ELSŐ KÖNYV.
Néhány nyomorúságos év mult vala el immár azon rettenetes éj olta mellyen áradó habok Mílonnak kalibáját ’s tengerbe nyúló mezejét a’ tartomány’ testétől elszakasztották. Azon keskeny völgyet melly a’ tartomány és kaliba között ellapulva feküdött, elnyelte vala a’ tenger. Eggy magányos szigeten állott mostan a’ kaliba, olly távol a’ tartomány’ szélétől hogy a’ nyájak’ bőgése a’ kék partokról az égnek ’s tengernek legtisztább csendében sem hallatszott-által. Elszokva állott az mostan azon szomszédi eggyüttlétektől mellyeket eggykor olly gyakran látott. Régen eltemette vala már itt Szemíra férjét, ’s bús magányban élt eggyetlen leányával. Nem enyhítette az ő bánatos órájit semmi idegen társaság, hanemha az égnek madaraié vagy a’ körültte legelő kis nyáj.
Leánya, Melída, fakadó szépségben nevekedett, távol az ifjaknak csudáló szemeiktől. A’ játékokban ’s örömnek szentelt innepeken ő volt volna a’ legszebbike a’ legszebbeknek; szebb sokkal mint a’ fiatal baraczk a’ kert’ fáji között, midőn ágainak pirosodó virágaival először kérkedik.
A’ gondos Szemíra, hogy gyermekének magánya epesztő bánatokkal ne keserítessék, ’s szívében nem teljesedhető örömek’ kívánásai ne támadjanak, eltitkolta előtte azon társasági mulatkozásokat mellyek a’ túlparton minden árnyban, minden mezőn öszve szoktak ölelkezni. De naponként elméne Mílonának sírjához, ’s könyűivel öntözte annak mohosodó halmát. Ah, oda vagy! ekképen kesergett úntalan’ bánatja; oda vagy éltem’ öröme ’s gyámola inségemnek! Segéd nélkül, mindentől elhagyva, bekerítve a’ hánykódó tenger által, mít tudok itt remélleni! Nem enyhíti a’ mi bánatunkat baráti szánakodás, ’s a’ szomszédságos segéd meg van tőlünk tagadva. Oh, bár téged is halni láthatnálak, Melída, kedves gyermekem! ah, olly nagy az inség melly alatt nyögök, hogy ezt óhajtom leginkább; bár téged is halni láthatnálak! Mert ha én halok-el elébb, úgy te virágzó korodban magad maradsz, körülvéve a’ zajgó tengertől! ’s rettentő képzelet, minden társaságod az elhagyott inség’ aggodalma leszen. Akkor soha nem jutand füleidbe emberi szózat; úgy nem fogod hallani a’ szerető férj’ szavát, kit szépséged ’s szívednek jósága boldogítana; sem csácsogni kezdő kisdedeidnek szájokból az anyai nevezet, sem az öröm’ víg sikoltásait. Egyedül saját gyötrelmeid panaszai hatnak vissza a’ bús árnyékokból hozzád gyenge ifjúságodat lassu epedések fogják megemészteni; vígasztalás nélkül halsz-el; haldoklásod alatt nem fognak csorogni ágyad körül a’ szeretetnek cseppjei, ’s temetetlen tetemeid az égető naptól omlanak-öszve, vagy étkévé lesznek az ég’ madarainak. Oh, rejtsétek-el előle aggodalmaimat, te szirtos körny, árnyak! rejtsétek-el panaszimat őelőtte, a’ ki, ártatlanságában nem ismeri inségének szörnyü voltát! Így kesergett Szemíra, ’s titkolgatta
*titgolgatta
gyermeke előtt a’ kínokat mellyek hervadó életét szűnetlen’ emésztették.
Azalatt Melída gyönyörködő ártatlanságban játszodozék apró bárányaival. Nem kelle azoknak pásztor, mert legelőjöket körülölelve tartotta a’ tenger. Vagy illatos virágokat boltozgatott múlatozó ernyőkké. Ő segíte egésséges nevekedésre minden virágszálat, ’s eggy kis forrást vona közzéjek, ’s apró kövecseken hagyta lefolyni, vagy néha kisded tavakká gyüjtötte vizét. A’ sziget’” szélein két sorban gyümölcstermő fákat ültetett, ’s olly szépségben járdallt fiatal árnyaik alatt mint maga Vénusz járdall Páphusznak berkeiben. Eggy szirtüreg’ felékesítését is munkába vevé a’ tenger’ szélén, mert a’ magány leleményes. A’ melly csigákat a’ habok kihánytak a’ partra, azokat terméseknek ’s színeknek külömbségeik szerént a’ falra tapasztá. A’ legnagyobbika kedves zuhogásra fogadta-el a’ nagy cseppekben hullongó vizet az üreg’ boltozatjáról; nyílása előtt pedig virító jászminágak repdestenek.
Illy ártatlan munkásság alatt folydogáltak az ő óráji ’s még nem érzette hogy egyedűl van. Tizenhat ifju évek repültenek-el feje felett, ’s immár érzeni kezdette hogy egyedül van. Álmélkodva járt vagy űlt gyakorta az árnyak köztt, ’s így beszélle búsan magával: De miért tettek minket magányba az Istenek? Boldogtalanabbak minden más teremtményeiknél, miért vagyunk ’s miért voltunk itt eddig? Érzem, mert honnan eredhetne külömben e’ békétlenség? érzem, valaminek híjával vagyok; eggy valaminek a’ mi lényemhez tartozik, de nem tudom megnevezni; érzem, nem vagyok én e’ magányra teremtve. Valaminek kellett velünk történni, de az anyám titkolja. Elrejtett bút sejtek lebegni az ő homlokán, ’s midőn bánatja’ okát tudakolom, könyűk gyülnek-meg szemeiben mellyeket minden erejével is alig tud tartóztatni. Bízzam magamat az intéző Istenek’ bölcseségére; ezt feleli; ’s sorsom’ javúlását várjam az ő kezeikből. Nem aggódom tehát többé, ’s imádó bízakodással várom azt tőlök, bár melly homályos légyen előttem a’ jövendő.
Néha elmerűlve nézett túl a’ széles tengeren. Végig-láthatatlan sík! így szólla illyenkor; felelj nekem, maga van e e’ göröngy föld, maga e e’ kis sziget? mert oh vajmi kicsinyded ez a’ te tágasságodhoz képest! Maga van e ez a’ kis szakasz föld? Nincsenek e ott valahol a’ hova szemem el nem láthat, partok mellyeket te mossz? Ah, az anyám tagadja, ugyan de bús hallgatása bennem gyanút támaszt. Bizony a’ te temérdek öblödben még más szigetnek, még sok más szigeteknek kell lenni! Külömben mi az amott, a’ mi, mint valamelly alant felleg, mozdúlatlan’ fekszik, hosszú kék csíkban, vég határodon? A’ heves képzelet talán csal; de sok ízben, midőn a’ szelek csendes nyugtot engedtek a’ tengernek, úgy tetszett hogy távol bőgést hallottak füleim. Mi volna az külömben, bár kicsínynek látszik? azt a’ távolság fogja okozni; mert tudom én, tudom én mint látszanak kicsinyeknek, ha messze vannak, a’ legnagyobb hullámok is; mint látszik kicsinynek, mint csak eggy kisded pontnak, kalibánk, midőn reá a’ szigetnek legmesszebb széléről nézek. Ha pedig föld az, ha ollyan föld mint az a’ miénk, ha rajta szint úgy vannak gyümölcsfák és mezők mint a’ miénken: oh úgy emberek is vannak rajta kik azokkal éljenek! De, ki tudja? hát ha azok nem olly teremtmények mint itt e’ szigeten? hát ha nem ollyanok mint én? hát ha nekem csak úgy tudnának lenni múlatságomra mint juhaim? De viszont hát ha ollyak mint én vagyok? Ah! ez a’ gondolat elszomorít. Ha az talán ollyan föld mint ez a’ miénk, ha azon ollyan teremtmények lakoznak mínt mi itten; ha ők ott sokan vannak, mint itt van sok juh és sok madár; ’s olly szeretet, eggyesség és barátkozás van közöttök, mint ezek között itten: oh, úgy boldog, boldog teremtmények! De hagyj-el, hagyj-el, szép gondolat! hiu képzelmény! hova ragadsz-el, engem boldogtalanná tenni! O habok, ha majd ama’ szélekhez hembelygetek, oh ha majd elértek oda, mondjátok-meg lakosaiknak, hogy e’ sziget’ árnyaiban eggy szerencsétlen leányzó sír. Hagyjatok-el, hiu képzelmények; ti még nevelitek aggodalmaimat.
