Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Éj és nap küzdének az ég’ birtokáért. Hidegen szürkült a’ hajnal Ügödnek környe felett. A’ föld’ kebeléből nedves köd gőzölge-ki, ’s formátlan felleggé állott-öszve. A’ virradás’ álmatlan őrje nehány ízben elrikoltotta már a’ megyének jó-reggelét, ’s Bugond, a’ vak Lantos, eldőlve karszékén, csendetlen álmából riada-fel, ’s kiáltotta fiát. Chongor! így nyüzsögött reszkető szava; fiam Chongor! – Nem felel! Még sincsen e itt? – Már a’ kakas jelenti a’ reggel’ közelítését, a’ hűs reggeli szellő hidegen bú-keresztül rongyolt köntösömen, ’s Chongor még sincs itt! Oh, hogy valamelly veszély ne tartóztatná távol atyjának viskójától! oh, hogy e’ kevés ősz hajat sírja felett ne kelljen kitépdelnem!

Így tűnődék az Öreg, midőn a’ vityilló’ retesze megnyila, ’s eggy pánczélba-öltözött fiatal férjfi eggy deli tekintetü hölggyel belépe. Chongor vala a’ pánczélos férjfi, a’ deli hölgy Zelemér, az Ügöd’ Királyának, Uzsoknak leánya.

Te vagy, fiam Chongor? kérdé Bugond; ’s kiterjesztette feléje reszkető karjait.

CHONGOR. Én vagyok, atyám.

BUGOND. Soká valál oda. Nem ére valamelly baj?

CHONGOR. Nem, atyám. Az udvarban múlaték tovább mint kell vala.

BUGOND. Te máskor nem hörgöttél így. Nem vagy rosszul?

CHONGOR. Nem vagyok, atyám; sebesen nyargalék haza felé, az akasztotta-el lélegzetemet.

BUGOND. Pihend-ki magad’, ’s vetkeztess-le, ’s vezess nyoszolyámhoz. Itt a’ széken nyomorultul fetrengettem.

ZELEMÉR. Szegény öreg! ’s íme ő ezt mind énmiattam szenvedé!

Chongor intett Zelemérnek, hogy hallgatna.

BUGOND. Nem értem, fiam; mit mondál?

CHONGOR. Nem szóllottam semmit, atyám.

BUGOND. Nem szóllottam semmit! Nem semmit! ’S nem vala e egy hitvány szavad mellyel öreg atyádat szánd? nem e eggy csókod mellyel őtet idvezeljed?

CHONGOR. Hadd száraztom-fel elébb a’ veréjtéket égő homlokomról.

BUGOND. Más alkalommal a’ veréjték nem hátráltata téged engemet mingyárt megölelni; nem késtél te egyébkor forró csókokkal bizonyítani hogy fő kincsed én vagyok.

Halkkal monda immost Chongor Zelemérnek: Bár kibújhatnék hát belőle az alkalmatlan pánczélból! külömben megsejti rajtam.

BUGOND. ’S te nem felelsz? Nem vagy te Chongor, idegen, ha szózatod a’ Chongoréhoz hasonlít is.

CHONGOR. Ne kínozzd magadat ok nélkül, atyám a’ te Chongorod én vagyok.

BUGOND. Haszontalan’ igyekszel te énvelem azt elhitetni, idegen! nem vagy te Chongor. Az én kedves fiam nem hagyta volna illy sokáig koldulni eggy csókjáért szegény atyját; nem űzne hidegen ’s kemény szívvel atyai érzéseimből tréfát; nem késne egyébkori szeretete felől újolag meggyőzni. Idegen, akárki vagy, ne kötődjék eggy Öreggel a’ ki gyermekét kimondhatatlanul szereti.

CHONGOR. halkkal. Segíts, kedves Zelemér, hogy e’ lomból kifejtőzhessem. – Bugondhoz. Atyám, mi bánt téged hogy engemet ma fiadnak nem akarsz ismerni?

BUGOND. Te az én Chongorom’ szózatját igen szerencsésen mímeled, idegen, szintén felhevülése’ dadogásáig! de szeretetét haszontalan’ mímelnéd; eggyetlen az a’ maga nemében.

ZELEMÉR. titkon Chongorhoz. Ez az édes atyai kegy egészen meghatotta szívemet.

BUGOND. Idegen, te talán azt nem foghatod-meg, hogy miként kétségeskedhetem én az eránt ha te igazán idegen vagy e? Tudjad tehát, én ujaimban hordom szemeimet, én világtalan vagyok. Veszteségemet eddig békével tűrtem, de most nem lehet ki nem fakadnom, mert nem külömböztethetem-meg bizonyossággal, igazán idegen e a’ ki itt jár és szóll, vagy talán fiamnak szíve hidegüle-el atyja eránt.

ZELEMÉR. Érdemetlen volnék szeretetedre, Chongor, ha megengedhetném hogy jó atyád még tovább várakozzék csókod után.

Heves ölelésekkel szorítá ekkor atyját magához Chongor, ’s így szólla: Atyám, nem a’ te fiad’ csókjai e ezek?

BUGOND. Újabb csalódás! A’ csók^* fiam, a’ tiéd, de nem a’ tiéd az alak. Nem mellyvasat öleltek e rajtad karjaim? nem vaskeztyü nyomódott e hidegen nyakamhoz? Fejedet sisak borítja. – Ha jó ember vagy, idegen, vedd-le sisakodat hogy az az arczot végig-tapinthassam, hogy fiamra ismerhessek.

Chongor levevé fejéről a’ sisakot, ’s a’ jó Öreg reszkető karral nyúla a’ fő felé, ’s gyengédeden tapogatta-végig arczát. Ez Chongornak álló homloka, ugymond; ez az ő deli orra, ez az ő dagadtan-metszett szája, domboru álla, göndör lágy hajai. – Örülve hajlott most Chongornak vállaira, de kiszáradt szemeiből nem folytak örömnevelő könyűk.

Mennyei jóság! kiálta Zelemér. Öreg! néked menyednek, Chongornak nőjének lenni olly szerencse melly megpirít minden reményt, minden óhajtást túlhalad.

Fiam vagy! monda Bugond, benőtt mellyére vonván által Chongorjának fejét; fiam vagy! de ragadj-ki e’ kétségből, ’s fejtsd-meg, mit keres rajtad ez a’ nem téged illető öltözés? miért cserélél lanttal kardot?

CHONGOR. Hogy elnyerhessem a’ ki velem eggyütt öleli-által térdeidet, ’s atyai áldásaidért esdeklik.

BUGOND. Mi ez itt? melly gyengéded asszonyajak nyomja lágy csókját kezemre? melly puha karok ölelik térdeimet? – Chongor, mit cselekvél?

CHONGOR. Orozva hoztam-el a’ leányt a’ ki engem szeret.

ZELEMÉR. Mert érzette hogy egyedül Chongor az az ifju, a’ ki által bő boldog lehet; ’s íme áldásodat kéri, atyám.

BUGOND. Oh! mit használhat tinéktek az én áldásom, holott a’ természet átkot kiált tettetekre?

CHONGOR. Miért átkot, atyám?

BUGOND. Minden bizonnyal átkot, fiam. – Ez ért vala engem. Jaj nekem ha téged is ez ér!

CHONGOR. Zelemér, mit cselekvénk?

ZELEMÉR. A’ mit természet és szerelem hagytanak; a’ mit megcselekvénk vala ha ég föld ellenünk támadtanak volna is.

CHONGOR. Ha nap és hold megsetétült volna is felettünk! ha a’ menny mind nekünk szegzette volna is villámait!

ZELEMÉR. A’ mit még akkor is szentnek kiáltunk midőn haldokló szájaink egymáson hidegülnek-el.

BUGOND. Gyermekeim, jertek e’ mellyre, ’s vegyétek áldásomat. Nincs átok melly benneteket, míg egymást így szeretenditek, boldogtalanokká tehessen. Érzéseim nem lelnek szót. Keressétek azt a’ kevésbbé heves illetődésnél. E’ csókom váljon áldássá felettetek.

ZELEMÉR. Szent Öreg! oh, melly igazat monda szívem, midőn azt jövendölte volt hogy boldogabb leszek ha majd te hívandasz leányodnak, mint míglen Király’ leánya voltam!

BUGOND. Hogyan? Királynak leánya voltál?

