Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Tánczolva ’s víg dalokkal méne elébe Aurorának eggy inneplő leánysereg. Legszebbike, legboldogabbika az Istennéknek, te e’ rózsalakban, e’ meg nem hervadható kor’ tündöklésében! Te minden reggel újúlva kelsz-elő a’ Kedv’ és Kény’ ’s örök Virágzatok’ ferdejéből! Ez vala dalok. ’S a’ magasztalt Istenné, midőn feljőve a’ nap, a’ leányok felé intézte méneit, ’s megálla előttök, a’ legszebbike de nem legboldogabbika az Istennéknek. Könyek remegtenek szemeiben, ’s a’ párafátyol mellyet a’ földről vont vala le, mint eggy nedves felhő lapúla-széllyel a’ rózsaarcz előtt.

Értettem, nyájas gyermekek, ugymond’ Auróra, magasztalástoknak édes zengzetét, megszántam tapasztalatlan jámborságtokat, ’s leszállék hozzátok hogy láthassatok. Ha szép e? láttok ’s ítélhettek; ha boldog e? feleljenek könnyeim mellyeket minden reggel Flóra testvéremnek kebelébe szoktam hullatni. Gondolatlanúl ’s elvakítva csalfa fényei által, férjűl az agg Tithont választottam, kinek fagyos édesgetései közzül láttok elsietni minden reggel. Az ő fele, büntetésűl neki és énnekem, ősz halhatatlanság lett, da ah! ifjúság nélkül. ’S ez miatt, míg körültte unatkozva múlatok, szépségem ’s kellemeimnek mindenike sorvadoznak. Ez kerget engem olly korán rövid munkámhoz, a’ Setét’ elűzéséhez. ’S a’ mikor Phoebusz felkél, fényei közzé rejtezem-el, ’s estiglen ott múlatok, míg végre megsejt az alkalmatlan, ’s pirúlva hágy nyoszolyájába szállanom. Végyetek példát esetemen, jó leányok, ’s ne higyjétek hogy a’ ki közöttetek legszebb, legboldogabb is leszen, hanemha magához hasonló férjet választani szint olly bölcs lesz a’ millyen szép.

Auróra eltűnt, de az ő képe ezentúl a’ harmatnak minden könycseppjében megújúlt a’ leányoknál. Nem mondák őtet többé a’ legboldogabb Istennének mivel a’ legszebb vala, ’s intése által bölcsebbekké lőnek.

Azon Tündérek’ végig-láthatatlan sokasága köztt, mellyeket Júpiter, hogy a’ halandók’ inséggel küszködő életeket boldogítsák ’s édesítsék, kedvezve, mint mindenkor, teremtett vala, setét alakjában feltűnt Hypnusz is. Mint illek én, monda ez, végig tekintvén magát, e’ gyászos alakkal testvéreimnek színes seregeikbe? Mint lépjek így az Erosz’ kísérőjinek, a’ Vígaságoknak, Tréfáknak, Húnyoroknak színes gyülekezetekbe? Talán ugyan hogy a’ kikről aggodalmainak sullyát elhengerítem, a’ kit a’ Feledség’ szelíd kelyhéből itatok, viszont-hűséggel fog reám tekinteni. Talán hogy a’ megtikkadt, kit én új munkára, új terhekre edzek ismét, esdekelve néz majdan utánam, ’s szeretni fog. De a’ ki meg nem fáradott, a’ ki bút ’s gondot nem ismér, a’ kinek legédesbb órájit szaggatom-félbe, miként tekintsen az engem? Ekként panaszlá keservét az Alvás.

Ok nélkül búsongasz, felele néki a’ Tündéreknek és embereknek atyja. Gyászos alakod mellett is te léssz az a’ kit az emberek leginkább fognak szeretni. Mert, azt hiszed talán, hogy a’ Vígságok és Játékok fáradást nem szűlnek? Sőt ők fárasztóbbak mint a’ Gondok és Viszontagságok, ’s eltűrhetetlen unatkozásokká válnak az eltölt boldognál.

De ne légy te is gyönyör nélkül, sőt ebben múld felül gyakorta társaidnak minden sergeiket. Ezt mondván, eggy ezüstszín türköt ada neki, tele rakva édes Álmokkal. Hintsed ebből altató mákszemeidet, monda; ’s tégedet fog minden testvéreid felett óhajtani mind a’ boldog, mind a’ boldogtalan. Benne a’ Reményt, Vígságot és Játékokat húgaid, a’ Cháriszok, varázskezekkel önn-magok szedék mennyei völgyeiken. Az az étheri harmat melly rajtok ragyog, mind azt a’ kit boldogítani akarandasz, tulajdon kívánságainak érezésével fogja örvendeztetni; ’s minthogy őket a’ szerelem’ Istennéje a’ mi halhatatlan nektárunkkal megfecskendte, a’ gyönyör mellyet ezek nyujtandnak, édesbb lészen és gyengédedebb mint mind az valamit az embereknek a’ földi szűk valóság adhat. Kívánkozva fognak ezek a’ legtömöttebb Vígságoknak karjai közzül repűlni a’ tieidbe; a’ Poeták tiszteletedre hymnuszokat zengenek, ’s a’ néked tulajdon bájt fogják lehellni igyekezni dalaikba. Még az ártatlan félénk leány is téged óhajtand, ’s szemhéjain fogsz függeni, boldog Isten és boldogító!

Örömre változék-el a’ panasz, ’s a’ Cháriszok’ legszebbike, Pasithea, kit mindenik óhajtott, az ő mátkája lön.

Midőn a’ nagy, a’ jó Jupiter munkáját mellyet alkotandó volt, ideál-képekben szóllítá-elő, a’ többiek között fellépe Flóra is, a’ felkoszorúzott. Ki fesse az ő szépségét! ki írja-le ékjeinek gazdagságát! Mind az a’ mit a’ Föld az ő szűz méhéből szedett, képén, növésén, leplében gyült-öszve. Őtet nézte minden Isten, őtet csudálta irígy szemekkel minden Istenné.

Válassz magadnak ez Istenek és Tündérek’ nagy seregéből eggyet kedvesűl, mondá Jupiter; de vigyázz, hiú leány, hogy választásod meg ne csaljon.

Könnyelműleg tekinte-széllyel Flóra, és oh ha a’ deli Phoebuszt választá vala! az őérette szerelemre olvadottat! De az ő szépsége a’ leánynak fenn szépség volt, szerelme hallgató szerelem. Lebdesve szállongának ide ’s tova szemei, ’s ki fogja hihetni! a’ legutolsók közzül választa eggyet – a’ csapodár Zephyrt.

Elmétlen! monda Jupiter; nemed tehát még testetlen alakjában is elébe tészi e a’ hízelkedő játszi kecset a’ csendesebb, fenntebb szerelemnek? Ha ím ezt választád vala, ’s Phoebuszra mutatott, magad és maradékaid részesei voltatok volna az ő halhatatlanságának. Így bírd a’ kit választál.

Zephyr megölelé Flórát, ’s ez eltűne. Virágporrá válva szállott a’ légi Istennek tartományába.