Gyakran kérdé az anyjától: Mondd okát, anyám, miért maradunk mi mindég csak ketten, holott más állatok szaporodnak? Nézzd e’ csemetéket; új csemeték szaparodnak körülttök; nézzd nyájunkat; az ő számok minden tavasszal szaporodik, ’s a’ kis bárányok, oh melly vígan szökdellenek ők a’ legelőn ’s mint örvendenek léteknek! Ah, láttam, őket, láttam, és sírtam! Eggykor a’ legrejtettebb árnyban űltem volt, ’s elnéztem mit mivelnek. Két madár eggy fészket rakott, ’s kedves nyájaskodások köztt kergette egymást a’ szomszéd ágakon. Oh, mint nem enyelegtek ők! Kevésel azután kis tojásokat láttam a’ fészekben; az eggyik madár gondos szárnyakkal fedte-be a’ másik pedig víg csevegéssel múlatta az ülőt a’ szomszéd ágakon. Mindennap elmentem megtekínteni mit mivelnek, ’s nem sokára tollatlan madarkákat láttam ott a’ hol azelőtt kevéssel még tojások voltak; új örömmel zsizsegtek körülttök az öregek, kis orraikban hordották kicsinyeiknek az étket mellyet ezek vígan-fityogva fogadta-el. Idővel betollasodtak, emelgették erőtlen szárnyaikat; végre fel is reppentek ’s a’ közel gallyakra szálltak. Az öregek előre repültek, mintha félénk kisdedjeiknek példát akartak volna adni. Oh be szép vala őket nézni, anyám! Néha kiterjesztették szárnyaikat, mintha repülni mertek volna, pedig nem mertek. Végre a’ legbátrabbika kirepűlt, ’s vígan csipegett örömében hogy kirepűlt, ’s bátorította félénkebb társait. Sokára mertek azok is, ’s ide ’s amoda repdestek, ’s vígan cseveglettek eggyütt. Oh mi csudálatos gondolatok támadának akkor bennem! Ah miért tagadták-meg egyedül mitőlünk a’ szaporodás’ örömeit az Istenek!
Szemíra rettegett felelni leánya’ kérdéseire mellyek az ő titkainak olly könnyen veszedelmesek lehetének. Én azt szint olly kevéssé értem mint te, monda neki a’ hív anya. De miért támasztasz te haszontalan tépelődéseid által üres képzelményeket, bé nem teljesedhető kívánságokat? mellyek csak álmok ugyan de ártatlanságod’ csendét még is megháborítják; miért bántod-meg panaszos gondolataid által a’ jóltevő Isteneket? kik egyedül tudják, mit és miért végeztek felőlünk, és a’ kik mindenkor bölcs tetszéseiket elébb vagy utóbb bizonyosan teljesedésre is fogják hajtani.
Az Istenek megbocsátják, felel Melída, hogy únalmas magányomban e’ tévedésekre jutottam. De azon kívánságot hogy bár a’ szerént szaporodhatnék a’ mi nemünk is mint a’ juhoké és madaraké, még sem fojthatom-el szívemben. Miként lehessen az, azt én nem tudom ’s az Istenekre bízom. A’ vetemények magból csiráznak, némelly állatok tojásból, eggyik eggy-, másik másképen. Tapasztalásból tudom ezt. Oh anyám! ha valamelly fészekben, vagy valahol egyébütt, kis emberkékre akadnék! mint fognám őket ápolni? mint nevelném őket! De megnyugtatom gondjaimat, ’s kívánságaimat a’ nagy Istenek ajánlom; ők hatalmasak ’s kegyesek; teljesíteni fogják a’ mit óhajtok. És még eggy kérdést, anyám! még ez eggyet; ’s osztán elhallgatok. Emlékezem hogy én nem valék mindenkor illyen; hogy nehány télnek ’s nyárnak kelletett elmulnia, míg illyenre nőjjek; úgy nőttem én is, mint a’ fák vagy juhok nőnek; eggykor nem valék nagyobb a’ liliomnál. Annakelőtte tehát még kisebbnek kelletett lennem; eggykor tehát kezdődnöm kellett, mint a’ hogy’ a’ virágszálak, a’ madarak, a’ juhok kezdődnek. Ne titkold előttem, anyám! te azt tudhatod, mert már akkor nagy valál; ne titkold, hol és miként lelél engem! ’S mit csináltam én mikor te engem fellelél. Ha te nekem azt elbeszélled, könnyebben akadok kis emberkékre. ’S ki tudja? Oh, én magam sem tudom neked mondani mit beszéllj-el, kérlek, minden! Igy gyötrötte ártatlan kérdéseivel anyját.
Éretlen kérdéseid még neheztelésre hozhatnak ellened, mondá néki mélyen elszomorodva az anyja. Mint lettél te, azt én neked megmondani nem tudom. Eggykor magamban valék, egyedül űltem, megszállott az ímádkozás, ’s kértem az Isteneket, küldjenek valakit múlattásomra. ’S a’ mint eggy szép reggel kiléptem pajtámból, tégedet eggy rózsatő alatt találtalak. Te akkor igen kicsiny valál. De hagyd-el, mondom, haszontalan tépelődéseidet. Kötözgessd inkább szegfőidet karójikhoz, játszál bárányaiddal, ’s sorsodat bízzd az Istenekre. Miolta tépelődéseidbe merültél, óráid nem folynak olly könnyen mint azelőtt; kerted azolta míveletlen, ’s szirtüreged kezeidtől nem kap új díszt.
Így élte gyötrelmes gondok köztt napjait a’ hű Szemíra. De az Istenek megértették az ő fohászkodásait, ’s elvégeszték hogy tartós
*tartos
bánatját véletlen öröm váltsa-fel. A’ végezés’ teljesítését Ámor vállalá magára az Istenek’ gyülekezetében. Ki is tehetne leányt őnálánál könnyebben szerencséssé?