ZELEMÉR. Igen is; Uzsoknak leánya, az Ügödi Királyé.

BUGOND. Uzsoknak leánya? – Visszavonom áldásomat. – Chongor! oh Chongor! megástad az atyád’ sírját.

CHONGOR. Miként ástam-meg azt atyám?

BUGOND. El! el karjaim közzül! Nem lehetsz te Chongor, nem lehetsz te Bugondnak engedelmes gyermeke. Feledhetéd vala e külömben ennek tanításait, intéseit, hogy eggy annyira megszomorodott atya’ szívén mint az Uzsoké, legféltőbb kincse’ elrablásával új sebet döfj? – Eggy sorsodhoz hasonló leánynak erőszakos vagy tolvaj elhozása is vétek volt volna, de ollyatén még is mellynek undokságától megtisztíthatna a’ szíves megbánás: de az Uzsok’ leányát elrablani, megbocsáthatatlan vérszentségtörés.

CHONGOR. Atyám, fiad esdeklik, lábaid előtt esdeklik a’ bocsánatért.

BUGOND. Félre tőlem! nem fiamnak, hanem eggy farkasnak szavát hallom, ki egyenesen az akolból jő az elkapott báránnyal. Orgazdája légyek e zsákmányodnak? illy szörnyü tettel fertézzem e meg agg napjaimat?

CHONGOR. Oh atyám! atyám!

BUGOND. Távozzál-el innen! nem ismerlek többé.

CHONGOR. Engedj-meg, oh engedj-meg, kérlek, atyám! – Te nem felelsz? – Árva a’ te Chongorod, ha tőle elvonod szeretetedet! – Eggy lépésnek kell e atyámnak átkát reám vonni mellyre ifjuság ’s a’ legforróbb szerelem tántorítottanak? eggy lépésnek e, melly, ha azt, a’ mit loptam, visszavinném, halált húzna életemre? – Zelemér, te sírsz? – Oh, ne sírj! Minden könycsepped átok, bosszús átok énnekem! Ne sírj, hogy rám hármas átok ne szálljon – rajtam már kettős vagyon, a’ Bugondé és Uzsoké.

ZELEMÉR. Ne téged érjen, ha rád Bugond is azt kiált. – De te kiáltanál e’ átkot mireánk, Lantos? te e, ki, a’ mint Chongor beszélli, magad is szerettél? te e, ki a’ szerelemnek titkait, az ő jaját és gyönyörjét, egész teljében ismered? te e, ki kedvesednek sápadt arczájáról sok ízben le-leszoptad a’ bánatnak édes cseppjeit; a’ ki tudod, a’ kihallgatott szerelem’ első csókja melly kibeszéllhetetlen édeket nyujt, melly kibeszéllhetetleneket ígér! Lantos, az ezekre-emlékezés légyen nékünk szószóllónk, és az a’ vallástétel hogy a’ tett’ elkövetésére Zelemér vette fiadat! Megeggyezésed nélkül bú és siralom lesznek éjjeli társaim, ’s a’ halál lesz mátkám; mert Chongor esket teve hogy nem lesz férjem, hahogy benne meg nem eggyezendesz.

BUGOND. Való ez fiam, Chongor?

Chongor atyjának lábaihoz borult-le, ’s örvendő hanggal sikolta: Atyám, te megbocsátasz?

BUGOND. Mit nem bocsátana-meg Bugond az ő Chongorjának. – A’ Szerelmeseknek csókjaik soká gátolák az Öreg’ szavait; de végre ez elővevé Chongorjának jobbját, ’s öszvefogván azt a’ Zelemérével, így szólla: Királyi Szűz, vedd ennek jobbját! Inség az, és bánat, ’s kifogyhatatlan nyomoruság a’ mit neki születésekor köszöntőbe adtam, ’s a’ te mátkaéked atyádnak sírása: de ne csüggedjetek-el; szeressétek eggymást mindég mint most, ’s soha nem fog közelíteni lakotokhoz nyomoruság. – De, Chongor, beszélld-elő immost szerelmednek egész történetét, tartalék és titkolódás nélkül. Ha e’ kiaszott szemek láthatnának, minden nyomon kiismernék, hol hallgatsz-el valamit; de így – ekkor mellyére tette tenyerét – szívednek dobogása áruland-el, midőn egyebet mondasz mint a’ mi történt.

CHONGOR. Feltehetnéd e azt Chongor felől, atyám?

BUGOND. Feltehettem volna e hogy szerelmét előttem, első barátja előtt, el fogja titkolhatni? – De, beszélld-elő, mikor támada szívedben szerelem a’ királyi szűz eránt?

CHONGOR. Első látásakor. – Tizennegyedik hava múl mostan, atyám, hogy te engem magaddal Ügödre vivél, ’s hogy én ott a’ Király előtt lantot vertem. Jut e eszedbe^* melly tiszta volt eggy ideiglen szózatom, ’s melly bátran énekelék, melly félelem nélkül, ’s ujaim a’ lant’ húrjain melly sebes szökéseket tevének, – mint akada-el osztán szavam eggyszerre, mint kezdettem tétovázni, ’s kezeim miként hullottak-le húrjaimról. – Akkor látálak én tégedet szép királyi leány! A’ te szép nagy kék szemeid ábrázomon nyugvának, az enyéim pedig a’ tiéid előtt elszégyenülve süllyedtek-alá. El nem tudtam végezni a’ dalt, ’s alattomban az ácsorgó nép köztt vesztem-el. – Akkor hintette volt a’ szép Zelemér az én szívembe a’ szerelem’ magvát: te pedig, atyám, érésre hoztad.

BUGOND. Én e, Chongor?

CHONGOR. Haza jövén Ügödről, holmi kérdést tettél nekem azon Nagyok felől, kiket eggykor ismertél vala, ’s nem fogom soha feledni, mint volt az nekem, midőn azt is tudakolád, ha láttam e a’ Király’ leányát, ’s el tudnám e beszélleni, millyen ő. Oh atyám, ha akkoron láthatád vala Chongort, szerelme’ vallástétét homlokán láttad volna rajzolva. Elmondám millyen Zelemér, csonkán ugyan és hijánosan; azt a’ leggyakorlottabb Festő sem tudná lemásolni, a’ legelső Lantos sem tudná énekelni érdeméhez képest. A’ Festő’ szeme sokat lát, de a’ Szerelmesé elől eggy tagvonás sem veszhet-el, és még is sem festeni nem tud, sem magyarázni. Ki kívánna tökéletes magyarázatot részegtől? pedig ki lehet részegebb mint Chongor vala, midőn először látta Zelemért?

ZELEMÉR. általölelvén Bugondnak nyakát. Atyám, a’ kedves Chongor csapodárkodik.

BUGOND. Nem, leányom! orczáidnak tüze mutatja, hogy valót beszéll.

CHONGOR. Ez nevelé szívemben ért vetéssé a’ szerelem’ magvát; akkor vesztém-el örökre előbbi vígságomat, ’s gondatlan levék hagyomásaidnak teljesítésére, gondatlan ápolásaidra is, atyám! Vádoltam magamat hálátlanságomért, leginkább midőn álmatlanul töltém az éjeket, ’s a’ nagy hézag eggy Királynak hölgye és eggy szegény Lantosnak fija köztt puha párnámat kővé keményítgette.

ZELEMÉR. Ne hidd, Chongor, hogy selyem vánkosaimon én puhábban feküdtem. Képed mindég közzém és az álom közzé állott, mindég hallottam szavadat, ’s annál csendetlenebbek levének éjeim, minél tovább halada reményem, hogy nem sokára megint meglátlak, ’s megcsalódtam. Végre megláttalak ismét, ’s szemeim önnként és nékem akaratom nélkül eggyszerre oda fordultak a’ hol állál; arra indultam, ’s a’ mint menék, karkötőm megakada az ajtóban, ’s gyöngyei széllyelpörgöttenek.

