ELSŐ KÖNYV.
A’ Neéthusz’ vizén, melly a’ Clibániai-hegyek köztt fakad, ’s Crótonnak környékét zöld boltozatok alatt végig-csapongja, és midőn megárad, földet fákat messzére elhord, a’ jámbor pásztornép melly e’ tájon lakik, eggy kisded szigetet szentele a’ Nympháknak, elborúlva szálas jegenyék’ ’s apró-fenyők’ árnyékába. A’ sziget’ közepén eggy szikla áll eggy tágas barlanggal, mellyet a’ lakosok Nymphák’ barlangjoknak hívnak, minthogy benne képeik, medenczésen és sáskoszorúkkal, nagy gonddal vannak hársfába metszve. Gyakorta látni itt őket, mint sétálnak zöld hajjal a’ jegenyék között, vagy mint úsznak kényekre a’ part körűl; ’s akkor osztán a’ sziklákon szárasztják tetemeiket, ’s eltikkadva szunnyadoznak. ’S ollyankor tisztelettel ’s örvendve múlatnak a’ habok a’ topolyák’ ’s szálas fűzek’ tajtékzó gyökereikkel, ’s zajgások kedves mint az ének.
Valamikor a’
*á’
fiatal tavasz előjön, előjönnek a’ két partról a’ pásztorok is leánykáikkal, ’s virágzatokat nyújtanak-be a’ Nympháknak a’ folyam felett öszveölelkezett ágakról és azon csemetékről, mellyek annak szélein nevekedtenek, ’s kérik őket, hagynák-meg a’ haboknak, hogy partjaikat többé el ne nyeljék, ’s fel ne dúlják mezőjiket.
Eggy víg tavaszi nap’ eggy egész sereg sajka úsz vala a’ két partról a’ sziget felé. Minden sajkában eggy illatos virágú ernyő fogta sűrű árnyékába a’ pásztorokat és leánykákat, kik vígan közelítének a’ szigethez. Virágfonadékok nyúltanak-fel hosszú lánczozatokban az árboczrúdakra szinte addig hol a’ levegőben rózsakoszorúk ’s pántlikabokrok repdestenek. Víg dallás ’s sípoknak zengése alatt közelíte a’ sereg, ’s most már kiköte a’ parton. Ifjaknak és leányoknak csoportjaik szállának-ki a’ puha gyepre a’ sajkákból; olly ékes leányoknak csoportjai, hogy meglátások méltán irígységre gyúlaszthatá az Istennéket; mert a’ halhatatlanok, hogy ezeket szemlélhessék, most felhőkre szállottanak, ’s oda hagyák a’ fenn Olympuszt minden szépjeivel. Alakokban gyönyörködteté itt az ék a’ szemet: ez termete’ súgár volta által tetszett, amaz homlokának, ’s habzó kebelének ragyogó fejérségre által; ennek komoly nézte kívánt hódolást, a’ millyen a’ szerelmet-gyűlölő Diánáé: amannak bájos nevetése, mint midőn Vénusz-Anadyómene pillant ellentállhatatlan kecseivel; ennek zsenge fiatalsága, hasonló a’ rózsához melly csak most fesel bimbójából; amannak érettebb kora, mint midőn az már kifejtette szép keblét. Páronként közelítének a’ leányok a’ barlanghoz, ’s felczifrított nyíladékján beléptek, ’s rakott kosaraikat kiöntötték a’ Nymphák’ lábaiknak elébe, ’s képeiket felpártázták koszorújikkal. Phyllisz is bemutatta a’ maga’ áldozatjait. Öröm és ártatlanság lebegett kís képén ’s mindeggyikén hódoltató tekinteteinek; fekete szemei félénken repdestek maga körül, de olly győzelmes mosolygással mint a’ melly győzhetetlen maga a’ szerelem. Igy áll a’ királynéja a’ virágoknak azok között mellyek körültte magasan nyúlnak-fel a’ fűből: a’ méh kétlve kereng a’ kínálkozók felett, ’s nem tudja mellyiknek csókjaira szálljon-le; de haszontalan’ kínálkoznak: meglátta a’ rózsát, ’s többé nem keres.
Daphnisz, a’ legszebbike a’ megjelent ifjaknak, figyelmetlen szemekkel futkosa végig a’ leánysergen. Szemei ezen lepdesésben ezer mosolygó szemekkel találkoztak-öszve; nevetve pillantott reá mindenik leány, ’s hirtelen valamit suga barátnéjának fülébe, ’s a’ szép ifjúra nevetett ismét. De most meglátja Phylliszt, ’s mellyéből eggy tartózhatatlan sóhajtás tolakodik-fel, szokatlan pirosságba borúl arcza, ’s tekintete fogva marad a’ szépalakú leánykán. Most viszont Phyllisz látja-meg Daphniszt ’s szemei ijedten alásüllyednek, ’s szíve ugyanazon elragadtatást látszik érzeni mellyet a’ szép ifju érzett. Daphnisz minden tetemeiben reszketni kezde; szíve döbögött, nem mert többé a’ leányra tekinteni, ’s szemei még is mindég rajta lebegtek; az a’ rettegés fogta-el, hogy a’ szép leány a’ torlott sokaságban el talál tűnni előle. De a’ szép leány el nem tűnt; veszteg marada a’ hol őtet Daphnisz megpillantotta volt, ’s barátnéjával beszéllt; ’s megzavart tekintetei, ha véletlenűl Daphniszra szállottak, eggyszerre kis lábai mellé hullottak-le. Néha Phyllisz’ elébe eggy szálasbb leány álla, ’s ollykor Daphnisz elbúsúlt; de ha a’ szálasbb leány tovább ment, ’s ő ismét láthatta Phylliszt, oh akkor szikráztak az örömben szemei! Nem külömben mosolyganak a’ vídúló mezők, ha a’ felhők közzűl, mellyek elsetétíték az éjt, kitekint a’ nyájas hold.
A’ virágok már mind ki valának öntve a’ Nympháknak lábaikhoz, ’s képeiket a’ pásztorok felpártázták ’s körűlaggatták oltárjaikat a’ virágfonadékokkal. ’S most, karokra osztva, az ifjak külön, külön a’ leányok, megállottak, általellenben egymással, ’s Daphnisz ottan veve helyet a’ hol Phyllisz állott, ’s a’ leányok’ kara mostan így éneklé, fel-felváltva egymást a’ Nymphák’ dicséretét:
„Nymphák’ kik e’ víznek üregében laktok, és ti amott, kik a’ szirtfalakról zuhogva öntitek alá medenczéjiteket, oh kedvezzetek, kérünk, a’ népnek melly folyamotoknak sásas szélein lakik!”
„Mi a’ tavaszt melly a’ parton viríta, leszedtük a’ fáknak gallyaikról, mi virúlmányaiktól megfosztánk a’ partoldalokat, ’s begyűjténk barlangotokba, o Nymphák e’ vízben ’s a’ szirttetőkön!”
*„„Mi a’ tavaszt […] szirttetőkön!””
„Kedvezzetek a’ pásztoroknak kik e’ folyam’ sásas szélein lakoznak! hogy a’ habok’ termékeny gyümölcsöseiket el ne pusztítsák, hogy bé ne iszapolják mezejiket ’s rétjeiket. Úgy a’ nyáj bátran legelhet a’ folyam körül, úgy annak partjain víg árnyékokban járdalhattok, o Nymphák a’ vízben ’s a’ szirttetőkön!”
Igy éneklének, fel-felváltva egymást, a’ leánykarok, ’s a’ pásztorok kedves sípolással kísérték a’ kar’ énekét. Daphnisz felhallgata, ha a’ szép leány’ éneklését kiérthetné e, ’s felejte sípolni.
’S íme távol dombok megől jőve-fel a’ hold, ’s a’ leányok és ifjak visszatértenek sajkájikba. Visszatére Phyllisz is, ’s Daphniszra pillanta, ’s sóhajtott; búsan méne a’ sajka felé, ismét reá pillanta Daphniszra, ’s ismét sóhajtott. Daphnisz nem vonhatta-le szemeit a’ szép távozóról, ’s még tovább maradt volna ott, ha mások nem kiálták vala elő. Mostan tehát ő is belépett a’ sajkába, de búsan mindég azokra nézett kik a’ túlpartra eveztenek. Mindeneket eltölte az öröm; ének és sípoknak zengése hallatszék mindenfelé, ’s Echó vígan hirdette azt minden halmoknak az elnyúlt folyam körül. A’ kikkel Daphnisz eveze, énekeltek, vígadtak, enyelegtek lyánykájikkal; de Daphnisz némán űle közöttök, ’s a’ túlpart felé nézett. Egyedül akkor énekle ő midőn azok a’ Szerelem’ hymnuszát énekelték. Oh, akkor ő is olvadozva énekelt.
A’ sajka elért a’ parthoz, ’s ő kikél a’ sajkából, ’s eltelve bánattal, hajlékának veszi útját, hol éltes atyja nyugtalan’ várta megérkezését, ’s most nyájasan fogadta őtet, ’s ezer kérdéseket teve a’ nap’ örömei felől. Továbbad elbeszéllte neki a’ megáradott folyam melly károkat tett légyen az ő ifjúságában a’ lakosok’ birtokaikban, ’s hogy sokakat mint rablott vala vad halálra. Némán hallgatta Daphnisz atyjának feléledt beszédeit, ’s midőn ezt az öreg kor szenderedésbe hozta, kiméne kalibájokból, ’s megálla a’ kaliba előtt a’ gyümölcsösben, ’s búsan néze a’ túl part felé, ’s sóhajtozott.
Mi lel engem? ezt kérdé magától. Mit érzek? Mit jelent e’ döbögés? Mit sóhajtozom szűnetlenűl? Miért nem tudtam levonni róla szemeimet? Miért lettem oda midőn őtet távozni láttam? Miért tart e’ búsongás még most is? Miért lebegsz szűnet nélkül előttem, gyönyörű leány? Ah, még most is látlak mint állál! barna hajfürtödnek eggy része virágpártádba vala akasztva, másik része, kibomolva, fejér szép karodra fonakodott, ’s domboru szép mellyedet lepdeste-körül. És azok a’ szép nagy fekete szemek! mint lettem oda mikor másra látám mosolygani! De ah, mikor reám mosolygottak, oh melly mélyen, melly igen mélyen hatottak akkor szívembe! Gyönyörü leány, én égek értted. Oh, ha te is szeretnél engem, gyönyörű leány! Szemeink ugyan sok ízben akadtak-öszve, és midőn öszveakadtak, a’ tiéid szint úgy földre süllyedtek mint az enyémek. O szép leány, ha te is, ha te is, szeretnél engem! De hol vagy? Ah talán igen is távol tőlem! Egyedül képed fog mindenkor körűltem lebegni; vélem lesz akár alszom, akár ébren leendek; eggyütt jő ki vélem a’ legelőre, a’ patakhoz; elkísér a’ ligetbe; de ah, talán annak reméllhetése nélkül hogy valaha megláthassalak!
Ezt mondván eggyik fájának törzsökéhez támaszkodék, ’s fel-felpillantott a’ csendes-fényü holdra, ’s sóhajtott. Olly szép ő, így szólla mostan, olly szép, mint te vagy, kedves fénye az éjnek! olly szép ő a’ leányok között, mint te vagy a’ csillagok’ seregében, mellyek körültted ragyognak. ’S ismét elhallgata, új elmerűlésbe süllyedvén, ’s sóhajtozék; majd megint beszéllt, eggyik sóhajtása másikat érvén, míg az álom igen későn a’ kalibába szóllítá. Álmában meglátta Phylliszt; neki-bátorodva közelít hozzá, megvallja hogy szereti, viszontszeretetéért könyörög, kezéért nyúl, meg akarja ölelni, akkor felébred, látja hogy álom volt boldogsága, ’s megcsalódott karjai lehullanak, ’s mellyéből eggy sóhajtás tör-elő. Egyébkor őtet énekre költötte-fel a’ szép hajnal, de most feledte az éneklést; némán lépe-ki kalibájából, ’s búsan hajtotta nyáját a’ legelőre. Ott eggyütt lelte a’ pásztorokat, kik vígan emlegették innepi örömeiket egymás között; ez eggy nyert pántlikával dicsekvék, amaz eggy koszorút mutatott, mellyet homlokára lyánkája font; eggy harmadik eggy bokrétát csókola-meg, mellyet ravaszkodva eggy szép hajthatatlannak lopott-el mellye mellől, eggy másik végre eggy új dalt énekle, mellyet eggy széptől tanúla-el a’ sajkában. Daphnisz csendesen hallgatá dicsekvő örömeket eggy ideig, ’s reá jövén a’ sor, lángoló képpel beszéllé, hogy ő ez innepen látta a’ legszebb leányt mellyet még eddig látott és ezután látni fog; ’s a’ csintalanok kaczagták elhevűlését, ’s kötődtek vele hogy szerelmes a’ leányba. Daphnisz tagadta azt, ’s azok még inkább kaczagták; ő pirúlt, ’s a’ kaczagás ekkor leve legnagyobb.
Szerelme napról napra nevekedék, ’s únalmára leve a’ pásztorok’ vígasága. Magányos tájakra hajtogatá kis nyáját, ’s olly patakok mellé, mellyek a’ legsivatagabb völgyeken csaponganak; majd ismét a’ legvadabb erdők közzé, ’s onnan ki megint a’ folyamhoz. Itten meg-megálla, a’ túlpartra tekingetett, ’s sírt hogy a’ folyam elzárja útját a’ szép leányhoz. Épen így kesereg, így nyögdel a’ hím-galamb, ’s így repdes úntalan’ a’ nyárfa körül, mellynek ágairól szeretett nőstényét a’ kegyetlen földmíves lesujtotta. A’ pásztorok sajnálták hogy Daphnisz kerűlte társaságokat, mert őtet mindnyájan igen kedvellették. Hol Daphnisz? ezt kérdé eggyike a’ másikától! miolta ő kerűl bennünket, lankad vígaságunk. Ezt kérdék a’ leányok is; sokan közzűlök elszomorodának midőn hallák hogy szerelmes.
Daphnisz búsan űle gyakorta a’ patakok mellett, vagy a’ leghomályosbb árnyékokban, ’s a’ szép leány felől álmodozott. Úgy tetszett neki mintha a’ leány őelőtte állana, ’s mintha ő megvallaná a’ leánynak hogy őtet szereti, ’s a’ leány elpirulna ezen vallástétre. Az áltatás még tovább megyen: megszorítja a’ leány’ kezét, lábaihoz rogy, ált’öleli térdeit, esdeklik előtte hogy szerelmét fogadja-el, ’s az elpirult leány vonakodik, menni akar; de ő megragadja a’ leányt, szívére szorítja, elhinti csókjaival; ’s a’ leány gyengébben ellenkezik, enyhülni kezd, ’s most vissza is adja csókjait. E’ hiu boldogságokat az az aggodalom követi, hogy a’ szép leány távol vagyon és talán soha sem fogja megláthatni. Felriadván e’ gondolatra, sűrü könnyeket önt. Végre, magához térvén ismét, mégyen, eggy csolnakot keres ’s általevez a’ túlpartra. Ott megmász minden tetőt, széllyeltekinget a’ síkon ’s a’ folyam’ szélein; de haszontalan minden igyekezete. Ah! kiálta most, meddig foglak még haszontalan keresni, tégedet gyönyörü leány! De keresni foglak minden legelőn, minden ligetben, minden kútfők mellett, míg az Istenek megszánandják szenvedéseimet, ’s hozzám vezérlenek. Oh, mint fogok majd örvendeni ha feltalállak!
Melly szép fa tart árnyékában, gyönyörü leány? így szólla sok ízben; melly szellő hűsíti szép orczáidat, melly szellő játszik lágy fürteiddel? Oh, ha valamelly patak’ zuhogása mellett szunnyad, csácsogjatok halkkal szelíd habok, ne verjétek-el álmait! De harsogjatok mormogással ha talán más felől álmodoznék! Istenek, ha más felől álmodoznék, ha mást szeretne, ha e’ fejér gyenge karok mást ölelnének, ha szép ajkait más csókolná, oh mi lenne úgy belőlem! Elmegyek innen, a’ legsivatagabb szugolyba rejtem-el magamat; ottan fogom szerencsétlenségemet siratni, ’s meghalok.
Igy kínzotta őtet a’ szerelem a’ virágok’ szép kora olta színtén a’ megérés’ idejéig. Már az aratók dallva menének-ki a’ holdakra, hova őket a’ sárga búzafők inték, ’s vélek méne Daphnisz is mert az aratás alatt a’ nyájak csak kevés számu pásztorokra bízattak. Eggyik rész hosszú sorokban nyúla-el a’ még álló kalászok után, mellyeket most csillámló sarlókkal metéltenek magok elől, a’ másik rész pedig a’ kévéket kötözgette. ’S mikor osztán a’ dél, vagy alkonykor az est, pihenésre szóllítá őket, öszvesereglének a’ fák alatt, új erőt gyűjteni az ételben és italban; ’s azalatt míg a’ tele kanta kézről kézre ment, dalt éneklének a’ jóltevő Istennének. Az aratók ált’ellenben űlének a’ kévézőkkel, ’s így énekle a’ két kar:
„Sárga Céresz, te ki fődet ért kalásszal ékesítgeted, oh fogadd, kérünk, e’ hálát a’ megért rozsért!”