Általellenben a’ szigettel eggy deli ifju lakozott a’ tartomány’ szélén. Istennek lehetett volna nézni midőn a’ hímes réteken, vagy a’ liget’ árnyékai köztt járdalt, olly szép vala. Sokszor beszéllte neki atyja, melly nagy réműlésben volt légyen eggykor, immár sok évek előtt, a’ tartomány. Látod ama’ kék foltot a’ tengerben, fiam? ugymond, a’ sziget felé mutatván ujával. Könnyen ki lehetett látni kalibájából a’ szigetet, mert a’ kaliba fen állott, közel a’ tenger’ magos partjához. Mint a’ kinyujtott kar, akképen nyult vala, mélyen be a’ tengerbe, eggykoron eggy csúcs a’ mi földünktől. Annal túlszélén eggy jámbor pár élt, Mílon és Szemíra. Gazdag hold mezők vonakodtanak vala e’ dombtól az ő hajlékokig, ’s a’ messzére elterűlt legelő’ két szélein számtalan nyájak őgyelegtek. De legdrágább kincsek nem a’ gazdag mező, nem a’ számos nyáj, hanem eggy még akkor csecsemő gyermek vala, rakva minden ékkel. Messzéről jövének a’ tartomány’ hölgyei Szemírához, gyermeke’ szépségét csudálni, ’s ajándékokat hoztak néki, ’s áldották a’ boldog anyát: de rettegek, fiam, még most is, midőn a’ szertelen történetre emlékezem. Eggy éjfélben rettentő roppanás verte-fel altából a’ tartományt, mintha az ég ezer mennykövektől csattant volna meg. Felriadt az egész tartomány; a’ megzúdult tenger iszonyatos fercsegéssel csapott-ki partjain, ’s a’ közönséges veszély’ és ijedség’ szava messzére sikoltozék mindenszerte az éj’ setétében. Az éj’ borítékja miatt senki nem értette honnan ered az inség. Réműlve ’s borzadva a’ veszély előtt, találkozánk eggyüvé a’ mezőn: de végre feljőve a’ szürkűlet, ’s meglátánk az ijesztő romlást. A’ völgy a’ mi földünk és a’ Mílon’ birtoka köztt, elsüllyede. Elsüllyedtnek véltük az ő lakását is, de végre előkele a’ nap, ’s meglátánk ama’ szigetet. Eggyike szomszédimnak, kit az Istenek élesbb látással áldottanak-meg, úgy mondotta hogy a’ tiszta nyári napokon kiláthatá a’ Mílon’ kunyhóját és a’ fákat is sziklája körül. Talán még él kegyesével; ’s talán a’ szép Melída szebben virágzik ott szomoru magányában mint mind azok a’ kiket emberi szemek csudálnak!
E’ szók mélyen behatottak az ifju’ szívébe. Mostan olta sokat andalgott a’ tenger’ szélein, ’s elképzelte melly gyötrő magányban élhetnek a’ szigetnek lakosai. Eggy délest’, a’ habok’ szenderítő zajgása mellett, puha álom szállotta vala meg. Ámor melléje repült, ’s égő arczát gyengéden hűsítgette szárnyaival, hogy szunnyadalma a’ hőség által el ne űzettessék, ’s álmot külde-le reá, mintha a’ sziget’ széleit szemlélné. Búsan lebdestenek ott a’ kis Szerelmek szent árnyékok alatt, vagy a’ bokroknak ingó ágaikon, ’s a’ virágokon síránkoztanak. De most messzűnnen jőve eggy leány a’ setéte alól, lassú lebdeséssel, sóhajtozva, ’s felékesülve minden dísszel. Hajlangó súgárságban lépegetett a’ leány, ’s nem ismerte tulajdon becsét, szög hajfürtjei részént szép vállain ömlöttek-el, mint a’ tej a’ fejér sík márványon, részént pedig myrtuszág tartotta csomóban. Orczájit kellemes sápadtság lepte-el, mint a’ szép emlők köztt hanyatlani kezdő rózsa, ’s szemeiben tüzes kívánság epedett. Így méne ő, ’s nem gondolt a’ lenge fuvatagokkal kik öltözetével játszodoztanak, sem a’ magokat-kínálgató virágokkal kik illatozva simultak lábai alá, sem a’ sokszínü ragyogásban mind két oldalról gazdagon függő ízletes gyümölcsökkel. Így lépett ő az árnyak közzül a’ tenger’ fövenyére, ’s szomorúan nézett-végig a’ kékellő nagy hézagon a’ más part felé; felnyujtotta fejér karjait ’s segélyért kiáltozék. Az álmodó ifjúnak úgy tetszett mintha ált’repűlné a’ tengert ’s vinné a’ kért segélyt. Ámor maga fogadta-el őtet az árnyékos parton, ’s reszkető karjai közzé vezette a’ kedves leánykát. Örvendve lebdestenek körülttök a’ víg játéknak eredett Szerelmek, eggyüvé szövték virágfonadékokkal, ’s legédesbb illatokat terjesztették-el szárnyaikkal a’ szép pár körül. Az alvónak erősebben dobogott szíve, orczáji égtenek, ’s karjai a’ széllyel-foszló léget általölelték. Ekkor felébredett. Még sok ideig feküdt boldog csábúlásában. Istenek! így kiálta rebegő ajakokkal; hol vagyok? hogyan, ’s ő elrepült? eltűnt karjaim közül? Ah boldogtalan! Itt fekszem a’ honni szélen ’s a’ sziget amott van. Eggy álom csala-meg! eggy álom teve örökre szerencsétlenné!
Ezután gyakrabban méne-ki a’ partra. Búsan, sóhajtásokra fakadozva űlt a’ tenger’ fövenyén, ’s kinézett a’ játszó habok felett a’ szigetre. Leginkább éjenként, a’ hold’ szelíd fényében, midőn mély csend lepte-el az egész tájat ’s a’ tenger csak zúgott, felmászott a’ szélső kövekre, ’s felfigyelmezett, ha nem hallhatna e valamelly hangot a’ sziget felől. Néha úgy tetszett neki hogy panaszokat hall ’s eggy igen kedves szózat’ zengzetét; mert hányszor nem csalja-meg a’ hevűlt képzelés azoknak óhajtásaikat a’ kik szeretnek! Néha kiáltozott, ’s azt hitte hogy feleletet hall reá; vagy hogy eggy világ’ csillámlatát látja, midőn a’ sziget’ erányában az ég’ alján eggy csillag költ-elő. Talán magányosan űl tüzének lassu lobogása mellett, így szólla illyenkor, ’s elhagyott sorsán aggódik, ’s éjféli sírással hervasztja fiatal napjait. O szelek, volna csak enyém a’ ti szárnyatok! Oh, siessetek hozzá, ’s mondjátok-meg neki hogy én boldogtalan itt epedek érette!
De mi leve belőlem? mondá ismét. Megőrültem e? Mi az a’ mit szeretek? álmot! üres álmot! Elszunnyadtam itt, ’s képzeletem eggy alakot teremte magának; szebbet ugyan, mint mind az a’ mit valaha láték, de csakugyan álom-alakot. Felébredtem, és, Istenek! nem tűnt-el a’ szerént mint az álmok; eltörölhetetlen’ tapadott lelkembe, ’s minden erőmen ő uralkodik. Ezt szeretem, ez von-el munkám’ űzésétől; a’ hova megyek, velem jő; szűntelen’ gerjeszti égő tüzemet ’s tündér kínjaimat, ’s e’ part felé ragadoz. Térj magadba, boldogtalan! szégyeld kábaságodat ’s légy ismét a’ mi valál: sorsoddal megelégedett, vídám, munkás, leleményes. Menj, kaczagd meggyőzött ellenségedet; hagyd ide a’ partot; ’s adj hálát az Isteneknek hogy még az egész táj regéjévé nem levél.
