Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Ime hasztalan vala ez is! Nem lévén kenyerünk, kimentem hogy valamit lövök; hijába másztam-meg e’ rekkenő hőségben a’ legmeredekebb hegyeket, semmire sem akadtam. Az éhség így minden inségeinknek nem sokára véget vet. – Bé menjek e? Nem addig, míg kedvetlenségem el nem^* oszland. Lucindének fájna, látni hogy szenvedek. Oh Isten az egekben, könnyíts inségünkön! Melly kín az nekem midőn ezt a’ jó teremtést illy békével, illy nagylelküen látom szenvedni e’ nyomorúságot! midőn látom hogy ezt azért tűri illy békével hogy engem kíméljen-meg, hogy azt nékem tégye kevésbbé elviselhetetlenné! Hányszor nem történt már hogy midőn ez a’ nagy inség keserü sírásra fakasztotta magányában, ’s hallotta hogy jövök, azonnal letörlé könyűjit, ’s vídám képpel, mosolygva jött előmbe, hogy által ne hasson reám szenvedése. Oh Isten, te e’ jóságot nem hagyhatod jutalmazatlan’! Ki érdemli inkább hogy szerencséssé tedd? Én magam örömest viselnék még nagyobb nyomorúságot is, ’s legnagyobb gyötrelmem az hogy szenvedéseinek ’s szegény gyermekeinkének én vagyok oka, hogy neki nagylelkü szenvedéseit meg nem fizethetem. Szorultságunk napról napra nevekedik; a’ mi kevesem volt, meg van emésztve, ’s a’ mit itt sanyaru munkával természténk, azt a’ minapi jégeső egészen leverte. Kihez, hova folyamodjam? kihez folyamodhatom midőn az atyám is megtagadja tőlem segédét? kit indíthatnak-meg panaszaim, holott leveleim az ő szívét nem tudták ellágyítani? Öt éve hogy neki fekvésem’ rettenetességét festegetem, ’s eggyikét sem méltóztatta válaszára. Oh, miként fásulhat-meg így az atyai szív! miként nézheti ez szánás nélkül tulajdon gyermekét így szenvedni! Pedig nekem minden vétkem az hogy az ő tetszése ellen hív maradtam eggy derék leánynak tett igéreteimhez. Ha az atyám’ meghajthatatlan akaratjának engedtem, ’s azt a’ személyt a’ ki az egész világ’ hódolását érdemli, a’ világ’ megvetésének kitettem volna, miknek nem kellene most néznem minden fényt, minden gazdagságot? ’s az ellenem felriadt lelkismért nem tenné e pokollá a’ bővelkedést mellytől e’ lépés által elestem? Ez a’ baráti eggyütt-szenvedés a’ legnagyobb inségnek közepette is valami édest ad nekünk; ez a’ gondos igyekezet mellyel eggyikünk a’ másika’ terhén könnyíteni törekedik; ’s e’ könyűk mellyeket ő énérettem ’s őérette én öntünk, nem fognak mindég omaldozni! Talán hogy az atyám végre meglágyúl erántunk. – Imhol jő a’ kis fiam; oh Isten, mi lesz még ezekből? fel kell szárasztanom orczáimat, ’s képemet fel kell vidítanom, hogy ez a’ szegény gyermek magát ne gyötörje.

Fiu. Édes atyám!

Erászt. Édes gyermekem! Honnan jössz illy víg képpel?

Fiu. Ama’ dombon jártam, ’s a’ kecske-pásztornál múlattam. Oh atyám, be szántam őket!

Erászt. Miért, fiam?

Fiu. Kecskéji mellett űlt és sírt. Még ma semmit nem ettem, ugymond, ’s felette éhezem. Imhol valami, mondám neki, egyél; ’s oda adtam neki kenyeremet. Én is éheztem ugyan, ’s szerettem volna megenni a’ mit magamtól az ebédnél elvontam volt, de örültem látván hogy ő melly örömmel eszi azt.

Erászt. Oh te jó gyermek! Áldjon-meg az az Isten a’ ki kenyeret neked is ad.

Fiu. A’ mit én tettem a’ kis kecskepásztorral, azt ő is tette volna énvelem, ha neki volt volna mit adnia ’s én sírtam volna hogy éhen vagyok.

Erászt. Pedig tudtad hogy a’ háznál nincs többé semmi kenyér. – Oh Isten! te ez ártatlant nem hagyod mindég inségben. feltörli könyűjit.

Fiu. Te sírsz, atyám? Ne sírj, atyám!

Erászt^*

Erász

. Nem sírok, fiam! Menj most ama’ dombra, ’s nézz-körül nem jön e a’ bátyád, nem e Simon a’ városból. a’ fiú el.

Oh, mint olvadoz szívem! Még soha nem voltam így segéd nélkül. – mélyen elsüllyedve jár fel ’s alá. Isten! Isten! – A’ szeretetre legméltóbb hitves ’s ím ez ártatlan gyermekek! – Oh te a’ ki intézed sorsomat, könyörülj-meg rajtam, ’s ne engedd hogy bölcs rendeléseid ellen panaszokra fakadjak, ne engedd hogy elcsüggedjek! – Nem merek bemenni míg arczom fel nem vidúl. De a’ kedvező természet segédemre kél; ez az enyhe szellő gyengédeden szárasztja-fel könyűimet.

