Az eggy rekkent-nap’ estén vala midőn a’ reménytelen fergeteg eggy vándor Idegent kinek külsője inkább hagya szűkölködést feltenni mint kényen-létet, eggy alkalmasan sivatag ’s egészen isméretlen tájon kapá-elő, ’s ollyatén hely után kénszeríté széllyeltekinteni hol a’ rettenetes vész előtt menedéket találhatna. A’ setét fenyvesnek természeti homálya, még nagyobbá téve a’ zivatar’ felhőjinek feketeségek által melly az ég’ boltozatját messzére bévonta vala, őtet eggyszerre olly borzasztó éjbe borítá hogy a’ villámok’ vakító fénye nélkül húsz lépésnyire sem láthatott volna maga előtt. Szerencsére ez ijesztő fény’ segédjével eggy régi, félig már omladékká vált tornyot láta-meg, melly eggy nem szinte nagy halom’ ormán vad surjányból nyúla-fel, ’s neki, ha hogy oda eljutnia lehetne, óhajtott szállást fogott volna adhatni.
E’ pillantattal a’ Vándor’ lelkébe az örömnek eggy sugára szállott; olly öröm melly elragadtatássá vált midőn eggy új, igen tiszta lobbanás vele azt látatá hogy a’ toronynak széllyeldölt fokai közzül három még épen maradott.
Végre, igy kiálta-fel, végre feltaláltam a’ mit hasztalan’ olly régen keresek! Mert lehetetlen hogy engemet Kalaszírisz megcsalt légyen. Kétségen kivül e’ torony az hol teljesítve fogom meglátni kívanságaimat.
Ekkor eggy keskeny ösvényt sejte-meg melly a’ bokrok köztt a’ toronyig látszott felkerülgetni a’ halom’ oldalát. Szerencsés jelenség! ugymond. ’S ez az ösvény őtet valóban olly kurta úton vivé is hogy nem sok pillantatok mulva a’ toronyhoz ért, egyetlen maradványához eggy régi várnak mellynek királyi ruináji, általszőve repkény- és szederinakkal, csudás vadon alakokban elszórva feküdtenek.
A’ Vándor, kinek a’ zuhanó eső nem hagya időt e’ sivatag szépségeket nézelleni, sietett eljutni a’ táron-álló toronyhoz, ’s már a’ boltozott tág tornáczban lelé magát melly, az ajtón és felülről a’ vastag kőfal’ keskeny nyilásán, csak épen annyi világot veve hogy eggy csiga grádicsot sejthete-meg. Mind azon örvendetes kimenetel mellett mellyet neki lelke sugalla, megszállá eggy bizonyos neme a’ rezzenésnek; szíve döbögött, mint annak szokott a’ ki remény és csüggedés köztt megyen ellenébe sorsa’ elvárásának, midőn ő setét grádicson, mind két kezével tapogatván a’ falat, felballaga. Az lassu emelkedéssel ’s lépcsők nélkül háromszor fonódott körül a’ tornyon, ’s a’ mi Vándorunkat eggy kisded Előpalotába vezeté melly olly gyenge világot kapa, hogy abban semmit nem lehete egyebet kiismérnie egy kőpadnál az eggyik oldalfal mellett, és azon keskeny nyilást mellyből az alkonyodólag-fénylő szűk világ síkla-be. A’ Vándor be-betekinte e’ nyiláson, ’s a’ mit ezen benézéssel meglátott, az várásának eggyszerre olly bizonyságot ada hogy visszadöbbent, ’s csendesebb ütéseit várván szívének, a’ szőnyeggel beterített padon helyt foga. Végig-pillanta öltözetén, ’s szégyelni kezde azt a’ szomor alakot mellyet abban csinált. Valóban ez neki semmi just nem látszék adni hogy illy nagy készűletü szobába lehessen. Eggy fakó felruha négynyüstü vászonból melly őtet nyakától fogva bokáiglan fedve tartá, ’s eggy elnyűlt, szélein szakadozni kezdő kék-posztó-köpeny, szíjhevederrel szorítva véknyához, vala egész öltözete. Lábain fűzött félsaru volt, ’s mutatta hogy széllyelfesléséhez hosszas szolgálatja miatt közel vagyon, fejét pedig eggy szürke nagy süvegbe temette-el melly sápadt-barna, fonnyadt, ránczos képéből csak annyit hagya látni a’ mennyi elég vala még visszásabbá tenni tekintetét. Mind ez, eggy szintén a’ hasáig lenyúló rőt szakállal, eggy egészet csinála mellyet az első megpillantással koldusnak fogott volna minden venni, és a’ melly semmire nem vala alkalmatlanabb mint eránta szívet és szemet megnyerni. Mind e’ mellett, minthogy ő magát ezen figurával eggy teljes esztendő olta keresztül verte e’ világon, néki-bátorodék szerencséjét próbálni, mint fogadtatand azon ragyogó szobában mellynek ajtaja előtt álla.
Belépett, ’s úgy hitte hogy eggy Istenné’ alvó-hajlékában vagyon. A’ deszkázat aranyfonalokból szőtt pamlaggal vala beterítve, ’s a’ falakat bágyadt-zöld atlasz tablettek zárták-be, körülfogva aranyzott véseményekkel mellyekről vastagon-font természeti virágkoszorúk fügtenek. Illyenekkel voltak a’ sátorforma királyi nyugvó-ágy’ rózsaszínü kárpitjai is felaggatva, melly, nehány ezüsttel-tűzött bágyadt-sárga atlaszpárnákkal a’ falak körül, a’ szobának egyedül való bútorai voltanak. Ez eggy oválmetszésü nagy ablaknak sokszín’ üvegkarikáji által valamelly törtfény’ világosítását vette, melly a’ legkedvesebb behatást csinálá, ’s a’ szép lakot eggy titkos boldogság’ ki nem kémlélhető templomává rendelni látszék.
Bár melly váratlannak tetszett ez a’ mi Vándorunk előtt eggy omladásnak indult régi vár’ tornyában, de még váratlanabb vala neki hogy itt annak helyébe a’ mit találni remélt, eggy fiatal-embert láta a’ pihenőn elnyulva, ki az ő belépésére felegyenesedék, ’s őreá eggy homályos de nyugodt tekintetet vete, a’ nélkül hogy eggy illy rossz-jelenségü alaknak véletlen felléptén a megzavarodásnak vagy félelemnek jelét adta volna.
A’ fiatal-ember eggy nyűtt sarlach-posztózatba vala lepkezve; hajai, a’ legszebb szöghajak mellyeket látni lehetett, gond nélkül ’s hosszú természeti fürtökben fesledeztek vállain; szemei mélyen űltek fejében; színe halvány volt és beteges, ’s egész valóságán a’ bánat’ szenvedésének kinyomása ömlött-el, melly a’ hervadó de még mindég ritka szépség’ maradványainak eggy kibeszéllhetlen érdeklést kölcsönöze.
Az Idegen első pillantással olly erősen érezé magát a’ szeretetre-méltó Isméretlen felé vonattatni, ’s olly meleg részvétellel tölt-el eránta hogy nem lele szót kimondani a’ mit mondani óhajtott. Elkezdé dadogni mentegetését, de a’ mellyet az Ifju nem engede néki végiglen vinni. Te, a’ mint külsőd sejteti velem, ugymond, nem sokkal látszol tartozni a’ Szerencsének. Ha szerencsétlen vagy, testvérem vagy nekem, ’s szeretettel fogadlak, akárki légy.
Én Vándor vagyok, felele ez; a’ zivatar melly az erdőben reám jöve, ide kergetett. Körültekintettem hol lehetne védhelyt találnom, ’s megpillantám e’ tornyot; ’s az előttem a’ legcsudálatosabb, hogy ez épen az mellyet már öt hat holnap olta e’ földön keresek.
E’ szókra még inkább felemelkedék a’ szép Ifju, hogy az Idegent kettőzött figyelemmel nézelhesse. Ennek bár melly visszatoló vala is külsője, úgy tetszett neki hogy szavának zengése legbelsőbb rejtekeiben visszahangzik az ő szívének, és egyedül ezen zengés’ kedvéért melly őbenne eggyszerre verte-fel a’ legédesebb ’s legkínosabb emlékezeteket, érzé megnyilni szívét az Idegen eránt, a’ ki neki, a’ nélkül hogy megmondani tudta volna miért, valami egészen másnak látszott mint a’ mit külsője ismerni hagyott. Rövideden, kevés perczek alatt olly jó barátjai levének eggymásnak mintha rég olta voltanak volna öszveforradva. A’ szép ifju nyugvójának szélén hagyá leülni az öreget, ’s felkele hogy eggy rejtekből a’ falban gyümölcsöt, kenyeret ’s eggy palacz Cypriai bort vegyen-elő. E’ palacz, ugymond, immár nehány nap olta bontatlan’ áll; nem fordíthatom jobbra mintha vele téged enyhítlek. Úgy látszik, barátom, szükséged van reá; én eggy holnap olta vizzel ’s kenyérrel élek.
Az öreg a’ legszívesbb részvétel’ tekintete által köszönte jóságát, és, hogy legalább azt bizonyítsam, ugymond, hogy óhajtnék általad hálátlannak nem találtatni, azon kezdem hogy tulajdon alakomban lépek-fel előtted. E’ szókkal felolda szakála alatt eggy titkos zsineget, ’s süvegével eggyütt levoná barna, ránczos mumiaképét a’ rőt szakállal, melly csak eggy mesterségesen készült alarcz volt, lelökte köpenyét, ’s eggy barnahaju, vele eggykoru ifju álla ott, ki szépségben egyedül ennek volt kénytelen engedni, noha szint úgy mint amaz, inkább bánat mint az út’ alkalmatlanságai által, sokat szenvedett.
Az ismeretlen e’ szavak alatt: „hogy tulajdon alakomban lépjek-fel előtted” olly mozdulatba tévede mellyet nem tuda elrejteni: de jóllehet eggy percz mulva reményeiben mellyek lelkét élesztették, megcsalatva látá magát, valami olly rendkivül valót, olly vonszót lele a’ szép Idegen’ arczában hogy nézellésében el nem telhete. Végre nem bírt magával; felszökött, általölelte annak nyakát, hévvel szorította mellyéhez, ’s könnyeinek árjával öntötte-el orczájit.
Az idegen azon illetődés mellett is mellyet az elhevülésnek ez a’ hirtelen és különös kifakadása benne támasztott, nem titkolhatá-el alakján azon álmélkodást mellyet a’ torony’ ifja igen is felfogott. Mindent meg fogsz érteni, ugymonda neki ez, újra nyakába borulván; de elébb esküdj, ha külömben akarod hogy ismét kedveljem az életet, hogy tőlem soha el nem válsz, hogy haláliglan eggyütt maradunk. Eskem azt, felele az Idegen félig elfojtódott szózattal ’s elnedvesült szemekkel; eskem neked annak életére a’ kiért pihengek, a’ kit olly rég olta keresek és itt lelni reméltem.
Itt, e’ toronyban? kiálta a’ másik, tetszetős mozdulattal. De, úgy tetszik, azt már előbb is mondottad. Szavaidban, arczvonásaidban ’s abban hogy itt akadánk-öszve, valami titkost lelek. Mondd-el, kényszerítlek téged, ki vagy? kit keressz itt? ’s nyiltságodat visszonozni fogom, ’s eggy titkot tészek-le kebledben melly az enyémből még soha ki nem jött és a’ mellytől éltemnek sorsa függ.
Eggy önkénytelen sympathie vonsz feléd miólta szemeim a’ tiedet fellelték, felele az idegen; mit foghatnék-fel előtted, holott minden pillantatban kész vagyok hajlandóságomat erántad életemnek előterjesztése által bizonyítani? De légy eggy rendkivül való történetnek hallásához elkészülve.
Rendkivül valóbb mint a’ mellyet majd én beszéllek, ha elébb te teljesítended a’ mit ígérsz, felele amaz, nem lehet.
Az alatt még a’ két ifju, inkább elfogva önn-magától és a’ másikától mint hogy egyébbre is ügyelhessen, e’ beszédeket tartá, két egészen a’ szemekig elfedezett Lovancz érkezék-meg, kiket a’ még mindég tartó fergeteg hasonlóul itt kényszeríte védet keresni. Lovaikat szolgájokra hagyván, fellépdeltek a’ csigagrádicson. De minekelőtte az Előpalotába értek, vették észre hogy nem magok vagynak, és hogy a’ szomszéd szobában alkalmasan fenn szóval foly a’ beszéd. Szerénység vagy az a’ kívánság hogy tudják mi történ ottan, vagy a’ mi egyéb lenni akart, tartóztatá őket a’ két Isméretlennek társalkodását megháborítani. A’ nélkül tehát hogy amazoktól megsejtettek volna, leültek a’ kőpadon közel a’ szoba’ nyilt ajtajához, újra bevonták magokat köpenyeikbe, ’s merengő fülekkel ’s fenn-tartott lélegzettel figyeltek hogy a’ beszédből eggy szót is el ne veszítsenek.
A’ hely a’ hol születtem, így kezdé beszédét az Idegen, Memphisz, Egyiptben, ’s az atyám Kalaszírisz Fő-Pap ottan ’s Helytartója a’ Királynak.
Mit hallok? kiáltá a’ torony’ ifja? az atyád tehát Kalaszírisz, ’s te Oszmandyasz vagy? Hogyan? kérdé álmélkodva az Egyipti ifju; ’s te ismersz bennünket?
Engedj-meg, Oszmandyasz, felele a’ másik; többé szavaidat meg nem szaggatom. Mindent fogsz hallani. De most folytassd beszédedet.
Az Oszmandyasz és Kalaszírisz nevek a’ két elburkoltakat is az Előpalotában olly különös mozdulatba tették hogy jelenlétek bizonyosan el fogott volna árúltatni, ha a’ két Ifju épen azon pillantatban alkalmatlanná nem tétetett volna érteni ’s hallani a’ mi kivülttek történék. De rezzenésekből hirtelen’ magokhoz tértek, intettek egymásnak hogy lennének nyugton, ’s valamivel még közelébb vonultak az ajtóhoz, hogy mindeggyik füleikkel figyelhessenek.