A’ kévézők pedig így válaszolának: „Munkás vagdallók, fent sarlóitokra ne támaszkodjatok, hogy a’ ki kévéket kötöz, ne állongjon henyén!”
És ismét az aratók: „Ti enyhe szellemek, repdessétek körül a’ munkást, ’s játszodjatok hajfürtjeinkkel e’ rekkenő melegben!”
’S ezek után a’ kévézők: „Te kis tücsök, kezdd rá dalod’ körülttünk a’ gabonában! ’s kantánk, soha ki ne ürűlj e’ rekkenő melegben!”
Ekkor az aratók: „Így, kedves estve, majd taron találod a’ mezőt, ’s gyakor kalongya köztt megyünk csendes honnunk felé!”
És most eggyütt mind a’ két rend: „Sárga Céresz, te ki fődet ért kalásszal ékesítgeted, oh fogadd, kérünk, e’ hálát a’ megért rozsért!”
Ekképen éneklettenek a’ kévék’ aratóji ’s kötőji. Daphnisz! mondának most, te nem dallál velünk; szóllj mi bajod? De Daphnisz nem felelt ’s sóhajtott.
Tar vala immár a’ mező. Azt most eke ’s a’ munkás vető járta-bé, a’ pásztorok visszatértenek elhagyott nyájaikhoz. Daphnisz is a’ nyáj mellett űlt nem messze a’ folyótól. ’S eggyszerre eggy kettős síp hangját hallá. Még soha nem halla illy édes zengzetet; mellye édes gyönyörűségekre dagadozott. Minél közelébb jöve a’ kedves zengzet, annál édesbb volt elragadtatása, ’s szívét a’ legboldogabb előérzemények öntötték-el. Juhai feledték a’ zanótot, ’s felfigyelmeztek a’ síp’ kedves zengésére; elhallgatának a’ fák’ tetőjin a’ madarak is ’s felfigyelmezének; az egész környék elragadtatva figyelmeze-fel. ’S Daphnisz eggy gyermeket láta maga felé jődögélni; az fútta a’ kettős sípot. Ollyan vala a’ szép gyermek mint a’ rózsák’ bimbója; semmi nem fedte-el tündöklő szépségü testét, nem semmi a’ gömbölyeg fejér karocskákat. Kis arcza sokat hasonlított a’ Grátziákéhoz, ’s rózsák övedzék-körül fejének arany fürtjeit.
A’ gyermek Daphniszhoz közelíte, kit eggy kibeszéllhetetlenül kedves borzadás csiklanda végig. Ifju pásztor, így monda neki; jer, vígy által engem a’ folyón. ’S Daphnisz feloldá a’ sajkát, ’s a’ gyermek belé lépe a’ sajkába. A’ sebes habok, mellyek másszor haraggal csapkodták a’ sajka’ oldalait, mostan lassu csókokkal illetgették azokat, ’s mintha érzették volna mit visznek, játszodozva suhingattak-el alatta.
Általértek a’ folyamon, ’s a’ szép gyermek kilépe a’ hantos partra, ’s ezt mondá: Ifju pásztor, én a’ Cythére’ fija vagyok, a’ szerelem’ Istene. Indúlj itt a’ víz’ szélén; ama’ bokorban mellyet ez ketté hasít, vészed munkád’ jutalmát.
Így a’ gyermek; ’s eltünt. A’ hol eltűnt vala, hirtelen’ rózsatő terme. Daphnisz alig hitt szemeinek. De feleszmélvén álmélkodásából, elindúl a’ merre őtet a’ gyermek-Isten menni hagyá. Oh, monda belépvén a’ bokorba, ha itt találnám Phylliszt! mert mi jobbal tudna engem Ámor jutalmazni? De ismét álmodom. És még is, hát ha azért küldene ide? hát ha itt lelném őtet? Így szólla, útat nyitván maga előtt a’ bokrok öszveszövődött ágai köztt; ’s mostan oda ére-el a’ hol a’ bokrok köztt eggy kisded udvar nyílt, tele a’ legszínesbb virágokkal, mellyek köztt játszodva ömlött-végig a’ legtisztább patak.
Szemei nem soká tévedeztek a’ kisded udvaron; hamar meglátta ő Phylliszt. A’ bokrok’ mélyében, ott a’ hol kedves zuhogással omlott lapos kövekről alá a’ patak, könyökére bocsátkozva űlt a’ szép leány, ’s búsongani látszott. Ha itt volna! oh ha itten volna, ugymond magában; fejére kötném e’ koszorút. Szeretlek szép pásztor! ezt fognám néki mondani. De ah, ki tudja hol van ő? Talán igen is távol tőlem! Minek virít tehát a’ koszorú, ha őtet nem ékesíthetem vele? Ekkor eltépé a’ koszorút, ’s sírva rejtette-el kezei közzé szép képét. De most zördűlést hall a’ bokorban, feltekint, ’s meglátja Daphniszt. Istenek! kiálta, ’s felszökik űléséből. Daphnisz, reszketve, mint a’ hőség’ holnapjában a’ nyár’ levelei, midőn annak ágain eggy játékos Zephyr szökdell, ’s kétlve szerencséjét, a’ szép leány előtt álla-meg, A’ leány elfordúlt ’s menni akara; de ez megkapta kezét ’s forrón nyomta ajakihoz; szóllani akara, de nem szóllhatott. Phyllisz! o Phyllisz! ezt mondá fuldokva; gyenge vagyok elbírni ennyi boldogságot. Daphnisz! felele a’ leány, ’s elakada a’ szón. Ah Phyllisz, mit nem szenvedtem azolta hogy láttalak! Téged láttalak mindenütt egyedül téged! téged a’ mezőn, téged a’ ligetben, téged ébren, téged alva; boldog vagyok mint az Istenek, ha szeretsz. Ah szeretlek! felele a’ szemérmes leány, mellyére simúlva a’ boldog ifjúnak, ’s könnyekre olvadva, mellyet Daphnisz felcsókolt. Sok ideig állottak így szótlan’, a’ leány az Ifjú vállaira hajtván elpirúlt képét, ez pedig reszkető karokkal tartván-fel őtet ölelésében. ’S midőn végre szelidűlni kezdett elragadtatások’ öröme, egymás mellett leűlének a’ forrás mellé, ’s Daphnisz beszélleni kezdette, melly sokszor jött légyen által a’ folyamon, melly sokszor kereste légyen őtet a’ forrásnak minden ereinél ’s a’ legtávolbb halmokon, ’s mint tére mindég szomorkodva vissza. Mostan pedig Phyllisz beszéllé, mint szerette őtet a’ Nymphák’ innepe olta, ’s mint kereste viszont ő is őtet a’ folyam’ szélein ’s a’ legtitkosbb berkekben, ’s miként kesergett utána. Daphnisz ekkor elmondá, mint hozta-által Ámort a’ folyamon, mint termett ottan rózsabokor a’ hol a’ kis Isten őelőtte eltűnt, ’s mint küldetett jutalmúl a’ forráshoz.
Így űltek számtalan édes csókok köztt a’ forrás mellett, ’s szerelmek felől beszéllvén. De már a’ forrás’ habjain szikráztanak a’ hold’ tüzei; felkelének tehát, ’s azt fogadván, hogy más nap’, mihelytt az egen hanyatlani fog a’ dél, ismét megjelennek itt, váltak egymástól. Menj békével! monda Phyllisz, ált’ölelvén puha karjaival a’ kedves ifjú’ nyakát; menj békével! ’s veszteg marada. Menj békével! felele búsan Daphnisz ’s megcsókolván a’ szép leányt; menj békével! monda még eggyszer, ’s ő is veszteg marada. Újra búcsút mondának egymásnak ’s elindúlnak; de mind ketten vissza pillantanak, visszafutnak, ’s egymás’ nyakán függnek ismét. Menj békével, Daphnisz! Menj békével, Phyllisz! ezt mondá mind a’ kettő; ’s most már mennek: de ezer csókokat hányván egymásnak, valamíg a’ bokrok’ el nem zárták végső pillantataikat is. Daphnisz örvendve ére a’ parthoz, csókokkal illette a’ rózsatőt hol a’ kis Isten eltűnt vala előtte, ’s belépe a’ sajkába, ’s ált’evezett a’ folyamon, ’s vígan énekelt. Szíve még soha nem volt igazbb eggyességben szájának zengéseivel, és még is ez a’ dal, melly igen erőtlen vala ez kifejezni az ő egész örömét!
Most megtért eggykori kedve. Ismét eljárt a’ pásztorok’ társaságaikba, énekelt sípolt velek, ’s nevelte vígaságaikat. De mihelytt a’ dél est felé hanyatlott, eggy hív társára bízta kisded nyáját, ’s ment a’ magányos forráshoz, fellelni kedves Phylliszét, kit már mindenkor ott talála.
Minél többszer jövének eggyüvé, annál boldogabbaknak érzették magokat. Ezerszer mondá eggyike a’ másikának, melly igen szeretik egymást, és még is úgy hitték hogy szerelmeknek e’ vallásra van szüksége. Sokszor új énekeket tanúltak-el egymástól. Ha Phyllisz énekelt, Daphnisz az ő térdeihez símúlva hallgatá énekeit, ’s úgy tetszett neki hogy azok szebbek mint a’ fülmiléké; viszont Phyllisz is azt hitte hogy maga Pán sem fújja szebben a’ sípot mint az ő Daphnisza. Néha regék által múlatták eggymást. Midőn Phyllisz regélt, Daphnisz figyelemmel hallgatá a’ történetet; de mellyének pántlikájival játszván ujai, eggyszerre eloszla a’ figyelem, ’s a’ szép regélő’ száját ezer csókok boríták-el. Ha pedig Daphnisz volt a’ beszéllő, Phyllisz lopva eggy koszorút teve-fel fejére, vagy, még pelyhetlen orczájit simongatván, szemeibe olly csintalansággal pillogott, hogy Daphnisz feledte az öszvefüggést és az egész regét.
Sok ízben elmentek a’ szent rózsához is. Gondosan védték azt a’ hernyók’ ’s egyéb rongáló állatok’ pusztitásaiktól, karókra kötözék széllyelfoszló ágait, ’s forró ölelések alatt dallák Ámornak, a’ ki őket boldogította, hálaénekeiket.
Daphnisz eggykor eggy madarat fogott, ’s Phyllisznek kedveskedék vele. Phyllisz örömmel fogadta a’ kis ajándékot, ’s megcsókolá értte Daphniszt. Megfogta a’ madár’ lábait, ’s az tarka szárnyakkal veregette a’ szép kezet ’s csipegett, mintha valakit szóllítana. Phyllisz elgyengűlve nézte a’ csipegő madarat. Hogyan, kis fogoly! ’s te ísmét a’ fák’ ágaira kívánkozol? Ki után csipegsz? kit hívsz? úgy e, társaidat? Azt akarod e hogy keblemben gyűljenek-öszve körültted? Mint búsong, a’ kis fogoly! Ki miatt búsongasz? úgy e, hímed miatt? Oh, azt kesergi; az miatt kínos neki a’ fogság. ’S minden bizonnyal hímje is kesereg őmiatta. Daphnisz, eleresszem e? ’S e’ szókkal megnyitá ujait, ’s a’ madár csipegve szállott eggyik galyról a’ másik gallyra, ’s Phyllisz szomorkodva tekintett utána, mintha azt fájlalná, hogy a’ madár nem találja hímjét. Daphnisz értette kedvesének szomorkodását, ’s elrettenve e’ látásra, karjai közzé ragadja. Ah Daphnisz! így kiálta-fel a’ leány; mi lenne énbelőlem, ha én is elvesztenélek tégedet! Ah ha elvesztenélek, nem élhetnék tovább! ’s Daphnisz most ugyan azon kínt érzé, mellytől Phyllisz volt elfoglalva.
Eggykor, midőn ismét eggyütt űlének, fejeik felett setét borúlatok gyűltek-öszve, ’s már nagy cseppekben hulla az eső. Eggyüvé hajtván tehát Phyllisznek elszéledt nyáját, eggy közel szirtbarlangba siettek, mellynek tágas nyílását lefüggő lombokkal szövték-be a’ repkény’ ágai. Daphnisz a’ barlang’ közepén eggy vén czipruszt láta-meg, mellynek tövei közzül eggy forrás bugyogott, ’s csudálván a’ mire itt akada, azt hitte, hogy a’ hely valamelly Nymphának vagy isméretlen Istenségnek szentsége lészen. De mosolyogva tekintének egymásra, midőn eggy idegen pásztort vevének észre a’ barlangban, hogy a’ forrás’ sásaiból hétcsövű
*hétcsőü
sípot ’s nagyobb furuglyákat vagdalt. Az idegen így szóllala-meg: Idvez légy nékem szép leány és szép ifju! Ti talán magányt kerestek itt; oh a’ Szerelem e’ kies hűsségben már sok játékot játsza! De csókdossátok egymást, boldog gyermekek, a’ mint kedvetek tartja; én nem tekingetek reátok. Nem, pásztor! monda pirult képpel Phyllisz; minket a’ zápor kerget e’ szép menedékbe; de mit ártana az, ha engem szeretett pásztorom megcsókolna is? Ekkor Daphnisz közelebb méne az idegenhez. Te sípokat vagdalsz? kérdé. Igen is; felele ez; még pedig a’ legjobbakat az egész környéken; senki nem metsz nálamnál jobbakat, ’s minden az enyéimre vágy. Tegnap egyikemért két juhot kaptam eggy pásztortól. Én rajtok a’ madarak’ zengését, és még a’ fülmiléét is, úgy tudom énekelni, hogy mind mellém sereglenek öszve, ha őket szóllítom. Engedd próbálnom az eggyikét, monda Dapnisz; a’ Chloe’ történetét játszom-el rajta; dalld te Phyllisz, az éneket:
„Te barna-fürtü pásztor, így énekle mosolygó ajakkal Phyllisz, ’s szavának zengése sokkal szebb vala mint a’ sípé; te barna-fürtü pásztor, ki bárányaidat a’ bikkes alatt legeled; ah midőn melletted elballagok ’s el nem veszett juhomat keresem, midőn ollyankor virágpártám alól oldaltt pillantok reád, bíztató nyájassággal idvezlek, o pásztor, miért nem értesz-meg te engemet? Ma a’ forrás’ tűkrében vizsgáltam-meg magam’, ’s akként pillanték-ki virágpártám alól mint midőn tereád pillantok, ’s úgy mosolyogtam magamra mint tereád mosolygok; ’s meg kell vallanom magamnak, hogy szám édeskén nevet, ’s barna szemem néked sokat mondhatna, és még is te, félénk pásztor, és még is te nem értesz engemet! Mondjátok-meg nekem, Nymphák, mondd-meg magad, o Szerelem, mint szóljak nyilvábban neki hogy őtet szeretem!”
Hasonlíthatatlanúl dallád! monda Phyllisznek az idegen pásztor; te pedig úgy játszád szép ifju, hogy azt maga Pán sem játszhatná jobban. Fogd e’ sípot értte; megér eggy hasas kecskét. De tudod e te e’ dalt is: Lyánykák, kik vonogatóztok? eggy vén dal, ’s immár kevés pásztor tudja. Neéthusz’ dalának hívják, mert azt adja-elő a’ mi e’ folyam’ Istenén történt; ’s ím e’ barlang a’ Neéthusz’ barlangja, mert itten történt. Daphnisz kérte az idegent hogy a’ dalt előtte sípolná-el; ’s az elsípolta azt. Már tudom, monda Daphnisz; most azt én sípolom, te pedig dalld az éneket. Elkezdék azt, ’s az idegen pásztor ezt dallá:
„Lyánykák, kik vonogatóztok, ámbár a’ szerelem szíveiteket lángra gyújtá, halljátok-meg mint büntetének eggy leányt az Istenek; halljátok-meg Neéthnek dalát!
Neéthusz eggykor medenczéjére dőlve feküdt vala a’ vízben, ’s habjait gyorsabban érzé mozgani. Tudni akarta mi emeli a’ habokat; ’s felütvén sáskoszorús csorgó fejét, ’s kinyomván pillájiból a’ vizet, látja, hogy eggy Nympha lép habjaiba. Mi szép vagy, gyönyörü Nympha! ugymonda magában; mi fejér, mi domboru szép mellyed! czombjaid mi síkak, mi teljesek! mint emelkednek habjaim gömbelyeg ikráid körül, mintha még feljebb kívánkoznának emelkedni! ’S ezt mondván, alattomban a’ partra szálla-ki, hogy a’ Nympha megsejtette azt, ’s szaladt, mint a’ Zephyr a’ rét’ virágain. Elfúladva alig tudta már ezt sóhajtani: O Nympha, miért szaladsz előlem? ’S a’ Nympha a’ barlangba szaladt. Miért nem a’ tér ligetnek!
