek. Soha nekem, édes Jüliem, ez a’ kar tiszteletesbb alakban még meg nem jelent, mint miolta ezt az Urat ismerem. Minden cselekedete, minden szava a’ rendhez-szokott, rendben-gyakorlott embert festi; ’s ha haza mégyek, elbeszéllem a’ bátyámnak hogy végre láttam Eggy-valakit a’ kinek élete a’ Kategorischer-Imperatívot bizonyítja. – Nyaka körül függ a’ Theresiai-kereszt’ pántlikája, de vitézsége felől még világosabban szóll az a’ gyönyörű vágás melly bal orczáján végig nyult. – Mi eggy hét mulva itt hagyjuk e’ gyönyörü, ’s nékem ugyan feledhetetlen helyet, ’s így nem sokára szóval pótolom-ki sietve tett írásom’ hézagjait. Élj boldogul, kedves barátném, ’s várj, mint szoktál, kiterjesztett karokkal!

ugrás a szövegforráshoz

A’
Vak Lantos

CHONGOR

CSONGOR

ÉS ZELEMÉR.

Éj és nap küzdének az ég’ birtokáért. Hidegen szürkült a’ hajnal Ügödnek környe felett. A’ föld’ kebeléből nedves köd gőzölge-ki, ’s formátlan felleggé állott-öszve. A’ virradás’ álmatlan őrje nehány ízben elrikoltotta már a’ megyének jó-reggelét, ’s Bugond, a’ vak Lantos, eldőlve karszékén, csendetlen álmából riada-fel, ’s kiáltotta fiát. Chongor! így nyüzsögött reszkető szava; fiam Chongor! – Nem felel! Még sincsen e itt? – Már a’ kakas jelenti a’ reggel’ közelítését, a’ hűs reggeli szellő hidegen bú-keresztül rongyolt köntösömen, ’s Chongor még sincs itt! Oh, hogy valamelly veszély ne tartóztatná távol atyjának viskójától! oh, hogy e’ kevés ősz hajat sírja felett ne kelljen kitépdelnem!

Így tűnődék az Öreg, midőn a’ vityilló’ retesze megnyila, ’s eggy pánczélba-öltözött fiatal férjfi eggy deli tekintetü hölggyel belépe. Chongor vala a’ pánczélos férjfi, a’ deli hölgy Zelemér, az Ügöd’ Királyának, Uzsoknak leánya.

Te vagy, fiam Chongor? kérdé Bugond; ’s kiterjesztette feléje reszkető karjait.

CHONGOR. Én vagyok, atyám.

BUGOND. Soká valál oda. Nem ére valamelly baj?

CHONGOR. Nem, atyám. Az udvarban múlaték tovább mint kell vala.

BUGOND. Te máskor nem hörgöttél így. Nem vagy rosszul?

CHONGOR. Nem vagyok, atyám; sebesen nyargalék haza felé, az akasztotta-el lélegzetemet.

BUGOND. Pihend-ki magad’, ’s vetkeztess-le, ’s vezess nyoszolyámhoz. Itt a’ széken nyomorultul fetrengettem.

ZELEMÉR. Szegény öreg! ’s íme ő ezt mind énmiattam szenvedé!

Chongor intett Zelemérnek, hogy hallgatna.

BUGOND. Nem értem, fiam; mit mondál?

CHONGOR. Nem szóllottam semmit, atyám.

BUGOND. Nem szóllottam semmit! Nem semmit! ’S nem vala e egy hitvány szavad mellyel öreg atyádat szánd? nem e eggy csókod mellyel őtet idvezeljed?

CHONGOR. Hadd száraztom-fel elébb a’ veréjtéket égő homlokomról.

BUGOND. Más alkalommal a’ veréjték nem hátráltata téged engemet mingyárt megölelni; nem késtél te egyébkor forró csókokkal bizonyítani hogy fő kincsed én vagyok.

Halkkal monda immost Chongor Zelemérnek: Bár kibújhatnék hát belőle az alkalmatlan pánczélból! külömben megsejti rajtam.

BUGOND. ’S te nem felelsz? Nem vagy te Chongor, idegen, ha szózatod a’ Chongoréhoz hasonlít is.

CHONGOR. Ne kínozzd magadat ok nélkül, atyám a’ te Chongorod én vagyok.

BUGOND. Haszontalan’ igyekszel te énvelem azt elhitetni, idegen! nem vagy te Chongor. Az én kedves fiam nem hagyta volna illy sokáig koldulni eggy csókjáért szegény atyját; nem űzne hidegen ’s kemény szívvel atyai érzéseimből tréfát; nem késne egyébkori szeretete felől újolag meggyőzni. Idegen, akárki vagy, ne kötődjék eggy Öreggel a’ ki gyermekét kimondhatatlanul szereti.

CHONGOR. halkkal. Segíts, kedves Zelemér, hogy e’ lomból kifejtőzhessem. – Bugondhoz. Atyám, mi bánt téged hogy engemet ma fiadnak nem akarsz ismerni?

BUGOND. Te az én Chongorom’ szózatját igen szerencsésen mímeled, idegen, szintén felhevülése’ dadogásáig! de szeretetét haszontalan’ mímelnéd; eggyetlen az a’ maga nemében.

ZELEMÉR. titkon Chongorhoz. Ez az édes atyai kegy egészen meghatotta szívemet.

BUGOND. Idegen, te talán azt nem foghatod-meg, hogy miként kétségeskedhetem én az eránt ha te igazán idegen vagy e? Tudjad tehát, én ujaimban hordom szemeimet, én világtalan vagyok. Veszteségemet eddig békével tűrtem, de most nem lehet ki nem fakadnom, mert nem külömböztethetem-meg bizonyossággal, igazán idegen e a’ ki itt jár és szóll, vagy talán fiamnak szíve hidegüle-el atyja eránt.

ZELEMÉR. Érdemetlen volnék szeretetedre, Chongor, ha megengedhetném hogy jó atyád még tovább várakozzék csókod után.

Heves ölelésekkel szorítá ekkor atyját magához Chongor, ’s így szólla: Atyám, nem a’ te fiad’ csókjai e ezek?

BUGOND. Újabb csalódás! A’ csók

csók-

fiam, a’ tiéd, de nem a’ tiéd az alak. Nem mellyvasat öleltek e rajtad karjaim? nem vaskeztyü nyomódott e hidegen nyakamhoz? Fejedet sisak borítja. – Ha jó ember vagy, idegen, vedd-le sisakodat hogy az az arczot végig-tapinthassam, hogy fiamra ismerhessek.

Chongor levevé fejéről a’ sisakot, ’s a’ jó Öreg reszkető karral nyúla a’ fő felé, ’s gyengédeden tapogatta-végig arczát. Ez Chongornak álló homloka, ugymond; ez az ő deli orra, ez az ő dagadtan-metszett szája, domboru álla, göndör lágy hajai. – Örülve hajlott most Chongornak vállaira, de kiszáradt szemeiből nem folytak örömnevelő könyűk.

Mennyei jóság! kiálta Zelemér. Öreg! néked menyednek, Chongornak nőjének lenni olly szerencse melly megpirít minden reményt, minden óhajtást túlhalad.

Fiam vagy! monda Bugond, benőtt mellyére vonván által Chongorjának fejét; fiam vagy! de ragadj-ki e’ kétségből, ’s fejtsd-meg, mit keres rajtad ez a’ nem téged illető öltözés? miért cserélél lanttal kardot?

CHONGOR. Hogy elnyerhessem a’ ki velem eggyütt öleli-által térdeidet, ’s atyai áldásaidért esdeklik.

BUGOND. Mi ez itt? melly gyengéded asszonyajak nyomja lágy csókját kezemre? melly puha karok ölelik térdeimet? – Chongor, mit cselekvél?

CHONGOR. Orozva hoztam-el a’ leányt a’ ki engem szeret.

ZELEMÉR. Mert érzette hogy egyedül Chongor az az ifju, a’ ki által bő boldog lehet; ’s íme áldásodat kéri, atyám.

BUGOND. Oh! mit használhat tinéktek az én áldásom, holott a’ természet átkot kiált tettetekre?

CHONGOR. Miért átkot, atyám?

BUGOND. Minden bizonnyal átkot, fiam. – Ez ért vala engem. Jaj nekem ha téged is ez ér!

CHONGOR. Zelemér, mit cselekvénk?

ZELEMÉR. A’ mit természet és szerelem hagytanak; a’ mit megcselekvénk vala ha ég föld ellenünk támadtanak volna is.

CHONGOR. Ha nap és hold megsetétült volna is felettünk! ha a’ menny mind nekünk szegzette volna is villámait!

ZELEMÉR. A’ mit még akkor is szentnek kiáltunk midőn haldokló szájaink egymáson hidegülnek-el.

BUGOND. Gyermekeim, jertek e’ mellyre, ’s vegyétek áldásomat. Nincs átok melly benneteket, míg egymást így szeretenditek, boldogtalanokká tehessen. Érzéseim nem lelnek szót. Keressétek azt a’ kevésbbé heves illetődésnél. E’ csókom váljon áldássá felettetek.

ZELEMÉR. Szent Öreg! oh, melly igazat monda szívem, midőn azt jövendölte volt hogy boldogabb leszek ha majd te hívandasz leányodnak, mint míglen Király’ leánya voltam!

BUGOND. Hogyan? Királynak leánya voltál?

ZELEMÉR. Igen is; Uzsoknak leánya, az Ügödi Királyé.

BUGOND. Uzsoknak leánya? – Visszavonom áldásomat. – Chongor! oh Chongor! megástad az atyád’ sírját.

CHONGOR. Miként ástam-meg azt atyám?

BUGOND. El! el karjaim közzül! Nem lehetsz te Chongor, nem lehetsz te Bugondnak engedelmes gyermeke. Feledhetéd vala e külömben ennek tanításait, intéseit, hogy eggy annyira megszomorodott atya’ szívén mint az Uzsoké, legféltőbb kincse’ elrablásával új sebet döfj? – Eggy sorsodhoz hasonló leánynak erőszakos vagy tolvaj elhozása is vétek volt volna, de ollyatén még is mellynek undokságától megtisztíthatna a’ szíves megbánás: de az Uzsok’ leányát elrablani, megbocsáthatatlan vérszentségtörés.

CHONGOR. Atyám, fiad esdeklik, lábaid előtt esdeklik a’ bocsánatért.

BUGOND. Félre tőlem! nem fiamnak, hanem eggy farkasnak szavát hallom, ki egyenesen az akolból jő az elkapott báránnyal. Orgazdája légyek e zsákmányodnak? illy szörnyü tettel fertézzem e meg agg napjaimat?

CHONGOR. Oh atyám! atyám!

BUGOND. Távozzál-el innen! nem ismerlek többé.

CHONGOR. Engedj-meg, oh engedj-meg, kérlek, atyám! – Te nem felelsz? – Árva a’ te Chongorod, ha tőle elvonod szeretetedet! – Eggy lépésnek kell e atyámnak átkát reám vonni mellyre ifjuság ’s a’ legforróbb szerelem tántorítottanak? eggy lépésnek e, melly, ha azt, a’ mit loptam, visszavinném, halált húzna életemre? – Zelemér, te sírsz? – Oh, ne sírj! Minden könycsepped átok, bosszús átok énnekem! Ne sírj, hogy rám hármas átok ne szálljon – rajtam már kettős vagyon, a’ Bugondé és Uzsoké.

ZELEMÉR. Ne téged érjen, ha rád Bugond is azt kiált. – De te kiáltanál e’ átkot mireánk, Lantos? te e, ki, a’ mint Chongor beszélli, magad is szerettél? te e, ki a’ szerelemnek titkait, az ő jaját és gyönyörjét, egész teljében ismered? te e, ki kedvesednek sápadt arczájáról sok ízben le-leszoptad a’ bánatnak édes cseppjeit; a’ ki tudod, a’ kihallgatott szerelem’ első csókja melly kibeszéllhetetlen édeket nyujt, melly kibeszéllhetetleneket ígér! Lantos, az ezekre-emlékezés légyen nékünk szószóllónk, és az a’ vallástétel hogy a’ tett’ elkövetésére Zelemér vette fiadat! Megeggyezésed nélkül bú és siralom lesznek éjjeli társaim, ’s a’ halál lesz mátkám; mert Chongor esket teve hogy nem lesz férjem, hahogy benne meg nem eggyezendesz.

BUGOND. Való ez fiam, Chongor?

Chongor atyjának lábaihoz borult-le, ’s örvendő hanggal sikolta: Atyám, te megbocsátasz?

BUGOND. Mit nem bocsátana-meg Bugond az ő Chongorjának. – A’ Szerelmeseknek csókjaik soká gátolák az Öreg’ szavait; de végre ez elővevé Chongorjának jobbját, ’s öszvefogván azt a’ Zelemérével, így szólla: Királyi Szűz, vedd ennek jobbját! Inség az, és bánat, ’s kifogyhatatlan nyomoruság a’ mit neki születésekor köszöntőbe adtam, ’s a’ te mátkaéked atyádnak sírása: de ne csüggedjetek-el; szeressétek eggymást mindég mint most, ’s soha nem fog közelíteni lakotokhoz nyomoruság. – De, Chongor, beszélld-elő immost szerelmednek egész történetét, tartalék és titkolódás nélkül. Ha e’ kiaszott szemek láthatnának, minden nyomon kiismernék, hol hallgatsz-el valamit; de így – ekkor mellyére tette tenyerét – szívednek dobogása áruland-el, midőn egyebet mondasz mint a’ mi történt.

CHONGOR. Feltehetnéd e azt Chongor felől, atyám?

BUGOND. Feltehettem volna e hogy szerelmét előttem, első barátja előtt, el fogja titkolhatni? – De, beszélld-elő, mikor támada szívedben szerelem a’ királyi szűz eránt?

CHONGOR. Első látásakor. – Tizennegyedik hava múl mostan, atyám, hogy te engem magaddal Ügödre vivél, ’s hogy én ott a’ Király előtt lantot vertem. Jut e eszedbe

sezedbe

melly tiszta volt eggy ideiglen szózatom, ’s melly bátran énekelék, melly félelem nélkül, ’s ujaim a’ lant’ húrjain melly sebes szökéseket tevének, – mint akada-el osztán szavam eggyszerre, mint kezdettem tétovázni, ’s kezeim miként hullottak-le húrjaimról. – Akkor látálak én tégedet szép királyi leány! A’ te szép nagy kék szemeid ábrázomon nyugvának, az enyéim pedig a’ tiéid előtt elszégyenülve süllyedtek-alá. El nem tudtam végezni a’ dalt, ’s alattomban az ácsorgó nép köztt vesztem-el. – Akkor hintette volt a’ szép Zelemér az én szívembe a’ szerelem’ magvát: te pedig, atyám, érésre hoztad.

BUGOND. Én e, Chongor?

CHONGOR. Haza jövén Ügödről, holmi kérdést tettél nekem azon Nagyok felől, kiket eggykor ismertél vala, ’s nem fogom soha feledni, mint volt az nekem, midőn azt is tudakolád, ha láttam e a’ Király’ leányát, ’s el tudnám e beszélleni, millyen ő. Oh atyám, ha akkoron láthatád vala Chongort, szerelme’ vallástétét homlokán láttad volna rajzolva. Elmondám millyen Zelemér, csonkán ugyan és hijánosan; azt a’ leggyakorlottabb Festő sem tudná lemásolni, a’ legelső Lantos sem tudná énekelni érdeméhez képest. A’ Festő’ szeme sokat lát, de a’ Szerelmesé elől eggy tagvonás sem veszhet-el, és még is sem festeni nem tud, sem magyarázni. Ki kívánna tökéletes magyarázatot részegtől? pedig ki lehet részegebb mint Chongor vala, midőn először látta Zelemért?

ZELEMÉR. általölelvén Bugondnak nyakát. Atyám, a’ kedves Chongor csapodárkodik.

BUGOND. Nem, leányom! orczáidnak tüze mutatja, hogy valót beszéll.

CHONGOR. Ez nevelé szívemben ért vetéssé a’ szerelem’ magvát; akkor vesztém-el örökre előbbi vígságomat, ’s gondatlan levék hagyomásaidnak teljesítésére, gondatlan ápolásaidra is, atyám! Vádoltam magamat hálátlanságomért, leginkább midőn álmatlanul töltém az éjeket, ’s a’ nagy hézag eggy Királynak hölgye és eggy szegény Lantosnak fija köztt puha párnámat kővé keményítgette.

ZELEMÉR. Ne hidd, Chongor, hogy selyem vánkosaimon én puhábban feküdtem. Képed mindég közzém és az álom közzé állott, mindég hallottam szavadat, ’s annál csendetlenebbek levének éjeim, minél tovább halada reményem, hogy nem sokára megint meglátlak, ’s megcsalódtam. Végre megláttalak ismét, ’s szemeim önnként és nékem akaratom nélkül eggyszerre oda fordultak a’ hol állál; arra indultam, ’s a’ mint menék, karkötőm megakada az ajtóban, ’s gyöngyei széllyelpörgöttenek.

CHONGOR. ’S az ifju Udvarnokok és Lantverők egymást tolva szaladának, felvenni a’ karkötőt. Közöttek valék én is, ’s már épen lehajoltam értte, midőn eggy czangár Udvarnokocska előmbe kapott; eggyet löktem rajta hogy feledé a’ karkötőt, ’s így én valék a’ szerencsés ki azt neked ált’nyujthatám, ’s szemednek köszönő pillantása, szelíd és kies mint az első napfény tavasszal, enyém lőn. Szédelgő örömmel tértem alacsony kolnánkba, ’s a’ remény, az a’ szirtokat-ontó csákány, eloszlatá gyötrő csüggedéseimnek mindenikét. Ezután vídám súgárokkal süte reám újolag a’ nap, ’s forrásunknak vize, melly eddig poshadt vala ínyemnek, tej- és

tej-és

mézízet kapott. Ezolta mindég víg dalokat énekeltem lantom mellé; a’ boldog szerelemnek dalait: de még kerűle az álom. Az örömek, mellyekkel az arany remény kecsegtetett, elűzték azt szemeim elől.

Eggy illyetén álmatlan éjjel felmásztam viskónk’ héjazatjára, ’s eggy ponyvában, mellyhez ezelőtt soha nem nyultam volt, eggy egész bajnoköltözetet leltem.

BUGOND. Az az én kedves barátomnak, a’ vitéz Kerchének öltözete. Itt hala-meg karjaim között.

CHONGOR. Magamra próbálám azt, ’s úgy tetszett igen jól áll rajtam. Nappalonként békével hagyám, de mihelytt az éjfél feljöve, felöltögetém magamra, elővevém a’ kardot, ’s a’ lefüggő ágak köztt szabdalkozám vele. Néha kifogék eggyet a’ lakunk körül legelő lovak közzül, reá-vetém a’ féket, melly a’ fegyverrel eggyütt a’ ponyvában vala, ’s midőn tisztán fényle a’ hold, láncsámmal a’ fák’ kérgeire festett karimákat tanulgatám szurdalni. Tíz holnapokig gyakorlám így magamat. Akkor tájban történtek ezek, midőn a’ bátor Ruba a’ maga kitanult lovai közzül nekem ajándékoza eggyet. Úgy nézém a’ lovat, mint bizonyos jelét hogy az ég boldogítani akarja szándékomat.

ZELEMÉR. De miért jövél akkortájban olly ritkán az udvarhoz, Chongor?

CHONGOR. Akkor az atyám sokat betegeskedett; őtet kelle ápolnom.

ZELEMÉR. Életemnek azok voltanak legbúsabb napjai. Oh Chongor, ki hitte volna, hogy a’ legboldogabbak olly közel vannak már! Úgy hittem, hogy a’ vitézjátékban mellyhez az atyám készült, te is meg fogsz jelenni ’s –

CHONGOR. ’S meg is jelentem. A’ hívó hírt ada az atyámnak hogy ne maradjon-el; ’s nálam legottan el vala végezve hogy bár mi érjen, megjelenek, ’s a’ bérért küzdeni fogok. De hogy’ vigyem hogy az atyám meg ne sejtse? Beteggé tevém magamat, ’s kértem az atyámat, hogy magát vezettetné oda szomszédunk által; ’s ő alig voná-ki lábát, azonnal kiszöktem az ágyból, felöltözém, ’s leeresztett ellenzővel hogy képemet senki ki ne ismerje, az udvarhoz nyargalék. Midőn az atyámat utólértem, valamelly látatlan erő vont hozzá, hogy kérném áldását. Nem múlasztottam volna el azt, de féltem, hogy ha reám ismér, nem ereszt. Azonban még is megszóllítottam: Jó Öreg, mondám, mit gondolsz, nem megyek e későn?

BUGOND. ’S fiam, az te valál?

CHONGOR. Én

valék, atyám! szavamat a’ sisak’ ellenzője változtatta-el annyira hogy meg nem ismérhetéd. Ezt adád válaszul: Bátor legény későn nem jár. – Jó jelenség, bíztatás gyanánt vevém a’ szót, ’s örülve vágtaték elődbe.

A’ mint a’ sarampóhoz érék, minden Lovagok elkezdének kaczagni, ’s ellenzették bebocsátatásomat, mert úgy vélték, hogy csak ingerlésekre jöttem. De az eggyik, a’ ki legközelébb áll vala mellettem, azt sugá bajtársának, hogy nekem jószületésü lovagnak kell lennem, ki talán csak valamelly fogadás miatt jelenék-meg illy disztelenül; mert karomról hosszan függtenek a’ fogadás’ lánczai. A’ szó szájról szájra ment, ’s béeresztének a’ verőczén, ’s a’ helyett hogy elébb kaczagással fogadtanak, most kiki megtiszteltetésemen vetekedett. Megfúvák a’ trombitákat

tombitákat

, ’s szívem mellyvasamat erősen verte. Merész tettem’ elmétlenségére most kezdék ismerni a’ maga valóságos alakjában. De ezen pillantatban a’ tornáczra lépe-ki Zelemér, ’s eloszla félelmem. Hozzá fogánk a’ szurdaláshoz. Eggy czifraczímerü Lovag helyt foga általellentt-velem; néki szaladánk eggymásnak, ’s szerelmem, nem karom, kiemelé a’ nyeregből. A’ szerencsés kezdet elbátoríta. Még öt más Lovagot terítettem fövenyre. Végre maga a’ Király nyúla láncsához.