CHONGOR. ’S az ifju Udvarnokok és Lantverők egymást tolva szaladának, felvenni a’ karkötőt. Közöttek valék én is, ’s már épen lehajoltam értte, midőn eggy czangár Udvarnokocska előmbe kapott; eggyet löktem rajta hogy feledé a’ karkötőt, ’s így én valék a’ szerencsés ki azt neked ált’nyujthatám, ’s szemednek köszönő pillantása, szelíd és kies mint az első napfény tavasszal, enyém lőn. Szédelgő örömmel tértem alacsony kolnánkba, ’s a’ remény, az a’ szirtokat-ontó csákány, eloszlatá gyötrő csüggedéseimnek mindenikét. Ezután vídám súgárokkal süte reám újolag a’ nap, ’s forrásunknak vize, melly eddig poshadt vala ínyemnek, tej- és^* mézízet kapott. Ezolta mindég víg dalokat énekeltem lantom mellé; a’ boldog szerelemnek dalait: de még kerűle az álom. Az örömek, mellyekkel az arany remény kecsegtetett, elűzték azt szemeim elől.

Eggy illyetén álmatlan éjjel felmásztam viskónk’ héjazatjára, ’s eggy ponyvában, mellyhez ezelőtt soha nem nyultam volt, eggy egész bajnoköltözetet leltem.

BUGOND. Az az én kedves barátomnak, a’ vitéz Kerchének öltözete. Itt hala-meg karjaim között.

CHONGOR. Magamra próbálám azt, ’s úgy tetszett igen jól áll rajtam. Nappalonként békével hagyám, de mihelytt az éjfél feljöve, felöltögetém magamra, elővevém a’ kardot, ’s a’ lefüggő ágak köztt szabdalkozám vele. Néha kifogék eggyet a’ lakunk körül legelő lovak közzül, reá-vetém a’ féket, melly a’ fegyverrel eggyütt a’ ponyvában vala, ’s midőn tisztán fényle a’ hold, láncsámmal a’ fák’ kérgeire festett karimákat tanulgatám szurdalni. Tíz holnapokig gyakorlám így magamat. Akkor tájban történtek ezek, midőn a’ bátor Ruba a’ maga kitanult lovai közzül nekem ajándékoza eggyet. Úgy nézém a’ lovat, mint bizonyos jelét hogy az ég boldogítani akarja szándékomat.

ZELEMÉR. De miért jövél akkortájban olly ritkán az udvarhoz, Chongor?

CHONGOR. Akkor az atyám sokat betegeskedett; őtet kelle ápolnom.

ZELEMÉR. Életemnek azok voltanak legbúsabb napjai. Oh Chongor, ki hitte volna, hogy a’ legboldogabbak olly közel vannak már! Úgy hittem, hogy a’ vitézjátékban mellyhez az atyám készült, te is meg fogsz jelenni ’s –

CHONGOR. ’S meg is jelentem. A’ hívó hírt ada az atyámnak hogy ne maradjon-el; ’s nálam legottan el vala végezve hogy bár mi érjen, megjelenek, ’s a’ bérért küzdeni fogok. De hogy’ vigyem hogy az atyám meg ne sejtse? Beteggé tevém magamat, ’s kértem az atyámat, hogy magát vezettetné oda szomszédunk által; ’s ő alig voná-ki lábát, azonnal kiszöktem az ágyból, felöltözém, ’s leeresztett ellenzővel hogy képemet senki ki ne ismerje, az udvarhoz nyargalék. Midőn az atyámat utólértem, valamelly látatlan erő vont hozzá, hogy kérném áldását. Nem múlasztottam volna el azt, de féltem, hogy ha reám ismér, nem ereszt. Azonban még is megszóllítottam: Jó Öreg, mondám, mit gondolsz, nem megyek e későn?

BUGOND. ’S fiam, az te valál?

CHONGOR. Én^* valék, atyám! szavamat a’ sisak’ ellenzője változtatta-el annyira hogy meg nem ismérhetéd. Ezt adád válaszul: Bátor legény későn nem jár. – Jó jelenség, bíztatás gyanánt vevém a’ szót, ’s örülve vágtaték elődbe.

A’ mint a’ sarampóhoz érék, minden Lovagok elkezdének kaczagni, ’s ellenzették bebocsátatásomat, mert úgy vélték, hogy csak ingerlésekre jöttem. De az eggyik, a’ ki legközelébb áll vala mellettem, azt sugá bajtársának, hogy nekem jószületésü lovagnak kell lennem, ki talán csak valamelly fogadás miatt jelenék-meg illy disztelenül; mert karomról hosszan függtenek a’ fogadás’ lánczai. A’ szó szájról szájra ment, ’s béeresztének a’ verőczén, ’s a’ helyett hogy elébb kaczagással fogadtanak, most kiki megtiszteltetésemen vetekedett. Megfúvák a’ trombitákat^*, ’s szívem mellyvasamat erősen verte. Merész tettem’ elmétlenségére most kezdék ismerni a’ maga valóságos alakjában. De ezen pillantatban a’ tornáczra lépe-ki Zelemér, ’s eloszla félelmem. Hozzá fogánk a’ szurdaláshoz. Eggy czifraczímerü Lovag helyt foga általellentt-velem; néki szaladánk eggymásnak, ’s szerelmem, nem karom, kiemelé a’ nyeregből. A’ szerencsés kezdet elbátoríta. Még öt más Lovagot terítettem fövenyre. Végre maga a’ Király nyúla láncsához.

BUGOND. Emlékezem melly zsibongás támada ekkor a’ Lantosok között. Eggynémellyek téged goromba, vakmerő gyerkőczének neveztek, ki nem átall, olly főrendű Lovagokkal ’s magával a’ Királlyal is vetélkedni; mások ismét azt állították hogy a’ pályapiaczon nincs sem Úr, sem szegény, és hogy a’ vitéz-ember senkit nem tartozik elsőbbnek ismerni magánál azon kivül, ki még vitézebb mint ő.

CHONGOR. Néki-futottunk egymásnak. De midőn eggyüvé értünk, hirtelen’ leeresztettem láncsámat, ’s a’ Király’ döfését mellyvasamon fogtam-fel, mert azt állítottam, hogy nem váland gyalázatomra, ha ő győz-meg. Azonban én még is veszteg maradék nyergemben, ’s mindenfelé örvendetes trombitaszó riadozott.

ZELEMÉR. Füleimnek az volt a’ legkedvesebb diadali zaj! Olly érezéssel szeretélek téged már azelőtt is, mellynek nem tudok nevet adni; de a’ miolta így megkímélted az atyámat, még forróbban szerettelek.

BUGOND. A’ vér nem víz! – Ugyanazt érzettem én is. De gondolatlan, vakmerő legény, hát ha az első öszvecsapódással legottan kireppentél volna nyergedből?

CHONGOR. Elszégyenülve hagytam volna ott a’ küzdés’ helyét, ’s az esetet Őrangyalom’ intése gyanánt vevém vala, hogy ne merészeljek sorsom felett héjázni. Most a’ szabdalkozás következett-be.

ZELEMÉR. ’S engem újabb rettegés szálla-meg látván hogy ellened Borch készül, az atyám’ udvarának első hőse; de, oh melly hamar oda leve rettegésem! Dühödten menél neki, nem gondolál szabdalásaival, ’s kénytelen vala magát megadni. Ekkor meghallám némelly csélcsapoknak aggatózásaikat, hogy te nem a’ küzdés’ törvényei szerént bánsz a’ karddal, hanem mint a’ ki fát aprít. Borch a’ pályatéren hagya, ’s utána senki nem mere beléd fogni, ’s a’ Bírók néked ítélék az első bért. Szívemnek öröme felülhalada minden kinyomást.

BUGOND. Fiam, ’s az te valál? te valál az, fiam – Oh, valld-ki, mit érezél akkor?

CHONGOR. Megtompulék. De nem a’ dicsőség, nem a’ drága bér ragadoztanak a’ megtompulásig, hanem egyedül annak képzelése hogy azt Zelemérnek kezéből nyerendem.

ZELEMÉR. Hát én, Chongor! hát én mely nyugtalan várám a’ perczet mellyben azt nyakadba függeszthessem.

CHONGOR. ’S mint zenge osztán füleimben édes szavad: Vitéz Lovag, vedd eggy Királyi hölgy’ kezéből a’ jutalmat, ’s hidd hogy ő azt soha nem akasztotta szívesbb örömmel Diadalmasnak nyakába.

ZELEMÉR. Láttam miként reszketél lábaim előtt térdelvén; hallám mint töre-által sisakodnak ellenzőjén fuldokló lélegzeted; láttam mint inga karodon a’ láncz.