Lucinde belépni látván férjét, feléje repűl, ’s kezét megszorítja. Idvez’ légy kedves! légy szívesen idvez’!

Erászt megölelvén. Idvez’ légy, kedves feleségem! Mint töltötted óráidat?

Lucinde. Olly kényemre mint azokat nélkűled tölthetem. Dallottam munkám alatt.

Erászt. Inségedet úgy viseled mint Bajnok.

Lucinde. Az én szerencsém az hogy tiéd vagyok és hogy hiszek a’ csüggedni soha nem hagyó rényben. Csak akkor vagyok szerencsétlen mikor te tartod annak magadat.

Erászt. Isten! mennyi szeretet erántam a’ ki tégedet eggy karba hoztalak melly sokakat kétségbe jutatott volna.

Lucinde. Az egekre kérlek, én kedvesem! Nyugodalmunkat ne duld-fel mindég illy vádakkal mellyek szerelmemnek annyira sérelmesek. Az egekre eskem, kedves, az én nyugalmam nem színlett nyugalom. A’ te birtokod engem szerencséssé teszen, ’s a’ nélkül minden szerencse elviselhetetlen volna előttem. Én egyedül akkor vagyok nyugtalan mikor azt látom hogy te vagy az.

Erászt, Melly jóság!

Lucinde. Gondold-meg; hány ezerek élnek még nagyobb szorultságban mint mi. ’S a’ békétlenség szerencsétlenebbekké tegyen bennünket náloknál?

Erászt. Nagyobban az mint mi most vagyunk, senki nem lehet a’ nap alatt. Hajlékunkban nincs semmi eledel. Azt hittem, lövök valamit az erdőben, ’s üres kézzel térek-vissza. Én magam tűrnék; a’ te nagyszíved felháboríthatna csüggedéseimben: de ezek a gyermekek! Meghasad szívem midőn látom melly közel vannak a’ kifakadáshoz, ’s hogy könnyeiket csak az én kímélésem miatt tartóztatják-vissza.

Lucinde. Barátom, ne hagyjuk magunkat a’ nyomorúság által leverni míg az csak bizonytalan még: Idősbb fiúnk talán nem jő üresen; ’s ha úgy jönne is, reményünk lehet hogy Simon hoz valamit.

Erászt. Szégyen lep-el, édesem, hogy minden gond így tud eggyszerre kétségbe ejteni.

Lucinde előmutatván tűzését a’ rámán. ’S osztán ez itt Lássd, el van végezve. Simon holnap beviheti a’ Kalmárnéhoz ki munkámat még mindég jó áron vette-meg. Emlékezzél-vissza, mikor a’ legnagyobb inségben voltunk, mindég akkor jött a’ legnagyobb segéd.

Erászt. Melly gazdag tárát leled te a’ vígasztalásnak mindég a’ te szép lelkedben! Azonban még sem fejtőzhetem-ki azon gondjaimból mellyek engem leginkább sülyesztenek-el: mi lesz a’ mi szegény gyermekeinkből? Minden segéd, minden birtok nélkűl, melly útat mutathatunk nekik szerencséjeket csinálni a’ világban?

Lucinde. A’ rény’ útjait, édesem. Azok soha nem csalnak.

Erászt. De a’ szenvedő rény mindég felette szomoru látvány. És melly nehéz a’ rény mellett tántorodás nélkül maradni mikor bennünket minden neme környülveszen az inségnek? Ah, szerencséjek lesz ha életeket nem a’ legaljasabb nép köztt talán, de bizony sokkal alantabb az atyjok’ rendénél, megvetésben ’s szenvedésben fogják tölteni. O atyám ne gyötörje a’ te lelkedet soha az a’ gyakor sóhajtás mellyre lágyítatlan voltod fakasztgat; ’s még akkor se, mikor unokád tőled el nem ismerve küszöböden fogja koldulni kenyerét. Isten!

Lucinde. Te az ő eggykori nyomorúságokat sokkal lehetőbbnek képzeled mint illik. Mennyi útakat nyita a’ Gondviselés az embernek a’ boldogúlásra!

Erászt. Oh bizonnyal sok útakat. De a’ ki eggyszer szerencsétlen, az ezeket mindég zárva fogja találni. Tekintsük magunkat: mihelytt az atyám elvonta rólam kezét, semmivé olvada az a’ kevés a’ mim vala; ’s találtunk e segélyt, tanácsot, bíztatót, akármerre fordultunk? A’ világ kitolt magából, ’s mink marada hátra?

Lucinde. Elhagyni a’ világot, ’s eggyik legkiesebb szögében ütni-fel sátorunkat, ’s magunkat és sorsunkat egészen a’ Gondviselés’ tetszésére bízni.

Erászt. De ezt a’ szerencsét nem fogom kívánhatni gyermekeimnek, mellyben minden erővel küzdjenek bár inségeikkel, utoljára is kénytelenek lennének kétségbe esni.