Úgy látszik, te Egyipttel nem vagy ismeretlen, mondá az Idegen, ’s e’ szerént nem lesz szükség elmondanom, mint neveltetnek Fő-Papjainknak gyermekeik. A’ mint tizenhatodik évemet meghaladtam, az atyám engemet, hogy nevelésemnek ezen utolsó pompáját is megtegyem, eggy öreg Pap’ vigyázása alatt Görög-országba külde, hogy a’ Kabíri, Orpheuszi ’s Eleüsiszi mystérekbe avattassam, ’s így Memphiszben és Száiszban gyüjtött isméreteimet
*irméreteimet
a’ világnak legrégibb korabeli titkok felől mellyek, a’ mint ő hitte, a’ később koroknak minden tudományaikat messze hagyják magok megett, tökéletre vigyem. Két évnél többet töltöttem-el ezen útamban, ’s mindent eltanulván a’ mit nekem a’ Mystagógok Samothirákében, Crétában, Lemnoszban, Eleüsiszben és más helyen mondani tudtak, azon meggyőződéssel térten vissza honnomba hogy mind abból a’ mit tudni mindenek felett vágytam, épen annyit tudék mint annakelőtte.
Az atyám engem igen nagy szeretettel fogadott, ’s el nem hibítva látván útazásomnak czélját, nyilván hogy a’ fiatal-embereknek szokott elhittségektől, kik úgy hiszik hogy sokat tudnak, megójjon, tulajdon munkát csinála magának, velem minden szerzett isméreteimnek himságokat éreztetni. De mit tudsz tehát mind e’ nagyoknak-nézett titkaiddal? kérdé. Az igazi Bölcs nem az a’ ki szavalni tudja a’ mit kevés tud ’s tudni senki nem vágy, sem tudni szükségesnek nem tart; hanem az, a’ ki tökéletesbb életet él mint a’ közönséges emberek, az, a’ ki a’ természet’ erejét a’ magáévá tudja tenni, ’s ezek által tetteket tesz mellyeket a’ tudatlanok varázslatoknak ’s csudáknak szokott nézni. Az igazi Mystérek mellyekhez téged csak sokévi szorgalom ’s elfáradhatatlan vizsgálatok készíthetnek, a’ Végezeteknek kevésszámu kedvenczei’ hűségére ’s bölcseségére bízattattak, ’s még e’ titkok is csak gyarló maradványai annak a’ mit az emberek eggykor tudtak és tettek, míg planetánknak utolsó catastrophja ezen nemesbb emberfajnak véget hozott. Látni fogod annak almélkodást-érdemlő próbájit; pedig csak igen kisded részei annak a’ mit azok vihetnek véghez a’ kik valóságos birtokában vagynak az ő minden erejeknek.
Illyetén beszédek által igyekezett engem Kalaszírisz, a’ mint ugyan hiszem, a’ tanulásra gyúlasztani ’s eggy szorgalomra buzdítani melly nélkül nem fogna lenni bennem azon titkokra mellyek e’ nevet érdemlik, elfoghatóság. De úgy tetszik, a’ Végezetek engemet nem rendeltek örökösévé az ő bőlcseségének. Eggy szenvedelem mellyet ő minden philosophiajával meg nem tuda gátlani – a’ legkülönösebb, legesztelenebb, ha úgy akarod, melly valaha eggy halandónak képzeletét elfoglalta – rabjává tette egész valóságomat, ’s semmivé tette életemnek minden plánjait, minden igyekezeteimet hogy érdemesnek találtassam a’ Kalaszírisz’ oktatásaira, midőn engemet eggy – képszobor’ lábaihoz tűze.
Eggy képszoboréhoz? kérdé a’ torony’ Ifja nevetve ’s álmélkodva.
Hallgass-ki, monda Osmándyász, ’s ments-ki, vagy kárhoztass azután, a’ mint szíved sugallandja. Mert a’ szív’ dolgai felett csak szív ítélhet. Azolta hogy megjöttem Memphiszből, Kalaszírisz nekem szabad belépést engede a’ maga szobájába, hova annakelőtte csak ollyankor léphettem mikor ő hívatott. Ezen szoba mellett eggy cabinet vala mellyet emberei közzül senki és semmi árért nem mert volna megnyitni, ámbár ez inkábbára záratlan tartatott. Mert úgy hitte kiki hogy ajtaján valamelly Lélek áll őrt, melly az atyámon kivül mindent a’ ki azon belépni merészlene, tüstént megölne. Reám nagyobb hatása volna az atyám’ tilalmának mint a’ Lélek’ rettegésének, mert arra szoktattattam kisded korom olta hogy parancsait ’s tilalmait tágíthatatlan törvényeimnek tekintsem. De minthogy ő nekem ez eránt semmit nem hagyott, erőt veve a’ vágyás, látni mi lehet e’ titkos rejtekben, az eszméletnek minden sugallatán, ’s hasznomra fordítám mingyárt az első órát mellyben bizonyos valék hogy reám nem jövend.
Megvallom, reszketék minden tetemeimben midőn félre-vontam a’ zárt. De a’ rettegett Lélek eléggé jó vala béereszteni; ’s az első a’ mi, midőn elmémet csendbe szedém, szemembe ötle, sok egyéb csuda dolgokkal eggyütt, eggy öreg-ember volt, papi öltözetben, kinek tiszteletes alakja ’s szelíden-komoly tekintete annyira megzavart, hogy lábai’ elébe fogtam volna esni, ha mozdúlatlan volta melly nem látszott természetesnek, vissza nem tartott volna. Ha ez nem valami egyéb e mint csak képszobor? kérdém magamat. Egész bátorságomat elő kelle vennem hogy magamat ezen gondolat’ valósága felől meggyőzhessem; de megfoghatatlan marada, miként tudott a’ Mesterség illy tökéletes mívet képzeni, ’s a’ holt anyagnak miként adhatá ezt a’ lihegő élet’ játékát.
Még ezen elmélkedések fogtak vala el midőn a’ cabinet’ más szögében eggy kibeszéllhetetlenül szép ifju leány tűnt szemembe, ki nyugvó-ágyán űlvén eggy galambbal játszott, melly étkét az ő szép kezeiből ette. A’ leány igen gyengéd ’s arany csíkokkal ékes byszusz-tunikába vala öltözve melly vállain gombbal akasztatott-meg, véknyához pedig mingyárt a’ kevéssé elfedett ’s domborodni még csak kezdő melly alatt eggy arany zsineggel csatlatott. Karjai ’s vállai leplezetlen’ hagyattak, ’s a’ vékony patyolat, noha Szépem, a’ Keletieknek szokkásokként, igen illendően vala öltözve, egyet sem vona-el szemeim elől a’ legtökéletesbb symmetrie szerént alkotott test’ gyönyörü formájiból. Bámultam hogy eggy illy szépségü személyt Kalaszírisznek titkos cabinetjében találok, noha bölcsesége, kora ’s méltósága őtet e’ részben túl emelé minden gyanún, és ámbár épen most láttam mennyire mehet a’ Mesterség a’ természet’ mimelésében: az első tekintet még is másod ízben csala-meg; ’s az a’ gondolat hogy a’ szép leány is csak szobor, nem fére hozzám elébb mint midőn mozdulhatatlansága velem azt tökéletesen elhíteté.
Nem vagyok képes elbeszéllni neked mi történt velem e’ pillantatban; a’ ki ezt megfogni akarná, annak az én akkori állapotomat magának kellett volna próbálni. Nem lehete kétségem hogy a’ mit láték vala, nem egyéb mint eggy lélektelen kép; ’s szívem makacsul még is azt hitte hogy él és piheg ’s hallja a’ mit mondok. Phantasiem segédjére kele csábúlásomnak, ’s ez a’ csábúlás olly nagy volt hogy fél óráig térdeltem előtte ’s mind mondottam neki a’ mit tisztelet és szerelem a’ leghevesebb szeretővel mondathatnak, a’ nélkül hogy őtet illetni merészeltem volna hogy érezzem, lássam, hogy ő lélektelen anyag. Oh ez a’ szép leány csak ide van varázsolva! mondám; él, noha nem piheg; hall, noha nem felelhet; nem fog maradni örökké érzéketlen azon határt nem ismerő szerelem eránt mellyel engem is elbájola; szenvedelmem’ állandósága meg fogja hatni, ’s ki tudja nem én vagyok e az a’ szerencsés a’ ki széllyel fogja oszlathatni e’ varázslatot melly érzékeit lekötötte, ’s akkor osztán jutalmul nekem adja magát, ’s karjai köztt én leszek a’ legboldogabbika minden halandóknak.
Értem én hogy szenvedelmem előtted úgy jő-ki mint a’ legesztelenebb melly valaha emberi agyhoz és szívhez férhete, ’s igazlására nem mondhatok néked egyebet mint hogy én, történt legyen a’ mint akart, azon pillantat olta hogy a’ mennyei-alakú leány’ képét megláttam, nem voltam hatalmomba többé. Olly annyira nem valék többé abban hogy végre ellent-nem-álló de ah! nem is érző kezét megkapám, ’s szint úgy félénk és szint úgy hév szerelemmel nyomtam ajakimhoz mint ha élő leány volt volna.
Azon pillantatban az atyám belépe a’ cabinetbe ’s engemet a’ lélektelen leány előtt térdelve ’s képemmel az ő eggyik karjára hajolva talált. Megrendültem látására, ’s azt vártam hogy keményen meg fog feddeni: de szerencsémre megcsalám magamat; tekintetében nem volt semmi neheztelő. Te a’ Görögök köztt nagy csudálójává levél a’ Mesterségnek, Osmandyasz? mondá mosolyva. – Semmit nem láttam gyönyörbbet! felelék elpirult képpel. – Gyönyörbbet? kérdé Kalaszírisz, figyelemmel tekintvén szemeimbe. – Illy tökéletest, akarám mondani, atyám. – Az nem lehetetlen, felele; nagy Mívész’ munkája; ’s ezzel félbe szakasztá a’ beszéllgetést. Ha melly igen óhajtottam is holmi kérdéseket tenni nekie, nem mertem eggyikét is szóig jőni hagyni; olly nagy vala a’ tisztelet mellyhez eránta kisded éveim olta szoktattatám. Soha nem vala szabad valamelly dolog felől többet akarnom kérdések által tudni mint a’ mennyit ő velem tudatni önnkényt akart.
Kiléptem a’ cabinetből, de szívem a’ szép szobornál maradt mellynek most egészen más nevet ada. Mindég inkább inkább győztem-meg magamat csábúlásomban hogy az való személy a’ varászlatnak valamelly megfoghatatlan állapotjában. E’ csábúlás hízelkedék szenvedelmemnek, ’s kevés napok alatt olly tetőre emelte-fel hogy semmiről nem tudtam egyébről gondolkozni, és, minthogy egyebet nem teheték a’ mi vele függésben lehetett, való értelemben semmit nem csináltam.
Az atyám nehány hetekig nem szólla a’ történetről. Sőt úgy teve mintha nem sejtené hogy szokott dolgaimról ’s mulatságaimról lemondottom, ’s a’ búslakodásnak eggy nemébe estem melly velem a’ legmagányosbb helyeket keresteté ’s minden társaságokat kerültete. Azonban tőle látszék jőni hogy nem kaptam alkalmat bémenni cabinatjébe. Végre elváltozásom olly nagy lőn hogy az nem kerülhette-el az ő észre-vétét; oda leve minden kedvem, nem eheték, nem alhaték, szemeim körül karikák támadtanak, ’s magam is alig ismértem magamat. Egyedül Kalaszírisz látszott meg nem sejteni a’ mi velem történt. De most véletlen’ ismét kaptam alkalmat egész órákig múlatni rejtekében.
Elragadtatásomat mellyel legelsőben, midőn e’ szerencse ismét ére, a’ szeretett leánynak lábaihoz rogyék, mellyel általfogám térdeit, és hogy neki miket mondék ’s melly szerencsésnek érezém magamat, képzelhetni fogod ha valaha szerettél.
Oh, igen is ismérem! kiálta az Ifju a’ toronyban, mélyen húzott felsóhajtással.
A’ másodszori eggyütt lét olly hatást teve elmémre ’s egésségemre hogy eggyszerre ismét más emberré váltnak kelle látszanom. Kalaszírisz ekkor sem sejte semmit; de én nyolcz kilencz nap mindég találtam eggy eggy órát mellyet az őrűlésig-szeretett leány’ lábainál tölthettem. Voltak pillantatok mellyekben bódultságom annyira ment hogy őtet könnyeimtől ellágyulni képzeltem, ’s úgy hittem hogy ajkai mozdulnak ’s felelni akar szavaimra. Hittem hogy nem életlen hanem csak varázslott leány az által természet szerint új erőt kapa; ’s végre nem tartóztathatám magamat, gyanításomat melly nem látszott kétségbe-vehetőnek, az atyám’ elébe tenni.
Kalaszírisz csenddel hallá szavaimat, de a’ midőn véget értem, komoly tekintettel pillanta reám, ’s ezt mondá: Igen is hogy itt el vagyon varázsolva valaki, a’ mint látom, ’s az senki nem egyébb mint te magad. Ideje; Osmandyasz, hogy nevetségre-méltó játszásod véget leljen; mert mit gondolsz, hova viszen téged utoljára szerelmed mellyet eggy szobor eránt forralsz?
Ámbár az atyámnak ezen most eggyszerre felvett keménysége engem megzavart, örültem még is hogy ő maga nyujta nekem hatalmat, szívem’ állapotját előtte felfedni. Szenvedelmemnek árjai eggyszerre keresztül törék mostan azt a’ rakonczát mellybe őket a’ gyermeki tisztelet szorította volt; lerogytam lábaihoz, kértem szánná-meg szenvedéseimet, ’s a’ legerősbb kifejezésekkel tettem vallást előtte, hogy szerelmem, bár melly esztelennek látszik is egész szerencséjét vagy szerencsétlenségét fogja tenni életemnek.