CHONGOR. Szívem úgy is fel vala zajdulva hogy nem tudám mit csináljak. Mert midőn ezt mondád: Vitéz Lovag, fedezzd-fel, kérlek, arczodat, hogy ismerhessünk! alig tudám ezt felelni: Fogadásom nem engedi hogy eggynél többnek magamat kinyilatkoztassam; mindazáltal, hogy lássd, Királyi szép hölgy, hogy jutalmad nem leve érdemetlené, szobádban, ha úgy kívánod, magamat felfedhetem.

BUGOND. ’S bebocsátatál?

CHONGOR. Be ám!

BUGOND. Hát –?

ZELEMÉR. Oh ne kívánj magyarázatot, mit érze leányodnak szíve midőn kedves Lantosára ismert. Az a’ nyelv tudja festeni a’ boldogult szerelem’ édjeit melly a’ menny’ boldogságait festheti.

CHONGOR. Hát ha azt tudnám elődbe adni a’ mit akkor érzék midőn e’ klárizsajkakra nyomám első csókomat!

Alig mondá ki ezt Chongor, midőn kivülről lárma hallaték, ’s ajtajok sarkastul eggyütt rugatott-bé. Eggy idegen álla-meg lélektelenül előttök. Homlokáról nagy cseppekben szakada a’ veréjték, tátogó szája enyhűlés után epedett, ’s szemei akként pislogának mint elalvó szövétnekek. Lebukott Zelemérnek lábaihoz, ’s oh! hála a’ nagy Istennek, monda, Nagyságos Királyi leány, hogy reád akadék! Oh, ne rettenj-meg eggy hív szolgád’ látásától, ki utánad azért indúla hogy egész éltét szolgálatodnak szentelje! – Zelemér azonképen álla ott mint eggy bálvány; elholt keze a’ cseléd’ kezében nyugvék; szemei meredten néztenek Chongorra, kit halvány képe segédre kiáltoza. Chongor kardhoz kapott, torkon ragadá az idegent, ’s mellyének szegzette fegyverét. Akárki vagy, ugymonda neki, a’ ki titkomat kinyomozád, esküdj-meg más-világi boldogságodra hogy Zelemér felől eggy szót sem viszesz tovább; külömben itten halsz-meg.

Ijedés nélkül hallá Chongor’ szavait az idegen, ’s monda: Vitéz Lovag, a’ bakó tépje-ki Terchelnek nyelvét, ’s vesse az ebek’ elébe, ha legkissebbet is szóll a’ mit lát és tud.

BUGOND. Idegen, ha megszegnéd mostan-tett hitedet, e’ világtalan ősz fej véresen gördülne-le lábaim’ elébe.

TERCHEL. Én eggy nyomorult szolga-ember, csak eggy lovász vagyok, de hitemet meg nem szegem, ha értte a’ Király’ vejévé lehetnék is.

ZELEMÉR. Szolga, tudják e már az udvarnál hogy elszöktem?

TERCHEL. Még nem hiszem hogy tudnák, ’s elmondom hogy benneteket megnyugtathassalak, miként tudám-meg én. – Egész nap munkában lévén az innep miatt, estve felé bémenék az ólba, a’ Király’ paripájihoz, mert a’ sor most rajtam volt, ’s már épen el akarék szenderedni, midőn látám, hogy ez a’ Nemzetes Úr lábhegyen bejöve az ólba, ’s a’ Zelemér Herczegné’ paripáját megnyergelé. Azt hittem, megengedj értte Nemzetes Úr, hogy tolvaj vagy, ’s kiáltani akarék, de láttam oldaladon a’ széles pallost, ’s legjobbnak tartottam úgy tenni mintha alunnám ’s hortyogtam. Azonban mikor Zelemér Herczegné is felült, szörnyen megijedék, mert tudtam hogy felakasztanak hogy lármát nem ütöttem; ’s ezen rémülésemben mit tudtam egyebet tenni? én is megszökém. – Ide a’ fris patkónyom vezete.

BUGOND. Fris patkónyom? – Fiam! Chongor fiam! el! el! Itt többé meg nem maradhatsz.

CHONGOR. De hová menjek?

BUGOND. Rettegék e’ kérdéstől. Rokonaim kiholtanak; ifju korom’ barátjai el vannak széledve a’ nagy világon. De van eggy, kihez bízhatunk. Mássz-fel a’ padra, fiam Chongor, ’s az első gerenda mellett levő téglát feszítsd-fel, az alatt találsz eggy eltört karpereczet, vedd magadhoz, ’s siess vele Bonyhádra, az én régi felemhez, Chabához. Ottan él ő eggy beroskadott vityillóban, ’s sírásással élősködik. Mutassd-elő neki a’ pereczet, ’s úgy fogad magadat ’s feleségedet mintha tulajdon gyermekei volnátok.

ZELEMÉR. Menjünk tehát. – Terchel, te itt maradsz, ’s gondját viseled a’ mi Öregünknek, ’s ha az atyám’ udvarában valami történne a’ mit nekünk tudnunk kell, hozz hírt utánunk. Hűséged’ jutalmául, és hogy Bugondon segíthess, fogd e’ drága nyaklánczot.

CHONGOR. Vedd mingyárt magadra e’ vászon köntöst mellyet eddig én hordtam; így senki sem ismerhet reád.

A’ legindulatosbb, legfájdalmasbb búcsu alatt elváltak az Öregtől és Tercheltől, ’s mentek minekelőtte még virradott volna. Bugond csendes imádságban kiálta-fel az egekre gyermekeinek nyugalmokért.

Uzsok, Ügödnek Királya, arra látszék az örök Végezések által választottnak hogy a’ melly forrásból más enyhülést merít és gyönyört, ő keserü ürmöt igyék. Most eggyetlen leányától fosztattatott-meg; húsz esztendő előtt illyformán veszté-el kedves testvérét is. Dengele Herczegné minden országaiban ismeretes vala szépségéről. Messze földről jövének a’ sok Királyi leánykérők, ’s szíve ’s jobbja után esdeklettenek, de haszontalan! meg nem hallgatva tértek honnjok felé, olly sebbel, mellyet a’ legjobb orvosnak, az Időnek, gyógyító írje sem tuda begyógyítani. Akkor azt hirdeté a’ Hír hogy Dengelétől a’ maga legszebb adományát, az érzést, megtagadta a’ természet. A’ Hír hazudott itt is, mint sokszor egyébkor. Hogy Dengele nem vala érzés ’s nem szív nélkül, azt egyedül eggy férjfi tudta; nemes érdemre ’s rényre nézve: nem születésre is. Ő ez eggyet szerette az asszonyi szeretetnek leghőbb tüzével. Három holnapokig rejtegette a’ szeretett ifjat szobájában, de végre annak futnia kelle, mert az Irígység megnyitotta hiuz szemeit. Futott az, de mását, öleléseinek gyümölcsét, Kedvesének szíve alatt hagyá. Öt holnapokig titkolta ezt Dengele, de tovább nem lehete titkolnia. Uzsoknak fülébe ment a’ hír, olly irtózatos neki mint az örök kárhozatnak ítélete. Fellobbana dühe. Eggy csonka torony’ üregébe vetteté húgát, távol az érzékeny emberek’ segédétől kik a’ szerelem’ megtántorodását nem vélik halált-érdemlett gonoszságnak. De kedvese nem hagyá-el az elzártat; az setét éjeken megmászta a’ torony’ meredek és magas falát, ’s ételt nyujta neki eggy repedésen, ’s vígasztalta gyötrelmeit. Eggy irtóztató éjfélben mellyet a’ Vakhit az utolsó-ítélet’ éjének gondolt, utól-éré Dengelét a’ szűlés’ fájdalma, ’s eggy férjfigyermek fesle-ki, öröm köztt foganva, de kínok köztt születve, kebeléből. Reszkető karral nyujtotta által azt az atyának a’ szép szűlő; őtet magát körüllebegék a’ Halálnak hideg szárnyai, ’s megholt; és ha angyalszemek hullathatnak könyeket, bizonyosan hullatának Dengele felett. – Az atya búsan távozék-el Ügödről a’ gyermekkel, ’s Uzsoknak fene haragja elől eggy titkos barlangban rejtegeté azt.