De hijába igyekezett az ifju csuda szerelmét elverni; haszontalan volt feltéte hogy e’ parthoz többé vissza nem tér. Előtte lebegett neki a’ szép alak legkedveltebb munkáji közben is, ’s úgy tetszett mintha valamelly látatlan Istenség visszavonszaná a’ parthoz. Istenek! így kiálta-fel ekkor, örökké fog e engem e’ boldogtalan szerelem kínzani? eggy árny fogja e örök gyötrések köztt forgatni napjaimat? De ez nem eggyike azon álmoknak mellyeket a’ tévelygő káprázolat szűlni szokott. Képzelődésem még soha nem emelkedett a’ szépségnek e’ magasságára; ez mind felülmulja a’ mellyeket szemeim valaha láttanak. ’S ennyit nem is tehet csak álom; valamelly Istennek kellett azt bocsátani reám. De miért bocsátotta volna reám? mit akarhatott volna ezzel? azt fel nem érhetem. Ha a’ szigeten él az a’ szép alak, miért hagyta őtet az Isten álmomban látnom? miért akarja hogy értte epedjek? miért hagy segéd és remény nélkül? miért nem mutat szert eljuthatni hozzá? Távolabb lévén mint hogy oda elúszhassak, mihez kell nyulnom? Az Istenek ugyan merész gondolatot ’s leleményes elmét adtak az embereknek, ’s magoknak eresztik hogy nemesbb tehetségeiket fordítsák czéljaikra; de melly emberi elmésség tanít-meg engem habokon járni, vagy úgy úszni a’ vizeken mint a’ tengeri ruczák?
Elsüllyedve űlt gyakorta a’ tenger’ szélein, ’s dolgozó elmével törekedett valamelly lelemény’ kinyomozásában; mert még ekkor nem hasgatták keresztül hajók a’ vizeket. Minek is kell vala tengeren túl fekvő környékekre költözni, holott, az akkoriak minden helytt valahol a’ barmoknak fű, az embereknek ízletes gyümölcs termett, ’s a’ mezőt tiszta forrás’ vize futotta-keresztül, gazdagságot ’s boldog megelégedést találtak minden szükségeikre? Sok ideig tépelődött itt találmányán, ’s el-elhányta a’ mit talált. Eggykor szomorúan néze-ki a’ tengerre, ’s valamit láta közelíteni a’ part felé; úgy tetszett, mintha azt a’ habok tolták volna. Öröm és remény szökött az ifjúnak vizsgán figyelmező szemeibe. Eggy odvas agg tölgy úszott a’ part felé, ’s a’ tölgy’ üregében eggy evet űlt kit a’ túlparton nyilván valamelly vérengező ellensége kényszerített itt keresni menedéket. Bíztosan űlt az evet a’ redves odúban; eggy leveles súgár ág előre hajlott felette, ’s a’ szelíd szelek annál fogva tolák a’ fát a’ part felé. Az ifju reményt merít, ’s felszökik örömében. De most megint azon homályos képet fejtegeti melly, mint valamelly éji árny, képzelete előtt majd megjelent, majd meg’ eltűnt. Mostan pedig kivoná a’ törzsököt a’ tenger’ fövenyére, hogy virradtakor megtehesse próbáját melly még meg nem érve ’s homályosan űlt elméjében. Remény, kétség ’s álmatlanság voltanak virrasztóji. De mostan felkél, előszedi életlen szerszámait; mert a’ boldog eggyügyüségnek nem vala sokra szüksége; ’s a’ part felé siet. Avagy nem láttam e sok ízben, ugymond, hogy a’ tölgyek’ öszvefondorlott levelei le nem űlnek a’ habokon, ’s bíztosan érnek parthoz? Nem régiben is elnéztem a’ tóban mint úsztak; ’s a’ tó felett játszó lepék leszállottak reájok, ’s sem a’ levél el nem merült, sem a’ lepék meg nem áztak. Példát veszek rólok; a’ természet itten már megtette munkámnak felét: eggyik fele reves, ’s a’ másikát úgy fogom kivésni hogy benne elférhessek. Így szólla, ’s bíztosan hozzá fogott munkájához. Te pedig, akárki vagy, jóltevő Istenség, a’ ki feledhetetlen álmomat homlokom’ elébe hozád! ekként kiálta-fel; halld-meg könyörgésemet! bocsáss áldást igyekezetemre!
Gyakran midőn megpihene munkája’ közben, a’ sziget felé nézett, ’s így szólla: Legszebbike a’ halandóknak! mi lehet olly nehéz hogy könnyűvé ne tudja tenni a’ szerelem? melly veszély lehet olly nagy hogy a’ szerelem meg ne győzze? Melly gyönyörü remények csillognak előttem! Megtagadhatod e, majd ha partodon kiszállok, szerelmedet, kinek lángjai teéretted kaczagják a’ tenger’ rettentéseit? Merészlett e szerelem vakmerőbbet valaha?
Néha viszont csüggedve szakasztá félbe munkáját. Én balgatag! így kiálta-fel; nem a’ legnevetségesbb igyekezet e ez az enyém? Ha valaki megszóllítana: Jámbor, mit mivelsz? mit mondana e’ feleletre: Kivájom e’ fát, hogy belé űljek ’s keresztűlússzam a’ tengert; vallyon nem ezt e: Ki az a’ szerencsétlen, a’ ki kába gyermekét magára ereszti? Így szólla ő, ’s elkedvetlenedve tekinté munkáját. De most ismét ezt mondá: Ha nem lészen is sikere, mit vesztek egyebet mint nehány üres órát? ’s szégyeljem e hogy őket szerelmemnek áldozám? Oh, ama’ szigeten bizonyosan élnek emberek; a’ mit atyámtól értettem, hihetővé teszi azt, álmom pedig, mellyet valamelly Isten ereszte reám, bizonyosnak tartatja. ’S ha ott emberek élnek, melly inségben, melly siralmas magányban kell élniek! ’s a’ szép leány, ha már megholtanak szűléji, vagy ha ezután meghalnak ’s ő egyedül marad a’ szigeten, mint hervad-el fiatal szépsége vígasztalhatatlan keservben! Istenek! nem egyedül a’ szerelem, hanem a’ szerelemmel eggyütt a’ szánakozás is reá indíthat, hogy mindent merjek érette. Igy vesztette-el, ’s így élesztette viszont, állhatatlan bátorságát.
