Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Mintha csak álmodnám, szép és jó Nincsi, hogy eljöttem tőled. Tőled lenni elválva – nem fogom-meg e’ gondolatot; pedig minden pillantatban, minden érütésben érzem híjodat, érzem, hogy távol vagyok tőled. Lyánykák, lyánykák, mikké nem tesztek ti mibennünket! ti szíveinkkel eggyütt vészitek-el azt az erőt is melly minket éltet; ’s akkor osztán lehelletetek nekünk enyhülés, pillantástok nékünk táplálat. Ha elgondolom, kedves Nincsi, mint vala az midőn estvénként eggyütt sétálánk a’ bástyán, vagy alól a’ hídon – a’ hold reszketve csillámlott a’ lassan-zuhogó Duna’ habjain, ’s eggy ablakban véletlenül megszóllamlott a’ guitarr, sírt, nyögdelt, panaszkodott; továbbad vígabb hangzatokra fakadt, ’s utoljára örvendő csattogásokkal szaladt fel és ismét alá a’ húrokon – o Nincsi! mint hajtottam-fel ollyankor az örömpoharat, mellyet nekem a’ Végezés nyujta, ’s miként mentem melletted a’ legédesbb szendergésben, ’s te engem miként ébresztél-fel édes csókod által álmaimból, ’s angyaltekinteted mint ragadott-el, hogy rólad, magamról, ’s az egész világról magam körül elfeledkezém! – Ha ezt így elnézem, jó Nincsi, ’s elképzelem hogy ez az olly nyugtalanúl várt idő majd megint itt leszen, hogy én majd megint nálad leszek, majd megint boldog leszek – oh! akkor nem bírok hevemmel, ki kell mennem a’ szabadba, ’s ott néki-eresztem szívemet, hadd érezze a’ szép téli nap’ kecseit, hogy az ür mellyet szívemben emlékezeted támaszta, elteljen. ’S mikor osztán három négy órát a’ hidegen töltök, ’s az éj a’ szerelmes andalgót ott éri, ’s haza jövök, ’s megállok ablakomnál, ’s elnézem mint megyen itt eggy szerelmes pár, ’s amott a’ második, a’ harmadik, a’ hold’ szép fényében, ’s az az érzés, hogy eggyütt vannak, miként melengeti őket mint a’ tavasz’ melege, hogy nem gondolnak a’ hideg’ csípősségével – ha e’ boldogokat látom, ’s elgondolom minden örömeiket, mind azt az ő szent hűségeket eggymás iránt – Nincsi! akkor eggyszerre előttem terem angyalképed, ’s szent csókokra szóllít karjaid közzé. Felszököm, néked eredek, meg akarlak ölelni, kiterjesztem utánad karjaimat, – az árny elenyész, a’ reszkető karok elhullanak, ’s magamat szorítom által. Ollyankor nagy csepp esik-ki a’ megcsalatkozott szemekből, ’s vígasztalhatatlan sírok. Nincsi! én nem most jövék-el tőled először miolta eggymást szeretjük, de ez aggást szívem még soha nem érzette. – Ha ez előérzés volna! – Irtózatos gondolat! Minden tetemem reszket belé. – – Abba’ kell hagynom; nem írhatok tovább; pedig szívem olly igen tele van. – Élj boldogul, kedves leány! ’s szeress olly kimondhatatlanul mint én téged.

Nincsi, nekem te vagy minden gondolatom. Napról napra, óráról órára inkább érzem hogy nélkűled nem élhetek. Reád emlékeztet minden kicsinység. Ha dolgaim mindentől elvonszanak, ha a’ legnagyobb figyelemmel neki-állok írásomnak, huss, papirosomon képed! ’s midőn sétálni indúlok, vezérem leszen ’s kalaúzom, előttem megyen, mint a’ világosság’ felhője ment a’ pusztában-bujdosóknak. – Tegnap eggy patak’ szélén őgyelegtem, ’s veled töltött boldog napjaimra gondolkozám, ’s abban kerestem, abban találtam vígasztalást hogy majd ismét veled leszek, hogy majd ismét boldog leszek karjaid között. – De hát ha Nincsidet másnak kellene látnod karjai köztt? e’ gondolat szökött keresztűl fejemen. Hát ha a’ szerint kellene eltöltened nélkűle napjaidat mint ím ezeket töltöd most? Ha ezt ki fognám e’ állhatni? kérdém, ’s azon pillanatban eggy fiatal nyár ötlött a’ víz’ szélén szemeimbe. A’ patak megáradott vala, ’s az egyik hab a’ másika után csapkodá a’ fiatalt. Ez elhajlék, ’s ha a’ víz kevés ideig elcsendesedett, új erőt látszott gyüjteni. Míg még törzsöködben velő vagyon, mondám; míg még erősen állasz, nem tarthatsz a’ víz’ dühétől: de ha gyökereid közül el lészen kapva a’ föld, ha éltető nedvedet a’ férgek kiszívják, ’s a’ patak úgy kezd ismét ingatni, oh, akkor oda lészesz! – Az emberi sors’ képe mindenben és mindenhol, kedves leány! – Élj boldogul! Írj hamar! Nyugtalan várom leveledet.

Megengedj, Kedves, hogy leveleim után sokáig hagylak várni, noha már nagy az ideje hogy itt vagyok; annyifelé kapkodtak hogy lehetetlen vala reá érnem; ez a’ sok látogatás, viszontlátogatás, ez a’ sok ebédre-ozsonnára-hívás, a’ sok vacsorák, kocsizások, mellyel Vendég-Urat régi ismerősei egymással-vetekedve gyötrik, kínozzák… – Osztán – szólljunk valót! a’ dolognak vagyon eggy más titkos oka is: – a’ szerencsétlen nem feledheti az elhagyott lyánykát, ’s a’ leglármásbb mulatságnak közepette is pityergőre áll szája.

Valóban, barátom, szégyellem hogy eggy rövid elválás így elbúsít, illy alkalmatlanná tészen mindenre. De ha Nincsimnek portréja szemembe ötöl, oda vagyok. Úgy teszek mint a’ kis leány kinek új ruháját elzárá az anyja, és a’ ki minden órát számlál az óhajtott vasárnapig.

Bálból jövök, lelkemnek kedves barátnéja, mellyet tegnap eggy szánozás előze meg. Melly napom vala, ha azt eggyütt tölthettem volna veled! De lehetek e én tenélkűled boldog? Lehet e az lélek nélkül a’ test? Nézzd mint olvaszt-fel bennem a’ te emlékezeted minden érzést, mint melegíti-fel szívemet melly egész nap zárva volt minden örömnek. – Egyedül a’ bátyám tizenhárom esztendős leánykája tudott édes enyelgései ’s ártatlan lelkének kilövellései által eggyszer kétszer felderíteni. Szívemet még most is zárva tartja az a’ homályos aggás, mellyet neked minden levelem panaszol, ’s nem örömest engednék neki itt újabb kiömlést; és így csak eggy rövid történetét az én kis Tónim felől melly téged a’ gyermeknek szép lelkével megismértessen, ’s azzal jó éjszakát, imádott leány!

Tóni az én szánomban űlt. A’ mint a’ faluba kiérénk, figyelmessé tevém hogy nézze mennyi nép tolakodik látásunkra, ’s szántam őtet hogy a’ sok köszöngetés kifárasztja. Mit tészen az, felelé szívének mindenkori nyájasságával; ki ne tűrne inkább bár melly alkalmatlanságot, mint hogy azt a’ gyanút vonja magára hogy elhívén magát azon hogy ő a’ szán’ Királynéja, szégyelli isméretségeket; a’ kevély lélek mindég romlott lélek. – E’ szívből-eredő felelet a’ maga melegségében, könyűket gyüjtött szemeimbe. Emlékezzél azon nyomorultakra, kik születések, pénzek, titulusok, ’s oh hányszor nem! azon gunya miatt melly hátukon fityeg, nem akarnak ismerni némelly érdemes emberre, ki ezerszerte többet ér mint ők, minden gunyájokkal. – A’ nevetséges bohók!

Oh barátom! hogy az ember a’ maga’ érzéseit annyira megtagadhatja, ’s utána vetheti a’ haszonnak ’s bevett balgatagságoknak! Emlékezel mint örvendénk tavalyi ittlétünk alatt, midőn Halasit és Veszprémi Maríet egymást olly híven szeretni látánk? Nem esküdt volna e meg a’ város’ két harmada hogy ők eggyek lesznek? nem megkészültnek nézte e a’ dolgot minden? ’s íme a’ szerencsétlen Maríe ma Consiliárius Nagyfalvi Úrhoz eskettetett! – Hogy az a’ teremtés mellynek a’ Természet, kedvében e vagy haragjában? legtöbb érzést ada, illy érzéketlen tud lenni! Ime most világosodék-ki hogy az öregek soha nem akarták hogy gyermekek Halasiné legyen, azon minden tekintetet lenyomó ok miatt, mert Halasinak nincs sokja. Hogy a’ fiatal pár szereti egymást, azt elnézték; annak, mondának, úgy is vége leend ha Maríet máshoz adjuk. – Gyönyörű kor mellyben az illy esetek mindennapiak! Rettenetes látni hogy az emberek olly reményeket táplálnak mellyeket nem tudnak, ’s gyakran nem is akarnak, teljesíteni. Esztelenek! nincs e külömben is elég insége az életnek, ’s ti még akarva szaporítjátok azoknak számokat? Az illy eseteket öszve kellene szedni tanulságul, hogy a’ tapasztalatlan készülne-el jó korán, ’s kerülné az örvényeket mellyekben nyugalma, ’s gyakran egész életebeli szerencséje hajótörést szenved. – De hagyd beszéllnem a’ történetet.

Halasi kényére él Maríejának szerelmében, nem tart semmitől és senkitől; azonban Consiliárius Nagyfalvi, eggy rettenetes formájú, vén, de gazdag ember, belé szeret a’ leányba, ’s azt szüléjitől megkéri. Mit gondolsz? Eggy olly valami a’ mit Méltóságnak tituláznak, ha merő törzsök is – ez a’ szerencse nagyobb vala mint hogy eggy óráig is elmélkedni kellessék Veszpréminek ’s Veszpréminének. Hadd billenjen a’ ház! ’S íme a’ gyermekek’ boldogságát értő ’s óhajtó szülék szerencsének tartják hogy házok eggy illy tekintetü Uraság által megtiszteltetett, ’s a’ leányt oda ígérik. Hogy eggy dologhoz melly gyermekeket egészen boldoggá vagy egészen boldogtalanná teheti, magának neki is van szóllója, az nekik eszekbe nem jutott, mert azt édes atyám-uramtól ’s édes anyám-asszonytól megtanúlánk hogy gyermeknek nem szabad akarni, hogy annak engedelmeskednie illik. Előhívatják Maríet, ’s Veszprémi Úr atyai egész hatalmát éreztető tekintetével vezeti jövendő férje felé. Consiliárius Úr maga sem mulasztja-el, vérrel béfutott ábrázzal jelenteni, hogy húga-asszonya’ szépsége^*, derék maga-viselése nem kerűlheték-el figyelmét, ’s ő kedves húga-asszonyát elvenni szándékozik. A’ szegény gyermek ki ezt meg sem álmodá, elijed, reszket minden teteme, Halasinak emlékezete általszök fején, ’s a’ szerelem azt a’ vétket követteti-el vele hogy ellenkezzék szüléjivel. Sír, tördeli kezét, kéri, szánnák-meg, ő csak Halasival lehet szerencsés. Bolondságok! a’ hol a’ gyermek vak, ott a’ szüléknek illik szemeseknek lenni. Consiliárius Úr eléggé szemtelen és pogány, látni hogy a’ szerencsétlen gyermek miatta kínoztatik; ’s Veszprémi él hatalmával, ’s midőn a’ fejes gyermek engedni teljességgel nem akar, kitagadást, elkergetést harsog. Maríe gyenge volt ’s megadta magát. – Én mind ezekről semmit nem tudtam valamíg Halasi, megértvén hogy itt vagyok, bejöve hozzám, ’s szerencsétlenségét elpanaszlá. Szóllani akartam Veszprémivel, kihez bíztam hogy más gondolatra fogom vehetni, csak az a’ csuda mondana-le erőszakosan-szerzett jusáról, de már késő vala ajánlásom; öszvekelések harmad napra rendeltetett, ’s Halasi megígérteté velem magának hogy a’ lakadalomtól mellyre bizonyosan meg leszek híva, magamat el nem vonom, mert azon őnéki is meg kell jelenni, ’s szüksége lészen bátorításomra. E’ szerént tanúja valék eggy lépésnek melly két ember’ életét örök nyomorúsággá tevé. Hideg borzadás futott végig rajtam midőn Maríe az eltaposott szerelemnek minden kínjaival a’ Pap’ elébe lépett; ’s midőn a’ Pap az esketéshez hozzá fogott, ’s e’ kérdés alatt: Szereted e? az ajtó megnyilt, Halasi belépett, ’s Maríe őtet meglátta, elhalványult, ’s szíve a’ szerelemnek minden dühével riada a’ Szeretem’ kimondása ellen, ’s kegyetlen atyja, általellenben állván vele, értette hallgatását, ’s elkeményedett tekintettel a’ szerencsétlen szót belőle kicsikarta, ’s Maríe azt a’ kétségbe-esésnek minden kínjai köztt nyögte-ki, – a’ szerént állottam ott mintha ég föld rajtam feküdt volna. Oh barátom, melly hang vala az! még most is hallom. Irtózatos! a’ megfojtott természetnek halotti hörgése volt. E’ hangja szerencsétlenségbe-taszított gyermekednek, embertelen atya, mellyet csábulásodban most nem hallál, e’ hang, majd midőn világosabban-látó szemekkel tekintesz azon jövendőbe, melly téged elfogadni készűl, csengeni fog füleidben, ’s jaj akkor neked! Halasi meggyőzte fájdalmát, ’s nagyságban álla ott, mellyet annak érzése ád a’ szerencsétlennek hogy nem érdemli esetét. Kevéssel az esketés után eltünt, ’s eggy barátja által menteté-ki magát hogy Vice-Ispánjától siető parancsolatjai érkeztenek. Maríet kellett volna látnod midőn ezt hallotta. Szíve megsugá neki miért távozott légyen el Halasi, ’s minden mozdultán látszott melly szertelenül boldogtalan. – Miért ád néktek a’ törvény, miért maga a’ Vallás annyi hatalmat, szülék, ha ti azzal olly kárhozatosan éltek-vissza! Gyermekeiteknek szívekbe ütni a’ kést véteknek tartjátok: de őket olly rabságba vetni mellyből nincs szabadúlás, látni, miként vesznek óráról órára, az előttetek véteknek nem tetszik. Mi jót szülhet az emberi társaságban a’ víg kedv, a’ szabad lélek, az egésséges test! és mennyi rosszat az ellenkezők! Magzatjaitok kiket ti hidegen taszítátok nyomorúságba, betegeskedve vonják eggy napról más napra szánást-érdemlő élteket; kínjaikat minden óra öregbíti, ’s őket használhatlanabbakká teszi a’ köznek szolgálatjára. – Hah! nem elég tövis van e éltünknek ösvényein? önn-magunknak kell e a’ magunk’ napjaikat pokolbeli szenvedésekkel öldösni?

Tegnapi rettenetes napomat rettenetes éj követte – ismét eggy áldozatot láttam az oltár előtt. De arról szóval. – Nincsi! ha való találna lenni ez éji álmom! Úgy látszott hogy valamelly ismeretlen kiterjesztett karral közelíte feléd, hogy téged megcsókola, ’s hogy te édes mosolygással tekintettél neki szemeibe, ’s én eggy szögben, távol tőletek, hosszú fejér lepelbe öltözve állottam, ’s reszkettem. Az idegen másod ízben is megcsókola, ’s te neki kibeszéllhetetlen bájjal simultál mellyére. Ki akarálak tépni karjaiból, feléd szaladtam, de ah! csak árny valék melly körültted széllyelfolyt, ’s nem vala erőm, elrántani. Kiáltani akarék, ’s nem vala hangom. E’ rettenetes csüggedésben lábaidhoz rogytam, ’s álmom eloszlott. – Nincsi! ha ez az álom előérzés volna! – Ezer gondolatok tolakodnak lelkemre; nem tudom mit mondjak. Ah, vedd-elő képemet, ’s emlékezzél rólam midőn azt nézelled, ’s mondd magadnak hogy nincs ember, a’ ki téged olly híven, olly valón, olly forróan szerethessen mint én. Emlékezzél-vissza eggyütt-élt boldog óráinkra, ’s érezd hogy mi eggymásért vagyunk teremtve, érezzd hogy ha boldog akarsz lenni, enyémnek kell lenned. Ne tépd el csábulásodban a’ köteléket melly lelkeinket öszvekapcsolva tartá még minekelőtte testbe költöztenek. Ha te engem elhagynál, Nincsi, magánosan sohajtoznám utánad, elfonnyadnék, ’s ideje előtt lépnék sírba; mert nékem csak eggy szívem vagyon, ’s az tiéd; csak eggy életem, ’s az néked van szentelve. Én ama’ boldog este néked áldoztam szívemnek minden érzéseit, minden indulatját, ’s meg nem szegem hitemet. – Te nékem nem írsz. Nem tűrhetem tovább hallgatásodat. Kérlek, szóllj, mi lelt? mi tartóztathat hogy írj? Ha elhidegültél erántam, engedd tudnom. Ne hidd, hogy téged azért vádolni foglak. Birtokod engem eddig olly felette boldoggá teve; szerelmed felébreszté szunnyadó indulataimat, szívemet érzékennyé tette mind az iránt a’ mi szép, nagy és nemes. Neked köszönöm ezt, ’s neked fogom köszönni örökké, neked köszönném, ha szívemben erántad nem égne is szerelem, forró kibeszéllhetetlen szerelem. Korán kóstolám-meg azon boldogságot mellyet ember kóstolhat; ’s íme mind éltem azzal a’ mit az ég a’ maga legkedveltebb szülöttjeinek engedhet. Örömeimnek mértéke teljes vala: hadd teljen-meg tehát poharam keserüséggel is. Engem kevés napok megérlelhetnek a’ halálra. – Halálra? Nincsi! halálra? Nem ez ragadja e ki az embert a’ társaság közzül melly nekem kedves, olly igen kedves volt, mert benne találtalak tégedet? nem keskeny sírba veti e a’ szívet melly szerelemmel akarná általfogni az egész világot? – Halál! – Nincsi, hagyd félbe szakasztanom e’ gondolatot! Alatta meghül az érzék, ’s minden enyész szemeim előtt.

Fogjad e levelet, Nincsi! Ezer könyűk mennek vele, s’ név nélkül való érzés. Olvasd-meg másodszor, harmadszor, ’s tollhoz hamar!

Posta nap ismét ’s – ismét nincs levél! – Nincsi! Nincsi! szóllj, kérlek; mi lelt? mi lelhetett? – Oh, ha érzenéd mint gyötör e’ hasztalan várás! Nem kívánnék neked illy kínt ha megváltoztál volna, ha hitedet megszegted volna is. – Hitedet megszegted volna? ’S lehet azt megszegni kedves Nincsi? Lehet e azt megszegni két olly szívnek mint a’ miénk? – ’S íme képed egész kedvességében jelene-meg ismét előttem. – Ha azon édes pillantatokra emlékezem, Nincsi, mellyeket szép szemeid löveltenek reám, ha azon édes hangot hallom melly engem visszakiálta a’ kertbe midőn hárántsipomon ömledeztetém phantasieimet, ’s mentem, mert a’ szerelem felolvadt érzéseivel nem bírtam tovább, és még sem mertem neked megvallani melly kibeszéllhetetlenül szeretlek – ha mind ez örömekre, boldogságokra emlékezem, az a’ gondolat hogy elhagysz, mint valamelly rettentő hegy áll vala szemeim előtt, semmivé lohad-el, ’s szent szerelmed’ képzelte ismét felvidítja elszomorodott elmémet, ’s a’ világ előttem újolag Elysiummá változik-el. De az édes álom nem tart sokáig, ’s megint gyötör hitszegésed. – Ma még kettőkor^* nézettem a’ postát, ha vannak e leveleim. Már a’ sobák’ kezében valának. El nem tudék távozni az ablak mellől, valamíg megláttam hogy jő. Két levél, Nincsi! utánuk kapék, nézem az írást borítékjaikon, ’s eggyike sem tiéd! Nincsi! Mi lelt? kérlek az ég’ szerelméért! Beteg nem vagy; azt nékem megírta volna Endrédi. Oh írj! írj, mihelytt ezt veended, ’s tudassd velem honnan eredhet e’ gyötrő, magyarázhatatlan némaság. Az én leveleim kezedhez mentek; Endrédi maga adta-meg őket. Nem olvastad talán? Ah, úgy nem láttad cseppjeimet mellyek papirosomra csorogtanak! Ha olvastad volna, nem maradtak volna válasz nélkül; vagy már nem volnál Nincsi. – Álld-meg a’ kötést mellyet a’ Szerelem előtt esküvénk! Emlékezel? mint búva a’ hold felhőji megé azon szent estve, ’s mint jöve-elő ismét teljes fényében, ’s mint mosolyga reánk midőn a’ bonthatatlan hitet esküvénk. Emlékezzél reá azon szent esküvésre, ’s maradj enyém, légy ismét enyém! örökre enyém! Ezer köztt sincs eggy, a’ ki kedvesét úgy szeresse mint én szeretlek téged; ’s épen ez nekem az az eggy érdemem melly miatt engem te szeretsz. Más több fényt, több ragyogást, több bővséget fogna neked adhatni; de nem adhatna olly szívet mint ím ez itt, melly csak teértted ver, mellynek csak eggy akaratja vagyon, a’ te akaratod! Oh, nem repülhetek hozzád! Még nehány nap’ itt kell múlatnom, ’s úgy kell tennem, a’ mi nehézbbé teszi késtemet, mintha örömest múlatnék. Midőn szívem bánatjában csaknem meghasad, elmétlen csevegéseket kell olly társaságokban mellyeket gyűlölök, hallgatnom. - - - Oh, ha repülnöm lehetne, hogy bánatomat kebeledben sírhatnám-ki! Csókold-fel e’ cseppet, kedves leány! Drágább az mintha annyi nagyságu gyémántot vennél; mert ez a’ legforróbb szerelemnek, a’ leghűbb epedésnek cseppje.