A’ szenvedelem az illy esetekben nem szokott szavakban szegény lenni. Kalaszírisz azonban engem nagy tűréssel hallgata végig, ’s azon tűz által mellyel szóllék, nem látszott megbántatottnak. Mindazáltal mind elmondá nekem a’ mit az illy bölcseségü embernek mondania lehet, ki a’ maga szeretett és eggyetlen fiját az észnek és szívnek az ő szemeiben, és kétség’ kivül minden másnak szemeiben is, ennyire nevetséges megtévedéséből magához hozni igyekezik. Végre elvitt a’ megnémúlásig, de nem a’ meggyőződésig, ’s szelídséggel ereszte-el magától; de eggyszersmind némelly kifejezéseivel neheztelésének, hogy olly kevessé igyekszem eszemnek illy illetlen és nevetséges gyengeségén megszerzeni a’ diadalt.
Ezen idő olta több hetek multanak-el a’ nélkül hogy a’ dolog felől köszttünk szó esett volna. Most ritkábban lelék alkalmat szenvedelmem’ tárgyát láthatni; ellenben Kalaszírisz nekem annál többeket nyújtott ollyanokat mellyekben, a’ mint hitte, érzékeim elszóratthatnak ’s képzeletem más intézetet kaphat. Ollykor holmi parancsaival tisztele-meg mellyek miatt Memphiszből el kelle távoznom, ollykor kiküldött hajón múlatni magamat a’ Nílen. De mind ezen gyógyító szerek épen ellenkezőleg hatottak reám mint ő remélte vala. Akárhol volt testem, lelkem annál vala a’ kiért lángolék, ’s egyedül azért tűrtem valamelly megadással távollétem’ kínjait, mert eggy negyed a’ szeretett szobor’ nézeltében töltve, mindent jóvá tett ’s olly szerencsének látszott mellyért sokkal nagyobb gyötrelmeket is kész voltam volna kiállani.
Okaim jöttenek azt hinni hogy Kalaszírisz semmi alkalmat nem hagya elmenni használatlanul hol Memphisznek legszebb leányait láthatám. Néki-óhajtva közelített Ísisz Istennének nagy innepe. Eggy áhítatos búcsu Memphisznek és a’ szomszéd tájnak minden leányait fátyol nélkül és az ő legszebb ékekben vezeté-el szemeim előtt. Láttam nehanyat kik úgy nézettetének mint első rendü szépségek, de az én szemem őrajtok vagy elsíklott vagy valami különöst épen nem talált. Az atyám kapa ezen alkalmon. Enyelgőleg kérdé tőlem, ’s én e’ hangot nem szoktam vala őnála hallani, ha e’ szép személyek’ sokaságában nem leltem e fel originálját szobromnak. Nem eggyet is, felelék ugyan-azon hangban a’ ki méltó volna szolgálatot tenni körültte. Fájlalom, felele Kalaszírisz komolybb hanggal, mert e’ szűzek között azt is láthatád a’ kit én nődnek választottam. Nekem e, atyám? kérdém elrettenve kinyilatkoztatásán, mellyhez épen nem valék elkészülve. Ő mindnyájok köztt a’ szeretetre legméltóbb és, ha szemeim meg nem csalnak, eggyszersmind a’ legszebb is; legalább minden bizonnyal szebb e’ zománczozott-agyagu Szépnél kin te olly felette csuda ízlést lelél. Az lehetetlen, atyám! kiálték. Ha az volna is, Osmandyasz, mondá; eszes embert nem a’ szépség határozza-meg a’ nőválasztásban. ’S épen azért, minthogy te nem értesz a’ választáshoz, ekként folytatá nagy komolysággal szavait, én választottam neked. Én érzékeimnél vagyok ’s bírok velek; én tudom mi illik tehozzád és én hozzám, ’s nem lehet szavad ellenére e’ választásnak.
E’ szó mint eggy villám csapa-le az atyám’ lábaihoz. Ha képzeled hogy én mindenek felett szerettem az én szobromat, hogy az én szenvedelmem, minden képtelensége mellett, minden tulajdonaival bírt a’ legvalóbb, leghevesbb legelhatárazottabb szerelemnek melly valaha emberi szívet gyúlasztott, el fogod könnyedén érteni mit mondottam mindent ’s mit tettem hogy érdekelhessem az atyám’ szívét ’s elvonhassam azon szándéktól mellyet illy szembe-ötlő keménységgel fede-fel előttem. Nyugalommal hallgatá sokáig szavaimat, ’s látván hogy inkább vagyok megindulva mint hogy az ész’ sugallatait követhetném, felkölt, magamban hagya, ’s intett, szedném-öszve magamat, hogy majd midőn visszajövend, neki végső szavamat adhatnám e’ dolog eránt.
Alig méne-ki a’ cabinetből, ’s leömlék kedvelt szobromnak elébe, ’s elhevülésemben mellyhez hasonló forróságot soha még nem tapasztaltam, örök hűséget eském neki, ha annak következése egész éltem’ szerencsétlensége vagy eggy kegyetlen halál lenne is. Mostan veve erőt először indulatom’ heve azon tartózkodáson mellyből eddig még ki nem léptem vala, és a’ melly soha többet nekem még nem engede mint általfogni lábait, vagy számat tenyerébe nyomni. Most a’ legforróbb szerelemmel estem karjaiba, keblemet hideg keblébe nyomtam, mennyeisen mosolygó arczát elborítottam könnyeimmel ’s csókjaimmal, ’s őrűlésem annyira ment hogy elhitettem magammal mintha öleléseim köztt melegülni kezdene.
A’ csalódás nem tarthata sokáig, ’s szerencséje főmnek hogy azt megsejdítém. De bár melly békétlen vala is szívem az eszmélettel, csábult szerelmemen az semmit nem változtata; ’s midőn Kalaszírisz ismét belépett, inkább elszántnak talált mint eddig mindég, ha külömben nem lehetne, mindent feláldozni. Ezen elhatározással tekintetemben ’s hangomban, elébe menék. Atyám, mondám, meg vagyok győződve hogy e’ szoborban és a’ melly indúlatokat ez bennem támaszt, valami rend kivül való vagyon. Vagy varázslat által tétetett valaki ez állapotba, vagy ha ez csak holt anyag, bizonyosan él eggy személy a’ ki példánya volt ennek az észt és érzéket csaló tökéletes mívnek. Mind e’ két esetben életem’ szerencséje e’ személytől függ; ő lesz utolsó pihentemig tárgya legforróbb szeretetemnek, ’s hasztalan igyekezet volna tőlem a’ lehetetlent kívánnod. Én csak halálommal szűnhetek-meg őtet szeretni, ’s a’ ki lelkemből elűzni igyekszik az ő birtokának óhajtását, elébb szívemet tépje-ki e’ mellyből. Engedd, atyám, hogy életemnek mellyet te adtál, szerencséjét is neked köszönhessem. Bizonyos vagyok eránta hogy ezen csudás szobor’ titka melly épen úgy mint ím ez öreg, lihegni látszik, nem titok neked. E’ bizonytalanság’, ez epedés’ kínjait én többé el nem viselhetem. Te, én atyám, oh bizonyos vagyok ez eránt, nekik véget vethetsz. Mondd-ki, kényszerítlek Eldődeinknek tisztelt árnyaikra, mit tegyek hogy óhajtott czélomhoz eljuthassak, vagy mondd hogy az lehetetlen, ’s add-meg nekem a’ halált!
’S ez vég szavad, fiam? kérdé az atyám ijedelmes nyugodt komolysággal tekintetében. Vég szavam, felelék meg nem rettenve ’s az eltökélésnek hangjával. Úgy jer ide holnap a’ reggelnek felköltekor, ’s értsd a’ mit neked mondandok; monda eggy reámnézéssel melly nekem több részvétet mutatott mint keménységet, ’s intett hogy távozzak.
Eljöttem tőle, tisztelettel, de olly hánykódások köztt mellyeket neked rajzolni nem igyekszem. A’ várakozás elnyelte minden gondolataimat ’s minden percz míg a’ nap lement és ismét feljött, engem eggy kifeszítendő csigázáshoz lassandan látszék kisrófolni akarni.
Alig kezde szürkűlni az ég, ’s én már az atyám’ előszobájában állék; de még eggy aeonhosszaságu óráig kelle várakoznom. Számláltam érütéseimet, azon pont felé fordulván a’ hol a’ nap kilövellendi sugarait ’s sorsomnak meghatárzása’ óráját felhozandja. Végre feljöve a’ nap, az ajtó megnyilt, ’s az atyámat a’ tiszteletes öreg előtt találtam eggy fordulatban melly velem ollyformát gyanítatott mintha vele titkos beszéllésben állott volna. Minthogy háttal álla felém ’s nem látsza reám ügyelni, éltem a’ pillantat’ szerencséjével ’s a’ kedves leány’ szobrához vonultam. Ez nyájasbban látszott reám tekinteni mint valaha, ’s a’ mint ajkamat kezéhez nyomtam, igen világosan érzém hogy kezem az övétől gyengédeden szorítatott-meg.
E’ pillantatban felém fordúla az atyám. Úgy akarod, fiam, mondá nyugalmasan ’s eggy hangban melly nekem jót látszék jövendölni; el kell válnunk. Az olly csudálatos szerelemnek mint a’ tiéd minden próbát ki kell állhatni, vagy az csak varázslat és csalódás volna. Jer, Osmandyasz, öltsd-fel e’ köntöst, ’s rejtsd e’ lárva alá arczodat. Akként fogsz kinézni bennek mint eggy szűkölködő vén-ember, ’s így senki nem lel okot ólálkodni utánad, ’s ha bajban lészesz, mindenhol inkább akadsz szánakozóra. Íme a’ vándorbot, ’s itt eggy erszény mellyben annyi drachma vagyon a’ mennyi napot fogsz vándorságodban tölteni. Menj, fiam, ’s szerelmednek Géniusza kísérje lépteidet. Bujdossál, mindaddiglan éjszakai-nyugot felé míg a’ Galluszok’ földjére érsz, ’s eljutván Armorikának határához, keressd-fel azt a’ régi tornyot mellynek már csak három foka áll fenn. Ott lelended végét bujdosásodnak ’s kívánságaidnak czélját.
Midőn az Egypti ifju e’ szókat mondá, amaz a’ toronyban eggyszerre mély elmerülésbe látszék sülyedni ’s Osmandyasz elhallgatott. De amaz feleszmélt elhallgatására, ismét felderült, ’s kérte őtet hogy folytatná szavait.
Felöltözém, ’s Kalaszírisz tulajdon kezeivel köté képemre az álarczot melly olly mesterségesen vala készülve, ’s képemre olly igen illett hogy azt kiki tulajdon arczomnak veheté vala, kivált hogy így senki sem kaphata nagy kedvet élesen és sokáig nézni szemeim közzé. Látom hogy nyelveden kérdések lebegnek, fiam, monda Kalaszírisz midőn így útamhoz készíte, de ne tudakolj semmit, ’s vessd vaktában alája magadat sorsodnak. Ne hagyd-el magad’, ’s úgy Géniuszod sem hagyand-el. Szívem jót jövendől. Szerencsét útadra, Osmandyasz. Meg fogjuk egymást látni.
E’ szókra sok szeretettel megölele, homlokomra nyomá áldó csókját
*áldó, csókját
, ’s parancsolta hogy e’ lépten kezdjem vándorságomat.
Eltele tíz hó miolta Memphiszt elhagyám. Hosszú bujdosásom’ alkalmatlanságai eggyszernél többszer öszve fogtak volna nyommasztani, vagy arra bírtak volna hogy visszaforduljak, ha az a’ remény indított vala el hogy koronát találandok. De a’ mit én kerestem, szívemnek becslése szerint, nem vásároltathaték-meg elég drágán. Tűréseimnek jutalmokat a’ szeretett szobor’ karjai köztt kelle feltalálnom. Annak bírtam bíztató szavait e’ részben kinek szavait isteni szózat gyanánt szoktam vala tekinteni, ’s bizonyos valék beteljesedések felől, noha módja ’s eszközei megfoghatatlanok, homályosok voltak előttem. Ma reggel adám-ki utolsó drachmámat, ’s a’ torony mellyet keresék, mindég elvoná szemeim elől magát. Midőn nem is álmodám, eggy vész’ segédjével kelle azt feltalálnom, és ebben eggy barátot kit nem reméltem. De ah, óhajtásaimnak határczélja …
Talán közelebb van hozzád mint véled, így szakasztá félbe szavait a’ torony’ ifja. Legalább nagy okod vagyon ezt hinni minekutána az egyéb környülmények tiszteletes atyádnak jövendőléseivel olly pontban ütődtek-öszve. Adnák az egek hogy nekem nem volna több okom az elcsüggedésre mint neked! Te magad, Ostmandyasz, nem lehetnél szerencsésebb a’ tégedet-szerető képszobor’ feléledt karjaiban mint én voltam, volnék és mindég lehettem volna hahogy tulajdon hibám miatt – mert mint nyernék vele ha érette a’ Végezéseket vádolnám? – annak kipótolhatatlan elvesztése által a’ mint egyedül szeretek, a’ legboldogtalanabb halandóvá lettem volna!
Azonban míg a’ torony’ ifja ezt elfúladt hangzattal nyögte-ki, arczával eggy vánkosra esett melly mellette a’ falnak támasztva áll vala, hogy elrejtse könyűjinek özönét mellyeknek előtörő erejeket nem tudta meggátlani. Osmandyasz annyira megillettetett barátjainak szenvedései által hogy felettek feledé a’ magáéjit. Közelebb méne felé, megfogta csüggő kezét, részvéve szorította-meg, ’s ekként álla jó ideig mellette minden szó nélkül.
A’ szép ifju nem sokáig marada érzéketlen a’ maga új barátjának részvéte eránt. Úgy tetszett hogy pirult szertelen lágyságáért, ’s öszve-szedé magát hogy szenvedelmén valamivel több erőt vehessen. Végre midőn őtet Osmandyasz nyugtabbnak látta, ekként szólla hozzá: A’ szorongatott szív ollykor enyhet talált ha barát’ kebelében öntheti-ki fájdalmait. Ha úgy hiszed hogy e’ szer rajtad könnyíthet, fedd-fel okát bánatodnak mellytől emésztetni látlak. Talán hogy fekvésed nem olly csüggesztő a’ millyeténnek azt a’ bánat és szenvedés által bússá tett képzelet festi. Talán hogy a’ barátság csendesbb szemei lelhetnek valamelly nyilást a’ hol azt magad nem lelhetsz.