Lyánkák, kik vonogatóztok, ámbár a’ szerelem szíveteket lángra gyújtá; halljátok-meg mint büntetének eggy lyányt az Istenek! halljátok a’ Neéth’ dalát!
Már azt hitte Neéth, hogy a’ lány’ karcsu derekát magához szoríthatja. Szánjatok-meg engem, szűz leányt, o Istenek, ’s változtassatok cziprusszá! Alig mondhatta ezt szája, ’s lábai tíz gyökeren növének a’ földbe. Elijedt szíve meghasad, ’s azt hirtelen’ durva kéreg szövi-körül. Ah! így sóhajta, öszvecsapta feje felett gallyasodó karjait; ah Istenek! miért teljesítitek illy hamar e’ kérést. O Neéth, Neéth! O szép Nympha! felele az Isten, ’s áltölelte kérges vállait. A’ Nympha gallyaival akará visszaölelni az Istent, de az sem vala neki megengedve; haldoklóan zördűlének-meg harasztjai. Ekkor haraggal rugta-meg a’ víz’ Istene a’ földet, ’s eggy kutfő buzgotta-fel ottan tiszta vizét, a’ hol lába a’ földet megilleté.
Lyánykák, kik vonogatóztok, ámbár a’ szerelem szíveteket lángra gyújtá, hallátok miként büntetének-meg eggy lyányt az Istenek: megtérített e a’ Neéth dala?”
Ekképen dallá a’ dalt az idegen, ’s Daphnisz és az ő kedvese gyönyörködve hallák dalát. ’S ím ez e a’ barlang? ím ez e a’ cziprusz és a’ kútfő? kérdé Daphnisz. Ezek, igen is, felele az idegen pásztor. Úgy tetszik, monda Phillisz, hogy a’ cziprusz erősbben inogta fejét midőn a’ dalt dallád. Azonban leszálla az est, ’s a’ két szerelmes eltávozék a’ barlangból.
Eggykor Daphnisz hasztalanúl várta sok ideig kedvesét, ’s hogy únalmát elűzhesse, eggy szép bikk’ héjára metszé-fel neveiket. Azután eggy dalt dalla; ’s még sem jelenvén-meg, a’ legmagasbb fára mászott-fel, hogy onnan Phylliszét kiláthatná. Igen későre előjött a’ leány, de koszorútlan hajakkal, ’s elsárgulva arczában. Daphnisz reszketve ment elébe, ’s megfogta kezét, melly az övéibe bágyadtan hulla most, ’s nem merte tudakozni mi baja történt, ’s néma könnyei miért omolnak. A’ leány látta az ő szenvedését ’s szóllani akart, de a’ szó elakadt ajakiban. Az Istenekre kérlek, monda végre a’ legkínosbb gyötrelmek között Daphnisz, szóllj! mi lelt? miért folynak e’ drága könnyek? Ah Daphnisz! felele az ellankadt leány; azt akarják hogy mást szeressek, ne tégedet. Daphnisz megdöbbent. Azt akarják, ugymond a’ leány, hogy Lámont szeressem, kinek nyájai egész legelőket fednek-el. Elhitette az anyámmal hogy én nem lehetek szerencsésbb mintha elfogadom jobbját, ’s az anyám a’ legjobb anya, ő nem ismer más ohajtást, mint hogy én légyek szerencsés, ’s menjek hozzá úgy kívánja. ’S ekkor a’ legkeservesbb zokogás szaggatta félbe szavait. Nem Daphnisz! nem mondá most, kitépvén magát, karjai közzül hogy magának ’s a’ szeretett ifjúnak könnyeit száraszthassa; hogyan szerethetnék én kivüled mást! Nékem egyedül te vagy méltó szeretetre. Azzá teheti e gazdagsága Lámont? ’s azért hogy te csak kevés juhot legelsz, ő pedig számtalan nyájakat bír, nem egyedül te vagy e a’ szeretetre-méltó? Tartsa-meg ő a’ maga nyájait, ’s tégyen mást velek boldoggá: engemet azzá csak a’ te szerelmed tehet. Ezt mondá Phyllisz, ’s sírva borúlt barátjának karjaiba, hogy annak néma gyötrelmeit enyhítse. De monda felriadván bánatjából: ellenkezésem meg fogja bántani a’ legjobb anyát; ’s nem tartozom e én neki vak engedéssel? nem tisztem e öreg korának nyugalmát szerzeni? O Daphnisz, szerencsétlen leszek ha engedek ’s ha nem engedek is, szerencsétlen! Daphnisz! ne sírj, kérlek! eldőlök ennyi terh alatt. O Phyllisz, monda Daphnisz gyötrelmeinek egész nagyságában: engedj, engedj anyád’ hagyásának; az Istenek megbüntetik a’ tiszteletlenkedést ’s az engedelmet megjutalmazzák. Én elbújdosom, ’s ah nem látlak téged többé, ’s szerencsétlen leszek egész halálomig! Így küzdött a’ nemesbb érzés ’s a’ gyermeki hűség a’ szerelemmel. Ekkor sokáig hallgattak; a’ bánat elfojtotta szavaikat. Végre Phyllisz ezt mondá: Ölelj-meg, kedves Daphnisz; én téged, és egyedül téged foglak szeretni. Leborúlok az anyám’ lábaihoz, ha Lámonról fog szóllani velem, ’s addig fogom ölelni térdeit, addig fogom ölébe könnyeimet hullatni, míg szerelmünkben meg nem eggyezend. Oh tedd azt! kiálta Daphnisz. Meg fog lágyúlni siralmaimtól, ’s jóvá hagyja szerelmedet. Így élesztette őket a’ remény. Lelkeik felvídúltanak, ’s forrón ölelték-meg egymást, mint a’ szerelmesek szokták hosszas távollétek után; ’s azon fogadással váltanak-el midőn az est’ szép csillaga elválásra emlékezteté, hogy hűségekben megmaradnak.
Daphnisz remény és csüggedelem köztt tére hajlékába. A’ következő nap alig folyt vala el félig, ’s már ment Phylliszt látni. A’ lyányka már várta ottan; mosolygó szemei örvendetes hírt jelentettek. Öszveszőtt karral űltek-le a’ fűben. O Daphnisz, monda a’ leány, boldogok vagyunk! Szorúlj kebelemre, ’s idd csókomat. Boldogok vagyunk! De hagyd elbeszéllnem a’ mit tudnod illik. Haza érvén az estve, szőlőfolyosónkban leltem az anyámat a’ pitvarnak ajtajánál, ’s felkötözgette a’ fityegő ágakat. Hozzája menék ’s idvezlettem őtet a’ gyermeki hűség’ legszentebb nyájasságaival. Megitattad juhaidat? kérdé; most még kisded nyájad vagyon, de kevés idő múlva a’ tiéd lesz a’ legnagyobb az egész vidéken, mert Lámon messze tájon a’ legbirtokosabb gazda. Elijedtem szavaira, ’s titkon sírtam. Ő megsejtette sírásomat. Mi okozza e’ sírást, lyányom? kérdé a’ legkegyesbb anyaisággal; ’s akkor én még inkább sírtam, ’s újabb kérdéseire megvallám neki, hogy azért sírok mert Lámont nem szerethetem. Leborúltam lábaihoz ’s ált’öleltem térdeit, ’s oh ne neheztelj, mondám néki édes jó anya, hogy Lámont nem szerethetem: én már eggy más pásztort szeretek, a’ legszebbet, legjobbat a’ túlpartról. Ezt mondván, képemet ölébe rejtettem-el. Az ő nyája, mondám továbbá, nem nagy: de minden bizonnyal ő a szeretetre legméltóbb, ő a’ legjobb ifja az egész környéknek. Ezzel elhallgaték, ’s szemérmesen emelém-fel ázott szemeimet, ’s láttam hogy az övéiben is könnyek csillámlanak. Kegyesen nyujtotta nekem kezét, ’s felhagya kelni. Gyermekem, monda, én nem ellenkezem szívednek érzéseivel; de a’ szerelem téged megszédíthete. Én anyád ’s barátnéd vagyok; ismernem kell a’ kit szeretsz, ’s csak akkor fogom javalhatni szíved’ választását mikor látandom hogy érdemli hajlandóságodat, ’s tégedet feddhetetlen erkölcsei szerencséssé teendenek. Megígértem neki hogy elvezetlek hozzá; ma estve várni fog. Daphnisz e’ szókra felszökött örömében, ’s víg sikoltozásokra fakadozott. Magához szorítja Phylliszt és Phyllisz viszont őtet. Így állának sokáig öszvefont karral, öszveforradott ajakokkal, ’s lelkeik csókjaikban látszottak egymásba általömölni.
Az anyád tehát már tudja hogy szeretjük egymást, ’s még ma látni fog, mondd-el nékem, kedves Phyllisz, mit gondolsz, fogok e én néki tetszeni? Ezt kérdé a’ kedves leánytól az elragadtatott ifjú, ’s a’ leány néki ezt felelé: Oh fogsz! arról bizonyossá teszlek. Hogy én tégedet szeretlek, mondá most Daphnisz, azt az én atyám még nem tudja. Nem töltenéd e’ kedvemet, hogy most mingyárt jöjj-el hozzá. Kevély lészek hallani tőle választásom’ javallását. Phyllisz kész vala teljesíteni a’ szeretett ifju’ kívánságát, ’s kérte, hogy menne tehát, ’s kosarát szedné tele virágokkal, hogy fris pártát fűzhessem. ’S Daphnisz elment a’ patak’ szélein ’s a’ tömött bokrok köztt megszedni a’ virágokat. Phyllisz azalatt szép arczát a’ patak’ tiszta vizében megmosta. ’S most imhol vannak a’ virágok; némellyíke sokszínü, némellye fejér mint a’ hó, másika kék mint az ég’ boltozatja, voltak aranyszínüek is, mint a’ csillagok’ tüzei, ’s pirosak mint a’ szép Phyllisz’ orczáji és szép szája. Daphnisz ezeket kiönté lyánykájának ölébe, ’s helyet fogván mellette, megválogatta a’ legelevenebbeket, ’s kész vala a’ koszoru. ’S most felpártázva álla Phyllisz kedvese előtt, kinek úgy tetszett, hogy szebbnek őtet még soha nem látta; ’s ímmár szökdösve mennek a’ folyamhoz, belépnek a’ sajkába, ’s már a’ túlparton szállanak-ki.
Elérének a’ Dapnisz’ atyjának hajlékához. Maradj itt kisség a’ küszöb előtt, mondá Phyllisznek az ifjú; én előre megyek atyámat elkészíteni, ’s bévezetlek midőn ideje lesz.
’S Daphnisz bemégyen a’ hajlékba, ’s ottan megáll, elpirúlva ’s földre húllott szemekkel. Atyám! monda, ’s ez eggy szón már elakadt. Mi kell, fiam? kérdé az öreg: szóllj szabadon. Daphnisz közelébb méne az öreghez, ’s kezei közzé szorítván gyermeki nyájassággal atyjának kezeit, ezt mondá: Atyám én szeretek! ’s ismét elnémúlt. Az volna óhajtásom, monda rebegve, hogy javalld választásomat; az a’ legjobb gyermeke az egész tájnak. Ha szépsége meg nem csal, úgy szerencsés vagy, fiam; ’s ha az Isteneket tiszteli, mert a’ jókat atyai szemekkel tekinti Jupiter a’ magas Olympuszról. Nem csalt-meg, atyám! monda, ismerd őtet önnmagad! ’s kilépett a’ kalibából, ’s imhol hozza Phylliszét.
A’ lyány belépett a’ kalibába. Ártatlanság lebegett szép képén; remegve ’s elpirúlt orczával mosolygott ottan; feje szép kebelére hajlott-le, ’s alig merészlett eggy szökevény pillantást lövelleni pártájának virági alól. Daphnisz majd az atyjára nézett örvendvén hogy az le nem tudta vonni gyönyörködő szemeit a’ leány’ alakjáról, majd ismét a’ pirúló leányra, csintalanúl örűlvén szemérmes megháborodásán. Végre a’ leányhoz közelítvén, megfogta kezét ’s atyjához vezette. Jer, kedves leány, mondá neki, jer ’s csókold velem a’ leghűbb atyának jobbját. ’S Phyllisz szótlan szeméremmel csókolta-meg az öreg’ kezeit.
Az öreg le nem tudta vonni ígézett tekintetét a’ leány’ képéről; valamelly titkos vonszódást érze a’ szépalaku gyermekhez. De most felsikolt: Oh melly vonásokra ismer végre szemem a’ te arczodban, kedves szép gyermek! Ezek a’ vonások a’ Palémon’ vonásai, ifjú koromnak leghűbb barátjáé. Így mosolygott első ifjúságában az ő képe is. Oh hogy ő meghala! Véle eggyütt levének oda éltemnek legszebb örömei! Lyányka, szóllj: te nem a’ Palémon’ gyermeke vagy e?
Nyájasan felele mostan a’ szép leány: Igen is, én a’ Palémon’ gyermeke vagyok. De szemeim őtet nem láthatták. Még szíve alatt hordozott az anyám, midőn őtet elvesztettük. Mindennap eljárt a’ fogamzó czipruszokhoz, mellyeket a’ túlpart’ pásztorai sírja körül űltettenek; ottan sírt mindennap, ’s ottan szűlt-meg engemet.
Ekkor felkele az öreg, ’s reszketve minden tetemiben, nyakába borúla a’ szép leánynak. Gyermekem! kiálta; kedves gyermekem! ’s aléltan dőlt vissza székére. Mostan sóhajtva tekint-fel az ég felé, megfogja a’ leány’ kezét, ’s fuldokló öröme miatt nem szóllhat. Daphnisz magán kivül volt örvendezésében; szalad tele szed szőlővel, mandolával, naranccsal és almával eggy kosarat, ’s kedves lórántot nyújt a’ nagy megindúlás miatt ellankadott öregnek ’s szép kedvesének; szökdös, dall, jő ’s megy, ’s nem tudja mérsékelni örömét. O Daphnisz, mondá magában; van e boldogabb teremtmény mint te vagy? Ezt mondá, ’s az asztalra tevé kosarát. Phylliszt az öreg maga mellé űltette, de Daphnisz más oldalról fogott mellette helyet, ’s tördelé neki a’ mandolát. Az almák közzül azt tette elébe, a’ melly ollyan vala mint az ő orczáji voltak midőn a’ kalibába belépett.
Oh melly kedvesen folytak nekem azon éveim, így kezdé beszédét az öreg, mellyeket eggyütt éltem Palémonnal! Ő nem vala gazdag, és még is soha nem ment-el tőle vígasztalás nélkül a’ szegény, ’s eggy pásztor sem nyújtott több áldozatokat az Istenek’ oltárain mínt ő. ’S ha mind a’ mellett szaporodni láttuk nyáját, az, azon felűl hogy az Istenek viszont nem hagyták jutalom nélkül az ő kegyességét, onnan jött, mert ő lévén első sípolónk, mindég győzőtt játékainkban. Maga az egyenesség volt nyomva homlokára; szemein lehetett olvasni lelkének nyúgalmát, ’s ez a’ vídám csend még az inség’ órájiban sem távozott-el tőle. Könnyei csak akkor folytak midőn másokat látott szenvedni, ’s csak akkor fájlalta hogy nem gazdag midőn jól nem tehetett a’ szűkölködővel. Illyen vala az én barátom Palémon, ezek valának tiszteletre méltó szívének erkölcsei, ’S ah, ő életének még csak nyarában holt-meg! Az egész környék siratta halálát, mert őbenne kiki a’ maga legbecsesbb barátját vesztette-el. Nem látott gyakrabb gyülekezetet soha még e’ táj, mint midőn medenczéjét azon halmon állítánk-fel melly hajléka mellett vagyon. Az egész gyülekezet körülfogta a’ medenczét, ’s mindenikünk eggy czipruszágat szúra a’ földbe a’ medencze körül, ’s Pán áldást bocsáta a’ leszúrt ágakra, hogy immár eggy egész erdőcskévé nevekedtek-fel. Még tartom eggy csészéjét mellyet énekkel nyere ’s nékem ajándékoza; bogácslevelekből szőtt fonadék van metszve oldalára, körültekerve repkényággal, ’s mesterséges művésze eggy kígyót faraga néki markolatúl, ’s az szájával csípi rajta a’ fedőt. Drága emléke az az ő barátságának, ’s én azt egyedül a’ szent innepeken veszem-le fogasomról.
Igy az öreg, ’s Daphnisz és az ő Phyllisze megilletve hallgatták felmelegűlt szavait. De a’ szelíd est közelíte, ’s Phyllisznek távoznia kellett. Könnyekig lágyúlva csókolta-meg az öreg a’ szép leány’ fejér homlokát. Mondjad, szép gyermek, ezt mondá neki, mondjad az anyádnak hogy Amyntász még életben vagyon; mondjad neki, hogy megifjodik agg kora, ha reá álland hogy a’ Palémon’ leánya az ő fijának nyújtsa jobbját ’s őtet atyjának nevezhesse. Phyllisz ment, az ifjúnak karjára támaszkodván, ki őtet kísérte. Az öreg is elhagyta kalibáját hogy őket még tovább láthassa, ’s mind addig követte gyönyörködő tekinteteivel, míg a’ távol árnyak szemei elől elrejtették. Ah! kiálta eltelve a’ legédesbb érzésekkel; a’ jó gyermek’ öröme a’ legboldogabb gyönyörűsége az atyának, ’s annak szerencséje ennek is szerencséje. Melly jutalom ez nekem hogy a’ feddhetetlenség’ magvait űltetém az ő szívébe! Melly szép aratás ez! melly szép szüret!