Kevés napok alatt ki vala vájva a’ törzsök, ’s eggy el nem készült ladikhoz hasonlíta. ’S ekkor nagy munkával oda hembergette hol a’ víz tágas öblöt mosott volt a’ partban, ’s próbáját ez által mentté tette a’ tenger’ dühétől. Itten a’ csolnakot bétaszítá a’ habokba, ’s bele űlt, ’s kerengetni hagyá magát, azon elmélkedvén hogy találmánya’ hijányain mint kellessen javításokat tenni. A’ habok a’ csolnakot végre kiverték. Az ifju kiszökött a’ csolnakból, elkezdette az igazításokat, ’s ismét visszataszítá a’ vízben. Fele immár kész, ugymond; de hogy csináljam, hogy oda vigyen a’ hová akarom? mert így csak oda megyek a’ hova a’ szél és habok hajtandanak; így esztelenség volna reá bíznom magamat. Száz meg’ száz gondolat tolta elébe magát, de megvetette mindenikét. Eggyszer, hosszas hallgatásából felébredvén, így szólla: Nem kiterpesztett ’s visszatoló lábakkal intézi e menését a’ hattyu? ha evet tanítana-meg hogy törzsökre szálljak, most talán hattyu tanít-meg mint kelljen intéznem menésemet. Hát ha fa lábakat csinálok ladikomnak? alól szélesen mint a’ hattyu’ lábai ott a’ hol velek a’ vizet hátra-tolja; ’s eggyikét ladikomnak eggyik, másikát a’ másik oldalához kötném, hogy, belé űlvén, a’ szerént mozgathassam mint a’ hattyu a’ magáéit. Megörülvén szerencsés találmányának, siet evezőket hasítani, ’s visszamegyen hajójához. Igyekezete sok ideig sikeretlen volt, de untalan’ figyelmezett az úszó madarak’ mozgásokra, ’s mindennap új fortélyt tanúla tőlök. Nehány napokig csak a’ kis öbölben gyakorlotta magát, de nemes bízakodással mostan a’ tág tengerre ereszkedett, ’s szerencsésen ismét visszatért, ’s örvendő sikoltással szökött-ki a’ partra. Oh öröm! így kiálta-fel; meg van a’ mit óhajtottam! Holnap bátran eredek, mihelytt a’ hajnal pirosra festendi a’ habokat, tengerre; ha külömben ellenemre nem támadnak a’ szelek. Szándékom ugyan merész, de szerelmem nem enged nyugtot, ’s gyáva alacsonyság lakik annak szívében ki a’ nyomorúságban sínlőknek, ha veszélyek rettegtetik is segélyekre nem kél. Most megkötötte csolnakját a’ kis öbölben, ’s visszatért, mert már leszállott vala a’ nap, nyugalmas hajléka alá.
MÁSODIK ÉNEK.
Látatlan’ gerjesztgeté Ámor a’ munka alatt az ifju’ merészségét. De most, a’ holdnak kedvező fényében, azon szigetre repült, hol Éol lakozik, a’ szeleknek Istene. Távolra meghallatszék azon szirt felől melly a’ szeleket tömlöczözi, a’ siketítő zaj, mint midőn a’ hánykodó Oceán a’ virrongó vészek’ egész seregével csatáz. Ide szálla-le mostan Ámor. Magasra nyúl-fel a’ szirt a’ sík habok közzül, ’s nyugvó helyt ad gyakorta Istenének. Itt űle mostan is, eggy mohos repedésen, a’ barlang’ torkánál. Üvöltve repdestenek ki és be a’ szelek, mint a’ munkás méhek a’ köpűk’ szája körül. Ennek parancsaitól függvén, előmásznak ’s kirepülnek, vészt támasztani a’ tenger’ síkján, vagy betölteni rikoltással a’ hegyeket, ’s a’ vétkesek’ felébe fergeteges zivatart gyüjteni. A’ lágyabb szellőknek meghagyja, lengjenek a’ földmíves’ pajtáji ’s legelőji körül, szárazgassák veréjtékjeit, vagy múlassanak a’ bokrok ’s víg ligetek’ árnyékaiban. De mostan feledi a’ szeleket; nem gondol háborgásaikkal; csüggedve űl harmatcseppes repedésén, ’s térdére támasztván karját, homlokát fürtjeivel körülrepdesett kezében nyugtatá. Búslakodva űlt itten, ’s lenézett a’ hold’ csillogásában játszó habokra. Eggy tengeri Nymphának szerelme gyötrötte szívét. Ámor, elrepülvén itt eggykor, ’s henyén látván őtet a’ barlang előtt űlni, eggy éles nyillal sebzette vala meg. Messzére elhallatszottak zokogásai mellyekkel szerencsétlen szerelmét a’ haboknak panaszolta, ’s Ámor eggy közel partra szálla-le, megérteni jajogásait. Te, a’ ki szebb vagy Thétisznek minden kísérőjinél, ugymond; szebb mint mindenike azoknak kik a’ tengert ússzák, nem fogja e már valaha szánakozás és viszont-szeretet jutalmazni gyötrő kínjaimat? Ah, régolta emészt immár a’ szerelem! Hasztalan’ hordják a’ szolga szelek panaszimat füleidhez; nem gondolsz te azzal hogy én szirtomon fetrengek ’s tégedet meredt szemekkel csudállak, midőn a’ sík vizen közelébbre úszkálsz felém, ’s téjfejérségü mellyed magát a’ habokban tűkrözi. Midőn te néha kiemelkedel a’ habok közzül, ’s szépségednek teljét kiláthatom, oh melly kibeszéllhetetlen édes gyönyörűség szikráz akkor végig minden tetemimen! De midőn viszont eggyszerre lecsapsz az örvényző habok közzé, ’s gyönyörködő szemeim előtt hirtelen’ eltűnsz, ah ollyankor bú jegleli szívemet! vagy mikoron a’ csillámló víz felett a’ több Nymphákkal játékosan elszaladsz, hogy czombjaitok körül tajtékokra fercsedez a’ tenger, ’s virágos hínárkoszorúdból víz csorog alá. Akkor pedig dühös féltés szaggatja mellyemet, midőn csintalan viadaltokban a’ sáskoszorús Isteneket kákavesszőkkel űzitek, ’s a’ megszaladt hirtelen’ vissza fordúl, ’s inas karjával ölbe kap. Karjai közzül vizes lapoczkáid könnyen kisikamlanak ugyan, ’s bebukván a’ víz alá, ingerlő kaczajjal ütöd-ki ismét távolag tőle magadat. De midőn utánad ő is a’ víz alá bukkan, mikor szemem már eggyiteket sem láthatja, vagy mikor melletted valamellyike hirtelen’ felszökik, ’s csepegő vállain tégedet elijedtet víg hahotával felkap: akkor bosszúságomban széllyelrugdosom a’ szirteket, mert te kaczagsz, ’s nem neheztelsz vakmerő szilajsága miatt: ’s nem gondolsz vele hogy engemet a’ legkegyetlenbb epedés itten marczong. Izmos karom ollykor előkap eggy nagy szirtdarabot hogy őtet öszvetiporjam, ’s előkiáltom legdühösbb szolgáimat, hogy az engem bosszantó játékot kergessék-el: de tartván hogy megbántalak, kezem elejti a’ szirtdarabot, a’ zavarnak indúlt szeleket visszaszóllítom, ’s ájult őrjöngésben dőlök-el itt. Epedő tekinteteim szüntelen’ keresnek tégedet; ’s midőn éjjeli altomból a’ habok’ fercsegései felvernek, partom körűl véllek úszni, ’s neveden kiáltalak, ’s szidom a’ homályt melly elrejt szemeim elől. O szép Nympha, miért nem vagy te eggyike a’ föld’ lakójinak! Az irígy habok nem engedik hogy kövesselek, hogy panaszim mindenhova elkísérhessenek. Jer, oh jer az én szirtomra! Ékes üregek állanak itten; lágy szelletek fognak lengeni körültted, ’s a’ világ’ legtávolbb szakaiból öszvegyűjtik majd neked a’ legkedvesbb illatokat, ’s partjaimon a’ legkiesebb árnyékok fognak számodra virítani. Jer, légy nekiek királynéjok! Jöjj azon alakkal mellyben először láttalak, midőn a’ virágos pázsiton elnyultál volt; midőn liliomfejérségü lapoczkáid a’ napfényben ragyogtak, ’s szép tetemeidről úgy hullottanak a’ cseppek mint a’ reggel’ szép harmatja a’ kikelet’ rózsájiról. Jer, ’s maradj öleléseim köztt, ’s ne térj-vissza a’ habokba, mint akkor midőn hozzád már közel valék ’s te hirtelen’ beléjek szökél, ’s engemet a’ szerelem’ legkínosbb gyötrelmei között hagyál-el.