Halljad tehát történetemet, ’s ítéld-meg magad, vagyon e még mit remélnem. Megígértem neked ’s tartozom vele nyiltságodnak. Osztán még annak is a’ ki örökre elvesztette szívének boldogságát, öröm az midőn eggy részvevő lénnyel eggykori szerencséjét emlegetheti.
A’ természet nekem lágy szívet adott, ’s eggy halandóságot, inkább élni szép ideák’ világában mint a’ mindennapi emberek’ tolongásai köztt, és az ő visszásan egymásba-ütköző szenvedelmeiknek tisztátalan gőzkörében. Nevelésem még táplálta hajlandóságomat, noha énnekem fő-születés jutott; mert én igen magányos életben nőttem-fel; ’s ennek is az lön következése, hogy belépvén a’ férfijuság’ korába, szokatlan idegenséget érzék magamban az emberek’ asszonyaik ’s leányaik eránt kiket látni alkalmam vala; annál különösbb jelenség, mivel nehezen találhatni halandót, kinek gyengédebbek volnának érzései mind az eránt a’ mi szép, ’s több elfoghatósága volna a’ legtisztább, legfenntebb szeretethez mint nekem.
Történetből azon régi és ritka Kézíratok’ Gyüteményében mellyet az atyám Fő-Druídja e’ tartománynak, öszve-szedett, nehány ollyatén esett kezembe, mellyekből a’ tiszta Elemek’ lakójit tanultam ismerni; eggy Közlénynek nemét Emberek és szellemek között, kik engem, mihelytt velek ezen Írások által megismerkedém, egészen más kecsekkel vontanak magokhoz mint a’ durvább agyagból gyúrt lakóji Armorikának. Ítéld-meg önn-magad ha az a’ mit én az Elemi Nymphek’ szép voltok és tökélleteik felől vettem, alkalmas vala e fogyasztani honnom’ leányai eránt idegenségemet, ’s volt e valami természetesbb, minekutána bizonyossá lettem hogy ezen felsőbb lényeknek barátságáig ’s legszorosbb szövetségéig eljuthatok, mint az az elhatározásom mellynél tizennegyedik évem olta hű maradtam hogy az emberek leányainak társaságáról általjában lemondok, ’s a’ Bölcsek’ tanácsaik szoros követése által érdemessé teszem magamat hogy eggykor valamelly Szylphíde vagy Szalamandríne által szerettessem.
Az anyám, eggy nagyszépségü ’s rényü asszonyság, ’s eggyetlen húgom, eggy fiatal leány, valóságos mása az anyámnak, voltak egyedül kivéve ezen fogadásomból; amaz, mert elhitettem vala magammal hogy ő maga is eggyike ezen felsőbb-nemü lényeknek, ’s erről nem hagyának kételkedni mind azon tulajdonok mellyekkel ő minden más nők felett a’ kiket valaha láttam, ékeskedett, mind az a’ nagy tekintet mellyel eránta olly példátlan Bölcs mint az atyám, viselteték. Minthogy neveltetésem mellyet én eggy magányos Druídházban vevék, csak ritkán és rövid ideig engedte-meg a’ véle-létel’ örömét, e’ vélekedés annál inkább megerősödött elmémben; ’s minthogy én ezen épen úgy tiszteletes mint igen szép asszonyban megszoktam vala látni a’ Sylphídet, azon képzetek mellyek phantasiemban ezen Szellemszépségek felől támadtanak, annál több tisztaságot és életet kaptak, ’s annál erősebben hatottak szívemre, mint e’ nélkül fogtak volna. A’ miket történetek-tanító könyveimből a’ nagy-városok’ asszonyaiknak romlottságok felől tudtam, az engemet még eltola tőlök, ’s annyira vivének hogy ez végre testi csömörré lön bennem, és hogy elérvén tizenhét ’s tizennyolczadik évemet, lehetetlen volt az asszonyi-körökben lételt csak eggy óra negyedig
*negyedik
is tűrhetnem.
Az atyám phantasiemnak ezen fonákságát, a’ mint nevezni szokta volt, alig sejtette-meg, ’s azonnal kárhoztatni látszott azt, ’s okokat horda-fel eloszlatására; a’ húgom pedig minden alkalmakkal tréfát űze érzéketlenségemből, ’s nemének bosszujával kezde fenyegetni; de nálam eggyikének úgy nem vala sikere mint a’ másikának. Úgy hittem hogy az atyám csak kísért; a’ húgom pedig, kit azomban szívesen szereték, igen csekély hatalommal bírt felettem, mert ő öszve lévén szőve némelly földszülte leányokkal, elvesztette minden jusait szorosbb bízodalmomhoz.
Mintegy nyolcz vagy kilencz hete most hogy eggyikén azon magányos sétálásaimnak mellyeket néha e’ tájon tenni szoktam volt, eggy szokatlan szépségü galamb melly közel hozzám a’ csalitban felröppene, maga után menni kisztetett, olly szelídnek látszván ’s olly könnyü ’s rövid szökdelleteket tévén, ’s előttem gyakorta olly közel szállván-alá hogy reményem lehete megfoghatni. Úgy tetszett, játékot csinált magának abból hogy engem két vagy háromezer lépésnyi körben ide ’s tova csalogathat, még végre, leszállván az est, előlem eggyszerre eltünt.
Olly vadon rengetegben lelém magamat, hogy, ámbár az nem vala távol az atyámnak Druídvárátol, nem emlékezem hogy valaha illy mélyen jutottam volna be ez erdőségbe. Már setétebb vala mint hogy azt lehetett volna remélnem hogy belőle ki fogok érhetni; ’s e’ helyett egyedül az vala óhajtásom hogy valamelly kalibát vagy barlangot találhassak, mellyben az éjt, melly a’ legrövidebb szokott lenni most, tölthessem midőn magamat e’ torony’ kapuja előtt lelém. Úgy hittem, a’ közbülső emeleten világot látok; és ámbár az a’ puszta csend melly benne és körülte uralkodott, lelkemben ollykor szökevény borzadást támaszta, vágyék tudni mi az a’ mit itten lelni fogok, ’s engedtem vágyásomnak. Beléptem a’ kapun. A’ grádics’ nyilása felett függő lámpa mutatá az útat. Elindúlék rajta, ’s a’ palotába értem mellyet eggy hajnalló fénytől találtam felvilágítva, de nem láttam, a’ fény honnan ered. Valóban arra nem is vala időm, mert eggy fiatal Asszonyság ki e’ nyugvón szunnyadozék, mingyárt a’ hogy felléptem vala, elfogá tekinteteimet. Őtet szintén lábaiig eggy lángszínü selyem lepel fedte-bé. Az görög szabás szerint vala redőlve, ’s keble alatt mellynek szépségét a’ hajairól lefüggő bíborszínü fátyol fedte-be, eggy csillagó ővvel volt testéhez szorítva.
Eggyike az előpalotában űlő beburkolt személyeknek e’ szókra ezt mondá a’ másikának: Fenn ideje hogy útunkhoz lássunk. ’S ezzel felkölt, ’s elővonván posztózatja alól eggy kisded palaczkot, felsullanta a’ torony’ felsőbb emeletébe; de hamar visszatért, ’s társával olly meg nem sejtve ment-el a’ mint jöttenek volt.
Eggy Görög azt fogta volna hinni, mondá a’ torony’ ifja hogy Aurórának éjjeli szobájába jutott: énbennem a’ mit láték ’s érezék, nem hagya más gondolatot felkelni mint hogy előttem azon Nympheknek eggyike vagyon, kiknek ideájok elégséges volt elölni mind azon behatásokat mellyeket reám a’ földszűlte szépségek tehettek volna. Azon ki nem beszélhető érezések mellyeket szívemben a’ szép Ismeretlenek meglátása támásztott, e’ gondolatomat a’ bizonyosságig emelte. Az eggy édes zavarja volt az egészen új, a’ soha nem-ismert érezéseknek, eggy villámsebességü felváltogatásai a’ hévnek ’s fagynak, a’ megborzadásnak és legtetősbb örvendésnek mellyre az emberi természet képet, a’ nyelv
*nyel
szót nem talál. Azt tehát előtted, barátom Osmandyasz, leírni haszontalan volna.
’S eggyszersmind szükségtelen, ugymonda Osmandyasz, mert a’ mit te érzél ekkor, nem lehet sem szertelenebb sem tisztább és erősebb annál a’ mit én az én szobrom’ első meglátakor éreztem.
A’ torony’ ifja épen valamit akara mondani midőn eggy hirtelen eszmélet ajkait zárva tartá. – Igazod vagyon, ugymond eggy rövid pauze után; az efféle tapasztalások nem szenvednek sem leírást sem hasonlítást. A’ ki őket leírni akarja, arra kényszeríti hallgatóját hogy vagy semmit ne gondoljon, vagy hogy azt vegye annak a’ mit a’ másika tapasztalt, mértékéül és képéül a’ mit az illy nemben ő éreze. Neked nem csak az én helyemben, néked önnmagamnak kellene lenned hogy azon leírhatatlan szenvedelmet megértsd mellyet ez a’ mennyei Szép még aluva is, ’s arczán kivül egészen elfedve, bennem tudott gyulasztani.
Osmandyasz, a’ ki minden csábúlása mellett eggy szoborért, philozophabb vala mint róla feltenni lehetne, csendes javalatot mosolyga a’ torony’ ifjának; ez pedig ekként folytatá félbeszakasztott beszédét.
Vannak érezések mellyek olly tiszták ’s eggyszerüek ’s a’ lelket úgy eltöltik hogy eltiltják az időnek minden megfogását. Az a’ mellybe az enyém széllyelfolyt, midőn inkább inkább neki-bátorkodván lassu léptekkel ’s tartóztatott pihegéssel az alvó Istennéhez közelítettem ’s gyönyörrel eltölt tekintetekkel mozdulhatatlan állék előtte, kétségen kivül illyen nemü lehetett; mert meg nem mondhatom ha eggy óráig maradtam e vagy kettőig vagy még tovább, ezen elragadtatásban; de midőn a’ mennyei jelenés eltünt, az nekem csak eggy pillantatnak látszék.
Szegény barátom! mondá Osmandyasz. Az tehát csak álom vala?
Csalatkozol, Kedves, felele a’ másik. De ő felébrede, felemelkedék nyugovóján, nehány pillantatokig álmélkodva nézett engem, ’s eggy bizonyos intést tévén baljával, melly sebesbb vala mint hogy világosan láthattam ’s elérhettem volna, elfoszlott szemeim előtt. Itt állék, körülfogva a’ legsűrűbb setéttől, ’s ijedtemben öszve fogtam volna rogyni, ha épen midőn elvesztém eszméletemet, látatlan karok által nem tartattam volna fel. Midőn ismét magamhoz tértem, épen azon nyugvón leltem magamat a’ mellyen a’ szendergő Dámát láttam volt; a’ virradni kezdő nap bágyadt fényt lövelle által a’ festett karikákon; álmélkodva tekinték-körül, ’s reá ismertem a’ helyre; de magának néki nem marada egyéb nyoma mint a’ kép mellyet lelkemben találtam, és az az egészen új élet mellyet belém lehelle.
Elhagyám a’ tornyot, ’s visszamentem az atyám’ házához, hol kinnmaradásom mindent gondokba hozott. Elbeszélltem miként történt elkésődésem, és hogy tévelygéseim után sokára véletlenül eggy toronyra akadék az erdőben, hol az éjet legalább nem olly alkalmatlanúl töltöm mint az ég alatt fogtam volna. De a’ mi engem ott ére, arról hallgaték. Senki sem tuda a’ torony felől, de arczomon mindenek valamelly elváltozást akarának lelni, ’s tartalékjaik által hogy engem valami baj érhetett, sok alkalmatlanságomra voltak.
Kivájám magamat kezeik közzül a’ hogyan lehete, ’s a’ napot csuda történetemen tartott elmélkedéseim köztt töltém el. Az az ő hitelek hogy az elmúlt éjjel nem fogtam magamat kinyughatni, ürügyet ada nékem, hamarabb menni ágyba mint szoktam volt. Módját találtam ellopóskodni ’s siettem az erdő felé, ’s kerestem a’ mennyire az alkony engedte az útat melly tegnap a’ toronyhoz vezérle; de nevekedvén a’ homály, nehezen boldogulhattam volna szándékomban, ha két háromszáz lépésnyire magam előtt eggy fényt nem láttam volna meg, mellyet eltökélém hogy követni fogok. Az szüntelen’ lebegett előttem, ’s valamelly sokkal kurtább úton olly közel vive toronyomhoz, hogy azt annál inkább nem lehete eltévesztenem mivel azonban a’ hold felkele, ’s az erdőnek eggyik nyilásán igen tiszta világot vetett eggy részére az omladékoknak mellyek közzül a’ torony felnyult.
Képzeld mit éreztem midőn húsz harmincz lépésnyi távolságra valamelly eldölt oszlopnak eggy darabján ugyanazt az Asszonyságot látám űlni kit tegnap éjjel a’ nyugvón találtam vala. Öltözete ugyan-az volt azonfelül hogy hátra-vetett fátyola, ámbár még messzebb voltam mint hogy eléggé kiismérhettem volna arczvonásait, velem a’ legszebb főt hagyá látni mellyet valaha hiszem hogy láttam. Bal karjára könyökölve űlt, ’s a’ holdnak meresztette szemeit mintha abban kedvesének képét kereste volna. Ellentállhatatlan kecsei mellyeket neki e’ könyöklés ada, szárnyalló sietéssel fogtak volna vetni lábaihoz, ha ugyan-azon időben alakjának felséges volta és az a’ meggondolás hogy mi ő, vissza nem rettentett és engem tőle tiszteletes távolságban nem tartott volna.
