Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Eggy szegény embernek ki a’ Bagdádi Nagyok’ kertjeikben csekély napi-számért dolgozgatott, gyermekkorában az vala jövendőlve hogy őbelőle idővel valami nagy leend. Az ember fel nem érheté mit kelljen kezdenie hogy őbelőle valami nagy legyen, ’s sanyarúan bána magával, ’s nyomorultul tengődött. Keserves keresményéből már félre-teve tizenöt arany-denárt, ’s hamikor napi munkájának vége lőn, ’s ő bérbe-fogadott kamarájába visszacsúszhata, jól tartván magát kenyérhéjjal, elővoná a’ denárokat, felolvasta eggyik ’s másik tenyerébe, ’s ezt kérdezgeté magától: mint leszen már belőlem valami nagy? Eggy innepnapon, ismét megolvasván pénzét, az a’ gondolat szállá-meg, hogy kimégyen a’ piaczra, ’s elnézi a’ világ’ gazdagságát, dicsőségét, melly nem övé. Ide is bambászkodva, amoda is, íme jő eggy kufár ’s eggy üres könnyü szekeret von maga után, ’s tele torokkal ezt kiáltja: „Ide fülelj! ki veszen eggy csudaszekeret, mellyen valami nagy lehet a’ ki megveszi? tizenöt denár az ára.” – A’ napszámos annyinak vette a’ szót, mintha egyenesen néki volt volna mondva, kivált hogy a’ szekér’ ára alkalmasan megeggyezett azzal a’ mi neki zsebjében volt. Alkuba ereszkedék tehát a’ kufárral, ’s magáévá tevé a’ szekeret, ’s neki áldomás’ fejébe eggy denárt ada; de nem juta eszébe megkérdeni, miben áll a’ csudaság, ’s mint lehet rajta valami naggyá. Megörülve a’ szerencsés vételnek, szállására voná a’ szekeret, ’s a’ mint estve kenyérhéjával jól lakott, ’s a’ szép denárokat többé tenyerébe nem olvashatá, szomoruan bele űlt, megcsapta homlokát, ’s így szólla: Nem vagyok e bolond? illy haszontalan portékáért vetni-ki pénzemet! Jobb ha neki állok, ’s öszvetördelem, ’s tűzre hiányom; mert ki mondhatja-meg, mint lehetek általa valami nagy? Holnap felkeresem a’ kufárt, ’s pénzemet visszakívánom, ’s ha nem akarja visszaadni, a’ Kádi elébe idéztetem. Bosszankodva feküdött-le vaczkán, ’s sokáig el nem tudott elunni; de végre megjelene neki eggy Lélek, ’s édes szózattal ezt zengé előtte: „Csudaszekér! Mellyen nagy lehet a’ ki birja!” – Alig virrada-meg, ’s már a’ piaczon volt, hol nagy örömére szembe jöve véle a’ kufár.

Ide a’ pénzem, mondá neki, ’s vedd a’ szekeret, vagy beszélld-el, miben áll csudaereje; külömben Biró elébe állítalak hogy megcsaltál. – Miben áll csudaereje? kérdé a’ kufár, azt én magam sem tudom; de ha tudni vágysz, elvezetlek ahhoz, a’ ki eladását reám bízta; szóllj vele. Ezzel elvezeté a’ Művészhez, ki felől közönségesen azt hitték hogy a’ bűbájossághoz ért, ’s ez így felele a’ napszámosnak: De hát tudakoztad te tőlem, miben áll a’ szekér’ csudás tulajdonsága? megvetted a’ szekeret, a’ nélkül hogy az eladótól eggy szót is kérdettél volna, ’s nekem most már szabadságomban áll, azt neked el nem mondani. De nem akarom hogy engemet vádolhass: fogd ez ostort, ’s naplemente után űlj-be a’ szekérbe, mert nappal semmi ereje nincs; ’s érintsd-meg ez ostorral, ’s mondd ezt: szekér, reppenj! szekér, reppenj! ’S akkor nevezzd-meg a’ helyt a’ hova menni vágysz, ’s meglátod, tészen e’ csudát. – A’ napszámos megörülve tért házához, ’s alig várhatá-be hogy lemenjen a’ nap, ’s ekkor belé űlt a’ szekérbe, megérintette azt az ostorral, ’s kimondta a’ varázs ígét, a’ nélkül hogy tudta volna, hova szálljon. A’ szekér emelkedett, mindég fenntebb, mindég fenntebb, csaknem szinte a’ tejútig. Szállj a’ Szultán’ kertjébe, monda; ’s a’ szekér halkkal bocsátkozék alá, ’s a’ teraszon eggy ablakajtó előtt megálla.