BUGOND. Emlékezem melly zsibongás támada ekkor a’ Lantosok között. Eggynémellyek téged goromba, vakmerő gyerkőczének neveztek, ki nem átall, olly főrendű Lovagokkal ’s magával a’ Királlyal is vetélkedni; mások ismét azt állították hogy a’ pályapiaczon nincs sem Úr, sem szegény, és hogy a’ vitéz-ember senkit nem tartozik elsőbbnek ismerni magánál azon kivül, ki még vitézebb mint ő.

CHONGOR. Néki-futottunk egymásnak. De midőn eggyüvé értünk, hirtelen’ leeresztettem láncsámat, ’s a’ Király’ döfését mellyvasamon fogtam-fel, mert azt állítottam, hogy nem váland gyalázatomra, ha ő győz-meg. Azonban én még is veszteg maradék nyergemben, ’s mindenfelé örvendetes trombitaszó riadozott.

ZELEMÉR. Füleimnek az volt a’ legkedvesebb diadali zaj! Olly érezéssel szeretélek téged már azelőtt is, mellynek nem tudok nevet adni; de a’ miolta így megkímélted az atyámat, még forróbban szerettelek.

BUGOND. A’ vér nem víz! – Ugyanazt érzettem én is. De gondolatlan, vakmerő legény, hát ha az első öszvecsapódással legottan kireppentél volna nyergedből?

CHONGOR. Elszégyenülve hagytam volna ott a’ küzdés’ helyét, ’s az esetet Őrangyalom’ intése gyanánt vevém vala, hogy ne merészeljek sorsom felett héjázni. Most a’ szabdalkozás következett-be.

ZELEMÉR. ’S engem újabb rettegés szálla-meg látván hogy ellened Borch készül, az atyám’ udvarának első hőse; de, oh melly hamar oda leve rettegésem! Dühödten menél neki, nem gondolál szabdalásaival, ’s kénytelen vala magát megadni. Ekkor meghallám némelly csélcsapoknak aggatózásaikat, hogy te nem a’ küzdés’ törvényei szerént bánsz a’ karddal, hanem mint a’ ki fát aprít. Borch a’ pályatéren hagya, ’s utána senki nem mere beléd fogni, ’s a’ Bírók néked ítélék az első bért. Szívemnek öröme felülhalada minden kinyomást.

BUGOND. Fiam, ’s az te valál? te valál az, fiam – Oh, valld-ki, mit érezél akkor?

CHONGOR. Megtompulék. De nem a’ dicsőség, nem a’ drága bér ragadoztanak a’ megtompulásig, hanem egyedül annak képzelése hogy azt Zelemérnek kezéből nyerendem.

ZELEMÉR. Hát én, Chongor! hát én mely nyugtalan várám a’ perczet mellyben azt nyakadba függeszthessem.

CHONGOR. ’S mint zenge osztán füleimben édes szavad: Vitéz Lovag, vedd eggy Királyi hölgy’ kezéből a’ jutalmat, ’s hidd hogy ő azt soha nem akasztotta szívesbb örömmel Diadalmasnak nyakába.

ZELEMÉR. Láttam miként reszketél lábaim előtt térdelvén; hallám mint töre-által sisakodnak ellenzőjén fuldokló lélegzeted; láttam mint inga karodon a’ láncz.

CHONGOR. Szívem úgy is fel vala zajdulva hogy nem tudám mit csináljak. Mert midőn ezt mondád: Vitéz Lovag, fedezzd-fel, kérlek, arczodat, hogy ismerhessünk! alig tudám ezt felelni: Fogadásom nem engedi hogy eggynél többnek magamat kinyilatkoztassam; mindazáltal, hogy lássd, Királyi szép hölgy, hogy jutalmad nem leve érdemetlené, szobádban, ha úgy kívánod, magamat felfedhetem.

BUGOND. ’S bebocsátatál?

CHONGOR. Be ám!

BUGOND. Hát –?

ZELEMÉR. Oh ne kívánj magyarázatot, mit érze leányodnak szíve midőn kedves Lantosára ismert. Az a’ nyelv tudja festeni a’ boldogult szerelem’ édjeit melly a’ menny’ boldogságait festheti.

CHONGOR. Hát ha azt tudnám elődbe adni a’ mit akkor érzék midőn e’ klárizsajkakra nyomám első csókomat!

Alig mondá ki ezt Chongor, midőn kivülről lárma hallaték, ’s ajtajok sarkastul eggyütt rugatott-bé. Eggy idegen álla-meg lélektelenül előttök. Homlokáról nagy cseppekben szakada a’ veréjték, tátogó szája enyhűlés után epedett, ’s szemei akként pislogának mint elalvó szövétnekek. Lebukott Zelemérnek lábaihoz, ’s oh! hála a’ nagy Istennek, monda, Nagyságos Királyi leány, hogy reád akadék! Oh, ne rettenj-meg eggy hív szolgád’ látásától, ki utánad azért indúla hogy egész éltét szolgálatodnak szentelje! – Zelemér azonképen álla ott mint eggy bálvány; elholt keze a’ cseléd’ kezében nyugvék; szemei meredten néztenek Chongorra, kit halvány képe segédre kiáltoza. Chongor kardhoz kapott, torkon ragadá az idegent, ’s mellyének szegzette fegyverét. Akárki vagy, ugymonda neki, a’ ki titkomat kinyomozád, esküdj-meg más-világi boldogságodra hogy Zelemér felől eggy szót sem viszesz tovább; külömben itten halsz-meg.

Ijedés nélkül hallá Chongor’ szavait az idegen, ’s monda: Vitéz Lovag, a’ bakó tépje-ki Terchelnek nyelvét, ’s vesse az ebek’ elébe, ha legkissebbet is szóll a’ mit lát és tud.

BUGOND. Idegen, ha megszegnéd mostan-tett hitedet, e’ világtalan ősz fej véresen gördülne-le lábaim’ elébe.

TERCHEL. Én eggy nyomorult szolga-ember, csak eggy lovász vagyok, de hitemet meg nem szegem, ha értte a’ Király’ vejévé lehetnék is.

ZELEMÉR. Szolga, tudják e már az udvarnál hogy elszöktem?

TERCHEL. Még nem hiszem hogy tudnák, ’s elmondom hogy benneteket megnyugtathassalak, miként tudám-meg én. – Egész nap munkában lévén az innep miatt, estve felé bémenék az ólba, a’ Király’ paripájihoz, mert a’ sor most rajtam volt, ’s már épen el akarék szenderedni, midőn látám, hogy ez a’ Nemzetes Úr lábhegyen bejöve az ólba, ’s a’ Zelemér Herczegné’ paripáját megnyergelé. Azt hittem, megengedj értte Nemzetes Úr, hogy tolvaj vagy, ’s kiáltani akarék, de láttam oldaladon a’ széles pallost, ’s legjobbnak tartottam úgy tenni mintha alunnám ’s hortyogtam. Azonban mikor Zelemér Herczegné is felült, szörnyen megijedék, mert tudtam hogy felakasztanak hogy lármát nem ütöttem; ’s ezen rémülésemben mit tudtam egyebet tenni? én is megszökém. – Ide a’ fris patkónyom vezete.

BUGOND. Fris patkónyom? – Fiam! Chongor fiam! el! el! Itt többé meg nem maradhatsz.

CHONGOR. De hová menjek?

BUGOND. Rettegék e’ kérdéstől. Rokonaim kiholtanak; ifju korom’ barátjai el vannak széledve a’ nagy világon. De van eggy, kihez bízhatunk. Mássz-fel a’ padra, fiam Chongor, ’s az első gerenda mellett levő téglát feszítsd-fel, az alatt találsz eggy eltört karpereczet, vedd magadhoz, ’s siess vele Bonyhádra, az én régi felemhez, Chabához. Ottan él ő eggy beroskadott vityillóban, ’s sírásással élősködik. Mutassd-elő neki a’ pereczet, ’s úgy fogad magadat ’s feleségedet mintha tulajdon gyermekei volnátok.

ZELEMÉR. Menjünk tehát. – Terchel, te itt maradsz, ’s gondját viseled a’ mi Öregünknek, ’s ha az atyám’ udvarában valami történne a’ mit nekünk tudnunk kell, hozz hírt utánunk. Hűséged’ jutalmául, és hogy Bugondon segíthess, fogd e’ drága nyaklánczot.

CHONGOR. Vedd mingyárt magadra e’ vászon köntöst mellyet eddig én hordtam; így senki sem ismerhet reád.

A’ legindulatosbb, legfájdalmasbb búcsu alatt elváltak az Öregtől és Tercheltől, ’s mentek minekelőtte még virradott volna. Bugond csendes imádságban kiálta-fel az egekre gyermekeinek nyugalmokért.

DENGELE.

Uzsok, Ügödnek Királya, arra látszék az örök Végezések által választottnak hogy a’ melly forrásból más enyhülést merít és gyönyört, ő keserü ürmöt igyék. Most eggyetlen leányától fosztattatott-meg; húsz esztendő előtt illyformán veszté-el kedves testvérét is. Dengele Herczegné minden országaiban ismeretes vala szépségéről. Messze földről jövének a’ sok Királyi leánykérők, ’s szíve ’s jobbja után esdeklettenek, de haszontalan! meg nem hallgatva tértek honnjok felé, olly sebbel, mellyet a’ legjobb orvosnak, az Időnek, gyógyító írje sem tuda begyógyítani. Akkor azt hirdeté a’ Hír hogy Dengelétől a’ maga legszebb adományát, az érzést, megtagadta a’ természet. A’ Hír hazudott itt is, mint sokszor egyébkor. Hogy Dengele nem vala érzés ’s nem szív nélkül, azt egyedül eggy férjfi tudta; nemes érdemre ’s rényre nézve: nem születésre is. Ő ez eggyet szerette az asszonyi szeretetnek leghőbb tüzével. Három holnapokig rejtegette a’ szeretett ifjat szobájában, de végre annak futnia kelle, mert az Irígység megnyitotta hiuz szemeit. Futott az, de mását, öleléseinek gyümölcsét, Kedvesének szíve alatt hagyá. Öt holnapokig titkolta ezt Dengele, de tovább nem lehete titkolnia. Uzsoknak fülébe ment a’ hír, olly irtózatos neki mint az örök kárhozatnak ítélete. Fellobbana dühe. Eggy csonka torony’ üregébe vetteté húgát, távol az érzékeny emberek’ segédétől kik a’ szerelem’ megtántorodását nem vélik halált-érdemlett gonoszságnak. De kedvese nem hagyá-el az elzártat; az setét éjeken megmászta a’ torony’ meredek és magas falát, ’s ételt nyujta neki eggy repedésen, ’s vígasztalta gyötrelmeit. Eggy irtóztató éjfélben mellyet a’ Vakhit az utolsó-ítélet’ éjének gondolt, utól-éré Dengelét a’ szűlés’ fájdalma, ’s eggy férjfigyermek fesle-ki, öröm köztt foganva, de kínok köztt születve, kebeléből. Reszkető karral nyujtotta által azt az atyának a’ szép szűlő; őtet magát körüllebegék a’ Halálnak hideg szárnyai, ’s megholt; és ha angyalszemek hullathatnak könyeket, bizonyosan hullatának Dengele felett. – Az atya búsan távozék-el Ügödről a’ gyermekkel, ’s Uzsoknak fene haragja elől eggy titkos barlangban rejtegeté azt.

De elmúla haragja, midőn a’ torony’ őrjei hírt hozának neki hogy Dengele nem él. Hét hosszu napokig síránkozott hideg tetemei felett, gyilkosnak kiáltozta magát, kihirdetteté hogy a’ megholt leány’ kedvesének meg vagyon bocsátva és hogy azt sógora gyanánt fogja nézni. De a’ megholt leány’ kedvese meg nem jelent. Akkor eldönteté Uzsok a’ tornyot mellyben Dengele megszünt élni, ’s pompás emléket állíta neki, ’s hosszasan gyászolta eggyetlen testvérének halálát.

Midőn híre futamlék Ügödön, hogy elszökött Zelemér, nagy réműlésben vala minden. A’ Király öltözetlen’ szalada-ki az álmélkodó sokaság közzé, kézen ragadta a’ kikhez ért, ált’ölelte térdeiket, ’s kérte, szereznék-elő az ő kedves gyermekét. Ígéreteket teve, nagy kincs és méltóságok felől az országban hogyha őtet valaki előhozandja; majd ismét megeskve, hogy nem fog illetni egyebet kenyérnél és víznél míg a’ rablót meg nem kapja; ’s iszonyu halállal fenyegeté a’ kik tüstént nem mentek, ’s gyermekét fel nem keresik. Az udvari-szájtátók’ csoportjai körülfogák őtet, kérték, térne-vissza a’ királyi udvarba, öltöznék-fel. Felforgó szemekkel űzte-el ezeket magától, ’s ezt ordítá feléjek: Félre, haszontalan vígasztalók! tudjátok e ti mit teszen olly gyermeket elveszteni mint Zelemér vala? Azután kihozatta istálójából a’ legfutóbb tátast, eggy rossz zekét vete nyakába, ’s parancsokat ada-ki mindenfelé hogy a’ poroszlók menjenek ki az ország’ útjaira; állják-el az útazókat, motozzák-meg, tudakozódjanak, nem hallottak e, nem láttak e valamit, ’s vágtatva iramodott az erdőnek.

Hijába volt sok ideig minden kutatás, minden tudaklás. A’ fris nyom melly Terchelt is a’ Bugond’ lakához vezeté, most nehanyat a’ poroszlók közzül ugyan e’ helyre hozott. Terchel nyita nékik ajtót, elrejtőzve a’ Chongor’ házi-ruhájába, ’s bemázolt képpel. A’ poroszlók űzték dolgaikat, ’s semmit nem találtak, de ah! eggyikének kezébe akada a’ nyakboncz mellyet Zelemér jutalmul, és hogy, ha Bugondot inség érné, rajta segíthessen, Terchelnek ajándékoza. Nagy sikoltozás támada a’ megörültek köztt, ’s neki-állának Bugondnak, ’s a’ legdurvább bánással igyekezének kivenni belőle Chongornak hollétét; mert hogy Zelemért ő rablá-el, azon többé nem kételkedének. Terchel kiszökött, ’s egy magas fa’ lombjai közzé rejtezett-el. – Bugond nem felelt a’ kérdésekre. Sem kérelem, sem ijesztés, sem kínok nem vihették reá hogy fiját és Zelemért elárulja. A’ poroszlók tehát öszveköték kezeit ’s lábait, ’s felveték eggy lóra, ’s sietve mentek vele Ügöd felé. Terchel messzinnen követte.

BONYHÁD.

Roskadozó kolnájában űle Bonyhádon Chaba, a’ sírásó; ’s madarászó-hálóját foldozgatá, ’s kedves dalát, Az égő Szerelem’ szövétnekét éneklé. Ezt énekelgeté ő szüntelen’, valamikor ifjuságának arany idejéről emlékezett. Akkor csinálta volt ezt őneki eggy vándor Festő, ki lantot is jól vert, ’s rigmusokba szedte az agg régiség’ történeteit. Becsűletes ember volt a’ Festő, de nem vala kedves némelly Nagyok előtt, mert szája tartalék nélkül kimondá a’ mit szíve gondolt, a’ nélkül hogy a’ leczke szerént, mellyet az atyák gyermekeiknek adni szoktak, körültekintette volna magát, ki légyen a’ házban. ’S e’ miatt gyakran nem is volt egyebe penészes kenyérnél ’s forrásviznél, noha ecsetje a’ természetet, kivált vad szépségeiben, a’ Nézőnek szinte elborzasztásáig tudta mímelni. Jók voltanak, mint ez a’ Festő, Bugond és Terchel is, ’s mikor néha eggyütt űltenek estvénként, ’s a’ Festő regéjit ’s énekeit dallották, egészen eltele szívek; akkor azt érzették a’ mit ritkán éreznek a’ boldogok, az elkényeztettek; elnémúla szájokban a’ dal’ hajlékony hangja, megszorították kezeiket, ’s a’ barátság’ szent csókjával csókolák-meg egymást. Mind ezekre emlékezék most Chaba, ’s épen az utolsó versét éneklé az égő Szerelem’ szövétnekének:

„Reménység! Reménység! ne hagyj-el bennünket,

Ha a’ halál béfogja is szemeinket!

A’ trombita feltámasztván majd testünket,

Eltörli az Isten véres veréjtékünket.”

veréjtékünket.

Még nem végezte vala el e’ strófát, midőn kopogást halla kerítése’ ajtaján. Mingyárt! mingyárt! kiálta, ’s tovább mondá versét. Újra kopogtak. Éj, ne kopogjanak Ketek, monda; a’ Ketek’ halottja, tudom, el nem szalad, ha mingyárt ajtót nem nyitok is. Kopogtak ismét. Csak rajta hát, rajta, ha kedvetek tartja; de én ugyan abba nem hagyom munkámat ’s énekemet, míg a’ háló foldva ’s a’ dal eldalolva nem lesz. A’ kopogás meg nem szünt. Most vége vala a’ munkának is az éneknek is, ’s Chaba felkölt, ’s látni akará ki jön. Chongor és Zelemér bérohantak az ajtón. Chongor örömében, hogy végre bátorságban látja magát, olly hevesen ölelte-meg Chabát, hogy a’ háló, mellynek ez kezében tartotta végét, megszakada belé. – Engedj-meg szelességemnek, kedves Öreg, monda Chongor hebegve; futóban vagyok feleségemmel, ’s nálad keresek menedéket. E’ karperecz lesz szószóllóm nálad, azt mondá az atyám.

Mutassd, mondá Chaba, ’s megtekinté a’ pereczet. Várjatok eggy kisség, ’s ott hagyá őket, ’s felmászott eggy lábtón a’ ház’ héjára. Chongor azonban általölelé kedves Zelemérjét. Mentek vagyunk, kedves hölgyem! ugymonda; e’ nyomorult kalyiba, ez minket el fog a’ kémek’ vizsga szemei elől rejteni.

Chaba belépe. Valóban jól mondád, fiatal-ember hogy szelességednek! ám nézzd melly kárt tevél nekem itt a’ hálón.

Követünk értte, kedves jó Öreg! monda Zelemér és Chongor, ’s helyre fogjuk hozni szorgalmunkkal, ha majd megpihenünk.

CHABA. No, no! nem azért mondom hogy követgetéstekre vágynék. Mintha nem volna időm ’s fonalam, megkötni a’ mi elszakadott. – Te az én régi barátomnak Bugondnak fija vagy, azt mutatja a’ perecz, és így Isten hoza nálam. Ha valaha e’ perecznek felét neked küldendem, ezt mondotta sok esztendők előtt nekem Bugond, tudd-meg hogy azt az viszi neked, a’ kit úgy szeretek mint önn-magamat. No, űljetek-le, fújjátok-ki magatokat. A’ szeleskedés semmire nem jó; ezt tanuljátok-meg. Ha csendesen jövétek vala, nem volnátok megtikkadva, ’s nekem nem kellene újra foldozni hálómat. Hát, mint van az atyád? madarász e sokat?

CHONGOR. Az ő madarászása kilencz esztendő olta megszünt; megvakult mind a’ két szemére.

CHABA. Az szomoru dolog. De az neki nem ostor, hanem atyai látogatás. Úgy természetes hogy nem madarászhat. A’ te neved, legény, úgy e Chongor?

CHONGOR. Az, igen,

CHABA. Chongor tehát! nézz engem mostan olta mindétig mint atyádat. Olly jó atyád mint Bugond ugyan nem lehetek; de valamim van, mind azt tiszta szívből közlöm veled.

CHONGOR. Jószívü Öreg!

CHABA. Hívj atyádnak, mondom. Add nekem a’ nevet, mellyet gyermekem’ szájából soha nem hallottam ugyan, de a’ melly nekem kedvesebben zeng

zeneg

, mint ha ezer emberek neveznének Királynak.

CHONGOR. Atyám! Atyám!

ZELEMÉR. Hagyd tehát, hogy én is atyámnak szóllíthassalak. – De atyám, bátorságban vagyunk e itt?

CHABA. Bátorságban, szép hölgy, míg kettőnél háromnál többen nem jőnek; többnek ugyan ellent nem állhatunk. De, Chongor, mit tevél te hogy rettegned kell?

CHONGOR. Őtet loptam-el; ő eggy Király’ leánya.

CHABA. Azt bár ne cselekvéd vala. Az ellopás többnyire hirtelenséggel esik; ’s a’ mi hirtelenséggel esik, inkábbára sem nem jó, sem nem idvességes. De ki lehet mindég ura magának? a’ mi meg van, ne hánytorgassuk, ’s lássunk ahhoz a’ mi szükséges. Chongor, rázzd le magadról azt a’ mellyvasat, ’s te is azt a’ selyem zubonyt, királyi hölgy. – Vagy leányomnak hívjalak téged is?

ZELEMÉR. Oh hívj úgy, kedves Öreg, hívj úgy; téged szívem, szám, örömmel nevez atyámnak.

CHABA. Lyányom tehát, kedves lyányom! menj e’ lábtón a’ padra, ott leled a’ feleségem’ holmijét eggy nyalábban. Az ő ruháján ugyan nincs gyöngy és gyémánt mint a’ tiéden, de alatta olly szív vert melly a’ leghatalmasabb Király’ gyermekének is díszére fogott volna lenni. Keress-ki a’ nyalábból eggy öltözőt, ’s vedd-fel mingyárást. De vigyázz, hogy a’ fonalat a’ kis asztalon öszve ne hányd. Azon dolgozott szegény egy órával az előtt hogy meghala. Nem hagyom tovább szövetni, ’s ha felmászok, ’s meglátom, azt gondolom magamban hogy csak kifordult, ’s megint majd visszajő.