Jupiter végre hozzá-foga a’ maga világának ideál-alakjait lényekké érlelni, ’s a’ Föld’ kebele nyitva állott életre szűlni a’ széllyelszóródott virágporokat. Ekkor előkiáltá a’ Kedvese’ hamvai felett elszunnyadott Zephyrt. Ébredj-fel, vőlegény, ébredj-fel! hozzd-elő mátkádat, ’s lássd az ő földi jelenetét. Zephyr előhozá a’ virágport, ’s az végig repűle a’ Földnek széles határozatjain. Phoebusz, ki még nem feledheté eggykori szerelmét, feleleveníté őtet, a’ folyamok’ Nympháji és a’ kútfejeké, rokon szeretetből általjárák, Zephyr környülölelé, ’s ezerféleképen csirázó virágban jelene-meg Flóra.

Mint nem örűlt mindenike a’ virágoknak, midőn a’ mennyei vőlegényt ismét feltalálá! Azonnal néki-ereszték magokat csapodárkodó csókjainak, rengető gyengéd karjainak. Szökevény öröm! Mihelytt kebelét a’ Menyasszony megnyitotta, mihelytt a’ menyegzői nyoszolya a’ színeknek ’s illatoknak gazdagságában készen volt, a’ kedvetölt Zephyr azonnal elhagyá a’ kedvest. ’S Phoebusz, szánván az eggykor szeretett leány’ megcsalt jámbor hevét, emésztő súgárokkal siete véget vetni epedő búslakodásainak.

*

* *

Minden tavasszal megújúl, szép leányzók, e’ történet. Úgy virítatok mint Flóra; válasszatok más kedvest mint Zephyr.

Óhajtozásaiknak boldog első álmában eggy hű pár eggyütt űle; de ah! el vala végezve hogy óhajtozásaik csak álom maradjanak. Irígyen metszé-el fonalokat a’ megkérlelhetetlen Párka, ’s lelkeik eggy csókban, eggy sóhajtásban elválaszthatatlanúl indultak bujdosásokra.

’S a’ mint a’ halál’ szédűletéből magokhoz térének, a’ hű lángok’ Istennéje hirtelen felettek lebbene-el. Nyögdelve szállottanak-fel az Istenné’ keblébe. Nem védél bennünket, kegyes anya! Láttad szíveinket lángolni, ’s nem engedéd hogy kívánságaink az életben teljesedést lelhessenek. De mi az árnyak’ országában is eggyütt maradunk.

Az árnyak szeretete szomorú szeretet, monda az ellágyúlt Istenné. Emberi életeteket vissz’adni nincsen ugyan hatalmamban; de hogy benneteket országomnak valamelly lakosaivá változtathassalak, azt nekem nem tiltják az örök végezések. Galambokká változtatlak benneteket; győzelmi szekeremet ti fogjátok vonni, ’s ambroziával fogtok élni a’ Vigságok és Hiúságok köztt udvaromban. Ez lészen jutalma tiszta lángotoknak.

Ne! oh ne, hív anya! mondának eggy szózattal a’ hűk. Ne add nekünk e’ veszélyes, e’ csillogó szerencsét! A’ Vigság’, a’ Hiúság’ seregében, örök ragyogásában udvarodnak, ki felelhet nekünk szerelmünk’ állandósága felől? Ha galambokká akarsz általteremteni, küldj magányos környékekre bennünket, hogy szegény fészkünkben mi legyünk, mi maradjunk mindene egymásnak.

Az Istenné kimondá az elváltoztatás’ igéjét, ’s íme felröppene az első giliczepár. Elbuliklák hálájokat Jóltevőjök előtt, ’s sírjok felé siettek, hogy ott érdeklő panaszaik által a’ vén Párkát el nem élt napjaiknak vissz’adásokra indíthassák. De öröm és vígasztalás nekiek az eggyüttkesergés is; az az érzékeny hű szerelem mellyel a’ magány’ ligeteiben háboríthatatlanúl élnek, édesbb nekik a’ Vígság és Játékok’ untató társaságainál a’ Cyprisz’ uralkodói-széke körül.

*

* *

Irígység e, vagy kegy inkább, hogy a’ komor Párka meghagyá rajtok giliczealakjaikat, ’s emberi változó szívnek veszedelmesbb sorsától megőrzé?

Ékes gyermekei a’ göröngyös fekete földnek! beszélljétek-elő, ki adá tinéktek e’ szép alakot? mert bizonyára titeket gyengéded ujak képezének. Melly kisded szellemek röpülének-fel kelyheitekből, ’s melly gyönyört érezétek, midőn leveleiteken Istennék rengetőztenek? Beszélljétek-elő, békés virágok, mint oszták-fel ők magok között az örvendtető munkát? miként mosolyogtanak midőn leveleiteknek gyenge vásznait olly külömbözőleg festegették?

De ti hallgattok, szépalakú gyermekek, ’s örűlve élitek életeteket. Magyarázza-meg nekem tehát az oktató Mese a’ mit ajkaitok elhallgatnak.

Kopaszon áll vala a’ föld, még most csak puszta szirt, ’s íme a’ Nymphák’ nyájas serge felhordá alólról a’ szűz agyagot, a’ segédre-kész Géniuszok pedig elkezdék a’ puszta szirtet virágokkal behinteni. Csoportokra-osztva fogának munkájokhoz. A’ félénk Szemérem még hóban ’s az apró fázékony fűben kezdé-el a’ maga munkáját, ’s a’ rejtezni-szerető violát szövé. Utána a’ Remény jött, ’s hűs lehellettel tölté-meg az illatos’ hyacinth’ tölcsérjeit. A’ többiek látván a’ jól-indúlt kezdetet, íme eggy csillogó kevély kar jőve-elő, a’ Szépnek minden színeiben, alakjaiban. A’ tulipán felnyújtá fejét, a’ narcissz epedve tekingete széllyel bágyadt szemeivel.

Sok egyéb Istennék ’s Nymphák eggyesűlének a’ dolgosokhoz, ’s felékesíték a’ földet, örűlvén ékes munkájikon.

És íme, midőn az ő munkájiknak nagy része az igyekezet’ dicsőségével ’s az igyekezőknek gyönyörűségeikkel a’ földről elvirított vala, monda Cyprisz a’ maga Gratziájinak: Mit késtek, Kellemnek testvérei? Menjetek, ’s szővjetek a’ ti kecseitekből ti is látszatos elhalandó virulmányt. ’S a’ Grátziák alá-szállottanak, ’s Aglája, az ártatlanság’ Chárisza, a’ liliomot, Thalía pedig és Eüphrosyne rokon kezekkel az öröm’ és szerelem’ virágát, a’ leányzó rózsát szövék.

A’ kert’ és mező’ termései köztt gyakor virág irígylé a’ másika’ szépségét: nem a’ liliom és rózsa eggyikéét is, de igen az övéket mindenike egyetemben. Azon-eggy környéken virítnak ők a’ Hórának, ’s nevelik egymásnak szépségeiket, mert a’ testvér Grátziák őket egymástól el nem válva szövék.

*

* *

A’ ti orczáitokon is liliom és rózsa virít, leányzók. Bár ezeknek védjeik, az Ártatlanság, ’s a’ Szerelem és Öröm is együtt virítana, ’s elválaszthatatlanúl, azokon!