Olly kínok, olly hánykódások köztt folynak napjaim, Kedves, mellyeknek nincs mása. Szívemben ezer indúlat zúdul-fel, de nem lelek szót a’ mivel kiadjam. – Nincsi ötödik levelemre nem felel, ’s most veszem Endrédinek tudósítását hogy Nincsivel valaminek kell esni, mert kerűli a’ vele-lételt, ’s házoknál holmi készűleteket sejt. – Marosi, mit teszen az? Én őtet másnak nem engedem. Úgy térek-vissza Budára, mint az az oroszlán kinek elszedték kölykeit; ’s jaj annak a’ ki, ha elébe adom jusaimat, tőle félre nem áll!

Alig méne-el tegnapi levelem midőn eggy barátom által eggy csomó levelem érkezék. Felbontám, ’s legelébb azt vevém-elő mellyen Endrédimnek kezére ismertem. Halljad mit ír: – Szent-Péteri, az én közben-járásom által az Ország-Bírája előtt, Secretáriussá lett a’ Helytartó Tanácsnál, megérkezett Budára, ’s megkérte Nincsit. Megkérte, ’s Surányi kedvezve felelt, ’s kívánsz hallani még eggy És-t? – ’s Nincsi – hozzá ment. – Nem illene e ez Románba? – Te nem nevetsz? Én nevetek. – Indúl a’ posta. Isten hozzád!

Legújabb hír gyanánt jelenthetem hogy Szent-Péteri megérkezett. Örvendve írnám ezt neked, barátom, hahogy a’ toldalék, melly mellé lesz vetve, minden örömeimet ’s örömeidet kétszeresen el nem mérgesítené. Barátom, légy férjfi, ’s készülj eggy váratlan történet’ értéséhez – az Nincsit illeti. Tegnap érettem külde. Megjelentem. Eggy csomó írással jöve-ki hozzám. Én, úgymond, íme e’ leveleket az Úr’ barátjától vettem. Környülményeim úgy kívánják hogy válasz nélkül adjam-által az Úrnak. Jelentse neki szíves tiszteletemet, ’s tegye bizonyossá hálás ’s állandó barátságom felől. Kővé váltam előtte, ’s meg nem foghatám mi ok által indítatik. – A’ lépés mellyet tevék, felele tetszetes zavarodással, ezt úgy kívánja. – Nem értettem. – ’S az Úr nem tudná, kérdé, hogy mátka vagyok? Mire való itt e’ tettetés? – Elhitte állatásomat hogy semmit nem tudok, ’s jelentette, hogy Szent-Péterivel jegyben vagyon. – Az Istenért! mondám, mit követett-el Nagysád? ’s mit Szent-Péteri, ki talán nem is tudja, hogy e’ kincstől barátját, jóltevőjét fosztotta meg? Atyja belépe, ’s Nincsi eltünt, minekelőtte kérdéseimre felelhetett volna. Jónak láttam tartalék nélkül szólani Surányival, ’s kimondám neki hogy cselekedetén eléggé álmélkodni nem tudok. Szándékod előtte tudva volt, ismeri charakteredet, bízhatott hozzád, ’s leányát mégis Szent-Péterihez adá, holott az elsőség, bármelly oldalról tekintsük, a’ tiéd. Vállat vonított, ’s azt felelé, hogy a’ leány’ destinatiója a’ házasság; az erkölcsöknek megromlásában, midőn ifjaink nőtelen’ szeretnek maradni, az a’ tiszte minden gyermekeit szerető ’s bölcs atyának hogy leányát, mihelytt érette magát ollyan ifju jelenti a’ kivel neki boldog életet ígérhet, kiadja; volt eggy idő, mellyben mind tulajdon érdemeidre nézve mind atyád’ emlékezetéért óhajtotta és remélte is, hogy te lészesz veje, de te magadat soha nem jelentetted, ’s ő a’ bizonyost a’ bizonytalanért el nem szalaszthatá; Szent-Péterinek személyes érdemein ’s ifjuságán kivül fényes születése ’s szép birtoka vagyon, ’s szerencséjét futni elkezdette: te a’ magadét, Isten tudja, melly különösségek miatt, elmulasztottad, ’s birtokodnak eggy része Onkelednek rendelésétől függ, melly annak csudálatosságai miatt kétséget szenved; ’s több ehhez hasonló dolgokat. Forrott vérem, látván, hogy eggy köztiszteletü ’s külömben valóban nagy ember illy kicsiny módra gondolkozik, kimondám neki, hogy te ismered a’ dolgok’ becsét, ’s alkalmasan tudod mit ér az a’ titulus mellyben az üres főkkel együtt sokszor még a’ jók is olly sokat keresnek ’s ha kedved volt volna szolgálatot venni, kegyelmében lévén a’ Nemzet’ Elsőjének, ’s Nagyjaink által megkülönböztettvén olly könnyen boldogíthatád vala magadat, a’ hogyan már eggynél több barátodat boldogítottad; örökséged pedig kérdést nem szenved. De ha te minden pénz és születési fény nélkül akarnál is valamelly házhoz csatlattatni, azok által a’ kik reád méltók, nagy örömmel fogadtatnál. Azt felelte hogy a’ dolgot úgy tekintem mint igen hív barát, ’s reám bízza, hogy már most tekintsem mint eszes atya; ’s érdemének azon érzésével melly olly sok embert megzavart, és a’ melly másban dölyfnek fogna magyaráztathatni, elhallgatott. – A’ lépés, a’ mint látom, visszavonhatatlanul meg vagyon téve, ’s illő, hogy a’ Mélt. Úr szavát állja, noha kérdés, ha gyermeke a’ cserében nem veszt e, mondám félig epével, félig megháborodva, ’s eljöttem.

Mint viselé magát Nincsi, önnként hajlott e, vagy kényszerítetett? azt lehetetlen volt kitanulnom. Előttem az legcsudálatosabb, hogy Szent-Péteri a’ te szerelmed felől semmit nem tudott, és mind ez ideig semmit nem is gyanít. Útálnám, ha tudná, mitől fosztotta-meg barátját, jóltevőjét. Hogyha későnek nem látnám, szóllanék vele; de nem szeretném azt hinni felőled hogy neked ezáltal szolgálatot tehettem volna.

Hitessd-el magaddal hogy parancsaidban mellyekkel barátságos bizodalmad megtisztelni akarand, híven eljárni fő tisztem ’s örömem lesz, és hogy esetedben nálamnál szívesbb részt nincs senki a’ ki vehessen.

Még is itten vagyok, barátom, ’s tudják az egek mikor mehetek-el. Már eggy ízben útnak valék készülve, de nem eresztének. Azt nekik a’ jó Angyalok sugallák. Ha első tüzemben mehettem volna, most Szent-Péterinek gyilkosa volnék. – Eggy esztelen lépést csakugyan tettem, ’s pirúlok magam előtt mikor eszembe jut. Pénzt kértem az Onkelemtől – hiszed e, minek? – hogy rajta Nincsit megvehessem. – Álmodhatál e illyet felőlem? – Tudom én hogy nekem elég volt volna csak eggy szót szóllani Szent-Péterinek, ’s ő mátkájáról azonnal lemondott volna; szeretetből, barátságból, hálának érzéséből, és miért ne tegyem ezek mellé? széplelkűségből is. De az én örömeim el vannak mérgesítve örökre, ’s én nézzem e, hogy más szenvedje azt miattam a’ mit én szenvedek most Szent-Péteri miatt? Bírja békével a’ mit a’ Sors neki ada, ’s légyen olly boldog Nincsimnek birtokában, mint én remélltem az lenni. – De az Onkelem! az Onkelem! Megvetéssel fog tekinteni reám szemtelenségemért, elmétlenségemért. Pedig a’ megvetés nehezet nyom, mint a’ szegénység.

Köszönöm barátságodat hogy elmétlen lépésemet mentegeted, ’s miatta egyedül a’ magával-tehetetlen szerelem’ hevét vádlod. Bár mások is ugyan-ezt tennék; úgy sok szeretetlen ítéletek maradnának-el, ’s a’ tettek a’ magok’ való színekben jelennének-meg, holott mostan kiki a’ maga szíve ’s érzése szerint ítél, ’s tulajdon hidegsége szerént mérsékli az idegen tántorodás’ grádicsait.

Az én széplelkü Onkelem nékem többet külde mint kértem, ’s eggy levelet teve ajándéka mellé, eggy levelet, barátom, a’ millyetént az atyám’ testvérétől, a’ millyetént az én második atyámtól, lehetett várnom. Olvassd tulajdon szavait: „Te nékem, kedves Nevőm, olly kérést tevél, mellyen talán minden fel fogott volna akadni, de nem én. Nekem az felette, kedves, mert meggyőzött a’ felől a’ mit mindenkor vártam, óhajtottam, hogy szeretsz, ’s hogy bennem határtalan bízodalmad vagyon. Imhol a’ mit kértél, ’s túl azon még annyi, egyéb szükségeidre. Az én kedves emlékezetü bátyám’ fia, kinek minden cselekedetein nemesség tündöklött, nem élhet azzal nem-szép czélra; ’s ez okból nem kívánom tudni mire fordítatott.”

E’ levél engem annyira megaláza, ’s cselekedetemnek alacsonyságát velem annyira érezteté, hogy tisztemnek érzém megvallani neki válaszomban hogy mind kegyére mind jó-ítéletére érdemetlen vagyok, mert kevésbe mult, hogy az ifjuság’ tüze azt velem felette nemtelen módon nem vesztegetteté-el. Kértem őtet, a’ legszívesbb esdekléssel kértem, ne vonja meg tőlem szeretetét, mivel úgy is eléggé szerencsétlen vagyok. – Mostan ismét várom levelét, ’s kibeszélhetetlen a’ nyugtalanság, mellyben élek. – –

Körülttem szomoru minden. Ha elfonnyadott ábrázt látok, azt hiszem hogy azt szerencsétlen szerelem fonnyasztja, ’s magányomban gyakorta kesergem az emberek’ inségeit. Puszta előttem a’ világ miolta nincs nekem ő, a’ szeretett! Befutok minden kertet, minden társaságot hogy bajomat elszórhassam: de szívem, bár melly nyilva volt is míg egyedül valék, ismét bezáródik, mihelytt emberre akadok. Hasztalan’ keresek itt barátot, kinek keblében kínjaimat kiönthessem. Eggy két jó-embert itt is találtam ugyan, de ők nem ínyem szerint valók; sugorgó gonddal élnek eggy napról más napra, ’s a’ mi idegeiket meg nem rándítja, a’ mi őket meg nem rázza, azt nem érzik. Nincs érzékek a’ szerencsétlen szerelem’ kínjai eránt. Ti, egyedűl ti vagytok, Kedveseim, a’ kik nekem mind azt a’ mit elvesztettem, kipótolhatjátok, – az egész világot! Nincsit! – Írj kérlek; ne hagyj sokáig várnom leveled után. Úgy vagyok mint a’ ki térdig-érő homokpusztán sippadoz, ’s szomjúzom a’ vígasztalást, mint az elalélt bujdosó a’ forrás’ vizét. Írj minél elébb, barátom! Tudod melly bér várja azt a’ ki epedő felebarátjának eggy ital vizet nyujt.

Elnézem, mi lesz mind ebből. A’ mai postával vevém Szent-Péterinek levelét. A’ szerelem szóll belőle. El vagyon részegülve édjeitől, ’s nékem, o Marosi, az ő leveleiből kell olvasnom, az én Nincsim mint pazarolja reá nyájasságait, ’s jobbja és szeretete által mint teszen mást, és nem engemet, boldoggá. – De még ez nem a’ legnagyobb; képzeld a’ mi következik: Szent-Péteri úgy akarja hogy régi barátságunk szerént és azon jótét’ tetézéséül, mellyet eránta hivatalának elnyerésében is bizonyítottam, légyek vőfélye. – Hogy a’ Román ugyan-csak érdeklő légyen, el kellene fogadnom kérését. – Az én agyam nem arra való hogy megfontolja mit illik és mit kell; te fontold-meg tehát, ’s írd-meg mit tegyek; levele addig válasz nélkül fog hagyattni. – Boldogtalan ember! íme az a’ csalfa ki most ígéző mosolygásai, édes kék szemei által téged Elysiumba bájol, épen az ezelőtt kevés holnapokkal nekem esküvék örökös bonthatatlan hűséget. Jaj neked, ha a’ hitszegés’ büntetése mellyet ő érdemel, tereád is szálland! – Már fekvő beteg voltam. Marosimon és Endrédimen kivül még vagyon eggy barátom. Az segíthetne rajtam, az könnyíthetne roskasztó terhemen – az orvosa, barátja, szabadítója a’ szerencsétleneknek! Az engem mind azon kínjaimtól mellyek most gyötrenek és a’ mellyek utánam bujdosásom’ hátra való útján ólálkodni fognak, eggyszerre megmenthetne. Oh jőne, jőne bár a’ szabadító! Úgy nyujtanám felé karjaimat, mint még kevéssel ezelőtt Nincsi után nyujtottam volt.

Úgy kívánja az Országbíró hogy siessek vissza Budára. Holnap tehát itt hagyom Sopronyt. De más útat veszek, hogy a’ régibben nem látott vidék elszórhasson. – Marosim! melly rettenetessé nem tette nekem egyetlen percz ez útat! Eggy holnappal ezelőtt melly kedves volt volna nekem Buda felé indulni! ’s íme most hogy oda Nincsi. – Oh, bár ne kellene soha többé látnom Budát! – Mit csinálok majd ha vele öszvejövök! miként állom-ki látását! Mert, kerüljem a’ hogyan akarom, végre öszve kell jőnünk, ’s az az eggy pillantat – – Hagyj véget vetnem!

Fogadd-el köszönetemet baráti leveledért. Az neked melegen ömlött szívedből. Tanácsodat követni fogom. Okaid mellyekkel engemet a’ Szent-Péteri’ kérésének teljesítésére buzdítasz, megeggyeznek önn gondolkozásommal. –

Harmad napja hogy megérkezém. Az Országbíró szokott kegyével fogada, ’s nagy megelégedést bizonyíta reám-bízott dolgainak végre-hajtásával, ’s a’ Kőszegi Tábla’ eggyik székével, melly most kiürült, kínála-meg. Kegyét azon hálás tisztelettel vettem mellyet eggy valóban nagy ember érdemel; de nem fogadtam-el az ajánlást. Soha nem kaptam a’ hívatalok’ csillogásán, most pedig szolgálni teljesen alkalmatlan vagyok. – Egyéb időmet a’ látogatások fogták-el. Kifáradva a’ görbedezésbe, alkonytájban kimentem a’ szőlők alá hogy az első tavaszi szép napnak estét kényemre tölthessem. Ismered a’ kilátást: Budának eggy része a’ Margitsziget’ szép lombu fájival, ’s az a’ messze terjedő gyönyörü lapály a’ kékellő Szent-Endrei ’s Nógrádi hegyektől addig, hol a’ Ráczkevi torony a’ vizek közzül kinyúl, ’s Veszprém felé a’ hanyatló nap, krókusszínü királyi palástjában!

Elrészegülve e’ minden leírást felülhaladó scéna’ nézésében, kisírt szemekkel sok ideig hanyatt fekvém a’ gyenge füvön, midőn véletlenül közel hozzám valamelly mozdulást sejtettem-meg. Felrezzenve tekinték a’ mozdúlat felé, ’s képzeld, oh képzeld, mit láttam! – a’ Nincsi kisded agarát! Ezt látni, elgondolni hogy maga sem lehet messze, felugrani, ’s menni – eggy vala. Szívem döbögve vert. Magam is szégyellem hogy illy gyenge vagyok. Nincs ember a’ kinek szemébe nézni ne merjek, ’s íme reszketve futok eggy lyány előtt. De ha bátortalanságom’ okát tekintem, érzem hogy az nem félénkség; bízvást léphetek én őneki elébe; hanem kímélés; ez pedig olly istenség mellynek minden készen áldozik, ha érző szív ver mellyében. – Bár végét érhetném hamar! Nincsen rév hol menedéket leljek; hosszú fáradságos út nyúl-el előttem, ’s legdühödtebb kísérők vevének körül, kik a’ legfenébb gyötrelmekkel fognak határig korbácsolni.

Az Onkelem parancsolja hogy hozzá menjek-ki. Felakadt e’ kifejezésemen „úgy is elég szerencsétlen vagyok,” ’s azt kívánja hogy tudassam vele bajomat, ’s ő segíteni fog. – Melly határtalanul szeret engem ez a’ tiszteletet-érdemlő ember! mint érzi, mintha egyenesen magát bántaná valami engem ér! – Melly derék portéka az emberi szív, ha az idétlen egyengetések által el nem rontatott! De ha erőltetni akarod, úgy jársz vele mint az érlelt gyümölccsel. A’ természet’ nagy alkotója mind belé nyomta azt az anyagba mellybe űlteted a’ fát, a’ mi a’ gyümölcs’ megérlelésére szükséges, ’s termése annál ízletesbb lesz, minél kevesebbé mesterkélsz körültte. Ám nézzd a’ leányt, ki, távol a’ városi sokaságtól, magának hagyva nevekedik falun, eggy bölcs és gondos anya’ szemei előtt; melly ártatlanság, a’ melly szent feddtelenség ’s színetlen rény mosolyg neki szemeiből, melly természeti kellem vagyon mozdúlatain, minden cselekedetén. – szívünknek piperés formálása eggy bizonyos és józan értelemben, gyakorta rontó féreggé vál, melly a’ legkecsegtetőbb virúlmányt is elemészti, melly magát a’ legteljesbb gyümölcsbe is berágja.

Oh barátom! láttam, láttam őtet! Túl vagyok azon veszélyes pillantaton, mellytől annyit reszkettem. Sokba került! igen sokba! – Hát még ennyit látni! ennyit várni! – E’ képzeletben egész pokol fekszik.

Tegnap estve ismét kimentem a’ szőlők alá. Melegen sütött a’ nap, ’s kedves tavaszi szellők lengettek. A’ feléledő természet elfogta szívemet ’s érzékeimnek mindenikét. Elveszve látám magamat ezen megszámíthatatlan életben, ’s eggy jobb világ’ reménye jóltevőleg folyt elmérgesült sebeimbe. Hirtelen Nincsinek szavát hallám. Menni akarék. Nem volt erőm. Őtet látni – e’ rövid boldogságtól meg nem foszthatám magamat. Eggy leveles bokor mellé feküdtem, noha tartanom lehetett, hogy megsejtend. Szent-Péterijének karjain jöve felém, mint mikor Flóra jő a’ holt vidéket mosolygásaival Tempévé varázslani – szótlan mentek-el mellettem. Végre Nincsi lehajolt, tavaszivirágot szedett, ’s a’ legbájosbb pillantással nyujtotta-által boldog kedvesének. – Oh! mit nem szenvedtem! mint tola, mint taszíta valami, hogy keljek-fel, hogy szökjem hozzá, hogy ragadjam-ki Szent-Péterinek karjaiból, ’s szorítsam e’ döbögö, szerelemmel eltölt szívre! Ah! erő nélkül rogytam-el a’ hanton, ’s kértem Istent – tudom, látta kínomat – kértem, ölne-meg! A’ szellő, melly környüllebegé, az édes lég mellyet beszítt és kilihegett, szívemig hata-el, ’s a’ tüzet melly ott ég, lobogó lánggá gerjesztette. Nem láttam módot mellyel elolthassam, mellyel magamon könnyíthessek, nem semmit mást, csak – csak – oh Isten! szánj-meg; adj könnyűt hogy kisírhassam, ’s erőt, hogy terhem alatt le ne roskadjak!

Holnap látnom kell őtet! látni fogom őtet. Az idősbb Surányi bálba híva magához, mellyet valamelly idegenek’ kedvéért tart, ’s úgy kívánja hogy jelenjek-meg korábban. – Meg fogok jelenni; őtőle semmit meg nem tagadhatok. Míg engem Nincsi még szeretett, míg még az az édes remény táplált, hogy ő enyém lészen, úgy néztem rokonait mint tulajdon véreimet, ’s kivált e’ tisztelt Öreget szívesen szerettem. ’S viszont ez a’ jó Öreg is szeretett engemet, ’s óhajtotta hogy Nincsi enyém legyen, örült volna ha Nincsi enyém lett volna. Félek, nem ok nélkül hívat korábban, és hogy szóllani fog velem. El vagyok készülve, ’s elég erőm van azt tenni a’ mit a’ becsület és – engedd mondanom – érdemem’ érezése kivánnak. A’ ki kedvesét elvesztette, kit olly igazán, olly szentül szeretett, az mindent hidegen fog tekinteni, ’s jobb életre kivánkozik, hol szívének enyhületet ’s nyugtot leljen, minthogy azt – itt nem lelhete. – Csak te, csak te volnál itt, barátom! Valami körültem van, neveli keserűségemet. A’ te kebeledben nagy részét kisírnám bánatomnak. –

A’ hold búsan fénylik falomra, ’s alkonyodó világgal deríti szobámnak hátulját. Elől asztalomon szomorún ég magányos gyertyám, ’s szerelmében beteg húgom a’ szomszéd sötét szobában kesereg fortepianója mellett utánad, a’ távol kedves után. – Oh barátom, melly boldog vagy te, melly boldog lészesz te, ha az én jó Klárim minden értelmében a’ szónak tiéd leend! Víg elméje ’s meg nem romlott szíve – szépségét el fogja hervasztani a’ kor – elméje, mondom és szíve kifogyhatatlan forrásai lesznek a’ te gyönyörjeidnek. És, oh mint szeret ő tégedet! szerelem tetőtől fogva talpig, ’s lángol értted. Látnád csak mint várja nyugtalanul a’ levélhordót, mint veszi-el tőle leveleimet, mint hozza nekem, hogy minél elébb láthassa ha írtál e neki; ’s ha osztán a’ te nevedben megölelem, ha hallja hogy a’ vett csókot te küldöd neki, melly természeti ártatlan öröm terjed-el képén, ’s szemeiben mint reszket a’ hála’ könyűje! Ha ezt látnád, térdre rogynál, ’s áldanád a’ napot melly őtet tenéked szűlé!