Lucinde. Környülményeink, mellyekbe bennünket a’ legbölcsebb Végezések helyheztettek, nem olly nehezek, hogy gyermekeinket a’ kétségbe-eséstől kelljen féltenünk; nem vétkezünk e tehát ha zúgolodásra fakadunk ellenek? Épen most látogatám-meg szomszédnénkat. Igen öreg, ’s sokkal szegényebb ’s szűkölködőbb nálunknál, ’s már rég olta hosszas kínos betegség lánczolta ágyához. Minden kilátása homályos életének nem egyéb mint hogy ez az ő szegénysége ’s gyötrelmei megkönnyűlni rajta nem fognak; és még is ez a’ meg nem^* szakadható folyta az ő gyötrelmeinek, ’s szegénységének őtet csak ritka ’s rövid pillantatokig fakakszthatják-ki. ’S mi tégyük e magunkat azon elsőség’ ellenére mellyet nekünk eggy gondos nevelés ’s a’ mívelt értelem ada, kislelkűségünk által szerencsétlenbbekké mint ő?

Erászt. Azt mi, édesem, ne cselekedjük: azt mi cselekedni nem fogjuk.

Lucinde. Nem fogjuk cselekedni, kedves! Áldassék a’ Gondviselés; ő, a’ ki mindent jóra intéz, a’ ki mindent a’ legjobb czélra teszen, a’ ki minden teremtményeit szereti, ’s a’ legkisdedebb mint a’ legnagyobb felett anyai dajkálkodással felvigyáz. Ő gondoskodik azon madár felől melly amott a’ bokrokban cseveg, ’s e’ kisded méh felől melly itt dong körülöttünk, ’s e’ bogár felől melly lábaink előtt csúsz. ’S mi kelnénk tiszteletlen panaszokra az ő intézetei ellen mivel környülményeink most nem a’ legirígyelhetőbbek? Vídulj-fel, lássd mint mosolyg felénk a’ szép táj; eggy gyönyörü esthajnal akarja eggy napnak lefektét ékesíteni melly bennünket sorsunk’ kifejtőzéséhez ismét közelébb vona.

Erászt. O én Lucindém! Melly kibeszéllhetetlen szerencse az nekem hogy te enyém vagy! Gyengébb értelmemnek te segélyére kelél, felvidítottad elmémet; de ez a’ derűlés nem eggy örömmel gazdag tavaszi nap’ vídámsága; az csak eggy csendes éjfél’ komoly tisztasága midőn a’ hold a’ maga pompájában kél fel. Az a’ gondolat hogy az atyám elhagyott, hogy kiűzött atyai szívéből, lelkemet felvidíthatatlanná teszi. Oh atyám, ha meghalsz, ’s én szerencsétlen, ágyad körül nem sírhatok, vég áldásodat, megbocsátásodat nem vehetem, o emlékezzél azon szerencsétlenről a’ kinek az életet te adtad, ’s áldj-meg!

Lucinde. A’ mit én mondottam kedved’ felélesztésére, kedves, azt neked tulajdon elméd bizonyosan fogta volna mondani, ha elhomályosodásában talán most fel nem találta volna is. Az az óhajtás hogy az atyád… Oh, engedje az ég hogy azt teljesedve láthassuk.

Erászt. Az egekre kérlek, ki ne mondd a’ mit akartál. Ne vádold értte magadat; de én nem volnék méltó szerencsémre hogy tégedet a’ magaménak tekintselek, ha azt hallhatnám.

Lucinde. Hogyan, Kedves? szerelmedet megsérteni nem akarom, de ki kell mondanom reményeimet: Hát ha az atyád’ szíve meglágyul erántad, ’s gondban volna gyermeke’ sorsa eránt kit…

Erászt. Oh! volt idő a’ mellyben ez a’ remény egész napi szenvedéseinket felderítette, egész napokat boldogúl hagya élnem. De hogy higyjek tovább csalárd bíztatásának, látván hogy annyi panaszos levelem, állapotunknak legsiralmasbb előterjesztése is, hidegen fogadtattak? hogy eggyikére sem kaptam soha választ?

Lucinde. Igazságtalanok volnánk eggy atya eránt a’ ki téged mindég szeretett, ha neki…

Erászt. Igazságtalanok volnánk eránta, kedves! Atyám, te a’ ki engem eggykor annyira szerettél, a’ ki kifejtőző tehetségeimnek mindenikét olly mértéktelen örömmel sejtegetted, te gyűlőlhetnél e engem vég nélkül? Még legbúsabb óráimban is lelkem engem semmi tettel nem vádol melly e’ haragot érdemelhetné; nem fognám kitűrni azt ha vádolhatna! Vissza fogod adni nekem eggykori kegyedet. Eggy újabb levél, eggy újabb engesztelés, esdeklés… Lelkem épen alkalmasnak érzi magát azokat papirosra önteti. Jer, kedves; a’ te segélyed nekem ebben is használatos leszen.

Lucinde. Ird-meg azt; barátom írd-meg, eltelve reménnyel, ’s a’ gyermeki hűségnek azon hangzatjával mellyel annak eggy atya’ neheztelését tisztelnie illik. Be a’ kalibába.