De elmúla haragja, midőn a’ torony’ őrjei hírt hozának neki hogy Dengele nem él. Hét hosszu napokig síránkozott hideg tetemei felett, gyilkosnak kiáltozta magát, kihirdetteté hogy a’ megholt leány’ kedvesének meg vagyon bocsátva és hogy azt sógora gyanánt fogja nézni. De a’ megholt leány’ kedvese meg nem jelent. Akkor eldönteté Uzsok a’ tornyot mellyben Dengele megszünt élni, ’s pompás emléket állíta neki, ’s hosszasan gyászolta eggyetlen testvérének halálát.

Midőn híre futamlék Ügödön, hogy elszökött Zelemér, nagy réműlésben vala minden. A’ Király öltözetlen’ szalada-ki az álmélkodó sokaság közzé, kézen ragadta a’ kikhez ért, ált’ölelte térdeiket, ’s kérte, szereznék-elő az ő kedves gyermekét. Ígéreteket teve, nagy kincs és méltóságok felől az országban hogyha őtet valaki előhozandja; majd ismét megeskve, hogy nem fog illetni egyebet kenyérnél és víznél míg a’ rablót meg nem kapja; ’s iszonyu halállal fenyegeté a’ kik tüstént nem mentek, ’s gyermekét fel nem keresik. Az udvari-szájtátók’ csoportjai körülfogák őtet, kérték, térne-vissza a’ királyi udvarba, öltöznék-fel. Felforgó szemekkel űzte-el ezeket magától, ’s ezt ordítá feléjek: Félre, haszontalan vígasztalók! tudjátok e ti mit teszen olly gyermeket elveszteni mint Zelemér vala? Azután kihozatta istálójából a’ legfutóbb tátast, eggy rossz zekét vete nyakába, ’s parancsokat ada-ki mindenfelé hogy a’ poroszlók menjenek ki az ország’ útjaira; állják-el az útazókat, motozzák-meg, tudakozódjanak, nem hallottak e, nem láttak e valamit, ’s vágtatva iramodott az erdőnek.

Hijába volt sok ideig minden kutatás, minden tudaklás. A’ fris nyom melly Terchelt is a’ Bugond’ lakához vezeté, most nehanyat a’ poroszlók közzül ugyan e’ helyre hozott. Terchel nyita nékik ajtót, elrejtőzve a’ Chongor’ házi-ruhájába, ’s bemázolt képpel. A’ poroszlók űzték dolgaikat, ’s semmit nem találtak, de ah! eggyikének kezébe akada a’ nyakboncz mellyet Zelemér jutalmul, és hogy, ha Bugondot inség érné, rajta segíthessen, Terchelnek ajándékoza. Nagy sikoltozás támada a’ megörültek köztt, ’s neki-állának Bugondnak, ’s a’ legdurvább bánással igyekezének kivenni belőle Chongornak hollétét; mert hogy Zelemért ő rablá-el, azon többé nem kételkedének. Terchel kiszökött, ’s egy magas fa’ lombjai közzé rejtezett-el. – Bugond nem felelt a’ kérdésekre. Sem kérelem, sem ijesztés, sem kínok nem vihették reá hogy fiját és Zelemért elárulja. A’ poroszlók tehát öszveköték kezeit ’s lábait, ’s felveték eggy lóra, ’s sietve mentek vele Ügöd felé. Terchel messzinnen követte.

Roskadozó kolnájában űle Bonyhádon Chaba, a’ sírásó; ’s madarászó-hálóját foldozgatá, ’s kedves dalát, Az égő Szerelem’ szövétnekét éneklé. Ezt énekelgeté ő szüntelen’, valamikor ifjuságának arany idejéről emlékezett. Akkor csinálta volt ezt őneki eggy vándor Festő, ki lantot is jól vert, ’s rigmusokba szedte az agg régiség’ történeteit. Becsűletes ember volt a’ Festő, de nem vala kedves némelly Nagyok előtt, mert szája tartalék nélkül kimondá a’ mit szíve gondolt, a’ nélkül hogy a’ leczke szerént, mellyet az atyák gyermekeiknek adni szoktak, körültekintette volna magát, ki légyen a’ házban. ’S e’ miatt gyakran nem is volt egyebe penészes kenyérnél ’s forrásviznél, noha ecsetje a’ természetet, kivált vad szépségeiben, a’ Nézőnek szinte elborzasztásáig tudta mímelni. Jók voltanak, mint ez a’ Festő, Bugond és Terchel is, ’s mikor néha eggyütt űltenek estvénként, ’s a’ Festő regéjit ’s énekeit dallották, egészen eltele szívek; akkor azt érzették a’ mit ritkán éreznek a’ boldogok, az elkényeztettek; elnémúla szájokban a’ dal’ hajlékony hangja, megszorították kezeiket, ’s a’ barátság’ szent csókjával csókolák-meg egymást. Mind ezekre emlékezék most Chaba, ’s épen az utolsó versét éneklé az égő Szerelem’ szövétnekének:

Még nem végezte vala el e’ strófát, midőn kopogást halla kerítése’ ajtaján. Mingyárt! mingyárt! kiálta, ’s tovább mondá versét. Újra kopogtak. Éj, ne kopogjanak Ketek, monda; a’ Ketek’ halottja, tudom, el nem szalad, ha mingyárt ajtót nem nyitok is. Kopogtak ismét. Csak rajta hát, rajta, ha kedvetek tartja; de én ugyan abba nem hagyom munkámat ’s énekemet, míg a’ háló foldva ’s a’ dal eldalolva nem lesz. A’ kopogás meg nem szünt. Most vége vala a’ munkának is az éneknek is, ’s Chaba felkölt, ’s látni akará ki jön. Chongor és Zelemér bérohantak az ajtón. Chongor örömében, hogy végre bátorságban látja magát, olly hevesen ölelte-meg Chabát, hogy a’ háló, mellynek ez kezében tartotta végét, megszakada belé. – Engedj-meg szelességemnek, kedves Öreg, monda Chongor hebegve; futóban vagyok feleségemmel, ’s nálad keresek menedéket. E’ karperecz lesz szószóllóm nálad, azt mondá az atyám.

Mutassd, mondá Chaba, ’s megtekinté a’ pereczet. Várjatok eggy kisség, ’s ott hagyá őket, ’s felmászott eggy lábtón a’ ház’ héjára. Chongor azonban általölelé kedves Zelemérjét. Mentek vagyunk, kedves hölgyem! ugymonda; e’ nyomorult kalyiba, ez minket el fog a’ kémek’ vizsga szemei elől rejteni.

Chaba belépe. Valóban jól mondád, fiatal-ember hogy szelességednek! ám nézzd melly kárt tevél nekem itt a’ hálón.

Követünk értte, kedves jó Öreg! monda Zelemér és Chongor, ’s helyre fogjuk hozni szorgalmunkkal, ha majd megpihenünk.

CHABA. No, no! nem azért mondom hogy követgetéstekre vágynék. Mintha nem volna időm ’s fonalam, megkötni a’ mi elszakadott. – Te az én régi barátomnak Bugondnak fija vagy, azt mutatja a’ perecz, és így Isten hoza nálam. Ha valaha e’ perecznek felét neked küldendem, ezt mondotta sok esztendők előtt nekem Bugond, tudd-meg hogy azt az viszi neked, a’ kit úgy szeretek mint önn-magamat. No, űljetek-le, fújjátok-ki magatokat. A’ szeleskedés semmire nem jó; ezt tanuljátok-meg. Ha csendesen jövétek vala, nem volnátok megtikkadva, ’s nekem nem kellene újra foldozni hálómat. Hát, mint van az atyád? madarász e sokat?

CHONGOR. Az ő madarászása kilencz esztendő olta megszünt; megvakult mind a’ két szemére.

CHABA. Az szomoru dolog. De az neki nem ostor, hanem atyai látogatás. Úgy természetes hogy nem madarászhat. A’ te neved, legény, úgy e Chongor?

CHONGOR. Az, igen,

CHABA. Chongor tehát! nézz engem mostan olta mindétig mint atyádat. Olly jó atyád mint Bugond ugyan nem lehetek; de valamim van, mind azt tiszta szívből közlöm veled.

CHONGOR. Jószívü Öreg!

CHABA. Hívj atyádnak, mondom. Add nekem a’ nevet, mellyet gyermekem’ szájából soha nem hallottam ugyan, de a’ melly nekem kedvesebben zeng^*, mint ha ezer emberek neveznének Királynak.