Ma többet szenvedék mint képzelnem lehete; pedig megjövendőlém hogy sokat fogok! – Surányi a’ maga tipegő, szíves módjával jöve felém, ’s igen esdeklő hanggal megköszönte hogy kérése eránt tekintettel voltam, ha sógora lenni nem akarok is. Elakadtam megszóllításán. Az nem az én vétkem, felelék, ’s a’ fájdalom úgy elfogta szavamat hogy ennél többet nem mondhattam, ’s mélyen elsüllyedtem mondásomnak igazságába. Hogyan? kérdé tűzbe jövén ’s Nincsi adott volna okot az elhűlésre? Elijedtem dörgő szavaitól; mert illy hevűletben őtet soha nem láttam. Nem! mondám, szavaiba^* szökvén; annyiban mondám hogy az nem vétkem, mivel még szolgálat nélkül valék, ’s jobbommal Nincsit csak akkor akarám megkínálni mikor characterben leendek. Ha falun laknám, erre szükség nem volna: társaságban élvén, a’ legphilosophusabb fej is kénytelen magát a’ rendhez ’s szokáshoz szabni. Hogy azonban míg én távol valék Budától, Szent-Péteri megelőzött, az merő történet; hogy pedig a’ Nincsi’ szüléji őtet elfogadták, azért én őket nem vádolhatom; nem nevezetesen magát Nincsit ki Szent-Péteriben eggy szeretetre-méltó férjet választott, ’s ki tudja? talán csak vaktában vetette magát bölcs és őtet-szerető szüléjinek jobb megítélések alá. – Értelek, széplelkű ember! monda az Öreg, könyűbe lábbadván, ’s elfordult. – Barátom, ha elnézem mint vala minden kész engem boldoggá tenni, ha elnézem mint örvendett volna ez a’ jó Öreg, ha Nincsi nekem jutott volna, ’s az ő szíves részvéte mint lett volna új forrásaivá örömeimnek, ’s a’ Nincsi’ Onkele és az én Onkelem mint örvendettek volna ők, hogy eggykori barátságok bennünk megkoronáztatik – ah! akkor kívánnám hogy halálos elbutúlás fogna-el, hogy elvesztvén eszméletemet, azon hóhérló emlékezetektől is megszabadulhatnék mellyek engemet szűnet nélkül kínoznak. – A’ társaság alkalmasan eggyütt vala már, midőn a’ szála’ ajtajának két szárnyai eggyszerre megnyilának, ’s Nincsi mátkájának karjain egész fényében belépe. Illy szépen, illy pompával kél-elő a’ hajnalcsillagnak karjain a’ hegyek megől a’ nap. – Úgy tetszett hogy minden az ő tekintetétől, az ő megjelenésétől vett volna életet és melegűlést. Tolongva közelített felé a’ társaság; de kivált az édeskés kis-Urak tarták szükségesnek hogy a’ mindenféle illatok’ fúlasztó atmoszpheráját vonják körültte; ’s ha veszteségem nem volt volna illy nagy, e’ bohó emberkék’ csuszamlásaikon, nyakgörbítéseiken, fejek’ rázásaikon ’s karok’ billengésein kaczagva tudtam volna nevetni. Én az én Endrédimmel eggy ablakban állék, ’s pislongó szemekkel messzéről ’s csenddel nézém mi történt. Surányi, a’ ki midőn társaság van házánál, mindenütt terem, nekünk jöve. Nincsinek szemei nyomban követték Onkelét, ’s ezen alkalommal szemébe tűntem. Eléggé kegyes vala mihelytt megsejtett, ott hagyni imádójinak csillogó sergét ’s nekem jöve. Képzelheted hogy útját megrövidítettem. Az Úr felette barátságtalan, monda zavarodott képpel és hanggal, de kimagyarázhatatlanúl bájos mosolygással; miolta Budáról eltávozott, régi barátjait egészen feledi, ’s ha a’ történet harmadik helytt nem hozná-öszve, egészen meg volnának fosztva látásának örömeitől. – Barátom! mint vere szívem, midőn magamat ismét illy közel látám hozzája, midőn ismét hallám szavának musicális zengését mellynek ő olly kibeszélhetetlenül csapodár hajlongást tud adni! Azt hittem hogy lábai előtt dőlök-el. Felpillantottam, szemébe tekintettem, lestem, ha lelnék e ottan ’s szép arczának vonásai köztt valamelly szerelmet, valamelly elejteni-akart szíves érzeményt erántam, – ’s ah! szerelmet, sok szerelmet leltem, de – más eránt! Szívem elborzadt e’ kémlés alatt, ’s eggyszerre holt-hideg leve. Miolta Budára érkezém, ez vala feleletem, szűnet nélkül rosszul érzem magamat. Változásaim bússá, elsülyedtté tesznek ’s sápadt arcczal, bús képpel nem örömest járok boldogok között. A’ beteg’ látása másokra általhat, ’s nem szeretném magamat azzal vádolhatni, hogy másoknak örömeiket a’ magam’ kényemnek feláldozám. Míg hosszú mentegetőzésem véget ére, az öreg Surányi csendesen állott, ’s hallgata; de a’ mint abba hagyám, hozzánk lépe, ’s így szólla^* nieszéhez: Igen is lyányom, azt hittem, hogy valaha örömem lesz e’ derék ifjúval látni öszvekelni; az volt öreg napjaimnak minden óhajtása. Ő szeretett téged, ’s talán most is szeret. Te neki reményt nyujtottál, ’s meg van csalva. Ez a’ bánás fenyítést érdemelne; de azon nemesség miatt mellyel ő maga költ mentségedre, megkíméllek; elég büntetés neked hogy övé nem lészesz. Bácsmegyei! ekkor megfogá jobbomat; ezt én a’ húgom’ jelenlétében akarám mondani az Úrnak; nekem nem tetszésem, és soha nem is volt az, soha nem is lészen az, hogy ő máshoz menjen. A’ dolog nekem hírem ’s akaratom nélkül készüle-meg. Ő lássa mit csinál: de szüléjinek meg van mondva hogy küszöbömen belépni ne merjenek. – Oh! ha láttad volna mint állék e’ gyilkoló scén alatt! Alig leltem lélegzetet. Nincsi nem vala kisebb szorongásban, ’s talán öszverogyott volna ha Szent-Péteri, ki most új érkezőkkel lépe-bé ’s őket az Öregnek akará bemutatni, közzénk nem jött volna. Azonban a’ muzsika megpendült, a’ tánczosok kiállának, ’s Szent-Péteri kért hogy viseljem képét ’s a’ tánczot kezdjem az ő kedves Nincsijével. – Hagyj itt megpihennem.

Nincsi megértette tekintetemet mellyet reá, kezet adván a’ táncz’ kezdete alatt, vetettem volt, ’s azon csábulásba dőle-vissza, mellyből még föl nem eszmélt vala egészen. Vad kevélységgel nyultam keze után, ’s felléptem vele a’ tánczosok’ sorában. A’ megbántott, elárult, megútált szerelem lekapta szemeimről a’ köteléket. Az angyal, kit ezelőtt kevés hetekkel még exaltált lélekkel imádék, most való alakjában, mint csalfa, mint hiteszegett leány álla előttem: én pedig még soha nem állék leány előtt kevélyebben mint most. Annak elgondolása, hogy az állhatatlant mint szerettem, hogy neki mint áldoztam-fel mindenemet, életemet, nyugalmamat, legszebb kinézéseimet; annak érzése a’ mit érette régóta tűrök és szenvedek, feljebb emele nálánál és magamnál. Becsemnek érezése bátorrá tett; érzette felsőbbségemet, ’s minden mozdultom, minden reá-vetett tekintetem vádlója leve és bosszúlóm. Nem tűrheté sokáig, reszketve tánczolt, ’s végre elgyöngült inai megtagadtak tőle minden lépést. Láttam elszégyenülését, zavarodását. Eleintén vad örömmel gyönyörködtem diadalomon – de mit érhet az? Kevés időig ura lehetsz magadnak, de a’ természet minden indulatot elaltat és megszelídít. Ált’eszi magát a’ töltésen mellyet gerjedezései ellen raktál, ’s annál nagyobb erővel hányja habjait, ’s minden érzékeidet, minden gondolatodat tartózhatatlanul hordja-el árjain. Ki tudja? hát ha még szeret? Ezer meg ezer okok indíthaták így bánni! ezer meg ezer okok cselekedheték hogy erántad hűségtelenné legyen – e’ gyenge ellenvetés elégséges vala arra hogy szívem az ezelőtt még kevéssel kárhoztatott leánynak heves mentőjévé tegye magát. A’ hiteszegettnek képe észrevétlenül az eggykor szeretett és eggykor még szerető leány’ képévé változott-által, ’s azon útálatos színek mellyekkel őtet a’ megbántott kevélység festé előttem, úgy tüntek-el lelkem előtt, mint a’ szívárvány’ gyenge színei midőn a’ horizonon ismét a’ maga királyi fényében kél-ki a’ nap. Elalvék a’ mécs mellyel nekem az ész csak perczekig világított vala. Karomra fűztem Nincsit, ’s a’ kanapéig vezettem-el, hol csak hamar ugyanazon csábulásba esém mellette, mellyben ő volt. A’ harsogó muzsika, annyi víg ábrázok’ szemlélése, az a’ szózatos néma pillantás mellyel itt is, amott is a’ szeretett leány boldog kedvesének szemei közzé tekintgetett, ’s azon boldog órák’ emlékezete mellyeket én e’ szálában éltem és a’ mellyek most minden örömeikkel ’s minden kínjaikkal, mint valamelly gyilkos, reám rohantak, mind ez még inkább eltüzesítette szívemnek már is elhevült érzékeny voltát. Épen közepében állék a’ szálának, ’s szemeim nyugtalanul repdestek mindenfelé. Véletlenül eggy általellent függő tűkrön akadtanak-meg. Elrémültem. Tovább vivém tekintetemet, ’s minden tűkörből az én képem, az elhagyott’ képe! a’ megvetetté! elhervadott arczom ’s a’ csüggedés’ pillantásai súgárlottak-vissza^*. Most pedig eggyszerre, egészen eggyszerre, annak emlékezete hogy kevés hetek előtt itt repültem-el a’ karjaim közzé zárt Nincsivel, e’ tűkrök előtt, ’s hogy ezeket mind, úgy a’ mint itt sorban függenek, az eggymást-szerető két Kedvesnek képe villámsebességgel végig-lebegte; vagy midőn a’ pihenés’ órájában eggyik előtt véletlenül megállánk, abban magunkat megpillantottuk, ’s én őtet csókoltam-meg ’s ő engemet, ’s mint lökdösénk ujaink’ hegyén a’ tűkör’ képeinek csókjainkat, ’s boldogságom’ kibeszélhetetlen édjeitől elrészegedve, mint dőltem-el ollykor Nincsimnek karjai közzé, mint csókolám-meg újra, ismét a’ tűkörbe tekintvén, ’s Nincsi mint mosolyga reám eggy angyalnak mosolygásával, ’s mind gyönyörködénk mind ketten a’ képen, tanúján szerelmünknek – oh Marosi! e’ boldogságok’ emlékezete, mellyek most olly újan, olly elevenen lebegtek lelkem előtt, egészen elragada, ’s hideg tompaságra sülyeszte-el. Tántorgva léptem eggy kanapéig melly a’ szála’ mélyében állott, ’s szemeimet köd lepte-el, hogy azokból a’ mik körülttem történtek, semmit nem láthaték. Nincsi vette-észre miért, ’s felém jött, ’s helyt foga mellettem. Nem tudtam hogy mellettem ül ’s kezemet tartja, míg szájából nevem nem zengett. Az az édes lebegő hang mellyel azt zengé, magamhoz hozott. Eggy angyal’ szavának gondoltam, ki talán jobb életre szóllít. Felvetettem szemeimet, ’s Nincsit mellettem, Nincsit karjaim köztt láttam. – Nagysád itt? ’s már régen itt? kérdém. Ki ád Nagysádnak hatalmat engem így kínozni? Feleszméltem ’s hallgattam. – Édes barátom, felele a’ neki tulajdon édes hanggal; kímélje magát, ne rontsa-el akarva magát, ne ismérje-félre barátjait, kik mind azon részt, szíves részt, vesznek a’ mi az Urat éri! Ha Nagysádat a’ szerelem egészen vakká nem tevé vala, mondám, eggy könnyed visszapillantás azokra a’ mik többé nincsenek, megfejthetné, ha én vagyok e a’ ki magamat rontom. Szemébe^* kell vala tekintenem, de hol veheték erre erőt? ’s el akarám előtte rejteni könyűimet mellyek szememet elfutották. A’ fájdalmat nyomban követte a’ csüggedés. Épen kerengőt kezdettek. Hirtelen letörlöttem könyűimet, kiszaladtam ’s úgy tánczoltam, mint az őrült. Jótét gyanánt vala, hogy ez örvénytánczban fel ‘s alá kerengheték. Már három tánczosnét fárasztottam vala ki, ’s már a’ negyedikhez kaptam, midőn Nincsi karjaim közzé rohant. Mit csinál? kérdé. Nem engedem tovább! Kedvezzen egésségének; az illy elhevülés halált hozhat. – Halált hozhat? kiálték, nem is tudván mit mondok; halált? Oh, annál jobb, annál kedvesebb! Nincs e oda mindenem? – Nem akarám megadni magamat, kifejtőzém karjaiból, ’s táncznak eredék ismét. Nem! monda, ’s erősebben tartóztata. Nem eresztem. Megsiketülve hevem’ örvényében, másod ízben próbáltam magamat kitépni karjai közzül. Menjen tehát! monda neheztelésének hangjával, ’s eltola; de ha magával nem gondol, gondoljon barátjaival, véreivel. – Illy jó! és illy hitetlen! Ez a’ négy szó vala egyetemben a’ mit mondhaték. Könyűim elfojtották szavaimat. Kiszöktem, ’s eggy kocsiba vetém-fel magamat.

Most itt ülök lakó-szobámban. Körülttem éjféli csend uralkodik. Kevés órával ezelőtt eggy világokkal-ragyogó szálában valék, annyi szerencsésnek víg zsibongásai köztt, hol vígadott, örvendett minden körülttem; ’s íme most egyedül! elhagyva! mindentől elhagyva! kis rejtekembe rekesztve, hol körülttem minden néma, hideg, holt! – Képe a’ koporsóban nyugvónak, ki nem sokkal ezelőtt barátjainak víg körében élt, eggyütt múlata velek, most pedig kiszakasztva társaságokból, keskeny sírba zárattatik.

Valamikor tegnap tollhoz nyúlék hogy hozzád írjak, el kelle löknöm azt. Isten tudja mi érend még. A’ miben eggykor gyönyörűségemet lelém, az most gyötrésemre vál. Könnyebben viselnék mindent, édes barátom, csak te volnál, te lehetnél itt. Míg még karjaid közzé vethetém magamat, ha belrészemet fájdalom és^* bánat dúlá, be jól voltak akkor dolgaim! Könyűidnek mindenike enyhítő olaj volt a’ vert sebnek. De ez a’ szegény halandók sorsa! ha fellelik eggymást, ha lelkeik, érzeményeik úgy öszveforradnak hogy eggy lélek és eggy akarat leve’ a’ kettőből, nekik jő a’ történet, ’s a’ legszentebb, legédesebb lánczot kérlelhetetlenül eltépdeli, ’s íme útjok úgy hajol-el hogy öszve soha többé nem tér, hogy ők egymást soha többé fel nem lelik. Így menénk jó darabig öszveölelkezett karokkal mi is; viszont-szeretet, barátság, természet és ártatlanság voltanak vezéreink; ’s íme el vagyunk szakasztva, és talán örökre el! Megborzadok e’ gondolatra; és még is – magányos estvéimben, midőn a’ mult idők’ emlékezete szívemet öszveszorítja ’s rettegő tekintettel éltemnek jövendő napjain tekintek végig – és még is olly valón, olly bizonyosan áll lelkem előtt e’ gondolat: Nem látjuk-meg soha, soha nem öleljük-meg többé egymást! – Oh! most ismét szakadnak könyűim, ’s szorongásaim elmúlának, magamat könnyebben érzem. Te tudod mit nem szenvedek! Ezereket látok munkásan-botorkázó léptekkel szédelegni körülöttem, meg-megállok az ezer ’s ezer között, ’s körültekintek, ha láthatnék e eggyet a’ ki nekem, úgy mint te, kezet nyujtson, ’s elkísérjen a’ koporsóig mellytől már nem vagyok messze. – Nincsi, Nincsi! ha nekem akkor, midőn téged először láttalak, midőn úgy tetszett, hogy feltaláltuk egymást, te elpirultál, én pedig téged mingyárt kimondhatatlan szeretettel szerettelek, ’s te azután azon estve, azzal a’ tekintettel, nékem a’ szerelemnek első tüzes szent csókját adád, úgy hogy minden érzékem eltompult, minden eszméletem oda lett – ha nékem akkor Géniuszom megsugta volna hogy te azon első szent csókoddal soha el nem oltható tüzet gyúlasztasz szívembe melly életem’ virágát megemészti ’s minden kivánságaimat örök szomjjá változtatja teutánad – borzadással fejtettem volna ki magamat karjaid közzül, mintha ezek a’ karok a’ halál’ hideg karjai voltak volna, ’s szaladtam volna – – Most engemet az tesz nyomorúvá a’ kit én a’ legboldogabbá ohajtottam tenni!

El akarom szórni magamat, de sikeretlenek igyekezeteim. Valahová megyek, ott kínoz ott gyötör a’ történet Nincsinek jelenlétével, mint valamelly bosszús Démon. Ha bálba megyek, ott van. Ha a’ Játékszínben a’ leghomályosbb szögben vonom-meg magamat, ’s az Aktok’ köz hézagjaik alatt a’ muzsika elszenderít, megszokott tekintetem a’ nélkül hogy azt tudnám, felreppen a’ lózsiba ’s ott leli Nincsit, ’s úgy tetszik, mintha rám nézne ’s nekem mosolygana. Ha így álmodozom, ’s az időt említem, mikor ottan eggyütt űlék mellette, keze kezemben nyúgodott, ’s tekintete – ah! az a’ tekintés! mellyel csak ő, csak ő tudott tekinteni! – inkább bájola-el mint Reháknénak közönségesen-csudált actiója – mikor mind ez elterjed szemeim előtt, olly eleven, olly csábító színekkel mintha most is úgy volna: – megyek, futok, ’s néma cseppek jegyzik a’ helyet hol a’ szerencsétlen álla.

Hasztalanok valának mentegetőzéseim; el kelle mennem Megyerihez, ki, miért miért nem ő tudja, tegnap alakbált adott. Szalainál reám köték magokat; mennem kellett. A’ jó emberek! látják mit szenvedek, ’s nem sejtik-meg mint nevelik enyhítések által gyötrelmeimet. Az ángyom, ki Spanyol-Donna-alakba öltözék ’s engemet tengeri-rabéba rejtett-el, és én, mi ketten eggyütt menénk. Úgy véltem, senki nem fog reám ismérni, ’s minden reám ismért. Tedd a’ mit akarsz, a’ szerencsétlenül-szeretőt minden maszk alatt kiismerik. A’ lankadó lélek minden mozdulatban festi magát. Szavának zengése, állása, járása, minden felfedi belső kínjait. Kikötém vala az ángyomnál hogy fel legyek szabadítva minden táncztól; ’s alig lépék-fel, ’s egész reggeligre ki valának rendelve tánczosai; ekkor nyíltak-meg szemeim hogy a’ dolog kicsinált játék volt, ’s hogy neki reám nem vala szüksége. Kényére eresztém, ’s kifejtőzve nyügéből leűlék eggy szögben, hol magamat kesergésemnek néki-ereszthetém háborítás nélkül. Minden kiholt víg érzés felélede bennem, minden Nincsire emlékeztete. A’ tág szálában nem vala hely hol vele nem állottam, nem űltem, nem sétáltam, nem tánczoltam. Amott nyujtotta nekem szép kezét midőn csendes elragadtatásban hosszan űltem mellette; ott törte kétfelé édes nyájassággal a’ piskótát mellyet tőlem vett, ’s maga tevé számba felét, hogy forró könyűim pajkosan-elkapott szép kezére cseppenének. Forrók, monda illyenkor, ezek a’ te könnyűid; ’s én feléje hajlottam, ’s érzéseimnek teljét az ő szép karjain sírtam-ki. Itt felszökött mellőlem, mikor elmerülék, ’s reám veté kendőjét, hogy nem tudám mi lel, ’s ezt kiáltván: Harag neked! karon ragadta a’ legelső tánczost kit előkapa, hogy el nem érhetém; ’s ha látá hogy táncza’ végét várom, olly hosszan tánczola, hogy kénytelen valék magam is tánczosnét kapni. ’S mikor sokára abba hagyánk, ’s ismét öszveűlheténk, oh! miket ’s mennyit nem tudtunk akkor mindketten mondani egymásnak! – Így lesz ezer meg ezer aprólék a’ legvalóbb örömeknek forrásává a’ szerelem’ kelyhétől boldogul-részeg ifjúnak. A’ hidegvérű Öreg neveti az ő örömeit; pedig ezek az örömek való örömek, ’s az életnek legtisztább, legédesebb örömei, ’s olly örömek, mellyekre pályánknak vége felé is derült kedvvel tekinthetünk. Nevezzétek őket gyermekieknek, ízetleneknek, ti Bölcsek, kik, a’ mit bennetek az eltelés és csömör, vagy a’ meghült vér, szül, ész’ sugallatának akarjátok tartatni; – mutassatok eggyet örömeitek közzül melly illy tiszta forrásból fakad, a’ szívet illy jóvá, illy nemessé teszi, ’s mind azzal a’ mi alacsony és rút, illy ellenkezésben légyen, ’s megadom magamat ’s szánni foglak. – A’ boldogtalanok! mint szédelgenek akart csalódásaikban! – De ez így tón, barátom! Mivel az illy öröm nem jól fér-öszve az őszhaju Philosophusok’ bölcseségével, mert a’ természet minden kornak kiszabta a’ maga’ örömeit, tehát a’ grávis Urak gőggel pillantanak alá az ifjak’ boldog örömeikre. ’S bár tudakozzd-meg bölcs Uraságokat ’s Asszonyságokat, élteknek mellyik szakát vélik legszebbiknek, ’s azt fogják felelni hogy ifju esztendejiket; ’s menj beljebb detajlba, kérdd, mi tette ezen korokat olly széppé, ’s látni fogod hogy épen e’ gyönyörűségek mellyeket most kaczagnak, gyaláznak, kárhoztatnak, tilalmaznak. – – Eggy tekintetem melly véletlenül Nincsimnek portréjára reppent – Nincsimnek e?! – elzárja a’ szívet, melly olly hév ömledezésekre fakadott erántad.