Zelemér felment a’ padra, ’s teljesítette a’ mit az Öreg neki hagyott.

Rád pedig, fiam Chongor, innepi dókámat adom, ’s megtanítlak, miként kell madarászó-hálót fonni, lépvesszőt csinálni, ’s sírt ásni. – Feleséged e már?

CHONGOR. Nem még, atyám. De oh, ha tudnád, melly nyugtalanul várom a’ pillantást!

CHABA. Csak lassan, lassan. Lépve is elér az ember a’ czélhoz, ha nem nyargal is. Itt mátkádat senki nem üti-le kezedről. – Térdvasaidat is vessd-le. Ha majd kipihened magad’, el kell beszéllened miként levél Lovaggá. – Öltsd magadra azt a’ dókát. – Már most a’ ki meglát a’ vén Chaba’ szolgájának fog nézni; én pedig úgy nézlek mint barátomat, tulajdon gyermekemet.

Zelemér általöltözve lépett hozzájok. Eltünt alakjából a’ királyi leány; ő eggy fiatal, gömbelyü, szép menyecskécske leve. Aranyszín hajait ugyan egy régi-szabásu konty, karcsu derekát eggy béllelt foszlán, piczi lábait eggy durva redős szoknya fogta-el szem elől, de még is szép maradt. Lehet e a’ rút öltözetnek rúttá tenni a’ szépet? Ellágyulva ölelé-meg őtet most Chongor, ’s fejével domboru mellyére simúla. Szeretsz e még, kedves Chongor? kérdé Zelemér csintalankodva; ’s Chongor heves csókokkal zárta-el száját. Chaba nevette boldog esztelenkedéseiket. Azt kivévén, hogy orczáid sokkal gyengébbek a’ feleségeméinél, olly annyira hasonlítasz hozzá, leányom, hogy kedvem jött, téged öszvecsókolni; csak hogy tartok Chongortól, hogy rám ezért rossz szemekkel tekint.

Én tereád? kérdé Chongor. Oh; hamarabb a’ napra, hogy melegítő súgárait kedvesemre lövelli! ’s kézen fogva vezeté Zelemért az Öreghez. Ez önnként nyujtá neki szűz ajkát, ’s az Öreg azt úgy csókolá-meg mint talán az Angyalok csókolják az alvó jámbor csecsemőkét. Azután, kifejtvén magát a’ két szerelmesnek karjai közzül, ’s felszárasztván tenyerével az öröm’ és fájdalom’ cseppjeit, így szólla: De nem csak csókolnunk kell, gyermekeim, hanem dolgoznunk is; a’ munka az a’ fűszerszám, melly az örömnek tartós időre is ízt tud adni. Holnap, Chongor, velem jössz ’s sírt fogsz ásni; te pedig Zelemér, almát aszalsz a’ tűzhelyen, vagy gyökeret főzsz és zöldséget, ’s kenyeret pirítasz a’ tejhez; mert az én kamarámnak egész kincse ebből áll. Olly víg napokon mint a’ mai, eggy galambot, vagy tyúkfiat is eszünk; de az felette ritkán történend-meg. Azonban ettől el ne ijedjetek; kevés idő alatt hozzá lesztek szokva, ’s még hálálni fogjátok a’ vén Chabának, hogy ő kevéssel megelégedni, kevés mellett vígnak lenni megtanított. A’ te egyéb munkád, szép Zelemér, az lészen hogy hálóimat foldozzd, madaraimat étessd, és hogy Chongorról el ne feledkezzél. Nem sokára eggy bokor férj és nő lésztek ’s akkor téged, lyányom, megtanít a’ természet, hogy kedvesbb munka nincs mint szerelmünk’ zálogainak ápolások. Chongor Zelemérjének kezeit csókolá-meg, ez pedig elpirulva borult a’ Kedves’ felébe. Chaba sírt hogy az atyai öröm őelőtte ismeretlen maradott.

Reájok jőve az estvély. Bíztosan evék eggyütt a’ vacsorát – tejet és kenyeret, és gyümölcsöt. – Reájok jöve az éj. Chongor szomoruan csúsza-be Chabával a’ háló-kamarába. Zelemér a’ padon feküdt, eggy rakás fris mohon, béterítve eggy abrosszal; de a’ fekvés neki keménynek tetszett, mivel Chongorral meg nem oszthatá.

TERCHEL

TERCSEL

BONYHÁDON.

Két nap mult vala el immár, ’s még nem hallottak hírt Bugond felől. Chongor hamar megtanúlá, miként kellessék megépíteni az ember’ utolsó lakát, miként madarakat fogdosni; hamar meg Zelemér is a’ szegény gazdasszonykodást. A’ harmadik nap mind ketten elmenének az erdőbe. Chongor tőrt hányt a’ madaraknak, Zelemér pedig egésséges sóskákat szede. Azalatt Chaba honn maradt, ’s madarait éneklésre tanítgatá. De most eggyszerre nyillott-meg az ajtó, ’s Terchel aléltan rohana-be.

Ez koránt sem emberség, hogy úgy jössz hozzám, Jámbor, mint a’ farkas az esztrengába! mondá Chaba Terchelnek; jer, jer, hadd mutatom-meg, mint illik másszor becsületes ember’ házába jönni. Nyakon kapá az idegent, kitolá a’ küszöbön, ’s magára reteszelte az ajtót, mert azt gondolta hogy kém, ’s Zelemérnek hollétét akarja kitanulni. Most szóllj már, ember! kiálta belőlről; ki vagy ’s mit akarsz? – Ügödről jövök, felele Terchel, ’s hírt hozok Bugond eránt; Terchel a’ nevem. Már az más! kiálta víg hangon Chaba, ’s felnyitá neki az ajtót; de hát miért nem szóllasz mingyárt?

Chongor Zelemérrel eggyütt jövének vissza az erdőből. Első tekintetek Terchelt látta-meg. – Terchel! Terchel! mi jó hírrel jösz?

TERCHEL. Hír elég! de jó e, már az más kérdés.

ZELEMÉR. Oh Terchel! ’s illy hamar reánk unt e a’ Szerencse?

Chaba őket bévonta legbelsőbb hajlékába, nehogy beszédjeket megérthesse a’ szomszéd, ’s magokra zárta az ajtót, leűlteté Terchelt, ’s eggy szilke tejet teve elébe. ’S Terchel így kezdé a’ beszédet:

Más nap azután hogy eljövétek, a’ gonosz lélek nehány poroszlót botorkáztata a’ Bugond’ lakához, ’s azok ott addig hánytak, addig motoztak, míg az eggyik reá akadt a’ bonczra. Mit kereshet illy drágaság eggy szegény ember’ kolnájában? kérdék, ’s gyanúba vevék Bugondot, ’s a’ boncczal eggyütt elvivék Ügödre.

CHONGOR. Az atyámat? oh megyek, megyek! Leverem, öszvetördelem bilincseit, ha aczélból vannak is! Ime ez az az átok mellyet a’ természet tettünkre monda!

ZELEMÉR. ’S te bánod hogy tetted, Chongor?

CHABA. Csendesedjél fiam, csendesedjél. Bilincset nem csak letörni, hanem leszedni is lehet.

CHONGOR. Miképen bánhatnám én a’ mit tevék? de hogy az én boldogságaim miatt a’ szegény atyám szenved, azt türnöm lehetetlen. – Tovább, Terchel! ennél szomorúbbat nem beszéllhetsz.

TERCHEL. Ismeretlenné tétetvén a’ Chongor’ öltözete által, nyomban követtem őket egész az udvarig; ’s minekutána Bugond tömlöczre veretett, leűltem nem messze a’ kaputól, ’s elnéztem, ki megyen, ki jő. Közöttök láttam a’ bakót is sok legényeivel.

CHONGOR. A’ bakót? – oh bár inkább én estem volna kezébe!

Zelemér megnémulva állott az ablakban, ’s nagy cseppek hengeregtek alá szép mellyére.

TERCHEL. Bémenni az udvarba nem merészlettem, hogy reám ne ismerjenek. Olly szepegés köztt űltem ott, mintha énfelettem tartatnék az ítélet. Eggyszer látom, jön a’ bakó. El voltanak szemei ázva. Az egészen velőmig hatott.

CHONGOR. ’S még a’ bakó is sírt? – Mit kezdjek? Terchel, nyergeld-meg a’ lovamat.

CHABA. Majd ha én hagyandom, jó ember, ’s ne elébb.

TERCHEL. Hozzája tolakodám, ’s úgy tettem mintha nem tudnám hogy ő bakó. Uram, így szóllítám-meg; kendet nyilván valamelly szerencsétlenség érte hogy illy szomoru. – Tán elment az eszed? felele; hiszen én a’ bakó vagyok; ’s e’ köny, melly szemeimből itt elcseppen, a’ Sorsot átkozza hogy hamarább csinált azzá, mint szívemet megkeményítette. Eggy Öreget kelle faggatnom, kinek tekintete az ördögöt is angyallá változtathatá; az atyját annak a’… – Nemzetes Uram, bocsáss-meg, de itt eggy becstelen szót mondott a’ bakó.

CHONGOR. Mondd-ki bátran.

TERCHEL. Annak a’ gazembernek ki a’ Király’ gyermekét ellopta, – ugymond, ’s továbbad még azt veté hozzá hogy Bugondból azt akarják kisajtólni, hová hoztad-el Zelemért; de az Öreg semmit nem vall; ’s a’ bakó azt tartja Bugondról hogy ő nem vétkes.

CHONGOR. Oh atyám! atyám!

TERCHEL. Így beszéllgeténk eggyütt, midőn eggyszerre trombitaszó hallatszék a’ folyosóról, ’s a’ fegyvernek három ízben lekiáltá hogy ha ki valamit tud a’ királyi hölgy felől, késedelem nélkül jelentse magát az udvarnál; külömben a’ tolvaj’ atyja, ha az és a’ Herczegné harmad nap alatt vissza nem jövend, irtózatos kínokkal fognak halálig gyötrettetni.

CHONGOR. Oh, úgy én halok-meg, nem az atyám!

ZELEMÉR. Te, Chongor, és – én!

CHONGOR. Nem, Zelemér! neked élned kell.

ZELEMÉR. ’S melly nevezet ad neked hatalmat, azt kívánni tőlem? Ha a’ férji nevezetet említed, úgy tudjad hogy az engem veled eggy lénnyé teszen, ’s azt hagyja hogy boldog és boldogtalan óráimat veled osszam-fel.

CHONGOR. Én a’ halálnak nem mehetek veled eggyütt elébe. Oda lenne bátorságom, ha szenvedni látnálak.

ZELEMÉR. ’S azt nem éred-fel, hogy ha nélkülem menendesz, mind magadat elrontod, mind az atyád meghal.

CHONGOR. ’S hóhérod légyek néked is, Zelemér?

ZELEMÉR. Nem hóhérom, Chongor, hanem angyalom, ki az ég felé fog vezetni. – Terchel, nyergeld-meg a’ lovakat.

Terchel nyergelni méne. – Búsan állott Chaba az ablakban, letette a’ hálót, ’s ásójához nyult, ’s kifelé indúla az ajtón. – Hova, atyám? kérdé minteggy őrülve Chongor. Síromat megásni, felele ez, ’s eggy nagy könyű futott-le az ásónyelen. Chongor és Zelemér egymásra néztek ’s elnémultak. Terchel visszajöve jelenteni, hogy teljesítve a’ parancs. Chaba befogott szemmel borult a’ Chongor’ nyakába. A’ félelem’ és a’ búcsu’ könyűji folytak eggyüvé ölelések alatt; de szájok eggy hangot sem adott. A’ két szerelmes térdre hullott az Öreg előtt. Ez fejekre tevé kezeit,’s mind kettejeket megcsókolá. Nyargalva indultak útnak. Chaba visszatért, elővette hálóját, ’s ezt éneklé: Reménység, Reménység, ne hagyj-el bennünket!

ZELEMÉR ÉS CHONGOR

CSONGOR

ÜGÖDÖN.

Borultan emelkedék-fel Bugondnak megfogása után Ügöd felett a’ harmadik reggel. Nem köszöntötte-meg most vídám dalával a’ vastag köd közzül pislongó napot a’ pacsirta, ’s a’ komor bagoly eggy egész órával látá meghosszabbulva bús nappalát. Puszta volt a’ város, és csendes, mint a’ ház mellyben halott fekszik; mindenek siraták az ártatlannak kiáltozott Bugondot. Sokan ki nem merének menni az úczára, hogy veresre-sírt szemek Uzsoknak haragját ne ingerelje. Csak azon boldogtalanok sereglének-fel az udvar’ kapuja felé, kik a’ szerént szaladnak a’ hóhérpadhoz mint a’ kötelen-járó’ színéhez; csak azok, kiknek minden látvány múlattató, bár melly borzasztó légyen, ha érzéketlen szíveknek inait ritkasága által csiklandatja. Már az udvar közepén készen áll vala eggy magas deszkapolcz, ’s sok kohokban tüzesedtenek a’ vas-harapók, arra rendelve hogy Bugondnak tagjait széllyelcsípdessék. A’ hóhérlegények felvonák a’ gerendát, mellyre az Öregnek fel kelle feszítetnie.

A’ Király eggyet az Udvarnokok közzül elkülde Bugondhoz, kimondani neki hogy a’ békövetkezendő óra iszonyu kínok köztt fogja előhozni halálát, ha Zelemérnek hollétét fel nem fedezendi. – Mondd-meg Uradnak, felele Bugond, meg nem rettent hanggal, hogy Bugond készen várja a’ halált; ’s leeresztette fejét a’ szalmára, ’s bilincses kezeit öszvetévén, felsírt Istenhez, bűneinek bocsánatjáért, ’s bátorításért az utolsó órában. – A’ porkoláb hallotta könyörgő szavait, ’s ellágyítva általok, térdre bukott mellé. Ekkor megperdűlének a’ dobok. Ez ada jelt a’ kínzás kezdetére. Bugond megbékélve Bírájával, ki a’ csillagok felett lakik, felkölt ágyáról, ’s önnként méne hóhérjai közzé. Arcza nem volt halvány, nézése nem mutata rettegést. A’ kohok mellett vivék-el őtet Uzsoknak parancsára, ’s rettenték, hogy a’ tüzesűlő harapók vérében fognak meghülni, rettenték, hogy a’ bakóinasok neki vonják a’ kínozó gerendákat. Szükségtelen készületek, monda Bugond, eggy roskadt Öregnek két három lélegzetnyi életét elvenni; a’ maszlag melly eggy legyet megöl, engem is megölhetett vala.

Csend lőn, ’s Uzsok számtalan Udvarnokoktól körülfogva jődögéle a’ nép közzé, ’s felűlt trónjába. Hajai, megőszülve álmatlan éjei ’s aggodalmai által, rendetlenül függöttenek-le barázdás homlokán. Elázott, elfonnyadt orczáji hangos panaszokkal vádolták hűségtelen gyermekét, ’s rettentgeték az ifjat, ki heves fellobbantában meg nem gondolja melly számíthatatlan jajt von maga után az a’ gyönyör, mellytől ő elszédítetett. Intett, ’s a’ fogoly Lantost elővezeték.

Öreg, ki magad is atya vagy, így szólla hörgő szózattal a’ Király; ki tudhatod mit érez az atyai szív, ha tőle gyermeke, ha tőle eggyetlen gyermeke pártol-el, miért kiáltod e’ tisztes képet, miért ősz hajaidat hazugoknak, mellyeknek kiki kész elhinni hogy becsületes ember vagy? miért tagadod-meg tőlem azt a’ szerencsét hogy eggyetlen gyermekem utolsó órámban haldokló veréjtékemet letörölhesse homlokomról. Még eggyszer kérlek, Öreg, valld-ki: hol az én Zelemérem?

Bugond nem felele.

Olly méltóságba tészlek melly felülhaladja minden óhajtásodat, monda Uzsok; megengedek fiadnak, és őtet vakmerő tettéért soha meg nem büntetem, csak hozza-vissza az én kedves liliomomat; ’s ezt az szerént fogom szeretni mint eggykor szeretém vala, ’s el fogom feledni hogy eggy ideig köz ember’ kertjébe vala ált’ültetve. Kényszerítlek, Lantos, valld-ki: hol az én Zelemérem?

Bugond nem felele.

Keményszívű Öreg, monda Uzsok; nem retteged e átalkodottságodnak szörnyü büntetését? azt hiszed e hogy az ég boldogítani fogja fiadat ki eggy illy megvénhedett atyát eggyetlen gyámolától, öregségének eggyetlen örömétől megfosztá? vagy talán attól tartasz, hogy ígéretemet meg nem állom, hogy fiadat meg hagyom fogni, meg hagyom ölni, ha hollétét kivallod? Hahogy azt teendem, Öreg, úgy változzék-el ártatlanságomat eléggé jelentő arczom, hogy valaki azt meglátja, kapjon ellenem tőrt, ’s töröljen-el a’ föld’ színéről, ’s szíve és az egész világ kiáltsa neki, hogy jó tétet követe el! Térden állva kérlek, Lantos, valld-ki: hol a’ gyermekem?

Leszállott székéből, ’s a’ Lantosnak lábai eleibe borult. – Bugond nem felele.

Légyen tehát! monda a’ Király, ’s haraggal kele-fel; légyen tehát! én mindent elkövettem. Rajta, bakók, fogjatok kínzásához. Csípdessétek-széllyel tetemit tüzes vasaitokkal, hogy a’ vér süstörékelve lökődjék-ki belőlök; húzzátok-le bőrét csontjairól, ’s húsát vessétek az ebeknek. Öljétek-meg a’ legiszonyuabb kínokkal, mint ő és az ő istentelen fija öldösnek engemet. Rajta; fogjatok hozzá. – ’s ha majd ez megleend, fusson minden a’ ki hű Királyához, ’s keresse-fel a’ gonoszt. Koronámnak fele azé legyen, a’ ki őtet elevenen hozza kezembe. Rajta, bakók, fogjatok a’ munkához.

A’ hóhérek megkapák az Öreget, ’s kiteríték a’ gerendán. De zúdúlás támada a’ nép között, ’s minden szem az udvar’ kapuja felé fordult. Ime, tajtékos lovakon vágtatának-elő Zelemér és Chongor. A’ sokaság nekik útat nyitott. Kegyelmet! kegyelmet az atyámnak! kiálta Chongor irtózatos hanggal; itt maga a’ vétkes.

Késő; monda Uzsok. Tűrésem elfogyott. Halálra a’ nyakas Öreget! – A’ nép lekapá Chongort paripájáról, ’s feldobta a’ hóhérszínre. Akkor megszóllala Bugond: Király, emlékezzél Dengeléről!

Uzsokot olly rettegés fogta-el mint midőn a’ Halál a’ tetten lepi a’ gonosztevőt. – Álljatok-meg, hóhérok! kiálta. Többet nem szóllhatott. Elájulva látszott lenni. Zelemér fellépe a’ kínzó-polczra, ’s forró csókjaival hozá életre a’ Királyt. Chongor víg sikoltással örvendett, hogy atyját még életben lelé. A’ hajdan-idő nem láta ehhez hasonló esetet, nem fog a’ jövendő soha.

Sokára tért magához Uzsok, mint midőn az esős őszi napnak reggeli felhőjin késedelmeskedve ütődik-ki a’ nap. Tikkadt pilláji, elnehezülve könyűjitől, tunyán nyiltanak-meg; de ő még nem látta leányát; bánatjának vize szemeit elfogva tartá. Gyengéd kezekkel nyomogatá-ki azt most Zelemér, ’s atyjának első feltekintése őreá esett. Örvendő hebegések, forró csókjaik, kétségeskedő hitele hogy meg van a’ mit olly szertelen’ óhajtottunk, az elbizonyosodás ez eránt – oh, ki

festheti azt! Boldog a’ ki illyet szemlélhet; nincs Festő ki lefesse, nincs Lantos ki eldalolja.

Uzsoknak égő tüze szunnyadni kezdett, és már szóllhatott. Ekkor parancs vala kiadva hogy a’ Lantos és a’ fija a’ Király’ szobájába vitessenek. Uzsok tudni akarta a’ Lantos’ öszveroncsoló szavának titkos értelmét. Kedves Zelemérjét el nem ereszté karjai közzűl, ne hogy másod ízben találjon elveszni. Chongor remegő lépésekkel vezeté nagylelkü atyját.

Uzsok selyem szőnyegein űlt, leánya’ mellyén nyugtatván fejét, midőn Bugond és Chongor beléptenek. Zelemér atyjának hideg homlokán hűtögette égő orczájit.

Bugond! monda Uzsok, de szemeit fel nem vetvén; magyarázzd-meg szavaidat, mellyek téged a’ haláltól megmentettenek. Miért emlékeztetél engemet a’ Dengele’ húgom’ halálára?

BUGOND. Fiam Chongor, vezess engem a’ jó Király’ lábaihoz, hogy előtte porba süllyedjek.

Chongor oda vezeté, ’s Bugond letérdelt, ’s ált’ölelte a’ Király’ lábait. Jó Király! monda; tudd: én voltam a’ te húgod’ férje.

Te voltál a’ húgom férje? kérdé Uzsok álmélkodva.

Én, vala a’ felelet; ’s Chongor a’ Dengele’ gyermeke és az enyém; Chongor neked rokonod. Ha elő nem jött volna, engem megszabadítani, jele volt volna, hogy az ő ereiben nem foly az én vérem. Úgy meghalhaték vala hóhérimnak kezeik között, úgy megvetve élhetett volna; mert a’ kinek mellyében nem ver nemes szív, nem érdemli, hogy a’ szerencse a’ sokaságból kiragadja ’s királyi székbe űltesse.

Az Uzsok’, a’ Zelemér’, a’ Chongor’ elrémülését, reszketéseiket, elnémúlásaikat, rebegéseiket – oh, ki bír erővel mind ezt festhetni! – Megbocsátok neki! ez vala első gyenge szózatja Uzsoknak a’ hosszu hallgatás után. Fogd az ő jobbját, Zelemér. Szüleiteknek szerencsétlenségek legyen az a’ magv mellyből boldogságtok sarjadjék. – Zelemér és Chongor némán, de annál forróbban ölelék-meg egymást. Uzsok kezet nyujta megbékélése’ jeléül Bugondnak.