Kesergve panaszlá az Istenek előtt Auróra, hogy őtet az emberek magasztalják ugyan, de kevés van közöttök a’ ki őtet szeresse, kevés, a’ ki néki elébe menjen; és hogy épen azok leghidegebbek eránta a’ kik leginkább magasztalják szépségét. Tégy-le búdról, mondá neki a’ bölcseség’ Istennéje; avagy az én sorsom jobb e mit a’ tiéd?

Osztán, ezt veté szavaihoz; lássd, hálátalan magasztalóid kikkel cserélnek-fel. Pillants-le reájok midőn mellettek elmenendesz, ’s meglátod miként vannak az Álomkórság’^* karjai közzé lánczolva, mint rothad testek lelkek.

’S nincsenek e elég barátid? nincsenek e tisztelőid nagy számban? Az egész Természet innepli közelítésedet; felkél minden virág, ’s bíborfényedben menyasszonyi új éket veszen magára. A’ madaraknak minden seregei téged idvezlenek, ’s új énekekkel igyekszenek tartóztatni siető útadat. A’ dolgos földmivelő, a’ fáradhatatlan Tudós téged soha el nem múlaszt, ’s mind ketten egésséget és erőt, nyugodalmat és életet szörbölnek a’ kehelyből mellyet nekiek te nyújtasz; kétszerestt örvendvén hogy veled múlathatnak, fel nem háborítva az alvó bolondok’ fecsegni-szerető csoportjaiktól. Nem tartod e elég szerencsének profanálatlan’ szeretni ’s szerettetni? A’ szerelemnek ennél fenntebb boldogságát sem ember nem ismeri, sem Isten.

Auróra megpirúlt gondolatlan panasza miatt; ’s óhajtsa magának e’ szerencsét minden hölgy a’ ki hozzá tisztaságban és ártatlanságban hasonlít.

Éj és Nappal az elsőségen vetekedének egymás között. A’ tüzes, fényében kevély ifju Nappal kezdé a’ versengést.

Szegény setét anya! monda ő; mid van neked a’ mit munkás fáradhatatlan életemhez hasonlíthatnál? A’ mit te megölél, én elevenítem-fel az új lételnek érzésére; a’ mit ellankasztál, én hozom ingerbe.

De ha kedves e mindég ez a’ te felingerlésed? kérdé a’ szegény, béleplezett Éj. Nem nékem kell e enyhítenem a’ mit te kifárasztál? ’s miként tehetem én azt másképen mint néked feledtetésed által? Ellenben én, Isteneknek és embereknek anyja, valamit szűltem, tulajdon örömére fogadom keblembe; alig értetem-meg őket öltözetemnek prémjével, ’s feledik szemfényvesztő játékaidat, ’s fejeiket puha álomra hajtják alá. ’S illyenkor felemelem, mennyei harmattal táplálom a’ nyugvást-talált lelket. A’ szemnek melly vakító súgáraid miatt fel nem mere pillantani az égre, felfedek, én beleplezett Éj, megszámíthatatlan Napoknak, megszámíthatatlan képeknek sokaságát, új reményeket, új csillagokat.

A’ csacsogó gyermek meg találá illenteni öltözetének prémjét, ’s elhallgatva, elalélva sippadt maga is ennek mindent-általölelő keblébe. Ő pedig csillagos palástjában, csillagkoronájával űle veszteg örökké nyugalmas arczulattal.

Lankadni látok körülttem ’s elhalni minden virágot; és még is egyedül engem neveznek elhervadónak, hamar-elmúlónak. A’ hálátalan emberek! ’S nem eléggé gyönyörködtet e benneteket az én rövid életem? Sőt holtomnak utána is illatos koporsót, orvosságokat ’s kenőcsöket nyújtok nekik, gyönyörre és haszonra. És még is mindég ezt kell tőletek hallanom: ah, a’ hamar-elmúló, hamar-elenyésző Rózsa!

Ekként panaszlá a’ maga sérelmét a’ virulmányok’ Királynéja, talán már első érzésében hanyatlani kezdő szépségének. A’ mellette-állongó leány megértette keservét, ’s ezt mondá: Ne neheztelj értte, kedves Kicsiny, ’s ne nevezd hálátlanságnak a’ mi forró szeretet ’s kedvelésünknek hevesbb óhajtása. Látjuk mi, miként halnak-el az egyéb virágok, ’s hervadásokat elkerűlhetetlen sorsnak nézzük: de Királynéjoknak azt óhajtanánk hogy örökké éljen, mivel arra érdemes. Midőn tehát óhajtásunkban megcsalva látjuk magunkat, engedd, hogy panaszainkban önn-magunkat szánhassuk ’s abban enyhűletet találhassunk. Életünknek minden szépségét, ifjuságát, örömeit tehozzád hasonlítjuk; ’s mivel ezek azon szerént virítanak-el mint te, ez örök dalunk, örök sóhajtásunk: ah, a’ hamar-elmúló, hamar-elenyésző Rózsa!

Ne higyjétek, jószívű gyermekek, ne higyjétek a’ Poeták’ költésének, hogy a’ szerény Echo szemtelenül szerette volna Narcisszt, sem azt ne, hogy kibeszéllette Istennéjének titkait; mert avagy látta e őtet valaha szem? hallotta e valaha megszóllító hangját fül? De figyelmezzetek; én beszéllem-el igaz történetét.

Hármonia, a’ Szerelem’ gyermeke, munkás segédje vala Jupiternek a’ teremtésben. Anyaison ada tulajdon szívéből eggy hangot, eggy zengzetet minden lénynek, melly ennek belrészeit általhatja, egész létét öszve-szövi, ’s minden más rokon lényekkel eggyesíti. Végre az igen is hű anya elfogyasztá magát; ’s mivel születésére nézve csak Félisten volt, el kelle válnia gyermekeitől. Mit nem szenvedett ez elválás alatt! Könyörgve bukott-le Jupiternek széke előtt, ’s ekképen szólla: Nagyhatalmú Isten, hagyjad eloszlani alakomat az Istenek között; de szívemet, de érezéseimet kifogyni soha ne engedd, ’s ne szakassz-el azoktól a’ kiknek tulajdon szívemből adék lételt. Legalább látatlan akarok körülttök lebegni, hogy kesergéseiknek, örömeiknek a’ mellyekkel őket felruháztam, minden zengzeteiket eggyütt érezhessem velek.

’S mi hasznodat reméled kívánságodnak teljesítéséből, így felel az Isten, ha inségeiket látatlanúl érzenéd velek ’s rajtok nem könnyíthetnél, nekik alaktalanúl meg nem jelenhetnél? mert az utóbbikat tőled a’ Végezés’ visszavonhatatlan szava megtagadá.

Csak felelnem engedj tehát nekiek; csak azt engedd hogy szíveinknek zengéseiket utánok zenghessem; ’s anyai szívem enyhűlve lesz.