CHONGOR. Atyám! Atyám!

ZELEMÉR. Hagyd tehát, hogy én is atyámnak szóllíthassalak. – De atyám, bátorságban vagyunk e itt?

CHABA. Bátorságban, szép hölgy, míg kettőnél háromnál többen nem jőnek; többnek ugyan ellent nem állhatunk. De, Chongor, mit tevél te hogy rettegned kell?

CHONGOR. Őtet loptam-el; ő eggy Király’ leánya.

CHABA. Azt bár ne cselekvéd vala. Az ellopás többnyire hirtelenséggel esik; ’s a’ mi hirtelenséggel esik, inkábbára sem nem jó, sem nem idvességes. De ki lehet mindég ura magának? a’ mi meg van, ne hánytorgassuk, ’s lássunk ahhoz a’ mi szükséges. Chongor, rázzd le magadról azt a’ mellyvasat, ’s te is azt a’ selyem zubonyt, királyi hölgy. – Vagy leányomnak hívjalak téged is?

ZELEMÉR. Oh hívj úgy, kedves Öreg, hívj úgy; téged szívem, szám, örömmel nevez atyámnak.

CHABA. Lyányom tehát, kedves lyányom! menj e’ lábtón a’ padra, ott leled a’ feleségem’ holmijét eggy nyalábban. Az ő ruháján ugyan nincs gyöngy és gyémánt mint a’ tiéden, de alatta olly szív vert melly a’ leghatalmasabb Király’ gyermekének is díszére fogott volna lenni. Keress-ki a’ nyalábból eggy öltözőt, ’s vedd-fel mingyárást. De vigyázz, hogy a’ fonalat a’ kis asztalon öszve ne hányd. Azon dolgozott szegény egy órával az előtt hogy meghala. Nem hagyom tovább szövetni, ’s ha felmászok, ’s meglátom, azt gondolom magamban hogy csak kifordult, ’s megint majd visszajő.

Zelemér felment a’ padra, ’s teljesítette a’ mit az Öreg neki hagyott.

Rád pedig, fiam Chongor, innepi dókámat adom, ’s megtanítlak, miként kell madarászó-hálót fonni, lépvesszőt csinálni, ’s sírt ásni. – Feleséged e már?

CHONGOR. Nem még, atyám. De oh, ha tudnád, melly nyugtalanul várom a’ pillantást!

CHABA. Csak lassan, lassan. Lépve is elér az ember a’ czélhoz, ha nem nyargal is. Itt mátkádat senki nem üti-le kezedről. – Térdvasaidat is vessd-le. Ha majd kipihened magad’, el kell beszéllened miként levél Lovaggá. – Öltsd magadra azt a’ dókát. – Már most a’ ki meglát a’ vén Chaba’ szolgájának fog nézni; én pedig úgy nézlek mint barátomat, tulajdon gyermekemet.

Zelemér általöltözve lépett hozzájok. Eltünt alakjából a’ királyi leány; ő eggy fiatal, gömbelyü, szép menyecskécske leve. Aranyszín hajait ugyan egy régi-szabásu konty, karcsu derekát eggy béllelt foszlán, piczi lábait eggy durva redős szoknya fogta-el szem elől, de még is szép maradt. Lehet e a’ rút öltözetnek rúttá tenni a’ szépet? Ellágyulva ölelé-meg őtet most Chongor, ’s fejével domboru mellyére simúla. Szeretsz e még, kedves Chongor? kérdé Zelemér csintalankodva; ’s Chongor heves csókokkal zárta-el száját. Chaba nevette boldog esztelenkedéseiket. Azt kivévén, hogy orczáid sokkal gyengébbek a’ feleségeméinél, olly annyira hasonlítasz hozzá, leányom, hogy kedvem jött, téged öszvecsókolni; csak hogy tartok Chongortól, hogy rám ezért rossz szemekkel tekint.

Én tereád? kérdé Chongor. Oh; hamarabb a’ napra, hogy melegítő súgárait kedvesemre lövelli! ’s kézen fogva vezeté Zelemért az Öreghez. Ez önnként nyujtá neki szűz ajkát, ’s az Öreg azt úgy csókolá-meg mint talán az Angyalok csókolják az alvó jámbor csecsemőkét. Azután, kifejtvén magát a’ két szerelmesnek karjai közzül, ’s felszárasztván tenyerével az öröm’ és fájdalom’ cseppjeit, így szólla: De nem csak csókolnunk kell, gyermekeim, hanem dolgoznunk is; a’ munka az a’ fűszerszám, melly az örömnek tartós időre is ízt tud adni. Holnap, Chongor, velem jössz ’s sírt fogsz ásni; te pedig Zelemér, almát aszalsz a’ tűzhelyen, vagy gyökeret főzsz és zöldséget, ’s kenyeret pirítasz a’ tejhez; mert az én kamarámnak egész kincse ebből áll. Olly víg napokon mint a’ mai, eggy galambot, vagy tyúkfiat is eszünk; de az felette ritkán történend-meg. Azonban ettől el ne ijedjetek; kevés idő alatt hozzá lesztek szokva, ’s még hálálni fogjátok a’ vén Chabának, hogy ő kevéssel megelégedni, kevés mellett vígnak lenni megtanított. A’ te egyéb munkád, szép Zelemér, az lészen hogy hálóimat foldozzd, madaraimat étessd, és hogy Chongorról el ne feledkezzél. Nem sokára eggy bokor férj és nő lésztek ’s akkor téged, lyányom, megtanít a’ természet, hogy kedvesbb munka nincs mint szerelmünk’ zálogainak ápolások. Chongor Zelemérjének kezeit csókolá-meg, ez pedig elpirulva borult a’ Kedves’ felébe. Chaba sírt hogy az atyai öröm őelőtte ismeretlen maradott.

Reájok jőve az estvély. Bíztosan evék eggyütt a’ vacsorát – tejet és kenyeret, és gyümölcsöt. – Reájok jöve az éj. Chongor szomoruan csúsza-be Chabával a’ háló-kamarába. Zelemér a’ padon feküdt, eggy rakás fris mohon, béterítve eggy abrosszal; de a’ fekvés neki keménynek tetszett, mivel Chongorral meg nem oszthatá.

Két nap mult vala el immár, ’s még nem hallottak hírt Bugond felől. Chongor hamar megtanúlá, miként kellessék megépíteni az ember’ utolsó lakát, miként madarakat fogdosni; hamar meg Zelemér is a’ szegény gazdasszonykodást. A’ harmadik nap mind ketten elmenének az erdőbe. Chongor tőrt hányt a’ madaraknak, Zelemér pedig egésséges sóskákat szede. Azalatt Chaba honn maradt, ’s madarait éneklésre tanítgatá. De most eggyszerre nyillott-meg az ajtó, ’s Terchel aléltan rohana-be.

Ez koránt sem emberség, hogy úgy jössz hozzám, Jámbor, mint a’ farkas az esztrengába! mondá Chaba Terchelnek; jer, jer, hadd mutatom-meg, mint illik másszor becsületes ember’ házába jönni. Nyakon kapá az idegent, kitolá a’ küszöbön, ’s magára reteszelte az ajtót, mert azt gondolta hogy kém, ’s Zelemérnek hollétét akarja kitanulni. Most szóllj már, ember! kiálta belőlről; ki vagy ’s mit akarsz? – Ügödről jövök, felele Terchel, ’s hírt hozok Bugond eránt; Terchel a’ nevem. Már az más! kiálta víg hangon Chaba, ’s felnyitá neki az ajtót; de hát miért nem szóllasz mingyárt?

Chongor Zelemérrel eggyütt jövének vissza az erdőből. Első tekintetek Terchelt látta-meg. – Terchel! Terchel! mi jó hírrel jösz?

TERCHEL. Hír elég! de jó e, már az más kérdés.

ZELEMÉR. Oh Terchel! ’s illy hamar reánk unt e a’ Szerencse?