A’ napszámos be-betekinte az ablakokon. A’ Szultán’ leánya itt feküdött az eggyik szobában, ’s nyoszolyája mellett égett a’ lámpa. A’ napszámos bémene. Mint leve neki, midőn magát a’ Herczegasszony’ ágya előtt látta-meg! de mint leve a’ Herczegasszonynak is, a’ ki épen e’ pillantatban felébrede! Tolvajnak hitte a’ napszámost, ’s megkínálta minden gyöngyeivel, csak menjen. – Én nem az vagyok a’ minek te engemet nézesz, gyönyörü leány, monda neki a’ mi emberünk az ostorral; én Izrael vagyok, a’ Halál’ Angyala. Megjelentem hogy a’ te lelkedet, és az atyádét, ’s az anyádét, a’ Vezírekét, ’s mind azoknak lelkeiket a’ kik az udvarhoz és házhoz tartoznak, elvigyem. A’ Herczegasszony elijedve omlott az ő lábaihoz, ’s ezt mondá: mivel érdemelhette e’ szörnyü ítéletet az én jó atyám? – Ő és te és azok mindnyájan a’ kik eggyüvé tartoztok, monda az ál Izrael, e’ csapást elháríthatjátok magatokról; mert engem a’ teéretted lángoló szerelem vont e’ palotába. Ha az atyád tégedet az udvar’ és a’ nép’ jelenlétében hozzám adand, úgy te, ’s ő, és ti mindnyájan, életben maradandotok, ’s mi mindnyájan itt e’ királyi palotában sok jó napokat fogunk élhetni. A’ jövő pénteken ugyan-ez órában ismét itt leendek. Mentsétek-meg élteteket. Ezt mondá, ’s az ablakon mellyen beszámott vala, kiméne a’ teraszra, hol szekere állott. Kevélyen űle szekerébe. Haza! kiálta parancsszóval, ’s a’ szekeret az ostorral megcsapá. A’ szekér emelkedék, mindég fenntebb, mindég fenntebb, csaknem szinte a’ tejútig, hol a’ Herczegasszony’ szemei elől eltünt. Ez szentűl hivé hogy a’ ki nála megjelene, a’ Halál’ Angyala volt, ’s szemeibe többé nem jöve alvás; reggel pedig elbeszéllé a’ mit látott.

Azonnal öszvegyüjtetének az Ország’ Nagyjai. A’ Szultán, ki elejéntén mindent álomlátásnak véve vala, elejekbe adá a’ dolgot. – Uram, kiáltának ezek; ne tedd-ki veszélynek éltedet és a’ miéinket; készíts-el mindent a’ rendelt napra, ’s leányodat add hozzá. A’ Herczegasszonyt előhívák. Ez, kész lévén mindent tenni hogy atyja’ életét megmenthesse, ’s továbbá, mivel az Angyal megvallá neki a’ maga hajlandóságát, ’azért is mivel nem olly rettenetesen jelent vala meg mint a’ millyeténnek őtet mindenkor képzelte volt, elszánta magát az áldozatra. A’ készűletek megtétettenek, ’s nap és óra nyugtalanul, de kinél-kinél külömböző érzések alatt, várattatott.