Chaba és Terchel az ajtónál várakoztanak. Titkos sejdítéssel érzették-meg a’ dolog’ szerencsés kimenetelét, ’s mind ketten utána indultak Chongornak és Zelemérnek. Chaba örvendve szorítá-meg a’ Terchel’ kezét, ’s így szólla: Nézzd, mint boldogítja a’ Remény, ha ki benne bízott!

ugrás a szövegforráshoz

A’ Repülő Szekér,
vagy
a’ nem-használt és hibásan használt hatalom

KELETI REGE.

Eggy szegény embernek ki a’ Bagdádi Nagyok’ kertjeikben csekély napi-számért dolgozgatott, gyermekkorában az vala jövendőlve hogy őbelőle idővel valami nagy leend. Az ember fel nem érheté mit kelljen kezdenie hogy őbelőle valami nagy legyen, ’s sanyarúan bána magával, ’s nyomorultul tengődött. Keserves keresményéből már félre-teve tizenöt arany-denárt, ’s hamikor napi munkájának vége lőn, ’s ő bérbe-fogadott kamarájába visszacsúszhata, jól tartván magát kenyérhéjjal, elővoná a’ denárokat, felolvasta eggyik ’s másik tenyerébe, ’s ezt kérdezgeté magától: mint leszen már belőlem valami nagy? Eggy innepnapon, ismét megolvasván pénzét, az a’ gondolat szállá-meg, hogy kimégyen a’ piaczra, ’s elnézi a’ világ’ gazdagságát, dicsőségét, melly nem övé. Ide is bambászkodva, amoda is, íme jő eggy kufár ’s eggy üres könnyü szekeret von maga után, ’s tele torokkal ezt kiáltja: „Ide fülelj! ki veszen eggy csudaszekeret, mellyen valami nagy lehet a’ ki megveszi? tizenöt denár az ára.” – A’ napszámos annyinak vette a’ szót, mintha egyenesen néki volt volna mondva, kivált hogy a’ szekér’ ára alkalmasan megeggyezett azzal a’ mi neki zsebjében volt. Alkuba ereszkedék tehát a’ kufárral, ’s magáévá tevé a’ szekeret, ’s neki áldomás’ fejébe eggy denárt ada; de nem juta eszébe megkérdeni, miben áll a’ csudaság, ’s mint lehet rajta valami naggyá. Megörülve a’ szerencsés vételnek, szállására voná a’ szekeret, ’s a’ mint estve kenyérhéjával jól lakott, ’s a’ szép denárokat többé tenyerébe nem olvashatá, szomoruan bele űlt, megcsapta homlokát, ’s így szólla: Nem vagyok e bolond? illy haszontalan portékáért vetni-ki pénzemet! Jobb ha neki állok, ’s öszvetördelem, ’s tűzre hiányom; mert ki mondhatja-meg, mint lehetek általa valami nagy? Holnap felkeresem a’ kufárt, ’s pénzemet visszakívánom, ’s ha nem akarja visszaadni, a’ Kádi elébe idéztetem. Bosszankodva feküdött-le vaczkán, ’s sokáig el nem tudott elunni; de végre megjelene neki eggy Lélek, ’s édes szózattal ezt zengé előtte: „Csudaszekér! Mellyen nagy lehet a’ ki birja!” – Alig virrada-meg, ’s már a’ piaczon volt, hol nagy örömére szembe jöve véle a’ kufár.

Ide a’ pénzem, mondá neki, ’s vedd a’ szekeret, vagy beszélld-el, miben áll csudaereje; külömben Biró elébe állítalak hogy megcsaltál. – Miben áll csudaereje? kérdé a’ kufár, azt én magam sem tudom; de ha tudni vágysz, elvezetlek ahhoz, a’ ki eladását reám bízta; szóllj vele. Ezzel elvezeté a’ Művészhez, ki felől közönségesen azt hitték hogy a’ bűbájossághoz ért, ’s ez így felele a’ napszámosnak: De hát tudakoztad te tőlem, miben áll a’ szekér’ csudás tulajdonsága? megvetted a’ szekeret, a’ nélkül hogy az eladótól eggy szót is kérdettél volna, ’s nekem most már szabadságomban áll, azt neked el nem mondani. De nem akarom hogy engemet vádolhass: fogd ez ostort, ’s naplemente után űlj-be a’ szekérbe, mert nappal semmi ereje nincs; ’s érintsd-meg ez ostorral, ’s mondd ezt: szekér, reppenj! szekér, reppenj! ’S akkor nevezzd-meg a’ helyt a’ hova menni vágysz, ’s meglátod, tészen e’ csudát. – A’ napszámos megörülve tért házához, ’s alig várhatá-be hogy lemenjen a’ nap, ’s ekkor belé űlt a’ szekérbe, megérintette azt az ostorral, ’s kimondta a’ varázs ígét, a’ nélkül hogy tudta volna, hova szálljon. A’ szekér emelkedett, mindég fenntebb, mindég fenntebb, csaknem szinte a’ tejútig. Szállj a’ Szultán’ kertjébe, monda; ’s a’ szekér halkkal bocsátkozék alá, ’s a’ teraszon eggy ablakajtó előtt megálla.

A’ napszámos be-betekinte az ablakokon. A’ Szultán’ leánya itt feküdött az eggyik szobában, ’s nyoszolyája mellett égett a’ lámpa. A’ napszámos bémene. Mint leve neki, midőn magát a’ Herczegasszony’ ágya előtt látta-meg! de mint leve a’ Herczegasszonynak is, a’ ki épen e’ pillantatban felébrede! Tolvajnak hitte a’ napszámost, ’s megkínálta minden gyöngyeivel, csak menjen. – Én nem az vagyok a’ minek te engemet nézesz, gyönyörü leány, monda neki a’ mi emberünk az ostorral; én Izrael vagyok, a’ Halál’ Angyala. Megjelentem hogy a’ te lelkedet, és az atyádét, ’s az anyádét, a’ Vezírekét, ’s mind azoknak lelkeiket a’ kik az udvarhoz és házhoz tartoznak, elvigyem. A’ Herczegasszony elijedve omlott az ő lábaihoz, ’s ezt mondá: mivel érdemelhette e’ szörnyü ítéletet az én jó atyám? – Ő és te és azok mindnyájan a’ kik eggyüvé tartoztok, monda az ál Izrael, e’ csapást elháríthatjátok magatokról; mert engem a’ teéretted lángoló szerelem vont e’ palotába. Ha az atyád tégedet az udvar’ és a’ nép’ jelenlétében hozzám adand, úgy te, ’s ő, és ti mindnyájan, életben maradandotok, ’s mi mindnyájan itt e’ királyi palotában sok jó napokat fogunk élhetni. A’ jövő pénteken ugyan-ez órában ismét itt leendek. Mentsétek-meg élteteket. Ezt mondá, ’s az ablakon mellyen beszámott vala, kiméne a’ teraszra, hol szekere állott. Kevélyen űle szekerébe. Haza! kiálta parancsszóval, ’s a’ szekeret az ostorral megcsapá. A’ szekér emelkedék, mindég fenntebb, mindég fenntebb, csaknem szinte a’ tejútig, hol a’ Herczegasszony’ szemei elől eltünt. Ez szentűl hivé hogy a’ ki nála megjelene, a’ Halál’ Angyala volt, ’s szemeibe többé nem jöve alvás; reggel pedig elbeszéllé a’ mit látott.

Azonnal öszvegyüjtetének az Ország’ Nagyjai. A’ Szultán, ki elejéntén mindent álomlátásnak véve vala, elejekbe adá a’ dolgot. – Uram, kiáltának ezek; ne tedd-ki veszélynek éltedet és a’ miéinket; készíts-el mindent a’ rendelt napra, ’s leányodat add hozzá. A’ Herczegasszonyt előhívák. Ez, kész lévén mindent tenni hogy atyja’ életét megmenthesse, ’s továbbá, mivel az Angyal megvallá neki a’ maga hajlandóságát, ’azért is mivel nem olly rettenetesen jelent vala meg mint a’ millyeténnek őtet mindenkor képzelte volt, elszánta magát az áldozatra. A’ készűletek megtétettenek, ’s nap és óra nyugtalanul, de kinél-kinél külömböző érzések alatt, várattatott.

A’ maga részéről Hasszán is készülgetett a’ nagy naphoz. Ez vala a’ napszámos’ neve. Ő a’ Herczegasszony’ vetkező-szobájából elhozott vala eggy fűzet gyöngyöt, ’s eggyet kettőt belőle pénzzé tévén, mind bészerzé a’ mit szükségesnek gondola. Vett eggy zöldselyem kaftánt, ’s eggy szép övet hozzá, és mindenszínü selyemszövedéket, bevonni a’ szekeret mellyről azt hitte, hogy az igen is meztelen. Az űlés felett eggy díszes ernyőt boltozott, ’s két lámpát függeszte belé, de mindeneknek felette az vala gondja hogy a’ lopott gyöngyökből eggy diadémet fonhasson fejére. Közelgetvén az idő, uraságának teljes érezésében beűle a’ szekérbe, ’s kiadá a’ parancsot: „A’ Szultán’ terászára.” Emelkedék a’ szekér, a’ két lámpában égtenek a’ világok, a’ szekér’ fedelén pillogott a’ sok hamis kő. Így lebegett eggy ideig a’ terasz felett, hol a’ Szultán a’ maga felsereglett Nagyjaival eggyütt álla, hogy őtet tisztelettel fogadhassák. A’ mint a’ lebegő pillogó szekeret megláták, térdre hulla minden, ’s ezt kiáltá: Légy irgalmas nekünk, te szolgáidnak! – Izrael felfuvalkodva kele-ki szekeréből, ’s megkérte a’ Szultántól a’ leányt. Ez a’ leányt neki oda adta, ’s az új pár eltére a’ maga hajlékaiba, el a’ többiek is, kiki magához. Így éle Hasszán a’ maga ifju és szép nőjével nyolcz napot, elmerülve, elrészegedve az étel’ ital’, a’ szerelem’, muzsika’ ’s vígaságok’ örömeiben, feledvén mi lesz a’ szekérrel, mellyet a’ teraszon hagyott.

Ez felette szerencsétlen véget ére. Az eggyik konyhainas meglátta, öszvedarabolta, ’s tűzre rakta. A’ czifra selyemrongyokkal felczifrázta magát.

Alig mult vala el így a’ vígaságok’ első nyolcz napja, ’s Hasszán mintegy álomból tére magához. Vette észre hogy nehanyan a’ heréltek közzül szembe fogák, ’s leginkább az eggyikjektől kezde félni, kit maga is ismerősének gyanított. Ez szerént a’ vígaság’ helyébe az a’ rettegés lépe, hogy valaki reá ismerhet. Tudakolódott, hova leve a’ szekér, ’s megértvén mint jára az, hah! mint réműle-el! Feledvén a’ rollt, mellyet játszania illett, úgy viselé magát, hogy a’ Herczegasszony benne csak a’ faragatlan, zsémbes napszámost találta-fel. Enyhíteni akarván haragját, előhúzata az atyja’ színéből eggy aranyos hintót, kirakva gyönggyel, gyémánttal, ’s megkínálta vele. ’S te azt hiszed, kérdé a’ durva, hogy nekem földi kincsek kellenek? az én szekerem égi-természetü vala; azt, azt szerezzd-elő nekem. – Ah! az hamuvá lőn! ’s Hasszán ijedtében nem tehete jobbat, mint a’ legközelebbi éjjel elillantani, hogy meg ne kapattassék.

Visszajutva nyomoru szállására, és még itt sem látván magát bátorságban, mert mi könnyen rajta veszthetett öltözeténél fogva, nehány napig zárva volt, míg végre az éhség dühbe hozá. Már kötelet tekere nyakára, ’s meg akará magát fojtani, ’s íme – ingani kezde a’ föld, ’s eggy Géniusz megálla előtte, alakjában irtózatos. Feje felnyult a’ felhőkig, lába a’ földet érte, ’s mint a’ forgószél olly szózattal ezt mondá Hasszánnak, ki őelőtte leborulva feküdött: Boldogtalan, ’s én tégedet valék kénytelen szolgálni! én! légnek Géniusza! Hol a’ szekér, mellyhez ígézve valék? visszatére az eleményekbe, ’s te, érdemetlen illy ajándék’ birtokára, róla gyalázatosan el tudál feledkezni. Te ez által nekem visszaadád szabdságomat, ’s köszönetül ezen jótét’ helyébe akkor jelenek-meg neked, midőn éltedet el akarád oltani. Vedd e’ sipakot és e’ gyűrűt. A’ sipak téged láthatatlanná teszen; a’ gyűrü minden esetben segédet nyujtand, mihelytt megnyomod. De több gondod legyen rájok mint a’ szekérre volt. Veszéllyel teljes játékba ereszkedél, midőn a’ Halál’-angyala’ nevét felvevéd, ’s rollodat igen rosszul játszottad eddig. Rettegj tőle, ’s ne avassd magadat az ő tisztébe. Az én eleményeim szolgáltak a’ te szekerednek, az én kezeimből vészed ez ajándékokat is. Én nem vagyok ölő Szellem, hanem élesztő Szellem. Élessz! – a’ Géniusz eltünt a’ légben. Inkább örvendve a’ Szellem’ ajándékainak mint leczkéjinek, Hasszán felkele a’ földről, felvonta ujára a’ gyűrűt, fejére tevé a’ ködsipakot, ’s magán kivül vala örömében. Próbát akara velek tenni, ’s félve ’s tartalékkal kiméne az úczára; senki nem látta-meg. Elméne a’ Szultán’ palotájáig, bé a’ kapun, végig sok szobán, senki nem vette-észre. A’ Herczegasszony’ szobájában leűlt; az őtet nem látta-meg, míg ő – félre tolá a’ sipakot. Kedves férjem! mond ez, felszökött, ’s ment ölelésére; honnan érkezel? hol mulatál olly sokáig? neheztelsz e még a’ szekér miatt? én vétlen alatta vagyok e még haragodnak? Ne említsd többé, felele az ál Izrael. Hívatalom’ tisztjei sokak és szomorúk. Ezek tartóztatának; adj ennem. Azonnal megterültek az asztalok a’ legízletesbb eledelekkel és italokkal; a’ Halál’-angyala tele ette, tele itta magát, ’s jó kedve lőn. Igen igen nyájas, igen igen beszédes lőn!

A’ Vezírek annál terhelőbb gyanúra vetemedének, midőn az ő véletlen megjelenését megérték; azalatt sok holmit tanultanak-ki kémjeik által. Méltóztassék Nagy-Úri Felséged, mondá a’ Díván’ első űlésében az első Vezír a’ Szultánnak, midőn ez az ő furcsa veje’ visszaérkeztét nekik örvendve adta hírűl; méltóztassál, nagy Fejedelme a’ hivőknek, őtet eggyben vagy másban próbára vonni. Kívánd tőle a’ mi eszedbe jut; ha ő a’ való Izrael, nem tagadhat-meg tőled semmit, nem fog tőled semmit megtagadni.

Úgy nagy kedvem volna vele magamnak mostan-érő almát adatnom, mondá a’ Szultán; ’s épen télközépben vala az idő. A’ fris alma Felségednek felette egésséges leszen, monda az Udvari-Orvos, ’s futott a’ Herczegasszonyhoz, megvinni neki atyja’ kívánságát és az egész Dívánét. ’S csak ezt? kérdé Izrael. Hallani ’s engedelmeskedni eggy! Mondd ezt az atyádnak az egész Díván előtt. – Narzane, ez vala a’ Herczegasszony’ neve, szaladva ment a’ jó hírrel, ’s Izrael megnyomá a’ gyűrüt, eggy Géniusz megjelent, ki vala adva neki a’ parancs, ’s az almák imhol valának; fejér és sárga és piros, mindennemű ízlésűek, ’s a’ megérésnek minden grádicsaiból. – A’ szobát paradicsi illat töltötte-el. Tudod honnan hozom? kérdé a’ Géniusz, midőn kitölté. Messzünnen! A’ Périk’ kertjekből, hol évszaka virítnak, nőnek ’s érnek a’ gyümölcsök. Eltünt. Épen midőn eltünt, belépe Narzane, ’s meglátta az almákat. ’S midőn ezeket a’ Szultán vevé, oh! mint álmélkodott! Olly sok esztendeje hogy uralkodom, monda, ’s minden esztendőben hordatám Szyriának legszebb gyümölcseit, ’s még illyenből nem láttam csak eggy termést is. Köszönte vejének, ’s tele rakván kebelét ’s dolmányát, visszaméne a’ Dívánba. Nekem Izrael ellen, ugymond ott, senki ne szólljon többé; itt eggy bizonysága az ő való voltának. Ki az közzűletek, a’ ki énelőmbe illyen gyümölcsöt rakhat, még pedig eggy höm alatt?

’S mostanság olta az új házasok boldog eggyességben ’s nyugodalomban éltenek, ’s Hasszán nem vevé hasznát süvegének ’s gyűrüjének sem jóra sem roszra. Kényére élt, ’s mivel illett hogy eszet, elmét, mívelt lelket mutasson, Pártfogójává lőn a’ Szép Mesterségeknek; egyébre nem vala semmi gondja. De eggy szomor történet megint eszébe juttatá a’ gyűrűt; eggy szomoru történet, melly által az Alkony’ Szellemeinek Királyok a’ Szultántól elorozta az ő legkedvesebb sklávnécskáját. Eggy rettenetes történet!

Níka, e’ nevet viselte a’ Szultán’ legkedvesebb Éneklője, eggy szép estvén a’ Nagy-Úr előtt űlt, verte lantját ’s annak zengését olly ígéző hangzatokkal kísérte, hogy azok által maga az Alkony’ országa’ Szellemeinek Királya is előbájoltatott, ’s a’ leánytól nem látva, a’ maga világosságának súgáriba elrejtve, a’ Szultán és a’ szép Éneklő előtt mulatott. S minthogy épen fijának lakadalmi éje jöve-fel, mellyet ez az ő testvér bátyjának a’ Hajnal’ Szellemei’ Királyának legidősbb leányával készűl vala tartani, legutolsó súgárain felölelte a’ leányt ’s elsikkana vele, olly szándékkal, hogy azt a’ szunnyadó Szultánnak más nap’ korán reggel kebelébe tészi-visszá, ’s addig a’ lakodalmaskodókat énekével ’s lantjával múlattatja. A’ szándék szerencsétlenül ütött-ki; minekelőtte a’ lyány visszaküldethetett, eggy fekete Árnyszellem a’ Hajnal’ eggyik Geniusza’ segédével megkapta a’ leányt ’s a’ maga barlangjába, öt ölnyire a’ földben, el rejtette. Sem a’ Hajnal’ sem az Alkony’ Szellemei nem tudták hova leve a’ leány, mert oda a’ hol most tartózkodott, eggyiknek súgára sem hatott. Egyedül a’ mindenhova-béható Lég’ Géniusza tudta azt; ’s szerencsére épen ő vala az, a’ kié volt a’ szekér, a’ kié a’ gyűrü, és a’ ki az elrejtettet visszaszerezheté.

Midőn a’ Szultán észre-vevé hogy nincs a’ leány, ’s senki sem tuda felelni tudakozódásaira, közönséges gyász lepte-meg az Udvart. A’ Szultán beléúnva az életbe, elvonta magát dolgaitól, ’s láthatlanná leve. Közönséges zúdulás támada, a’ pártütés közel volt, midőn első Vezírje elébe lépett, és ezt mondá: Uram! jusson eszedbe vőd! Úgy látszik hogy a’ Halál’ Angyalának része van a’ játékban. A’ Herczegasszonyt előhívák, Izraelhez kiméne az izenet, ’s ez felele: Hallani ’s engedelmeskedni eggy! menj, ’s vígasztald az atyádat. Eggyet fordított a’ gyűrün; a’ Géniusz megjelent; ez, nem lelvén az eloroztat, a’ Légek’ Szelleméhez folyamodék, ez pedig eggy fogással kivoná a’ leányt a’ mélységből, ’s a’ fekete Földszellemet megölte. A’ Zephyr’ szárnyain lebegteté a’ leányt, ’s szophájára tette-le, lantjával jobbjában. Rengettek a’ lant’ húrjai, a’ Nagy-Úr meghallá a’ zengést ’s repült felé, ’s repült a’ Herczegasszony is. Níka elbeszéllte nekik a’ csudatörténetet.

Azonban a’ Légek’ Géniusza, a’ ki elhozta vala a’ leányt, komoly tekintettel álla-meg Hasszán előtt, ’s ezt mondá: Nem követéd tanácsomat. Mire éltél ajándékaimmal? A’ henyeségnek, az éhségnek és a’ gyönyörnek szolgáltál velek. Reszkess! közel a’ veszély. Eltünt, épen a’ midőn a’ Herczegasszony belépett; férjének hálát hozván, atyjának örömeit jelentvén. Ez, nem ismervén határt ’s mértéket hálájában, felosztá vele országait, ’s végre Uralkodó-társává tevé. Oh, bár soha ne lett volna azzá!

Mert most az irígység’ és bántás’ viperáji és hyenáji környülfogák. A’ kígyók neki gyanút sziszegtenek füleibe, a’ hyenák zendülést támasztottak. Hogyan? ’s mi eggy bitangnak, eggy ámítónak, eggy bűbájosnak fogunk szolgálni? A’ Vezírek nem csak a’ népet és katonaságot lázították-fel, hanem eggy hatalmas szomszédot is felfegyverkeztetének, a’ ki seregeivel elborította az országot ’s az anyavárosig hatott. A’ Vezírek a’ katonasággal eggyütt az ellenséghez állának. Hasszán nem lelt nyugtot haragjában, ’s elcsüggedve a’ gyűrűhez nyult; ’s a’ Légek’ Szelleme megálla előtte. Te az én tanácsom szerént nem éltél, ’s meg nem becsülted ajándékaimat, monda néki büntető hanggal. Mint Fejedelmét a’ Népeknek kelle téged a’ süvegnek fedezni, hogy látatlan’ halld a’ nyomorultak’ panaszait; a’ gyűrü arra vala hogy ezeket megorvosold, mert a’ Lelkeknek egész országa parancsaidtól függött. A’ te időd oda van; szóllj, mi kell? Kard és pánczél, monda Hasszán, hogy bosszút álljak elleneimen, ’s a’ te égő szolgád, Sammiel⁴

A’ puszták’ forró szele.