Így szólla, ’s visszatért a’ kalibába. Daphnisz a’ szeretett leányt már beűltette a’ sajkába, ’s nagy vígyázással hajtván, szerencsésen a’ parthoz ért. Ott Phylliszt a’ partra lépette, a’ sajkát pedig megkötötte egy fűz’ törsökéhez. Énekelve mentek egymásnak karjain, ’s Echó messzére elzengé a’ gyönyörködő környéknek; de az éneket sok ízben el-elakaszgatták gyakor csókjaik. ’S most kiérének a’ ligetből, ’s Daphnisz elmarada, megígérvén hogy más nap’ Phylliszt anyjának lakjába fogja elkísérni; ’s búcsújok alatt a’ fülmilének édes zengzetei szóllalának-meg.
Daphnisz most visszatért kalibájok felé, ’s a’ mint a’ folyóhoz ért ’s fel akará oldani a’ sajkát, eggy valaki ezt kiáltá néki a’ ligetből: Daphnisz, jer ide hozzánk, a’ fűzesbe. ’S Daphnisz elméne hozzájok, a’ fűzesbe, ’s két pásztort láta ott. Légy bíránk, mondának ezek; versent akarunk dallani. Bírátok leszek, felele Daphnisz, ’s leűle közöttök; ’s az eggyike így kezdé a’ dalt:
„Ti Múzák, és te hív őrzője a’ nyájaknak, sípos Pán! engedjétek hogy énekem kedvesbb legyen mint a’ csalogányé, kedvesbb mint a’ fülmiléé. Menalk kéri segédteket, ki még soha nem vesztette-el a’ bért. A’ leányok ugyan, ha énekem zendűl-meg a’ mezőn, megállanak hallattára ’s így szóllanak: Menalk, oh mi kedves a’ te éneked! de bár te állanál-meg eggyszer, ékes Daphne! bár te szóllanál így: Menalk, oh mi kedves a’ te éneked!”
Őtet Alexisz váltotta-fel: „Eggy szép leánykát ismerek én, ah! egy gyönyörű szép leánykát. Még csak tizenhatszor látta megifjodni a’ tavaszt, ’s karcsu ’s könnyü szép növése; üstöke göndör és barna, homloka pedig fejérbb a’ hónál; szikrázva pillognak gyönyörű setét szemei, ’s szája, ah az az édes száj! édest mosolyg. Hol lépdessz te most a’ virágokon mint a’ könnyü bárány? mint azon őszi estve lépdesél, miolta szívem e’ gyötrelmet érzi! ah, szép leány, mondd-el nekem hol lépdessz te most, mint a’ kis madár a’ fáknak lombos ágai köztt?
Menalk így felel Alexisznek: „A’ hol a’ kékszemü Daphne énekel, ottan némuljanak-meg a’ madarak a’ fáknak ágain; a’ hol kisded szép lába lépdes, ottan lágy szellők suhogjanak, ottan zanót nevekedjék nyájának kedvéért.”
’S erre Alexisz: „Én minden estve megförösztem nyájamat a’ folyamban, ’s juhaim olly fejérek mint a’ folyamnak hattyúji. Én szép vagyok és fiatal: fiatal és szép vagy te is, csintalan leányka!”
És Menalk viszont: „Kedvesen suhognak a’ fűzek ágai köztt azt estveli szellők, szépen kél a’ hegyek megől a’ csendes hold. Ne másszatok közel a’ partnak széleihez kecskéim és juhaim; itt is vannak fris nyárnövések, itt is vannak repkényinak: a’ nyirok leszakadhat.”
Mostan pedig Alexisz: „Irígylem sorsodat, kis bárány! te mindenhol vele mégy ’s lágy kezéből eszed a’ zanótot; irigylem sorsod’, kisded veréb! te ablakvesszejin ungrándozol, láthat’d reggeli szunnyadását, ’s dallasz neki, ’s ő kedvelli dallásodat. A’ hol őtet feltalálom’, a’ hol először csókoland-meg, eggy kost áldozok-meg Pánnak; ezt Pánnak esküszöm!”
Így dallának a’ pásztorok, ’s Daphnisz most így szólla: Alexisz, te vagy a’ nyertes. Énekedet kedvesebb hallani mint a’ folyam’ víg zuhogását. ’S Alexisz, elvevé a’ bérűl tett kecskét, ’s így szólla: Daphnisz, minden magasztalja a’ te énekedet. Íme néked adom a’ nyert kecskét ha eggy dalt énekelsz. ’S Daphnisz örvendett a’ kecskének; s így énekle:
„Világítsd, o hold, lyánykámnak útját, midőn hajléka felé ballag! Ne rettentsen-el téged, ékes lyánka, magányos ösvényeden semmi éji rém. Csend kísérje mindenütt ’s a’ hold szelíd fénye, lépteidet, hogy semmi meg ne háborítson midőn rólam gondolkozol. Csak a’ tücsök’ víg sziszergése hasson-el hozzád a’ távol mezőről, csak a’ fülmile zengje reád minden bokorból a’ hol elmégy, olvasztó hangjait. Zengése epedő légyen, mint a’ tiéd midőn rólam emlékezel ’s a’ holdra feltekintesz; mert a’ hol te vagy; szép leány, ott nékem tavasz virít szűnetlenűl, ott nékem szűnetlenűl öröm lebdes a’ mezőken, ott nékem illatosbbak a’ virágok. De ha mellyedre szorítasz, ’s ajakomat csókolod, ah akkor szívem repes; nem látom akkor a’ tavaszt, akkor nem kellnek a’ virágok; ah akkor csak csókod’ érzem! csak édes csókod’ érzem!”
Így énekle Daphnisz. Fél nyájamat értte adnám, mondá Alexisz, ha így tudnék énekelni.
MÁSODIK KÖNYV.
’S Daphnisz fogá a’ kecskét, betette azt a’ sajkába, ’s elhagyta a’ partot, mellyen az ő Phyllisze’ hajléka áll; de gondolatjai az ő Phylliszét kísérték. Andalgásai köztt nem látta hogy a’ víz árad, ’s dühösen hányja habjait. Már közepén vala a’ folyamnak, ’s az most olly erővel vágta eggy szirthez sajkáját, hogy lapátja ketté törék, ’s így őtet a’ víz tartózhatatlanúl vette magával. A’ kecske úszva szökött-ki a’ partra. A’ sajka ezer veszélyek köztt ment szinte addig, a’ hol Daphnisz nem láthata partot. Ollykor valamelly pislogó fényt sejtettek-meg szemei, ’s ő segédre kiáltotta azokat a’ kik a’ fény körül lehettek: de haszontalan! a’ felduzzadt víz sebesen vitte őtet tovább, ’s zajgása miatt a’ hang nem hathata-el a’ látott tűzig. De most valamelly nagyobb csillámlatot lát, ’s a’ víz egyenesen a’ csillámlat felé látszott vinni sajkáját. A’ tűz eggy sajka’ közepében égett. Segédre kiáltotta a’ sajkában-űlőket, ’s azok elébe jövének neki az ő sajkájokon, ’s Daphniszt megszabadították.
Két idegen, kik a’ folyamban halásztanak ’s tüzökkel a’ halakat vakították ’s szédítették, barátságos készséggel fogadta őtet, ’s általvevék magokhoz, ’s kiszállították kalibájokba, mellynek falain csepegő hálók függtenek. Daphnisz a’ kalibában eggy tisztes öreget talált, szokatlan öltözetben. Valóban, így mondá a’ két halász, ez a’ nap minékünk szerencsés napunk; az Istenek két vendégeket küldöttenek hozzánk, kétszer engedék nekünk eggy nap’ azt az örömet hogy jól tehessünk a’ szerencsétlenekkel. ’S az eggyike kiméne, a’ fogott halakból eggyet megkészíteni vendégeiknek a’ másika pedig kenyeret teve-fel, ’s mustot és gyümölcsöt. A’ nyájas öreg kényszeríté Daphniszt ’s a’ vendéglő halászt, hogy ülnének mellé, ’s Daphnisz beszéllné-elő, miként rablotta-el a’ folyam. ’S Daphnisz előbeszéllte a’ mi véle történt, és hogy miképen ijedt vala meg midőn lapátja ketté tört, ’s mint kiálta mindenfelé segédért, s végre mint örűle midőn tüzet láta a’ hajón. Édesen-folyó beszéllgetések alatt, mert hogyan folyhatna ott külömben a’ beszéd a’ hol védelmet találnak a’ szerencsétlenek? midőn annál az igaznál jőnek-öszve a’ ki még hálálja az Isteneknek hogy a’ szerencsétlent őhozzája vezérlették? édesen-folyó beszéllgetések alatt űltenek itt, míg a’ másik halász eggy tál főtt halat hoza-fel. ’S mostan ez is közzéjek űle, ’s mind ketten kérék vendégeiket hogy ennének csekély adományaikból. Atya, így szólla az eggyik halász az idegenhez; a’ te öltözeted költséges, ’s szóllásod nem hasonló a’ mi szóllásunkhoz; szerencsétlenséged tégedet messzünnen hozhatott közzénk. Az öreg mély sóhajtást szalaszta-ki mellyéből, ’s a’ fájdalom sok ideig nem engede néki erőt, hogy a’ kérdésre feleljen. Nem, barátom monda végre az idegen; szerencsétlenségem engem nem messzünnen hozott tiközzétek; én Crótoni polgár voltam, ’s eggyike a’ Tanácsnokoknak. De ah! annak fejedelmei, kiknek az Isteneket félni ’s a’ jót és az igazat tisztelni ’s gyakorlani kellene, vétekben merültek-el, megvesztegették a’ nép’ erkölcseit, ’s az igazságot a’ magok’ javoknak ’s gonosz czéljaiknak feláldozzák; ’s a’ megvakított nép nem lát semmit, ’s elszédítve általok még imádja nyomorgatójit. Én láttam a’ veszettséget, ’s kiköltem a’ gonoszság ellen, ’s védelmeztem a’ törvényt és az igazat, ’s ők engem mindnyájan gyűlőltenek. Azon vádak mellyek által gyanúba hoztak a’ nép előtt; azok a’ fortélyos káromlások mellyekkel engem terhelének, bátrakká tevé őket, ártatlanságomat elnyomni; ’s íme istentelenségeket annyira vitték hogy végre számkivetének. Igazságos Istenek, ha végezéstek az hogy őket bosszú érje, engedjétek megengeszteltetni haragotokat, ’s vonjátok-vissza a’ csapást melly már falaik felett lebeg!
Így szólla, sóhajtván, az öreg ’s bús hallgatásba süllyedt-el. Eltelve szíves szánakodással hallgatá a’ két halász az ő szavait, ’s csudálkoztak, hogy vagyon hely, hol a’ jámborság üldöztetik; mert annak a’ ki maga jó, fáj látni hogy a’ világ gonosz. A’ két halász enyhítgette az öreget, ’s víg beszéllgetések által igyekeztek felderíteni bánatját, míg az álom mindnyájokat lefekvésre szóllítá.
Daphnisz kínosan töltötte az éjt. Elképzelte atyjának aggódásait; elképzelte mit mondand Phyllisze ha más nap’ elmarad. Mihelytt megvirrad, monda, azonnal útnak indúlok.
A’ hajnal alig lövellé első fényeit a’ halászkaliba’ mohos fedelére, ’s ők már mind eggyütt valának. Az öreg elővevé botját ’s megölelé a’ két halászt. Az Istenek, ugymond, meg fogják jutalmazni jótételteket. Búcsúzék Daphnisz is, ’s eggyütt indúla az öreggel felfelé a’ víznek partján. Késedelmes lépésekkel méne ő az öreg mellett, ’s midőn ez megfáradott, kérte őtet, dőlne vállaira. Előjöve a’ dél, ’s akkor hűs árnyékot kerese az öregnek, leűltette őtet a’ sűrű égerek alá, ’s ment, gyümölcsöt keresni számára. ’S most újra folytaták útjokat, s’ midőn az alkony szállani kezde, Daphnisz örvendve mutatta neki atyjának kalibáját. Abban most marczongló gondok köztt űl vala pislogó mécse mellett a’ bús Amyntász, ’s rettegett, hogy fiját szerencsétlenség érte. De ím zördűlést hall, belépni látja a’ siratott fiút, ’s elragadtatva örömében felkél, nyakába borúl az ifjúnak, ’s megcsókolván homlokát: Fiam! monda; oh te vagy, te vagy! Áldott légyen az Istenség melly téged nékem vissza ád! Oh ha tudnád, melly rettegések köztt töltém az éjt és a’ napot! Ekkor szívesen idvezlé
*igvezlé
az idegent is, ’s nyájasan szorítá-meg annak jobbját; ’s Daphnisz elbeszéllé atyjának mint ragadta légyen el őtet a’ víz, ’s a’ halászok mint fogták-ki, és osztán az öreg’ történetét, kinek lankadsága miatt illy későn térhete vissza. Amyntász pedig nedvesűlő szemekkel hallgatta gyermekének szavait, örvendvén hogy jóságának illy szép jelenségét láthatá.
Tisztelt idegen! így szólla most vendégéhez; örömmel osztom-fel veled a’ mit nekem az Istenek adtak, ’s hajlékom légyen néked is hajlékod. E’ szókkal eggy puha gyapjúval béterített székhez vezette, félre tette vándorbotját, ’s kérte, nyúgodna-meg, ’s melléje űlt.
Oh mi édes, így kiálta-fel az örömre-olvadt idegen; igazok között lakozni! Ime közöttetek találom-fel a’ hűséget, minekutána azt hazám’ pompás kerítésében hijában kerestem! Barátom, így felele neki a’ Daphnisz’ atyja; ne vedd a’ szerencsétlenek’ megszánását valami nagynak; fenevad a’ ki azt örömmel nem cselekszi! És miért védnék külömben az én hajlékomat az Istenek? miért adnak illy gazdag termést gyümölcsösömnek? azért e hogy abban magam lakozzam, holott benne sokaknak elfogadásokra vagyon hely? azért e hogy terméseimnek egész gazdagságát magam éljem, holott azok fáimnak ágait szinte a’ földig levonják? Így szóllának az öregek, Daphnisz pedig tejjel és kenyérrel ’s gyümölcsökkel rakta meg az asztalt.
Nem sok idő múlva mind hárman az álom’ élesztő karjai közzé kívánkoztanak. Daphnisz kedvese felől álmodozott szinte addig midőn a’ reggeli sípok zendűlének-meg, mellyeket a’ pásztorok fújtanak, kimenvén a’ legelőre. Búslakodva hogy még messze van a’ dél, alig vette magához sípját, ’s nyáját kivezette ugyan a’ legelőre, de kerűlte a’ pásztorok’ társaságát, ’s elrejtezett a’ patak megett, eggy magányos fűzernyőben. Itten űle ő elgyötörve a’ várás’ nyugtalanságai által, ’s vádolta a’ napot hogy az késlelteti örömeit.
Arisztusz, ez vala neve a’ Crótoni öregnek, kilépe a’ kalibából, ’s körűltekínté á’ tájat. Felment eggy közel halomra, ’s el nem telhető örömmel látta a’ legszebb környéket a’ reggeli fényben ragyogni, ellepve bokros dombokkal, távolról-kékellő hegyekkel, termékeny mezőkkel, ’s boglyas tölgy-, vagy oszlopegyenességű bikk- és fenyő-erdőkkel. A’ folyam messzéről harsogott a’ térségen végig ’s a’ ligetek ’s szírtfalak között, ’s a’ kisebb erek majd halkkal játszodtak a’ magasbb fű’ szálai köztt, majd, kősorokra érvén, álomhozó zajgással ugrottak-le a’ bokros völgybe. A’ madarak’ sergei vígan éneklettek a’ harmatos ágan vagy magasan a’ levegőben, felváltva a’ pásztorok’ sípolásai ’s a’ leányok’ énekei által, kik a’ közel és távol dombokon ’s a’ sík réteken, csoportokba gyülekezve legeltették nyájaikat. Álmélkodva tébolygott ’s vesztegletlen tekintettel az öreg majd a’ távolabb tájékokon, majd a’ kövér fűven ’s egyéb csemetéken, mellyek illatozva mosolyogtak-fel őhozzá lábai mellől, ’s öröm dagaszgatta mellyét.