Lágy illentéssel nyúla hozzá Jupiter, ’s ő legottan eltűnt, ’s az alaktalan, mindenszerte-jelenvaló Echóvá leve. A’ hol gyermekeinek hangzatja zeng, zeng ott az anyáé is, minden teremtésből, minden rokon lényből szóll, ’s az öröm’ és kesergés’ hangzatjait harmóniai húroknak zengésével felelgeti feléjek. A’ kemény szirt is általhatva érzi tőle magát, meg vagyon lelkesítve általa a’ legmagányabb rengeteg is; ’s oh hány ízben nyújtottál te, szerető anya, te félénk lakója a’ magánynak és néma ligeteknek, nékem édesbb enyhűletet mint a’ mellyet a’ zengzetlen emberszívek’ ’s emberlelkek’ torlott sokaságaikban találni reméltem és nem találtam! Szelíd szánattal adod te vissza nekem epedéseimnek sóhajtásaikat; ’s legyek bár mennyire elhagyatott, bár légyek mennyire félre-értve: de akadozó hangjaidnak mindenik ízéből világosan értem, hogy engem, jajgatót, eggy mindent-áltható, mindent-öszve-szerkesztető anya elismér, hall.

Ime én némán ’s énektelenűl hagyatám – így búsongott a’ csendes Hattyu azalatt míg a’ legszebb Esthajnal’ bíborfényében kényére fördött – és csak én egyedül némán a’ tollas népeknek minden országában! A’ gágogó lúdnak, a’ kotyogó tyúknak ’s visító pávának nem irígylem ugyan szavaikat: de igen a’ tiédet, gyönyörü Philoméla, midőn énekeid által erősen fenntartatván, késve vonom vízi barázdáimat, ’s az ég’ visszasugárzásában elrészegűlve múlatok.^* Oh, ha szavam volna, mint fognálak én tégedet énekleni, arany Esti-nap! tégedet, és boldogságomat! benned! Elmeríteném magamat rózsaarczodnak tűkörében, ’s meghalnék.

Boldogságának teljes érzetében játékosan merítgeté magát a’ habokba a’ szép madár, ’s alig emelkedék-fel a’ vizekben, midőn eggy fénylő alak megálla a’ parton, ’s intett neki hogy közelítene. Az a’ reg’ és est’ napjának Istene, a’ szép Phoebusz vala. Nyájas szép állat, monda a’ Hattyúnak az Isten; régi kívánságod meg vagyon hallgatva; elébb engedni neked azt nem lehete. Alig mondotta-ki a’ szót, ’s megillenté őtet a’ zengő lanttal, ’s halhatatlanoknak hangzatjait szóllaltata húrjain. A’ mennyei zengzetet álthatotta Phoebusznak kedvelt madarát, ’s ez mostan eloszlatva ’s zengzetekre olvadozva énekle a’ Szépség’ Istenének lantja után, örvendő hálák alatt magasztalván a’ szép napot, a’ tündöklő síkot ’s a’ maga boldog ártatlan életét abban. Szelíd vala az ő éneke mint egész alakja; hosszú habokat vont elszunnyadó édes hangzatokban, míg Elysiumban ismére megint magára, Apollon Istennek lábainál, a’ maga való mennyei szépjében. Az ének, melly életében meg vala tőle tagadva, hattyudala lön, melly tetemit gyengédeden oldozza széllyel; mert ő halhatatlanság’ zengését hallá ’s Istennek alakját látá. Hálásan simúla Apollonnak lábaihoz, ’s felfigyelmezett isteni hangzatjaira, a’ midőn hív nősténye is megérkezék, ki, hímje után epedve, édes énekekben sírta vala ki magát. Az ártatlanság’ Istennéje mind kettejeket kedvenczeivé fogadá, ’s rajtok szállong csigaszekerén, midőn az ifjúság’ tavában vágy megfördeni.

*

* *

Ne csüggedj-el, szenvedő lélek! a’ mi tőled ez életben vagyon megtagadva, mivel el nem viselhetnéd, azt halálod’ perczétől nyerended-meg.

Látjátok ama’ homályos felhőt? mondá eggy nap’ az eggyüttmúlató Istenekhez Jupiter. Setéttisztásan és öszve-gomolyozva úsz az, mélyen alatta lábainknak, a’ légben. Mi lenne hogyha azt élő lények’ lakjává tennénk ’s új tárgyává múlatkozásainknak? Ekképen szóllott. Az Istenek jóvá hagyák szavát.

Rhea, az anyja a’ halhatatlanoknak, legottan alá küldé a’ mesterséges Hephaestiont, ’s örökk-égő oltáráról kezébe adá a’ mennyei tüzet. Nagy-sietve szálla ez, ’s eggy szirtben, a’ keményében a’ felhőnek, ketté törte lába’ szárát, hogy még most is sántít belé. Lángja’ világánál leméne a’ szirt’ üregébe, ’s azt Vestának templomává csinálta; menedéket ásott az üregekben, ’s ottan kovácsolja érczeit.

Júno, az ő halhatatlan anyja, követte tekintetével távozását, ’s szemeinek mosolygása által felderítette a’ felső borongós léget. Neptún leönté a’ földre vizeit, ’s ekként levének tengerek és folyamok. Pallasz reáhagyá esni leplét, és így lőn az égnek kékje, felékesítve arany csillagokkal. Apollon körülkocsizta azt, ’s reá lövellé sugárait. Szűz húga késve követte bátyjának nyomát, ’s hajai köztt viselt boglártűjét, a’ holdat, az atmoszphaerán hagyá. Céresz reá önté gyümölcstürkét, tele rakva magokkal és palántokkal; a’ mennyei Aphrodíte pedig leszálla reá, eltöltve mindent élettel, szerelemmel. Az új lak virított, zöldelt; ’s az Istenek elvégezték hogy lényt fognak teremteni, ki az új Tempe’ gyönyör voltát érezze ’s élje.

’S az Istenek’ atyja intett, ’s élet serkede a’ porban. Eggy lény, isteni alakkal, kezde mozogni, ’s az Istennék tolakodva közelítének hozzája, azt felállítani. Pallasz megérintette homlokát, ’s a’ Bölcseség’ szikrája lángot vete agyában. Júno szemeit érintette-meg, ’s azok felséges tekintetekkel néztek széllyel. Vénusz ajkait illeté-meg, ’s gazdag kincsének legszebb ajándéka, a’ szerelem’ hódításai, folya-által tőle reájok. Így teremtének eggy hímet, így eggy nőt. Istenek és Istennék örvendtenek munkájok felett.

De imhol jőve az Isteneknek Követjek kit elküldének vala megtudni a’ Sorstól hogy munkájokból mi leend; ’s ez szomorúan hoza hírt hogy a’ Tartarusz’ hatalmas Istenségei haragszanak az új teremtmény miatt. A’ nélkül hogy ti őnekiek szóllottatok volna, monda ez, setét birtokaiknak illy nagy részét foglalátok-el; ’s e’ miatt Plúto agyarkodik, a’ három vén Párka, az ádáz Erynniszek, haragszanak, Nemesisz benneteket a’ Sorsnál elvádolt, ’s a’ megkérlelhetetlen anya gyermekeinek felére hajlott. Értsétek kemény feleletét:

„Rövid élet jusson az élőknek az új lakon; és mivel lakjok szirtből vevé lételét, légyen a’ halandók’ élete kemény élet. Az ércz mellyet gyomrában tart, legyen nekiek örök munka, mindég-nevekedő versengés, és sokaknak közzűlök pusztító halál. Testvér fog öldökleni testvért, ’s a’ népeknek pásztoraik mészárlani fogják ezeket. Barát barátja’ életének, nyugalmának kelepczét hányand, ’s a’ Mennyeieknek legédesbb ajándékaik is, az értelem és a’ szerelemnek ható beszéde, kifogyhatatlan forrásaivá lesznek közöttök a’ megtévedésnek, csábításnak ’s inségnek. Így akarja ezt a’ Sors.”