Bementek innen? – Bementek igen is. Csak mingyárt meg ne sejtsenek! Rossz jel hogy félnem kell tőlök. – Mit döbögsz te így? szivére tévén kezét. Melly szokatlan verés! Micsoda teher gyűl mellyemre? O ne hát! ne ijesz-el eggy lépésem miatt mellyet a’ legjobb czélból cselekedtem. – Öreg gonosztevő, lelked sokat szenved hogy valamit ollyat tettél a’ mi más környülmények köztt irtóztató gaz tett fogott volna lenni! De ez nem gaz tett, és nem is irtoztató. A’ czél, a’ környülmények kimentenek. Nem gaz tett! – És még is úgy reszketek itt magamban mintha^* az volna. Elővon eggy tele erszényt. Ebben sok van; ezzel sok ideig beérhetjük. De lopott! úton-állva lopott! ’s ez egész holtomig fog kísérni verdeséseivel! – Csendesedjék-el ide be, lelkem! első tettem és utolsó. Ezután ismét kész leszek, mint eddig mindég, szorultságban élni de eggyességben veled, mint bőségben ’s teveled versengve. Kétségbe-esve siralmas állapotunk felett, bátran neki mentem annak az idegennek, ’s eggy részét gazdagságának, való hogy eggy kisség erőszakkal, elkívántam; ő azt csak addig fogja sajnálni míg haza érend; ott zacskójit tömje tele rakott ládájiból. Nem, az ég bizonyságom, nem igazság hogy annyi semmire-való torkig úsz a’ maga’ kincseiben, azalatt míg az én nemes lelkű Uram, ’s Lucinde és ez a’ két ártatlan itt, ’s én velek, éhen nyomorgunk e’ vadon vidéken. Forr bennem a’ vér mikor látom hogy ezek a’ dőzsölők, ezek az érzéketlen kevély gazdagok a’ szegényt marhának veszik, mások által szerzett javokat gonoszúl fecsérlik, ’s megindúlás ’s könyör nélkül látják hogy a’ szegény vigasztalás nélkül sír az egekre. Illő hogy temérdek gazdagságokból ezek kapjanak eggy igen kis részt. Nem bántam-meg a’ mit tettem. Nem fogom – Hah! valami jön. – Nem jön. – Reszketek, mintha a’ tetten kaptak volna. Vén bohó! szépen készűlök tenni a’ mit akartam. Mit mondok tehát? Mert a’ valót megmondanom nem lesz jó; azt Erásztnak meg nem mondhatom. – Eggyik osztán a’ másikából – De mit tehát? – Hazudnom kell; nincs más mód. Csak bátran – Nyavalyás, hiszen így az első szón rajta vesztenék – – Igy! így! ez jó lesz. Eggy Úr azt tudakozta a’ Városban, ha Erasztnál szolgálok e még is; az engem ismert, de én nem ismertem. Erre azt mondta hogy tudja melly szükségben vagyunk, ’s ezt az erszény pénzt – Imhol: a’ két gyermek. Mikor neki akarok készűlni, akkor háborítanak-meg. Előre látom hogy rollom szépen lesz játszva.

Az első. Hozott Isten, Simon! Mint jártál? De te bús vagy?

A’ második. Sokáig jártál, kedves Simon. Olly régen vártunk már.

Simon. Mert a’ városban sok dolgom volt.

Az első. ’S hoztál valamit, jó Simon?

Simon. Oh igen! igen sokat.

Az első. Én azalatt gyümölcsöt szedtem. Az egész kosaram rakva van.

A’ második. Bár én is olly nagy volnék már mint te, hogy én is tehetnék valamit. Mint fognak örvendeni szüléink! Nem vala semmink a’ mit ehettünk volna, ’s íme most megint van. A’ szegény anyánk ma a’ munka alatt sírt; akkor találtam bejőni hozzá, mikor tűző-rámája mellett űlt; ő nem tudta hogy én is a’ szobában vagyok, ’s sírt ’s könyörgött, ’s akkor én is sírtam. Hirtelen feltörlötte könyűjit mintha nekem nem kellett volna látnom hogy ő sírt. Mondd-el csak, Simon, atyánk atyánk mit sírnak olly gyakran? Én akkor mindég úgy félek.

Az Első. Szegények? mi szegények?

A’ Második. A’ mi szomszédjaink itt az erdőben, azok szegények, de nem mi.

Az Első. Mi csak néha vagyunk azok. Ma szegények valánk, ’s nem vagyunk többé. Hiszen nekünk olly sokunk van. Vagy nem volnánk most gazdagok?

Simon. Hahaha! ti eggyűgyü gyermekek!

A’ második. Te nevetsz rajtunk, Simon. De hát nem gazdag az a’ kinek elege van? Nekünk most öt napra is elegünk van.

Simon. Boldog gyermek!

Az első. De mondd-el csak: Ha mi szegények^* vagyunk, mijek van azoknak a’ kik gazdagok?

Simon. Azok mindennek bővölködnek.

Az első. De mi hasznát veszik annak? Hiszen a’ bővölködés az mikor valakinek többje van mint a’ mennyi a’ szüksége.

Simon. Igen; ’s ők nagyobbára azzal sem elégszenek-meg.

A’ második. Csudálatos emberek!