Melly boldogság, melly kibeszéllhetetlen örömek árasztják-el itt mellyemet? ugymond; ah, alig fogadhatja-el őket elbúsúlt szívem! Természet, mi szép vagy te! mi szép vagy ártatlan szépségedben, mig a’ békétlen ember’ piperéző kezei el nem dísztelenítenek! Boldog a’ pásztor, boldog az a’ bölcs, ki, távol az elvetemedett nagy seregtől, e’ mosolygó környéken él azon édes örömekkel mellyeket a’ kevéssel-elégsző természet kíván és nyújt, a’ ki, nem csudálva másoktól, nagyobb tetteket tészen itt mint a’ felfuvalkodott foglaló ’s a’ bálványzott fejedelem. Idvez’ légy nékem, csendes völgy! és ti termékeny halmok amott! ’s ti csevegő patakok, ti mezők és ligetek, felszentelt templomai a’ csendes örömnek ’s komoly elmélkedésnek! Melly nyájasan mosolyogtok ti én reám a’ reggelnek szép fényében! Az édes öröm ’s ártatlanság nevetnek reám minden halomról, minden völgyről; nyúgalom és megelégedés lakja a’ csendes kalibákat, múlat a’ hímes dombokon ’s a’ csapongó patakok körül, szunnyad a’ termékeny ligetek’ enyhe árnyékiban. Melly kevés az, pásztorok, a’ mi nélkűl ti szűkölködtek! melly közel van tihozzátok a’ boldogság! Ti, kik esztelenűl elhagyátok a’ természet’ eggyügyüségét, ’s tarka szerencsére vágyátok; ti kábák, kik a’ mosolygó ártatlanság’ szokásait durvaságnak, ’s azon kevés szükségeket mellyeket a’ természet gazdag kútfőkből csillapít, alacsony szegénységnek nevezitek, építgessétek bízvást boldogságaitok’ szövevényeit, mellyeket minden fuvallat eldőjt! Ti labyrintheken keresztűl tolakodtok a’ boldogság felé; szűntelenűl kifáradva, szűntelenűl békétlenkedve bolyongtok, ’s azt hiszitek hogy már felléptetek a’ boldogságnak legfőbb lépcsőjire, szédelegve tántorogtok az ő csapodár karjai között, ’s mély álmot alusztok; de eggyszerre serkentek-fel veszélyes álmotokból; isteni fénybe vettek a’ Harpya’ mosolygásai, ’s nem látátok denevérszárnyait mellyekkel most csömört lehell és undorodást reátok, nem látátok undok sertés-derekát. Ti, kik országokon uralkodtok, ti kik kevély tekintetekkel futjátok végig palotáitok’ tornyairól az előttetek elterűlt környéket, ’s felfúvalkodva így szóllatok: íme ez mind enyém! ez a’ sok veréjtékkel elborított nép, kik előttem, urok előtt, rettegnek mind érettem van itt! feleljetek: ki kedvéért ered az édes öröm e’ gyönyörű tájon, e’ gazdag mezőn ’s ez egész szép természetből? kinek zuhognak múlattatást a’ kútfők? kit enyhít inkább a’ fák’ árnyéka? kit éleszt inkább a’ napnak melegítő fénye? tinéktek e, fejedelmek, vagy a’ szegény pásztornak itt a’ puha fűven? Itt fekszik ő, körüllepve nyájával, ’s örűl; megelégedve sorsával fekszik itt, ’s nem érzi hogy szegény; és valóan több örömet nyújtana e neki ez az egész szép táj, ha az magáé volna is? Az ő tiszta örömeinek kifogyhatatlan forrása a’ szép természet; nem tészi őtet semmi nagyra-vágyás, semmi irígység sorsával békétlenné, csendes elméje ’s gonoszságtól üres erkölcsei szűntelenűl új örömeket terjesztenek őnéki elébe. Oh bocsássátok-meg tévedésemet, nagy Istenek, hogy magamat szerencsétlennek mondottam, midőn elhagyám Crótont, ’s atyai kőfalaim felé visszasíránkozám! Ti engemet homályos ingoványon vezettetek eggy ismeretlen boldogabb honnba. Gyönyörű csermelyék! én a’ ti zöldellő széleiteken fogok itt nyúgodni; és te kedves líget, fogadjatok hűs árnyatokba, vegyétek-fel az idegent, ki agg napjait királyoknál boldogabb lakóitoknak társaságtokban óhajtja eltölteni! Ömledezzetek gyönyörnek árjai, én tielőtökbe nevető szívet ’s szeplőtlen elmét viszek; olly tiszta elmét, mint a’ tiszta ég midőn azt semmi borúlat el nem fogta, mint a’ sík tó mellyen semmi szél nem hány redőket, és a’ mellynek vizében az egész szép táj festi magát. Körűlttetek óhajtom szép patakok, rajtatok óhajtom szép halmok, eltölteni életemet, szépségeiteken örvendve, ’s hálálva az Isteneknek hogy közzétok hoztanak. Gyönyörködve foglak benneteket szűntelenűl nézelleni, mert lelkemet nem mardossa gonoszság’ emléke. Úgy folyjon-el itten életem mint a’ tiszta patak; úgy hervadjon-el lassanként mint a’ hervadó rózsa; csüggedt fővel áll ő, ’s önti vég lehelleteit, ’s íme eggy lágy Zephyr szerelemmel repűl-el felette, ’s elhúllanak a’ hervadó levelek, ’s a’ rózsa nincs többé.
Igy szólla Aristusz, eltelve a’ legédesbb öröm’ érzéseivel, ’s még eggyszer végig-tekintette a’ szép tájat; mostan pedig lassú lépésekkel indúlt le oda, a’ hol az Amyntász’ kalibája állott.
Daphnisz és az atyja nyilt karral fogadták őtet a’ kalibában. Mértékletes ebédjek már készen volt. A’ két öreg közen fogva űle az asztal mellé; leűlt Daphnisz is, ’s sietett elverni éhségét hogy Phylliszéhez mehessen, ’s hamar felkölt, ’s nyájas beszédben hagyá a’ két öreget. Elért a’ forráshoz; de Phyllisz nem vala a’ forrásnál; körül tekintett, ’s minő rettenés! neveik nem voltak többé a’ fa’ kérgen hova azokat Daphnisz metszette vala. Istenek! így kiálta; nem valamelly szerencsétlenség’ előjele e ez? Csak Phylliszt ne érte légyen! csak néki ne jött légyen baja! De mi okozhatná külömben hogy ő itt nincs. Így szólla, ’s reszketett. Azonban valakit hall közelíteni, oda tekint, ’s meglátja Lámont. Daphnisz, kérdé Lámon; kit keressz? Nemde Phylliszt? Őtet hijába várod; ő téged nem szeret többé. Ő már mostan engem szeret; végre meglágyúlt erántam; elfogadta nyájaimat ’s a’ gazdag legelőt. Szegény Daphnisz, látom, sokat szenvedsz, ’s szánom gyötrelmeidet. Sejted e már hogy neved sem áll többé a’ bikken? Ma reggel eggyütt valánk itt, ’s Phyllisz önn maga metszé-le azt. Így törlöm-ki emlékezetét is szívemből! mondá lemetszvén nevedet. Daphnisz ezeknek hallására elhalványodék, reszkettenek térdei, ’s el fogott volna dőlni ijedtében, ha őtet Lámon által nem fogta volna. Szerencsétlen ifju! monda Lámon; jer e’ helyről hol kínjaidat minden ingerli, ’s űlj-fel sajkádba. Ámor néked hűbb szerelemmel pótolja-ki e’ veszteségedet. Ezt mondotta Lámon, ’s visszatére a’ forráshoz.
Daphnisz magán kivül vala, mint az érzi magát, a’ ki borzasztó álomból riad-fel ’s még nem tudja hogy álmodott. Szíve félelmesen vert, ’s sóhajtásai erővel tolakodtanak-fel döbögő mellyéből. De most végre szakadni kezdének könnyei, ’s elaléltan dőle-el a’ földön. Ah, az állhatatlan! kiálta; megszegte hitét, ’s oda minden boldogságom! Melly vígasztalhatatlan vala még a’ minap, midőn karjaim között sírt, hogy az anyja Lámonhoz akará adni! Oh, holtam volna meg midőn először szorítottál volt mellyedre! Szerencsétlen nap mellyen őtet először láttam! még szerencsétlenebb, melly először vezete az álnok felé, a’ ki a’ leghőbb ifjat eggy nyájjal tudta felcserélni! De könnyebbedni fog bánatom; mert mit sirassak mindég eggy csélcsapot? ’s eltépett szerelmemnek helyébe megvetés ’s útálat lép nem sokára. Illy reményekkel, illy kifakadásokkal igyekezett megvívni szerelmét de a’ szerelem megvívta a’ haragot. Melly boldog fogtam volna lenni, te kegyetlen, így búsonga ismét; melly sokkal boldogabb mint mások mindenek, ha erántam hű maradál vala! Most szerencsétlen vagyok, szerencsétlenebb mint mások mindenek! Bánattá fog válni minden körűlöttem; a’ patakok’ csörgése nékem nem lesz többé kedves; a’ madarak’ víg zengése nevelni fogja keserveimet; a’ nap’ sütő melege vagy a’ hűs árny a’ melegben, eggy eránt fogom őket nézni; ’s pásztor nélkül fognak őgyelegni juhaim, mert az nem fogja kémélni életét. De még eggyszer visszatérek a’ forráshoz, hol téged, hitetlen, karjaimba szorítottalak volt, hol téged csókjaimmal hintegettelek vala be, ’s a’ hol te is csókjaiddal hintegettél-be viszont engemet; oda térek-vissza ’s végső könnyeimet azon szerencsétlen helyen sírom-ki.
Így kínlódék Daphnisz, ’s visszatére a’ forráshoz. Itten, ím itten folya-el öleléseid között annyi boldog órám! Itt feküdtél, kegyetlen, e’ kútfő mellett, midőn először felleltelek! ’s oh álnokság! épen ott most a’ kéreg mellyen neveink állottak! Ezt panaszlotta, ’s zokogva sírt. De, hát ha a’ mit nekem Lámon mondott, nem találna való lenni? Ah, élesztő remény! ha az való nem volna! ha megcsalt volna Lámon! Haszontalan remény! kiálta ismét; nem voltam érdemes reá. Lámon jóval szebb nálamnál. Bocsáss-meg, Lámon, hogy gyanúm megbántott; gyötrelmem csak e’ hízelkedő reményben lelhete enyhűlést. Ekkor valami megzördűlt a’ bokrokban megette; visszatekint, ’s Phylliszt látja jőni. Megdöbbene látására. Phyllisz elsápada, ’s félve pillanta-fel reá. Daphnisz, mit keressz te itt? kérdé; ha gyaníthattam volna ittlétedet, nem háborítottalak volna meg jelenlétemmel; elejtett pántlikámat másszor is megtalálhatom; ’s menni akara. ’S te neheztelsz, kegyetlen, kérdé Daphnisz, hogy kénytelen valál még eggyszer látni? ’s kezéhez nyúlt. Phyllisz elfordította szép képét, hogy könnyét elrejthesse. ’S te sírsz, hiteszegett! te sirsz? kérdé Daphnisz. A’ lyánka, elborítva könnyeitől, reszkető szemmel néze-fel reá, ’s látta hogy ő is sír. Hah, hiteszegett, ’s te is sírsz? monda. Oh sírj, sírj! azt látván elalélni karjaid köztt kit állhatatlanságod örökre szerencsétlenné teve. Ekkor kisded kezei közzé rejtette-el végig-ázott-arczát, ’s bánatja’ nagy voltában Daphnisznak karjai közzé rohant. Ez reszketve tartotta a’ kedvest, ’s Phyllisz! hiteszegett kedves Phyllisz, kiálta; te sírsz? Oh, ha megbánásnak könnyeit sírnád! oh ha visszatérnél eggykori hűségedre! Hagyj-el, oh hagyj-el! kiálta néki a’ leány, a’ legmélyebb elkeseredés’ hangzatjával; te vádolsz hitetlenséggel a’ ki magad vagy az! Én e hitetlen? kérdé Daphnisz megindúlva; én e hitetlen? oh, büntessenek-meg engem a’ nagy Istenek ha az vagyok! De ne légy te is az, szép leány! térj-vissza előbbi hűségedre; ne áldozzd-fel szerelmemet Lámonnak. Ő csak most méne-el innen; maga beszéllé nekem hogy elfogadtad nyájait, ’s ezután őtet fogod szeretni; elbeszéllé mint metszéd-le neveinket a’ bikkről.
Phyllisz álmélkodva hallá ezeket, ’s általölelvén kedvesét, így szólla felvídúlt képpel: Meg vagyunk csalva, kedves Daphnisz; Lámon mind kettőnket megcsala. A’ mint téged tegnap itt nem leltelek, sokáig itt űltem, ’s bánatban töltöttem óráimat. ’S mint nem ijedtem-el meghántva látván bikkünket! ’S Lámon kijőve a’ bokorból, ’s így szólla hozzám: Phyllisz, úgy e te itt Daphniszt keresed, ’s elijedsz, hogy neveteket levágva látod a’ bükkről? Szegény Phyllisz, szánlak tégedet, mert tégedet Daphnisz megcsala. Nem tudnád e még hogy ő már mást szeret? Tegnap ide hozá új kedvesét, ’s az előtt vágta-le neveiteket. Feledni foglak téged, Phyllisz, monda; mint ez a’ név esik-le e’ fa’ kérgéről, úgy essék-ki szívemből a’ te neved, és valamint ez nem fog soha a’ fára többé visszanőni, úgy nem soha szívembe a’ te szerelmed. Ezt mondá a’ hitetlen, ’s karjaiba szorítá új kedvesét. Igy beszéllé ezt nékem Lámon, az álnok; ’s én öszverogytam hallására. O Daphnisz, sírva töltöttem az egész hosszú éjt, ’s a’ mint felvirrada, elmégyek mondám, a’ forráshoz, hol olly sok ízben űltem karjai között; ottan fogom gyötrelmeimet kisírni. ’S íme eljövék ’s itten lelélek; megijedtem hogy itten leltelek, és még is örűltem hogy itten leltelek. Ah, mint szorúla-öszve szívem! Sírtam, ’s te is sírtál, kedves Daphnisz; ’s oh öröm! feltaláltuk egymást!
Hah, a’ csábító! kiálta Daphnisz; mind mese vala tehát a’ mit az álnok néked is ’s nékem is beszéllt. Kedves Daphnisz! kedves Phyllisz! e’ két név repűlt minden nyomon ajakaikról; nedvesűlt szemekkel néztek egymásra, ’s ajkaik ’s mellyeik öszveszorúlának. O Phyllisz, meg fogod e nekem bocsáthatni hogy hitetlennek vélhettelek? kérdé Daphnisz. Hát te, Daphnisz, kérdé a’ leányka, hogy szerelmed felől kételkedhetém? ’s bőven fakadó könnyekkel ’s ezer csókokkal feleltek egymásnak. Daphnisz a’ leánykát fejér kisded homlokán, orczájin, ajakán ’s síró szemein csókdosta, a’ leányka pedig csókjainak eggy egész koszorúját nyomta az ifjú’ szép képére, körös-körül az arczon.
Phyllisz most okát tudakolta, miért nem jelent vala meg tegnap a’ forrásnál, ’s Daphnisz elbeszéllé neki, mint ragadta-el a’ folyam, ’s mint vitte-le szintén a’ halászokig, ’s miként hozta-fel az atyjához a’ tisztelt idegent. Phyllisz hálát ada az Isteneknek hogy az ő Daphniszát megtartották, ’s kérte őket hogy a’ jószívű halászokat áldanák-meg. ’S mostan ismét Phyllisz beszéllé hogy ő tudatta az anyjával, hogy Daphnisznak atyjánál vala, ’s hogy miként sírt az ő anyja, midőn megértette hogy Daphnisz az Amyntász’ gyermeke, ’s azzal rekeszté-be szavait, hogy ez meghagyta néki hogy Daphniszt vezetné hozzá.
Oh Phyllisz! kiálta az ifju nincs boldogabb halandó nálamnál! Ah, hogy’ lehete nékem a’ te szerelmed felől kételkednem! Nem vagyok méltó hogy engemet szeress, mondá; nem, Phyllisz, nem érdemlem hogy… Hirtelen’ csókolá széllyel ajakiról a’ szót a’ leány, hogy többet nem mondhatott.
’S mostan elindultanak a’ bokrok között a’ Phyllisz’ anyja’ hajlékához. Alig érének-be a’ pitvar előtt álló ernyő alá, ’s Phyllisz már kiálta: Anyám, imhol az én Daphniszom! ’s beszökött a’ kalibába, ’s Daphnisz utána lépett, ’s a’ megaggott anyácska örűlve jött elébe az ifjúnak. Fija a’ leghűbb barátnak, a’ legjobb embernek, idvez légy alacsony hajlékunkban! Oh mint örvendek én hogy te felleléd az én gyermekemet! az Istenek benneteket egymásnak rendeltenek, ’s ők áldást bocsátanak reátok. Ekkor maga mellé űltette Daphniszt, Phyllisz pedig ment, figét hozni, ’s granátokat, ’s eggy kosár szőlőt, ’s kínálta kedvesét. ’S mostan kikereste a’ kosárban a’ legszebb gerezdet, leszakasztá a’ legnagyobb szemet róla ’s szájába tette Daphnisznak; a’ másik szemet maga ette-meg, ’s így bánt mindenikkel, míg az egész gerezd le volt tarolva. Mosolyogva nézte a’ csintalankodást a’ boldog anya, ’s úgy rendelé, hogy őket Hymen, harmad nap múlva örökre öszvekösse míg minekelőtte a’ szüret beáll; mert a’ szőlő’ levelei már fakúlni kezdettenek. Daphnisz ajakihoz szorítá Phylliszt. Melly boldog lészek, ugymond, ha majd a’ harmadik nap’ hajnalát pirúlni látandom!