Elhalaványúlva állottanak az Istenek, midőn Hermesz ezeket mondá; mert még szóll vala midőn a’ Sors’ hív cselédje, a’ tisztelt Nemesisz, fellépe előttök; ő, ki szüntelen’ járja a’ világot, jutalmazni a’ jót, büntetni a’ gonoszt. Látatlanul járja útjait, ’s jegyzi az embereknek tetteiket. ’S a’ mint ő teszi könyvét elébe a’ Kérlelhetetlennek, a’ szerént hoz ez ítéletet.

Elréműlének az Istenek, de nem voltak tanács és segéd nélkül. Tudták hogy a’ Sors megkérlelhetetlen, de azt is tudták hogy igaz; a’ melly ítéletet hoz, azt visszavétetni vele nem lehet, de lehet enyhítetni. A’ Merkúr által vett izenetben nem vala hogy az új teremtmények a’ Földalattiaknak tulajdonaik légyenek, sem az nem hogy a’ szánakodó Isteneknek eggyike az ő inségeiken ne könnyíthessen. Újra felküldék tehát a’ Követet a’ szent Fátumhoz, ’s kéreték hogy a’ Sors’ végezését enyhítené-meg.

Igazságos Istenség! monda Merkúr, ’s az örök Táblák’ elébe állott; az ember nem oka a’ maga lételének; ő maga magát nem teremtette. Engedd tehát hogy a’ kik őtet életre hívák, e’ rövid és veszélyes életet enyhhé tegyék, édesítsék.

A’ Szükség’ örök magzatja igent inte fejével, ’s Merkúr így folytatá szavait:

Igazságos Istenség! a’ föld’ alagya azoktól vagyon elnyerve a’ kik a’ föld alatt laknak, és így az maradjon ezentúl is az ő birtokok, ’s küldjenek belőle, ha kedvek tartja, mérget és nyomorúságot az embereknek. De minden a’ mi a’ földön és a’ föld felett él, a’ mennyei Istenek’ míve; engedd tehát hogy az ezeké maradjon. Ha az ő fonalaikat a’ Párka ketté szegi, a’ test legyen porrá; de hadd légyen szabad énnekem a’ mennyei lehellményt a’ mennybeliek’ országába felvinni, honnan az ered.

Sok a’ mit kérsz, felele a’ Fátum, ’s te Nemesisz, szóllj hozzá.

Nemesisz előjöve, ’s így szólla: Az örök Törvények viszonlatot kívánnak. A’ ki rosszat teve e’ földön ’s azért e’ földön meg nem lakolt, lakoljon a’ Tartaruszban, míg tisztává leend lelke; akkor azt vidd a’ hova tetszik. A’ tisztákat, a’ jókat, keresztűl-vihet’d az Orcuszon is; nem állom-el útadat.

A’ Fátum igent inte, ’s Hermesz eltávozék a’ minden trónoknak legigazságosabbikjától.

Melly egészen más scén kezdődik most a’ földön! Mennybeliek és Földalattiak örök versengésben tolongottak a’ boldogtalan-boldog emberek körül; mert az ő határjaikat egymástól elválasztotta a’ Sors, ’s Nemesisz őrzötte az új határt. A’ Tartarusz’ aknája veszélyeket szült; betegségek és döghalál, földrengés és lángfolyamok jöttenek-fel belőle, ’s a’ csábító arany és az öldöklő vas. A’ Párkák fontak ’s metéltek; az Erynniszek az emberek’ szíveikbe sütögették szövétnekjeiket, de csak a’ szerént a’ hogyan őnekiek a’ tetteket-jegyző Nemesisz erre engedelmet ada vagy parancsolt.

Ellenben a’ szánakodó Istenek is többet tettenek az emberekért mint csak múlatságaikért fogtak volna tenni; mert a boldogtalanok az ő míveik voltanak. Merkúr leszálla, ’s szóllással ajándékozá-meg. Apollon leszálla, bojtár leve, ’s eggy kies völgybe csalogatta az ifjabbakat, ’s kemény szíveiket dal és szerelem által lágyította-meg. Leszálla Bacchusz is, ’s megízelítette velek a’ szívvidámító gerezdet, belé csafarta levét a’ vendégfogadás’ poharába, mellyet a’ barátság’ rózsájival ’s a’ feledség’ szelíd lótuszával fona körül. Így elegyedének ezerféleképen ’s nem ismért alakokban az Istenek az emberek közzé; a’ szegénység’ kalibájiba léptek, ’s kivált az ártatlanság’ játékaiban szerettek megjelenni. Grátziák és Rények, Vénusznak hív kísérőji, múlatoztanak az ember’ legszebb korával, midőn ő teljes kecsekben virít és minden édesbb behatásoknak önnként enged. Végre pedig,még nagyobb bátorság miatt, születése’-napján mindenike eggy eggy védlő Géniuszt kapott, a’ ki őtet minden léptén látatlanúl kövesse, de a’ ki, hogy elméje a’ saját munkássághoz szoktatódjék, őtet ne annyira oktassa mint intse, inkább tartóztassa mint vezérelje.

Mit tehetének többet az Istenek mint tettek? És még is kezek’ míveinek igen is kevés sikerét láták. Örömest meghagyták volna ők az embereknek azon kicsinyded kevélykedést hogy a’ mit számokra a’ Géniuszok és alakokba-költ Istenek találtak ők magok találták, csak az ő találmányaiknak legszebb míveik használtanak volna a’ még gyermekkori nemzetségnek. De a’ Sors’ végezése szerént a’ mi legjobb volt, a’ legrosszabb leve. Bacchusz a’ maga csomoszlott gerezdeivel, Apollon a’ dallal ’s lejtéssel, Merkur a’ maga cytherájával ’s varázserejü beszédével, ’s leginkább Vénusz az öröm’ és szerelem’ poharával, olly következéseket láttanak mellyeket nem lehete előre képzelni, és a’ mellyeknek orvoslása felülmulta hatalmaikat. A’ kábák és nyavalyások! reá ismerének az Istenre legmélyebb alakolásában is, ’s futottak előtte. Rények és Grátziák elkergettetének játékjaikból; a’ pirúló szemérem az ifjuság’ orczájiról elröpült, ’s a’ Géniusz’ intése eránt minden fül siket, minden szív elfásult vala. Mi nem vagyunk Istenek, ezt mondák; ’s úgy akarunk élni mint mihozzánk illik. Értelem nekünk is jutott, ’s így nincsen szükségünk alkalmatlan oktatóknak sugallataikra.