Nagy indiscrétio bennem, magam is látom én azt, barátom, hogy én neked, boldog szeretőnek, panaszlom azon kínokat mellyek szegény szívemet marczonglják. Ha szíved érzéketlen volna, kevésbb indiscrétio volna panaszaimban. De midőn még a’ felkelő hajnal mindég kedves nappalt, ’s a’ lehanyatló nap mindig csendes éjt igére nékem, akkor, ha szívem szűk vala boldogságom’ teljének, te Kedves, kiterjesztéd karjaidat, ’s megengedéd, hogy áradozó szívemnek habjait kebledbe öntsem-ki. Marosi! mondám ollykor Marosi! nyitva lesznek e nékem e’ karok, ha szerencsém elváltozik? ’s te azt szent szívre-szorulással esküvéd nekem; ’s íme most, midőn eltépett szerelmemnek öldöklő gyötrelmeit többé nem hordhatom egyedül, megemlékezem fogadásodra, ’s szívem midőn magamat vádlom, megnyugtatást talál. Érzem én hogy nem sokára panaszaim ki lesznek sírva, ki lesznek panaszolva. Hagyd meg a’ viaskodó természetnek melly enyhülést lel fakadozásaiban, kevés időre még jusait!

Tovább a’ bál felől. – Az a’ szála ezer emlékezeteket ébreszt bennem; ’s oh! bár ne kellene látnom soha többször! mindjárt a’ hogy beléptem, annyi eggy és más rohana reám, hogy csak nehezen tudtam vánszorogni a’ kanapéhoz. ’S mint rezzenék-meg midőn itt eggy asszonyi-alak megálla előttem, ’s azon kérdéssel riaszta-fel andalgásomból hogy miért nem tánczolok. Oda levék midőn a’ legédesebb zengésű szózat azt mutatá hogy a’ kérdő Nincsi volt. Az a’ Szultánöltözet vala rajta mellyet tőlem kapott, midőn először együtt menénk alakos-bálba, ’s én neki rózsalánczokba-vert rabja, követém lépéseit. Ekképen játszik a’ Szerelem! ekképen igyekszém neki ezer apróságok által bizonyítgatni szívem’ érzéseit, mellyeket annál inkább nem fejezheték ki minél inkább nevekedtenek. Elakadtam a’ feleleten, ’s végre eggy fonák mentséggel akartam megszabadulni tőle. Nincsi az erőszakig vitte tolakodását, ’s az útat ki nem hagyá mutatni magának. Ez még inkább megzavart. ’S tudja e Nagysád, kivel szóll? kérdém eröltetett ’s csaknem elkeseredett hangon. Sklávommal! felele. Nincsi! mondám, Nagysád kegyetlen! Mint az Úr igazságtalan és kemény, úgymond, ’s a’ maga hasonlíthatatlan természetes voltában hátravetette a’ hosszu szép fátyolt. – Ez kelle még! Ezt érzi a’ szerelmes ifju ki lyánykáját csak a’ szép estéken láthatja, midőn a’ sok esős éjjelek után ismét egész fényében látja a’ holdat a’ fellegtelen csillagos égen emelkedni. Illy név nélkül való érzés rezge-végig eggy pillantatban lelkemen. – Oh, ha karjaim közzé szoríthattam volna, ha megmondhattam volna neki hogy hitszegését megbocsátom, ha e’ forró szívre-szorítással mondhatnám neki még eggyszer hogy őtet szívem végtelenül szereti; vég nélkül fogja szeretni! És bizony, Marosi! bizony, ha kimondhatám vala a’ mit szívem e’ pillantatban érzett, Nincsi engemet ismét szeretett volna, elszakaszthatatlanul szeretett volna! – Eggy egészen resignált vágyás az ő birtoka után! eggy csak pillantatig-tartó utána kívánkozás! őutána! egyedül csak őutána! szíves oda-engedésével, megvetésével mindennek egyébnek, a’ világ’ minden csillogásának! – oh, nem mondhatom-ki mit érzettem. – Ha Nagysád kegyetlen ’s kegyetlenségében azon felül még kevély nem volna, mondám a’ legmélyebb elkeseredés’ hangjával, úgy én most nem volnék nyomoru, ’s Nagysád nem fogná nevethetni inségemet. – Elhagyott minden erő; ki kelle fujnom magamat, ’s így jónak láttam elfordulni, ’s haza jövék. Leszedtem rablánczaimat mellyeket eggykor gyönyörködve, kevélykedve hordottam volt, széllyeltéptem ízről ízre ’s kiszórtam az ablakon. A’ szél felkapta őket, ’s egyenesen vitte a’ Dunának. Hah! kiáltám! bár minden örömeidnek emlékezetét, bár önn magadat szórhatná-el^* így a’ szél, hogy ne maradna ittlétednek semmi nyoma, mint ím e’ rózsáknak nem maradt!

Bezzeg ha a’ rabláncz’ széllyeltépdelése jóvá tehetné a’ dolgot! Úgy minden jó-volna, ’s én szabadon lélegzeném. De ah! a’ szerelem reám olly bilincseket vere mellyeket csak a’ halál’ erős keze téphet-széllyel. Nem látok magam előtt semmi menekedést, semmi nyugtot. Eggy mód van hátra – az, hogy távozzam. De most még nem távozhatom, még most nem kell távoznom.

Mintegy tizennégy napra eggy előttem egészen ismeretlen tájra megyek-ki ’s próbát teszek ha a’ feléledt természetnek szemlélte szívembe nem cseppentheti e néhány cseppjeit a’ nyúgalomnak; legalább nem szunnyaszthat e szelídebb kesergésbe; mert e’ hánykódásai, e’ szélvésze határt nem ismerő gyúlongásaimnak, végtére is elrontanak ’s óriási léptekkel rángatnak közelébbre a’ sírhoz. Talán, talán elaltatja kínjaimat, talán ad eggy két napi pihenést; ’s akkor olly csendes, olly bátor lélekkel vezetem Nincsit oltár’ elébe hogy magad is csudálni fogod. Csengeri ezelőtt nehány nappal ide érkezett, meghallotta Románomat, felkeresett, ’s addig kért, addig unszolt, hogy lehetetlen vala neki magamat meg nem adnom. Tornára mégyek vele; az az, ő viszen magával Tornára; mert nekem nincs akarásom. Ollyanná levék mint a’ gépely mellyet minden felvonhat a’ kinek tetszik, és a’ melly vaktában enged minden intézetnek.

A’ vidék itt gyönyörű; való honnja a’ beteg szívnek ’s csüggedt szerelemnek. Iszonyú szirtmasszák emelkednek az ég felé, ’s agg fejek minden perczben öszveomlással rettegtet. Mély és keskeny nyílások, mellyek köztt borzadozva teszi hangzó lépteit a’ bús vándor, labyrinthi kerengésben csaponganak-végig a’ rengetegek’ égig-halmozott derekaikon, ’s úgy néznek-ki, mint kapuji eggy föld-alatti világnak. E’ repedéseknek keskeny fenekeikben a’ nap’ déli teljes ragyogása meredek falaimnak csak fekete homlokaikat vídítja; aljai köztt setét éj lakozik. Csendes minden körültem, mint a’ sír; csak messzéről hallani a’ keskeny partok közzé szorult patak’ zuhanását. Itt járok szüntelen’, ’s Petrarca a’ kisérőm. Panaszai mélyen hatnak rám. Kesergő Sonettjeivel kalandozom-be a’ mezőt és az erdőket, ’s a’ legsivatagabb, legmeredekebb bérczeket; ’s ha osztán kifáradva eldőlök eggy köven, ’s a’ világ előttem elalkonyodik, ’s az öszveszorult szívből Nincsimnek neve kireppen, utánam jajdulnak a’ szirtok. – Ő nekem mindenem vala! mindenem! határa minden kivánságaimnak, minden reményeimnek! ’S olly jó volt! Mikor neki szemébe pillantottam, mikor ő reám mosolygott, reá mertem volna tenni mindent, mindent, hogy az örökké így lesz, hogy ő örökké enyém marad, hogy ő senkit sem fog rajtam kivül szerethetni. ’S íme most – –

Tegnap levelem érkezék a’ húgomtól. Az a’ gyermek el van telve szerelemmel. Írj neki, ’s írj minél elébb. Egyedül a’ te leveleid fogják enyhíthetni bánatját mellybe miattam sülyede.

Tudd te, kedves Sennuccióm! így kezdi Petrarca eggyik szép Sonettjét, miként bán velem a’ Szerelem, ’s melly éltet élek. Kivánságaim nem enyhülnek, ’s szívem még olvadoz a’ megszokott lángban. – Igen is, Marosi, te, én Sennuccióm! és te, lelke Nincsinek! ki engemet, mint Petrarcát a’ Lauráé, mindenhova üldözsz – tinéktek panaszlom e’ véget nem érő gyötrelmet, e’ meg nem számítható könyűket, mellyek nem tudnak elfogyni, ’s új meg új emlékezetek által fakasztatnak. – Azt írod hogy meg van téve a’ kötés melly Nincsit másnak karjaiba vezetvén, kárhozatos vétekké teszen minden utána-vágyást. ’S te Marosi vagy e hogy nekem ezt írhatd? Tartóztass-fel eggy omló folyamot, ha tartóztatni tudod.

Az ifjú Csengeri’ testvére Theréz, eggy szeretetre-méltó teremtés; lelke érzékeny és jó, ’s mívelve van. Tudja okát szenvedéseimnek, ’s részvéte gyakor sírásra olvasztja. Ez a’ bére a’ legszebb érzésnek. De az ő könyűji részvevő érzésnek könyűi, ’s a’ fájdalom melly ezeket fakasztgatja, nem lehet nem édes olly léleknek mint a’ Therézé. Bár! Az ő társasága ír az én sebeimre. – Ha a’ hold a’ vacsoránál a’ gyertyák köztt hozzám lopóskodik, ’s szelíd nyájassága úgy vonz maga felé mint a’ barátság’ kiterjesztett karjai, hogy sírjam-ki fájdalmaimat – ha mikor így ellágyulok, ’s félre vonom magamat eggy szögbe, Theréz utánam jő, ’s öszve-öltött karral addig járunk szent fénye alatt a’ kertnek tágas útjain, míg az éjjeli őr borzasztó ordításával reánk nem kiáltja hogy az éjfél már elütötte rezzentő óráját.

Gyönyörű időnk van, ’s tiszták, szépek az éjjelek. Ura vagyok magamnak, a’ szerént élheték a’ mint szívem kívánja; ’s ez néha olly homály nélkül való pillantatokat ad nekem hogy nyugodt elmével nézhetek ez életre, míg más részről elragadott szent érzéseim^* a’ koporsókon túl jobb élettel bíztatnak. De oh, melly tündér az illy csendes pillantat! enyész előttem, mint az árny, midőn tartóztatni akarom. – Ha mikor Therézt felvezetem a’ kertből ’s ismét kiszököm a’ kapun, lemegyek a’ tóhoz, eloldom a’ csolnakot, ’s a’ szép tengerkén a’ kastély alatt föl és alá evezek, midőn illyenkor körülttem minden hallgat, ’s lapátomnak loccsanásain kivül melly eggy csapással ezer ezüst szikrákat vet, fülem semmit nem hall – midőn hosszas kerengésem után végre fáradtan visszatérek öblömbe, ’s ott, körülvéve a’ virággal-elhalmozott bokroktól, kikötök, ’s csolnakomban végig nyúlok, ’s elnézem hogy a’ hold és csillagok mint futnak-el felettem, ’s a’ lenge tavaszi hév szellők mint hozzák nekem mindenfelől a’ legkedvesebb illatokat – oh, mint óhajtom ollyankor, hogy végre már hullana-le szemeimről a’ fátyol melly mindnyájunkat halandókat vakon tart, midőn rettegő kétségeink köztt tévelygünk, ’s alig merünk félve pillantani a’ távol jövendőbe!

Az én Onkelem nekem nevezetes ajándékot külde ismét. Parancsolja hogy siessek hozzá, ’s én, kit a’ szerelem, mint az árbocztalan hajót a’ szél, ide ’s tova ver, vágyok ugyan látni őtet, de az ezer szélvész, ezer inség szünetlenül hány és lökdös. Útamat csakugyan nem halasztom sokára, ’s mingyárt a’ lakodalom után kimegyek hozzá, ’s társaságában fogom keresni nyugtomat mellyet közel Nincsihez soha föl nem lelhetek. Ajándéka azonban nékem igen édes örömeket nyujt. Minap a’ helybeli szegények felől szólván Therézzel, jelentém néki hogy követni akarom példáját, ’s valamit én is kiosztok közöttök. ’S íme most eggyütt járjuk az úczákat, ’s osztogatjuk a’ kisded alamisnát. – Azt látni hogy Theréz melly szeretetre-méltó leereszkedéssel bátorítja a’ félénk és elszégyenült falusiakat, ’s mint ejti úgy dolgát, hogy a’ felsegélteknek nem marad idejek megköszönni a’ jótétet, hanem a’ helyett árvíz módra szakadnak szemeikből a’ hála’ könyűi – ezt látni barátom, eggyetlen öröm a’ maga nemében; és ha földi bujdosásom alatt míg támogathat, éleszthet valami, úgy az minden bizonnyal azon pillantások a’ mellyekben, a’ jó Theréz’ jobbján függve, embertársaimnak nyomorúságaikat enyhíthetem.

Ma eggy rakáska levelem érkezék. A’ bátyámét ide zárom. Ollyan az a’ millyent tőle várnom lehete; megelőzi kívánságaimat tiszteletet-érdemlő jóságával. – Eggyütt vevém vele a’ tiédet is mellyben írod hogy Vármegyéd Követnek választott. Felelj-meg a’ benned vetett reménynek, ’s azon légy hogy neved’ hallására még késő maradékaid is kevélykedhessenek. Siketülj-meg a’ sokaság’ elmétlen magasztalásai eránt; a’ ki az által engedi magát elcsábítatni, nem kevésbbé méltó az útálatra mint a’ ki nyelvét árúba veti, ’s kövessd lelkisméreted’ szent szavát mindenben. Mi szép eggy egész Haza előtt tisztának, tántoríthatatlannak találtatni, ’s egyenesség ’s igaz hűség által nyerni-meg az Udvar’ kegyelmeit, ’s nem a’ sokaknak hanem a’ jóknak becsűléseket, szereteteket! Ennél dicsőbb út nem nyilhat előtted. Lépj szent elszánással pályád’ megfutására, ’s légy szerencsés megfutásában. Így osztán térj-meg borostyánnal Kláridnak karjai közzé; és ha reményeinket meg nem hazudtolod, a’ Szerelem minden áldásait öntse-ki reád! Ha te is meghazudtolod, ha te is! – úgy – Reszketek gondolni a’ gondolatot.

Oda van dicsőséged’ hajnalltán támadott örömem is! Úgy fogy-el, mint a’ leszálló napnak utolsó sugarai midőn a’ tornyos borúlatok rajtok erőt vettenek. Visszarogyván bánatomba, fájdalmaim is visszatérnek. A’ szerelem melly ezelőtt elkínzott ’s most tágulást engede, nem sokára, ah, érzem azt! kettőztetve fog reám rohanni, ’s tartok, igen tartok tőle hogy öszveront.

Ez a’ szív telje mellyel e’ vadon-szép környet ’s e’ pillantatban az egész világot ált’fogom, hóhérom énnekem. – Mikor e’ nagy Mindenben, e’ végtelen Mindenben, melly előttem itt elnyult, széllyeltekintek, ’s szemem addig mered, míg végre elgyengűl, reszketni kezd ’s elvakúl, hogy végre megdöbbenek a’ Mindenható, a’ Megfoghatatlan előtt; – mikor illyenkor karjaimat kiterjesztem eggy valaki után, hogy azt a’ vég nélkül való, kimondhatatlan, megmagyarázhatatlan érzést kisírhassam az ő kebelében – ’s előmbe lebben Nincsinek képe, ’s néki-szaladok, ’s látom hogy hasztalan vívok magammal – ’s mikor osztán az a’ gondolat hogy őtet elvesztettem, hogy őtet örökre elvesztettem, minden remény nélkül! mint a’ mindent-öszvetördelő villám, belém csap, ’s eldőlök, mintha minden erőmet, minden velőmet megemésztette volna – Isten! te látod mint nyögök terhem’ elviselhetetlen sullya alatt, mint fetrengek a’ földön, mint a’ széllyeltaposott féreg, ’s mint kiáltok-fel hozzád hogy szánj-meg ’s hagyj vesznem.

Magamon kivül vagyok midőn képzelem, melly nyugtalansággal számlál most Nincsi minden órát, minden perczet melly lakadalmát késleli. Öszvetépek, öszverontok mindent ha mi kezembe akad; ’s akkor osztán szégyellem elmétlenségemet ’s sírok. Mennék innen, de nem eresztenek, ’s tartok tőle hogy szem alá fogtak, ’s Therézt nem ritkán sírva lelem. Ez részvétnek sírása. – Mit sír Nagysád? mondám neki; tartsa továbbra könyűit. – Értenie kellett mit mondottam, mert az az „ah, melly nyilallás! melly szívszorúlat! ’s a’ fejem! hideg kezem egészen általhevül tőle!” – – Nincsi, Nincsi! ’S mind ez – Oh Marosi, mikor ér véget inségem! mikor hasad-meg kínjaiban ez a’ beteg szegény szív!

Az éj melly környülfogott vala, elmult felettem, ’s eggyütt tüntek-el vele mind azon káprázolatok mellyek kínzottanak. Ugy mondják, tegnap magamon kivül voltam. A’ jó emberek! nem akarják állapotomat való nevén nevezni. Elkövettek valamit használhatónak gondoltak; eret nyittatának rajtam, nem tudom hány ízben, ’s Theréz mind addig múlatott fekvésem körül, míg az illendőség engedé. – Kedves leány! mondám neki; az én nyomorúságom érdekli Nagysádat? Amott, abban a’ jobb világban köszönöm-meg jóságát; emberi nyelv nem mondhatja-ki a’ mit akarnék. – Könyűim öszvelegyedtek csókommal mellyet reszkető ajakim szép kezére nyomtak. Theréz sírt. Félek, nehogy érzékeny szíve, melly valamit felfog, makacs tapadással fog-fel, utoljára szerencsétlenné tégye. De nincs e elég éd minden kínjaim mellett azon gondolatban hogy nyomoruságom olly sokakat meghatott? hogy inségemet olly sokaknak panaszolhatom?

Ne légy gondban miattam. Egésségem helyre állott, csak hogy még néha gyengélkedem. A’ húgommal változásom felől semmit ne tudass. Négy öt nap mulva útnak indúlok, oltár’ elébe vezetni Nincsit, ’s akkor osztán Isten veled, kedves Buda! – ’s örökre!