, a’ ki kísérjen. ’S a’ Légek’ Szelleme felele: Ezentúl kiléptél ótalmamból, ’s a’ való Jezrael’ hatalmában állasz, kinek nevét magadra lopád. Ujáról eltünt a’ gyűrü, el kebeléből a’ sipak; eltünt a’ Légek’ Szelleme, Sammiel pedig előtte állott, pánczéllal és karddal. Felöltözteté őtet, ’s a’ táborba eggyütt mentek-ki. A’ merre mentek, hullottak a’ hadakozók; senkinek sem adatott kegyelem.

A’ mint tábor és mező temetővé váltanak, ’s Hasszán azon vad szemekkel tekingete-széllyel, eggy fekete felleg ereszkedék alá az égről, ’s Jezrael, a’ való Angyala a’ Halálnak, előtte álla-meg a’ maga lángfegyverével. Te, ugymond ez neki, az én nevemet magadra hazudtolád, boldogtalan! ’s nemkérve avattad magadat tisztembe. Vedd jutalmadat! Ekkor megillenté őtet a’ lángoló karddal, ’s Hasszán a’ legiszonyatosbb kínok között ége eggy halom büdös hamuvá. ’S te, Sammiel, kérdé a’ Halál’ Angyala, mi dolgod neked emberek köztt? Távozzál-el a’ pusztákba!

Illy szomoru vége lőn a’ történetnek a’ tábor’ mezején. Ellenben a’ Légek’ élesztő Géniusza eggy viritó ifju’ alakjában lépe a’ megrettent Szultánnak és az ő szomorkodó leányának elébe. Ne keseregj, Narzane, bátorodjál-fel, Fejedelem! eggy boldogtalantól szabadultatok-meg, ki nem tudott élni ajándékaimmal. Megszabadultatok hűségtelen szolgáitoktól is; azok elhullottak a’ csatában. Válassz magadhoz méltó férjet a’ nemzet’ Jobbjai közzül, ’s az légyen fő gondod megválasztásában hogy gondolkozástok, érezéstek egymáshoz illjen. Öszvekelésed’ napján meg fogok jelenni nálad, ’s te, jó Szultán, békével ’s szerencsésen fogsz uralkodni. Hasszánon el nem sült próbám; ’s tisztemnek ismerem, helyre hozni hibámat. E’ szókkal megilleté a’ Níka’ lantját, ’s annak legédesbb rezgésein ellebbene. Meglelkesülve kapá Narzane a’ lantot, ’s éneklett:

Szent adományok, oh mi ritkán

Élünk mí tivéletek!

Szellemek, a’ mikoron szíveink, gyúladva, segédet

Kérnek, várnak tőletek,

Ne tegyétek a’ mit a’ szív kér!

De szertelen Szerencse tőlünk

Még nem ahítva is

Messze maradjon!

Nem teszi gyűrü, nem teszi a’ süveg

Naggyá szíveinket.

ugrás a szövegforráshoz

Az
Etna

Májusnak 27dike vala az, 1770., midőn a’ Sicíliai hegyek’ atyját, a’ tiszteletes Etnát, bejárni Cattaniából virradtakor megindulánk. Lábait és temérdek derekait igen sűrüen ellepték azok az apróbb hegyek mellyeket az magából kiokádozott.

Az egész hegységet igen alkalmatosan három regiókra lehet felosztani: az alsó a’ termékeny, a’ közepső az erdős, a’ felső a’ kopasz. Ez a’ három regio clímájára ’s prodüktjeire nézve annyira külömböz egymástól mint a’ földnek három öve. A’ termékeny mintegy tizennégy olasz, három magyar mértföldnyire nyúl-el az Etna’ lábai körül, ’s a’ legtermékenyebb tartomány eggyszersmind a’ legszebb is. Nagyobb részént ugyan lávából áll, de a’ sok századok a’ lávát igen kövér agyaggá változtatták-el. Cattaniában barometerünk 29 : 8½t mutatott, de Nicolosiában már

Nicolosiá-már

27 : 1½re leltük leszállva, ’s itt a’ clíma, ámbár Nocolosia Cattaniánál háromezer lépésnyinél nem áll magasabban, egészen más clímának tetszett. Cattaniában vége volt az aratásnak, ’s a’ meleget alig lehetett tűrni. Nicolosiában a’ meleg mérséklett volt, ’s sok helyen még zöld vetést láttunk.

Kalauzunk eggy Cyclopsz nevű lakos vala, kire a’ nevezet talán onnan ragadott, mivel, a’ közönséges vélekedés szerént, az Etnát nálánál senki nem ismeri jobban. Másfél óráig tartott terhes útunk után beérénk az erdős regioba, ’s úgy tetszett, hogy nem más tartományba, hanem más világba léptünk. A’ kevéssel ezelőtt még hév sőt rekkenő lég enyhhé ’s hűssé vált; a’ földet arómai illatú fűvek lepték-el, ’s minden lengezet új édes illattal impregnálva lehelle reánk. Ennek a’ regiónak némelly részei ollyan paradízek voltak, a’ millyeknél szebbeket a’ legelevenebb képzelés sem alkothat.

Itt szoros szomszédságban állanak a’ természetnek legszebb scénjei a’ legrettentőbbekkel. A’ még nem épen régen tüzet és hamut okádó torkolatok a’ bujaságig vannak behintve virágokkal ’s eleven színü csemetékkel. Ama’ szirton melly még nem régen feketén és kopaszon áll vala, most ízletes gyümölcs csalogatja a’ vándort; ’s ez most kényén ballag a’ virágok’ puha párnáin, ’s feledi hogy a’ pokolnak minden rémítése lábai alatt ólálkodik, ’s alatta nehányszáz lépésnyire eggy egész tűztenger hányja zajos hullámjait. Ha pedig szemeit a’ hegy’ tetőjére emeli, két örök eggyüttlétre ’s örök viaskodásra esküdt eleményt lát; eggy megmérhetetlen tűzaknát a’ hónak szintén közepette, mellyet az legdühösbb lángjaival sem tud megolvasztani, és mértföldekre terjedett hótartományt a’ tűzkohok körül, mellyet a’ temérdek hó sikeretlen igyekezetekkel oltogat.

Első nap nem sokkal hatottunk beljebb az Etnának erdős regiója’ közepénél, ’s még napszállat előtt eggy lávabarlangban fogánk szállást mellyet a’ télben itt tanyázó vadkecskékről Kecskebarlangnak hívnak a’ lakosok. A’ kilátás innen határtalan volt, ’s el nem tudánk telni a’ sok nagy és szép tárgyak’ szemléltében. Nékem kedvem érkezék a’ nap’ elhunytát azon apróbb hegyeknek eggyikéről nézni-végig mellyek az Etnát olly nagy számban lepik-el, ’s legjobbik öszvérünknek hátán sok bajjal még jókor értem-fel a’ tetőre. Jutalmam a’ legszebb látás lett. Szemem előtt fekvék az egész Sicília, környülölelő tengerével ’s minden apró szigeteivel. A’ Semetusz’ csavargása, a’ Hybla’ omladékjai, a’ sok régi városok, a’ gazdag szőlők és holdföldek a’ hegynek aljában, a’ számba-vehetetlen hegyek’ csúcsai épen alattam, a’ legszebb scént terjeszték előmbe. A’ Vezúv’ torkolatjai nincsenek olly nagyok mint az ezekéi. Itten már a’ legboglyosabb tölgyek állanak, ’s tövöket a’ legkövérbb föld lepte-el. Úgy tapasztalám hogy ez a’ regio, nem külömben mint az alsó is, lávából áll: de a’ lávát olly vastagon lepte-el a’ föld hogy azt most már csak a’ vizek’ árkaiban láthatni. Némelly árkokban ötven sőt hatvan lábnyira is ki vala mosva a’ föld. Melly igen réginek kiáltja csak ez is a’ hegynek okádozásait!

Mihelytt elsetétedék a’ barlangba búvánk, alunni, de alvásunkat eggy jobbra-fekvő hegy’ roppanása félbe szakasztá. Az magából, nagy massza gőzt bocsátott-ki ’s nehány ízben ollyakat szóllott mint valamelly távol ágyú’ durranása; de tüzet nem láttunk. – Ez a’ hegy az 1766diki okádékból lett, ’s tüze még eddig sem ége-ki, négy esztendős lávája még eddig sem hidegüle-meg. Némelly helyeken kétszáz lábnyi mélységeket is betöltött, ’s épen az illy helyeken tartotta-meg legnagyobb melegségét.

Minekutána tanyánkban száraz faleveleken nehány órát aluvánk, tizeneggykor felébredtünk, ’s enni-valónknak eggy részét magunkhoz vévén, útnak indulánk. Most vala Cyclopszunknak módja megmutatni hogy ő járatos az Etnán, ’s mi őtet egész bízakodással követtük valamerre vitt. Sokszor olly iszonyu mélységeken ’s sivatagságokon vezete keresztül hova talán soha emberi nyom nem hágott; néha rémítő erdőségen vitt-el, melly meglehet, hogy a’ szemnek nappal kedves volt volna: de most az éji homály, a’ fák’ suhogása, a’ hegy’ tompa bődűletei, ’s az alattunk elterjedett határtalan Oceán szent rettegéssel leptek-el. Gyakorta idomtalan lávasziklákon látánk magunkat, honnan, ha öszvéreink a’ lépést elhibázták volna, a’ legrettenetesbb mélységbe omlottunk volna le. De a’ Cyclopsz e’ veszélyeken nagy magába-bízakodással vive-keresztül ’s mintegy két óra alatt a’ középső regióból kiléptünk, ’s hátra-hagyánk az Etna’ erdőségeit, mellyek ide úgy látszottak, mint valamelly félelmes meredekség a’ hegy’ oldalán.

Itt hónál és jégnél nem látánk egyebet magunk előtt, ’s ez annyira elrémíte, hogy nem sokba mult hogy meg nem fordúlánk. E’ hómezőség’ közepéből emelkedett-fel az Etna’ legmagasbb csúcsa, ’s szörnyü gőztest szívárgott-ki belőle. Még nevelte rettegésünket a’ mit a’ Cyclopsz némelly itt-járt útasoknak szerencsétlenségeik felől beszéllt. Végre abban állapodánk-meg hogy öszvéreink maradjanak az erdőben, magunk pedig gyalog menjünk tovább. Kalaúzunk bíztatott hogy ha fáradtan érezzük magunkat bátran megpihenhetünk, mert elég időnk vagyon; ’s a’ hátravaló út nem tartván messzebb hét olasz, mintegy másfél magyar, mértföldnyinél, még nap’ felkölte előtt a’ csúcshoz érhetünk.

Elindulánk tehát, ’s eggy darabig könnyen mentünk, mert az út nem vala meredek, ’s a’ hó meglohadt. De tovább jutván-előre, a’ hó nagyobb volt, ’s gyaloglásunk terhesebb leve. Mindazáltal elvégeztük magunkban hogy bár mi ér, kiálljuk; ’s Hadrián Császárnak és Plátónak példájik, kik ide azért másztak hogy a’ nap’ feljöttét az Etnáról láthassák, mint mi mostan, változhatatlanná tevék szándékunkat.

Képzelhetetlen baj és fáradság után még virradta előtt eggy régi épűlet’ omladékához értünk, mellyet itt a’ Philosophusz’ tornyának hívnak, mert azt beszéllik hogy azt Empedoclesz olly végre építette, hogy itt lakván, kiismerhesse az Etna’ természetét. Mások azt állítják hogy az eggy Vulcánnak-szentelt templom vala; kinek műhelye, – hol az Istenek’ és emberek’ atyjának mindenható mennyköveket, Marsz sógornak pedig drót hálót csinált, – a’ mint azt az egész világ tudja, az Etnán volt.

Végre világosodni kezde. Az eget a’ legtisztább, a’ legvídámabb reggel lepte-be, ’s boltozatja a’ legfelségesebb fényben ragyogott. Ennek szemlélése sokkal hathatósabban illeté-meg itt lelkeinket mint oda alant. Jó ideig okát meg nem tudánk magyarázni, míg végre csudálkozva látánk hogy sokkal számosbb csillagot és mind eggyikét sokkal tisztábban látjuk. A’ fejérszínü tejút úgy látszott, mint valamelly végigfutó tiszta láng, ’s szemeink üveg nélkül is sok rakás ollyan csillagokat vettenek-ki mellyeket alólról látni lehetetlen.

Ennek természetes oka az hogy tíz-tizenkétezer lábnyi vastagságu párázaton túl valánk, melly minden ragyogást elnyel vagy legalább elgyengít, míg a’ föld’ színéig hathat. Almélkodva nézénk sokáig, ’s felkiáltozánk: Oh, miért nem állhat itt Spekula! – Ha Empedoclesz a’ Galiléi’ szemeivel bírt volna itt, melly felfedezéseket tehetett vala! – Hogy Jupiter láthatatlan volt, nagyon sajnáltuk, mert, úgy hiszem, nehány csatlósait üveg nélkül is bizonyosan kifogtuk volna láthatni, ’s annyival inkább ki azon telescóp’ segédjével melly zsebemben volt. Látánk nehanyat azon meteoronok közzül is mellyeket csillagtisztúlásnak neveznek; ’s azok olly magasan látszának lenni felettünk, mintha alólról láttuk volna; honnan azt húzom-ki hogy e’ testek sokkal magasabb légi öbölben tészik futásokat a’ mi atmoszphaeránk’ határozatjainál.

Minekutána e’ tárgyakat jó ideig néztük, tovább indúlánk’, ’s az Etna’ legnagyobb kelyhe’ széléhez jutottunk-el. Az tökéletesen kerek, mindenfelől eggyeránt emelkedik, ’s hamuból ’s azon egyéb kiégett masszából áll mellyeket a’ Volkán’ szája melly e’ kehelynek épen közepében látszik, hánya-ki. Ez a’ hely nyugvó-helyünkről feketének tetszett, pedig egészen hó alatt fekszik, de a’ hó halmozott hamu alatt vala; mellyet annál nagyobb szerencsének állíthatánk, mivel külömben a’ hó’ jégbőre miatt lehetetlen volt volna ide jutnunk. Eggy órányi mászkálás után olly helyre értünk, a’ hol nem vala hó, ’s a’ hegyből valami kedves meleg pára gőzölgött. Itt a’ barometer 19 : 6½t mutatott, a’ thermometert pedig csudálkozva láttam három garáddal alább esve a’ jégpontnál; ’s minekelőtte a’ hegytetőről elmennénk, még két garáddal szállott alább, tudnillik 27re. Innen még mintegy kilenczszáz lábnyi magasságra volt a’ hegy’ legfőbb csúcsa, hova még eléggé korán érénk-fel a’ természet’ legpompásabb scénjét láthatni.

De itt felakad minden leírás; mert soha nem merészlett emberi képzelés illy kibeszéllhetetlen illy nagy scén felől képet teremteni; ’s talán az egész ég alatt sincs pont a’ hol ennyi nagy tárgy gyülekeznék-öszve. Az a’ szörnyü magasság a’ földnek sík színe felett melly itt eggy pontba vonódik, minden szomszéd hegy ’s egyéb tárgy nélkül mellyen az alá-tekintő szem megpihenhetne – ez a’ tető eggy fenektelen akna’ szélén melly olly koros mint a’ világ, és a’ melly recsegő dörgésekkel tűzözönt ’s égő sziklákat hánya-ki gyakorta; és osztán eggy határt nem ismerő kinézés a’ természetnek olly sok és olly igen szép környeire.

Az előjött Nap lassan-lassan felvilágítá az eget, ’s ámbár gyengén, kimutatta előttünk az egész határtalan kilátást. Öszvelegyedve látszott víz és száraz, mintha még a’ maga chaoszában feküdnék; még a’ világosság nem vala elválasztva a’ setétségtől, míg végre a’ Reggel előjöve, ’s a’ választás’ nagy munkáját megtevé. A’ csillagok elaludtak, az árny elmult, az erdők, mellyek kevéssel ezelőtt még szörnyü mélységeknek tetszettek, eleven színekkel állottak előttünk, ’s új teremtést alkottanak. Mindég inkább inkább fejtődött-ki a’ scén, a’ horizon mindenfelé terjedett-el, míg végre a’ Nap, mint valamelly hatalmas Teremtő, keleten kijöve, ’s festő súgáraival e’ képzelhetetlen látványt elvégezte. Varázslatnak tetszett minden, ’s alig hitetheténk-el magunkat hogy honni világunkban vagyunk. Illy tárgyakhoz nem szokott érzékeink tompák ’s erőtlenek voltak, ’s csak bizonyos idő mulva tudák azokat egymástól megkülömböztetni, felőlök ítéletet hozni. Közttünk és a’ vizekből kiemelkedni látszó nap között végetlen tér feküdött; a’ Lipari, Panári, Alicúdi szigetek, ’s a’ füstölgő-csúcsu Sztrombolo és Volcáno lábaink alatt valának; Siciliát úgy láttuk-ki minteggy geographiai abroszt, ’s a’ folyamok első forrásoktól kezdve szinte addig hol tengerbe szakadnak, szemeink előtt csapongottak-el. Eggy szóval, látásunk előtt mindenfelé határtalan nyílás nyúla-el, semmi tárgy nem állott útjában, a’ látás a’ megmérhetetlen ürben eltévedett, ’s egyedül szemeink’ gyenge-voltoknak kell tulajdonítanunk hogy Afrikának, sőt Gréciának is, széleit ki nem láthatánk, mert azok horizonunk alatt voltak.

E’ hegynek üres kelyhe melly a’ maga kerületében mintegy négy mértföldet fog tenni, lassu sippadással vonja-be a’ közepét, ’s eggy tökéletes amphitheáter lesz. Nehány helyeken e’ töltsér’ üregében kéngőzből támadott felhők emelkednek mellyek nehezebbek lévén a’ körüllebegő légnél, nem füst gyanánt oszlanak-széllyel, hanem mihelytt a’ kehelyből kiérnek, úgy hömbergenek-le, mint valamelly patak a’ hegy’ oldalain, míg az atmoszphaerának olly környékébe jutnak melly olly nehéz mint ők, és itt osztán a’ szerént kezdenek úszni a’ mint a’ szél hajtja. A’ töltsér’ üre belől olly forró hogy csaknem lehetetlen belé menni, melly külömben is igen veszedelmes volna, mert feneke némelly helyeken olly parázs hogy a’ belé-lépett emberek bészakadtak, ’s vakmérőségekért életekkel lakoltak.

Közel a’ töltsér’ középpontjához van az Etna’ legnagyobb aknája, ez a’ minden századokon végig nevezetes irtóztató lyuk. Iszonyodással és rettegéssel szemléltük azt, ’s nem csudáltuk, hogy a’ Vakhit a’ kárhozatra-hánytak’ lakjának nézte. Mert ha meggondoljuk megmérhetetlen mélységét, azt a’ szörnyü üreget mellyből annyi láva lökődött-ki, és a’ föld-alatti tűznek azt a’ nagy erejét melly ezt a’ lávát olly bámulásra-méltó magasságig lövi-fel, azt mintegy úszva tartja a’ légben, és a’ töltsér’ legfelsőbb szélén a’ legrettenetesbb symptómok alatt kitolja, kénytelenek vagyunk megvallani hogy a’ legelevenebb képzelés a’ poklot minden rettentéseivel sem festheti olly rettenetesnek mint ezt itt a’ természet.

Megjegyzették, és tulajdon tapasztalásom után is mondhatom, nem ok nélkül, hogy a’ legmagasbb hegyeken, hol a’ lég igen vékony és tiszta, és a’ hol a’ testet vastag gőzök’ terhe nem nyomja, az elme szabadabban tészi a’ maga munkájit, ’s test és lélek megkönnyedve érezik magokat. Úgy tetszék hogy meghaladván az emberek által lakott tájat, minden alacsonyabb, minden közönséges érezések elmaradtanak volna tőlünk, mintha a’ lélek, midőn az étheri regióhoz közelített, földi ösztöneit levetkezte ’s változhatatlan tisztaságba öltözött volna. Bizony maga a’ fennlétel is elegendő, philosophiát lehellni azokba a’ kik ide járulnak, ’s Empedoclesznek jó oka volt itten választani lakot.

ugrás a szövegforráshoz

Mesék
három könyvben

ELSŐ KÖNYV.

A’ MEGJELENÉS.

Az erdő’ legtitkosbb mélyében, hol immár sok beszéllő vadat lestem-meg, eggy kedves zuhogásu vízomladék mellett feküdtem, ’s eggyik mesémet azon könnyü poétai ékbe igyekeztem öltöztetni mellyre a’ maga Múzáját annyira reá szoktatta La Fontaine, hogy a’ nélkül köz helyre lépni most már nem is akar. Elmélkedtem, törtem magamat, homlokom ált’ hevült. Semmi nem volt kedvem szerént; üresen maradt a’ papiros. Békétlenül költem-fel, ’s lássd, – előttem termett ő maga, ő! a’ mesélő Múza!

’S mosolygó képpel ezt mondá nekem: Tanítvány, monddsza, minek e’ hálátlan munka? A’ Valónak van szüksége a’ Mese’ kellemeire: de van e a’ poetai zengésére a’ Mesének? Te a’ fűszerszámot akarod fűszerszámozni. Elégedj-meg vele, ha a’ költés a’ Poetáé; az előadás légyen a’ piperétlen Történetjegyzőé, mint a’ tanúság a’ Bölcsé.