A’ Parkák metélték fonalaikat, ’s az Erynniszek szikrákat szórtanak. Nemesisz jegyzett. A’ földet boldogtalan, a’ Tartaruszt lakoló emberek lepték-el. Az Istenek bosszúsan ’s elszomorodva az emberek’ hálátlanságok felett költöztenek vissza az Olympba, ’s ezeknek hagyák a’ baromi lakást.

Ez vala az emberek’ állapotja, míg Pallasz megjelene Jupiter előtt, ’s őtet csendében a’ feledett emberek’ emlékezete által megháborította. Atyám, te nem segélsz? Nézhet’d e te ezt, ’s megbocsáthat’d e magadnak hogy szerencsétleneket teremtettél?

Nem akartam ollyanokat teremteni, felele az Isten, ’s hallgatott.

Ez tégedet megnyugtathat, atyám, monda az engesztelő Istenné; de téged sem egészen, ’s még inkább nem magokat őket, leginkább nem pedig a’ szent Fátumot ki a’ te kezeidben tevé-le minden eszközeit az ő állapotjok’ enyhítésének, javításának.

’S azon eszközöknek mellyikével tégyünk próbát? kérdé az Isten neheztelésnek hangjával. Nem tettem e mindent a’ mivel a’ boldogtalanoktól hálát érdemelheték, a’ mivel a’ magok vétkeik miatt lakolóknak sorsokat megkönnyítsem? Hagyd-el, leányom!

Ne neheztelj, atyám, sőt hallj-meg mostan is, mint eddig mindég szoktál. Az eszközök mellyekkel rajtok segíteni akaránk, nekik idegen eszközök valának. Istennek kellett segédjekre kelni, Géniuszoknak kelle őket karon fogni, fenntebb lényeknek kelle leleményeket találgatni számokra; csuda e hogy ők ez idegen jótéteket zsákmányként ragadozták, ’s vele visszaéltek? csuda e hogy ezt az egész háborító isteni társalkodást megúnták? a’ jó nem tulajdon szíveikből fakadt, nem az ő tulajdon lelkeikben született.

’S mi következik ebből, leányom?

Hogy nem adhatá nekiek az önnfoganás’ örömét, a’ legtartóbb anyai gyönyörnek forrását. Nyilván vagyon hogy mi tévedtünk-meg az ő alkotásokkor, hígnak, gyengének gyúrván az agyagot, ’s ajakinknak lehelletét kisebb mértékben öntvén beléjek, mint hogy a’ sok baj alatt mellyeket a’ Sors el nem múlat reájok rakni, öszve ne roskadhatnának. Kapcsoljuk szorosbban magunkhoz tehát belső erejeket nagyobbítani, ’s emeljük feljebb az emberi nemet az emberi nem által.

A’ homályos Philosopha még tovább folytatá vala elkezdett beszédét, de a’ csintalan Aphrodíte megháborítá, ’s Jupiternek ölébe veté a’ szerelem’ almáját.

Pallasz elhallgatott ’s fátyolát képére vonta, mert homályos tanácsa egyebet czélzott. De a’ tanács’ pajkos magyarázatja tetszést nyere, ’s Jupiter példát ada a’ több Isteneknek. Le-le lopta magát majd arany-eső’ képében, majd mint hattyu, majd más és más alakban, valahol olly Szépet sejte-meg, kiben az isteniség’ szikrája fogamzást vehetett. Nehány Istenek, ’s ollykor még Istennék is, nem voltak idegenek követni a’ példát; főképen pedig az emberi nem’ gyuladékony anyja, ő, ki ezt a’ magyarázatot adá a’ tanácsnak, a’ teljesedésben is munkás volt, annyira hogy végre minden elragadtatott Szerelmes úgy hitte hogy Chlóriszában magát az Istennét vagy Gratziájinak eggyikét öleli. Még a’ szűz Diána is részt veve a’ dicső szándékban, ’s nem mervén testileg közelíteni a’ megkedvelt Endymionhoz, lelkesítő szerelmes tekintetekkel lebege az ifjúnak szendergő szemei felett. Csak két Istenné marada távolságban az emberi nemtől; amaz gőgből ’s féltékenysége miatt, ez a’ másik kinek tanácsát félre-értve látánk, szemérmes bölcseségből.

Mostan kezdődék a’ nagy változás. Félistenek ’s Herószok léptenek-fel, nem többé idegen hanem saját erőben; az istenség’ magva halandó testekbe vala plántálva. Melly nagyobb tettek tétetének most! melly szélesbbre-terjedő kívánságokat foga-fel az emberi keskeny melly! Aeszculáp, fija Jupiternek, holtakat támogata, ’s kevesítgeté a’ Tartarusz’ országát. Herculesz és némelly mások, eggyfajiak ővele, megszabadíták a’ földet az ő szörnyeitől, ’s diadallal szállottanak alá még a’ földalatti lakokba is. Szelídebb Istenfiak szelídebb módokon költek az elnyomottaknak segédekre; ’s eggynél több Simonideszt mente-meg Castor és Pollux a’ veszélytől, de a’ regét nem tartotta fenn a’ Történet. Segédlángokban lebegének a’ hajó’ árboczain, ’s mint ragyogó csillagzatok a’ csatában, ’s vívtak a’ harczolók mellett. Apollonnak ’s a’ Múzának fija ismét szelídítgette az elszilajlott embereket édeszengzetü lantjával, ’s szeretett Eurydicéje után szinte az árnyak’ tartományaiba hatott. Istenfiak köték-meg a’ barátság’ és hűség’ szövetségét, hogy az állandó légyen túl a’ síron is; Herószok alkottanak országokat, szabtak törvényeket, kötöttek nép és nép között frigyeket, ’s neveik örökké élnek. Nem várták hogy őket a’ Merkúr’ botja vezérelje keresztül a’ földalattiak’ völgyeiken, megtisztulva lángban önn-magok szállottak-fel az ég felé, ’s az Istenektől, mint fijaik, mint társaik fogadtattak. Mennyen földön meg valának dicsőítve ezen istenmagzatok, ’s a’ szép Istenné mosolygva emlékezett almájáról.

De oh melly hamar múla-el e’ scén is! A’ megvénhedett Istenek belé úntak munkájikba, ’s szellemeik lassandan kiholt az emberekben. A’ Herószok’ maradékai kevélyek voltanak ugyan származásokra, de az csak idegen, csak születési elsőség vala, ’s nem egyébre szolgála nálok, mint az ártatlanokat elnyomni. Tunyán folyt ereikben az isteni vér, ’s ennek helyébe czímerekkel ’s őseiknek nagy neveikkel píperézgették magokat. Már szemére akará vetni Pallasznak az atyja, hogy őtet bölcsesége e’ bohó bábjátékkal igen csúfúl megcsalá; de ő nem ítélte méltónak, hogy olly tanácsért melly az övé nem volt, mentségeket hordjon-fel, ’s hallgatva szálla alá a’ földre, ’s maga fogott munkájához.