Az első. ’S ők azt a’ mire szükségek nincs, nem adják másnak?

Simon. Oh! gyakorta azt a’ keveset is elveszik a’ szegénytől a’ mit azok szerzettek, hogy a’ magok nagy rakásokhoz tehessék.

A’ második. O Simon, te csak kötődöl velünk, gyermekekkel. Illyen emberek volnának, bátyám? Elhiheted te ezt?

Az első. Én azt nem hihetem, Simon. Ne ámíts-el bennünket. Hazudni nem szabad.

Simon. Az bizony való. Tele van illyenekkel a’ város.

Az első. Ha nekem többem volna mint a’ mire szükségem van, én azt kiosztanám a’ legszegényebbek köztt itt a’ hegyekben, mint atyám ’s anyám cselekszenek mikor néha többjek van mint a’ mi kell.

A’ második. Bizony én is.

Az első. Én nem ismerek szebb örömet mint midőn a’ szegény olly szívesen köszöni ha mit vett tőlünk, midőn bennünket olly szívesen áld.

A’ második. Oh bizony én sem! sokkal inkább örűlök ollyankor mint ha a’ legtarkább madarat fogtam volna meg.

Az első. De, Simon, mondd-el csak! Miért sír néha atyánk, anyánk? Azért hogy gazdagok nem vagyunk, úgy e hogy azért nem sírnak? Én azt nem hihetem.

Simon. Úgy vélném azért, mert ha gazdagok volnának ’s sokjok volna a’ mi nélkül ellehetnek, többször tehetnének jót másokkal.

Az első. Az lesz tehát, Simon. Azért én is sírhatnék. De menjünk-be, öcsém. Jer te is, Simon! Jer utánunk.el.

Most ismét magamban vagyok, igen, bementek. Hadd töröljem-le a’ verejtéket. – Most bátran! most bemegyek én is, ’s általadom – De mit akarék mondani? Úgy hiszem, ijedtemben mind elfelejtém. – De ne reszkess, tehát, vén tőke! állj erősen! szemedet ne szüllyeszd így alá! Hord szabadon széllyel! – Te rossz csábító vagy. Öreg koromban fogtam eggy mesterséghez, kivált hogy az egészen ellenkezik természetemmel. – Csak eggyszer süljön-el szerencsésen! – Úgy, az az Úr, mondám, a’ kit a’ városban még eggyszer sem láttam. Igen, igen. – De imhol maga. Tartsd jól magad’.

Erászt. Hogyan jártál, édes jó barátom? Elfáradtál e nagyon? Ide fel a’ városból alkalmatlan a’ jövés.

Simon. Nem fáradtam-el; holmit hozván a’ városból: nehány ízben megpihentem.

Erászt. Rakd-ki barátom, ’s vidd-be a’ pajtába, ’s azután jer ide az árny alá; vacsorád majd készen leszen. Simon el.

Erászt utána nézvén. Melly hív ember! Oh csak az a’ szerencse lehessen enyém végre hogy ennyi jóságát hanyatló napjaiban megjutalmazhassam! Most ismét édes remények lebeglenek-környül. Hozzá fogtam a’ levélhez, ’s még ma el kell végeznem. Oh, ha a’ megengesztelt atyától válasz érkezend! Mint fogom kiáltani annak az örömnek nagyságát! De ha elkeményülve marad most is? ha siralmaim még most sem indíthatják-meg? Oh Isten! Isten! hallgassd-meg könyörgésemet, szánj-meg végre, ne kísérts feljebb mint erőm engedi! Ne hagyd hogy atyám haraggal szálljon a’ sírbe! – Ha nem volna e jó hogy Simont ’s a’ nagyobbik fiamat hozzá küldjem? Való hogy az út nagy. Ha ez a’ szeretetre-méltó gyermek vinné-el a’ levelet, ha az Öregnek térdeit általölelné, ha áldását kérni magának és nekem. – Oh, a’ szerencsétlen ezer meg ezer új gondolatot kap-fel hogy ezerszer érezze inségének szertelenségét! Miből éljenek a’ hosszú úton? Nagy Isten! elmerülve jár fel sokáig, ’s meg nem sejti hogy Simon mellette van. Itt vagy megint, Simon? Te eggyetlen barátom! Oh csak a’ te hűségedet jutalmazhassam-meg valaha!

Simon. Az Úr’ jóvolta nekem minden pillantatban jutalmazza azt a’ keveset a’ mit az Úrért tehetek.

Erászt. Azt én nem tehetem; mint jutalmazhatnám-meg én a’ te barátságodat? Midőn az atyám és az atyámmal eggyütt minden, minden elhagyott, te maradtál-meg mellettem, régi hív szolga. Körülttem nem reméllhettél semmit, mivel nekem magamnak sem maradt reméllni való; és még is elkísértél ez inségbe, ’s eggyütt türtél velem éhséget és szorultságot, ’s elmúlasztád máshol keresni szerencsédet.

Simon. Oh mint tudja az Úr naggyá csinálni azt a’ keveset a’ mit tettem! De azért ugyan el nem hitet hogy valami nagyot tettem. – Itt –

Erászt. Mi ez, barátom?