Felelni akartam a’ Múzának, de eltűnt. – „Eltűnt?” ezt kérdi, hallom, eggynémelly Olvasóm. „Bár hát hihetőbben ámítanál bennünket! a’ Múza’ szájába adni azt a’ silány okot mellyre tehetetlenséged’ érzése szoríta. Külömben ez igen is gyakorlott ámítás – –”

Való a’ mit mondasz, jó Olvasó. Nekem nem jelent-meg a’ Múza. Csak mesét beszélltem előtted, ’s önn-magad akadtál a’ tanúságra. Nem én vagyok az első ámító ’s az utolsó sem én leszek, a’ ki a’ maga eszelősségeit megjelent Istenség’ sugallása gyanánt fogja árulgatni.

A’ HÖRCSÖK ÉS A’ HANGYÁK.

Nyomorúlt Hangyák! monda a’ Hörcsök. Megérdemli e az a’ kevés a’ mit öszvekapartok, hogy eggy egész hosszú nyarat sanyaru munkában töltsetek-el? Látnátok csak melly nagy halmot gyüjtöttem én!

Oh! felele neki az eggyik Hangya, ha te többet gyüjtöttél mint a’ mire szükséged lesz, úgy igen is jól esik hogy az emberek vermeidet felássák, tárodat kiürítik, ’s tolvajságodért halállal büntetnek.

AZ OROSZLÁN ÉS A’ NYÚL.

Az Oroszlán közelebbi ismeretségére méltóztatá a’ bohó Nyúlat. – Ugyan mondd-meg nekem, Oroszlán, mondá eggykor a’ Nyúl, való e hogy benneteket eggy nyomoru Kakas is futóba tud a’ maga megszóllalása által űzni?

Való, monda az Oroszlán, ’s tapasztalhatd hogy mi nagy állatok mindnyájan alája vagyunk némelly kis erőtlenségeknek vetve. ’S talán hallottad az Elefánt felől hogy azt a’ Disznó a’ maga röfögésével egészen elriasztja.

Úgy? felele a’ Nyúl. Most tudom tehát hogy mi nyúlak miért félünk olly felette a’ Kopók’ csiholásaiktól.

A’ SZAMÁR ÉS AZ AGARÁZÓPARIPA.

Eggy Szamár elég szemtelenséggel bírt, versenyt

verset

merni futni eggy agarázó Paripával. Rútul járt a’ szamár, ’s a’ Nézők hahotát ütöttek rajta. Tudom hol a’ baj, mond a’ Szamár; most tizenkét hete tövis méne lábamba; a’ miatt maradtam-el úgy!

* *

Megengedjenek az Urak! monda Tiszt. Szépszavi Uram, ha mai tanításom nem volt olly tanult munka ’s olly épületes, mint a’ millyet a’ nagy Szilágyi’ tanítványától várhattak. Keményen el vagyok rekedve, ’s eggy hét olta hurut kínoz.

A’ MAJOM ÉS A’ RÓKA.

Mondj nekem akármelly nemesbb állatot a’ kit mímelni ne tudjak! úgymond a’ Rókának a’ kérkedékeny Majom. De a’ Róka ezt felelé: De te mondj inkább nekem bár melly nemtelent a’ ki méltónak tartana tégedet mímelni.

* *

Pajtás Uraim! Nemzetem’ Íróji! – ha szólljak e világosabban?

JUPITER ÉS A’ LÓ.

Állatoknak és embereknek atyja! így szólla a’ Ló, ’s megállott a’ Jupiter’ trónja előtt; azt állítják hogy én eggyike vagyok a’ te legszebb míveidnek, ’s az önnszeretet azt el is hitetné velem. De nékem úgy tetszik hogy te holmit bennem egészen másként csinálhattál volna.

’S mit gondolsz, mit kellene rajtad megváltoztatnom? Szóllj bátran; én nem vetem-meg a’ jó tanácsot. Így szólla a’ jó Isten ’s kegyesen mosolygott.

Úgy vélném, felele a’ Ló, hogy gyorsabb fognék lenni ha hosszabb ’s húsosbb lábszárakat adnál, hogy eggy hosszú hajlott hattyúnyak díszesebbé tenne, hogy a’ széles szügy nevelné erőmet, ’s minthogy arra alkottál hogy a’ te kedvenczedet, az embert, hordjam, hátamra kellett vala teremtened a’ nyerget mellyet az engem kímélő Lovász most maga kötöz reám.

Jó ugymonda Jupiter; várj kevéssé. – Ekkor kimondá az alkotó ígét; ’s élet csorga a’ porba, organizált agyag szerkeze eggyüvé, ’s a’ trón’ zsámolyánál megállott az útálatos – Teve.

Hortyanva pillantotta-meg a’ Ló, ’s minden teteme reszketett.

Lássd itt a’ hosszasbb és húsosabb lábszárakat, monda Jupiter; imhol a’ hosszú hajlott hattyúnyak, imhol a’ széles szügy, ’s hátán a’ nyereg. Akarod, hogy illyenné csináljalak?

A’ Ló még is reszketett.

Eredj, monda Jupiter, ’s ez eggyszer tanulj okosabb lenni a’ nélkül hogy oktalanságodnak büntetését vennéd. De hogy vakmerő békétlenséged eszedbe jusson nehánykor, te új teremtés, maradj-fenn! – ekkor eggy fenntartó tekintetet vete a’ Tevére – ’s a’ Ló soha meg ne pillantson, hogy borzadás ne lepje-el.

A’ FÜLMILE ÉS A’ PÁVA.

A’ barátkozó Fülmile az erdők’ énekesei köztt irígyeket bezzeg lele, de nem lele barátot. Talán majd feltalálom eggy más nemben a’ mit keresek! monda, ’s leszállott a’ Pávához.

Szép Páva, csudállak téged! ugymond. – „Én is téged, nyájas zengzetü Fülmile!” – Legyünk hát barátok, monda továbbá a’ Fülmile; mi nem nézünk irígyen egymásra; te olly kedves vagy a’ szemnek mint én a’ füleknek.

’S a’ Páva és a’ Fülmile barátok lettek.

* *

Kneller és Pope jobb barátok voltak mint Pope és Addison.

A’ FARKAS ÉS A’ JUHÁSZ.

Eggy Juhásznak egész nyáját elölte a’ kegyetlen dög. Megtudta azt a’ Farkas, ’s imhol jő condoleálni a’ Juhásznak.

Juhász! ugymond, tehát való csakugyan hogy illy nagy csapás ére? azt hallom, egész nyájad elhullott. Szegény, ártani-nem-tudó, szép kövér juhok! A’ lelkem is sír bennem mikor elképzelem hogy elvesztetek.

Köszönöm szíves részvétét, Jó Uram, Fogasi Uram! Be szánakazó szíve van az Úrnak!

De az bizony! kiálta a’ Komondor, ha szomszédja’ veszteségében ő maga vall kárt.

A’ CSIKÓ ÉS A’ BIKA.

Délczeg paripáján vágtatva nyargalt eggy Gyerkőcze. Akkor így szóllítá-meg eggy szilaj Bika a’ Csikót: No, ez bezzeg szép! eggy Gyermek’ kényének engedni!

Miért ne? felele a’ Csikó. ’S te azt hiszed, hogy dicsőségemre fogna válni ha eggy Gyereket hánynék-le?

A’ TÜCSÖK ÉS A’ FÜLMILE.

Oh, az én éneklésemet sok ember csudálja! monda a’ Tücsök a’ Fülmilének. – ’S kik még is? kérdé a’ Fülmile. – A’ munkás Aratók’ egész sora engem örömest hall; pedig azt te is megvallod, hogy ők leghasznosbb tagjai az emberi társaságnak.

Azt én nem tagadom, felele a’ Fülmile; de te azért az ő javallásokon el ne hidd magadat. Azok a’ jó emberkék a’ kik éjjel nappal eggyre dolgoznak, nem bírnak eléggé kényes ízléssel. Halasszd akkorára a’ kérkedést ha majd a’ kéjére élő Pásztor, ki maga is jól játsza a’ sípot, dalodra gyönyörködve fülel.

A’ FÜLMILE ÉS AZ ÖLYV.

Az Ölyv eggy éneklő Fülmilére csapott. Ha illy szép az éneked, ugymond, mi jó ízü lesz a’ húsod!

Kaján öröm szóllott e az Ölyvből, vagy elmétlenség? nem tudom. – „Derék igen derék asszony; szép verseket ír!” ezt mondá tegnap eggy valaki, meglátván - - - - t. – Ez ugyan elmétlenség volt.

A’ HADAKOZÓ FARKAS.

Az én dicső emlékezetü atyám nagy bajnok volt! mondá eggy fiatal Farkas a’ Rókának. Az egész táj rettegett tőle. Többet ölt-meg egymás után kétszáz ellenségénél ’s fekete lelkeiket az Orcuszba küldötte-le. Csuda e tehát ha ennyi győzedel után végre őtet is meggyőzték?

Illy magasztalást csak a’ csapodár Panegyrista tenne felőle, mond a’ Róka a’ dicsekedő Farkasnak. A’ hízelkedni-nem-tudó Historiográph ezt mondaná: a’ kétszáz ellenség mellyen győzedelmeskedett, gyáva juh és szamár vala; az az eggy ellenség pedig a’ ki őtet eltiporta, az a’ Bika, mellybe életében legelőször mere belé kapni.

A’ PHOENIX.

Sok századok után ismét akarta magát a’ Phoenix láttatni. Megjelent; ’s íme minden vad, minden madár előgyült. Bámulva nézte mindenik, mindenik örvendő magasztalásokra fakadozott.

De az érzékenyebb társaságos állatok szánakozva fordították-el tekinteteiket ’s sóhajtoztak: Szerencsétlen Phoenix! így szóllának. Neki az a’ bús sors juta hogy ne légyen sem szerelmese, sem barátja! Mert a’ Phoenix eggyetlen a’ maga’ nemében.

A’ LÚD.

A’ Lúd’ tollai felülmulták az újonnan esett hó’ fejérségét. Elkevélyedve a’ Természetnek e’ vakító adományán, azt vélte, hogy ő nem lúdnak hanem hattyúnak teremtetett. Elhagyta társait ’s kevélyen úszott magában a’ tó’ síkján. Előre-nyujtotta nyakát, nehogy kurtasága elárulja, majd ismét azon hajlékonyságra igyekszett szoktatni, melly által a’ hattyu jelentgeti hogy ő kedves madara Apollonnak. De hasztalan volt erőlködése; a’ rövid nyak meredten maradt, ’s azt nyerte hogy eggy kikaczagott lúd lett; hattyu sem vált pedig belőle.

A’ TÖLGY ÉS A’ DISZNÓ.

Eggy faldosó Disznó csámcsogva ette eggy magas tölgy alatt a’ lehullott termést. A’ midőn eggyik makkba harapott, már nyelte szemével a’ másikat.

Háládatlan! monda a’ Tölgy. Az én termésemmel élsz, ’s csak eggy köszönő tekintetet sem emelsz reám.

A’ Disznó megszünt eggy kevéssé enni, ’s ezt röfögé-vissza: Köszönő tekinteteim el nem fognának maradni, ha makkjaidat az én kedvemért hullatnád.

A’ DARÁZSOK.

Rothadás dulta-öszve kevély tagjait eggy hadi Paripának mellyet merész Lovagja alatt ejte-le a’ csatában eggy lövés. Eggynek bomladékjait mindenkor másnak tenyésztére fordítja a’ szünetlenül munkában való Természet. Így repüle-fel ekkor is a’ büszhödt dögből eggy új darázsraj. Oh, ugymondának a’ Darázsok, melly isteni eredetüek vagyunk mi! a’ nemes Ió, Neptúnnak kedvencze, nemzőnk!

Ezt a’ nevetséges kérkedést megérté a’ figyelmes Meseköltő, ’s Italiának mostani lakosairól emlékezett-meg, kik magokat a’ régi halhatatlan Római Nép’ maradékainak képzelik, mivel sírhalmaik felett találtak születni.

A’ VEREBEK.

Eggy régi Templom, mellynek repedezett falaiban a’ Verebek számtalan fészket raktanak, megújítatott. Készen álla már új ékében a’ Templom, ’s a’ Verebek előjöttek, fészkeiket keresni. No, ugymondának, mi haszna immár e’ roppant épületnek? Jertek, hagyjuk itt e’ haszna-vehetetlen nagy kőrakást.

A’ STRUCCZ.

Repülni fogok! monda az óriási Struccz; ’s a’ madarak’ egész serge komoly várakozásban állott, nézni, mint repülend. Repülni fogok! monda ismét, ’s kiterpeszté temérdek szárnyait, ’s úgy tolakodott a’ föld’ színén, mint a’ vitorlás hajó a’ tenger’ síkján; de eggy arasznyira sem hagyta-el a’ földet.

* *

Íme eggy poetai képe azon nem-poetai főknek, kik dagályos Ódájiknak első soraiban magasra csapó szárnyaikkal dicsekszenek, ’s fenyegetőznek hogy túlhatnak a’ felhőkön és csillagokon, ’s szépen ide le maradnak a’ porban.

A’ VERÉB ÉS A’ STRUCCZ.

Kevélykedjél te a’ te nagy voltodban, a’ te erődben, a’ hogy’ tetszik; mondá a’ Struccznak a’ Veréb. Én tenáladnál inkább érdemlem azt, hogy madárnak neveztessem. Hiszen te nem tudsz repülni. De én tudok, ha csak alant is, ha csak kerengve is.

* *

A’ víg bordalt vagy a’ szerelmes énekecskéket költő Poeta inkább érdemli-meg e’ nevezetet, mint a’ ki XXIV énekben írja altató Hermanniászát.

AZ EBEK.

Be elaljasodott itt a’ mi nemünk! így sopánkodott eggy sok földet bejárt Pudli. A’ Világnak azon távol részén mellyet az emberek Indiáknak neveznek, bezzeg ott vagynak ám a’ derék ebek! Azok ám az igazi ebek, atyámfiai! Tudom hogy el nem hiszitek ha mondom, de én tulajdon szemeimmel láttam hogy azok még az Oroszlántól sem rettennek-meg, sőt nagy bátran bele kapnak.

De, kérdé az érettebb Kopó, megbirják e azt osztán? eggy Oroszlánt?

Ha megbírják e? ez vala a’ Pudli’ felelete. Azt nem merem állítani. Azonban ha meg nem bírják is, képzeld, nem elég e, hogy csak bele is kapnak? – –

O, monda a’ Kopó, ha meg nem bírják, úgy azok a’ te annyira magasztalt Indiai ebeid nálunknál semmivel sem jobbak, de ellenben jóval ostobábbak.

A’ RÓKA ÉS A’ GÓLYA.

De beszéllj hát valamit azon idegen Országok felől a’ mellyeket bejártál! monda a’ Róka a’ messzejárt Gólyának.

’S a’ Gólya elő kezdé számlálni a’ sok tót, a’ sok vizes réteket, hol a’ legízletesbb gilisztákkal, a’ leghízottabb békákkal vendégeskedett.

* *

Urasága sok ideig lakott Párisban; hol ott a’ legjobb Restaurateur? hová való borok tetszettek ott Uraságának leginkább?

A’ BAGOLY ÉS A’ KINCSÁSÓ.

Ama’ Kincsásó igen igazságtalan ember volt. Eggy régi vár’ omladékai köztt kutatván, meglátá hogy eggy bagoly eggy hitvány egeret fogott ’s megemésztette. – Illik e az a’ Minerva’ philosoph madarához! kérdé.

Miért nem? felele a’ Bagoly. Azért hogy csendes elmélkedésekben gyönyörködöm, nem élhetek léggel. Tudom ugyan hogy ti emberek azt kívánjátok Tudósaitoktól hogy ők – –

A’ FIÓK FECSKE.

Mit csináltok ti, Hangyácskák? kérdé a’ Fecske a’ munkás hangyákat. Takarmányt gyüjtünk télére; ez vala a’ sebes felelet.

Okosan tészitek, monda a’ Fecske; én is azt fogom tenni, ’s tele kezdte hordani fészkét ölt pókokkal ’s legyekkel.

Fiam, monda végre a’ mosolygó anya mit akarsz te ezzel? – Mit akarok? Eleséget szerzek a’ komor télre, anyám; o szerezz te is! A’ hangyáktól tanultam-el e’ gondosságot.

Hagyd te a’ földi Hangyáknak ez alacsony gondosságot, fiam! monda neki az Öreg. Nem mind illik a’ nemesbb lényü Fecskéhez a’ mi őhozzájok illik. A’ kedvező Természet nekünk jobb sorsot ada. Elmulván a’ gazdag nyár, elköltözünk innen, ez útunkban lassan elszunnyadunk, ’s akkor meleg tók fogadnak-el bennünket, holott minden szükség nélkül nyugszunk mindaddig, míg az új tavasz új életre ébreszt.

MEROPSZ.

Eggyet kérdek, de szóllj valót; monda eggy fiatal Keselyü eggy komor tudományos Bagolynak. Azt mondják, van eggy Meropsz nevű madár; az, ha felreppen, farkkal az ég, fővel a’ föld felé fordulva megyen. Ha való e az?

De ne hát! felele a’ Bagoly; azt csak az eggyűgyü ember költötte felőle. Sőt ő maga az az igazi Meropsz; mert ő szeretne felhágni az egekbe, de hogy azért eggy pillantatig se hagyja ide a’ földet.

A’ PELIKÁN.

A’ szeretést-érdemlő gyermekért soha nem tehetnek sokat a’ szülék. De midőn a’ megvakult atya elfajzott gyermekéért vért ont-ki szívéből, akkor a’ szeretet esztelenség!

Eggy hív Pelikán éhezni látván magzatjait, horgas orrával felrepeszté mellyét, ’s tulajdon vérével nyujtott nekik táplálatot. Csudálom hűségedet, monda nékie a’ Sas, ’s vakságodat szánom. Csak nézzd, hány semmire-való Kakukot költöttél-ki tojásid köztt.

Úgy volt valóban a’ hogy’ a’ Sas mondá; mert a’ hideg-vérü Kakuk az ő fészkébe is tojt. – A’ hálátlan Kakuk-fiak megérdemlették e, hogy életek illy drágán vásároltassék?

AZ OROSZLÁN ÉS A’ TIGRIS.

Nyílt szemmel alszik mind az Oroszlán, mind a’ Nyúl. Így aludt eggykor az elsőbb, elfáradván hosszas vadászatjában, rettenetes barlangja előtt.

’S közel hozzája eggy Tigris szökött-el, ’s kaczagta a’ könnyü szunnyodalmat. Lám, monda, a’ rettenhetetlen Oroszlán! Nem nyilt szemmel alszik e ő is, mint a’ társa, a’ Nyúl!

Nyúl? ezt ordítá a’ felszökött

felszökott

Oroszlán, ’s torkán kapta a’ Csúfolót. Hörögve fetrengett vérében a’ Tigris; az elcsendesült Győző pedig ismét lefeküdt, ’s tovább aludt.

A’ BIKA ÉS A’ SZARVAS.

A’ testes lomha Bika ’s a’ könnyü Szarvas eggyütt legeltek a’ réten.

Szarvas, monda a’ Bika, ha reánk talál ütni az Oroszlán, tartsunk eggyütt, mutassuk-meg neki hogy legények vagyunk, ’s verjük-vissza. – Azt éntőlem ne várd, felele a’ Szarvas; mert miért szálljak én egyenetlen viadalra az Oroszlánnal, holott előle bíztosan elszaladhatok?

A’ SZAMÁR ÉS A’ FARKAS.

A’ Szamár eggy éh Farkassal akadt eggyüvé. Könyörülj rajtam, ugymond a’ reszkető Szamár; én eggy nyomorult beteg teremtés vagyok; imhol lássd millyen nagy tövisbe hágtam.

Bizony nagyba! felele a’ Farkas. Szegény Szamár, be igen szánlak! ’S a’ lelkisméret ösztönöz hogy bajodon könnyítsek.

Alig mondá-ki a’ szót ’s a’ Szamár ketté vala tépve.

AZ UGRÓ A’ SCHACHJÁTÉKBAN.

Két gyermek Schachot akara vonni. Nem lelték eggy Ugrójokat, ’s eggy heverő Közembert Ugrónak jegyzettek.

Csak hátrább Kelmeddel, Közember Uram! kiáltának a’ több Ugrók.

A’ két Játszó meghallá az Ugrók’ kevélykedését, ’s így szóllott: Félre a’ lármával! Talán nem azt a’ szolgálatot teszi ez nekünk a’ mit ti?

AESÓP ÉS A’ SZAMÁR.

A’ Szamár monda Aesópnak: kérlek, ha ismét mesét csinálsz rólam, adj elmés ’s okos mondást számba!

A’ te szádba elmés ’s okos mondást? kérdé Aesóp. ’S nem azt fognák e majd mondani hogy az Erkölcsmester te vagy, ’s én a’ szamár?

MÁSODIK KÖNYV.

AZ ÉRCZ STÁTUA.

Eggy nevezetes Faragó’ ércz statuája, meggyuladván a’ műhely a’ hol állott, széllyelolvadt. Ez az elolvadt ércz idővel eggy más Faragó’ kezébe jutott, ’s az eggy új statuát készíte belőle; külömbözőt az elsőtől alakjára, de szépségére hasonlót.

Meglátta az új munkát az Irígység, ’s öszvecsikorta fogait. Sokára eggy nyavalyás vígasztalásra akadt. A’ jó emberke, ugymond, csak ím’ ezt a’ szenvedhető mívet sem tudta volna készíteni ha az elolvadt érczben maradott előbbi Művész’ mestersége nem volt volna segédére.

HERCULESZ.

Fellépvén Herculesz az Istenek közzé mindeneknek előtte Júnónak mutatta-be tiszteletét. Ezen az egész öszvesereglett Ég, ’s maga Júnó is, álmélkodott. Hogyan? mondának néki a’ több Istenségek; ’s te annak mutatsz legtöbb tiszteletet a’ ki mindég ellenséged volt? Igen is, felele Herculesz. Egyenesen az ő üldözései tüzeltek engem azon tettekre mellyek által az eget érdemeltem.