Ekként kesergett a’ szelek’ királya, midőn Ámor hozzaja bocsátkozék. Szeleknek hatalmas ura, ugymonda neki; megértettem panaszidat. Én a’ bájöves Cyprisz’ gyermeke vagyok; hatalmas, véget vetni gyötrelmeidnek. Esküszöm a’ magas Olympra, hogy ha eggy kérésemet teljesítended, a’ legélesbb nyilammal sujtom-meg a’ Néreusz’ leányát, hogy kedvesen-pirúló szeméremmel lép-ki partodra, ’s kínjaidnak mindenikét égő szerelemmel jutalmazza-meg. Víg rezzenéssel felele őnéki Éol: Fija a’ hatalmas Aphrodítének! kívánságaidnak mellyike parancsol teljesítést? Én teneked csekély szolgálatokkal fizethetem a’ mit te itt nagy fogadásokkal ígérsz. Értsed tehát kérésemet, monda Ámor. Zárd-el szeleidet mostan olta akkoráig, míglen a’ nap ismét tengerbe száll, ’s adj ezer
*ezert
Zephyrt mellém, hogy hagyásaimat fogadják. Hirtelen’ kiáltá-vissza Éol a’ zeherje szeleket. Üvöltve repülnek mindenfelől uroknak elébe, ’s intéseinek engedvén, tömlöczeikbe tolakodtanak. Oda zárta-el őket Istenek; Ámor körül pedig ezerenként szállongának a’ Zephyrek.
Nem sokára megjutalmazva látod készségedet, ’s kívánságaidat teljesedve, monda neki Ámor. Én mostan munkámhoz repűlök. Ekkor repűl Zephyr-sergével a’ part felé, hol a’ merész ifjat ki víg előérzések között áll vala a’ piroslani kezdő hajnal’ nézésében, már készülni látá útjához. Lassú rezgéssel reszketett a’ tenger a’ kelő nap’ arany súgáraiban, ’s a’ sziget most tisztábban tetsze-ki mint minden máskor. Víg csevegés zendűle-meg a’ parton, ’s az örvendő ifju felett két galamb repűle-el a’ sziget felé. Csak lágy szellők lengettenek az árnyékkal gazdag part körül, ’s a’ víz’ színén ’s az álmélkodó tengerszéleken olly vídám csend űle, mint midőn Vénusz szemfényfogó szépségben lépett-elő tajtékaiból. Inneplői örvendéssel nézett a’ tiszta ég meg’ a’ zöld tenger és a’ virágos part a’ leendő csudára; a’ szelek elrémülve, öszvevonult szárnyakkal buktanak-meg; csak a’ langy Zephyrek’ és Etéziák csókolták a’ szép Istennét ’s a’ születő Kellemeket. Ámor most újabb gerjedést ada az ifju’ szerelmének ’s bátorodásának, ’s az ifju belépett a’ csolnakba. Királya a’ tengereknek, nagy Poseidon! ugymond; ’s ti Istenek és Istennék kik a’ vizekben lakoztok! oh kedvezzetek feltétemnek! Nem vétkes büszkeség, nem nagyra-vágyás, nem telhetetlenkedés, nem a’ ti bosszantásotok, hanem az a’ szerelem mellyet Isten gyúlaszta szívemben, ’s az a’ kegyes kívánság hogy az elhagyattaknak nyújthassak segédet, bátoríta engem e’ merész tettre. Engedjétek szerencsésen érnem-el ama’ partot! Te pedig a’ ki e’ szerelmet lobbantád mellyembe, oh, ne hagyj el most! te nyomád elmémbe e’ merész gondolatot.
Azonban míg az ifju ezt mondá, Ámor hirtelen’ eggy rúdat hagya magasan felnőni a’ sajka’ közepéből, ’s a’ rúd’ hegyéről íme virágfonadékok repdesnek a’ levegőben, messze ki a’ sziget felé. Mert Ámor meghagyta a’ Zephyreknek hogy lehellnének a’ virágfonadékokra, ’s a’ habokat a’ part felől tolják a’ csolnak’ hátuljának. Más szellőkkel két részre szaggattatta a’ vizeket a’ csolnak előtt, ’s ennek kisimítatta velek egyenetlen útját; ismét másokra azt bízá hogy az ifju’ arczát a’ munka alatt hűsítenék. Szent álmélkodással látta most az ifju hogy az ő segédjére Isten költ, ’s néki-bátorodván, eloldá a’ hajót ’s eltolta a’ partról. Ámor látatlan repült a’ csolnak előtt. A’ mélységből és a’ távol partokról előgyülekeztenek a’ Trítonok, Neptúnnak gyermekei, Néreusznak sáskoszorús leányaival, ’s loccsanós játékaik alatt ’s örvendő bámulással széles karimákban fogák-körül azt a’ merész halandót ki magát első merte eggy keskeny hajóban a’ végig nem látható tengerre bocsátani. Idvez légy, bajnoki ifju! így éneklének körűlötte; útad ne ismerjen semmi veszélyt, semmi gátlást. A’ Szerelem fog majd megjutalmazni, ő, a’ ki téged
*kitéged
illy leleményessé, illy merésszé teve hogy eggy redves törzsökben a’ tengernek agyarkodó habjaira kelj. Melly szépen haladsz te a’ repdeső koszorúk alatt csillámló habokon! mint midőn a’ hajlékony-nyaku kevély hattyu úsz mesterségesen evező lábaival. Előtted Ámor lebeg. Boldog, a’ kit ő vesz védelme alá! Fogadjátok-el őtet, szigetnek árnyékai! alattatok végye ő merész találmányának legédesbb jutalmát! Látjuk, oh látjuk az idők’ folytában tökélletesbb leleményedet. Nemzetek fogják hajózatjaikkal elfedni az Oceánt, ’s idegen nemzetekhez hatnak-el rajtok. Nyelv és rendtartás által hasonlott, eggymástól széles tengerek által elválasztott népek jőnek-eggyüvé, ’s idegen kincseket, bővelködést, ’s új találmányokat és tudományt adnak ’s vesznek. Vendégletlen tengereken leli-fel immajd a’ hajós a’ még isméretlen útat, ’s idomtalan téren úsz tovább. Nem retten-meg az agyarkodó vésztől, ha ellene ég és tenger kél is fel, ha hajózatját irtózatos hullámok verdesik is. Illy merész, illy találmányos a’ Prométheuszi nemzet. Istenek’ tüze lobog mellyeikben, ’s a’ rettentő veszély még ingerli csüggedni-tudatlan merészségeket!