A’ maga részéről Hasszán is készülgetett a’ nagy naphoz. Ez vala a’ napszámos’ neve. Ő a’ Herczegasszony’ vetkező-szobájából elhozott vala eggy fűzet gyöngyöt, ’s eggyet kettőt belőle pénzzé tévén, mind bészerzé a’ mit szükségesnek gondola. Vett eggy zöldselyem kaftánt, ’s eggy szép övet hozzá, és mindenszínü selyemszövedéket, bevonni a’ szekeret mellyről azt hitte, hogy az igen is meztelen. Az űlés felett eggy díszes ernyőt boltozott, ’s két lámpát függeszte belé, de mindeneknek felette az vala gondja hogy a’ lopott gyöngyökből eggy diadémet fonhasson fejére. Közelgetvén az idő, uraságának teljes érezésében beűle a’ szekérbe, ’s kiadá a’ parancsot: „A’ Szultán’ terászára.” Emelkedék a’ szekér, a’ két lámpában égtenek a’ világok, a’ szekér’ fedelén pillogott a’ sok hamis kő. Így lebegett eggy ideig a’ terasz felett, hol a’ Szultán a’ maga felsereglett Nagyjaival eggyütt álla, hogy őtet tisztelettel fogadhassák. A’ mint a’ lebegő pillogó szekeret megláták, térdre hulla minden, ’s ezt kiáltá: Légy irgalmas nekünk, te szolgáidnak! – Izrael felfuvalkodva kele-ki szekeréből, ’s megkérte a’ Szultántól a’ leányt. Ez a’ leányt neki oda adta, ’s az új pár eltére a’ maga hajlékaiba, el a’ többiek is, kiki magához. Így éle Hasszán a’ maga ifju és szép nőjével nyolcz napot, elmerülve, elrészegedve az étel’ ital’, a’ szerelem’, muzsika’ ’s vígaságok’ örömeiben, feledvén mi lesz a’ szekérrel, mellyet a’ teraszon hagyott.

Ez felette szerencsétlen véget ére. Az eggyik konyhainas meglátta, öszvedarabolta, ’s tűzre rakta. A’ czifra selyemrongyokkal felczifrázta magát.

Alig mult vala el így a’ vígaságok’ első nyolcz napja, ’s Hasszán mintegy álomból tére magához. Vette észre hogy nehanyan a’ heréltek közzül szembe fogák, ’s leginkább az eggyikjektől kezde félni, kit maga is ismerősének gyanított. Ez szerént a’ vígaság’ helyébe az a’ rettegés lépe, hogy valaki reá ismerhet. Tudakolódott, hova leve a’ szekér, ’s megértvén mint jára az, hah! mint réműle-el! Feledvén a’ rollt, mellyet játszania illett, úgy viselé magát, hogy a’ Herczegasszony benne csak a’ faragatlan, zsémbes napszámost találta-fel. Enyhíteni akarván haragját, előhúzata az atyja’ színéből eggy aranyos hintót, kirakva gyönggyel, gyémánttal, ’s megkínálta vele. ’S te azt hiszed, kérdé a’ durva, hogy nekem földi kincsek kellenek? az én szekerem égi-természetü vala; azt, azt szerezzd-elő nekem. – Ah! az hamuvá lőn! ’s Hasszán ijedtében nem tehete jobbat, mint a’ legközelebbi éjjel elillantani, hogy meg ne kapattassék.