Mihelytt engem közelíteni látott, elfedé magát a’ bíborszín fátyollal, ’s felkele hogy előmbe jöjjön. Te itt valakit keressz, Klódion? kérdé eggy szózattal melly lelkem’ mélyében visszazengett. Kit kereshetnék mást mint tégedet? felelék neki. Ez csapodárkodás e vagy szívnek érzése? kérde mosolygva. Eggy tekintet mellyet szívembe vethetnél, így válaszolék neki, legjobban felelhetne szavadra, mert a’ tegnapi est olta melly nekem a’ te látásod’ szerencséjét adá, képed minden más behatások’ nyomait eloltotta abban. Ez sok, ugymond eggy ismeretségre melly legalább részedről még igen is hijános; mert a’ mi engem illet, kénytelen vagyok neked vallást tenni hogy a’ történet kedvezőbb vala erántam mint erántad; én téged rég olta ismérlek; és ha magadat az én szemeimmel láthatnád, úgy fel fognád lelni feleletemet ezen állatásomban a’ magadéra.
Lábaihoz
*Láhaihoz
omlom, ’s nekem nyujtott gyönyörü kezét az öröm’ és szerelem’ egész szédelgésével csókolám-öszve. Mit mondottam neki boldog őrűlésemben, azt magam sem tudom; de ő jónak lelé csak hamar visszahozni magamhoz. Parancsolta hogy kelnék-fel; ’s minthogy az éj szokatlanul szép és hév volt, elvive a’ ruinák megett elnyúló tájra, melly minden szabadsága ’s szépsége mellett a’ természetnek, igen is sok ízletet ’s külömböző részeiben több öszveillést árult-el mint hogy a’ Mesterség’ szépítő kezeinek nyomát eltitkolhatta volna. Illatos bokroknak ösvényein járánk fel és alá sok ideig, ’s rajtok majd tágas ’s virágszélekkel körülfogott hantpiaczokhoz, majd eggy halkal-kellő keskeny úton magas fákkal és surjánnyal benőtt szirtfalakhoz jutánk, hol magunkat véletlenül bezárva leltük; majd kiss völgyek fogtanak-fel, hogy a’ zuhogó csermelyék elszórt fák és bokrok’ grouppjai köztt csapongottak ’s végre eggy tóban gyűltek-öszve, melly a’ kertnek eggy félsziget, képét adá. ’S a’ gyönyörü hely a’ maga minden lépten változó szépségeivel, a’ hold’ magiai világosításában, a’ legvidámabb legtisztább légnél, ’s karján Istennémnek, olly különös behatást teve érzékeimre, hogy magamat valamelly tündértájra által szállítva hivém; eggy gondolat, melly ezen állapotban annál természetesbb vala, mivel meg nem magyarázhatám, mint lehetett ez szomszédjában az atyám’ lakjának, előttem ekkoriglan ismeretlen.
Szép Ismeretlenem azonban még e’ varázskertben hol járánk hol eggy mohpadon eggy kies erdőben űlést fogánk, ezer meg’ ezer dolgokkal ’s olly móddal mulattata engemet melly nékem lelkének szépsége ’s ismereteinek kiterjedtsége felől a’ legfentebb ideát adá, ’s olly nyiltsággal ’s bíztossággal, mintha egymást örökké ismertük volna. Végre eggy hídon által, melly által vala lökve az eren, vissza menénk az erdőben, ’s én magamat eggyszerre a’ torony’ omladékai mellett lelém hol elébb őtet megláttam vala. A’ hajnal immár fel kezde tűnni. El kell válnunk, monda szép Ismeretlen; de ha neked kedves talál lenni a’ velem-létel, rajtad álland valamikor kedved tartandja, engem ugyan-azon órában a’ mellyben ma jövél öszve velem, a’ toronyban lelni. ’S ezzel eggy más oldalon eggy az erdőn keresztül-vágott út’ nyilásához vezetett melly nehány görbüléseken által kevesbb idő alatt mint eggy negyed, lakomba vissza hoza. Jó darabbig eggyütt jőve velem, ’s úgy tűnne-el megsejtetlenül, hogy nehány lépésnyire haladtam míg észre lehete vennem hogy magamban hagyott.
Nem szükség mondanom, kedves Osmandyasz, hogy azon felszabadításnak mellyet tőle nyerék, vettem e hasznát. Szerencsémre, úgy tetszett, sem atyám sem senki más a’ háznál nem ügyel dolgaimra. Majd kisétálást, majd vadászatot, majd látogatásokat hordottam-fel szépítésekűl éjjeli kimaradásaimnak, ’s mindenek meg valának nyugtatva a’ nélkül hogy azok eránt kérdéseket tennének, vagy hogy most a’ nappalok első felét elalszom, az éjeket pedig máshol töltöm, csudálkozgattak volna.
Ekként én nehány hetekig istenéjeket éltem Ismeretlenemnek titkos társaságában. Szabad vala mind elmondanom a’ mit értte érezék, ’s viszont ő is megengedé hogy olvassak az ő szívében. ’S ámbár tiszteletem és maga-viselete kívánságaimat olly szoros korlátban tartották hogy a’ felett a’ mit nekem ő engede, meg nem fogott volna pirulhatni: mindazáltal annyi becset tuda tenni a’ legapróbb szabadságokra is, ’s olly kimerithetetlen vala mulattatásaiban, elmésségeiben ’s kedveiben, hogy teljes okom volt a’ legboldogabb halandónak tartani magamat.
Boldog eggyüttléteinknek ezen órájiban megvallá nekem hogy azon első pillantat olta mellyben meglátott, elvégezte hogy engem szívének ’s személyének birtokába teszen, hahogy e’ szerencsére charakteremnek bővebb kitanúlása után érdemesnek találand. Nem csinála titkot belőle hogy idegenségem a’ föld’ leányai és hajlandóságom az Elemi Szépek eránt engemet őnála nem kevessé ajánlottak. Azonban tántoríthatatlan maradott mind addig nem tudatni velem nevét ’s mivóltát, míg elegendő okai leendenek szerelmem’ állhatatossága ’s valósága felől jobb vélekedést venni mint a’ mellyet a’ férfiak’ szeretete közönségesen érdemel.
Minthogy én őtet valóban szerettem, könnyü vala kitennem magamat minden próbának mellyre vonszani kívánand; de olly nagy vala tiszteletem és az a’ rettegés hogy tüzes kívánságaim az illy lényü Szépnek felette gyengéd érzékenységét megbánthatnák, hogy soha nem merészlettem próbaidőmnek melly nekem szint olly szükségtelennek tetszett mint alkalmatlan és kedvetlen vala, megrövidítését kérni. Még a’ gyűlölt fátyol is melly előttem arczának felénél többjét fedte-el, igen nagy tartózkodásokkal említetett. Mert, minthogy azon próbák eránt mellyek alá szerelmemet vetni készült, nem magyarázta-ki magát világosan, ki felelhetett róla, ha nem az vala e azon kísértés mellyen látni akarhatá, mennyire fognám az ő kisded szeszei ’s makacskodásai eránt terjeszthetni kedvezéseimet.
Mintegy négy vagy öt hetek fogytak vala el miolta szerelmem a’ szép Ismeretlenhez, noha csaknem egyedül lelki eledellel táplálva, naponként nevekedett, ’s végre a’ legtüzesbb szerelem’ egész erejét vette; midőn eggykor, egészen szokása ellen, sem az omladékok sem az eggyik vagy a’ másik ernyőben vagy valamellyik Tempelében a’ Varázskertnek, hanem a’ toronyban ugyan-azon nyugvón lelém, hol legelsőben látám vala. Eggy lassu eső melly az estve permetezék, azt rettegteté vele, a’ mint mondá, hogy a’ híves és nedves lény ártásomra lehetne, ’s úgy látszott hogy ő itt olly keveset tarta szenvedelmemtől mint azon helyeken a’ hol eddig minden éjjel nehány órákat tölténk eggyütt.
Tisztelő magam-viselete igazlá bizodalmát; azonban beszélgetésünk észre-vétlenül gyengédebb lön mint eddig lenni szokott vala. Ő maga valóban gyengédebbnek tetszett; hangja mellyel szóllott, a’ szerelem’ zengése volt, ’s szemeinek szép tüze általvillámlgata azon kettős fátyolon melly homlokáról mellyére aláfüggött. Elragadtatva szóllék szerelmem’ örömeiről ’s azon reményekről mellyekre maga ő szabadíta-fel, ’s most először merészlettem neki a’ legszerelmesbb kifejezésekben eggy béketlenséget mutatni mellytől nem látszék megbántottnak. Csak még hét napot! monda. Hét szazadok! kiálték, lerogyván lábainak elébe.
Végre megengedé kérlelni magát hogy a’ hetet háromra szálítja. Ajándékozzd még e’ három napot rettegésemnek, hogy eggy állhatatlant találok boldogítani, monda kérlelő hanggal; ’s te magad is fordítsd ez időt szíved’ vizsgálatára, ha képes vagy e olly tiszta, olly hív ’s olly állandó szerelemre a’ millyetént kedveseiktől fajom’ lényei kívánnak. Ne higyd hogy e’ vizsgálat felesleges, ’s számot ne tarts szívem’ ellágyúlására ha valaha erántam hűségtelen lenni találnál. Az ugyan, nem fogna nekem kegyetlen bosszút engedni de soha meglátni nem fognál. Én egyedül éretted élek; ellenben azt kívánom hogy szíved egészen enyém légyen ’s egyedül enyém légyen. Ha birtokomat érdemesnek nézed illy áldozatra ’s erősnek véled magadat kiállani mind azon próbákat mellyekre kiteszlek, jer ide a’ harmadik éjjel, ’s cseréljük-fel örök hűségünk’ eskeit; ma pedig hagyj-el, Klodion!
Ne kívánd ezt, imádott asszonya szívemnek! kiálték, általfogván a’ legforróbb szeretet’ lángozásában térdeit; engedd hogy itt lábaidnál…
E’ pillantatban elhala a’ bájos hajnalfény melly eddig eltöltve tartá a’ szobát, ’s szurok-feketeségü setétté változott, ’s az ismeretlen Szép kisuhana szemeim közzül. Hijába kiáltozám, lenne ismét láthatóvá, hijába tapogattam körül a’ szoba’ falait, eltünt, ’s kénytelen valék azon reménnyel enyhíteni bánatomat hogy harmad nap mulva a’ legteljesebb, leggazdagabb pótolékot kapom-meg most szenvedett kínzásaiért.
A’ ma és holnap-után való köz szörnyü hézag vala életemben. Csak úgy existáltam mint valamelly óra melly negyedet, minutumot ’s secundákat számlál. Az örök számolás alatt végre elérkezék a’ régen óhajtott est, ’s most korábban siettem az erdő felé mint szoktam volt. De történt légyen az a’ mint akart, reá nem tudtam akadni az útra mellyet nekem a’ szép Ismeretlen mutatott. Végre eltévedtem az erdőben, ismeretlen ösvényeken vesztettem-el magamat, megfordultam hogy új útakra akadjak a’ nélkül hogy a’ tornyot, legbékétlenebb óhajtásaim’ határczélját, elérhettem volna.
Végre eggy fényt láték-meg ’s feléje tartottam, azt remélvén, erősen hívén hogy az engem elvezet a’ való útra. Minekutána sokáig mintegy labyrinthben kerengeni hagyott, eggyszer a’ mennyire ki lehetett ismernem a’ setétben, eggy pompás palota’ portálja előtt látám magamat.
Eggy jólöltözött cseléd, égő fáklyával kezében, előjöve, elnézellett, ’s tisztelettel ezt kérdé: Nemzetes Úr, a’ te neved nem Klodion e? Én nem az vagyok a’ kinek szokása megtagadni nevét, még midőn a’ kérdést rendesnek taláom is; de alig feleltem igennel, ’s a’ cseléd megfordult, ’s a’ legelevenebb öröm’ sikoltásaival repült a’ palotába.
Kevés pillantatok alatt megnyiltanak a’ kapu’ két szárnyai. Hat igen szép öltözetü Szűzek, kiknek hat rabszolga ugyan-annyi viaszszövétnekkel világított, kijövének, idvezlék megérkezésemet, ’s tisztelettel nyultak kezeimhez hogy a’ palotába vigyenek. Kértem, tartanának kimentve, ’s elbeszéllém hogy megtévedtem, hogy épen nem ott vagyok a’ hol várattatom ’s hogy eggy pillantatom sincs a’ mit veszthetek. Bocsáss-meg, Nemzetes Úr, mondá az eggyik Szűz, nekünk kibeszélhetetlen örömünkre épen ott vagy a’ hol már rég olta fájdalommal várattatol.
Az lehetetlen, mondám
*modám
; játéktokat űzitek belőlem ’s nincs időm itt mulatni. E’ szókkal sietve akarék kifejtőzni kezeikből; de a’ rabszolgák fáklyájikkal elzárták előttem az útat, a’ leányok földre buktanak körülttem, ’s a’ legidősbb közöttök kényszeríte annak életére a’ kit szívem szeret, hogy őtet csak eggy perczig hallgatnám-ki. A’ mit mi tetőled kérünk, nagylelkü Lovancz, ugymond, azt egyedül te adhatod ’s teheted; nem fog tovább késlelni eggy negyednél, ’s olly dolog mellyet ennyi szerencsétlen kéréseinek eggy férjfi sem tagadhat-meg, ha születése’ ’s kara’ tekintetét becsülni tudja. Teljesítsd a’ miért mindnyájan esdeklünk, ’s itt-múlatásodat senki nem fogja tovább tartóztatni merészleni mint az magadnak tetszend. Az öt Szűz eggyesítette kérését az elsőével, ’s sírva kívánták hogy magamat megkérettni engednem ’s minthogy nem látám lehetőnek hogy illy környülmények köztt megtagadjam kérelmeket, ’s a’ vonogatózás múlatásomat még hosszabbá tette volna, eltökélém követni őtet. De olly kedvetlenül tettem azt hogy nem lehete visszásságomat eltitkolnom, ’s mentünk a’ palota’ belsője felé.