Ekként éneklettenek a’ Nymphák és a’ tengeri-Istenek loccsanós tánczaik alatt a’ sajka körül. Némellyike csigakürtjébe fútt az ének’ hajlásai alatt. Így evezett az ifju, ’s szerencsésen elért a’ partra, ’s hálát ada az Isteneknek hogy példátlan feltétét boldogították. Eltelve víg reménnyel, elindult a’ sziget’ árnyai között, ’s minden lépten örvendve látá a’ munkáló kezek’ jelenségeit, a’ sorban ültetett fige-, körtvély- és almafákat. Gerezdekkel rakott szőlőinak feszültenek-ki eggy fáról más fáig, ’s itt is amott is jaszmín- és myrtusz-bokrokat látott ernyőkre boltozva. Csapongva font fedeles árnyékban emitt eggy tiszta patak, ’s hantos szélein ragyogó színü virágok ingadoztanak. Így bolyongott álmélkodva az ifju. Azalatt Melída a’ pajtában űlt anyja mellett, ’s bús feje némán függött alámellyére. Sok ideig űle így, ’s anyja nyájasan szóllítá-meg: Te, leányom, megint búnak eresztetted magadat; szóllj, min epedsz?
’S őneki ezt felelé Melída, ’s könyűk gyültek-meg szemeiben. Búsúlok; de nem tudom megmondani, miért; meg nem tudom mondani mi az a’ miért szívem dobog, mi az a’ mi olly mélyen ’s olly nehéz teréhvel fekszik mellyemben; mi az a’ mi engem minden állatoknál szerencsétlenebbé tészen.
Hogyan, leányom, hogyan szerencsétlenebbé? kérdé a’ hű anya. Oh, ha szerencsétlen vagy, hidd-el, egyedül csudálatos képzelményeid tesznek azzá. Mi bajod? nem kedvedre nőnek e veteményeid? Áldás van mindenen a’ mihez nyúlsz; ernyőid a’ legkedvesbb árnyékokra borulnak ’s mind megfogamzottak oltványaid, kezeidnek idei munkáji. Ezelőtt a’ legelés vala legkedvesbb dolgod; leld kedvedet most is benne. Nem igyekszik e most, szint úgy mint mindég ezelőtt, szigetünknek minden állatja, múlattatásodon?
Oh igen! felele Melída, ’s sírt. Ezelőtt minden állat örült körülöttem: de most minden el van változva; most bánatomat neveli minden árny; virágaim mellyek ezelőtt vígságot illatoztak, elvesztették kellemeket az egész szigeten; juhaim pedig, oh, ők boldogabbak nálamnál! Ha elnézem a’ fák’ tetőjin a’ madarakat, mint gyülnek eggyüvé, mint vígadnak, mint csevegnek; ha juhaimat nézem-el, mint fekszenek társaságosan az agg tölgyek alatt, ’s mint jelentik víg szökdösésekkel, mint örvendenek hogy eggyütt vannak; ha ezt elnézem, hijába igyekszem elfojtani azt a’ kívánságot hogy bár mi is…
Szemíra félbe szakasztá beszédét. Ezek ismét a’ te régi panaszaid, békétlen gyermek. Melly hasztalan töprönködések ezek? illik e olly dolgok után óhajtozni mellyeket nevezni sem tudsz, mellyek nincsenek a’ természetben. Hát ha én is panaszokra fakadnék hogy ez a’ tenger nem mező, vagy hogy nem repülhetek mint a’ madarak, ’s hogy a’ fák velem nem beszéllhetnek? Pedig mind ez nem volna olly nevetséges.
Melída mondá: Kívánságaim nékem nem tetszenek olly nevetségeseknek. Mert miért kell nékünk magunknak az nélkül lennünk, a’ mije minden állatnak vagyon, holott mi olly felette sokakban hasonlítunk őhozzájok? Ők esznek, isznak, alszanak, szaglanak, hallanak, úgy mint mi; kivált mikor elvonattatnak párjaiktól. Miért nem hasonlítunk tehát hozzájok az egyben is?
Miért nem ez eggyben? Csudálatos gyermek! felele nehezteléssel az anyja. Tudakozzd az Isteneket, miért nem adtak neked más társaságot szelíd bárányidon ’s a’ csevegő madarokon kivül. Ha így tetszett az Isteneknek, mit békétlenkedel?
Félénkebben így felele Melída: De a’ juh nem örűl az őzek’ társaságának, sem a’ galamb nem a’ ruczáénak. Minden állat azzal óhajt eggyütt lenni, a’ mi eggy alaku ’s természetü vele. Mi ezektől egészen külömbözünk. Nem inkább örüle legnyájasbb juhom is a’ más juh’ társaságának mint az enyémnek?
De, mondá Szemíra, nem vagyok e én eggynemü veled? ’s nem inkább szeretlek e mint a’ juh a’ juhot, a’ madár a’ madarat?
Oh inkább! felele az ellágyult Melída. De, anyám, nem búsongasz e te is? Talán ritkábban búsonganál ha többen volnánk. Úgy mindenikünk különös gonddal fogna igyekezni felderítéseden. Ha többen volnánk, ha csak eggy volna még, ha csak eggy a’ kivel minden örömeimet feloszthatnám, a’ ki soha el nem maradna oldalom mellől; csak eggy, a’ ki, ah anyám! te tudod hogy én tégedet mindenek felett szeretlek; de úgy tetszik, mintha őeránta, azon eggy eránt a’ kit nem lelek, nem ismerek, még több szeretetem lehetne.
Szemíra monda: Mint nem rémít-el boldogtalan békétlenséged! Az Istenek bizonyosan azért tagadják-meg azt kívánságaidtól, mert nyugtalanabbul óhajtod mint illik; hiszen ők minden kőből, minden tüskéből teremthetnének olly nemü állatot mint te vagy, de…
Hirtelen szakasztotta félbe anyjának szavait Melída: Minden kőből, tüskéből teremthetnek? Oh Istenek, úgy minden fa, minden kő mellett áldozatokat nyújtok nektek; a’ legszebbjét, legjobbját annak a’ mit az évszak termend; fáradhatatlan esdekléssel fogom azt nektek bémutatni, szigetünknek minden részein… Most eggyszerre akada-el szép ajakán a’ szó. Istenek! monda; mit látok; ’s úgy álla mint eggy szobor. Az ifju nem kisebb rezzenéssel álla-meg a’ kaliba’ küszöbénél. Istenek! ő az a’ kit álmaim láttak! ő az ő! Ezt kiáltá.
Szemíra elrettenve tekinte hátra. Felháborodva költ-fel űlőjéről, ’s így szóllott: Ha eggyike vagy az Olympuszban-lakozóknak ’s alacsony lakunkba méltóztatol lépni, mennyei ifju! tekints kegyesen reánk! De hogyan? te szint úgy megháborodva mint mi, küszöbünkön állapodol-meg! Akárki légy tehát, szeretetre-méltó halandó, idvez légy nékünk e’ szegény lakásban! De az ifju beljebb lépett a’ küszöben ’s ezt mondá: Oh fogadjatok kegyesen hajléktokba! Nem vagyok én eggyike az Olympuszban-lakóknak; csudálatosan jövök hozzátok, ’s kegyetekért esedezem.
Melída azalatt míg ezek szóllottanak, mozdúlatlan állott, ’s szemei végig-szaladozták az ifju’ deli növését. Ekkor mondá: Oh, az Istenek meghallgatták könyörgéseimet, ’s e’ szépalaku teremtéseket az én múlattatásomra küldik. Jer közelébb hozzám, szép alak, hogy kezedet illethessem, ’s szépszínü orczáidat! De, beszélld-el, miként teremtettek tégedet az Istenek? Oh, miként háláljam-meg nekik e’ kegyeket! Beszélld-el, mi valál ezelőtt, kő e, tüske e? Ezt kérdé a’ szép leány, ’s mellyéhez nyomta az ifju’ reszkető kezét. Ekkor sóhajtott az ifju. Édesem, monda; ha megengeded hogy így szóllítsalak. Engem e? kérdé Melída. Oh, szóllíts így mindég; örülve hallom azt tőled. Érzem hogy boldog vagyok, hogy be vannak immár teljesítve minden kívánságaim! Oh, érezzd te is, mint döbög szívem, ’s kezem mint reszket kezeid között. Így még nem örültem soha! ezt még soha nem érzettem!