Midőn minapi levelemet épen bérekeszteném, két Idegen jelenteté-be nálunk magát, ’s az öreg Csengeri által azon nyájassággal ’s örömmel fogadtatott, mellyről ez a’ jó Öreg országszerte isméretes. Mind ketten nem csak Kedvelőji, hanem Értőji is a’ Mesterségnek, ’s ide őket leginkább az az Oltártábla vonzá mellyet Csengeri Bécsi Prof. Maurer által festetett. Szepesből jőnek, hol a’ Magyar-Tyrólt akarák, magok a’ boldog Alföld’ lakosai, látni, ’s visszafelé Szomolnoknak és Jászónak vevék útjokat, hogy itt a’ Krakker’ festéseivel gazdag Templomot, amott a’ Fűger’ Szent Katalinját csudálhassák; ’s olly melegen olly értelmességgel szóllanak arról a’ mit láttak hogy kedvem érkezék mindjárt a’ hogy ők elmentek, megtenni ez útat; ’s ez az oka szokatlan hallgatásomnak. – A’ mit Jászón és osztán Szomolnokon láték, hozzá járulván hogy Csengeri a’ Museum Pio-Clementinumot, a’ Herculánumi Régiségek’ Köteteit, a’ Piranési Rómáját, ’s a’ Raphael’, Hogarth’ ’s Dürer’ Rezeit szobámban téteté-le, – ki hitte volna, hogy ezeket ’s több efféléket, ’s ezeken kivűl, még két három gazdag portefeuillt itt lehessen találni? – felébresztette eggykori szenvedelmemet, ’s el van végezve nálam hogy ha egésségem újabb bomlást nem szenved, a’ jövő tavasszal Olasz-országot ismét meglátom, ’s a’ Belvedér’ eltávozott Isteneit felkeresem a’ Louverben. – Mióta Nincsi e’ gyötrelmeket támasztotta lelkemben, soha még azt az enyhületet mellyet nékem nehány nap olta e’ Mesterség’ míveinek csudálása nyujt, semmiben nem leltem. Oh, ha ez, mint eggy itala a’ Lethének, kínjaimnak emlékezetét annyira elolthatná hogy minteggy újjá-szülve térhetnék-meg onnan! Hogy azt szabad reményleni, te, ki a’ Mesterség’ titkaiba fel vagy avatva, szint úgy érted mint én.

Oda vagyok, barátom! oda vagyok! – Theréz – ah, képzelheted e ’s nem dőlsz e el ijedtedben? Theréz ég érettem! Ég, és ennek tudásában mennyei boldogság ’s a’ pokolnak minden kínjai vannak elrejtve. Nem tölt e meg egész mértéke kínjaimnak hogy még ennek is reám kelle jőni? eggy tiszteletre-méltó leány’ nyugalmát kellett e feldulnom? eggy tisztelt ősz atyán kellett e, minden erántam mutatott kegyeiért ’s e’ szíves vendéglésért, épen ott ejtenem sebet a’ hol az őtet leghalálosabban érdekli? kedves gyermekének szívébe kellett e halál’ és emésztő gyötrelem’ magvát hintenem? – És mind ezt mivel? eggy boldogtalan érzéssel melly leginkább a’ legjobb szíveket hatja-meg! – E’ gondolat úgy hembereg érről érre, mint eggy tűzpatak, szívemben, ’s elégeti a’ remélt nyugalomnak minden fakadó csemetéjét.

Ma nyugodtabb szívvel írhatok, ’s elbeszéllem, miként vevék búcsút Theréztől. – Lévai Kassáról kiküldé lovait mellyeken eddig jöhessek. Theréz valahova kifordult volt. Én azalatt búcsút vevék az öreg Csengeritől, ’s épen a’ kertbe akarék lemenni hogy míg Theréz haza jő, ott mulassak; ’s midőn a’ grádicsra léptem, meghallám, mint kérdé kiéi a’ lovak, ’s mit akarnak. Megértvén cselédemtől, hogy a’ bátyám Budára érkezett, ’s miatta kell sietve indulnom, elholt. Megfogá kezemet, ’s minden szó nélkül vive szobájába. – ’S az Úr megyen? az Úr elhágy? monda mély sóhajtással ’s elhalványodott képpel mellyen a’ szánakozás, a’ legszívesebb barátság és az elszakadás’ gyötrelmei valának festve. – Hogy talán szeret, ez a’ gondolat úgy lobbana-föl lelkemben mint valamelly láng az éj’ homályában, ’s eggyszerre el is tünt. De ismét újra reám rohana, ’s mindig valóbbá, bizonyosabbá, ’s eggyszersmind mindig gyötrőbbé is vála; ’s midőn fortepianója mellé vetette-le magát, ’s phantasiejének szárnyain az érzés mélyeibe hatott, felszöktem a’ székről; ’s elmerülve jártam föl ’s alá a’ szobában. Az ő hajlandósága, az ő szerelme, bár melly kicsinynek akarám is azt képzelni, igen nagyon megilletett, ’s láttam melly terhes leend az elválás. Theréz felkölt, ’s eggy ablakba vonszott. A’ nap hanyatlani kezde, ’s az eget a’ legszebb est borította-el. Szótlan’ állánk ottan sokáig. – Bácsmegyei! monda ekkor; illy szép leend e’ életünknek is estvéje? – Higyjük azt, jó Theréz mondám neki, ajakimhoz vivén kezét. – Higyjük! monda hirtelen’ és a’ legmélyebb fájdalom’ kifejezésével, ’s ezt kérdé: hát az Úr, édes barátom, hiszi e, hogy bírni fogja Nincsijének jobbját? Szívemet valamelly előttem isméretlen ’s meg nem magyarázható vígasztalás’ ereje futotta-el. Ha estvénk illy tiszta nem lesz, illy szelíd nem lesz: annál szebb lesz az estvét-követő reggel; ’s eggy lélegzése annak a’ másik jobb életnek, annak az ott-ragyogó napnak eggy súgára, el fogják feledtetni ez inséget itt. – Elhallgatott. Láttam mint tusakodék magával. – Jőjön kedves barátom! mondá; mind ketten el vagyunk^* keseredve; enyhítse bánatunkat im’ ez! ’s fortepianojára mutatott. Gondolat nélkűl látszott eggy ideig némelly hangot ütni rajta; de most eggyszerre az epedésnek szívet-olvasztó hangjaiba csapott, ’s el kezdé verni ’s dallani: Homályos bánat dulja lelkemet. – Illy indulattal, illy hajlékony csapodár édes hanggal még nem hallám énekelni. Az utolsó strophában kicsapott, ’s olly phantasiekben veszté-el magát hogy fortepianoja énekével együtt látszott elhalni. Végét érvén a’ dalnak, megfogá kezemet. Még nem tértem volt magamhoz andalgásomból, mellybe indulatos éneke szenderíte. Bácsmegyei! ugymond; az Úr itt hágy engem. Mikor látjuk-meg ismét egymást? ’s mit hagy nekem? – Forró hálás tiszteletemet, barátságomat. – Az utolsó szónak hallására elfordítá fejét, ’s eggy könyűt törle ki szemeiből. – Nékem ugyan nincs emlékeztetőre szükségem, ugymond; de mégis, ne tagadjon-meg tőlem eggy kérést! – küldje-meg nékem képét! Elijedék, mert tudom mennyit ártanak az effélék. De ki állhatott volna ellene azon tekintetnek mellyel azt kívánta? Elővevém zsebkönyvemet, ’s kikerestem azt a’ festést mellyel öszvekelésteknek napján a’ te Kláridat készültem megajándékozni. Úgy csókolja a’ jámbor szarándok az ereklyét, mint Theréz most az én portrémat. De ezt én csak néked mondom, ’s nekem ezt csak neked kell mondanom. – Azon pillantatban belépe a’ cseléd jelenteni hogy minden kész. Theréz egész erejét öszveszedé. Menj! ugymond! de jusson eszedbe hogy Tornán eggy leányt hagyál, ki magányában kevély örömmel fog utánad siránkozni, – Theréz! mondám; Nagysád e énutánam? – Hogyan, nemesszívű férfi? monda felbátorodott hanggal; ’s te álmélkodhatol ezen? ennyi édeskeserü pillantás, ennyi szívet-ható scéna után nem kelle e tenéked az én szívem előtt kedvessé lenned? sokkal kedvesebbé, mint valamit valaha láttam, ismertem? – Elfásulva állék előtte, ’s érzéseimnek megfoghatatlan zavarjában meglepe a’ Nincsi’ emlékezete, ki engem illy mérték és határ nélkül teve szerencsétlenné, ’s Theréznek kék szemei mellyek mennyei pillantásokkal a’ Nincsi’ bájos szemeire emlékeztetének, megnyiták szívemet, hogy sírhaték. Theréz elővevé kendőjét, ’s felszárasztá ázott orczáimat. Kedven Bácsmegyei! monda; ennyi köny közül nincsen e eggy énérettem sírva? – Mind, mind! tisztelt Theréz! felelék. Jó; úgy tehát szívemen fogom hordani e’ nékem ezentúl olly igen kedves, ezt a’ te könyűid által megszentelt gyolcsot; monda. – Szívem tele volt; láttam a’ veszélyt mellyben lebegtem, megszorítám kezét, rányomtam forró csókomat, főm megszédült, általöleltem Therézt, ’s ajkaink egymáson pattantak-széllyel. Már hallánk jőni az Öreget. Menj, monda; e’ csók engem örökre öszveszőtt veled. Az öszvetódult fájdalmak’ legindulatosabb zívatarjában rohantam fellépő atyjának karjai közzé, ’s eggy néma ölelés után melly bizony mind kinyomá azon hálát mellyel ezen jó Öreg eránt szívem örökre eltölt, lélegzet nélkül mentem a’ kocsi felé. – Már messze valék a’ helységtől midőn magamhoz tértem. Theréz a’ bástya’ ablakán könyöklött, ’s kendőmmel ada jelt hogy néz utánam. Én süvegemmel intettem néki, midőn hirtelen’ ő, a’ kastély ’s az egész hely eltűnt szemeim elől, ’s a’ lovak sebesen vivének-le a’ dombon.

Nem írok neked semmit azon öröm felől, mellyel a’ bátyámat megölelém. Az öröm nékem olly búborék melly azon pillantatban enyész-el mellyben támadott.

Tisztelem a’ bátyám’ kegyét irántam, de ő nem érzi hogy, szer felett gondoskodván fájdalmaimnak enyhítéseken, ezen kevés idő alatt is sokat elgyötrött. El akar szórni, ’s mindég hord magával eggy házból más házba. Külömben, ugymond, sem én nem békélhetek-meg a’ világgal, sem a’ világ nem velem. Önnként vetem magamat vezérlésének alája: de ah! azok a’ ti eggyüttléteitek nem nyugtathatják-meg annak szívét a’ ki hidegen borzad-vissza midőn az örök tolongásban embert keres ’s vázat lél. Estveli gyülekezeteitekből hányjátok-ki a’ hiuság’ ürét, az elsőségen-kapást, a’ birtok’ és születés’ büszkélkedését ’s több ezekhez hasonló nyavalyásságaitokat mellyek az arany és gyémánt alól is kitetszenek. Ha ezt nem tészitek, úgy hasztalan minden igyekezet, ’s annyira mentek, mintha eggy vakon-szülöttnek, ki előtt az emberi test’ alkotványa felől hosszasan prédikáltatok, eggy két pillantatig megnyitnátok szemét, ’s sántáknak és bénáknak csoportjokba vezetnétek. A’ kit álnokságotok szemessé teve, azt többé édeskés szóval meg nem fogjátok csalhatni, ’s inkább hagyjátok magára hogy a’ természet’ szemléltében igya az élesztő poharat. Ha őtet ez nem vezeti-vissza a’ világba, ha ez nem nyitja-meg szívét, oh, úgy az örökre zárva marad! úgy neki használhatatlanok a’ ti csillogó együttléteitek – csömört szűl az néki ’s ásítozást.

Soha nem szenvedek többet mint esténként. Illyenkor elképzelem melly kénnyel pihen-meg Szent-Péteri egész napi irkálásai után Nincsinek karjai között, ’s kedveskéjének nyájasságai mennyivel édesbben jutalmazzák unalmas fáradságait Elöljárójinak minden megkülönböztetéseiknél. Akkor megyek, mintha űzőbe vettek volna a’ Fúriák. De akárhová megyek, mindenütt nyakamon vagyok magam magamnak, ’s mit nyertem a’ szaladozással? – Ha tűz borítja-el házadat ’s mindened hamvvá ég, ha földeidet ellepi az iszap, ha jószágodat az ellenség elrabolja, még gazdag vagy, mert nyitva előtted a’ világ ’s legalább nem vagy szív nélkül. De ha szíved oda van, ha annak vagy hijával, öltözzél aranyba, ha nemzetek buknak is meg lábaid előtt, nincs semmid, szegény vagy; szegényebb a’ koldusnál ki mindennapi élelmét küszöbről küszöbre keresi.

Eggy visszás történet ma sokat hagya szenvednem. – A’ bátyám tegnap estve kérdést tétete nálam ha nem lenne e’ ma kedvem kilovagolni vele; ’s én elfogadám hívását. Ő nem sokat gondoskodott mellyik úczán ki lakik, én pedig merültebb voltam mint hogy az ollyas eszembe juthasson; ’s e’ szerént míg magunkat körültekinténk, a’ Nincsi’ ablaka alatt valánk. Elijedtem rajta, kivált azt látván hogy Nincsi ablakot nyita ’s alá tekintett. Kétséges valék ha felpillantsak e; de kétségemet elintézte a’ szív; felpillantottam, ’s úgy hittem hogy elsülyedek, látván hogy Nincsi visszakapá magát, ’s észre-vétlenül elfordula. – Olly rettentő lettem e én hogy tőlem neki vissza kell vonúlnia? – Jaj nekem ha azzá levék! de jaj, jaj neki is! neki, hogy lelkismérete vádolja; nekem, hogy őtet szenvedni látom ’s kebelén nem sírhatom-ki bocsánatomat. – Volt eggy idő mikor én kerestem őtet, ’s ollykor ő is keresett engem. És ha csak eggy negyedig múlathattam körülte, oh, mi boldog voltam én! ’S ha sokáig eggyütt nem leheténk, ’s végre a’ szerencse eggyüvé hoza, melly feloldhatatlan beszédes némaságban űlénk eggyütt! melly szent vala nekünk minden percze az életnek! ’S mikor végre mennem kellett, de hevem még tartóztatott nála, felkaptam valamijét, most eggy virágot, majd eggy fonadékját ’s azt elébb ajakihoz, orczájához illentém, ’s megkönnyedni érzettem szívemnek szorongását hogy volt valami nálam a’ mi őhozzá ért, a’ mi az ő lélegzete által megszenteltetett. ’S íme most – mint változott-el most minden! Ha ezelőtt nap’ keltekor lovat nyergelteték, ’s általmentem Pestre, ’s Endrédit felvertem, ’s az Orczi’ kertjébe vevénk magunkat ’s olvasgattunk; ’s mikor osztán elütötte a’ nyolczat, ’s tudtam hogy Nincsi már felkölt, ’s látásom után vár ablakában – ah mint nyargalék végig Pesten! mint rengett alattam a’ híd! mint nem birtam magammal ha a’ hídon vagy a’ vár’ dombján a’ szekerek megrekedtek ’s késnem kellett! ’S mikor végre a’ Nincsi’ úczájára értem, ’s ő meghallá lovam’ dobogását, ablakot nyita, ’s reggeli kedves pongyolájában lenéze, mint szökött akkor, mint ágaskodott alattam a’ paripa, hogy a’ szomszédok is mind az ablakhoz futottak; ’s ha illyenkor a’ tajtékos lóról neki eggy jó-reggelt felvethettem, ’s ő azt a’ legbájosbb mosolygással fogadta, oh! mint feledék akkor mindent! melly nagy valék magam előtt! Gyakran sem a’ ló sem az ura nem tudta mint menjen tovább.

Borzadás fut végig minden tetememen valamikor óraütést hallok, mert minden negyed közelebb vonz azon rettenetes pillantáshoz mellyben őtet örökre elvesztem, el kell vesztenem. Így számlál minden perczentést a’ halálra-ítélt; maga előtt látja az élet’ végét, a’ hóhérpadot, a’ kirántott pallost; az élet’ szeretete reszket benne, ’s ellenkezésben önn magával azt kívánja, hogy bár ütne hamar az óra melly véget vet kínjainak. Oh mint állom-ki! Gyakorta az a’ gondolat száll-meg hogy hozzá futok, lábaihoz vetem magamat, ’s kérni fogom, ne tégye-meg a’ rettenetes lépést. Midőn hevem így elragad, ’s a’ birtoka után vágyás minden ereimben annyira forr hogy csaknem megpattanok, majd ismét szívemet összeszorítja hogy alig vehetek lélegzetet, ’s úgy vagyok mintha az Etna’ kénköves aknájába kellene fulnom – ollykor engem is megszáll az a’ kívánság hogy bár itt volna már az irtózatos percz, hogy esném-által kínjaimon! De mikor ismét tágulást enged, mikor megkönnyedve érzem magamat, ’s elterjed szemem előtt az oltár, ’s az eltünt szerelem’ boldog ideje úgy lebeg előttem mint eggy hosszan-elnyult kies táj – ah! ollykor oda ismét előbbi hevűletem, elcsüggedve dőlök-el hogy egészen öszverogyok ha a’ leggyengébb szellő ér is, ha eggy lassu zördület illeti is meg fülemet! – –

Oh Marosi! melly iszonyu est vala ez! – A’ bátyám elhitette magával hogy nekem most nem tanácsos magamban maradnom, ’s eggy bizonyos házhoz vive hol két óráig nem hallék egyebet a’ legüresbb csevegésnél Nincsinek szépsége, cultúrája, nyájassága, jósága, gazdaasszonysága ’s a’ holnapi nap’ ragyogó pompája felől. ’S íme itt végre a’ csend’ régen-óhajtott órája; de ah, én abból nem merítettem semmi enyhűletet! Hasztalan’ ragyog felettem az ég’ szép boltozatja, elhintve csillagainak számtalan ezredeivel; hasztalan’ csalogat a’ legédesbb szendergésbe a’ szökő kút’ habjainak ömledezése – – – Mi ez? – Muzsikát hallok. – –

Ennek valék még híjával! – a’ muzsika Nincsinek ablaka alatt volt. Ő félig-vetkezve hallgatá fölülről mátkájának szerelemre-olvadt oboáját. Elragadtatva közelítő boldogságának előérzései által, nem érté sóhajtozásaimat mellyek eggy panaszos hárántsíp Szólóját kísérték; nem hallá könyűimnek csöppenéseit mellyek az úcza’ köveire hullottanak. – Te ismeretlen barát, azzal a’ kesergő furuglyával! Te is szeretted e őtet? Oh, úgy nekem testvérem vagy! Vagy talán Géniuszom sugdosá neked az elhagyott, kesergő, szerencsétlen szerelem’ accentjeit hogy a’ hitetlen lyány’ szívében, elaltatott eggykori érzéseinek életet adjanak ismét. – –

A’ fuvalló instrumentek^* szólót játszának, ’s végre az egész Orcheszter eggy harsogó chórba csapott. Azt hittem, öszveroskadok. ’S midőn vége lett, ’s el kezdének oszlani, ’s Nincsi jó-éjszakát kiálta-le Szent-Péterinek, melly az éji csendben úgy hangzott mint eggy Angyal’ lassu szózatja, lehetetlen vala megmozdulnom helyemből. Ő veszteg maradt az ablakban, felpillantott az égre. Posztózatomban-vonulva kémtekinteteket vetettem-fel reá, ’s kilestem mellyiket nézi a’ csillagok közzül, ’s láttam, épen azt, a’ melly esküvésünk’ szent estvéjén jött vala fel; tündér dísze eggykori boldogságaimnak! Úgy tetszék mintha öszve akadának vala tekinteteink; úgy tetszék mintha szép szemei szerelemmel, eggykori édes szerelemmel pillantottak volna az enyéimbe. Ezek még azok a’ kik akkor voltanak: az övéi – – – Még eggyszer pillanték az ablakra. Nincsi nem vala már. –

Mostan, Marosi, e’ kedves képzeléssel feküdt eggyes ágyába: utolszor! – Holnap – melly boldogságokat foglal neki magában e’ szó! De hát nekem Marosi? hát nekem? Mi lesz belőlem? – Nem, nem! enyém ő! egyedül enyém! És még is kénytelen leszek látni hogy karjaim közzül kiragadják! – ’S ki fogja ezt? Ki fogja ezt merni? – Mihez fogjak? Mit kezdjek? – –

Virrad, ’s könnyebben érzem magamat. Mint emelkednek a’ felhők, mintha őket a’ Mindenható’ ujai vonnák fel. – Inkább inkább világosodik. Pacsirtám már nehány ízben hallatá kedves szózatját; énekel, mert érzi, hogy a’ természetre világ száll és élet. Hát galambjaim? Máskor a’ Nincsi’ ablaka körül lebdestek, mert érzették hogy enyéimek lévén, néki is övéik; ’s ő értette nyögdeléseiket, ’s búzaszemeket hintegete nekik. De most – ah! ezután ne repüljetek ablakához! szárnyaitoknak csattogása felrettenthetné Szent-Péterinek karjai közzül, ’s reám emlékeztethetné, eltaszított kedvesére. – – Jóltevő Reggel, hányan óhajták velem eggyütt a’ te feljöveteledet! Ime itt vagy, ’s nékem és sokaknak másoknak talán könnyebbedést hozol. – Már olly világos van hogy kiláthatom a’ helyet hol őtet először láttam. – Mennyi ismeretlen érzés hánykódtatá azolta szívemet! mennyi nem ismert, nem érzett érzést ismer ő, érez ő mostan!

Nincsi már asszony. – Tekints-körül a’ teremtésben, és ha tudsz rettenetesbbet, mondd-ki, kérlek Istenért, hogy el ne csüggedjek egészen. Haszontalan a’ kérés! nem lelsz te rettenetesbbet, mint a’ mi alatt lelkem roskadoz. Nem vesztettem e el mindent? az élet’ legfentebb boldogságait, kedvemet, nyugalmamat, egésségemet? nem vesztettem e el Nincsit?

Itt, Marosi, ez ernyőben, hol annyit űlék vele, hol te is annyit űlél velem, hol a’ hold’ alkonyló fényében eggyütt síránk midőn mellyemen a’ jövendőnek előérzései reszkettenek végig, itt írok-meg, és mostan, midőn már nyugodtabb vagyok, mindent tegnapról.