Simon. Csak végye, végye az Úr.

Erászt. Mi? hogyan?

Simon. Az a’ pénz a’ mit a’ városból hoztam.

Erászt. Ennyi pénz! Simon, szóllj, mi ez? Miért reszket így kezed?

Simon. Reszket? Az én kezem reszket? – Talán örömemben.

Erászt. Te akadozol? – szóllj, hogy’ értsem ezt?

Simon. Pénz, Uram! sok pénz! Olly nagy szükségünk van reá, ’s az Úr még sem örül neki.

Erászt. Rettegésed cselekszi hogy nem tudhatom ha neki kell e örülnöm. Ragadj-ki e kínos bizonytalanságból, mondd-el, ki adta ezt?

Simon. Tilalmam vagyon megnevezni a’ ki adta.

Erászt. Úgy vedd-vissza. El nem fogadom míg tudom mint jutottál birokába.

Simon. Én vissza nem veszem. – Melly tartózkodások!

Erászt. Ki vele, Simon, ki! szóllj!

Simon. Én azt – a’ mint kijöttem a’ városból – közel az erdő’ széléhez az úton leltem.

Erászt. Fillents hát, öreg szolga, fillents. Szavad csak-ugyan elárúl.

Simon. Végre azt hiszem hogy az Úr a’ szívem’ mélyéig ellát.

Erászt. Ez eggyszer hasznát venném. De te önnmagad hazudtolod-meg magadat.

Simon. Való tehát – nem leltem – a’ mint mondám –

Erászt. Mit a’ mint mondám.

Simon. Valaki adta nekem a’ Városban.

Erászt. O Simon! Simon! Valamelly barátom volt az?

Simon. Annak kellett lennie. Csínos eggy Úr volt. Azt kérdezte, ha az Úrnál szolgálok e még?

Erászt. Mondd tovább.

Simon. Azt feleltem hogy igen; ’s akkor ide adá ezt a’ pénzt hogy hozzam az Úrnak.

Erászt, ’S nem emlékezel hogy azt valaha láttad volna?

Simon. Nem láttam – magában. Bár csak már szűnne-meg kérdezősködni.

Erászt. Úgy tetszik nekem is, Simon. De szóllj csak, miért akarsz te engem ma megcsalni?

Simon. Én csalni, Uram? én valót mondok – Megengedjen az Úr, a’ kertbe kell mennem. el.

Erászt. Csudálatos! itt valami titok lappang. Ez a’ jó ember mindég testében reszket. A’ mit most mond, épen olly kevéssé látszik valónak mint a’ mit elébb mondott volt. Nem lelek nyugtot míg mindent ki nem tanúlok, Menni akar, de Simon visszatér.

Simon. Követem az Urat – nem tűrhetem hogy hazudtam, hogy el akartam ámítani az Urat. Mindent elmondok, hogy az Úr magyarázza-meg, ha a’ mit tettem, olly rossz e a’ millyennek felriadt lelkisméretem akarja velem elhitetni.

Erászt. Az Istenért, Simon! szóllj tehát.

Simon. A’ hegyekben – eggy Útazótól vettem-el.

Erászt. Hogyan, Simon? elvetted?

Simon. Mindent elmondok az Úrnak. A’ mint kijöttem a’ városból, ’s elfáradva a’ kapczig értem, kénytelen valék leűlni. Ott előttem feküdt az a nagy hely a’ maga’ pompájában. Elképzeltem melly bővségben él ott sok haszontalan a’ ki arra a’ vízre sem méltó mellyet naponként megiszik, az Úr pedig ezzel az angyali lelkü asszonnyal ’s ezzel az ártatlan két gyermekkel itt sanyarog, úgy hogy néha az a’ falat kenyerünk sincs a’ mit ehetnénk; elképzeltem hogy ott sok van ollyan a’ ki eggy kártyára többet teszen-fel mint a’ mivel mi egész esztendeig könnyeden kijöhetnénk. Isten ezt mindnyájunknak adta, gondolám magamban, de a’ gonoszság elfoglalja a’ jók’ részét. Elkeseredve ezen gondolatim köztt, hátamra vettem ismét nyalábomat, ’s tovább jövék, ’s íme eggy Úr eggyes egyedül előttem ereszkedék-le a’ völgybe, hova az én útam is ment. Hát ha, mondám, mingyárt ezen kezdenéd az igazságos felosztozást? Adja ide felét annak a’ mije van, ’s a’ felével ballagjon bátorságban; így neki is marad, nekünk is lesz. Én nem vágyok kincsre, de mi sem veszhetünk-el, mondám, ’s öszveszedtem minden bátorságomat. Azonban az Útas közelebb juta hozzám, ’s én reszketve, mintha valaki félre akart volna rántani, megkaptam a’ ló’ fékét, ’s megállj, kiáltám, eggy szót se tégy, mert ha kiáltasz, mingyárt előkiáltam társaimat; ide pénzed’ felét, a’ felével pedig menj bántás és félelem nélkül. Az Útasnak még inkább kellett reszketnie mint nekem, mert minden szó nélkül ide adá a’ mit általnyujtottam az Úrnak, ’s én békét hagytam neki hogy menjen útjára, magam pedig beugrottam a’ surjány közzé, ’s úgy voltam mintha csak álmodtam volna.