Az Olymp helyben hagyá az új Isten’ feleletét, ’s Júno letette haragját.

A’ GYERMEK ÉS A’ KÍGYÓ.

Eggy gyermek eggy szelíd kígyóval játszott. Kígyócskám, monda néki a’ gyermek, én teveled nem játszanék illy bíztosan ha el nem volna véve mérged. Ti kígyók gonosz, hálátlan állatok vagytok! Olvastam mint járt eggy szegény Földmivelő, a’ ki eggyiteket – ki tudja, nem volt e dédösöd? – hidegvéve lelvén az erdőben, megszánta, ’s melegítő keblébe tette. Alig élede-fel az álnok, ’s azonnal megmarta Jóltevőjét; ’s a’ szegény jószívü embernek meg kelle halni.

Csudálkozva hallom a’ mit mondasz, felele a’ Kígyó. Be tekervényesen bánnak a’ dologgal a’ ti Historicuszaitok. A’ mieink azt egészen másként beszéllik. A’ te jószívü Földmivelőd azt hitte hogy a’ kígyó igazán megfagyott; ’s mint hogy az a’ tarka kígyók közzül való volt, felvette, hogy haza érvén, levonja szép bőrét. ’S illett e az?

Ah, hallgass; monda a’ gyermek. Hol az a’ hálátlan a’ ki szép színt ne találjon a’ maga’ mentségére?

Jól mondod, fiam! monda az atyja, a’ ki kihallgatá beszédjeket. Azonban ha még is sopánkodást hallandasz a’ háládatlanság ellen, vizsgálj-meg minden környülményt minekelőtte valakit illy rút vétekkel hagynál megbélyegezni. Igazi Jóltevők ritkán vesztegették a’ magok’ segédeket háládatlanokra, sőt – merem becsületéül az emberiségnek állítani – soha nem. Azok a’ Jóltevők pedig, kik bizonyos czélokból lesznek jóltevőkké, megérdemlik hogy uzsorába, köszönet helyett, hálátlanságot kapjanak.

A’ HALDOKLÓ FARKAS.

Haldoklott a’ vén Farkas, ’s végig tekinté élte’ napjait. Tagadhatatlan hogy bűnös vagyok, de csakugyan nem vagyok a’ legnagyobb. Sok rosszat követtem-el, de tettem jót is. Eggykor, jól emlékezem reá, olly közel jött hozzám eggy eltévedt bárány hogy azt könnyen megfojthatám vala, ’s nem bántottam. Ugyan akkor bámulásra-méltó szelídséggel hallgattam-el eggy juh’ szidalmát, pedig a’ nyájnak nem voltak őr ebei kiktől tartanom kellett volna.

Mind ezekre én is tanúd vagyok, monda néki Róka Bácsi, ki a’ vén Farkast a’ kimúláshoz készítgette. Mert én minden környülményt igen jól említek. Az épen akkor történt, midőn torkodon akadt volt a’ csont, mellyet orrával a’ szánakozó Daru vont vala-ki gégédből.

A’ TINÓ ÉS A’ BORJU.

Eggy szilaj Tinó, ki akarván menni az ól’ ajtaján, szarvával letörte az ajtófél’ felső fáját. – Pásztor, mondá eggy Borju, nem teszek én neked illyen kárt! – Bár tehetnél! felele ez.

* *

A’ borju’ szava a’ félénk Philosophuskák’ sopánkodása. „Az az istentelen Bayle! hány jó lelket botránkoztatott meg merész kétségeivel!” – Édes Urak, be örömest meg engedjük mi magunkat botránkoztatni, csak légyetek Baylek!

A’ PÁVÁK ÉS A’ VARJU.

Eggy nagyra-vágyó Varju a’ színes Pávák’ elhullott tollaival czifrázta-fel magát, ’s midőn azt hitte hogy már eléggé ékes, a’ Júnó’ szent madarai közzé elegyedett. Rajta vesztett a’ bohó, ’s a’ Pávák hegyes orral állottak neki, ’s kiszedték az ál ékességet.

Elég már, kiálta a’ Varju; mind kiszedtétek a’ magatokét! De a’ Pávák, a’ Varjúnak tulajdon tollai köztt is látván nehány fényest, ezt felelték: Nyavalyás, hallgass; ez sem lehet tiéd! ’S még soká folyt a’ csipkedés.

AZ OROSZLÁN A’ SZAMÁRRAL.

Midőn eggykor az Oroszlán eggyütt méne az erdőbe a’ Szamárral, ki néki rettenetes ihogása által a’ vadakat akará meghajtani, eggy nyelves Varju ezt kiáltotta-le az Oroszlánnak eggy magas fáról: Gyönyörű társ! Nem szégyenlesz Szamárral menni? – A’ kinek hasznát vészem, felele az Oroszlán, annak, úgy vélném, megengedhetem hogy mellettem jőjjön.

* *

Mind igy gondolkoznak a’ Nagyok mikor az alacsony-rendüeket emelik társaságokra.

A’ SZAMÁR AZ OROSZLÁNNAL.

A’ Szamarat, midőn az Aesóp’ Oroszlánjával kinek vadászkürt képében szolgált, az erdőbe ment volna, így köszöntötte eggy ismerős Szamár: Jó napot, Rokon! – Minő vakmerőség! monda elfordított fővel amaz.

Rendes! felele az elsőbb! Talán azért hogy eggyütt mégy az Oroszlánnal, több vagy nálamnál? Te is csak úgy szamár vagy mint én!

A’ VAK TYÚK.

Eggy megvakult Tyúk, ki megszokta vala a’ kaparást, vak korában sem szünt-meg kaparcsálni. ’S mi haszna volt belőle a’ munkás bohónak? Eggy látó Tyúk a’ ki restelte fárasztani lábait, nem távozott-el mellőle, ’s hasznát vette az ő kaparcsálásának; mert ha a’ vak valamelly szemre akadt, azt ő mingyárt felfalta.

* *

A’ munkás Német nagy fáradsággal gyüjti Collectaneájit: a’ fortélyos Franczia hasznokat veszi.

A’ SZAMARAK.

A’ Szamarak panaszra mentek Jupiterhez hogy ővelek kegyetlenül bánnak az emberek. A’ mi erős hátaink, ugymondának, viselik az ő terheiket mellyeket sem ők magok sem más állatok nem bírnak. És ők még is olly gyorsaságra kényszerítnek irgalmatlan ütéseik által mellyet a’ nagy teher lehetetlenné tenne, ha a’ Természet tőlünk meg nem tagadta volna is. Parancsolj tehát reájok, o Jupiter, ha hogy az embereknél van valami sikere a’ parancsolásnak, ne légyenek olly igazságtalanok. Szolgálunk mi nékiek örömest, minthogy látjuk hogy bennünket a’ végre teremtettél; de nem akarunk ok nélkül verettetni.

Kezemnek míve, monda Jupiter a’ szószolló Szamárnak; a’ te kívánságod nem helytelen: de nem látom miként hitessem-el velek hogy a’ ti lassúságtok nem akaratos tunyaság. ’S valamíg azt hiendik, mindég fognak kínozni. Hanem más móddal könnyítek bajotokon. Érzéketlenség légyen mostantól fogva osztályrészetek; bőrötök keménykedjék-meg a’ verés ellen, ’s bántóitok’ karjai fáradjanak-el a’ kínzásban.

Igaz vagy és könyörületes mindenekben o nagy Jupiter! kiáltának a’ Szamarak. ’S megvígasztalva tértek-el királyi székétől, mint a’ köz-szeretet’ forrásától.

A’ VÉDELEM ALÁ VETT BÁRÁNY.

A’ farkas-fajta ordas Hyláx eggy szelídbárányt őrze. Meglátá azt Lykódes, a’ ki, szinte mint ő, inkább hasonlított szőrére, szájára ’s füleire nézve farkashoz, mint komondorhoz, ’s reá üt. Farkas, kiált, mit akarsz e’ báránnyal?

Farkas bizony Magad! felele Hyláx. – A’ kutyák nem ismertek egymásra. – Eredj mert majd megtanítlak; ezt énreám bízta a’ Gazdám.

De Lykódesz el nem hagyta magát útasítatni; erővel el akarta venni Hyláxtól a’ bárányt. Hyláx ótalmazza; ’s a’ szegény bárány – szép őrzők! – széllyel vala tépve.

JUPITER ÉS APOLLON.

Jupiter és Apollon azon versengettek hogy mellyike tudja jobban ellőni a’ nyilat. Tegyük-meg a’ próbát, monda Apollon, ’s felvonta ívét, ’s a’ czél’ közepét, úgy eltalálta hogy Jupiter lehetetlennek látta, felülhaladni. Látom, ugymonda, hogy valóban jól lősz. Nehezen fognálak felülhaladhatni ez úttal. De máskor próbára kelünk. – Jupiter még mindég halogatja a’ próbára-kelést; mert Jupiternek van esze.

A’ VÍZI-KÍGYÓ.

Jupiter tehát más Királyt ada a’ Békáknak; – a’ nem-ártható tőke helyébe eggy faldokló Vízi-kígyót.

Ha Királyunk akarsz lenni, mondának a’ Békák, mit faldossz bennünket? – Azért, mert Királytoknak kértetek, felele a’ Kígyó.

Én nem kértelek Királyunknak! kiálta az eggyik, kit éh szemmel már elnyele a’ jó Király. – Nem kértél? kérdé. Annál inkább! Úgy hát azért fallak mert nem kértél Királyodnak.

A’ RÓKA ÉS AZ ÁLARCZ.

Régenten a’ Róka eggy tátott-száju, belőlről üres Álarczot lele. Be nagy fő! monda az álmélkodó Róka; agyvelő nélkül ’s nyílt szájjal! Úgy tartom, valamelly fecsegni-szerető’ feje lehetett.

* *

Ez a’ Róka ismert titeket, örök Szájalók! büntető ostorai a’ legártatlanbb érzéknek!

A’ HOLLÓ ÉS A’ RÓKA.

A’ Holló eggy darab maszlagba-áztatott húst lopott mellyel a’ bosszús Kertész szomszédjának kártékony macskájit akarta eldögleszteni.

’S már elkezdette enni eggy magas tölgy’ tetején, midőn a’ Róka előkerül, ’s ekképen szóllítja-meg: Idvez’ légy, szép madara a’ nagy Jupiternek! – Kinek nézsz te engem? kérdé a’ Holló. – Kinek nézlek? mond a’ Róka. Avagy nem te vagy e az a’ nagy alakú Sas, ki minden nap előjősz a’ Jupiter’ jobbja mellől ’s e’ tölgyre szállasz hogy engemet, gyámoltalan Rókát, táplálj? Miért titkolod-el ez eggyszer magad’ előttem? Mintha nem látnám győzedelmes körmeid köztt a’ várt áldást mellyet nékem jóltevő Istened küldöz általad!

Csudálkozott a’ Holló, ’s örült hogy Sasnak ismérteték. Meghagyom, ugymonda, csalatkozásában; ’s ostoba adakozással leeresztette a’ húst, ’s kevélyen tovább szállott.

Kaczagva kapta-fel a’ húst a’ Róka, ’s gonosz örömmel megemésztette. De öröme kevés idő mulva kínos fájdalommá vált. Hatni kezdett a’ méreg, ’s a’ Róka megdöglött.

* *

Bár ti is mérget keresnétek mindnyájan jutalmul, ocsmány Hízelkedők!

A’ FÖSVÉNY.

Én szerencsétlen! monda eggy fösvény a’ szomszédjának. Pénzemet mellyet a’ kertemben elástam, ellopta valaki az éjjel, ’s eggy átkozott követ temetett helyébe.

Hiszen te annak úgy sem vetted volna hasznát felele a’ Szomszéd. Képzeld tehát, hogy az oda tett kő a’ kincsed, ’s eggy fillérnyivel sem léssz szegényebb.

Úgy felele a’ fösvény; de más annyival gazdagabb! Annyival gazdagabb! megkábulok, ha azt képzelem.

A’ HOLLÓ.

Látta a’ Róka hogy a’ Holló megrablá az Istenek’ oltárait ’s az áldozat’ húsából élősködött, ezt kérdette magában: Azért van e vallyon része az áldozatban, mert profétái madár? vagy azért tartatik profétái madárnak, mert eléggé szemtelen az Istenek’ áldozatait lopdosni?

JUPITER ÉS A’ JUH.

A’ szegény Juh sokat szenvedett a’ több állatoktól. Elméne tehát a’ Jupiter’ trónjához, ’s könyörgött hogy inségén könnyítene.

Jupiter hajlandónak tetszett teljesíteni kivánságát, ’s ezt mondá a’ Juhnak: Látom, kis jámbor, hogy téged fegyvertelen’ hagytalak. Válassz, mi által hozzam helyre e’ fogyatkozást. Szádat éles agyarral lábaidat horgas körmökkel szerkezzem e fel?

Oh ne, monda a’ Juh; én nem akarok a’ vérengző állatokhoz hasonlítani!

Ne adjak e mérget nyáladban? kérdé az Isten.

Ah! monda a’ Juh; a’ mérges kígyóket minden gyűlőli.

Mit tégyek hát? szarvakat tészek homlokodra, ’s nyakadnak erőt adok.

Azt se, kedvező Atya! ki tudja, nem lennék e olly öklelővé mint a’ bakok?

Pedig ha azt akarod hogy mások féljenek téged bántogatni, magadnak kell bánthatni mást, monda Jupiter.

Nekem kell bánthatnom mást? kérdé sóhajtva a’ Juh. Oh, a’ szerént hagyj úgy, kegyes Alkotóm, a’ hogy’ csináltál. Tartok tőle hogy az ártani-tudás kedvet támaszt az ártani-akarásra, pedig méltatlanságot jobb szenvedni, mint követni.

Jupiter áldást mondott a’ szelíd Juhra, ’s az ez óra olta felejti a’ panaszkodást.

A’ RÓKA ÉS A’ TIGRIS.

Erődet ’s gyorsaságodat ugyan óhajtanám magamnak, mond a’ Róka a’ Tigrisnek.

’S egyebemet nem óhajtanád? kérdé a’ Tigris.

Nem tudnám midet óhajtsam ezen kivül! – – Ezt a’ hímes szőrömet sem e? kérdé a’ Tigris. Az épen olly tarka mint a’ te ravasz elméd, ’s ha ezzel is bírnál, külsőd szépen öszveillene a’ belsőddel.

Ugyan-ezért nem kell, mond a’ Róka. Nem jó volna ha én annak látszanám a’ mi vagyok. De bár tollal cserélhetném-fel bundámat!

AZ EMBER ÉS AZ EB.

Eggy Embert megharapott az Eb; ’s ez bosszujában agyon ütötte azt. A’ seb veszedelmesnek látszott, ’s Orvost kelle hívatni.

Jobb orvosságát nem tudom, felele az Empiricusz, mint hogy mártson kenyeret sebébe, ’s vesse az Ebnek. Ha ez a’ sympathiai szer nem használ, úgy - - Itt vállat vonított az Orvos.

Boldogtalan hirtelen harag! monda az Ember. Nem használhat az, mert az ebet megöltem.

A’ SZŐLŐGERÉZD.

Ismerek eggy Poetát, kinek többet ártottak balgatag követőji lármás magasztalásaikkal, mint piszkálgatásaikkal az Irígyei.

Hiszen savanyu! monda a’ Róka eggy szőlőgerezdről mellyet szokszori ugrálásai után sem érhetett-fel. Eggy Veréb meghallá a’ Róka’ szavát, ’s így szólla: Savanyu? Nekem nem tetszik annak! ’s ezzel hozzá száll, megkóstolja, látja hogy édes, ’s csiripolva száz társát is oda gyüjti. Kóstoljátok csak! ugymond, kóstoljátok csak! Im’ e’ gerezdet savanyúnak állítja a’ Róka. – Ekkor mindenik kóstolgatja, ’s eggy két pillantat mulva olly állapotra jutott a’ gerezd, hogy utána eggy Róka sem ugrála többé.

A’ RÓKA.

Az űzőbe vett Róka eggy kőfalra szökött-fel. Hogy másfelől lemehessen, eggy tövisbe fogózott. Le is ment rajta szerencsésen, de a’ tövis öszveliggatta tenyerét. Nyavalyás segédek, kiálta a’ Róka, kik a’ nélkül hogy kárt tegyenek, nem tudnak használni!

A’ JUH.

Midőn Jupiter menyegzői-innepet űlt, minden állat ajándékot vive a’ nagy Vőlegénynek ’s Menyasszonynak. De Júno észre-vette hogy a’ Juh elmaradott.

Hogy van az, mond az Istenné, hogy a’ Juh meg nem jelene? Miért múlasztja-el a’ másszor hív Juh nekünk mostan nyujtani-be ajándékát?

’S a’ Komondor ezt felelé: Ne neheztelj, o Istenasszony. Én még ma is láttam őtet; szertelenűl bús volt, ’s keservesen sírt.

’S miért sírt szegény? kérdé a’ megilletődött Istenné.

Én legnyomorultabb! Ekként kesergett, monda továbbá a’ Komondor. Nekem most sem gyapjam, sem tejem; mit vigyek tehát Jupiternek? Csak én jelenjek e meg üresen előtte? Elmégyek inkább, ’s kérni fogom a’ Juhászt hogy engemet áldozzon-meg.

Ekkor, egyetemben a’ Pásztor’ könyörgésével, felhatott a’ megáldozott Juh’ füstje, kedves illat Jupiternek, keresztül a’ felhőken. ’S Júnó most hullatott volna legelsőben könycseppeket, ha halhatatlan szemeket a’ sírás’ cseppjei áztathatnák.

A’ KECSKÉK.

A’ Kecskék kérték Jupitert, adna szarvakat nékiek is; mert eleinte a’ Kecskéknek nem volt szarvok.

Fontoljátok-meg jól, mit kértek, monda Jupiter. A’ szarvakkal elválhatatlanul eggyütt jár eggy valami, a’ mit talán nem óhajtotok.

De a’ Kecskék el nem állottak kívánságoktól, ’s Jupiter ezt mondá: Légyen szarvatok tehát!

’S a’ Kecskéknek szarvok lett és – szakálok! Mert eleinte a’ Kecskéknek szakálok sem volt. – Oh, mint nem szégyellték a’ rút szakált! Sokkal inkább szégyellték azt, mint a’ hogy’ a’ szarvaknak örültek.

A’ VADALMAFA.

A’ méhraj eggy vadalmafa’ üreg törzsökébe szállott-meg, ’s teli töltötte azt méze’ kincsével. Ezen a’ fa annyira elhitte magát, hogy minden más fát megvetéssel nézett.

Akkor így szóllította-meg őtet a’ mézízzel illatozó Rózsabokor: Hiu kevélykedés, idegen édességben büszkélkedni! Termésed most nem színt olly poshadt e mint ennekelőtte? Gyümölcseidbe szívárgassd-fel vendégeid’ kincsét, ha fel tudod szívárgatni, ’s úgy áld majd az ember.

A’ SZARVAS ÉS A’ RÓKA.

A’ Szarvas monda a’ Rókának: Oda vagyunk! Az Oroszlán eggyüvé-állott a’ Farkassal.

A’ Farkassal? felele a’ Róka. Az még tűrhető! Mind az Oroszlán ordít, mind a’ Farkas, ’s úgy elég időtök marad elillantani előttök. De akkor lennénk bezzeg oda, ha a’ hatalmas Oroszlán az orozva-kullogó Hiúzzal talált volna eggyüvé-állani.

A’ CSIPKEBOKOR.

De ugyan mondd-el, monda a’ Fűz a’ Csipkebokornak, mi örömed lehet neked abban hogy az elmenők’ ruhájiba akadozol? Mit akarsz azzal? Mi hasznodra lehetnek neked az ő ruhájik?

Mit akarok? Semmit; felele a’ Csipkebokor. Hiszen én nem is akarom azt rólok levonni; csak megtépni akarom.

A’ FÚRIÁK.

Az én Fúriáim vénülnek, mondá Plúto az Istenek’ követjének. Újakra, tüzesebbekre van szükségem. Menj hát, Merkúr, ’s keress nekem három durczás leányt a’ felvilágon. – Merkúr útnak ered.

Csak hamar azután, hogy ez történt, így szólla Júno a’ maga kedves szolgálójához: Gondolod e, jó Írisz, hogy a’ halandók köztt két három tiszta-erkölcsü leányt találhatsz nekem? De tökéletesen tiszta-erkölcsüeknek kell lenniek. Érted? Hogy megczáfolhassam Cythérét, ki azzal dicsekszik hogy az egész asszonyi nemet hatalma alá hódította. Menj, Írisz, ’s akárhogy’ teszed szerét, szerezzd-elő őket nekem. – Írisz megyen.

Szegény Írisz! melly szegletében nem kereste ő a’ földnek ezeket a’ szűz lyányokat! ’s haszon nélkül mindenütt. Magában tért-vissza Júnóhoz, ’s Júno így kiáltott-fel: O tisztaság! o erkölcs!

Istenasszony, monda Írisz, én ugyan hozhattam volna neked három leányt kik mind hárman tökéletesen tiszta-erkölcsűek; kik közzül eggy sem mosolygott soha férjfira; kik a’ szerelemnek legkisebb szikráját is elfojtották szíveikben; de későn találtam jőni.

Hogyan későn? kérdé Júno.

„Csak kevéssel azelőtt vitte-el őket Merkúr a’ Plúto’ szolgálatjába.”

A’ Plúto’ szolgálatjába? ’S mit akar ővélek Plúto?

„Fúriáknak állítja!”

TIRÉZIÁSZ.

Tiréziász felvevé botját ’s kiméne a’ mezőre. Az út őtet eggy szent berekbe vezette, ’s benn a’ szent berekben, hol három út csap eggyüvé, két nősző kígyót láta-meg. Akkor kapá a’ botot ’s közzéjek csapott a’ szerelmeskedő kígyóknak. – De o csuda! A’ mint a’ bot a’ kígyókra ért, Tiréziász asszonnyá változott-el.