Eltüzesült indulatimnak cseréjik alatt mázgolt soraim fessék tenéked mintegy árnyban, miket szenvedék. Még minden ereimben ég a’ tűz, velőm még minden csontomban össze vagyon roncsolva. Ennyit küzdék őmiatta – ’s mi leve jutalmam? mi lészen jutalmam? – Minden óhajtásom a’ halál.

Tegnap midőn a’ legérzéketlenebb ájulgások között rogytam ágyamba, ez volt eggyetlen gondolatom mellyet még teheték: bár soha fel ne ébredjek többé! A’ halál’ ölelése nekem szint olly kedves fogott volna lenni mint eggykor a’ Nincsié; én azt úgy fogadtam volna jutalom gyanánt mint az állhatos, lángoló Szerelmesnek az a’ tántorodásból eszméletre-térő leány’ keze; ’s ah ezen óhajtásom sem láthata teljesedést. Szenvedéseimnek egész mértéke még meg nem tölt; ma, midőn felköltem, ’s a’ jövendő elsuhant szemeim előtt, mint eggy vészt-hozó felleg, érzettem azt, ’s – Isten! te látád könyűimet.

Szívem minden derűlő felhőcskének emelkedésével megkönnyebbüle. Mihelytt annyira megvilágosodék hogy gyertya nélkül látni lehetett, vevém kalapomat, ’s megmásztam a’ Gellér’ hegyét hogy a’ kelő nap’ pompáját láthassam. Eléggé korán juték-fel tetejére, ’s eltikkadva ’s csaknem lélektelenül nyultam-el a’ harmatos hideg fűven. Gyönyörü nagy látvány! mint nyúla-el végig a’ széles harsogó folyamon a’ fátyol-forma köd, ’s mint borította-el Pestet, hogy belőle csak a’ tornyok látszottanak-ki. Némán feküdt körülttem minden, ’s élet nélkül tetszett lenni, eggy lassu tavaszi-szellőn kivül, melly a’ szőlők felől nyögve suhogott: de minekutána a’ királyi napnak felkelésével élet és szellem ömle-ki mindenre, miként fogtak a’ madarak’ sok sergei a’ szőlők között, ’s alattam a’ szirt’ repedéseiben a’ fecskék, reggeli dalaikhoz, ’s új színre költ minden a’ legutolsó fűszálig. A’ megújuló természet’ csudálása két óráig tartott ottan a’ legboldogabb andalgásban, de végre ideje vala visszatérnem, mert megígértem vala a’ bátyámnak hogy nála töltöm a’ reggelt. – Fájt nékem látni hogy ez a’ jó ember mit szenved miattam, ’s érteni, hogy kimenésemet megtudván, gondokba sülyede, nehogy erőszakos halállal vessek véget szenvedéseimnek. Nem, barátom! míg csontjaimban lesz annyi erő hogy a’ reám-rakott teher alatt darabos útamon elébb tovább vánszoroghatok, míg agyamban marad valami eszmélet, addig tőlem az effélét nem retteghetitek. – Klárid már a’ bátyámnál vala midőn beléptem, ’s nem bírt elég erővel reám pillantani, félvén hogy nem fogja elfojthatni könyűjit. A’ bátyám is úgy teve, mintha meg nem sejtette volna szenvedéseimet ’s fogatni parancsolt, ’s kivitt magával olly tájakra hol sok esztendők óta nem valék; azt ítélvén, és igen bölcsen, hogy első ifjuságom’ boldog emlékezete melly e’ vad helyekben lebeg, legtöbb erővel bírhat, fájdalmaimat, ha csak perczekig is, széllyeloszlathatni.

Erőm annyira elfogyott vala hogy mindjárt ebéd után kénytelen valék ágyba vetni magamat; ’s olly ólom-alvás lepe-meg hogy ha bátyám fel nem keletett volna, elalvám vala az esketést. Klári az ő Lolottjával méne, a’ Lolott’ szekerén, én pedig a’ bátyámén a’ bátyámmal. Csaknem későbben jelenénk-meg mint illett, ’s elijedék, midőn a’ Nincsi úczájába érvén, olly sűrűn öszvetódult sokaságot lelénk a’ ház körül mellyen alig lehete baj nélkül^* a’ házig érni. Kiszállván itt a’ szekérből, jusson^* eszedbe, mondá a’ bátyám, hogy örökösem, eggyetlen vígasztalásom, ’s öregségemnek gyámola vagy. Megcsókolám kezeit, ’s szememből eggy forró csepp hullott a’ megcsókolt kézre.

Szent-Péteri a’ grádicson várt. Kiterjesztett karral jöve felém, ’s a’ legelevenebb örvendés’ tüze melly minden erében lángolva égett ’s arczát ellepé, ált’hatott reám. Elborzadtam látására, de magamhoz térvén legottan, megölelém őtet tettetés nélkül, szíves kívánásaival mind annak a’ mit önn maga óhajtott, ’s az ő karjain értem a’ szála’ ajtajáig mellynek szárnyai eggyszerre rántattanak félre előttem, Marosi! oh miért nem nyele-el engem a’ föld azon látás alatt melly itten vára! – Nincsi a’ szála’ közepén, fejér öltözetben, violakék bodrokkal, ’s hosszu fekete haját virág és gyöngykötelékekbe aggatva – ’s megette az esketés’ oltára melly már várá áldozatját! Szerencsém hogy kevés pillantatokkal azelőtt hogy felléptem, mások érkeztek volt, kik még beszédben valának vele. E’ szerént időm marada magamat öszveszedni, ’s megszokott szemekkel nézem most őtet, az Angyalszépségűt. Idvözlésem eggyszerü volt ’s rövid, de meleg. Hála tenéked, nagy Isten, hogy azt hamisság és neheztelés nélkül mondhattam; hogy feledhetém kínjaimat mellyekkel elgyötre, ’s szerencséjét való részvéttel nézhetém. Szüléji kik soromban valának, és a’ kiket Tornai útam olta még nem láték, nem tudták miként közelítsenek felém. Látták képemen a’ bánatot és epedést mellybe engemet az ő alacsonyságok sülyeszte, ’s a’ szerént hogy’ a’ vétkes lelkisméret félénkséggé, hunnyászkodássá, csapodársággá szokott változni, alkalmam vala látnom, mint igyekeztek előttem elfedni azon szemre-hányásokat mellyekkel őket a’ lelkisméret verdesé. Eggy csoport vendég kiszabadíta kezeik közül. Unalmamban, sőt minek titkoljam? elkeseredve az egész emberi nemzet ellen, eggy barátommal a’ legbelsőbb szobába mentem-által, hol Nincsivel annyi boldog órákat töltögettem. A’ hely elevenebben festé előmbe itten élt boldogságaimnak képeit. Benne nem nézém többé a’ Szent-Péteri’ jegyesét, hanem azt a’ csapodár, szerelmes leányt, a’ ki midőn a’ táncz után itt megpihentem, homlokomról le-letörlögette az izzadás’ cseppjeit, karját általvetette vállamon, megcsókolt; a’ kit én illyenkor eltölt habzó szívemre szoktam vala szorítani, ’s ölelései közben a’ világot minden boldogságaival, minden kincseivel ’s ragyogásával semminek állítottam. Kérdém magamat, ha ez emlékezetek valóság voltanak e vagy álom; és minél hatalmasabban ragada-meg a’ bizonyosság hogy az álom nem volt, annál mélyebben sülyedék-el eltünt örömeimnek szemléletekben. – Azalatt minden hívatalosak fel valának gyülekezve, ’s egyedül én valék, a’ ki nem találtatott, én, kinek a’ menyasszonyt oltár’ elébe kellett vezetnem! Szent-Péteri akada reám. Jer, barátom, monda olly indulatosan-esdeklő hangon, hogy belé borzadás futa-végig minden tetemeimen^*; tégy a’ legboldogabb halandóvá a’ nap alatt! Elfojtám a’ kínt, ’s követtem a’ boldogot. Belépvén a’ szálába, ’s látván hogy nem-találtatásom zsibongást okoza, meg nem tudék mozdulni helyemből, míg Endrédi intve nem tekinte reám. Bátorrá lesz a’ leggyávább is, midőn az erősebbet a’ ki neki barátja, maga mellett szemléli. Érzettem én hogy Endrédi rajtam nem segíthet, de intése ’s jelenléte annyira megbátorított hogy elég eltökélésem ’s erőm vala nyugodt képpel ’s elmével lépni Nincsi felé, megfogám karját, ’s oltár elébe állítám. Nekem vele-általellentt mutaták-ki a’ helyet. Szívem nagy érütésekkel vert. Endrédi a’ fortepiano-orgona mellé üle, ’s azt az éneket játszá mellyet két énekes énekelt. A’ Chorál előtt szabad ömlengést engede phantasiejének; eleinte olly lassun, olly epedve, továbbá olly erővel, olly való kinyomással, hogy észre-vétlen lelkem is erőt kapott. Ennek, egyedül ennek köszönöm hogy az esketés’ czeremoniája alatt csendesnek-tetszhető elmével állék közöttök. Nincsi az ének’ utolsó stróphajáig mélyen el vala merülve, de ekkor eggyszerre omlottak könyűji. Azt hinni hogy ezek érettem folytak, nem valék eléggé hiu, de még is nagyon meg valék illetve, ’s kétszer háromszor lankadni kezdettem, kivált, midőn a’ Pap e’ rettenetes szókat mondá: A’ mit Isten öszvekötött, azt ember el ne tépje. – Vége lévén a’ czeremoniának, midőn mindenek az új pár felé tolakodtanak, alkalmasan bírván magammal, én is feléjök menék. Nincsi épen gyönyörű könyűjit szárasztotta-fel. Bár ezek légyenek az utolsó könyűk mellyeket Nagysádnak szemeiből fájdalmas érzés fog kifacsarni! mondám. Hevült képzelésem csalt e meg, vagy talán valóság volt a’ mit láttam, nem tudom, ’s szorosan vizsgálni nem akarom: azt tudom hogy e’ szép szemekről eggy tekintet repüle reám melly lelkemnek minden csendét örökre elölte volna, ha azt csak most veszthettem volna el. A’ vacsoránál Endrédi mellett fogtam helyt, jó távol Nincsitől. Megszállott a’ szesz borral ölni el bánatomat; de Endrédi nem engedte, ’s nem volt senki az asztalnál, a’ ki szenvedéseimet megsejthette volna. – Vacsora után Szent-Péteri kért, hogy a’ tánczot nyissam-meg a’ menyasszonnyal, ’s teljesítettem kérését. Elkeményedett szívvel, de tántorogva léptem Nincsihez, ’s kiállék vele az első helyre. A’ menüet’ első lépései alatt már alig bírtam magamat; midőn pedig elválánk, ’s Nincsi, elöntve minden keccsel mellyeket a’ mai nap’ örömei még neveltek, de titkolni-óhajtott háborodással, előttem és mellettem el-elsuhinta, midőn szép ujairól a’ jegygyémánt reám lövelle, annyira öszveháborodám hogy eggy taktot sem tudtam tenni, sőt azt is feledém ha jobbra kell e mennem, vagy balra. A’ nézők köztt suttogások támadtanak, ’s Nincsi, a’ ki látá hogy reszketek, siete véget érni. Színleltem hogy egésségem nem engedi hogy tovább tánczoljak, ’s a’ végszobába vonám magamat, honnan kiláthaték a’ tánczolók közzé, ’s ott néki eresztém magamat az eltaposott szerelem’ ’s megcsalt’ remény’ kifakadásainak. Endrédi látta mit szenvedek, ’s nem távozott-el mellőlem; ’s most annyira köszönöm alkalmatlan barátságát, a’ mennyire az által magamat akkor bántva, ingerelve érzém.

Közel éjfélig e’ kínos állapotban valék, ’s Endrédi reá veve hogy innánk puncsot melly nekem kedvet fogna adni és erőt. Az ital annyira feléleszté szellememet hogy egyszerre derült elmével lépheték a’ tánczolók közzé, ’s most az önte másokba is vígasságot a’ ki kevéssel elébb a’ köz örömet el látszott fojtani akarni. A’ muzsika contredanszt szóllaltata-meg. Lelkemben eggykori, és hányszori! boldogságaimnak emlékezete támada-fel. Helyet fogék a’ tánczolók köztt. Nincsinek ábráza ragyogott az örömtől, ’s oh melly könnyüséggel, millyetén kedves síklásokkal repüle-végig a’ tánczolók’ sorain! Ki valék forgatva magamból, ’s az elöltnek-gondolt szerelem ismét magas lángokban ége keblemben. Ezen pillantatban engemet ére a’ tour, hogy Nincsivel alulról felig jőjek, ’s midőn ott el kellett vala eresztenem ujait, hogy ő jobbra, én balra essünk, eltüzesedésemben olly erővel találám tartani hogy el nem fordulhatott. Eggy parancsoló neheztelő tekintetet vete reám. – Bocsánatot! kiálték, ’s szemeim ázva voltak. Midőn a’ tour ismét reánk jöve, olly tágan nyujtám neki kezemet, hogy bátran, rettegés nélkül fogadhatá-el, ’s szerencsére a’ contredansznak vége vala. Négy felé széledni kezdének a’ Vendégek, Szent-Péteri intett hogy álljon-elő szekere. Reszketett minden tetemem. Nincsi azon öltözetben mellyel már indult a’ szekér felé, tére hozzám, búcsúzni. Ez olly véletlen történt hogy sikoltva rogytam lábaihoz. Endrédi beszélé mit csináltak velem, mert én nem emlékezem továbbra, ’s hogy Nincsi betegeskedésimnek ’s az erőltetett tántznak tulajdonítá elgyengülésemet, ’s hogy eggy szobába vitete-által, ’s maga is igyekezett életre hozni. Látván hogy eszmélni kezdek, jónak látta elveszni a’ tolongók között; és így csak Szent-Péterinek és Endrédinek köszöném a’ segédet. Endrédire támaszkodva lemenék a’ grádicson, ’s épen azon pillantatban érék annak fordulójára midőn Szent-Péteri szekerébe emelte zsákmányát, ’s véle repülve ment. Én is haza jövék. De mint jövék haza, mint fektetének-le, arról nem emlékezem. Vas alvás szálla reám, ’s adta volna, a’ ki teremtett, hogy az volt volna az utolsó! Ott jobb élet van! ott bennünket boldogabb lak vár! Mint szélesedik szívem ezen oda-vágyással! mint olvadnak minden kívánságaim mellyeknek kevéssel ezelőtt Nincsi vala eggyetlen tárgyok, most, midőn ő éntőlem örökre el vagyon véve, azon szíves, azon nyugtalan kívánsággá, hogy halhassak-meg! hogy kínjaimból te oldozz-fel, Halál! te Feloldó! Megkönnyítő! – Oh Nincsi! Nincsi! – –

Vannak pillantatok mellyekben a’ leggondosbb vigyázat nélkül nem lehetsz ura magadnak. Ha pedig a’ környülmények veszedelmes pontba ütődnek, hágj által bár csak eggy hajszálnyit, ’s oda vagy örökre. Illy pillantatot ada nékem probául a’ Gondviselés, ’s megbukám. Elragadtatva a’ legtüzesbb indulattól, részeg hevemben, elvesztém bízodalmamat hozzá, ’s azt véltem hogy én, a’ ki eggy két ízben magam is kisegélém magamat, minden árnak ellent fogok állhatni. Ezen magam’-elhivésével, ezen erőmbe-vetett kevély bízakodással fogadám-el a’ Nincsi’ szüléjinek meghívásokat eggy bálra. Megjelentem, ’s ez az elmenetel gyilkosom leve. Azt az elcsendesűlt tüzet, azt a’ szentelt gyönyör’ elcsendesült tüzét, melly most epedve ’s titkosan lángolt Nincsinek szemeiben, azt a’ – minek nevezzem? – azt a’ leányok’ viseleteket melly nekik annyi bájt ad menyegzőjök’ napja után – nem tudtam azt kiállani; azt a’ kisúgárzását a’ leghevesbb legboldogabb érzéseknek melly neki minden kecseiből hatott-által reám. Le akarék roskadni az elviselhetetlen sully alatt. Nem bírván tovább magammal az őrülésig tánczolok. Szent-Péteriné már nem cselekvé a’ mit Nincsi cselekedni kevés órával ezelőtt nem átallott; nem tartóztatá az esztelen ifjat; Endrédi nem vala jelen, mások reá nem ügyeltek, ’s – lássd e’ szilke vért előttem – ez annak következése.

Ágyban vagyok, erő nélkül; ’s ez okozza hogy idegen kéz írja e’ levelet. A’ bátyám nem lél vígasztalást, ’s ha látnád, mit szenved Klári! Siess elvinni őtet! neki ártására lehet hogy szüntelen’ körülttem van. – Orvosaim nagy tudománnyal ’s széles hosszas bőv beszéddel mutogatják hogy ez nem halálos, hogy csak szavokat fogadjam, még ki fogok gyógyulhatni. Vígasztald tehát magadat, barátom, ha ebben vígasztalásodat lelheted. Én – készen vagyok.

Magamhoz kezdek térni, de felette lassu lépésekkel, felette nehezen. Ennyit neked már magam is írhatok. Ne kérdd mint vagyon szívem. Kérdd a’ kinek eggy órában minden öröme, reménye, kinézései füstté lettenek, mint van ő, ’s tudni fogod mint vagyok.

Klári ritkán távozik-el ágyam mellől. Ki akarja élni velem magát, azt mondja; mert megtörténhetne hogy egymást látni sok ideig nem fogjuk. – Tudakoztam mit vél, meddig nem. – Ha útad el talál mulni, felele, megeshetnék hogy fél esztendeig sem; mert Erdélynek széléről jönni Budára, nem könnyü, egésséged pedig neked nem engedi hogy te jöjj hozzánk. – Jobban tudom én mint ő, meddig nem; de megszomorítani kegyetlenség volt volna. Midőn hosszasan űl mellettem, ’s szánva néz, miként fogyasztott-meg a’ betegség, ’s nem bír magával; ’s eldől mellettem, ’s testvérének nyomoruságát vánkosaimon sírja-ki, ollyankor gyakran megkörnyékez a’ rettegés hogy lelkében végre felébred annak sejtése, hogy egymást csak túl a’ síron látjuk meg. Illyenkor fel akarom vídítgatni ’s felőled szóllok vele, ’s azon boldogságokról mellyek őreá a’ te karjaid köztt várnak. De e’ kép’ festegetései által magamnak veszedelmes mérget készítek, mert, ha elgondolom, hogy én is élhettem volna e’ boldogsággal, ’s hogy te, ő, Nincsi és én, melly szép napokat élheténk vala a’ bátyámnál; illyenkor, elmerülvén képzeleteim között, küzdenem kell hogy Klárival ki ne találtassam mi forog lelkemben, ’s sírásaim az ő sírásait ne igazolják.

Halálnak érzései lepnek-el bennünket midőn azoktól maradunk-el a’ kikkel szoros eggyességben éltünk. Miolta a’ bátyám és a’ te Klárid elhagytak olly puszta előttem a’ ház hogy magamat alig lelem benne; minden szögben érzem híjokat. Nem tűröm-ki sokáig; útnak indúlok – eggyszer végre csak illő. ’S azok az Orvosok! – Oh! tudom én melly keveset ér segédek, melly keveset árthat tilalmok.

Eddig Sághon vagy, ’s öleled mind kettejeket, ’s a’ szerelem’ legtisztább forrásából örömet és boldogságokat iszol. Én pedig elzárva űlök azon helytt melly annyi irtóztató emlékezetekkel kínoz.

Még eggyszernél többet nem voltam kinn. Kibeszélhetetlen rettegések köztt kocsiztam-ki, ’s kevésbe mult, hogy korán próbámért meg nem lakoltam. – Ha Nincsi most látna! ha látná mint viselem képemen az ő állhatatlansága’ következéseit! El fogna tőlem borzadni. És még is sokért nem akarnám hogy miattam eggy bús órája legyen.^* – Nincsi, Nincsi! a’ te neved még mindég kimondhatatlan szerelemmel tölti-el szívemet. – Elengedek neked minden kínt, minden bántást, e’ szerelem’ kedvéért, mert ez nekem így is boldogságom.

Ezer áldás, ezer szerencse öszvekeléstekre! szent nekem ez a’ nap reátok nézve és magamra. – Ma éjjel, midőn álmom az elmultak’ emlékezetébe szenderített, Nincsi, mint eggy Angyal, megjelent előttem. Nekem nyujtá jobbját, ’s esküdt hogy örökre enyém lészen. ’S íme, te Kedves, még kevés napot ide alant, hogy e’ földi virág letörettessék, meghervadjon, elhaljon, ’s enyém, enyém lészesz te, az új szép virág, a’ jobb hajlékokban! – Melly pillantat, ha majd mennyei karjaival általfog, ’s édes lehellete vérző minden sebeimet begyógyítja, ’s a’ Megdicsőült, gyötrelmeimnek feledésére, megmeríti a’ Lethéből poharát, ’s nekem nyujtja!

Klárim! szeressd férjedet; légy hív eránta mindenben; légy olly jó mint mindig valál. Oh ott, ama’ jobb életben, emlékezhetnünk az itt élt boldog óráinkra – melly kinézés az! Te pedig, barátom – De minek mondjam azt én neked? neked, kivel, midőn a’ Duna’ szélén eggyütt sétálánk, ’s a’ víznek sebes mentében az élet’ sebes futását látánk ábrázolva, olly gyakran mondogatánk egymásnak, melly fontos pillantása az emberi életnek a’ halál, ’s miként eshetik midőn a’ ködbe-borult jövendő előttünk, a’ mult pedig hátunk megett elterjed, ’s melly bátorító gondolat, midőn látjuk hogy meghaladott útunkat semmi akarva-tett rossz cselekedetnek, semmi megölt, megpiszkolt, segéd nélkül hagyott ártatlanságnak mocska nem fertézteti: az a’ hév, mellyel ollyankor szóllánk, azok a’ könyűk, mellyek ollyankor elfutották szemeinket, nekünk azt a’ bíztatást nyujtják hogy eggykor csendesen sülyedünk a’ halál’ hideg karjai közzé. Oh, hogy az a’ tiéd még távol legyen, és hogy Kláriddal öszvefonva gyönyörűségek köztt mehess-végig hosszu útadon!