Chaba őket bévonta legbelsőbb hajlékába, nehogy beszédjeket megérthesse a’ szomszéd, ’s magokra zárta az ajtót, leűlteté Terchelt, ’s eggy szilke tejet teve elébe. ’S Terchel így kezdé a’ beszédet:

Más nap azután hogy eljövétek, a’ gonosz lélek nehány poroszlót botorkáztata a’ Bugond’ lakához, ’s azok ott addig hánytak, addig motoztak, míg az eggyik reá akadt a’ bonczra. Mit kereshet illy drágaság eggy szegény ember’ kolnájában? kérdék, ’s gyanúba vevék Bugondot, ’s a’ boncczal eggyütt elvivék Ügödre.

CHONGOR. Az atyámat? oh megyek, megyek! Leverem, öszvetördelem bilincseit, ha aczélból vannak is! Ime ez az az átok mellyet a’ természet tettünkre monda!

ZELEMÉR. ’S te bánod hogy tetted, Chongor?

CHABA. Csendesedjél fiam, csendesedjél. Bilincset nem csak letörni, hanem leszedni is lehet.

CHONGOR. Miképen bánhatnám én a’ mit tevék? de hogy az én boldogságaim miatt a’ szegény atyám szenved, azt türnöm lehetetlen. – Tovább, Terchel! ennél szomorúbbat nem beszéllhetsz.

TERCHEL. Ismeretlenné tétetvén a’ Chongor’ öltözete által, nyomban követtem őket egész az udvarig; ’s minekutána Bugond tömlöczre veretett, leűltem nem messze a’ kaputól, ’s elnéztem, ki megyen, ki jő. Közöttök láttam a’ bakót is sok legényeivel.

CHONGOR. A’ bakót? – oh bár inkább én estem volna kezébe!

Zelemér megnémulva állott az ablakban, ’s nagy cseppek hengeregtek alá szép mellyére.

TERCHEL. Bémenni az udvarba nem merészlettem, hogy reám ne ismerjenek. Olly szepegés köztt űltem ott, mintha énfelettem tartatnék az ítélet. Eggyszer látom, jön a’ bakó. El voltanak szemei ázva. Az egészen velőmig hatott.

CHONGOR. ’S még a’ bakó is sírt? – Mit kezdjek? Terchel, nyergeld-meg a’ lovamat.

CHABA. Majd ha én hagyandom, jó ember, ’s ne elébb.

TERCHEL. Hozzája tolakodám, ’s úgy tettem mintha nem tudnám hogy ő bakó. Uram, így szóllítám-meg; kendet nyilván valamelly szerencsétlenség érte hogy illy szomoru. – Tán elment az eszed? felele; hiszen én a’ bakó vagyok; ’s e’ köny, melly szemeimből itt elcseppen, a’ Sorsot átkozza hogy hamarább csinált azzá, mint szívemet megkeményítette. Eggy Öreget kelle faggatnom, kinek tekintete az ördögöt is angyallá változtathatá; az atyját annak a’… – Nemzetes Uram, bocsáss-meg, de itt eggy becstelen szót mondott a’ bakó.

CHONGOR. Mondd-ki bátran.

TERCHEL. Annak a’ gazembernek ki a’ Király’ gyermekét ellopta, – ugymond, ’s továbbad még azt veté hozzá hogy Bugondból azt akarják kisajtólni, hová hoztad-el Zelemért; de az Öreg semmit nem vall; ’s a’ bakó azt tartja Bugondról hogy ő nem vétkes.

CHONGOR. Oh atyám! atyám!

TERCHEL. Így beszéllgeténk eggyütt, midőn eggyszerre trombitaszó hallatszék a’ folyosóról, ’s a’ fegyvernek három ízben lekiáltá hogy ha ki valamit tud a’ királyi hölgy felől, késedelem nélkül jelentse magát az udvarnál; külömben a’ tolvaj’ atyja, ha az és a’ Herczegné harmad nap alatt vissza nem jövend, irtózatos kínokkal fognak halálig gyötrettetni.

CHONGOR. Oh, úgy én halok-meg, nem az atyám!

ZELEMÉR. Te, Chongor, és – én!

CHONGOR. Nem, Zelemér! neked élned kell.

ZELEMÉR. ’S melly nevezet ad neked hatalmat, azt kívánni tőlem? Ha a’ férji nevezetet említed, úgy tudjad hogy az engem veled eggy lénnyé teszen, ’s azt hagyja hogy boldog és boldogtalan óráimat veled osszam-fel.

CHONGOR. Én a’ halálnak nem mehetek veled eggyütt elébe. Oda lenne bátorságom, ha szenvedni látnálak.

ZELEMÉR. ’S azt nem éred-fel, hogy ha nélkülem menendesz, mind magadat elrontod, mind az atyád meghal.

CHONGOR. ’S hóhérod légyek néked is, Zelemér?

ZELEMÉR. Nem hóhérom, Chongor, hanem angyalom, ki az ég felé fog vezetni. – Terchel, nyergeld-meg a’ lovakat.

Terchel nyergelni méne. – Búsan állott Chaba az ablakban, letette a’ hálót, ’s ásójához nyult, ’s kifelé indúla az ajtón. – Hova, atyám? kérdé minteggy őrülve Chongor. Síromat megásni, felele ez, ’s eggy nagy könyű futott-le az ásónyelen. Chongor és Zelemér egymásra néztek ’s elnémultak. Terchel visszajöve jelenteni, hogy teljesítve a’ parancs. Chaba befogott szemmel borult a’ Chongor’ nyakába. A’ félelem’ és a’ búcsu’ könyűji folytak eggyüvé ölelések alatt; de szájok eggy hangot sem adott. A’ két szerelmes térdre hullott az Öreg előtt. Ez fejekre tevé kezeit,’s mind kettejeket megcsókolá. Nyargalva indultak útnak. Chaba visszatért, elővette hálóját, ’s ezt éneklé: Reménység, Reménység, ne hagyj-el bennünket!

Borultan emelkedék-fel Bugondnak megfogása után Ügöd felett a’ harmadik reggel. Nem köszöntötte-meg most vídám dalával a’ vastag köd közzül pislongó napot a’ pacsirta, ’s a’ komor bagoly eggy egész órával látá meghosszabbulva bús nappalát. Puszta volt a’ város, és csendes, mint a’ ház mellyben halott fekszik; mindenek siraták az ártatlannak kiáltozott Bugondot. Sokan ki nem merének menni az úczára, hogy veresre-sírt szemek Uzsoknak haragját ne ingerelje. Csak azon boldogtalanok sereglének-fel az udvar’ kapuja felé, kik a’ szerént szaladnak a’ hóhérpadhoz mint a’ kötelen-járó’ színéhez; csak azok, kiknek minden látvány múlattató, bár melly borzasztó légyen, ha érzéketlen szíveknek inait ritkasága által csiklandatja. Már az udvar közepén készen áll vala eggy magas deszkapolcz, ’s sok kohokban tüzesedtenek a’ vas-harapók, arra rendelve hogy Bugondnak tagjait széllyelcsípdessék. A’ hóhérlegények felvonák a’ gerendát, mellyre az Öregnek fel kelle feszítetnie.

A’ Király eggyet az Udvarnokok közzül elkülde Bugondhoz, kimondani neki hogy a’ békövetkezendő óra iszonyu kínok köztt fogja előhozni halálát, ha Zelemérnek hollétét fel nem fedezendi. – Mondd-meg Uradnak, felele Bugond, meg nem rettent hanggal, hogy Bugond készen várja a’ halált; ’s leeresztette fejét a’ szalmára, ’s bilincses kezeit öszvetévén, felsírt Istenhez, bűneinek bocsánatjáért, ’s bátorításért az utolsó órában. – A’ porkoláb hallotta könyörgő szavait, ’s ellágyítva általok, térdre bukott mellé. Ekkor megperdűlének a’ dobok. Ez ada jelt a’ kínzás kezdetére. Bugond megbékélve Bírájával, ki a’ csillagok felett lakik, felkölt ágyáról, ’s önnként méne hóhérjai közzé. Arcza nem volt halvány, nézése nem mutata rettegést. A’ kohok mellett vivék-el őtet Uzsoknak parancsára, ’s rettenték, hogy a’ tüzesűlő harapók vérében fognak meghülni, rettenték, hogy a’ bakóinasok neki vonják a’ kínozó gerendákat. Szükségtelen készületek, monda Bugond, eggy roskadt Öregnek két három lélegzetnyi életét elvenni; a’ maszlag melly eggy legyet megöl, engem is megölhetett vala.