Kilencz holnap múlva az asszony Tiréziász ismét a’ szent berekbe ment, ’s azon helytt hol a’ három út eggyüvé csap, két marakodó kígyót láta-meg. Akkor újolag felemelé botját ’s megütötte a’ haragban lévő kígyókat, ’s – o csuda! A’ mint a’ bot a’ viaskodó két kígyót elválasztá, az asszony Tiréziász ismét férjfi lett.

MINERVA.

Ne gondolj velek, nevekedő híred’ alacsony marczonglójival, barátom! miért igyekszik a’ te elmésséged az ő feledékenységre kárhoztatott neveiket halhatatlanná tenni?

* *

Azon kába hadban, mellyet az Óriások az Istenek ellen kezdettek eggy rettentő sárkányt állítottak Minerva’ elébe. De Minerva nyakon kapta azt, ’s hatalmas karral a’ csillagos mennyezetre vágta. Ottan ragyog az mostan is; ’s a’ mi egyébkor dicső tettek’ bére volt, az leve a’ sárkány’ irígylendő büntetése.

HARMADIK KÖNYV.

A’ KÉZÍVES.

Eggy embernek igen derék íve volt, ’s azzal igen messzére és mindég igen bíztosan ellőtt, ’s ezért nagy becsben is tartotta. De eggykor, a’ mint gyönyörködve nézellte, így szóllott: Tagadhatatlan hogy otrombácska vagy ’s minden díszed puszta simaság. Nagy kár: De teszünk arról. Kérni fogom a’ Vésőt hogy faragjon képeket belé. – Elment, ’s a’ Faragó eggy egész vadászatot metsze reá; mi is illett jobban vadászívre mint vadászat.

Az ív’ ura magán kivül vala örömében. Méltó vagy e’ czifrára, ugymond, kedves ív! Újra lőni akar, felvonja az ívet, ’s az ív – eltört.

A’ FÜLMILE ÉS A’ PACSIRTA.

Mit mondjunk azon Poetákról kik olly magasra csapnak-fel hogy Olvasójiknak nagyobb része nem értheti? – Mit egyebet mint a’ mit a’ Fülmile mondott a’ Pacsirtának: Te talán azért kelsz olly magasra hogy senki ne hallja dalodat?

A’ SALAMON’ LELKE.

Eggy jámbor Agg napestig szántotta holdját ’s tulajdon kezeivel hintette-el a’ magot az önnként kedvező föld’ kebelébe.

’S íme eggy terepély hárs’ árnyékában eggy isteni Jelenés álla előtte – Az Öreg megrezzent.

Én Salamon vagyok, ugymonda a’ Jelenés nyájas szózattal. Jó Öreg, mit mivelsz?

Hogyan kérdheted te azt, felele az Öreg, ha Salamon vagy? Te az én ifjuságomban engemet a’ hangyához küldöttél. Elnéztem míveket, ’s megtanultam tőlök dolgozni, gyüjteni.

Csak félig tanúltad-meg a’ leczkét, monda a’ Lélek. Menj még eggyszer a’ hangyához, ’s tanuld-meg azt is hogy esztendeidnek telében nyúgodnod ’s a’ bészerzettel élned illik.

A’ TÜNDÉREK’ AJÁNDÉKA.

Eggy Királyfi’ bölcsőjénél, ki idővel eggyike lett a’ birodalom’ legnagyobb Fejedelmeinek, két jóltevő Tündér jelent-meg ajándékkal.

E’ Kedvenczemnek, ugymonda az eggyike, én a’ Sas’ élesen-látó szemeit adom, mellyek széles határu birtokában a’ legkisdedbb szúnyogot is kilátják.

Szép ajándék! monda a’ másik Tündér. A’ mi Királyfink éles-látásu Uralkodó leend. De a’ Sasnak nem csak az a’ nagy tulajdona van hogy kilátja a’ szúnyogokat; megvan őbenne az is hogy átalja őket öldösni. ’S e’ nemes átallást végye ő éntőlem ajándékban.

Köszönöm, édes társam, bölcs tanácsodat, felele az első. Úgy vagyon, sok nagy Uralkodó még nagyobb fogott volna lenni, ha éles-látását a’ legcsekélyebb dolgokra nem fordította volna.

A’ FECSKE ÉS A’ JUH.

A’ Fecske eggy Juhra szállott, kicsípni fészeknek egynehány szál gyapját. A’ Juh ide ’s tova szökdelt kínjában. De hogyan lehetsz te csak énerántam illy fösvény? kérdé a’ Fecske. Lám a’ Juhásznak megengeded hogy az egész gyapjadat levonja, tőlem pedig egy két szálat is sajnálsz. Monddsza, honnan jő ez?

Ez onnan jő, felele néki a’ Juh, mert te nem tudsz olly kímélve venni gyapjamból, mint ő.

A’ HOLLÓ.

Látta a’ Holló, hogy a’ Sas egész harmincz nap’ űli tojásait, ’s ezt mondotta: Most látom miért olly erősek ’s messzelátók a’ Sas’ gyermekei! Jó, én is úgy bánok.

’S azolta a’ Holló is egész harmincz nap’ űli tojását. De még eddig soha nem költött egyebet nyomorúlt hollófiaknál.

AZ ÁLLATOK’ VERSENGÉSE AZ ELSŐSÉGÉRT.
Négy Mesében.

(1.)

Az állatok köztt véres versengés támadt. Bízzuk az Emberre a’ per’ elítélését, monda a’ Ló; ő nem tartozik a’ versengő felek közzé, ’s annál igazságosabb lesz az ítélethozásban.

De van e esze hozzá? kérdé a’ Vakondok. Mert arra mély ész kell, hogy a’ mi gyakorta igen is titkos tökéletességeinket kiismerje.

Ez bölcs megjegyzés! mond a’ Patkány.

Valóban az! monda az Ígely. El nem hihetem hogy az Ember annyi belátással bírjon.

Hallgassatok! parancsolá a’ Ló. Ismerünk benneteket. Az legkészebb kétségbe venni Bírája’ tehetségét a’ ki legkevésbbé bízik ügye’ jóságához.

(2.)

’S az Ember Bírává tétetett. – Eggy szót, kiálta az uralkodásra-szokott Oroszlán, minekelőtte tisztedet elkezded! Szóllj, Ember, melly tekintet szerént fogod te a’ mi becsünket meghatározni?

Melly tekintet szerént? Az szerént a’ hogy’ ti énnékem, több vagy kisebb mértékben, hasznosak lehettek.

Be bölcs intézés! felele az Oroszlán bosszúsan. Mennyivel hátrább kell énnékem úgy esnem a’ Szamárnál! Ember, te a’ mi Bíránk nem lehetsz. Menj-ki Gyülésünkből!

(3.)

Az Ember kiméne a’ Gyülésből. – Lám, monda a’ Vakondok, (’s a’ Patkány és az Ígely mellé állottak;) – lám, jó Ló, az Oroszlán is azt tartja, a’ mit mi, hogy az ember nékünk nem lehet Bíránk. Az Oroszlán úgy ítél, mint mi.

De jobb okokból! monda az Oroszlán, ’s útálattal nézett reájok.

(4.)

Ez a’ mi versengésünk, monda továbbad az Oroszlán, nagy balgatagság! Tartsatok elsőnek vagy utolsónak, az nékem mind eggy. Elég az nekem hogy én ismerem magamat! ’s kiment a’ Gyűlésből.

Ugyan-azt cselekvé az eszes Elefánt, a’ bátor Tigris, a’ komoly Medve, a’ fortélyos Róka, a’ büszke Ló; ’s mind azok a’ kik ismerték érdemeiket, vagy képzelték azt magokban.

A’ kik legkésőbben mentek-el, ’s zúgolódtak a’ megbontott Gyülés miatt, a’ Majom volt és a’ Szamár.

A’ MEDVE ÉS AZ ELEFÁNT.

Az oktalan emberek! monda a’ Medve az Elefántnak. Mit nem kívánnak tőlünk nemesbb állatoktól! Azt akarják hogy én, én tisztes Medve! az ő dudájok után tánczoljak. Pedig tudják hogy az efféle bohóság az én komoly charakteremhez nem illik; mert mit nevetnek külömben, ha látják hogy tánczolok?

Én is tánczolok, felele a’ hajlékony tetemü Elefánt; pedig vagyok olly tisztes-alaku, vagyok olly komoly-charakterü állat, mint te. ’S nézőim még sem kaczagnak soha. Csak víg csudálást látok elterjedni arczúlatjaikon. Hidd-el hát jó Medve, hogy az emberek nem azt nevetik hogy tánczolsz, hanem hogy olly nevetséges mozdulásokat tészesz.

A’ STRUCCZ.

A’ sebes-futásu Szarvas meglátta a’ Strucczot, ’s ezt mondá: Futni ugyan a’ Struccz nem igen tud: de bezzeg tud, tudom, repülni.

Másszor ismét a’ Sas látta a’ Strucczot repülni. A’ mint látom, ugymond, repülni nem tud: de, úgy vélem, annál jobban fog futni tudni.

A’ JÓTÉTEL.
Két Mesében.

(1.)

Ember, valld-meg, van e neked nagyobb Jóltevőd az állatok köztt mint mi vagyunk? kérdé eggy Méh.

Van ám! felele ez.

„’S kicsoda?”

A’ Juh! Mert az ő gyapja nekünk szükséges, a’ te mézed pedig csak kedves.

(2.)

’S akarod tudni még eggy okát, miért tartom nagyobb Jóltevőnknek a’ Juhot náladnál? – A’ Juh ellenzés nélkül adja nekem a’ gyapjat: de te, ha mézet adsz, mindég rettentesz fúlánkoddal!

A’ TÖLGYFA.

A’ dühös éjszaki szél a’ bogas Tölgyen mutatta-meg eggy zivataros éjjel erejét. El vala terítve a’ szép Tölgy, ’s nagy rakás apró surjány feküdt alája temetve. Más nap reggel eggy Róka, mellynek gödre nem messze vala a’ Tölgyhöz, meglátta azt. Be nagy fa! mondá. Ki hitte volna, hogy illyen nagy!

A’ VÉN FARKAS’ TÖRTÉNETEI.
Hét Mesében.

(1)

A’ kártékony Farkas megvénült, ’s arra a’ gonosz fortélyra vetemedett hogy ő ezután békességben akar élni a’ táj’ Juhászaival. Elindult tehát, ’s azt a’ Juhászt kereste-fel a’ kinek legközelébb volt rejtek-barlangjához nyája.

Juhász! monda neki; te engem vérengező tolvajnak hívsz, pedig én bizony nem vagyok az. Tagadhatatlan hogy néha nyájadnak estem, mikor éh valék; mert éhezni nem jó dolog. Csak az éhségtől ójj-meg, csak tarts jól, ’s meglássd hogy jól megférünk egymással. Mert jámborabb szelídebb állatot mint én vagyok, nem találsz, csak éh ne legyek.

Csak éh ne légy? Elhiszem! monda a’ Juhász. De hát mikor nem vagy te éh? Mikor tudsz te eltelni? Te és a’ Fösvénység nem tudjátok mi az elég. Lódulj dolgodra!

(2)

Az elútasított Farkas más Juhászhoz méne.

Juhász! ugymond, azt tudod, hogy én sok szép juhodat elhordhatnám esztendőt által. Adj nekem hatot szép szerével esztendőnként. Úgy nem kell álmatlanul ’s szüntelen rettegésben töltened az éjszakákat, ’s kuvaszaidat elereszthetd.

Hat juhot? kérdé a’ Juhász. Hiszen az eggy egész kis nyáj!

Annyi mint az, tetőled öttel is megelégszem! monda a’ Farkas.

Ne tréfálj! öt juhot? Annyinál Pánnak egész esztendőt által sem áldozok többet.

Négyet sem e? kérdé a’ Farkas; ’s a’ Juhász fejcsóválva felelt.

„Hát hármat! – Hát kettőt!”

Nem én eggyet is; monda végső válaszképen a’ Juhász. Mert minek adózzam én annak az ellenségemnek a’ ki ellen bátorságba tehet a’ szemesség?

(3)

Három a’ próba, monda a’ Farkas, ’s eggy harmadikhoz ért.

Nekem, ugymond, felette nehezen esik hallanom, hogy ti Juhászok engem tolvaj, kegyetlen ’s vérengező állatnak tartatok. Lássd bizonyságát, Szomszéd, hogy ez hamis vád. Adj eggy juhot nekem esztendőnként, úgy nyájad amaz erdőben, hol csak én szoktam lesbe járni, félelem nélkül legelhet. Csak eggyet Szomszéd; derék állapot eggy juh! Szállhatok e alább? – Mit nevetsz? Felelj, mit mosolygasz?

O semmit! De, mondd-el csak, ordas barát, hány esztendős vagy te?

„Hány esztendős vagyok? ’S mi gondod neked az én esztendeimre? Arra, hogy juhaidat ’s bárányidat ’s azoknak bárányaikat öszveöldössem, még elég ifju vagyok.

Soha ne haragudj olly igen, jó szomszéd! monda a’ Juhász. Csak azon múl a’ dolog, későcske jössz alkudni. Kimart fogaid mutatják esztendeidet. Jámbornak mutatod magad, hogy annál kevésbb bajjal, annál kevésbb veszéllyel élősködhessél.

(4)

Megharaguvék a’ Farkas; de elnyelte a’ bosszantást, ’s a’ negyedik Juhász felé ballagott. Ennek csak most döglött vala-meg ebe, ’s a’ Farkas jó sikerrel bíztatta magát.

Juhász, ugymond, én öszvevesztem az atyámfiaival, ’s soha nem fogok velek megbékélni. Tudod mit várhatsz tőlök. Fogadj engem komondornak; felelek értte, eggy juhod sem vész-el ezután.

Te tehát, mond a’ Juhász, az én juhaimat rokonid ellen akarod őrzeni?

Igen, felele a’ Farkas; ’s megállom szavamat.

Az nem volna rossz! De hát ha aklomba, téged veszlek-be, ki fogja úgy teellened őrzeni az én juhaimat? Mi emberek azt szoktuk mondani, hogy tolvajt venni a’ házba hogy a’ kül-tolvajtól bátorságban legyünk, annyi mint – –

Csak hagyd-el! mond’ a’ Farkas. Látom moralizálsz. Isten veled!

(5)

Ne volnék csak öreg! monda csikorgatott fogakkal a’ Farkas. De így kénytelen vagyok az időhöz szabnom magam’; ’s az ötödik Juhászhoz ért.

Ismersz engem, jó Juhász? kérdé.

A’ fajtádat legalább ismerem! felele ez.

„Az én fajtámat? Nem tudom! Én

olly különös természetü Farkas vagyok, hogy megérdemlem barátságodat és a’ te társaidét.”

’S miben áll az a’ te különösséged?

„Én az eleven juhot meg nem tudnám ölni ’s enni, ha éhhel kellene is elvesznem; ’s csak döggel élek. Nem dicséretes tulajdon e ez? Csak azt engedd-meg tehát hogy néha nyájadhoz jöhessek ’s megkérdhessem, ha nálad – –

Ne fárasszd magad’ a’ beszéddel! monda a’ Juhász. Nem kellene enned juhot még döglötten is, ha azt akarnád hogy ellenséged ne légyek. A’ melly állat döglött juhval él, az elszokik éhségből a’ beteg juhot döglöttnek, ’s az egésségest betegnek nézni. Barátságomra tehát ne sok számot tarts, ’s lódulj míg ideje van!

(6)

Nagyon elakadtam! monda a’ Farkas látom legkedvesbb vagyonomat is koczkára kell vetnem, hogy czélomhoz jussak; ’s a’ hatodik Juhászhoz ére.

Juhász, mint tetszik neked az én bőröm? kérdé.

A’ te bőröd? felele a’ Juhász. Mutassd! Szép bőr; ritkán voltál komondorfog alatt.

„No, halldd-meg tehát, mit mondok, jó Juhász! – Én napról napra öregebb leszek, ’s sokáig már nem viszem. Tarts jól holtig, ’s legyen tiéd a’ bőröm.”

Gyönyörű alku! mond’ a’ Juhász. Te is ollyan ravasz vagy mint a’ mi vén fösvényeink? Nem, jó Koma, abból semmi nem lesz. Bőröd hétszer is többe találna kerülni mint a’ mit ér. De ha boldogítani akarsz vele, nyúzassd-meg most magad’. Ekkor görcsöséhez nyult, ’s a’ Farkas szaladásnak vette magát.

(7)

Oh a’ kegyetlenek! kiálta a’ Farkas, eldühödve mérgében. Tehát utolsó lehelletemig ellenségek leszek. Magok okai!

Ment, betört a’ Juhászok’ tanyájikba, fojtogatni kezdte gyermekeiket, ’s dolgot adott a’ Juhászoknak, míg agyon verhették.

Akkor így szóllala-meg a’ legeszesebb közöttök: Nem kellett volna ennyire hagynunk jutni a’ vén tolvajt; legalább nem kellett volna javulásának minden módját bár melly késő ’s erőszakos volt is, elvonnunk!

AZ EGÉR.

Eggy philosophus Egér nagy hálákat adott a’ kegyes Természetnek hogy ő az Egerek’ nemét fenntartásának olly nevezetes tárgyává tette. Mert ugymonda, nemünk’ felét szárnyakkal áldotta-meg, hogy, ha itt a’ földön a’ macskák bennünket mind kiöldösnének is, eltörlött nemzetünket a’ Denevérek által helyre állíthassa.

A’ szegény Egér nem tudta hogy vannak szárnyas macskák is. ’S így nyugszik kevélységünk többére mindég tudatlanságunkon!

A’ FECSKE.

Higyétek nekem, barátim! a’ nagyvilág nem Bölcsnek, nem Poetának való! Ott nem ismerik az ő érdemeiket, ’s a’ mi még veszedelmesebb, ők önn magok gyakorta erőtlenek a’ való érdemet felcserélni a’ képzelttel.

* *

Hajdan a’ fecske szint olly édes énekü madár volt mint a’ Fülmile. De megúnta lakni a’ magányos ligetet, hol őtet csak a’ munkás Földmíves ’s az ártatlan Juhászleány csudálta. Elhagyá kevésbbé hiu társát a’ Fülmilét ’s Városba költözött. ’S mi történt? Minthogy a’ Városiaknak nem vala idejek hallgatni az ő mennyei zengzeteit, kitanult belőle, ’s a’ helyett egyebet tanula-meg: – építeni.

A’ SAS.

Azt kérdék a’ Sastól: Miért neveled te a’ te fiaidat olly fenn a’ légben?

A’ Sas ezt felelé: Mernének e felnőve olly közel hatni a’ naphoz, ha őket alant nevelném a’ földön?

AZ ÖREG ÉS AZ IFJÚ SZARVAS.

Eggy Szarvas, kit a’ kedvező Természet sok századokig hagyott élni, eggykor így szólla Unokájához: Még én jól emlékezem azon időre, midőn az ember nem találta vala-fel a’ mennydörgő puskát.

Be boldog idő volt az reánk nézve! így sóhajta az ifju Szarvas.

Hirtelen’ itélsz, fiam! monda az Öreg. Az az idő nem ollyan volt mint a’ mostani, de nem volt jobb mint ez. Akkor puska helyett ív volt és nyil, ’s minekünk szint annyi volt a’ bajunk, mint most.

A’ PÁVA ÉS A’ KAKAS.

Csak nézzd azt a’ te Kakasodat, monda a’ Tyúknak a’ Páva, melly kevélyen, melly reá-tartva jár az. ’S még sem mondják az emberek: A’ kevély Kakas; hanem csak mindég: Á’ kevély Páva!

Az onnan jő felele a’ Tyúk, mert az ember elnézi az érdemlett kevélységet. A’ Kakas a’ szemesség ’s himsége miatt kevély; de hát te mi miatt vagy kevély? szín és toll miatt!

A’ SZARVAS.

A’ Természet eggy szokatlan nagyságu ’s izmos Szarvast hagya lenni, ’s a’ nyakáról hosszu szőrök nyultak alá. Akkor ezt gondolá a’ Szarvas: Hiszen én e’ nagy testtel magamat Élendnek is fogom nézethetni. ’S mit nem teve a’ nagyra-vágyó hogy Élendnek nézzék? Búsan eresztette-le fejét, ’s úgy tett mintha őtet is a’ nyavalya bántaná.

* *

Így véli némelly bohó hogy őtet nem fogják tanult embernek tartani ha fejét nem fájtatja, ’s hypochondria ellen nem panaszkodik.

A’ SAS ÉS A’ RÓKA.

Ne kevélykedjél soha olly igen hogy magasan tudsz szállani! monda a’ Róka a’ Sasnak. Tudjuk hogy csak azért szállongasz olly fenn, hogy hamarabb reá akadj a’ dögre.

* *

Ismerek eggy két Tudóst, kik nagy Philosophokká lettek, nem azért mert a’ Valót szerették, hanem hogy jobb fizetésü Cathedrát kapjanak.

A’ PÁSZTOR ÉS A’ FÜLMILE.

Kedvese a’ Múzáknak! téged a’ Parnassz körül lármázó sokaság’ éktelen rikoltása némíthatott e el? – Oh halld tőlem, a’ mit a’ Fülmilének kellett venni feleletül!

* *

Dallj, kérlek, kellemes Fülmile! monda a’ Pásztor a’ szótalan dallónak eggy kedves tavaszi estve.

Ah! monda a’ Fülmile. Úgy lármáznak a’ békák hogy minden kedvem elmúlt énekelni. Nem hallod?

Hallom! monda a’ Pásztor. De csak a’ te némaságod oka hogy hallom.

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Műfaj

Kronológia

Betűrend

Forrástípus

Nyomtatvány

Kézirat

Szerzői kompozíció

Nyomtatvány

Kézirat

Fordítás

Levelezés

A kritikai kiadás kötetei

Digitalizált kötetek

Összetett keresés

Teljes szövegű keresés

Nyitóoldal

Fogalmak és használat

Impresszum

Feltöltési napló

Társportálok