Gyermekeim, mondá az anya, öszvefogván az ő kezeiket; ti öröme és gyámola öreg napjaimnak! melly édes lesz nekem azon kevés évekig mellyeket érnem engednek az Istenek, boldogságtokat szemlélni! Mert oh mi szép azt látni midőn jók kelnek eggyüvé! Mindennap méltóbbakká válnak egymásnak szeretetekre, ’s hajlandóságok soha el nem hal. Én ismerem e’ boldogságot, ’s eggykori örömeim’ emléke könnyűket fakaszgat szemeimből. A’ szeretetreméltó férj’ és feleség’ karjaiban a’ nyomorúság sem keserű. Úgy van, gyermekeim, benneteket magok az Istenek hoztak eggyüvé; ti jó órában lelétek-fel egymást. Külömben te, leányom, gyermeki tiszteletből talán elfogadtad volna Lámonnak jobbját, ’s most szerencsétlen lehetnél, bár mezeji a’ folyam’ nádassától szintén a’ kék hegyek’ aljáig nyúlnak is, bár juhai és tehenei elborítják is temérdek legelőjit. ’S e’ becses órában, kedves Daphnisz hallj eggy történetet mátkádnak atyjáról, ’s tanúld tisztelni emlékezetét ’s példáját követni: Palémon eggy nap a’ szomszéd Timétásznak szőlejét segíté mívelni; ’s a’ mint a’ szőlőben eggy régi medencze körül ásnák a’ földet, kincsre akadának. Íme, kiálta Timétász, az Istenek azt érették-el velem a’ mit reményleni soha nem mertem: eggy temérdek kincs! Palémon, te segédem valál találásában, legyen tiéd fele. Mennyi nyomorúság van rajtunk, szegényeken! A’ reggel’ feltűnése olta az estvellő nap’ lenyugtáig majd megszakadunk a’ munkában; ’s mi belőle a’ haszon. Kincsedre nékem nincs szükségem, felele Palémon; tartsd magadnak. Áldott nékem a’ szegénység, ha annak nevezed e’ dolgos éltet melly tetemeimet megerősítette; ’s a’ nyár melege nékem terhemre nincs. ’S te hát nem örűlsz e’ lelt kincsnek? kérdé Timétász. Nem én! felele néki Palémon; ’s ha magam leltem volna azt, még mélyebbre ástam volna. ’S mit nyertem volna benne? renyhén feküdtem volna e a’ fűben, míg szomszédom holdjait szántotta ’s szőlejét mívelte volna? Vagy talán ízletesbb lett volna ételem és italom? Oh pirulj örömed miatt Timétász, ’s fogadd szómat, ássd-el azt! Kevésbe’ mul hogy reá nem vészesz! felele néki Timétász. ’S ekkor Palémon elmondá Timetásznak az éneket mellyel ő maga boldogságát festette: Víg vagyok, ugymond, midőn egésséges altomból újúlt erővel serkenek-fel; fényes súgárokkal idvezel engem a’ hajnal, ’s a’ madarak dalaikkal múlatnak munkám alatt. Vígan mégyek mezőmre a’ napnak dolgaihoz, ’s éneklek midőn kis nyájamat legeltetem, vagy kevés földemet dolgozom, ’s segítek hív szomszédomnak. Akkor a’ munka ízletesbbé teszi csekély ’s kevés étkemet, ’s jó erőben tart-meg. Melly víg vagyok osztán, midőn estve fáradtan térek hajlékomba, hol a’ hű feleség nyilt karral fogad, ’s szomjamnak oltására eggy kanta fris vizet merít, ’s éhemet kenyérrel, sajttal ’s gyümölccsel űzi-el! Melly víg vagyok én illyenkor! Mert ha bár a’ Clibániai hegyektől fogva Joniának homokos dombjaiig bírnám a’ széles tartományt, sem vígabb nem lehetnék, sem nem boldogabb! Ezt éneklé Palémon, ’s Tímétász kiáltá: Ássuk-el ezt, nekünk erre nincs szükségünk. ’S elásták a’ kincset. Így beszéllé ezt Daphnisznak a’ hív anya, ’s tanulságot vete a’ beszéd mellé, hogy a’ kinek szíve tiszta, az mindenkor gazdag, ’s örűlt velek, míg a’ leszálló nap a’ zöld folyosón pirosan süte keresztül.
’S Daphnisz mostan indúlni akara. Menj, mondá az anya, menj fiam! ’s mondd atyádnak, hogy a’ legboldogabb anya én vagyok általad. ’S Phyllisz őtet elkíséré szinte a’ folyam’ széléig. Daphnisz, monda itten neki, ’s általölelte gyenge karjaival: Kevés napok múlva Hymen bennünket örökre öszveköt: képzelhetni e’ boldogságot mint a’ miénk! Oh, mi szépen fognak napjaink elfolyni! O Phyllisz, feléle az ifju, forróan szorítván őtet mellyére, a’ mi életünk ollyan lesz mint eggy örök tavasz. Ollyan mint ím e’ csermelye melly itt virágok köztt suhan-el, mondá Phyllisz; néhol ugyan töviset is látni szélén, ’s a’ tavasz’ napjait borongós idő ködli-be: de ha az maradunk, kedves ifju, a’ mi vagyunk, nekem a’ te karjaid köztt a’ tövis is rózsát terem, ’s a’ ködös időt szereteted nyájas nappallá deríti. Oh boldogok leszünk! kiáltá Daphnisz, újabban mellyére szorítván a’ szép leányt, ’s elértek a’ folyamhoz. Itt újra megcsókolák egymást, ’s Daphnisz belépett a’ sajkába, ’s Phyllisz rettegve kiáltozá, vígyázna magára, hogy el ne kapja a’ folyam. Búsan néztek szemei a’ szeretett ifjúra míg a’ túlparton kilépett, ’s akkor vigan kiáltott még eggyszer reá, és Daphnisz is vissza a’ lyányra.
Daphnisz már elhagyta a’ folyamot, ’s atyjának hajléka felé közelíte, midőn eggy idegent láta-meg eggy kaliba előtt, a’ ki inségét keservesen panaszlá a’ kalibában lakónak. O jámbor, ezek valának a’ kesergőnek szavai; nem volnék én most szerencsétlen, ’s nem kesergenék, ha ez a’ gyermekem nem volna, ki mellettem a’ fűben játszik. Ama’ hegyekben volt lakásom, ’s gyümölcsösem e’ tavasszal gazdag virágzatban állottanak, szép reménnyel bíztata kertem ’s holdföldjeim: de nékünk jöve eggy zápor, ’s a’ felduzzadt hegypatak elseprette pajtámat és fásomat, ’s iszapot és szirtdarabokat hordott oda, a’ hol kertemnek gazdagsága állott vala.
Daphnisz sóhajtozva méne-el az idegen mellett, ’s Áldott légyen az, ugymond, a’ ki a’ szerencsétlent megszánja ’s vele jóltenni siet; látják az ő tettét az Istenek, ’s megjutalmazzák azt neki a’ maga’ idejében. Ah, ha gazdag volnék, melly szívesen segítenék inségén!
Elfogva ezen gondolattól belépett atyjának hajlékába, ’s alig tudá elbeszélleni a’ két öregnek hogy a’ Phyllisz’ anyjánál volt, és hogy az a’ negyedik napot rendelte öszvekelésekre.
Feljőve ismét a’ nap, ’s Arisztusz már a’ harmatos fűben járdalt a’ kaliba előtt. Nem sokára kijövének melléje Daphnisz is és az atyja, ’s Aristusz kérte őket, mennének-ki véle ama’ rét felé. ’S mostan elmenének mind hárman eggy közel halomra, honnan az egész szép táj kilátszott, és a’ mellyet a’ gyümölccsel-gazdag fák körös-körül zöld árnyékba vettenek. Kövér szálas fű árnyallotta-be azon kisded medreket mellyeken a’ köszméte és ríbesz köztt lefolyó patakból a’ legtisztább víz keresztül vala vonva a’ réteken; ’s a’ halom’ eggyik oldaláról messzére nyúlt eggy mívelt mező ki a’ térségre; a’ halom’ bérczén pedig eggy rendes kolna állott és eggy sajtó, ’s a’ kolna előtt a’ zöld hantnak közepette eggy szép boroszlánlugos.
’S Aristusz megölelte Amyntászt és Daphniszt. Te barátom, és te kedves fiam! ugymond; ez a’ kolna, ím itt e’ fák, ez a’ mező ’s ez a’ halom, a’ tiétek; néktek adom ezt ajándékba; tegnap vettem-meg a’ birtokosátol, ’s én véletek eggyütt fogok itten lakni. E’ kunyhóban, e’ fák alatt, e’ forrás körűl folyjon-el életem. ’S ha meghalok, barátim, ha majd a’ te karjaid köztt fúvom-ki utolsó lélegzetemet, o Amyntász! temessetek ama’ két fa’ árnyékába hol a’ kék kegyeletek virítanak. Az öreg Amyntász sok ideig nem szóllhata mély megindúlása miatt. O barátom, ugymonda végre, melly vesztegetve bánsz te jótéteddel! Édesen fog aggott éltem elfolyni a’ te társaságodban. Daphnisz, ha majd meghalunk, temess bennünket a’ kék liliomok alá, ’s a’ két árnyékos fát mellettek, nevezzed Arisztusznak ’s Amyntásznak gyermekid előtt.
Érzékeny némasággal hallá Daphnisz atyjának hagyását, ’s mostan felmenének a’ halom’ bérczén álló lugosba. Daphnisz körültekintett innen, ’s kilátá túl a’ vízen Phylliszének kunyhóját. Örvendve kiáltotta-elő a’ két öreget, ’s kimutatta nekiek a’ kunyhót. Sokáig lesegette ha a’ zöld szőlőfolyosó alatt, vagy talán az ablakban, nem láthatná e Phylliszét; de haszontalan vala lesése. ’S ekkor megfútta sípját, mellynek éles hangjai könnyen ált’hathattanak hozzá. De most bemenének a’ tágas kolnába, annak felosztását megtekinteni. Falai nem voltak czifrázottak, de a’ nap a’ görbedt gyümölcságakról ’s a’ rózsák’ sudarjaikról mozgó árnyékokat hintett a’ fejér
*fejer
tapaszra. O Arisztusz! kiálta az elragadtatott Daphnisz, hálásan csókolván kezeit, ’s elakada a’ szón. Mostan pedig a’ kunyhó’ tájékát járták-meg, ’s mindenfelé erdőkké nevelt oltványokat látott; csüggő ágaikat rúdakkal kelle támogatni; ’s eggyik ágról a’ másikra termékeny szőlőinak valának kifeszítve. Oh Phyllisz, mit fogsz te majd mondani ha e’ halomra hozlak-által! Kegyes Arisztusz! ’s ismét a’ szón akada-el nyelve. Arisztusz látá az Amyntász’ és Daphnisz’ örömét, ’s szíve azon isteni érzéssel tele-el, mellyet csak az érez a’ ki mással jóltett. Ah, van e szebb hála mint azoknak láthatni örömeiket, a’ kikkel jól tevénk!
Daphnisz mostan örülve ment-le a’ halmon hogy kisded nyáját a’ legelőre vezesse, Arisztusz pedig és Amyntász víg beszéllgetésben a’ halom’ bérczén maradtanak. ’S Daphnisz, nyája után ballagdalván, így szólla: Ime nekünk új lakunk van ’s a’ régi üresen fog maradni. Istenek, ti meghallgatátok tegnapi kívánságomat, ’s már most felsegéllhetem a’ szerencsétlen idegent; kérni fogom az atyámat hogy régi hajlékunkat adja ennek. Ezt mondá magában, ’s eljutván a’ legelőre a’ többi pásztorokhoz, dicsekedve beszéllé ezek előtt, hogy nekiek Arisztusz megvette a’ halmot, és hogy őtet Hymen kevés napok alatt öszve fogja kötni Phyllisszel, ’s kérte ezeket, hogy menyegzőjének innepén jelennének-meg nála. Szerencsét hozzá, Daphnisz! ezt kiálták neki mindnyájan; te érdemled őtet! Igen is, megjelenünk innepeden, fris koszorúkkal, szépszavu sípokkal ’s gyönyörű leányokkal. ’S ekkor sorban beszéllék mint fognak majdan vígadni, ’s próbálgatták a’ sípokat, ’s kiki leányt választa magának mellyel ott megjelenjen. ’S Daphnisz, mihelytt a’ dél előjöve, eltűnt. A’ pásztorok még eggyszer megígérék neki hogy már virradtakor halma alatt lesznek.
’S Daphnisz most régi lakjok felé indúlt, de már nem lelte benne Arisztust és az atyját. ’S melly édesdeden réműlt-el midőn hozzája az a’ szerencsétlen lépe-ki a’ pitvarból, kit tegnap kesergeni látott. O Daphnisz, Daphnisz! kiálta ez, elborítva ömlő könnyei által; mint háláljam-meg jóvoltotokat! Nem fejezhetik-ki, nem még e’ könnyek is, a’ mit szívem érez. Boldog az, o nagy Istenek! a’ ki által ti jót tesztek. Ime Daphnisz, e’ kunyhót nékem a’ te atyád adta! Beszélld-el tehát, barátom, hol látott téged az atyám? kérdé Daphnisz. A’ fiam ugymond’ az idegen, ma reggel almákat szede a’ ti halmotokon; ’s a’ te atyád felvette a’ gyermeket, ’s tudakozta ki légyen az ő atyja. Philétásznak hívják, felele a’ gyermek. Hát lakástok hol vagyon? kérdé ő, ’s sírt, ’s így felele neki: Nekünk többé lakásunk nincsen, sem kertünk, sem gyümölcsösünk; eggy fergeteg mindent elveve. Erre atyád meghagyá neki hogy őtet vezetné hozzám; ’s a’ gyermek leszálla az atyád’ öléből, ’s hozzám szalada, ’s oda vitt a’ hol atyád várt. Nékem mind el kelle beszéllenem a’ mi ért. Philétász, monda ekkor atyád; ama’ kaliba a’ rét’ szélén, ’s a’ fák mellyeknek árnyokban az áll, a’ te kalibád, a’ te fáid; én ennekutánna eme másikban fogok lakozni; légy te az én szomszédom. Ah Daphnisz! szavait valamelly Istenség’ szavainak véltem; álomnak hittem a’ mit hallék, nem tudtam meghálálni jóvoltát, csak sírni tudtam. ’S ekkor elhallgata Philétász, ’s az égre emelte-fel néma pillantásait. Azonban míg így szóllanának, a’ gyermek gyenge kezeivel ált’fogta Daphnisznak térdeit ’s fel mosolygott reá mintha ő is köszönni akarná segédét. Élj szerencsésen új lakodban, Philétász! ’s áldás légyen gyümölcsöseiden! ezt mondá Daphnisz, ’s felemelte a’ gyermeket; ez pedig kis ujaival a’ Dapnisz’ hajfürtjeiben játszott, ’s sima arczát simongatta.
’S Daphnisz atyjának kunyhójába méne, ’s elbeszéllé a’ két öregnek váratlan örömét: de mihelytt az ebéd mellől felkelének, sietett a’ forráshoz, hol mindazáltal Phylliszt most nem lelé. Itt eggy fűznek árnyékába heveredék, ’s a’ napnak hősége ’s a’ zuhogó patak álmot hozának szemeire. De hirtelen’ eggy rakás virág verte-fel álmából, mellyet valaki szeme közzé lökött. Ijedten nyitá-fel szemeit, ’s mosolygva látta Phylliszt maga előtt; fel akara szökni hozzá de megkötve érzé magát; ekkor széllyel akarta tépni kötelékét, de nem bírta azt, ’s Phyllisz olly édesen kaczaga hogy szép kebele mellől kihúllott a’ virág. Várj, csintalan! várj! ezért meglakolsz ha felszabadúlok. Ezt mondá nevetve, ’s egész erővel ki akara fejtőzni. ’S miként akarod állani bosszúdat? kérdé Phyllisz. Úgy öszvecsókollak hogy képed ollyan lesz mint a’ rózsa. Nem! addig fel nem oldalak, míg meg nem ígéred hogy eggy egész óráig meg nem csókolsz. Hogyan fogadhatnám én azt, Phyllisz? Úgy hát maradj megkötve, Daphnisz. Daphnisz végre megígérte, ’s a’ leány, úgy hívén hogy fogadását megszegendi, feloldotta. De Daphnisz bosszúra kényszeríté magát ’s meg nem csókolta a’ leányt. Rá-rá-nevetett a’ leány, de a’ megbántott ifju nem értette a’ nevetést. Daphnisz, úgy tartom, már van eggy órája, mondá Phyllisz. Mit gondolsz! felele az ifju; nagyon meg kelle magadat únnod mellettem; még egy negyede sincs. A’ leány megszeppene ’s nem mosolygott többé. Már lesz eggy órája, mondá továbbad. Még fele sincs, felele az ifju. Daphnisz! monda a’ leány; Daphnisz! olly könnyen áll e neked a’ bosszú énellenem? ’s karjai közzé simúlt, ’s ajakira fektette arczát, ’s epedő pajkossággal pillantott reá. Daphnisz mosolygott, szívére szorította a’ leányt, ’s elzáporozta csókjaival képét.