A’ leányok engem eggy erős világosításu Galerien ’s külömbféle szobákon keresztül vezettek, mellyek közzül az utólsó eggy gyenge lámpától véve világot. Ennek közepében eggy nagy ajtó vítt eggy másikba, ’s az ajtónál két oldal felől ugyan-annyi irtózatos Oriások álltak igen nagy buzgányokkal, ’s őrzék a’ bémenetelt. Megállottam, ’s a’ vezető leányra pillanték, mert én fegyvertelen’ voltam: de e’ pillantatban eggy tüzet-lihegő sárkány, eggy villogó karddal szájában, ereszkedék-le a’ boltozatról. A’ leány kért, venném által ezen nekem rendelt kardot, ’s követném őtet. Meglőn a’ mit kivánt; a’ sárkány eltünt, ’s a’ mint felcsapván fejem felett a’ kardot, az ajtó felé közelíték, a’ két Oriás földre rogyott.
Eggy fekete-posztóval kivert nagy palotába értem, ’s ennek közepében eggy magos és igen sok szurokserpenyők által világított kuppolyból bágyadt fényözön ömlött alá, melly a’ falak’ ijesztő homályát még inkább hagyta látni. A’ kuppoly alatt eggy háromlépcsőjü esztárdon eggy fekete-bársonnyal kivert tágas koporsó álla. Hat Szerecsen, aranyszövetü kerek kötényekkel ágyékaik körűl, tűzszín tollforgókkal fejeken, ’s meztelen pallósokkal markokban, vették-körül fenyegetőző állásokkal a’ koporsót. De alig villoga kezemben a’ csudakard, öszve-dőlengezének ’s eltüntek. Két leány a’ ki velem eddig jöve, felhága az esztárd’ lépcsőjin, ’s leemelte a’ koporsófedelet. Az a’ ki eddig vitte a’ szót, inte hogy közelítenék.
Felléptem ’s azon tompa fénynél melly a’ kuppokból a’ koporsóra alászállott, eggy csuda szépségü Asszonyságot láték-meg, kinek bal mellyében eggy nyil félnyeleiglen vala beszúrva.
Irtózattal vonultam félre e’ látástól, ’s a’ leány így szólla; Imhol az a’ szánakozást-érdemlő tárgy mellynek felszabadítását a’ Végzetek tenéked tarták-fel. Ez a’ mi Asszonyunk szerencsétlen vala eggy nagyhatalmu Géniuszt akaratja ellen a’ legtüzesbb ’s a’ legmakacsabb szerelemre gyúlasztani. A’ Szép’ útálata épen olly nagy vala a’ Géniusz eránt mint a’ Szép eránt ennek dühödött heve, mert ő a’ legcsúnyább, a’ legirtóztatóbb, mint az Asszony a’ legszebb. Minekutána az ocsmány lény a’ szerencsétlen gyűlőletes esdekléseivel sokaig elgyötrette és soha egyéb feleletet tőle a’ legmeghatárzottabb megvetésnél nem nyerhete, heves szerelme a’ leghevesbb haraggá változott-el. E’ koporsóba vonszá őtet, ’s önn kezeivel döfte szívébe e’ nyilat. Eggy évnél régebben olta előjő minden reggel, ’s a’ nyilat kivonja mellyéből. A’ seb legottan béheged ’s Asszonyunk ismét életbe jön, de akkor elkezdődnek szenvedései, mert a’ kegyetlen ismét egész nap gyötri útált panaszaival. De minthogy ez tántoríthatatlanul a’ maga ellenkezései mellett marad, a’ rút Géniusz minden estve újra szívébe döfi nyilát, befekteti a’ koporsóba, ’s elmegyen. bizonyos lévén hogy azon rendelések mellett mellyeket őrzése végett teve, reggel feltalálandja. Mert a’ két Oriáson ’s hat Szerecsenen kivül kik a’ palota és koporsó körül felvigyáznak, eggy Taliszmant állíta a’ kapu felibe, ki ezt látatlanná teszi minden előtt, és mintha még mind ezek sem volnának elegendők, a’ neki-cselédkedő Lelkekkel az egész lakot mindennap más meg más helyre téteti-által. És még is minden szemessége sem gátolhatja hogy egyedül tőled függhet, Nemes Lovancz, parancsolónkat e’ rettenetes inségből kiszabaditani. Eggy nevezetes Orakel mellyet ezen dolog eránt megtudakoltam, azt adá feleletül, hogy Asszonyom’ megszabadítását senki egyéb nem viheti véghez mint eggy Klódion nevü Galliai Lovag ki itt a’ maga idejében megjelenend, ’s eggy még nagyobb hatalom’ védje alatt kínzónknak varázslatát eloszlatandja. Hosszú várakozásunk után végre szerencsénk vagyon tégedet nálunk láthatni, ’s semmit nem kétljük hogy te vagy a’ megígért szabadító. Maga az hogy te vagy az az eggy a’ ki előtt látható lőn e’ palota, valamint az is hogy a’ csudaerejü kard a’ sárkány által teneked nyujtatott, és hogy előtted az Oriások ’s Szerecsenek öszve-hullottanak, azt hagyják hinnünk hogy a’ mit váránk, bételjesedik. Hajtsd végre a’ mit általad akar megtétetni a’ Végezet, jóltévő Lovancz. Nincs hatalom melly e’ nyilat kivonhassa a’ mi kinzónkon és rajtad kivül. Tedd-meg a’ próbát. Ha szerencsés leendesz, úgy az útált Szellem minden hatalmát elveszté a’ szép Pasidóra felett, ’s nagylelküségednek határtalan hálája lészen bére.
Azt felelém a’ Szűznek hogy ha érdemem mellyet Asszonyának megszabadítása által talán szerzeni fogok, tízszerte nagyobb volna is, én egyéb jutalmat sem nem kérek sem nem várok mint hogy eggy perczig se tartóztattassam elhagyni e’ lakot. A’ leány, a’ nélkül hogy szavaimra felelt volna, kért, fontolnám-meg, hogy parancsolója, valamig mellyében lészen a’ nyil, mindég annak hatalmában áll a’ ki őtet most bírja, ’s hogy ez minden pillantatban visszatérhet, ’s így, hanemha dolgomhoz látok, a’ gyötröttet elkaphatja előlem ’s a’ lakot más helyre teheti-által, hol véghetetlenül nehezebb leend a’ Végezetektől nékem rendelt munkát megtenni.
Közelebb vonultam tehát az ifju Szép felé, kinek kellemei olly szemfényvesztőknek látszának előttem hogy azokat nem igen merészlém megtekinteni. Borzadva nyultam a’ nyil’ szárához, ’s azután hogy azt nem minden nehezség nélkül kivontam, eggyszerre elalvék a’ fény melly a’ palota’ közepét eddig világította. Mennykőroppanás reszketteté-meg az épületet, ’s nehány pillantatokig eggy sűrü kénszagu gőzbe borulva állék. De midőn az eltűne, melly nagy vala rémülésem hogy eggy temérdek sokaságu kristály-gyertyakoronáktól ragyogó palotában lelém magamat, ’s a’ koporsót eggy királyi székké láttam változva, mellyen ő eggy hosszú ájulásából végre eszmélethez tért személy’ állásában űlt. Arczát eggyik szolgaleánya’ keblén nyugtatá, azalatt míg a’ többiek körültte térdre hullottanak ’s víg felsikoltozások alatt jelengették meg-szabadúlásán támadott örvendéseiket. Felkele székéről hogy magát félre vonja, ’s két udvarlójának karjaira támaszkodva menvén-el mellettem, hálájának olly érzékeny pillantását veté reám melly lelkemig hatott. Szemeim önnkénytelen’ kísérték, míg látásom elől eltünt.
Öszve-zavarva e’ váratlan ’s csudás történetek által veszteg állék ’s kérdém: Miért mulatok itten tovább? midőn az eggyik leány visszajöve, ’s asszonyának nevében kért, el ne hagynám a’ palotát míg a’ nyujtott igen nagy szolgálatért a’ tartozott hálát nekem meghozandja. Minthogy Asszonyom, ugymond, azon öltözetében mellyet rajta a’ koporsóban látál, előtted illendőséggel meg nem jelenhet, méltóztassál addiglan várakozni míg áltöltözik. Az sokáig nem fog tartóztatni.
Bár melly kínos volt nekem e’ haladék, a’ becsület’ minden törvényeinek sére nélkül nem lehete a’ kérést teljesítetlen’ hagynom. Követém tehát a’ leányt, ’s általmenék eggy más szobába, hol ez kért, pihennék-meg eggy kevéssé, ’s élnék némelly frisítőkkel mellyek eggy ezüstlábakon álló ében
*ebén
asztalkán felterítve állottanak. Valóban hosszas kerengéseim az erdő’ útjain ’s az a’ kedvetlen késlelet melly rég olta tartóztatgata, annyira elbágyasztának hogy ez az ajánlt
*ajált
rövid pihenés és a’ megfrisítések igen jókor látszának érni. Azomban itt veszteni ennyi időt még is békételenségre fakasztott. A’ leány ott hagya, hogy ha majd az asszony öltözve lesz, ’s látogatásomat elfogja fogadhatni, hozzá vezethessen, ’s eggyik negyed a’ másika után múla-el míg visszatért.
Szerencsétlenségemre azalatt viradni kezde ’s kibeszélhetetlen fájdalommal láttam hogy elmult az idő mellyben a’ toronyban megjelennem kell vala. Közel voltam az őrjöngéshez annak elgondolásában hogy az Ismeretlen engem hijába várt. Mit kell rólam gondolnia? Melly gátlás lehet eléggé nagy kimenteni elmaradásomat? ’s mint remélhetném hogy valaha ezen megfoghatatlan megbántás után meg fogna nekem bocsáthatni?
Ezen csüggesztő elmélkedésben lele a’ leány, ki engem asszonyához vezetni jött. Követtem őtet, de annyi nyugtalansággal, olly visszásan ’s kedvetlenül hogy neki azt lehetetlen volt meg nem sejtenie. De, megvalhatom e előtted, Osmandyasz, a’ nélkül hogy tőled érette épen úgy útáltassam a’ hogyan magam útálom magamat? azon első pillantattal mellyet az igen is bájos Pasidóra reám szegzett, lelkemnek minden kedvetlensége, mintha varázslat ért volna, eggyszerre széllyelfoszlék, ’s bár melly következést vonand maga után azon szolgálat mellyet eggy szeretetre ennyire méltó személynek nyujtandok, lehetetlen vala meg bánnom hogy szerencsémet az ő megszabadításának feláldozám. Ismeretlenem, úgy hittem azt én balgatag! maga is javallani fogja tettemet, ha elmaradásom’ okát neki elbeszéllendem.
A’ szép Pasidórát eggy kanapén lelém melly minden alkalmasságaival bírt eggy pihenő-ágynak ’s olly fél-elnyúlásban melly illett annyi és olly hosszas szenvedéshez. Kért, fognék helyt mellette, ’s meleg érezéssel köszönte a’ mit érette tettem. Szavainak zengése mélyen meghatott. Az nem vala Isméretlenemnek szózatja, de olly igen hasonlíta hozzá hogy szívem annál inkább ki vala téve általa igen érzékenyen érdekeltetni. Keveset szóllott; de szép szemei annál többet mondottanak. Pillantatai ugyan-annyi nyilai voltak a’ Szerelemnek ’s egyenesen hatának szívre, de édesbb sebeket ejtének mint hogy kedv érhetett volna kerülgetni őket. A’ szép arcznak minden tagja méltó vala ezen bájos szemekhez, ’s ezek egyetemben olly egészet csináltak melly a’ vonások’ gyengédségére ’s öszve illésére, a’ formák’ tökéletére ’s a’ színek’ tisztaságára nézve mind azt a’ mit valaha láttam, végetlenül túlhaladott. Vedd még mind ezekhez a’ mi a’ lelke a’ szépségnek, a’ leggyengédedebb érzékenység’ kinyomását, és eggy bizonyos rejtett mosolygást melly száját ’s orczájit körülfolyta ’s minden perczben új kecseket hagya támadni, ’s mondd-el, lehetséges volt e –
Szegény Klodion! kiálta a’ szép Idegen; hol marada szeretett Isméretlenednek képe, hogy neked lehetséges vala más képet mint az övé illy gonddal ’s illy vigyázatlanul tekinteni?
Még inkább fogsz szánni és talám menteni is, ha megértendesz mindent, mondá a’ Druíd’ gyermeke. Bár melly nehéz volt szemeimet eggy illy szeretetreméltó alakról elvonnom, arra még sem voltam kísértések’ hija nélkül. Pasidóra a’ maga puha vánkosülésein
*vánkosüléseim
eggy félfekvő dőlésben nyult vala el, melly a’ legtökéletessbb illőséggel egész személyének kecseit a’ legnagyobb hatásu setéttisztába tevé mellyet a’ legfortélyosbb Festő választhatna
*válatszthatna
a’ maga legnagyobb-gondu mivéhez. Öltözete varázsló közmíve volt a’ pompának, ízletnek és eggyszerüségnek. Eggy fejér, áltlátszó selyempatyolat lepte-el fejét, egyedül hogy szemeinek tündökléseket szelidítse, ’s a’ legkellemessbb bágyadtságot kölcsönözze arczának. Gömbölyeg karjait hatszorosan fonta-körül a’ legnagyobb gyöngyfonás, mintha általok csak azoknak fejérségét akarta volna tetszetősbbé tenni. A’ legfeketébb haj, gyöngyfonással általszőve, hosszú göndör fűrtökben folyt-le a’ legszebb nyakon melly valaha illy szép főt horda, ’s széllyelömlött a’ most eggy kevéssé gondolatlanul fedett mellyen, talán hogy Megszabadítója azon gondtól ne kínoztassék hogy forradásokat talált hagyni rajta a’ varázslott nyil. Valld-meg, barátom, szívemnek hűsége az Ismeretlen eránt veszélyes próbára vala kitéve! Kegyetlenség volt illy cselt hányni szívemnek és érzéseimnek, ’s talán nincs halandó, a’ ki ennyi kecsek’ öszve-eggyesült hatalmokat elviselhette volna.