Istenek! kiálta az ifju; melly boldog vagyok! Én téged rég olta szeretlek már, gyönyörü leány, ’s mindenek felett téged szeretlek. Melly gazdagon van megfizetve útam’ fáradsága! melly bőv bért adának nékem az Istenek munkámért! Így szóllott, ’s ajakihoz nyomta a’ leány’ kezeit.
Mit csinálsz? kérdé Melída; ah, mit érzek! meghalok a’ gyönyör miatt! Új, eddig soha nem érzett gyönyört tölt minden a’ mit mondasz, minden a’ mit cselekszel, szívembe. De, úgy e, itt maradsz? úgy e soha nem hagysz-el? Úgy e, velem maradsz minden munkám mellett? részt vészesz minden örömeimben?
Hogyan hagynálak-el én téged? felele az ifju; holott te vagy minden boldogságom.
Oh melly kegyesek az Istenek, anyám, hogy csudálatos óhajtásaimat beteljesítették, ’s társaságúl hozzánk küldék e’ kedves alaku teremtést! mondá Melída. Nézzd ő ollyan nagy mint én vagyok; nem ollyan mint akkor voltam még, mikor engem a’ rózsabokor alatt leltél.
Szemíra mondá: Térjünk magunkhoz réműlésünkből: jertek, űljetek mellém. Te pedig légy idvezlett nálunk, szép ifju, mert te kegyes szándékkal jösz hozzánk! szóllj, honnan érkezel? Valamelly szerencsétlenségnek kelle tégedet e’ bús hajlékhoz vezérleni.
Melída és az ifju leűltenek Szemíra mellé, ’s öszvefonták kezeiket ’s az ifju beszélleni kezdé mint mutatta-meg neki álmában eggy Isten Melídának képét, ’s hogy ő azolta mint szerette Melídát, ’s hogy szüntelen’ gyötrődött hogy szeretett tárgyától elszakasztva tartotta a’ tenger; és hogy miképen vájta-ki csolnakját eggy redves törzsökből, ’s két fa-lábbal mint indúla-el a’ tengeren, ’s az Istenek’ védje alatt mint ére-el a’ szigetbe.
Álmélkodva hallá Szemíra és Melída a’ mit az ifju beszéllt, ’s Szemíra így szólla: E’ merész feltételt tenéked Istenek sugallák. Oh, légy örökké áldva teljesítéséért! Én pedig hálaáldozatot nyujtok az Isteneknek hogy tégedet hozzánk hoztanak, ’s elháríntották mellyemről az öldöklő aggást.
’S a’ tengeren túl más part is vagyon, ’s ott emberek is lakoznak? kérdé Melída. Mindég gyanítottam azt! De az anyám titkolta; ezt vetette mellé. De te, kedves ismeretlen, redves törzsöködön tőlünk, ugy e, nem mégy vissza? Ah, maradj itt, maradj velem, ’s légy enyém! egyedül enyém! Érzem hogy el nem fognám viselni ha kivülttem valakit mást is szeretnél. De mondd-el csak, hogy van az hogy te ollyan vagy mint én, és még is sokakban nem ollyan vagy? Ajakid körül puha pelyhezet nő. Az onnan van, felele neki az ifju, mert én férjfi vagyok, te pedig leány vagy. Férjfi? kérdé Melída; nem értem azt; és még is érzem hogy ha mindenben hasonló volnál is hozzám, inkább, mint most, nem szerethetnélek. Vajmi sokat titkola-el előttem az anyám!
Szemíra mosolygott, ’s meghagyta Melídának, hogy szebb gyümölcseiből készítene lórántot. Ment a’ leány de az ifjat el nem hagyta magától; eggyütt szedték a’ legízletesbb gyümölcsöket. Eltévedve gyakor ölelgetéseik alatt, oda érének hol a’ kikötött sajka áll vala a’ parton. Lássd, lássd, kedvesem! mondá az ifju; imhol a’ törzsök melly engemet, keresztül a’ tenger’ habjain, karjaid közzé hozott. A’ leány sokáig hallgatva nézé a’ sajkát. Csuda lelemény! kiálta; oh nagy merészség, tengernek eredni illy gyenge edényen melly a’ haragos haboknak nem több mint a’ játékos szelek’ fuvallatának az almafák’ hulló virága! ’S e’ merészséget tebeléd a’ hozzám-vágyás önté? O kedves ifju, o édes gyönyörűségem, miként jutalmazhatom-meg azt tenéked? De hát ím e’ két fa a’ törzsök’ két oldalán, mi ez? Ez, úgy e, a’ két láb mellyel a’ hattyu’ példája szerént, menésedet intézéd? Oh légy áldott tőlem, kedves tőke! távol erdők’ magzatja? nékem minden lomb nélkül is szebb és kedvesebb mint minden egyéb fák a’ tavasznak legszebb díszeiben! Áldott légyen a’ hely hova árnyékodat hintetted! áldottak annak hamvai a’ ki téged ültete! De te, kedves ifju, így szólla most, ’s az ellágyúlásnak legszebb könyűje csordúla-ki szemeiből; oh itt ne hagyj engem! Belé ne lépj ez odús fába megint hogy tőlünk eltávozzál! Ha pedig eltávozol, bánatos vádjaimnak hallásától lágyuljanak-meg a’ haragos habok, ’s tégedet űzzenek-vissza öleléseim közzé! ’S az ifju így felelt neki: Melly szükségtelen tartalékok ezek, gyönyörü leány! Nyeljen-el engem a’ mélység’ őrvényeibe az első hab, hogyha én e’ szándékkal sajkámba lépendek ismét; mert hogy élhetnék én nélküled, holott te vagy éltemnek minden öröme! Két oltárt emelek e’ parton: a’ szép Vénusznak az eggyikét ’s az ő kegyes fijának; mert mellyembe ő nyomta volt elolthatatlan szerelmemet ’s e’ merész szándékot; a’ másikát a’ tenger’ Istenének, ki engem, a’ habok’ hátán űlvén, szent védje alatt tartott.
’S mostan visszatértenek a’ pajtába, ’s csínos kosarakba rakták a’ szedett gyümölcsöt. Víg beszélletek alatt lepte-meg őket az éj, ’s Ámor, győzedelmén örvendve, önn-maga vezérlé őket eggy illatos jaszmín- és rózsaernyőbe, eggy kedvesen zuhogó patak mellé. Nyugtalanul lebdesének az ernyő’ szövevényei köztt a’ kis Szerelmek, ’s a’ legpuhább szellők illatos szárnyaikkal hűsítgették a’ boldogítottakat.
Maradékaik sokat igazítottak leleménye’ hijányain, ’s a’ sziget’ partján eggy népes várost építettek, ’s Cytherének nevezték. Magas tornyok ’s paloták lövellék ragyogó tetőjiket a’ Lakóniai tengerre. A’ legszebbike a’ Szerelemnek vala szentelve, környülfutva kettős-soru magas oszlopzattal. Boldogság lakozott és bövség annak kerítésében, ’s az Oceánnak gazdagon rakodott hajóji bátorságos réveiben gyültenek-eggyüvé.