’S Daphnisz most elbeszéllé Phyllisznek hogy Arisztusz megvette a’ halmot ’s az ő atyjának ajándékozá; ez pedig a’ szerencsétlen idegennek a’ maga’ régi kunyhóját; és hogy már most ők azon a’ halmon fognának lakozni. Phyllisz sírásra olvadt, hallván kegyességét az öregnek, kit ő nem sokára atyja gyanánt fog szemlélni, ’s az Arisztuszén és Daphniszáén, kit most új okoknál fogva is szeretett. O Daphnisz, monda őneki, én teveled szegény sorsban is boldognak tartottam volna magamat, énveled eggy szűk kunyhóban is örömest ellaktam volna; ’s íme az Istenek nekem még azt is megadták a’ mit nem óhajtottam! De mi volna mind ez, ha nálad nélkül kellene bírnom!
Jer, Phyllisz, monda neki kedvese, csókolva emelvén-fel őtet öléből; menjünk ama’ dombra hol dinnyéid állanak; onnan bizonyosan ki fog látszani új lakunk. ’S felmenének a’ dinnyés dombra, ’s Daphnisz körültekinte ’s jer Phyllisz, jer! kiálta; látod amott azt a’ halmot? az amott, hová ujam erányoz? Látom! felele a’ leány; szép fájival és forrásával! mint fut-el a’ szép forrás a’ zöld fűben ’s a’ sűrű csalétok között! Látom a’ kalibát is, szép az, és tágas! mint öltik-öszve felette ágaikat a’ fák, mint midőn a’ lejtésben két kar ötöl-öszve ’s a’ tánczoló leány elbú alatta. A’ lugost is látom a’ kunyhó előtt; a’ szép hosszú lugost. Szép lehet alatta űlni, ’s kitekinteni árnyéka alól az egész derűlt környékre. O Phyllisz, monda az ifju; ölelj-meg engemet! Melly boldogok fogunk lenni! Oh már előre érzem örömeinket; már látom miként fogsz a’ mosolygó csecsemővel játszani a’ lugosban, míg a’ nagyobbak körűlöttünk a’ fűben virágokat szednek, vagy a’ fiatal bárányok köztt, náloknál nem nagyobbak, eggyütt hembergenek. Oh melly igen szép e’ remény! Kedves pirosság terűle-el a’ leány’ képén. De hát az kicsoda amott, a’ ki ősz hajjal lép-ki a’ kunyhóból ’s az ernyőbe indúl? kérdé a’ leány. Az Arisztusz, felele Daphnisz. Nem mondá e szívem hogy ő lesz! mondá Phyllisz eltelve örömmel; o Arisztusz! o tisztelt öreg!
Édesem! monda most Daphnisz, leűlvén a’ fűbe, ’s ölébe vévén kedves Phylliszét; örűlök az Arisztusz’ adományának örűlök a’ gyönyörű halomnak: de ha még szebb volna is a’ mit bírok, mi volna az nékem, ha éltemet a’ te szerelmed nem boldogítaná! Kevés órák múlva Ámor előtt fogom néked eskünni hogy szeretlek. Majd eggykoron, ha e’ még most barna hajak megőszűlendnek, ha szívem utolszor fog még dobogni, oh az még akkor is olly tele lészen erántad szerelemmel mint most vagyon! O Daphnisz! szeretett Daphnisz! monda neki a’ leány; ’s sóhajtva szorította orczáját az ő orczájához.
Sokáig űltenek még itten, forróan csókolván egymást, ’s elhallgattanak, ’s Daphnisz így kezdé ismét a’ beszédet: A’ mi oldalunkon, kedves Phyllisz, nincs eggy pásztor és nincs eggy lyány is, a’ ki szerencsémnek ne örvendene, ’s ők nekem azt fogadták, hogy meg fognak jelenni menyegzőnknek innepén, ’s én a’ lugasban készűlök őket megvendégleni. Nékem is azt ígérték azok a kik ezen az oldalon laknak; monda Phyllisz, ’s örvendenek szerencsémen. ’S mind ketten kevélykedtek azon, hogy társaik az ő szerencséjeken olly szembetűnően vesznek részt.
Azonban feljőve az est. Daphnisz felkele hogy idejében mehessen-által a’ vízen. Kézen fogva mentenek le a’ halmon. Ah! kiálta Daphnisz, mint fogok majd örvendeni ha megvirrad! mint idvezlem majd a’ szép napot! melly örömmel, melly vígadással! Mihelytt megvirrad, kedves Phyllisz, én mingyárt kunyhódnál leszek. Én minekelőtte megvirrad, ablakomról fogom lesni érkezésedet, mondá Phyllisz; ’s ha meglátandlak, úgy fogok kiáltani feléd mint a’ fecske-fiók visít örömében, anyját látván hogy neki eledelt hoz szájában. Oh igen! kiálta csintalan csókjai köztt Daphnisz, mert én is eledelt hozok néked’ számban! ezer csókot hozok neked!
Így szóllának a’ szerelmesek, ’s Daphnisz belépett a’ sajkába.
HARMADIK KÖNYV.
Gyönyörködtető álmok köztt szunnyadák végig mind ketten az éjt. A’ fecske alig idvezlé a’ szépmosolygásu hajnalt, midőn a’ sípok’ és a dalok’ örvendő zengései már elverték a’ Daphnisz’ reggeli altát; mert a’ pásztorok kézen fogva jövének felfelé a’ halmon leánykájikkal, ’s menyegzői énekeket tartának a’ kunyhó előtt a’ vőlegénynek. Daphnisz örvendve emelé-fel fejét a’ dal’ hallására. Idvez légy ugymond, oh, idvez légy, legszebbike napjaimnak! ’s körülövedzvén barna hajait eggy új szövedékkel ’s innepisen felöltözve, kiméne a’ pásztorok’ és leányok’ seregéhez kik őtet barátságos mosolygással fogadták. Arisztusz és Amyntász már kinn valának az idvezlők között, ’s örűltek látván hogy fijoknak innepére illy számosan jelentek-meg.
’S az ifjak’ serege immár lefelé méne a’ halmon, ’s a’ két öreg gyönyörködő tekintetekkel néze a’ távozók után. ’S most már vígan sikoltozva szökdöstek a’ zöldernyőjű sajkákba, ’s énekelve mentek a’ túlszélre, hol hasonló sor sajka állott, felékesítve repkedő csüggelékekkel ’s árnytartó ernyőkkel. Most kiléptek a’ sajkákból, megkötötték a’ part’ czövekjeihez, ’s síp- és dal-zengés alatt haladtak a’ Phyllisz’ kalibája felé, melly előtt öszvegyülekezve találták az innenső part’ ifjait és leányait. Vígan egyveledett-öszve most a’ két sereg. De Daphnisz ott hagyá őket, ’s bement a’ kalibába, hol őtet Phyllisz ezer csókkal fogadá.
Azonban a’ leányok és ifjak dalt indítottak a’ kaliba előtt. Az innenső part’ ifjúságát eggy szép fiatal pásztor vezette-fel. Hosszú aranyszín fürtjeivel, ’s hónja alatt elefántcsont lantot hozván, hasonló vala a’ juhász Apollhoz; ’s sokan úgy is hitték, hogy ő fija ennek az ifjúságos Istennek. Nem volt e’ tájon eggy pásztor is olly szép, nem volt eggy is olly tudós mint ő. Értette a’ csillagok’ behatását, a’ fűvek’ erejét; ’s ámbár még fiatal, ő volt tanácslója az egész környéknek nagy messzeségre; ő költötte a’ legszebb dalokat, eggyszerre eltanúlta azt az egész táj; énekeiben a’ jámborságot, nagyszívüséget, feddhetlen erkölcsöt ’s a’ fiatal örömeket ’s Ámort magasztalta, ’s ezeket templomokban éneklé az inneplő gyülekezet. Ha juhai mellett űlt a’ legelőn, az ifjak és leányok melléje sereglettenek, ’s kérték, éneklene új dalt lantja mellé; ’s ollyankor úgy űltek körűltte mint a’ nyáj űl a’ vastag tölgy körül a’ dél melegében; melly hűs árnyékot hint messzére kinyúlt ágairól alá. Az ő dalai a’ húrok’ rezgéséhez olly kedvesen hangzottak, hogy valaki hallotta, elragadtatott, ’s azt vélte hogy Istenek köztt űl. De a’ természet őneki ezen kivül még más ajándékokat is ada; mert ő mesterségesen faragott fából képeket, ’s felállította a’ templomokban. Ő faragta volt a’ Nymphák’ képeket is a’ barlangban, a’ szomszéd ligetben pedig, a’ legaggabb tölgy alatt, a’ Pánét állította-fel.
Kifaragta volt az Ámorét is. Rá lehetett volna ott ismerni a’ kis Istenre ha nyil és tegez nem volt volna is mellé téve; víg nevetése ’s állásának elevensége eléggé mutatták, ki ő. E’ képet a’ művész ifju tulajdon kertjében állította-fel eggy virágos bokor’ közepette. Eggykor itt bájoló dalt éneklett az Isten’ hatalmáról a’ hold’ világánál; ’s íme valamelly lassú suhogást hall, mint midőn a’ bokor’ ágai köztt a’ szerelmes Zephyr suhog, ’s eggy isméretlen édes illat, édesbb a’ rózsákénál, eltöltötte a’ bokrot; ’s Ámor ezüst felhőn bocsátkozott alá, körülfogva a’ vígadva-lebdeső Szerelmek’ seregétől; ’s ezek a’ bokrok’ ágain nyugodtanak-meg ’ a’ fűvek’ virágain, mint a’ hogy’ a’ méh száll-meg az almafán, midőn gallyait a’ tavasz vastagon behintette virágaival.
Ifju! monda néki Ámor; én vagyok az, kinek oltárokat emel minden világ; én vagyok kit az Olympusz is tisztel; én vagyok ki a’ juhász Apollon’ sorsát magokkal a’ nagy Istenekkel is megirígyeltettem; én tészem az elmét szikrázóvá, én emberibbé a’ halandókat, ’s érzékenybbekké a’ legjobbakat is közöttök a’ való szépnek és jónak érzésében; engem tisztel kevély királyi-székén a’ föld’ ura ’s a’ pásztor elterűlt nyája körül. Én tüzet gerjesztek a’ bolond’ szívében hogy általa megbüntettessék, a’ bölcs’ életét pedig a’ legszebb örömekkel jutalmazom a’ miket halandók kóstolhatnak: a’ vágyás’ lángolásával, a’ legédesbb epedéssel, ’s a’ kénynek minden bájaival. Engem még kevés halandó tisztele úgy mint te, ’s meg foglak jutalmazni. Nem lészen boldogabb halandó náladnál. Ezt mondá neki az Isten, ’s eltűnt.
’S most érzékenyebb leve az ifju’ szíve mint ekkorig is vala. A’ leghevesbb vágyás eggy szépség után mellyet még csak képzelt, a’ legédesbb búslakodásba szenderítette őtet. Midőn a’ madarak a’ reggelt idvezlették, ’s midőn a’ hold csendesen fénylett-le az égről, elméne a’ szerelem’ bokrába. Ha reggel ment oda mindég fris koszorút talált Ámorjának fején. Csudálkozva nézte azt, ’s úgy vette mint szerencsés jelenséget. A’ szép bokorban űle ő eggy estve is, ’s a’ koszorúkról elmélkedett, hogy azok miképen jőhetnek az Isten’ fejére, ’s elvégzé hogy az éjt ottan fogja tölteni. Ébren volt ottan sok ideig; ’s éjfélkor susogást hall; lassan vonta magát a’ kép megé, ’s látja hogy a’ bokorból eggy leány csúsz elébb. Remegve lépett a’ leány a’ kép előtt nyílt udvarba; fejér öltözete repdesve fedte-be karcsú termetét, ’s a’ fejér öltözeten ’s a’ lepletlen még fejérbb vállakon setét fürtök folytak-széllyel; olly növésű leány mint Júno de komolysága mosolygóbb vala. ’S most epedő szemekkel álla-meg a’ kép előtt. Oh Ámor! ezt mondá, ’s sóhajtott; meddig kell még érzenem a’ te gyötrelmeidet! Ah, szívem eltölt tüzeddel! epedek, sírok, sóhajtozom. O Dámon, látnád csak e’ könnyeket, látnád csak e’ forró könnyeket mellyek orczáimat szűntelen’ ázva tartják miattad, ’s te is sírnál, te is szeretnél! Ah, mikor leszek én karjaiba dőlve boldog? mikor foglak én téged valaha már örvendezésem’ könnyeivel magasztalni?
Így a’ leány, ’s koszorút font a’ kép’ fejére. Döbögő szívvel hallotta az ő könyörgését az örvendező Dámon, ’s reszketve előcsúszván, némán rogyott a’ lyányka’ mellyére, ’s érzette hogy ő a’ legboldogabb halandó. Ez vala a’ szép pásztor ki a’ túlpart’ ifjait és leányait a’ Phyllisz’ lakjához felvezette.
’S mostan előjöve a’ nap a’ hegyek megől, ’s a’ harmattal-ázott mezők idvezlék az ő feljöttét. Kijőve Phyllisz is háló-kamarájából, ’s a’ rég olta váró sereg örvendező kiáltással idvezlé az ő kijöttét. Daphnisz hozta-ki karjain, olly szép mint a’ bor’ Istene, ’s olly bájos mosolygású mint a’ Szerelem. Előjött Phyllisznek anyja is, vígan ’s csaknem megifjodva nevetvén. Ketten ketten lépének most az ifjak és leányok a’ csolnakokba mellyek annyira ellepték a’ folyamot hogy ez alig látszhaték-ki alólok. Úgy beszéllik, a’ csolnakokban kis Szerelmek repdestenek az ernyők felett; ’ levelek’ víg zörgése, a’ rózsaillat ’s a’ pajkos játékok a’ leányok’ szövedékeiken, ’s bokretájikon emlőcskéjik előtt, elárúlták őket. Felmenvén a’ halomra, Daphnisz és Phyllisz karon fogva mentek-elől, ’s vezették a’ serget. Amyntász a’ hajdani barátság’ legszentebb örömei köztt idvezlé Phyllisznek anyját. Idvezlek, mondá, megszorítván mind két kezeit, idvezlek téged, özvegye a’ leghűbb barátnak! Boldog napok jőnek reánk, vígasztalni agg napjainkat! Előjövének Arisztusz és Philétász is, ’s megáldották ’s megölelték őtet.
’S az ifjak és a’ leányok eggy kerek sorba állának-meg az Ámornak szentelt oltár körül ’s menyegzői dalokat éneklék. Daphnisz és Phyllisz egymás mellett állának az oltár előtt; szebb bokor Ámornak még soha nem áldoza. Fejeiket fejér és piros rózsapárták övedzették, ’s eggy hosszú virágláncz folyt-le vállaikról, ’s öszveszőtte a’ két áldozót. Daphnisz eggy hím-galambot tarta kezében, Phyllisz eggy nőstényt. Ekkor reszkető kezekkel megfojtották a’ madarakat, ’s letették az áldozat’ kövére, béfedték szagos levelekkel és csemetékkel, ’s olajat töltöttek reájok és mézet; ’s minden leány és ifju eggy koszorút teve az áldozatra. Így égett az ’s édes illatú felhő emelkedett a’ menyegzői dallal fel az Olympuszra.
„O Ámor! így éneklének az ifjak és leányok a’ sípok’ zengése mellett; szerelemnek édes Istene! melly édes szeretni és szerettetni! Szeretnek az Istenek is a’ ligetekben, az Istenek is a’ folyamokban, ’s a’ fülmile terólad énekel hosszú éjeiben. O Ámor! szerelemnek édes Istene!
Nem csiráz e szerelem a’ rebegő csecsemőben már mikor még virágok köztt játszik? Oh úgy csiráz az mint a’ liliom a’ tavasz’ első langy reggelén! O Ámor! szerelemnek édes Istene!
Zordon télben él a’ ki nem szeret. Ollyan az mint a’ peshedő patak melly nem zuhog, mint a’ néma madár melly nem énekel, mint a’ száraz ág melly soha nem virít. O Ámor! szerelemnek édes Istene!
Ti kik szerettek ’s szerettettek! nem édesebben illatoz e nektek minden virág? nem zuhog e szebben minden patak? nektek nem minden madár menyegzői dalt énekel e? O Ámor! szerelemnek édes Istene!