Tudnillik egyedül Pallasz vala az az Istenek’ és Istennék’ seregében a’ ki külső illetés nélkül Jupiternek fejéből vette lételét; ’s így csak övé vala azon elsőség hogy ő az emberi lélekre eszközetlen’ hathatott. Nem vala neki szüksége leplezésekre hogy oktassa őket, nem semmi ámító leleményekre. Ellöké a’ Merkúr által ajánlt sípot melly inkább fogott volna fülre hatni mint szívre: ellenben boríték nélkül jelent-meg az olly lelkeknél kik az ő becsére reá ismertek ’s megkedvelék kevésbeszédű alakját. Ő tanítá Pythagoraszt hallgatni ’s elmerülni; ébrenti álmok nélkül fedte-fel előtte az Egyetem’ törvényeit, ’s füleit megnyitá hogy a’ szphérák’ harmoniáját érthesse. A’ meglelkesedett Plátót bévezette a’ lelkek’ országába, megmutatta neki az Istenek’ udvarát, meg még a’ Mennyei Szerelmet is. Álthathatatlan paizsába fegyverkezteté-fel Brútuszt és Scípiót, ’s isteni érzést lehelle beléjek, hogy ne csak a’ Hazát, hanem ezzel eggyütt a’ Rényt is szeressék, az Irígység’ tompa csípkedéseivel ne gondoljanak, ’s ennek kígyóhajai által szíveiket még fentebb rényre ingereltessék. Ezért vevé mellye’ ékéűl a’ Medúza’ fejét, ’s a’ Fúria’ irtózatos alakját isteni kellemmé változtatá. Karcsu láncsajával, mellyel eggykor Óriásokat hánya-le, megcsapá a’ szirtet, ’s ennek hasadékjai közzül sarjaztatá a’ jóltevő olajfát. Nem az ellenség’ győzőjét, hanem az emberi nem’ boldogítóját koszorúzta-meg ennek békés ágával; de senkit nem inkább mint a’ ki önn-magát győzte-meg ’s magával nyúgalomban él. ’S ezen jutalmak’ kiosztásában nem néz eredetre, nem korra, nem nemre. Ezt nyujtotta Epiktétnek, a’ martaléknak, ezt Marc-Aurélnak, a’ nyugtalan széken űlő fejedelmi Bölcsnek; ’s lelkeiknek belsőjikbe önte a’ mennyei béke’ olajából. Magára voná intéző szemeit a’ véle-rokon asszony-nem is. Ő találta, nem az asszonyi-nemért hanem az asszonyi-nemben, a’ munkásságnak ’s házi csendes szorgalomnak minden mesterségeit. Eggyütt szövé Penelopével a’ kegyes vásznat, ’s reméllő tűrésének édes könyűjivel enyhítgeté a’ híven-várót. Neme’ legnemesbbjeinek eggynémellyeit még a’ halált megvetni is tanította. Ő adá Arriának kezébe a’ gyilkot, ő változtatá a’ szenet Porciának égő nektárrá. Legkedvesbb választottjainak pedig, hímnek és nőnek, tulajdon képét adá, az ártatlanság’ Palladiumát. Mint Diadalmas jelene-meg mostan az Olympban, kevélység nélkül, hallgató szerény nagyságában. ’S Jupiter őneki ajándékozá az emberi fajt, melly körül ő szerze legtöbb érdemet, ’s ő az égnek minden örömei helyett a’ földet választá csendes bíztos lakúl. Legörömestebb az elmélkedő Bölcs mellett vészen szállást, ’s gyönyörködik a’ jó nevelés’, a’ házi takarékos élet’ csendes szerencséjében. E’ miatt a’ lebdeső Vénusz őtet eggy komor bagoly symbóljával csúfolgatja ugyan; de maga a’ szent Sors neki, végezései’ legbölcsebb ’s eggyetlen teljesítőjének, eggy tisztelő symbólt külde, a’ Sphinxet, a’ rejtett bölcseség’ képét.

*

* *

Országod, o nagy Istenné, imitt amott csak homályban látszik még a’ földön. Derülne-fel immajd eggy mindenhol elterjedett fényes országgá!

Szerénysége mellett is Minerva minden Istennét ellenségévé válni látta; mert az irígység, úgy mondják, még az Olympban is közönséges vétke az asszonyi nemnek. Csak nézzétek-el az Egyedül-bölcset! mondának. Kerűli társaságunkat, miközöttünk nem lel magához-illő múlatságot. ’S valyon mivel múlatja magát magányában? Talán kedves fülesével! Oh, az igen is, elmés, múlattató, szép madár!

Neheztelés ’s pirúlat nélkül lépe-fel Minerva közöttök, ’s előmutatta szép új találmányát, a’ szövést. Lássátok, testvértársaim, ez az én múlatságom, a’ csendes hasznos munka. Elmém’ és kezem’ míve az embernek öltözetére ’s ékességére lészen; nemem kedvesen fogja vele magát múlatni, ’s férjeiket a’ szorgalom’ kötelékinél fogva szorosbban csatolja magához, szorosbban tartja magához-fűzve, mint a’ henye szeretetnek minden hálójival tehetné. Avagy a’ hasznos leleményeknek eggyetlen elmés gondolatja végtelenül nem kedvesebb e minden csevegésnél, minden unadékos játéknál?

Vissza tére magányába, ’s nem hajtott többé a’ munkátlan rest irígység’ beszédeire.

A’ megpirított Istennék új ostromhoz készűlének. Legalább nyilvánságos, mondának, hogy Minerva nem alkalmatos szeretni. ’S hogyan is volna az? Nemde ő a’ mi öreg atyánk’ hideg agyából eredett e? Szíve nem vér; az csak gondolat; ereiben nem foly szerelmes ölelkezésből eredett tűz. Tiszteltessék a’ mint akar, legyen hasznos a’ mint tetszik: de nyájas, de kedvelt, az ugyan soha nem lesz! ’S mi ér-fel a’ boldogító édes szerelemmel?

Az Istenek’ atyja tulajdon magának fogá pártját midőn leánya’ pártját látszék fogni. ’S ti, ugymond, nem hiszitek hogy főmnek életleve szívemből szívárga-fel? nem hiszitek hogy nekem is szív készítette a’ legvéknyabb, legjobb leveket? És melly elmétlen gondolat bennetek, azt hinni hogy az igazi isteni-tisztelet szeretet nélkül lehessen? mint minden más szeretet nem becsűlés nélkül. Menjetek, ’s kérdjétek sorban Minervának minden Kedveltjeit mind a’ két nemben: ők ezt, eggy adományáért a’ bölcseségnek, forróbban szívesebben szeretik mint titeket a’ könnyelmü Ámornak száz meg száz szellőajándékai miatt.

’S kivált te, én habszülötte leányom, mondá most Vénuszhoz, emlékezzél eredetedre ’s mindennapi sorsodra. Az Isten elhallgatott. De Istenek és Istennék érték mit akara értetni Jupiter.

A’ legfenntebb szeretet mély bölcseség, és csak a’ legmélyebb bölcseség lészen a’ legtartósbb legmunkásabb szerelem.

Vénusz készen állott Minervát harmadik ízben támadni-meg. Ám légyen! ugymond; azonban legalább eggy czikkely túl vagyon minden kérdésen: az ő szépsége és az enyém. Párisz mind kettőnket látott, ’s tudva van mellyíkünket ítélte szebbnek.

Párisz e? kérdé nehezteléssel Júno; az a’ paraszt, otromba pásztorfiú? ’S te nem pirulsz az ő ítélete miatt? és azon alacsony fortély miatt mellyel őtet barátoddá tevéd?