Csend lőn, ’s Uzsok számtalan Udvarnokoktól körülfogva jődögéle a’ nép közzé, ’s felűlt trónjába. Hajai, megőszülve álmatlan éjei ’s aggodalmai által, rendetlenül függöttenek-le barázdás homlokán. Elázott, elfonnyadt orczáji hangos panaszokkal vádolták hűségtelen gyermekét, ’s rettentgeték az ifjat, ki heves fellobbantában meg nem gondolja melly számíthatatlan jajt von maga után az a’ gyönyör, mellytől ő elszédítetett. Intett, ’s a’ fogoly Lantost elővezeték.

Öreg, ki magad is atya vagy, így szólla hörgő szózattal a’ Király; ki tudhatod mit érez az atyai szív, ha tőle gyermeke, ha tőle eggyetlen gyermeke pártol-el, miért kiáltod e’ tisztes képet, miért ősz hajaidat hazugoknak, mellyeknek kiki kész elhinni hogy becsületes ember vagy? miért tagadod-meg tőlem azt a’ szerencsét hogy eggyetlen gyermekem utolsó órámban haldokló veréjtékemet letörölhesse homlokomról. Még eggyszer kérlek, Öreg, valld-ki: hol az én Zelemérem?

Bugond nem felele.

Olly méltóságba tészlek melly felülhaladja minden óhajtásodat, monda Uzsok; megengedek fiadnak, és őtet vakmerő tettéért soha meg nem büntetem, csak hozza-vissza az én kedves liliomomat; ’s ezt az szerént fogom szeretni mint eggykor szeretém vala, ’s el fogom feledni hogy eggy ideig köz ember’ kertjébe vala ált’ültetve. Kényszerítlek, Lantos, valld-ki: hol az én Zelemérem?

Bugond nem felele.

Keményszívű Öreg, monda Uzsok; nem retteged e átalkodottságodnak szörnyü büntetését? azt hiszed e hogy az ég boldogítani fogja fiadat ki eggy illy megvénhedett atyát eggyetlen gyámolától, öregségének eggyetlen örömétől megfosztá? vagy talán attól tartasz, hogy ígéretemet meg nem állom, hogy fiadat meg hagyom fogni, meg hagyom ölni, ha hollétét kivallod? Hahogy azt teendem, Öreg, úgy változzék-el ártatlanságomat eléggé jelentő arczom, hogy valaki azt meglátja, kapjon ellenem tőrt, ’s töröljen-el a’ föld’ színéről, ’s szíve és az egész világ kiáltsa neki, hogy jó tétet követe el! Térden állva kérlek, Lantos, valld-ki: hol a’ gyermekem?

Leszállott székéből, ’s a’ Lantosnak lábai eleibe borult. – Bugond nem felele.

Légyen tehát! monda a’ Király, ’s haraggal kele-fel; légyen tehát! én mindent elkövettem. Rajta, bakók, fogjatok kínzásához. Csípdessétek-széllyel tetemit tüzes vasaitokkal, hogy a’ vér süstörékelve lökődjék-ki belőlök; húzzátok-le bőrét csontjairól, ’s húsát vessétek az ebeknek. Öljétek-meg a’ legiszonyuabb kínokkal, mint ő és az ő istentelen fija öldösnek engemet. Rajta; fogjatok hozzá. – ’s ha majd ez megleend, fusson minden a’ ki hű Királyához, ’s keresse-fel a’ gonoszt. Koronámnak fele azé legyen, a’ ki őtet elevenen hozza kezembe. Rajta, bakók, fogjatok a’ munkához.

A’ hóhérek megkapák az Öreget, ’s kiteríték a’ gerendán. De zúdúlás támada a’ nép között, ’s minden szem az udvar’ kapuja felé fordult. Ime, tajtékos lovakon vágtatának-elő Zelemér és Chongor. A’ sokaság nekik útat nyitott. Kegyelmet! kegyelmet az atyámnak! kiálta Chongor irtózatos hanggal; itt maga a’ vétkes.

Késő; monda Uzsok. Tűrésem elfogyott. Halálra a’ nyakas Öreget! – A’ nép lekapá Chongort paripájáról, ’s feldobta a’ hóhérszínre. Akkor megszóllala Bugond: Király, emlékezzél Dengeléről!

Uzsokot olly rettegés fogta-el mint midőn a’ Halál a’ tetten lepi a’ gonosztevőt. – Álljatok-meg, hóhérok! kiálta. Többet nem szóllhatott. Elájulva látszott lenni. Zelemér fellépe a’ kínzó-polczra, ’s forró csókjaival hozá életre a’ Királyt. Chongor víg sikoltással örvendett, hogy atyját még életben lelé. A’ hajdan-idő nem láta ehhez hasonló esetet, nem fog a’ jövendő soha.

Sokára tért magához Uzsok, mint midőn az esős őszi napnak reggeli felhőjin késedelmeskedve ütődik-ki a’ nap. Tikkadt pilláji, elnehezülve könyűjitől, tunyán nyiltanak-meg; de ő még nem látta leányát; bánatjának vize szemeit elfogva tartá. Gyengéd kezekkel nyomogatá-ki azt most Zelemér, ’s atyjának első feltekintése őreá esett. Örvendő hebegések, forró csókjaik, kétségeskedő hitele hogy meg van a’ mit olly szertelen’ óhajtottunk, az elbizonyosodás ez eránt – oh, ki^* festheti azt! Boldog a’ ki illyet szemlélhet; nincs Festő ki lefesse, nincs Lantos ki eldalolja.

Uzsoknak égő tüze szunnyadni kezdett, és már szóllhatott. Ekkor parancs vala kiadva hogy a’ Lantos és a’ fija a’ Király’ szobájába vitessenek. Uzsok tudni akarta a’ Lantos’ öszveroncsoló szavának titkos értelmét. Kedves Zelemérjét el nem ereszté karjai közzűl, ne hogy másod ízben találjon elveszni. Chongor remegő lépésekkel vezeté nagylelkü atyját.

Uzsok selyem szőnyegein űlt, leánya’ mellyén nyugtatván fejét, midőn Bugond és Chongor beléptenek. Zelemér atyjának hideg homlokán hűtögette égő orczájit.

Bugond! monda Uzsok, de szemeit fel nem vetvén; magyarázzd-meg szavaidat, mellyek téged a’ haláltól megmentettenek. Miért emlékeztetél engemet a’ Dengele’ húgom’ halálára?

BUGOND. Fiam Chongor, vezess engem a’ jó Király’ lábaihoz, hogy előtte porba süllyedjek.

Chongor oda vezeté, ’s Bugond letérdelt, ’s ált’ölelte a’ Király’ lábait. Jó Király! monda; tudd: én voltam a’ te húgod’ férje.

Te voltál a’ húgom férje? kérdé Uzsok álmélkodva.

Én, vala a’ felelet; ’s Chongor a’ Dengele’ gyermeke és az enyém; Chongor neked rokonod. Ha elő nem jött volna, engem megszabadítani, jele volt volna, hogy az ő ereiben nem foly az én vérem. Úgy meghalhaték vala hóhérimnak kezeik között, úgy megvetve élhetett volna; mert a’ kinek mellyében nem ver nemes szív, nem érdemli, hogy a’ szerencse a’ sokaságból kiragadja ’s királyi székbe űltesse.

Az Uzsok’, a’ Zelemér’, a’ Chongor’ elrémülését, reszketéseiket, elnémúlásaikat, rebegéseiket – oh, ki bír erővel mind ezt festhetni! – Megbocsátok neki! ez vala első gyenge szózatja Uzsoknak a’ hosszu hallgatás után. Fogd az ő jobbját, Zelemér. Szüleiteknek szerencsétlenségek legyen az a’ magv mellyből boldogságtok sarjadjék. – Zelemér és Chongor némán, de annál forróbban ölelék-meg egymást. Uzsok kezet nyujta megbékélése’ jeléül Bugondnak.

Chaba és Terchel az ajtónál várakoztanak. Titkos sejdítéssel érzették-meg a’ dolog’ szerencsés kimenetelét, ’s mind ketten utána indultak Chongornak és Zelemérnek. Chaba örvendve szorítá-meg a’ Terchel’ kezét, ’s így szólla: Nézzd, mint boldogítja a’ Remény, ha ki benne bízott!