Hogy Pán áldja-meg nyájatokat, ’s Céresz és Bacchusz mezőtöket, ’s szőlőtöket, ’s a’ Házi istenek vígadva múlassanak hajléktokban! Te pedig emelj fáklyát felettek, hogy szerelmek soha el ne hűljön, Hymen! házasságnak édes Istene! o Hymen!”
Azonban Aristusz, ’s a’ Daphnisz’ atyja és Philétász, a’ halom’ eggyik oldalán Pánnak, a’ földmívesek’ és nyájak’ védisteneknek, eggy fiatal kost áldozának-meg, felkoszorúzva szarvait repkényinnal ’s fenyőterméssel; a’ Phyllisz’ anyja pedig csendes könyörgést tett a’ házi-gond’ asszonyi-titkok’ Istennéjéhez.
’S most öszvegyültenek mindnyájan az ernyő alá, hol a’ Phyllisz’ anyja ízletes étkekkel, gyümölccsel és virágokkal eggy hosszú asztalt hinte-be. Körülfogták a’ hosszú asztalt; Daphnisz és Phyllisz legfelül űltek, mint a’ hogy’ a’ rendesen-kötött koszorúban a’ rózsa és liliom marad közepében a’ leány’ homlokának; ’s a’ Philétász’ kis fiját Phyllisz mellé űltették. Gyermeki kellem ’s vígság lebegett ennek orczájin, ’s szűntelen’ fel-felmosolygott a’ szép hölgyre, ’s csókolta kezeit. Őtet az agg kor követte: Aristusz és a’ Phyllisz’ anyja, ’s Amyntász és Philétász; az öröm és a’ barátság homlokaikat megifjították. Alább lassú mosolygások, titkos csintalan sugdosások, szelíd kötődés, ’s tréfás történetek’ beszéllése repdestek a’ tábla felett: de a’ nyugtalan ifjúság hamar elhagyá az evést ’s vígabb múlatásba fogott. Eggy hosszú sorba állottak-meg a’ tánczhelyen; Daphnisz első volt a’ sorban, Phyllisz az utolsó; de most csatlódik a’ sor, ’s Daphnisz és Phyllisz eggyütt vannak, megcsókolják eggymást, ’s a’ karika kereken lejt. Majd Daphnisz és Phyllisz közben maradnak, ’s a’ láncz körülttök lejt, széllyelfoszol, ’s ismét öszveragad. Ollyankor csak eggyenként lejtettek, úgy hogy a’ legjobb lejtők kiálltak középre, ’s úgy járták az aratók’, vetők’, vinczellérek’ ’s hajósok’ lejtéseiket, ’s ezeknek mozdúlásaikat mesterségesen szővték tánczaikba, ’s azalatt a’ kik nem lejtettek, az aratók’, vetők’, vinczellérek’ és hajósok’ dalaikat dallák a’ táncz mellé. A’ legpajzánabbak gyorsan kapták-fel a’ kaczagva-sikoltó leánykákat a’ tánczközben, hogy könnyű leplek magost reppene-fel utánok. ’S eltikkadva az ernyőbe mentek megpihenni, enyelegni, ’s regéket beszéllgettek.
Az én barátom nagyon megjárá eggyszer! mondá az eggyik leány, pajkosan megleggyentvén mellette űlő kedvesének orczáját. Megígértem neki, hogy dél után jókor a’ csalétban leszek; de neki közel estig kelle utánam várakoznia. Végre megjelentem, de elzúzott hajjal, eltépdelt pártával. ’S hogy ne feledd, monda az ifju, belé ugratva lyánykájának szavai-közzé; öszvegyűrt mellylepellel! Karjai közzé akarám vetni magamat, így folytatá szavait a’ leány; de ő neheztelőleg félre-vonúlt. Myrtil! mondám; megbocsáss! nem jöhettem elébb: a’ szép Damétász utánam jöve, kért, várnám-be őtet, ’s a’ mint bevártam ’s utól-ért, megkapa, gazúl viselte magát, virágaimat kikapkodta mellyem mellől, pántlikámat öszvetépdelte, ’s lerántotta pártámat. Ezt mondám Myrtilnek
*Mystilnek
, ’s meg akarám ölelni; de ő neheztelt ’s ment. Myrtil, ne hagyj itt! mert ha megharagítasz, vissza megyek Damétászhoz, ő nekem fris virágot ad bokrétámért. Ekkor még inkább neheztele. Igen! így szakasztá félbe szavait a’ nevetve-pirúló ifju; igen! Hah, az állhatatlan! mondám; íme mást szeret! talán rég olta szereti, ’s nem is tarta méltónak hogy titkolja tovább. Ezeket ’s több efféléket mondottam, ’s fel ’s alá addig mentem ’s jöttem, míg eggyszer, mikor nem is álmodám, előtte valék ismét. Reá tekintek, hát látom hogy eggy gyermeket fogott ölébe, ki virágaival játszott. Látod e, keményszívű! monda nékem; a’ kis Damétász helyre hozza a’ mit elrontott; új virágokat rak az eltépettekért mellyem mellé. ’S ez az a’ Damétász? kérdém elszégyenűlve? ez tépte-el mellyed’ pántlikájit? ez vonta-le pártádat? Igy beszéllé ezt a’ leány és a’ pásztor egymásnak kapdosván-ki szájokból a’ beszédet, ’s új csókokkal békélettek.
Oh, és melly igen édes a’ béke az efféle visszálságok után! mondá Phyllisz, eggy forró csókot nyomván kedves Daphnisza’ ajakira. Én alig voltam valaha boldogabb, felelte néki Daphnisz; mint midőn mind ketten látánk, hogy megcsala bennünket Lámon, ’s ismét szerettük egymást!
Eggykor engem is reá-szedett volt leánykám! mondá az eggyik pásztor, térdein tartván kaczagni-kezdő kedvesét. A’ víz’ szélén fekvém, ’s az álom meglepett; épen szenderegni kezdék, midőn eggy lassú szózatot hallának-meg fűleim: Ifju pásztor, mondá a’ kedves félszózat; valahányszor te forrásom mellett jársz, én mindannyiszor sóhajtozva nézek lépteid után, ’s síránkozom midőn eltávozol. De midőn vizem’ szélén szunnyadsz, ki boldogabb akkor nálamnál! Akkor kiszállok a’ hímes partra, ’s csókkal hintem-el szép képedet. Hijába igyekszem azt tovább titkolni; szeretlek tégedet, szép pásztor! eggy szép fiatal Nympha szeret téged: oh szeressd őtet te is, szép pásztor! Én téged nem szerethetlek; felelém a’ Nymphának, én már eggy szép lyánykát szeretek. De ha meglátnál engem, ifju pásztor, ugymonda a’ Nympha; ha látnád zöld hajaimat, hogy fejér vállaimon mint repdesnek és vékony derekam körül; ha virágzó orczáimat látnád ’s piros ajakimat ’s ezt a’ szép kék szemet, oh bizonyosan engemet fognál szeretni! Én téged nem szerethetlek, szép Nympha! ne vedd nehezen vallásomat; nem szerethetnélek ha olly szép volnál is mint maga Vénusz, vagy a’ Kegyistennék. Én Chloét szeretem, ’s nincs senki, a’ ki miatt tőle elálljak. De hogy nyugalmadat visszavehessd, elhagyom, szerencsétlen Nympha, forrásodat, ’s ide többé vissza sem térek, míg szerelmed el nem hagyand. Nem használ ellenkezésed, felele panaszosbb hangzattal a’ Nympha; utánad mégyek a’ szárazra, ’s az erdei Istenek elpusztítják nyájadat, ’s hozzám hoznak a’ vízbe. O Nympha! mondám neki; ha az erdei Istenek éltemet vészik is el, én tégedet nem szerethetlek: én egyedül Chloét szerethetem. Úgy Chloédat fogják elrablani, így kezdé folytatni fenyegetését a’ Nympha; de a’ fenyegetés kaczagássá vált, ’s Chloe nevető sírással ’s kiterjesztett karokkal jött felém. Nem lehetett tovább… monda;… Nem lehetett tovább. Így
*tovább, Így
beszéllé ezt most maga a’ leány; nevetnem kellett eggyűgyűségét; úgy hitte hogy Nymphával szóll, ’s már valóan neheztelni kezdett, hogy ez magát olly szemtelenűl akarta reá kötni. De melly igen örűltem én, így tapasztalván hűségedet! ezt mondá néki a’ leány, ’s mellyére szorította
*szórította
.
Illyetén örömek köztt közelített a’ szép estve, ’s a’ hold teljes fényében kele-ki a’ hegyek megől; ’s Daphnisz és Phyllisz minden leányt és minden ifjat ismét az ernyőbe gyüjtöttenek. A’ legszebb dinnyék, körülpártázva gerezdekkel, várták a’ felosztást; a’ piros-arczu almák, az arany körtvélyek, a’ gránát zöld koronájával ’s hasadt mellyével, a’ leves figék, és mind azon soknemü gyümölcs, a’ mit az adakozó ősz érlel, ’s a’ kemény-toku, és sima vagy gyapjas hüvelyü termések, hosszú sor tálakban ’s kosarakban állottak a’ táblán, kedves illatu fűvekkel ’s virágokkal behintve. ’S ezek közt borral és musttal megtölt nagy kanták nyúltak-fel, megkoszorúzva a’ szőlők’ Istenének szentelt repkénnyel.
’S a’ midőn a’ tábla mellé leűlnének, Dámon, az elefántcsontos ifju, ki az Ámor’ képét faragta, Daphniszhoz méne ’s így szóllította-meg: Vedd e’ szép szilkét, barátom! én ezt a’ te számodra véstem. Légyen az barátságunknak záloga, ’s megtelve járja-végig mindég az asztalt, ’s a’ ki belőle ivand, elébb eggy dalt énekeljen. Örűlve fogadta a’ szép adományt Daphnisz, ’s monda: a’ te barátságod igen becses énnekem, ’s bámúlta rajta a’ munkát; mert rajta volt Lyéusz, párduczok által vont
*volt
szekerével. Azt Silén követte rest szamarán ’s részegen nevetve; ’s a’ kaczagó Faunok karon fogva tartották őket két oldalról ne le ne fordúljon. Silént a’ Nympháknak, Faunoknak ’s Szatiroknak egyveleg csoportjai pajkos ugrándozásokkal követték, thyrsusz pálczákkal, dobjaikkal, csengő csészéjikkel; sípjaikkal ’s dagadt tömlőjikkel. Felettek a’ szilke’ felső szélén, a’ párkányozat’ koszorúja alatt, Szerelmek repdestek ’s vírágokat szórtanak. Ámor középben repült, ’s nyilakat lövöldözött a’ Nymphákra, kik részént készen ’s mosolyogva várták a’ lövést, részént futni látszottak, de enyelegve visszatekingettek, ha eléggé közel vannak e még, megsejtetni általa.
’S Daphnisz mostan tele tölté tajtékzó borral a’ szilkét, ’s ezt éneklé: „Bor, mi kedves vagy te nékem karja köztt szerelmesemnek! ’s hogyha téged csókja kísér, oh úgy vígadás borít-el! Mert a’ kedvelt lyánka’ csókja vígadásra nyitja a’ szívét. Csendes aljában halmomnak majd eggy zöld ernyőt plántálok Ámornak és Brómiusznak. ’S én azt szőlőből plántálom; ’s úgy osztán a’ zöld ernyőben, karja köztt szerelmesemnek, örvendezve meghálálom Ámornak édes szerencsém’ ’s vígadásom’ Brómiusznak.”
’S ezt éneklé Daphnisz, ’s Phyllisznek nyújtá a’ szilkét. Mosolyogva vette-által Phyllisz a’ szilkét, ’s így éneklett: „Rózsa, a’ te illatod szép, hogyha nekem Daphniszom nyújt; és ha forró csókjaink köztt tégedet mellyemre űltet, akkor vígadás borít-el; mert a’ kedves ifju’ csókja víg örömre nyitja a’ szívet. Plántálj ernyőt, kedves pásztor, Ámornak és Brómiusznak! én szerelmem’ Istenének szőlődhöz rózsát plántálok; ’s úgy osztán hív karjaid köztt örvendezve hálálom-meg Ámornak édes szerencsém’.”
Így méne körül a’ szilke az asztal mellett, ’s nevelte a’ vígaságot, az enyelgést. Szerelmes vagy csintalankodó dalok énekeltettek. Eggy dévaj ifju ezt éneklé: „Csaknem szerettelek már, te büszke, vad leányka! De légy vad és kevély bár, kaczagjad bár szerelmem’; szaladj, szaladj ha tetszik: nem kellesz! a’ miolta minap vizet merítél; ’s a’ vedret hajladozva nagy bajjal húzogattad. Szegény leányka, mellyed’ megpillantottam én ott, ’s nagyon hiún találám!”
Eggy gyenge leány véknyan énekelt, mint a’ pacsirta: „Szívem szeretni nem fog soha! így szóllok mindég. Ha gerliczéim’ nyögdösni látom, így szóllok mindég: Szívem szeretni nem fog soha. Hogyha a’ mezőben nyáját Damétász, a’ barna pásztor, felém vezérli, így szóllok mindég: Nem barna pásztor, szívem szeretni nem fog soha! Kedves leánykák, kik már szerettek, oh szólljatok ti, nincs e mit félnem, ha mellyem sóhajt, midőn ezt mondom: Szeretni szívem nem fog soha!”
A’ szilke Dámonra került, a’ ki azt metszette. Dámon, mondának mindnyájan a’ leányok és az ifjak; néked lantolnod is kell az ének mellett; hol lantod? Lant nélkül fogok énekelni, monda nékiek Dámon; ’s azonban míg ezt mondaná, eggy csintalan leány ölébe tette azt neki. Tapsolni kezdett minden leány és minden ifju, ’s ezt kiáltották: Lantolnod is kell! lantolnod is kell! ’s ő elővevé a’ lantot, ’s felkölt. Elfigyelmezett minden; alig susogott eggy pántlika a’ lyánykák’ mellyeiken vagy eggy viráglevél a’ koszorúkban, ’s Dámon így kezdette énekét:
„Leányok és ifjak! eresszétek magatokat a’ szerelem’ és a’ bor’ örömeire, hogy vígaság lebdessen a’ derült homlokokon ’s a’ veresedő orczákon. Mert, higyjetek nékem, ifjak! én láttam Lyéuszt, az ifjúságos Istent; elnyúlva feküdt ő félig béfedve árnyékkal, eggy zöld ernyőben, eggy tömlőre támaszkoda, körüllebegve szövevényes inakkal. Mosolygva feküdt így, ’s Ámor az ő térdén nyugtatta eggyik karját, a’ másikkal pedig eggy szőlőkoszorút font. Botorkázva jártak ernyője körül a’ részeg Faunok, ’s a’ Nymphákkal tánczoltanak, ’s le-leguggoltak körűlöttek ’s néha fel-felkapták, ’s dobogó szívek’ tájékain meg-megcsókolták. O Ámor! így kiálta mostan Lyéusz
*Liéusz
; tenélkűled még a’ bor is ízetlen! oh, ne hagyd soha szerelmetlenűl szívemet! Akkor érzem én igazán hogy Lyéusz vagyok; a’ bornak ’s örömnek Istene. ’S őneki így felele Ámor: Bacchusz, tudom én mit köszönhetek én tenéked; mert te merészséget adsz a’ gyávának, az elhaló szerelmet visszavonod életre, ’s a’ szerelem a’ hűlt-vérü öregre is akképen mosolyg-vissza, ha bort ivott, mint a’ lenyugvó nap mosolyg-vissza még eggyszer a’ piros esti vidékre. Te éleszted az örömet, ’s a’ csóknak új ízt adsz. Akkor érzem én hogy Ámor vagyok, a’ szerelem ’s legédesbb örömek’ Istene, midőn te ömlesz reám. Így a’ két Isten. Leányok és ifjak! eresszétek magatokat a’ szerelem’ és bor’ örömeire, hogy vígaság lebdessen a’ derűlt homlokokon ’s a’ veresedő orczákon.” Ez vala a’ Dámon’ éneke, ’s most szájához vivé a’ szilkét, ’s kiürítette azt.
A’ leányok és ifjak még sokáig némán űltenek mintha figyelmeztek volna. Vígadtak, ittak, énekeltek, enyelegtek, ’s csókokat loptak és osztogattak, míg a’ hold magasan felkölt az ég’ boltján. De most elhagyák az ernyőt, ’s Daphniszt és Phylliszt elkísérék a’ menyegzői kamarába, dallva és sípolva, ’s elébe ugrándozva egymásnak, mint a’ Bacchánsok
*Bacchántok
szoktanak a’ szőlőt-termő halmokon. O Hymen! ezt éneklék szűnet nélkül; házasságnak édes Istenek, Hymen! Kedves zengzettel elegyíté a’ maga szózatjait a’ Driász az ő dalaik közzé a’ zöld lombú fák közzül, ’s a’ fülmilék a’ közel nyár’ gallyain mennyegzői dalt csattogtanak.