Érzettem hogy veszélyem ’s az a’ nyugtalanság melynek, a’ mint gondolom, inkább kelle rettegőnek mint gyengédednek látszani, nem maradhattak a’ szép Pasidóra előtt elrejtve. Részvétel’ hangjában kérdé tőlem, mi bajom? ’s mellé vetette hogy vígasztalhatatlan fogna lenni ha azon érdem mellyet megszabadítása által magamnak szerzék, nekem talán nagyobb áldozatba került volna mint a’ mellyel azt neki helyre hozni tőle kitelhetnék.
E’ szó gyilok vala szívemben. Kevésbe mult hogy szeretett Ismeretlenemet segédemre nem kiáltám. Megújítottam neki szívemben a’ tántoríthatatlan ’s örök hűség’ eskeit: de minden pillantásom az igen is kecses Varázsra akaratom ellen hűségtelenné tett. Eggyszersmind érzém hogy csak a’ felkelés és eltávozás fogna megmenthetni, és hogy még az eltávozás’ óhajtása sincs többé hatalmamban.
Azalatt még lelkemben ezek történtek, azon voltam hogy a’ szép Pasidorának olly feleletet adhassak melly szívem’ állapotját előtte el ne árulja, de az ő önnszeretetét is meg ne sértse. Valamit mondottam neki a’ minek csak nyájasságnak kellett volna lenni, de, a’ mint rettegem, édesdebb volt mint akartam hogy legyen; legalább annyi látszott hogy ő annak vevé, mert helyének látta velem a’ hála’ színe alatt kevésbb tartózkodással éreztetni hajlandóságát mint eddig.
A’ veszély most minden pillantattal inkább nevelkedett, ’s fenn ideje volt öszve-szedni minden erőmet. Azt mondám tehát hogy níncs jutalom melly azon örömmel mérkezhessék hogy illy érdemü személynek, talán saját kárommal, használhattam. De bizonyos lévén hogy immár nem tarthat üldözőjétől, bátor vagyok kérni, eresszen; mivel eggy énnekem igen nagytekintetü dolog eggy bizonyos helytt, hol már tegnap várattatám, jelenésemet kívánja.
Ez a’ neki, a’ mint látszott, nem épen váratlan kérés szép arczának vonásaiba igen tetszetős jeleit nyomta-be a’ kedvetlenségnek
*nyomta-be ’ kedvetlenségnek
. Nem rejté-el előttem, mennyire akadt légyen fel azon hogy nekem azon szer után mellyel erántam a’ maga hálás érzéseit bizonyítja, a’ tőle-távozhatás lehet eggyetlen jutalmom mellyet elérni vágyok. Én mentséget kénytelenségben kerestem, de nyilván olly hanggal melly érezteté vele hogy szívem, legalább félig, az ő részén áll. Mert ábráza eggyszerre megint felvidámult, ’s a’ legszabadabb legnyiltabb képpel úgy mondá, hogy meg nem fogná magának bocsáthatni ha bennem az őtet lekötelezhetés’ óhajtása legkisebb áldozatba kerülne; a’ mivel már eddig is adósom, az neki nem ad just még több kedvezéseimet kívánni; és ha neki még egyedül e’ napot engedném, úgy ő tetszeni hagyandja magának – mosolygva veté ezt mellé – annak engedni az éjt a’ kinek az elmultat szentelni akartam vala.
Szerencsétlenségem akará hogy én, ennyi okom lévén félni tőle, meg nem fontolám mennyit merek ha kecsei’ hatalmoknak ’s nem jól fedezgetett szerelme’ kísérteteinek eggy egész nap leendek kitéve. Eggy szóval, kedves Osmandyasz, reá állék; és ő illy nagy diadalt vevén rajtam parancsola az eggyik leánynak hogy vezetne eggy hajlékba hol nehány óráig magamat kinyughatnám.
Alig valék magamra hagyva, az vala első gondolatom hogy hasznomra fordítsam azon bíztosságot mellyben megmaradásom eránt voltanak ’s búcsúvét nélkül odább álljak. Bár követém vala jó Géniuszom’ sugallatát! De megcsalni eggy szeretetre ennyire méltó asszonyt ki magát adott szavamra bízta vala, ez a’ gondolat olly nemtelennek ’s kegyetlennek tetszett hogy lehetetlen vala elfogadnom. De minél kevésbbé rejthetém-el magam előtt szívemnek állapotját, annál erősbb vala feltétem hogy mind azon behatások ellen felfogok fegyverkezni a’ mellyekkel engemet az ő szépsége ’s szerelme ijesztgettenek.
Déltájban újra a’ kastély’ asszonyához vezettetém. Eggy királyi alpalotában leltem őtet, melly a’ kert’ terassza felé nyitva állott, közepette leánycselédjeinek, keleti öltözetben, melly az ő gyönyörü formáji’ minden gratziájinak szabad játékot látszott engedni. Alig tartóztathatám-meg magamat hogy lábaihoz ne boruljak, ’s elhalni érzettem első megpillantásakor legmerészbb feltéteimet.
Azon kínos küzdésnek melly most bennem ismét forrni kezde, nekem eggy elakadt bátortalan voltot kellett adnia; de ő azt annyira nem sejté-meg hogy inkább annál szabadabban néze ki, és, noha asztalnál keveset szóllott; udvarló leányainak mindég nyujtott alkalmat engem beszéllgetéseik által múlattatni.
A’ tábla után schacchal kínála-meg, és ha, a’ mint nem kétlhetém, az vala szándéka hogy engem az illy szoros körben, szembe a’ maga bájos minden kecseivel, egészen megfosszon azon kevés eszméletemtől mellynek még mestere voltam, úgy kénytelen vagyok neki azt a’ bizonyságot adni hogy ravaszbb fortéllyal nem élhete. Képzelhetd, barátom Osmandyasz, melly gyakran levék schachmattá, és ha Pasidorának nagy oka lehetett e azon győzedelmein mellyeket rajtam a’ játékban veve, kevélykedhetni; de annál inkább csillámlott az ő ellentállhatatlan szemeiben a’ diadal’ öröme mellyet szívemen nyert.
Azalatt közelgete az est, ’s szépsége által bennünket sétálásra szóllíta a’ palota’ terasszánál kezdődő kertekbe. Azok temérd kiterjedésüeknek látszottanak, ’s a’ legízletesbb változásokban eggyesítették valami nagy, szép és kedves a’ természetben találtatik. Megfoghatatlan lévén előttem hogy e’ kastély és kert miként juthattanak eggy nekem olly ismeretes tájra, annál inkább hajlottam hinni hogy a’ szép Pasidóra vagy tündér, vagy eggyike azon elemi lényeknek kikkel phantasiem eléggé barátkozva volt, mint hogy rémüléssel tekinthettem volna midőn érzékeim elébe voltak terjesztve. Észre-vétlen’ elvesztenek előttünk a’ cselédleányok kik eggy darabig kísértenek; észre-vétlen’ mind Pasidora mind én csendesebbek levénk; hatott reánk a’ szép természet, a’ langy, virágillatokkal fűszerezett lég, a’ levelek’ suhogása, a’ madarak’ éneke, a’ csergetegek’ zörgő hömpelygése, és a’ mi mindezeknél több, a’ fény’ és árny’ kedves vetélgése akkor tájban midőn a’ nap a’ maga elmerüléséhez közelget, ’s a’ csappanfények’ csudálatos magiája; észre-vétlen’ érzénk magunkat a’ szív’ legédesbb ellágyulásainak eggyzengeté olvadva; észre-vétlen’ nyomtam én Pasidorának engedékeny kezét fenntebben-verő szívemhez; észre-vétlen’ szoptam szerelmembe-folyó szemeiből eggy ígéző feledését minden multnak és jövendőnek, ’s észre-vétlen’ lelénk magunkat eggy kisded márványtemplomban, bekerítve eggy igen sűrü myrtuszbokorral.
Látom, reszketsz érettem, Osmandyasz, ’s pirúlok folytatni történetemet. – A’ szeretetre-méltó álnok eggy párnaszékre rogyott, ’s én az ő lábaihoz; szótlan elragadtatással hintvén-be csókjaimmal megragadott kezét, midőn hirtelen az egész tempel lángban álla, eggy rettentő mennykőütés földre csapott, Pasidóra karjaim közzül eltünt, ’s az én Ismeretlenem haragvó szózattal ez kiáltá: Hitetlen, engem örökre elvesztél!
Kímélj-meg, barátom, a’ történet’ tovább beszéllésétől; nincs többé lélegzetem folytatni, a’ mit még beszéllenem kellene, nincs erőm, a’ rettenetes éj’ kinjait újra kiállani. Ez idő olta a’ legszerencsétlenebbike vagyok az embereknek mint a’ hogyan a’ veszélyes próba nélkül én volnék a’ legboldogabbika. Mert most látom, ’s tökéletesen meg vagyok eránta győzve, hogy az én szeretett Szalamandrínem vala az a’ ki nekem Pasidóra’ neve alatt fátyol nélkül jelent vala meg, és ki engem mind azon kecsek által mellyeknek éjjeli együttléteink alatt a’ toronyban csak némelly eggyes sugárait kaptam vala fel, maga eránt hivtelenségre kísértett. A’ kegyetlen! Miként kételkedhetett ő hogy szívem eggy illy próba alatt le fog veretni? vagy miként engedheti-meg neki az övé hogy illy szertelenül büntessen azért hogy én más név alatt és azon varázslatban mellyet maga vetett szemeimnek, még is csakugyan magát őt szerettem?
Én azt tartom, bizonyosnak tartom azt, monda Osmandyasz, hogy ő nem maradhat, kérlelhetetlen. Világos hogy ő téged szeret szeret, ’s még világosabb hogy…
A’ mint látom, te nem isméred e’ lények’ gyengédségeket! e’ sohajtással szakasztá félbe a’ szép Szalamandrín’ szerencsétlen imádója Osmandyaszt; ők el nem nézik, meg nem bocsátják, csak árnyát is a’ hívtelenségnek. – Nem fog soha megbocsátani! ugymond ázott szemekkel ’s tördelvén kezeit. Már több hetek multanak-el e’ szerencsétlen katasztrof olta hogy e’ toronyban töltök minden éjt. Láthatta kínjaimat, kétségbesésemet, bánkodásomat, ’s kérlelhetetlen maradt. Mit nem követtem-el hogy megillethessem! mit nem síránkoztam előtte! Mert ha nekem azolta soha meg nem jelent is, bizonyos vagyok, hogy hallott. Elvesztettem őtet örökre! Ez vala azon rettenetes szó mellyel kimondá halálomat, ’s igen is való hogy az visszavonhatatlan. Nem remélvén többé hogy szerencsés lehetek, feltettem hogy éltemet e’ toronyban rekesztem-be mellyből három nap olta ki nem léptem. Szerelmem mellynek engemet meg kellene ölni, ’s a’ kevés étel mellyet mindennap nem tudom miként e’ falfiókban lelek, eddig fenn tartotta a’ tőlem-gyűlölt életet. De megvallom, miolta az Istenek illy reménytelenül küldötték hozzám a’ bölcs Kalaszírisz’ fiját, a’ reménynek eggy gyenge szikrája csillámla-fel lelkem előtt; ’s talán jele hogy az én még mindég kedves Szalamandrínem nem óhajtja halálomat, minthogy eléggé kegyes, életemnek fenntartásáért gondoskodni. Mert azt csak azért hosszabbítani hogy annál tovább szenvedjek, az, a’ mint elborulásomban hittem volt, kegyetlenebb volna mint hogy az olly szívről mint az övé, feltennem lehetne.
Akárki legyen ő, monda Osmandyasz, nem képzelhetni őtet olly annyira maga ellenségének hogy kész ne legyen megbocsátani eggy botlást mellyért te eléggé lakoltál, és a’ melly, ha szorgosabban tekintjük, önn-szeretetének hízelkedőbb mint bántóbb. – De engedd kérdenem, minekutána tennmagad emlékeztetél reá, honnan látszasz te ismerni az én atyámat? Te voltál az én honnomban? te ismered a’ Níl’ vidékét?
Minekelőtte felelnék, mondá a’ torony’ ifja, engedd hogy azon kevéssel a’ mim vagyon, megkínálhassalak. Mind kettőnek vagyon eggy kis frisítőre szükségünk. Ekkor kivoná a’ rejtett fiókot, ’s valami kevés hideg konyhát ’s gyümölcset és eggy üveg bort szede-elő; melly utólsót még eddig nem talált vala az elsőbbekkel. Az én láthatatlan gazdáim, ugymond, lerakván étkeit a’ lábpamlagon, úgy tetszik, számba vették hogy vendégem vagyon. Szerencsés jóslat mind kettőnkre nézve, monda Osmandyasz, ’s becsűletet teve új barátja’ vendéglésének.
Az a’ bölcs ember, a’ ki a’ bánatba-sülyedteknek bort hagya adni, okos szót ejte. A’ szer olly jól ütött-ki mind a’ két ifjunál hogy észre-vétlenül bánatokat feledni ’s vídámabbakká lenni látszának.
Eggyszerre jő eggy csudálatos gondolatom, monda most a’ Druíd’ gyermeke. – Mit mondanál reá ha a’ te szobrod nekem ismerősöm ’s legközelebbi rokonom volna? – A’ Memphiszi ifju nagy szemeket mereszte – Legalább nem lehetetlen hogy az legyen, ezt veté mellé; ha elmondom, mint juthattam-el atyádnak ismeretére.
Több három évjénél hogy az én derék anyámat a’ halál által elvesztettük. Az atyám, ámbár közönségesen a’ legbölcsebbnek tartatik Druídjeink között, azon egész kincsében a’ titkoknak mellyet előtte a’ természet felfede, nem lelt semmit a’ mi veszteségét eltűrhetővé tehette volna. Kénytelennek látá magát a’ legközönségesbb eszközhez nyulni mellyet hasonló esetekben találhatunk, ’s parancsolt nekem és a’ húgomnak Klotildnak, ki akkor mintegy tizenöt esztendős vala, hogy nagy útra készülnénk. Egyiptbe akarok menni ’s Kalaszírisz barátomnak karjai köztt keresni enyhületet ’s vígasztalást, monda. Ezen alkalommal értém-meg hogy ők egymást ifjuságokban ismerték, ’s harmincz évek olta a’ nagy távolság mellett is, a’ legszorosbb, legbíztosbb barátságot tartották fenn egymás között.