Tegnap nálam vala a’ Nincsi’ bátyja. A’ szeretetre olly igen méltó Öregnek könyűji, ’s némelly emlékezet melly lelkemben az ő meglátására új leve, elrontották éjemet, ’s most sokkal rosszabbul vagyok mint jó idő olta valék – eggy idegen éghajlat alá vitt palánt mellynek a’ legszelídebb fuvallat is árt ’s hervadást hoz! –

Plántálj csemetét, barátom, öntözzed, ápoljad, hogy nevekedjék, ’s virulmányra fakadjon mikor én kihalandok. Az immár nincsen messze. A’ mi köz anyánk, a’ föld, megnyitja kebelét hogy engem abba béfogadjon. Véremet már ezer atóm szomjan várja, hogy belőle új élet serkedezzen. Oh, ha azon virágokat mellyek sírom felett fognak teremni, a’ szeretett leány szedegetné! Nincsinek mellyén ők elevenebb színnel, édesebb illattal ragyognának. ’S ha csüggő fővel hervadnának, az ő mellyén, ’s kisdede parányi kezeivel játszanék velek, a’ hite-szegett talán azt fogná mondani a’ gyermeknek: Ártatlan! ’s te örülsz nekik? reszkess; annak vérével híztak, a’ ki engem szeretett ’s miattam hala-meg. – Oh barátom, ha látnád, mint gyötörnek engem halálig ezek a’ képzelmények! – Orvosom eggy hosszu írást hagya asztalomon, ’s bíztatott hogy ha magamat rendeléseihez szabandom, nem sokára egésségem teljesen helyre fog állani. Helyre-állani? kérdém, ’s az ég felé pillantottam. Ment, ’s búcsúja alatt érzékeny könyű reszkete szemében. Így szalad előlem minden, valakinek mellyében emberi szív ver, hogy szánakozásra-olvadott tekinteteiben, hogy elfojtani-akart könyűjiben nyomorúságom’ nagy voltát meg ne lássam. Ennekelőtte szerettek a’ gyermekek, most elborzadva futnak látásom elől. – Ártatlan lelkek, ’s tí érzitek, hogy meg vagyok érlelve a’ halálnak? Hah! mint hörbölöm-fel e’ gondolatot mint életnek italát! ’s mint mosolygok neki, mint ha a’ megint hív Nincsi eggy szép tavaszestve nyujtaná kezét jobbomnak! – Ma reggel, eggy álmatlanul-töltött éj után, bágyadt álomba szendergettem, ’s arra ébredék-fel midőn ablakom alatt eggy fiatal leány’ koporsóját vivék temetőbe. Sokáig néztem a’ sereget melly azt kísérte. A’ zölddel-bevont koporsón eggy koszoru virított. Boldog, boldog gyermek! kiáltám, ’s a’ hang lehallatszék úgy hogy némellyek felpillantottak ’s tudni kívánták honnan jött az. Korán fonnyada-el a’ szép rózsa, ’s hiteszegett kezeknek nem lehete azt széllyelfoszlathatni! – Követni fogod őtet, kiálta belőlem eggy belszózat; ’s a’ gyengeség miatt mely megújult hatalommal rohana reám, kénytelen valék ágyba menni – ’s álmomban Nincsit látám, hogy magányába zárkozva siratá a’ megholtat kit ő öle-meg.

Hosszas betegeskedéseim után annyira magamhoz tértem, hogy nem sokára teljesíthetni fogom a’ mit régen szándékozom – itt hagyom Budát. Nincsit – ah! nem Nincsit többé, hanem Szent-Péterinét! mindennap látni, ’s nemsokára mint anyát látni, nem – arra nincs elég erőm. Engedjetek-meg, ti, kiknek jusotok vagyon kívánhatni itt-maradásomat.

Házam nekem még soha nem vala kedvesebb mint most, midőn el akarom hagyni. Vegyétek azt ajándékul tőlem, de olly kötés alatt hogy míg én élek, sem el nem adjátok sem belé idegent nem szállítatok. Nem nézhetném hogy annyi boldogságaimnak, örömeimnek, szenvedéseimnek helye érdemetlen lakók által profanáltatik. Leginkább azt a’ kisded szobát szeretem most mellyben mint gyermek laktam vala. Ha benne múlatok, elevenebben lep-meg eggykori gondatlan ’s boldog korom’ emlékezete. – Szenvedés és öröm, ők összefonva járnak mindenütt. – A’ gyermeki kor, ha ő e valóban a’ legboldogabb szaka életünknek? Ezt kérdem gyakorta, ’s látom, hogy az emberek e’ pontban is épen úgy csalják magokat mint mindenben egyébben. Ha legény-korodban volnának gyermeki gondjaid, igen is, úgy velek könnyen bánhatnál. De egészen másként vagyon a’ dolog: a’ gyermeki gondokhoz, szükségekhez, gyermeki erő vagyon adva. – Minden kornak tulajdon gondja ‘s bánatja ’s tulajdon örömei vannak, ’s ha gyermek vagy, eggy leomlott kártyavár úgy elkedvetlenít, mint megcsalatkozott reményeid érettebb esztendeidben. – Ha a’ gyermeki évnek van valamelly elsősége, úgy azt nevezem annak hogy ez kényére éli a’ jelenvalót ’s nem aggódik a’ jövendőn.

Eggy felette kedvetlen szakmányon estem által. Azalatt míg betegen fekvém, sokan méltóztattak gondban lenni egésségem eránt, noha velem semminemű szövetkezésben nem állottak, ’s csaknem az alkalmatlanságig tudakoztatták mint vagyok. Tudni kell hogy az effélék mint mennek azoknál a’ kik azt hiszik hogy tőlök minden kegyelem; elküldenek látatni, de midőn a’ cseléd a’ hírt meghozza, azt nekik, a’ mint mondják magok, oda engedik; és így világos hogy a’ mit részvétnek kívánnak nézettetni, nem egyéb hiuságnál. A’ hideg városiság hasonló jutalmat érdemel, ’s hogy gorombának ne tartathassam – a’ hálátlanság itt szóban nem foroghat – megtevém köszönő látogatásaimat, de úgy ejtvén hogy az illyeneknél eggy hátra-hagyott czédula pótolja-ki személyemet. Characteremben fekszik, ’s akarom hogy fekszik, az illyetén bohókat épen olly hidegen tekinteni ’s nevetni, mint a’ hogyan a’ jókat forrón szeretem; ’s képzelhetd miként járék némelly képzelt barátomnál fellépvén, midőn eggy meleg kézszorítás akará festeni szíves hálámat, az nekem eggy lelketlen fagyos mosolygással ’s eszmélet nélkül elmondott formulával felelt. Alig vártam hogy sarkomon megfordulhassak, ’s a’ lárvák közzül kiszabadulván, ismét emberek közzé léphessek.

Engedek Endrédim’ unszolásának; általláttam hogy Budáról nem távozhatom-el úgy hogy Szent-Péterinek még eggyszer ne legyek látogatására, ki feleségestűl gyöngélkedésem alatt sokszor volt nálam, de a’ mit Endrédi velem mindig nem is tudatott, félvén hogy az nekem árthat és akik minden kigondolhatókban igyekeztek szenvedéseimet enyhíteni. Ugyan ezt hallom Nincsinek szüléji felől is. Oh Marosi! hogyan fogom kiállani látásokat? Reszketek. – –

Megjövék tőlök. Szent-Péteri kiment volt, Nincsije pedig, a’ mint cselédjei mondják, gyengélkedik ’s ágyban van. Eljöttem tehát a’ nélkül hogy eggyikét vagy másikát láttam volna.

Szent-Péteri nálam volt, ’s kért, nagyon kért, hogy vele együtt menjek hozzá; felesége ugyan ágyban vagyon, de bízik, hogy azon föl nem akadok, ’s meg nem fosztom azon örömtől hogy még láthasson elindulásom előtt; ha az ágyból kikelhetne, ugymond, maga fogott volna hozzám jőni. Kereken megtagadám neki a’ kérést. Én Nincsit többé meg nem látom; erőre vagyon szükségem, ’s ezt az ő meglátása öszve fogott volna rontani. Érzettem én melly örömtől foszta-meg makacsságom: ez vala azon eggy pillantása hátra való egész életemnek mellyben az illendőségnek megsértése nélkül fájdalmaimat mellyén sírhattam volna; de kénytelen valék tenni a’ mit tettem. Akár szerelmet láttam volna szemeiben, akár meghidegülést, szívemben új fúlánk fogott volna lenni mind ez mind az.

Ne csinálj nekem abból vétket hogy a’ Nincsi’ képét kicsinyben hagyám festeni, minthogy az olajfestést útamra bajosan vihettem volna, ’s legyen gondod hogy ez a’ kép eggyütt szálljon sírba velem. Ne mondd hogy ez a’ kép csak ingerli gyötrelmeimet. Szóllj: ha a’ te Klárid meghalna, elvetnéd e képét mivel eggyike vagy másika a’ Bölcseknek azt mondaná hogy az sebedbe mérget önt? ’S Nincsi nem megholt e nekem?

Tegnap az öreg Surányinál kelle vacsorálnom. – Nagy vígasztalás nekem látni, hogy némelly jók illy érzékenyül szánnak. – Az Öreg gondosan eltávoztata mindent, a’ mi bennünket Nincsire emlékeztethetett volna; de rettegtem a’ búcsút, ’s azt sokára húztam. Kalapomhoz nyulván, sírni kezdénk mind ketten, ’s nehéz volna megmondanom melyikünk kezdette. Öcsém, monda mellyéhez szorítván, elfojtott zokogással, én tőled nehezen maradok el, ’s még nehezebben fognék – ekkor levonta süvegét ’s ősz hajához nyult – ha ez nem bíztatna, hogy egymás nélkül nem lészünk sokáig. Ez a’ szíves, való kifejezés ’s az a’ forró kézszorítás, mellyel ezt mondotta, elnémítottak. Karjai közzé vetém magamat, ’s ott sírtam-ki sűrü könyűimet, ’s szaladtam. – A’ ház’ kapujánál valamelly láthatlan erő kapa-meg; még eggyszer akarám venni tőle búcsúmat, ’s viszszatértem. De, Marosi, eggy látás, melly tiszteletet támasztott volna még az angyalokban is, elakaszta; némán néztem sokáig, ’s a’ nélkül, hogy ő engem látott volna, eljövék. A’ szoba’ közepén állott, levont süveggel, öszvefogott tenyérrel, égre-szegzett szemekkel, – Érettem könyörgött – ’s oh! melly gondolat ez, o Marosi!

Az vala ám a’ keserves pillantás, midőn a’ szekér már készen várt, ’s én még eggyszer végig mentem a’ szobákon, ’s mindent olly pusztán, az ablakokat mind nyitva láttam, ’s elgondolám, hogy őket most mingyárt bé fogják tenni, ’s ki tudja, ki nyitja-meg. Többé benne nem lakol! nem többé soha! soha! Elborzadtam, ’s mentem. – Az a’ szép remény hogy e’ szobákban valaha boldog napokat fogok tölthetni Nincsimnek karjai köztt; hogy valaha, ha majd kifáradva hívatalomnak dolgaiban azon örömmel vetem magamat neki, a’ Szeretettnek, karjai közzé, hogy nem éltem haszontalan’, ’s amott eggy ügyefogyottat védettem, itt eggy elakadott érdemet elősegéltem, eggy gonoszt visszatoltam, - - - ah Marosi! hová levének mind azok a’ ragyogó kilátások? – Oda minden! minden! és örökre!

Mikor az ő emlékezete kísér ágyamba, ’s elképzelem, melly boldog fogék lehetni ha enyém lehetett volna ő, ő, a’ Kedves! ’s így eggyik szendergés a’ másiknak tol karjai közzé – ’s mikor így azt álmodozom hogy egésséges vagyok hogy ő nekem hitvesem, – oh illyenkor felsikoltozom örömemben, hogy álmom elfut sikoltásomra. ’S midőn csak most látom hogy boldogságom álom vala, ’s boldogtalanságomnak érezése gyilkosan rohan az ál boldogság’ helyébe reám – oh hallgass-meg akkor, te, a’ ki e’ mély gyötrelmet látod! hallgass-meg! ölj-meg!

Jaj nekem hogy az a’ boldogság, hogy az az öröm mellyet nekem ő csinált, úgy futa-el mint a’ sebes Duna’ vize, melly elfut és soha vissza nem tér! Csak eggy, csak eggy cseppet a’ te enyhületeidből, Mindenható! csak eggy kézszorítást tőle! – – De mire kell ez a’ véget soha nem található kívánság? – ’S ha előjőne is, ha tőle megnyernéd is azt a’ kézszorítást mellyet ennyire óhajtasz, ha ezt mondaná is: Látom, melly nyomorulttá tevélek, ’s ezzel visszatérne Szent-Péterijének karjai közzé. – Igen is; az enyhítő balzsamcsepp volna, de tüzes aczélra. – Marosi! melly boldogtalan az ember ez érzéssel, melly nélkül nem volna jobb mint a’ marha! – Vaktában tolongunk a’ Lehető és a’ Való között, ’s önn magunkban hordjuk a’ veszélyes ellenséget melly minden örömeinket elöli!

Itt vagyok; ’s óráimat a’ Belvederben töltöm és a’ Mívészek’ dolgozójiban. – Az is haszontalan! A’ boldog szerelem megnyitja a’ szívet mind annak érezésére a’ mi szép, a’ mi a’ nagy: a’ szerencsétlen azt öszvehúzza. – Hová levének az idők mikoron engem a’ Corrégio’ szép Iója magamon kivül ragadott, úgy hogy szemem előtt eltűne a’ világ minden boldogságaival és bolondságaival! a’ midőn a’ Vatikáni Apoll, ’s a’ szép Antinousz, a’ Medicsiszek’ Vénusza és mennyei kis Psyche a’ lepével^* úgy elfogtak hogy másoknak kelle emlékeztetni hogy már ideje, mennem. – Öröm és bánat, kedv és gyönyörködés, mind csak eseményeknek míve; ’s értsd a’ Mívész’ kifejezését! – eggy ölelésnek gyümölcse.

Tanácsod ingerlené fájdalmamat ’s elkeseríthetne ellened ha nem látnám hogy azt a’ legszívesebb szánakozás, a’ leghűbb barátság sugallotta. Megengedj hogy el nem fogadhatom. Annak kívánása hogy engemet szerencsésnek láthass, tégedet igazságtalanná teve.

Theréz engem szeret, mondod: ’s én az ő birtokában boldog leendek. Úgy van, kedves barátom! ő erántam érez, ’s én Nincsin kivül nem találtam senkit, a’ kit szerethetnék, a’ ki hajlandóságomat inkább érdemlené. Characterben ő még felülhaladja Nincsit; de épen e’ két tekíntet elég ok arra hogy birtoka után ne vágyjak. A’ ki annyi érdemmel bír mint Theréz, osztatlan szívet kívánhat. Melly hasonlatlan volna a’ mi eggyességünk! Ő nekem a’ maga teljes gazdag szívét, ifjúságot ’s a’ szépségnek minden kecseit hozná; de hát én? nem semmit azon bizonytalan reménynél hogy tiszteletem, szíves forró tiszteletem, idővel talán szeretetté fogna válhatni. Elhallgatom a’ mit beteg állapotom mondhatna; értsd-meg, ’s vedd a’ mondottakhoz hogy nekem alig van eggy csendes pillantatom, idegeim a’ rettenetes szenvedések által meg vannak rontva, ’s kedvetlenségem igen is gyakran fel nem derülhető komorsággá sülyedez. Oda van az eggykori szelídségem, ’s annak helyébe most hajthatatlan fejesség, makacsság lépett. ’S ha mind ez nem volna is, előttem a’ képe mi voltam eggykor, ’s most szerencsétlen vagyok. Ha ezekre azt mondanád hogy Theréz engemet ismer hogy tudja millyen vagyok; ezt kérdeném tőled: Ha látnád hogy a’ gyermek késhez nyúl, elégnek tartanád e megszóllítani? vagy elkapnád előle akármint fityogna? ’S elménk mikor hasonlít inkább a’ gyermeki korhoz mint midőn szeretünk?

Hagyd-el tanácsaidat, Kedves! Elmult az idő mellyben nekem szabad volt reménylenem, hogy eggy szeretetre-méltó leány’ birtoka szerencséssé tehet engem és őtet az enyém. Eggy zivatar korán felhozá reám az őszt. Hagyj engem! Én már fonnyadok. A’ ki engem élni ’s szenvedni hagya, meghallgatá kiáltásomat. Intésére előállott a’ Halál, ’s kijegyzett azoknak jegyekkel kik közel vannak a’ megszabadúláshoz, ’s arczomról letörlé az egésség’ ’s ifjúság’ színét.

Ez órában veszem a’ hírt melly téged is elrettente, mint engemet, ’s ez órában indúlok Sághra. Oh, ha a’ szegény bátyámat már életben nem lelem, ’s azon édes örömtől is megfosztatom hogy neki az ő sok kegyét, részvétét, szeretetét, barátságát meghálálhassam! – Jer te is, késedelem nélkül.

Most csak azt, hogy a’ bátyámat életben lelém. Nagyon el vagyon gyengülve; ’s mind az Orvos mind én is attól rettegünk hogy a’ szél melly bal részét megsujtotta, eggy újabb csapást adhat neki, ’s eloltja életét.

Olly tikkadtan, olly elerőtlenedve érkezém ide ma reggel hogy másnak karjára vala szükségem midőn neki elébe léptem. Kibeszéllhetetlen az az elgyengűlés mellyel én néztem őtet, ’s ő viszont engemet. Lassadán meggyültek könyűji, ’s mind a’ mit mondhatott, e’ két jelentős szóból álla: Szegény Öcsém! – Láttam hogy ez az ellágyulás neki ártalmas, ’s olly szín alatt hogy álomra vala szükségem, engedelmet kértem tőle ágyba mehetni.

Mihelytt a’ húgomat magára hagyhatod, kérlek, siess ezt a’ tiszteletünkre-méltó Öreget jelenléted által megvígasztalni. Csókold őtet nevemben, őtet, ’s a’ kedves most szülöttet!

Megtörtént a’ mitől rettegék: a’ bátyám nincs többé. Eggy másodszori kemény csapás eggyszerre vete véget szép életének. Én ágya mellett voltam, ’s örvendek hogy szemeinek befogásával én tehetém körültte az utolsó szolgálatot. Eggy néma csók mellyet könyűk nélkül de kővé-vált szívvel nyomtam hideg kezére, volt szomoru tolmácsa hálámnak, tiszteletemnek.

Holnapután fogjuk szent tetemeit általadni a’ földnek, a’ szerént a’ hogy’ azt maga kívánta: nem kriptába, hanem azon diófa alá mellyet első ifjúságában ültetett, minden czifra emlék nélkül. – Az a’ közönséges szomorúság melly itt mindent, cselédjeit ’s alattvalóit elfoglalta, szükségtelenné teszen minden pompát mellyel hiuságát az ál szomorúság szokta leplezni.

Endrédi azt tanácsolja, azt tanácsolja az Orvos is, hogy menjek hozzátok. Szívem azt inkább tanácsolja náloknál. Mihelytt egésségem melly a’ siettetett út és ezen halál által olly sokat szenvedett, megengedendi, nálad leszek, ’s a’ ti karjaitokban fogok éledni új életre.

Nem sokára, te Kedves, általesem szenvedéseimen. Itt^* a’ hideg ősz; ’s ha a’ fáról leesni látok eggy levelet, úgy tetszik mintha az életnek új erejét veszteném-el – ’s hiheted e hogy ez engem rettent? Kedves nekem, igen kedves e’ gondolat: Szélen állok! – Midőn a’ tavasz megint itt leszen, ’s virágot ’s új életet önt a’ földre, csendes álmot fogok aludni a’ sírban. Akkor járulj te a’ Boldoggá-lettnek sírjához, ’s mondd magadnak hogy én a’ te bánatodnak ’s e’ név nélkül való érzéseknek ezt a’ pillantását érzettem, ’s eggy gyönge tavaszi szellő fújja el könycseppedet hogy azt Klárid orczádon, midőn hozzája visszatérsz, meg ne sejtse.

Hogy levelem nem egyenesen hozzád, hanem Tiszttartódnak borítékja alatt megyen, már gyanítathatja veled hogy a’ hír mellyet hoz, nem lehet örvendetes. Vigyázz hogy azt hitvesed elkészülés nélkűl meg ne lássa; a’ hír bátyját illeti.