Erászt. ’S te jó Öreg, a’ ki egész életedet vétek nélkül töltéd-el, a’ ki soha nem probáltad mit tesz lopni, most haramiává tevéd magad’?

Simon. Akartam volna is hogy olvadjon porrá kezemben a’ pénze! De az eggyszer már miénk, ’s hasznát fogjuk vehetni. Ez a’ szorultság tettemnek, ha vétkes, mentségére lehet.

Erászt. A’ rossz tettet semmi szorultság nem menthet-ki.

Simon. De nem tudom elhitetni magammal hogy az olly igen rossz lehetne.

Erászt. Nem lesz nyugtom míg a’ pénzt a’ maga birtokosának visszaadhatjuk.

Simon. De hol akadhatunk arra? – Átkozott pénze! – ’S végre is – ő azt olly könnyeden adta ide mint a’ mi nélkül ellehet. Az csak azért tetszik soknak az Úr előtt mert már sok esztendő olta nem látott ennyit eggy rakásban.

Erászt. A’ másét, bár mi kevés az, nem szabad elvenni a’ maga’ birtokosának akaratja nélkül. Menj Simon, menj-fel a’ kapczra a’ honnan a’ városig lehet látni; talán meglátod még.

Simon. Tehát a’ pénzt nekem magamnak –

Erászt. Hogyan érted ezt?

Simon. Én visszaadjam neki?

Erászt. Fogd, én róla tudni semmit nem akarok.

Simon. Tehát megyek. A’ kapczról még ki fogom láthatni, ’s utólérem ’s visszaadom neki. – De hallja csak az Úr, lódobogást hallok. Ki lehet ez? Hát ha poroszlók jöttek volna ki hogy engem megfogjanak? – Itt valaki jő. – Egek! Épen ő! –

Cleon. Bocsásson-meg az Úr! eltévesztettem az útat, ’s inasomat, kit az úton keresni küldöttem, elvesztettem; ’s a’ történet ide hoz. – Meglátván Simont. Egek! oda vagyok!

Simon. Jak nekem! ő! ő! hátra vonja magát.

Erászt. Az Úr ijedtséget árúl-el. Mi baja az Úrnak?

Cleon. Kérem az Urat, legyen tekintettel öreg napjaim eránt. Ez a’ jó ember elég kímélettel volt csak a’ felét kívánni-el tőlem annak a’ mi velem volt; én neki számlálatlan’ többet adtam. Csak annyim maradt-meg hogy útamat tovább folytathatom.

Erászt. Engedjen-meg az Úr. Oh Isten! Mi nem vagyunk haramiák; mi csak szerencsétlenek vagyunk, kik a’ világból e’ pusztaságba vontuk-meg magunkat. Felejtse az Úr az okozott réműlést. A’ mit az Úrtól elvettek, az minden hij nélkül vissza fog adatni az Úrnak. Simon!

Simon reszketve jő-elő. Cleonhoz. Uram, megszégyenülve állok itt az Úr előtt. Imhol hozom a’ mit velem az Úrtól a’ legmélyeb kétségbeesés hagya erőszakosan elvitetni. Már épen utána akarék menni az Urnak hogy a’ pénzt visszavigyem. Ah, az a’ nagy nyomoruság a’ mellyben itt az én jó urammal ’s háza’ népével sok esztendők olta tengünk, olly lépésre vetemített mellyet azelőtt soha nem próbáltam. Imhol van, Uram, vegye-vissza az Úr, ’s mentsen-meg általa azon tehertől melly lelkemet halálom’ órájáig fogva volna nyomni. Azalatt míg Simon itt szóll, Erászt figyelemmel nézi az Idegent.

Cleon. Engedelmet, Uram, hogy rettegésem az Urat megbántotta. Szívesen szánom az Úr’ állapotját. Tartsa-meg az Úr e’ csekélységet, én többé azt el nem fogadom. Akarnám hogy többel lehetnék felsegéllésére, de útra az ember nem veszen sokat magához.

Erászt. Az Úr’ jósága a’ legszívesebb hálát érdemli tőlem, de azzal visszaélni nem fogok. Nem volnék erre méltó ha az Urat attól fosztanám-meg a’ mire útja alatt szüksége leend. – magában. Egek! Ez az arcz! ezek a’ vonások!

Cleon. ’S az Úr nekem nem engedi azt az örömet hogy inségén legkevesebbet könnyíthessek? Nekem maradt még annyim a’ mennyivel útam alatt beérhetem. Légyen tehát ezé a’ jó emberé a’ ki inasa, a’ mint látszik, az Úrnak.

Simon. Én nem csinálok semmi kifogásokat. Szívesen köszönöm az Úr’ jóvoltát.

Erászt. Úgy fogadja-el az Úr tőlem is a’ legforróbb hálát! Oh Isten! volt idő a’ mellyben én is tehettem jó mással. Oh, engedjen-meg az Úr könyűimnek!

Cleon. Barátom! szabad legyen igy neveznem az Urat. Érzékeny szavai azt mutatják hogy az Úr nem a’ köz seregből való. Az Urat valamelly nagy szerencsétlenség érhette.