Meglátván Görög-országnak legnevezetesbb városait ’s szigeteit, megérkezénk Memphiszbe, ’s kibeszéllhetetlen örvendéssel fogadtatánk a’ bölcs Kalaszírisz által. A’ két öreg megifjodni látszott azon örömben hogy annyi évék mulva ismét bírhatják egymást, ’s kölcsönösen olly szerencséjeket találták együttlétekben hogy az atyám könnyen reá beszéllteté magát, hogy eggy egész esztendőt Memphiszben múlasson. Te, barátom, akkor Hellászban valál: én pedig megpihenvén eggy ideig házatokban, az Íszisz’ templomába záratám-el magamat, hogy titkaitokba béavattassam. Az esztendőnek nagyobb részét ezen készületeim fogták-el; ’s minthogy a’ Felső-Egyipt’ nevezetességeit is óhajtottam látni, és azután az Ethiopiai Gymnosophistákhoz tenni útat, engedelmet nyertem az atyámtól, túl ez esztendőn még kettőt múlatni azon a’ földön, ’s az atyám nélkűlem fordult vissza Armorikába. A’ te húgod Thermútisz, mikor mi Memphiszbe érénk, az anyja’ testvérénél múlatott; mikor visszajöve onnan, én már nem valék a’ ti házatokban, ’s én őtet soha nem láttam. Idegenségem azon nem eránt mellynek ő is tagja vala, már akkor olly nagy volt hogy az atyám, azt adván tudtomra hogy eggy barátja’ gyermekével kíván öszve-kötve látni, nem találta egyéb szerét megnyugtatásomnak mint azon fogadást hogy ezután az efféle feltétektől meg fog kímélni. Rettegésem hogy talán Thermútiszt nézte-ki nekem, újabb indítóok vala, kikerülnöm mind azon alkalmakat hol őtet megláthatnám. Ellenben ő és Klotild annyira barátnék levének hogy őket ismerőseik a’ két elválhatatlannak nevezték; ’s midőn végre ütött az elválás’ órája, úgy találtatott hogy vagy Klotildnak kell Memphiszben maradnia, vagy Thermútisznak eggyütt mennie barátnéjával, ha atyjaik mind a’ kettőt el nem akarák veszteni. Az enyém azonközben annyira megkedvelé Thermútiszt, hogy Kalaszírisz nem vala idegen általtenni reá atyai jusait; ellenben ennek helyébe kikéré barátja’ képét és a’ Klotildét, hogy bírjon valamit a’ mi a’ távollét’ fájdalmát neki enyhíthesse. Az atyám, a’ Druíd, egyébb csudás ismeretei köztt azt is tudja, mint kelljen azt az igen híg agyagot mellyből az Egyipti porcellán készítetik, úgy venni munkába, hogy az abból-tapasztott képek a’ tűzben zománczot kapjanak, melly ezeknek szinte az eláltatásig-menő hasonlóságot ad az élethez. Eggy görög Mívész, ki eggyütt jöve velünk Memphiszbe, dolgozta e’ képeket, az atyám pedig a’ maga titkával utólsó kezeket tett reá, ’s így lőnek a’…
A’ Druíd’ fiját itt eggy igen nem várt tapasztalás elálltatá szavaiban; ez pedig nem egyéb vala mint az hogy az ő ifju barátja azon beszéd alatt mellynek őtet olly igen kellett volna érdekelni – elaludt. Ezt ő, noha a’ kis üveget ürülve látta, meg nem foghatá. De azonban míg ennek lehetősége felett elmélkedék, maga is, elfogva eggy ellentállhatatlan szunnyadalomtól, eggy megette fekvő vánkoson hátra-dőlt.
Nem mondhatjuk, meddig tartott rajtok a’ magiai alvás. Elég hogy alkalmasan eggy időben ébredének-fel; ’s mint nem kelle álmélkodniok midőn, felvetvén szemeiket, Osmandyasz a’ maga szép szobrát, Klódion pedig az imádott Szalamandrínt maga előtt láták!
Úgy hitték mind ketten hogy valamelly kedves álomból tértek magokhoz, ’s hirtelen behunyták szemeiket hogy azt tovább álmodhassák; de úgy találván hogy behúnyt szemekkel semmit nem látnak, ismét megnyitották szemeiket, ’s elragadtatással láták az előbbi jelenést. Osmandyasz a’ maga szobrát, a’ galambbal keblében, ugyan-azon nyugvón űlve és épen úgy életet-lehelve, látá a’ mint azt olly gyakor izben atyjának cabinetjében látta volt; Klódion a’ maga Ismeretlenét, a’ lángszín’ öltözetben ’s a’ csillámló övvel véknya körül, ’s a’ bíborfátyollal arcza felett, látta most is, a’ hogyan a’ toronyban olly sok ízben szokta vala látni. Nem tudták mit gondoljanak ’s ha higyenek e’ szemeiknek; de mind ketten azon-eggy perczenetben szöktek-fel párnájikról hogy Kedveseiknek lábaikhoz ömöljenek; midőn eggy titkos ajtó megnyílék, ’s a’ két felséges alakú öreg Taránesz és Kalaszírisz, kézen-fogva közéjek álla, ’s illy véletlen megjelenések által álmélkodásokat a’ legfőbb pontra ragadozták. Taranesz mosolygva fogá-meg az Egyipti ifju’ kezét, ’s igy szólla a’ szobor felé vezetvén: Éleszd-fel őtet ha tudod, ’s légy szerencsés! Ugyan-azon időben vezette Kalaszírisz is a’ Druíd’ fiját a’ képzelt Szalamandrínhez, ’s levonván fátyolát, ezt mondá: Bocsássátok-meg egymásnak – szerencséteket; mert az nem volna illy tökélletes, ha nektek kevesebbe került volna.
Azon szempillantások mellyek most következtenek, azoknak számokból valók mellyeket sem festeni sem leírni nem lehet. Osmandyasz, ölébe sülyedvén a’ kedves szobornak, szótlan örömmel most érezé először hogy szíve ellenébe ver az ő szívének; Klódionnak, a’ szeretetre méltó Thermútisz’ lábainál a’ szeretetnek mind azon tüzére vala szüksége melly rajta a’ varázs Pasidóra’ szemeiből áradott, hogy el ne haljon az öröm miatt midőn e’ kettőben szeretett és végre megengesztelődött Szalamandrínjére ismert. Soha nem tett még a’ Szerelem négy halandót illy szerencséssé; soha nem érezte még két atya illy nagy ponban azt az örömet hogy gyermekeiknek örvendő szédelgésekben lássa tulajdon czélzásaiknak teljesedését.
A’ háromfoku torony szűk vala ennyi boldognak. Lemenének a’ kertbe melly az omladék megett halk ereszkedéssel nyult alá a’ síkba, ’s Klódion eggyszerre ismert a’ Szalamandrín’ éjjeli Elysiumában azon varázskertekre hova őt a’ tündér Pasidóra nappal vezette vala. ’S a’ szép Thermútisz megmutatá neki hogy egyedül Szalamandríntől függött őt eggy kisded tekergőn Pasidorának palotájához vinni, melly éjjeli sétálásaikban őelőtte nehány bokorgroupp és eggy kisded nyírerdő által vala elfedve.
A’ két tiszteletes Öreg és az ő boldog gyermekeik észre-vétlenül azon kisded tempelben lelék magokat, mellyet a’ tündér Pasidorának féltékeny Szalamandrínné lett elváltozása a’ szép Klódion előtt feledhetetlenné teve. Helyt fogtanak a’ fal körül végig-rakott párnaszékeken, ’s a’ Fő-Druíd Taránesz, látván a’ két ifju’ szemeiben, hogy tudni vágynak a’ mi érthetetlen vala előttök a’ kiállott tündérbajban, ekként tartotta magyarázatját:
Barátságunk, melly a’ tiszteletes Kalaszíriszt és engemet eggyüvé-fűzve tart, már első kezdetében ollyatén vala hogy talán lehetetlen volt volna az egész világon eggy harmadikat foghatni belé. De mihelytt magunkat mind ketten eggy fiu és eggy leánygyermekkel megáldva látánk, kiknek első ifjuságok bennünket a’ legszebb reményekre éleszthete, elvégzénk hogy ha lehetséges lészen, belőlök egyetlen háznépet fogunk csinálni. Nem kértünk mi a’ ti születéstekkor a’ csillagoktól tanácsot; de eggyet-érténk abban hogy szerencsétek épen úgy függjön tulajdon szívetektől és a’ mi gondjainktól mint a’ Végzetek’ tetszésétől, ’s ki-ki lesénk az útat mellyen az ég’ akaratja ohajtásaitokkal és a’ miéinkkel eggy pontban fog eggyesűlhetni.
Azon látogatás alatt mellyet én három év előtt Kalaszírisz barátomnál tevék, megujult bennünk az a’ kívánás hogy a’ régen-szándéklott párosítást végre hajtsuk, kettőztetett melegséggel. De a’ Kalaszírisz’ fija nem volt jelen; az én Klódionomnak pedig, ki első ifjusága olta eggy igen különös és makacs idegenséget veve vala fel a’ földszülte leányok ellen, veszedelmes lehetett volna a’ szeretetre-méltó Thermútiszt, ki eránt ő, ha fenntebb-rendü lénynek nézte volna, a’ legkevesbb szeretetet fogta volna érzeni, úgy tekintetni mint Kalaszírisznak leányát. Azt óhajtánk, az vala szándékunk, hogy Osmandyasz a’ maga útazásainak ’s tanulásainak folyamatjában el ne akasztassék; Klódion a’ maga eszelős de engedséget-érdemlő szeszében ideje előtt meg ne háborítassék, ’s leányaink’ lassún-kelő hajlandóságoknak idő jusson kifesleni, megérlelődni. Mert Thermutisz az én fiamat eggyszernél többször látta a’ nélkül hogy látathatott volna tőle; Klotildnak pedig nem vala egyéb bizonyításra szüksége mint hogy Osmandyasz teljesen hasonlít húgához, hogy eránta elfoglaltassék.
„De ha dolgainknak szerencsés kimenetelek felől kételkedni okunk nem vala is, sőt az eránt magunkat előre bizonyosaknak tarthatánk: még is szükségesnek ítéltük azt a’ viszonhajlandóságot mellytől gyermekeink’ egész életeknek szerencséje vagy szerencsétlensége függe, a’ legerősbb próbákra vonni. Igy történt hogy Osmandyasz Klotildet nem külömben ismérte mint eggy szobor’ alakjában, ’s hogy Klódion Thermútiszban eggy Szalamandrínt szeretett. Az a’ két év, fiam, mellyet te még útazásaidra fordítál, minekutána én Thermútisszal és Klótilddel Armorikába visszajövék, elég volt arra hogy én az én czéljaimra szükséges munkákat megtétessem. Lakom mellett az erdő’ legsivatagabb része a’ gondolt Szalamandrín’ kertjeivé változtattatott, ’s e’ pavillon mellyet én a’ te két húgaid’ számára készítettem, hogy visszajöttedkor ott lakhassanak, olly helyre vala építve ’s olly szerencsésen rejtetett-el hogy Thermútisz a’ maga kettős rollját alkalmasan játszhassa, ’s benned azon gondolatnak, hogy e’ tőled eléggé ismert tájon e’ szemfényvesztéseknek nem lehet természetesen történni, annál szükségesbbképen kelle támadnia, mert minden cselédjeim ’s alattvalóim kötelességbe voltanak véve hogy veled a’ mi távolléted alatt történt és a’ mi a’ dolog’ csudásságát előtted eloszlathatá vala, fel ne világosítsák.”
Hogy pedig a’ Pasidóra’ tündérpalotájában minden természetesen ment, mondá mosolygva Thermútisz, szemeid fogják veled látatni, ha e’ varázslatok minden Szűzeivel, Szerecseneivel, Óriásaival és sárkányával olly ajándékul fogadod, melly birtokodba tulajdonosának szívével és jobbjával eggyütt megyen.
E’ felől én is bizonyossá teszlek, mondá Kalaszírisz. – A’ mi tégedet illet, fiam Osmandyasz, így folytatá szavait, Klotildének mátkájához fordúlván, neked is minden fel lészen világítva…
A’ két szobor’ titkával őtet már én megismértetém, monda Klodion; de minekelőtte beszédemet elvégeztem, elalva láttam őtet, a’ mint vélem, a’ kis üveg’ borának’ titkos ereje által…
Mellyet mi magunk játszánk a’ fal’ fiókjába, ugymond a’ két Szép, midőn nyugtalanságunk látni, ha Osmandyasz szerencsésen megérkezett e azon gondolatot jutatá főnkbe hogy férfiakká öltözve a’ toronyhoz lovagoljunk, hol, a’ nélkül hogy ti azt megsejtétek, beszédeiteknek eggy részét kihallgatánk.
A’ csudásság áltatását többére olly bájlónak lelik az emberek, hogy tőlök kevés köszönetet érdemlünk midőn a’ kuliszok mellé vezetjük, ’s a’ mesterséges áltatás’ vélt csudájit való alakjokig alacsonyítjuk-le az ő szemeik előtt. De itt a’ való olly szép és olly szertelen vala hogy ellehete azon szépítések nélkül mellyeket az áltatástól kapott. Osmandyasz végetlenül többet talált a’ Druíd’ szeretetre-méltó leányában mint a’ mit neki elhevülései a’ szép szoborban festegettek; Klódion pedig, kinek a’ legfőbb tetőkig szállongó phantasieje semmi tökéletesbbet nem tuda mutatni mint az isteni Thermútisz, most meggyőződött az eránt hogy neki valamelly méltó földi társa adott typuszt a’ Szylphidekhez és Szalamandrínokhoz, mellyel a’ legcsudásbb Mythologia a’ tiszta Elemeket meglakosította.