Hagyjuk a’ versengést, Királynéja az Isteneknek, monda Vénusz; feledjük a’ régi történetet, ’s álljunk eggyé e’ felfuvalkodott bohó ellen a’ ki neked és nekem ártogat. Ha az én szép hajfürtjeimmel bírna, elrejtené e azokat sisakja alá? ha ővé volna a’ te büszke kebled és az én övem, e’ szorító alkalmatlan pánczélban járna e? Lépjünk újra Párisz’ elébe, de nem eggyenként, hanem eggyütt mind hárman, és mind hárman –

Hallgass, monda Vénusznak Jupiter, ’s ne gerjesszd-fel ismét Ériszt, ki, a’ ti hiuságtok miatt, elég dolgot ada Isteneknek, embereknek. Illy haszontalan, bohó gondolat miatt! Ha valaha hibázott a’ leányom Pallász, bizony akkor hibázott, midőn veled szállott, és pedig illy Bíró előtt, vetélkedésre. Csak ez eggy esetben, a’ leggyengébb pontján a’ ti asszonyi szíveteknek, mutatta hogy ő sem ment nemének gyengeségétől. Tegyük-fel hogy neki nincs olly szép haja, nincs olly tetszetős alakja: ha akarja e hogy legyen? akarja e hogy az övéi illyeknek tartassanak? Néked hagyja ő hogy meztelen szépségedben kevélykedjél, ’s mint szüzhöz illik, tagadhatatlan kecseit is rejtve tartja.

A’ bölcseség’ Istennéje megjelent a’ földön, ’s minden asszonyságaink bölcseségnek Istennéji akarának lenni. Mi-lehet könnyebb mint ez? mondának. Pallasznak sisakját a’ bagollyal fejeinkre rakjuk ’s tollas kalapokká változtatjuk. Pánczélját kiczifrázzuk mindennemü ékesítésekkel, hogy a’ legkarcsúbb legszebb mellyfedővé légyen; végre Meduzajának képe ragyogjon emlőinken; meg nem fáradva fogjuk hirdetni diadalainkat mellyeket szépségünk kevély társainkon nyere. Megtestesült Pállászok leszünk, úgy hogy bennünk maga is meg fog csalódhatni.

Annak csak eggy kicsinyded hija van, mondá a’ Minerva’ madara; az, hogy ezen Pallászi öltözet alatt eggy Pallasz lakozzék. Én az én tollamat nektek nem adom, ’s azt magatok sem óhajtjátok czifrálkodjatok a’ páváéval. Pánczéltokkal Ámor nem gondol; ’s ti azt magatok is olly ravaszul fűzitek hogy nyilai mindenütt lelhessenek rést. ’S végre Meduzája’ fejét – oh, légyen eszetek, ’s ne ingereljétek haragra Istennémet hogy benneteket az ő mímelőjének Arachnénak sorsára ne jutasson, ’s azzá ne tégyen a’ mik lenni nem akartok, és épen ez által gyakorta annál inkább vagytok.

Ha követni akarjátok Minervát, monda tovább a’ komoly madár, az én honnűlő munkás Királynémat: imhol az ő kedves házi szere. A’ Bagoly nekik Minervájának találmányát ’s szentségét, az orsót, nyujtá; ’s minden asszonyság szaladt az útálatos, goromba Bagoly előtt.

Eggy bérbe-szegődött Nevelő-asszony, a’ millyeket nagy házainknál látunk, oktatásai alá veve eggy gyenge leányt, ’s ekként vezette azt fenn gondolkodásra ’s kellemes maga-viseletre.

Mindenek-felett, kedves barátném, ne bántsd-meg eggyikét is az Istennéknek; ne múlasszd-el semmi szolgálatjokat, és eggyikét is az őket illető szolgálatok’ módijainak. Már ismered kik közöttök a’ legtiszteltebbek, leghatalmasabbak: Vénusz, Júno és Pallasz. A’ szolgálatot kezdd Vénusz körül, mert ő barátja, társa az ifjuságnak; ez nem tart soká, ’s vele eggyütt, fájdalom! elszállanak tőlünk Vénusznak legszebb ajándékai is. Ezen intés’ emlékezetéül vedd az ő tűkrét és almáját. Mulván éveid, vezető nélkül lépsz-be Júnónak szolgálatjába. Pompa által kipótolhat’d az eltünt szépség’ virulmányát, és a’ mit e’ pótolék nem adhat neked, add azt magadnak magad, merészség és gőg által. Emlékeztetőül ím vedd pávájának czifra farktollait, ’s szúrd hajaid közzé teendő győzedelmül. Midőn végre előáll a’ magányos ránczos-arczu kor, akkor ideje leend Minervának alakjába öltözni. Tedd például rényeit, ’s ezek között leginkább az ő komoly, sanyaru tisztaságát, ’s így te is –

Jupiternek villámjai által eggyszerre fel vala világítva a’ szoba, ’s előttök álla a’ nemesen-haragvó, fennképü Pallasz. Csábító! kiálta az Istenné, ’s reá lövellette szikrákat-öntő kék szemeit; ’s te így játszol az én nevemmel? Légy a’ mi vagy, de a’ minek nem látszol. Hirtelen Meduzává változott a’ csábító, megcsapva az Istenné’ szikrákat-öntő szemeitől. Furává vonultanak-el arczának húzásai, fürtözetjei tekergő kígyókká sziszegének. A’ tanítvány elrettent, de a’ nyájas Pallasz felemelte a’ gyermeket, kebelébe ültette, ’s ezt mondá neki: Ne ijedj-meg, kedves ártatlan; én nem bántottam az ámítót; ő maga látta-meg tulajdon képét tündöklő mellypaizsomban, melly előtt hazugság és tettetés meg nem jelenhet, ’s azzá kelle változnia a’ mit láttál. Ne higyj szavainak, kedves gyermek! Az első rény mellyet tiszteletem tanít, a’ lyányi szemérem és tisztaság. Miként lehetnél idővel Minervának gyermeke, ha éltednek legszebb éveit héjehujában töltötted volna el? Én egyedül csendes munkásságot, pompátlan szerénységet, házi eggyszerüséget kívánok és koszorúzok. Mint eggyezhetne ezekkel a’ pávai pompa ’s a’ Junói gőg, és mint vezérelhetne oda? Az én legfőbb adományom végre a’ próbát-kiálló szelídség, a’ csendes való. A’ Fúria téged azzá készűle tenni a’ ki a’ legútálatosbb, legtisztátlanabb hamissággal az én alakomat viselje, ’s a’ bölcseség’ tiszteletes nevét minden nevek’ legnevetségesbbjévé tegye. Vond-le róla tekinteteidet, ’s kísérj engem templomomba.

A’ honnűlő Pallasz a’ gyermeket maga nevelte-fel, ’s kiházasítá gazdagság nélkül, Junói pompás ajándékok nélkül. Pallasznak képe, a’ Palládium, vala menyasszonyi éke mindennapi tűköre, ’s a’ vőlegény’ hajléka mellett eggy szép olajfa kele-ki. A’ hasznos, békés olajfa lön képe szegény, de szerencsés házasságoknak.