Erászt. Semmim sem maradt egyéb mint a’ csendes lelkisméret és a’ rény.

Cleon. A’ kettőnek birtokában ez inségnek közepette is irígylést érdemel az Úr’ sorsa. Én gazdagnak tartatom; de mindent kész volnék feláldozni ha rajta lelkisméretem’ nyugalmát vásárolhatnám-meg. Eggy vétket követtem-el melly untalan’ gyötör. A’ rettegés minden nyomomban hágdos utánam, mint eggy rettenetes kísértet, ’s félek hogy azt e’ világon jóvá nem tehetem többé. Sírjon velem az Úr; érdemlem az Úr’ könnyeit. Oh Isten! melly rettenetesek lesznek a’ napok mellyeket ősz korom még remélhet, ha fel nem lelem a’ kik ellen a’ vétket elkövettem! Az Úr még ifju; szerezze-meg az Úr a’ tiszta lelkisméret’ nagy kincsét öreg napjainak. Oh Isten! melly kín ez! melly nyomorúság! melly irtóztató az midőn a’ vádló lelkisméret bennünket életünknek estvéjén sanyargat, ’s öreg korunkat a’ sírig korbácsolja. Rég olta járok kelek, hogy nyomába akadjak azoknak a’ kik eránt igazságtalan valék, és a’ kik napjaikat talán mély inségben töltik, vagy talán már bérekesztették! Melly föld lepi az ő poraikat? Melly éghajlat csepeg harmatot és esőt az ő csendes sirhalmaikra? Oh ha tudnám, oda sietnék, ’s ez ősz fürtöket sírjokon teríteném-el, ott élném el hátra-való napjaimat, ’s ott fogadnám-el a’ régen óhajtott halált. Oh én szerencsétlen atya! Az Úr sír? Köszönöm hogy szánja szenvedéseimet.

Erászt. Melly kész a’ szerencsétlen mindenben keresni reményt. Nem, az nem lehet, az nincs úgy. – –

Lucinde. Hogyan, Kedves? te a’ mi tiszteletes Vendégünket ide kinn tartóztatod a’ nedves esti légben? Fogadja jó szívvel az Úr a’ mi szegénységünktől kitelik, ’s jőjön szobánkba.

Cleon. Ha megengeditek. Társaságtok nékem pótolék leszen mindenért.

Simon. Hah, Uram! szent Isten az egekben! mit látok! Oh, de ha jól látok e? Isten! Isten! mi ez itt a’ pénz mellett?

Cleon. Egek! mi baj?

Simon. Cleonhoz. Az Úr’ neve ez itt a’ papiroson?

Cleon. Az én nevem, igen.

Simon. Oh, ugy öleljék-meg egymást. Oh úgy kell sírnom mintha gyermekké váltam volna. Öleljék-meg, öleljék-meg egymást. Erászthoz. Ez az Úr, atyja az Úrnak. Cleonhoz. Ez az Úr’ fija, Erászt, ez Lucinde –

Erászt. Hogyan? lehetséges e? Oh atyám! Lucindével lábaihoz omol.

Cleon. Gyermekeim! Oh nagy Isten! Az öröm némává tészen. O fiam! o leányom! Isten! mit nem hagya veletek igaztalanságom szenvedni. De igen; te az én fiam vagy; ismét reá-ismerek a’ nyomorúság által hasonlatlanná lett arczvonásaidra. Oh Isten, melly csudálatosan, melly véletlenül akadok reátok!

Erászt. Atyám! oh atyám!

Lucinde. Szabad e nekem is e’ névvel szóllítanom? szabad e e’ kezet könnyeimmel áztatnom? Oh atyám! nékem is atyám!

Simon. a’ két gyermeket kihozza a’ szobából. Ide, kis gyermekek, térdeljetek ide ti is. Boldogok vagyunk! eggyszerre boldogok vagyunk! Hah, nem tudom örömemben hol vagyok.

Cleon. Keljetek-fel, gyermekeim! Fiam, tarts, mert örömemben öszveroskadok! Öleljetek-meg, öleljetek-meg mindnyájan! Ezek a’ te fiaid? O Lucinde! o leányom! Isten a’ te egeidben, vége van szenvedéseimnek! Három éve már hogy mardosó lelkisméretem nem hagy soha nyugtot, három éve hogy betegen fetrengettem ágyamon, óhajtottam a’ halált, ’s annak közelítését annak emlékezete hogy erántatok igazságtalan ’s kemény voltam, irtózatosnak festette, rémítgetett. Oh Isten, adj egésséget, adj erőt! ezt kiáltoztam; ne végy magadhoz míg őket fel nem találom, míg karjaik között meg nem vallhatom vétkemet, míg velek meg nem békélendek, ’s tőlök siratva, áldva halhatok-meg! Haszontalanok voltak minden igyekezeteim, nem leltelek sehol^*, ’s íme ma véletlenül –

Erászt. Oh atyám!

Lucinde. Térj-be fedelünk alá, kedves atyánk, ’s szűnj-meg vádokkal terhelni magadat. Mindnyájunknak pihenésre van szükségünk.