Hasztalanok voltak igyekezeteim elvonni őtet Budai útjától hol bé nem hegedett sebeit ezer emlékezeteknek kelle feltépni; olly makacsul ellene szegzé magát tartóztatásaimnak hogy legjobbnak láttam neki magamat megadnom. Minden lépés melly bennünket Budához közelebb juttatott, szemmel látható zavarodást szüle lelkében, ’s Dorogon, hol szekerünknek megigazítása miatt nem meheténk mingyárt tovább, olly szertelenül élessé leve hogy reszketnem kelle egésségéért. Sokáig tartó kedvtelenségéből a’ Postamester’ gyermekeinek nyájaskodásaik fel kezdék vala már vidítani, midőn kürtölést hallánk, ’s kevés pillantatok mulva – képzeld a’ történetet! – Szent-Péteri ’s felesége a’ szobába lépének. A’ megháborodás ezekben csaknem olly nagy vala mint a’ mi szegény barátunkban, de ezek csak első pillantattal voltak megzavarva; a’ váratlan látásból eredő megszeppenést a’ legszívesebb, legforróbb örvendés váltotta-fel, ’s mind Szent-Péteri, mind felesége nyájassággal, barátsággal idvezlék Bácsmegyeinket. Ez renge egész testében. Nincsi mind azt a’ mit a’ legbarátibb indúlat ’s eggykori szerelmének emlékezete, férje, valamit a’ legszentebb hűség és a’ hála’ érzései mondathatnak, azon hévvel ömledezteték mellyet természetessé tehete annak érzése hogy a’ Bácsmegyei’ inségének ők az okai. De ez a’ nyájasság, ezek a’ gondok még ingerlették a’ Szenvedő’ gyötrelmeit, ’s Bácsmegyei az elkeseredésnek legmélyebb lépcsőjére sülyede. Nincsi próbát tett, ha fijának előmutatásával kit cselédje karján tartott, szerencsétlen barátját felvídíthatná e, ’s nevén szóllítá a’ gyermeket, kit a’ Bácsmegyei’ nevére ’s férjéére ’s Onkeljéére Sándornak neveztetett, ’s felnyujtotta azt a’ mi barátunk’ csókjára. Ennek lelke nem birta sullyát, ’s kénytelenek valánk őtet ágyba tenni. Szent-Péteri éle az alkalommal, ’s magunkban hagya. Nincsi veszteg maradt, a’ legszívesebb részvéttel igyekezett barátja’ szenvedéseit enyhíteni; vígasztalta, hízelkedett gyengeségeinek, ’s erölködött titkolt reszketések alatt elfojtani könyűjit mellyek eggyszerre rohanának-elő, ’s csendes szenvedései jajgatássá váltak. Ez Bácsmegyeit magához hozta; felszökött ágyáról; régi erejét visszaadá a’ felriadt szerelem; ’s Nincsinek lábaihoz rogyott. Ajkaik véletlenül öszveforradtak, ’s Nincsi tartózhatlanul sírt. ’S te sírsz, örök barátnéja lelkemnek? kérdé Bácsmegyei, felemelkedvén ’s karjai közzé fogván a’ szép Sírót. Nincsi, te sírsz? Oh sírj! sírj! véremmel érdemeltem ez enyhítést. Ekkor újra megölelé őtet, ’s mind ketten öszverogytak volna, ha nem siettem volna segédjekre. – Ez életben el vagy rabolva tőlem, mondá most neki több eszmélettel, több erővel, nagyobb csenddel; de, Nincsi, jön eggy más élet, eggy más jobb élet, ’s te ott nekem vissza lészesz adva. – Kocsisunk jelt adott, ’s én emlékeztetém Bácsmegyeit, hogy mennünk kell. Merően néze szemeimbe. Nincsi zsebkendőjébe rejtette-el ázott arczát. Szent-Péteri bejött. – Utolszor ez életben! monda Nincsihez, ’s együvé fogván őtet és férjét, megcsókolá mindkettőjöket, ’s eljövénk.

Budáig eltiltott a’ beszédtől, ’s magába sülyedve ült a’ szekérben. Rettegtem életéért melly ezen rázkodtatás által sokat szenvede. Az Orvos újabbi vérindulástól tart. – Minden postával fogod venni tudósításaimat.

Harmadik és negyedik leveleimből, kedves barátném, eléggé érthetéd melly boldog napokat élek itt, melly boldogokat nevezetesen a’ tiszteletre ’s szeretetre legméltóbb asszony’ csudálásában. Rajzolatomnak mellyet felőle e’ két levelemben tevék, felette szerencsétlennek kelle lenni, ha őtet az után alkalmasan nem ismered. De a’ melly történetet neked e’ mostani levelem viszen, az úgy kívánja, hogy az Eggyetlennek, a’ Hasonlíthatatlannak, újabban ’s bővebben fessem képét, ’s még külsőjére is kiterjeszkedjem, hogy őtet mint tűkörben szemlélhessd – mert őrajta nincs semmi, a’ mi az Egészre szükségesképen ne tartozzék, nincs semmi a’ mi az Egésznek hatását ne segéllje. Osztán – mert ki kell mondanom, kedves leány, – te őbenne eggy régi ismerősödre találsz, ’s álmélkodni fogsz, ha majd való nevét hallandod, ki az a’ kit én ennyire csudálok, ennyire szeretek. Oh miért, de miért nem fogadhatád-el az anyám’ ajánlását hogy velünk eggyütt jöjj-el te-is! melly nagy volt volna most örömed, megtestesülve látván azt az ideált mellyet az asszonyi rény és érdem felől magunknak mind ketten csinálánk, és a’ mellyet én itt, elveszve semmiségemnek mély érzésében, religiói tisztelettel látok és hallok reggel olta mind addig míg a’ társaság széllyeloszol ’s kiki nyúgalomra tér.

Consiliárius Belényesi egyike a’ szeretetre-legméltóbb férfiaknak. Nagyon meg kellene csalnom magamat ha közelébb nem volna a’ hatvanhoz, mint az ötvenhez; és még is minden a’ mit rajta látunk, őszülni ’s ritkulni alig kezdő haja, színes és barázdátlan képe, ép egéssége, és kivált lelkének vidámsága ’s kelleme, valamint könnyü mozgása ’s ízletes öltözete, tíz esztendővel ifjabbnak akarják tartatni. Moralitása a’ legtisztább, elméje igen mívelt, ’s tónja ollyan hogy bízodalommal ’s szeretettel tölt-el túl a’ tiszteleten maga eránt mindent a’ ki körébe lép. ’S az én asszonyi ideálomnak ez a’ férfi ideál leve férje! Soha Hymen két öszveillőbb lelket még eggyüvé nem szőtt. – De feledni kezdem hogy itt nem az Úr’ hanem az Asszony’ képe az mellyet elődbe tennem kell.

Ha Belényesi első pillantással imponál, ’s felsőbbségét még a’ gondatlanokkal is érezteti, a’ Consiliáriusnéban eggynél több megtéved első látása alatt: de nincs olly gondatlan, elmétlen, hogy eggy második pillantással magához ne térjen, és hogy kit lát, teljes mértékben ne érezze. Amaz a’ mint mondám, eggy szép ábrázu, deli és lelkes férjfi: ez eggy szerény asszony a’ ki semmivel nem csinál lármát, és a’ kinek bájoló hatalma kaczérságnak látszik; ha tudniillik a’ kaczérság többet nem talál tenni mint a’ mit coquetterienek mondunk. – Bocsásson-meg az Igazság hogy őfelőle szóllván, e’ gyalázatos nevezettel élni merészlettem; de az a’ báj melly ezt a’ páratlan teremtést elfutja, ámbár ő merő természet és valóság, ’s ámbár benne nem lelni semmit abból a’ mi façonnírozott, olly ellent-állhatatlan erővel bír, hogy látója kísértetbe jő azt mesterkélésnek venni. Szavainak már csak hangzása is, maga az a’ szózat melly ajakiról foly, ollyan, hogy a’ hallót egészen megrázza, ’s belső részeiig rezeg. Termete ’s testessége középszerü, hajai szögek, színe halvány, ’s az egész physionomie lankadást mutatna, ha rajta a’ legszebb két szem, kék mint az ég’ legtisztább azúrja, életet nem öntene-el. Valamit eggy jószületésü személyben találni óhajtunk, mind azt neki teljes mértékben megadta a’ nevelés, ’s a’ természet a’ nevelésnek nagyon megkönnyítette munkáját: de ő bölcsebb és jobb mint hogy ez ajándékokkal ’s szerzeményekkel szükségtelen’ és helyén-kivül élni akarjon; ’s nem affectálván semmit, minden mesterségeiket a’ ravaszkodóknak végtelenül maga megett hagyja.

Te eggyike vagy azoknak, édes barátném, a’ kik, engemet dicsérni szeretvén, felőlem azt mondják hogy nekem épen azon mértékben tulajdonom a’ jóknak tisztelete, a’ mások’ érdemeiknek megismerése és az a’ heves vonszás erántok, a’ melly mértékben sok társaink a’ nevetségest szokták hajházni, ’s azoknak felfedésekben múlatságot lelnek; ’s ha valaha, most érzem magam is, hogy e’ magasztalást, a’ leghízelkedőbbet a’ mit képzelhetek, valamennyire érdemlem. Mert miolta ezt a’ nagy, ezt a’ jó asszonyt látom, bátortalanul forgok körülte, ’s minden szavát, minden intését lesegetem. Úgy hittem hogy titkomra senki nem eszmél, ’s a’ figyelmet mellyre általa magamat méltóztatva látám, mennyei jóságának kezdettem tulajdonítani: de halld a’ scénát mellyet neked sírva beszéllek. – Tegnapelőtt reggel az anyám későbben kele-ki ferdeje után ágyából mint máskor szokott, ’s így a’ társaság már régen eggyütt vala, midőn mi is közzéjek lépénk. – Eggy Lengyel Asszonyság Belényesiné felé intézte szavait, ’s figyelmessé tevé, hogy az Inséparable is jő. A’ társaság kegyesen ítéle felőlem, ’s míg én, mind ezek felől semmit sem sejdítve, közzéjek érék, mindnyájan kérék a’ Consiliáriusnét hogy a’ kis Szerényt köszöntené leányának. Ez a’ mint az anyám és én fellépénk, elmondá nekem mi történt, ’s a’ legkegyesbb kifejezésekkel, hogy ezt másoknak sugallásokból ugyan, de tulajdon mozdulatából cselekszi, szívére szorított ’s megengedé, hogy anyjának szóllítsam. Érzéseim nem leltenek szót, ’s minden eszmélet nélkül lerogytam lábaihoz, ’s itt fogadtam neki sírva gyermeki hív tiszteletet. A’ jelenvalók látták hogy mélyen meg vagyok illetve, és hogy örömemben renge minden tetemem, ’s tapsolni kezdének hogy magamhoz térhessek: de gróf Odolinszkyné megújította a’ scénát. Eggy illy jó gyermeknek, mondá franczia nyelven nem elég, anyát adnunk: nevezze atyjának a’ tiszteletre legméltóbb férfit is; ’s megfogván jobbomat, hetven esztendős Generál Vasvárihoz vezete. Jer, kedves leány, úgy monda a’ Grófné, ’s emlékezzél róla hogy e’ szerencsét nekem köszönheted. A’ tiszteletre-méltó Öreg azzal a’ nyájassággal fogadta a’ Grófné’ kérését melly senkinek nem lehet inkább tulajdona, ’s örülve fogadott, mintha az neki volt volna megtiszteltetése, gyermekének. Hagyj megpihennem, ’s úgy osztán a’ történetet mellyet beszéllni akarok.

Ma reggel Consiliárius Belényesi, ’s az én kedves anyám a’ Consiliáriusné, és én – mert a’ gyermekké-fogadás’ aktja olta vagyok igazán az Elválhatatlan – kiindúlánk a’ széles alléen, ’s még távolról meglátánk a’ Generált, hátra-dőlve eggy gyepszéken hogy eggy könyvben elmerülve olvas. Ha meg nem pillantott volna, örömest vevénk vala más útat, de így többé őtet el nem mellőzheténk. Félre tette a’ könyvet, ’s szemüvegeit elrakván, nyájasan idvezle. – Gyermekké teve ez a’ könyv, úgymonda, ’s eggy gyönyörrel éltetett melly előttem már sok esztendők olta ismeretlen – sírtam – ’s lyányka! Jülie! találd mi vala a’ könyv? – A’ te Bácsmegyeid! – A’ Consiliárius tudakozá, ha a’ Generál a’ könyvet most olvassa e először, vagy az talán azon olvasásai közzé tartozik mellyet bizonyos situátiók köztt megszerete, ’s most nem magáért a’ könyvért, hanem az általa megújított emlékezetek miatt olvas. Vasvári felelt hogy ha úgy volna, nem általlaná megvallani; az öreg kornak alig maradtak más örömei mint a’ visszaemlékezés, ’s ő az emberi-tiszta érzésekért nem pirúl: de a’ könyv előtte tegnapig ismeretlen volt; eggy fiatal-ember tevé reá figyelmessé, kit gyönyörködve néze még nap-felkölte előtt olvasni és belőle az olvasás-közben jegyzéseket tenni; megkedvellte az ifju’ szorgalmát, látni akarta ki légyen ’s szorgalma melly könyvet illet, szóba erede vele, elszomorodott látván, hogy lelkét Román által gyengíti, ’s megintette hogy idejével bánjon eszesebben. De az ifju felelt, hogy, a’ mint Excerptáji bízonyítják, ő a’ Románban nem a’ Románt olvassa, noha aestheticai ’s psychologiai tekintetekből azt is pirulás nélkül lehetne; ’s így, magam is kedvet kapék olvasására. – ’S Generál Úr messze haladott olvasásában? kérdé Belényesiné. Szintén a’ gyászos Katásztrofig, Mélt. Asszony, felele Vasvári. – Én ismérem a’ könyvet, monda ez; szabad volna-e tudakoznom, mit ítél Generál Úr a’ Nincsi’ charaktere felől? – Az, felele Vasvári, kíméletlenül ’s terhelve van festve, de azon felakadni nem lehet; ha a’ leány és szüléji hibásoknak nem volnának hagyva, Bácsmegyeit nem fogná szánhatni az Olvasó, ’s a’ Román eltévesztette volna a’ maga czélját. Az effélék költemények, ’s olly könnyeden kell vennünk mint költeményeket venni illik. Az Olvasó nem gondol vele, való történetet olvas e vagy költeményt; néki elég, ha szíve az édes-keserü’ érzései köztt kedvére gyötrettetik. – Belényesiné hallgatott: de nékem homályos előérzéseim voltak hogy a’ kezdést valami komoly fogja felváltani, melly meg is lett. Belényesi kérdőleg és kérőleg tekintett hitvesének szemeibe, ’s az asszony elpirult. – Generál Úrnak, monda rövid gondolkozás után Belényesi, nem lesz kedvetlen, ha kimondom, hogy az a’ Nincsi a’ kit itten festve lát, senki nem egyéb mint az én kedves Cecílem, és hogy én a’ hűségtelen hálátlan Szent-Péteri vagyok, ’s ha Generál Úr időtöltést lelne történeteinknek végig-hallgatásában, az én barátném és én örvendeni fognánk, ha eggy tisztelt barátunknak részvétét ’s mentségeit tapasztalhatnánk azon félreértéseknek jutalmáúl, mellyeket reánk a’ Bácsmegyei’ Leveleinek Kiadója vont. – Belényesiné így kezdte beszéllni a’ történetet: –

Gondosabb, bölcsebb szüléket képzelni nem lehet, mint azok voltak a’ kiket nekem ada áldásul az ég, ’s gyermek soha inkább nem szerettetett, mint én. Belépvén azon koromba midőn már elmélkedhetém, egészen magamnak hagyva érzettem magamat, de úgy hogy szüléim szűntelen’ szemmel tartottak; ’s e’ látszatos szabadságban senki nem lehete kevésbbé szabad ’s inkább fogoly mint én valék. Atyám és Anyám, legszebb példáji a’ házassági eggyességnek ’s barátságnak, jó eleve megismértetének azon pálya’ örömeivel ’s veszélyivel melly reám vár; ’s midőn mások vezető nélkül taszítatnak-ki az ifjúság’ örvényeire, nekem mindenkor a’ házasság tétetett-ki tárgyképen, melly a’ mint az atyám előttem is szerette emlegetni, a’ mi nemünknek eggyetlen ösvénye. Szüléimnek nagy gondja volt hogy romlott ember, és nem kevésbbé, hogy romlott asszony, társaságomba ne lépjenek hogy a’ köz veszettség’ árja által el ne kapattassam: de a’ jókat önn-magok vezették felém, ’s ezekkel társalkodván, tökélletesen szabadon-hagyva érzém magamat. Az atyám szoros barátja volt a’ Bácsmegyei’ atyjának, ’s ez a’ barátság, az által hogy mind ketten Consiliáriusok voltak a’ Helytartó Tanács mellett ’s így őket a’ szív’ érzésein felül a’ hívatal is eggyesítette, még szorosbb lett. Szót adtak egymásnak hogy ha az az ifju kit a’ Kiadó Bácsmegyeinek nevezett-el, önn-magától találna birtokom után vágyni, ’s ha én eránta hajlandóságot mutatandok, párok legyünk. Én tizenkét esztendős gyermek valék midőn ő, húsz esztendős korában, iskolájit elvégezte, ’s Göttingába, onnan pedig Ángol, Franczia és Olasz-országba küldetett. – Az atyám és az ő atyja, úgy szólván, eggy házat csináltak; ’s én, még gyermek, az iskolából haza jött ’s kevés hónapok mulva elútazott ifjat úgy néztem mint testvéremet, ’s úgy fogadtam midőn öt esztendő mulva útazásaiból haza jött. Igazságos valék eránta, megismertem érdemeit, ’s tiszteltem benne azt a’ szép lelket melly véle az őrültek’ útjaikat kerülteté, melly őtet a’ részegek’ nagy seregében józanon tartotta; de az a’ hajthatatlanság melly igen is gyakorta a’ kevélységig ’s keménységig ment, eltola tőle, ’s őtet, a’ ki szerettetni kívánt, nekem félelmessé tevé. Mert hogy azok az épületes scének mellyeket e’ levelek emlegetnek, azok a’ hűség’ esküvései, azok a’ magányos sétálások, csak a’ Kiadó’ czifrázmányai, arról senki nem kételkedik ha engem félre érteni akarna is, a’ ki szüléimet az ő bölcsen-sanyaru nevelésekben ismerte. – Az én barátom soha nem volt eléggé csendes, látni mint áll ő énnálam, ’s érezvén a’ maga’ becsét, ’s nem is képzelvén hogy másként fogadtathatnék mint fogadtatni akart, barátságomat hajlandóság gyanánt vette; ’s innen eredtek panaszai, vádjai, ’s szerencsétlensége mellyet makacsul önn maga ingerlett, és a’ mellyben szertelen lelke még gyönyörűségeit találta.

Azonközben Bácsmegyeinek atyja megholt, ’s a’ Nádor-Ispán, ’s az Ország-Bírája ’s mások Nagyjaink közzül, ’s maga az atyám is, igyekeztek annak sok érdemeit a’ fijában megjutalmazni. Nem mehettek vele semmire; a’ különös útakat szerető nem engede az intésnek, ’s barátjai el kezdének hűlni eránta. Az atyám megsejté benne az erőt-vevő hypochondrie’ jeleit, reszkete hogy férjül találom választani, ’s kitapogatván hajlandóságaimat, intett hogy társalkodásomban legyek szemes és magamat semmire ne kötelezzem. E’ rettegések köztt a’ férjem, Bácsmegyeinek iskolai barátja, Budára jött, meglátott, megkedvelt ’s bizonyossá tévén magát hajlandóságom felől, béjelentést tett szüleimnél, kik őtet két kézzel fogadták. Így én magam ’s szüléim az állhatatlanság’, hívtelenség’, fortélyos bánás’ vétke alól alkalmasan mentek volnánk; mert bizony az élet nem Román és a’ Román nem élet; egyedül férjem terheltethetnék hálátlansággal, barátságtalansággal; mert, ha a’ Kiadó azt világosan nem mondja is, ki nem érti hogy a’ férjem, vagy a’ maga Románi nevével Szent-Péteri, tudta hogy a’ leányt a’ kit ő veszen, bírni, Bácsmegyei is óhajtotta? Az atyám valóbb characterü ember volt minthogy ezt az előtt a’ ki jobbomra vágyott, elhallgathatta volna, ’s én úgy valék nevelve, hogy neki mindent elmondjak, készebb lévén vétkesnek ismértetni mint hamisnak. De Szent-Péterinek e’ részben nem kelle világosítás; ő ismerte barátjának különösségeit, ’s tudta hogy az illy characterüekkel kímélések, utána-járások által boldogulni nem lehet, ’s méltónak látta hogy birtokomért a’ veszedelmes lépést megtegye, ’s annál inkább mivel bizonyos volt az eránt hogy sem én nem fogtam volna az ő ismeretsége nélkül is soha arra hajtatni hogy Bácsmegyeinek jobbját elfogadjam, sem Bácsmegyei nem tudta volna magát soha arra jutatni hogy jobbjával megkínáljon.

Az öreg Generál a’ Consiliárusnénak utolsó szavai által a’ maga kedvelt ideájinak körébe löketett, ’s a’ katonai élet’ magasztalásába kezde ömledezni, melly, a’ mint mondá, a’ hypochondriásoknak legjobb gyógyító-helyek. Soha nekem, édes Jüliem, ez a’ kar tiszteletesbb alakban még meg nem jelent, mint miolta ezt az Urat ismerem. Minden cselekedete, minden szava a’ rendhez-szokott, rendben-gyakorlott embert festi; ’s ha haza mégyek, elbeszéllem a’ bátyámnak hogy végre láttam Eggy-valakit a’ kinek élete a’ Kategorischer-Imperatívot bizonyítja. – Nyaka körül függ a’ Theresiai-kereszt’ pántlikája, de vitézsége felől még világosabban szóll az a’ gyönyörű vágás melly bal orczáján végig nyult. – Mi eggy hét mulva itt hagyjuk e’ gyönyörü, ’s nékem ugyan feledhetetlen helyet, ’s így nem sokára szóval pótolom-ki sietve tett írásom’ hézagjait. Élj boldogul, kedves barátném, ’s várj, mint szoktál, kiterjesztett karokkal!