Visszajutva nyomoru szállására, és még itt sem látván magát bátorságban, mert mi könnyen rajta veszthetett öltözeténél fogva, nehány napig zárva volt, míg végre az éhség dühbe hozá. Már kötelet tekere nyakára, ’s meg akará magát fojtani, ’s íme – ingani kezde a’ föld, ’s eggy Géniusz megálla előtte, alakjában irtózatos. Feje felnyult a’ felhőkig, lába a’ földet érte, ’s mint a’ forgószél olly szózattal ezt mondá Hasszánnak, ki őelőtte leborulva feküdött: Boldogtalan, ’s én tégedet valék kénytelen szolgálni! én! légnek Géniusza! Hol a’ szekér, mellyhez ígézve valék? visszatére az eleményekbe, ’s te, érdemetlen illy ajándék’ birtokára, róla gyalázatosan el tudál feledkezni. Te ez által nekem visszaadád szabdságomat, ’s köszönetül ezen jótét’ helyébe akkor jelenek-meg neked, midőn éltedet el akarád oltani. Vedd e’ sipakot és e’ gyűrűt. A’ sipak téged láthatatlanná teszen; a’ gyűrü minden esetben segédet nyujtand, mihelytt megnyomod. De több gondod legyen rájok mint a’ szekérre volt. Veszéllyel teljes játékba ereszkedél, midőn a’ Halál’-angyala’ nevét felvevéd, ’s rollodat igen rosszul játszottad eddig. Rettegj tőle, ’s ne avassd magadat az ő tisztébe. Az én eleményeim szolgáltak a’ te szekerednek, az én kezeimből vészed ez ajándékokat is. Én nem vagyok ölő Szellem, hanem élesztő Szellem. Élessz! – a’ Géniusz eltünt a’ légben. Inkább örvendve a’ Szellem’ ajándékainak mint leczkéjinek, Hasszán felkele a’ földről, felvonta ujára a’ gyűrűt, fejére tevé a’ ködsipakot, ’s magán kivül vala örömében. Próbát akara velek tenni, ’s félve ’s tartalékkal kiméne az úczára; senki nem látta-meg. Elméne a’ Szultán’ palotájáig, bé a’ kapun, végig sok szobán, senki nem vette-észre. A’ Herczegasszony’ szobájában leűlt; az őtet nem látta-meg, míg ő – félre tolá a’ sipakot. Kedves férjem! mond ez, felszökött, ’s ment ölelésére; honnan érkezel? hol mulatál olly sokáig? neheztelsz e még a’ szekér miatt? én vétlen alatta vagyok e még haragodnak? Ne említsd többé, felele az ál Izrael. Hívatalom’ tisztjei sokak és szomorúk. Ezek tartóztatának; adj ennem. Azonnal megterültek az asztalok a’ legízletesbb eledelekkel és italokkal; a’ Halál’-angyala tele ette, tele itta magát, ’s jó kedve lőn. Igen igen nyájas, igen igen beszédes lőn!

A’ Vezírek annál terhelőbb gyanúra vetemedének, midőn az ő véletlen megjelenését megérték; azalatt sok holmit tanultanak-ki kémjeik által. Méltóztassék Nagy-Úri Felséged, mondá a’ Díván’ első űlésében az első Vezír a’ Szultánnak, midőn ez az ő furcsa veje’ visszaérkeztét nekik örvendve adta hírűl; méltóztassál, nagy Fejedelme a’ hivőknek, őtet eggyben vagy másban próbára vonni. Kívánd tőle a’ mi eszedbe jut; ha ő a’ való Izrael, nem tagadhat-meg tőled semmit, nem fog tőled semmit megtagadni.

Úgy nagy kedvem volna vele magamnak mostan-érő almát adatnom, mondá a’ Szultán; ’s épen télközépben vala az idő. A’ fris alma Felségednek felette egésséges leszen, monda az Udvari-Orvos, ’s futott a’ Herczegasszonyhoz, megvinni neki atyja’ kívánságát és az egész Dívánét. ’S csak ezt? kérdé Izrael. Hallani ’s engedelmeskedni eggy! Mondd ezt az atyádnak az egész Díván előtt. – Narzane, ez vala a’ Herczegasszony’ neve, szaladva ment a’ jó hírrel, ’s Izrael megnyomá a’ gyűrüt, eggy Géniusz megjelent, ki vala adva neki a’ parancs, ’s az almák imhol valának; fejér és sárga és piros, mindennemű ízlésűek, ’s a’ megérésnek minden grádicsaiból. – A’ szobát paradicsi illat töltötte-el. Tudod honnan hozom? kérdé a’ Géniusz, midőn kitölté. Messzünnen! A’ Périk’ kertjekből, hol évszaka virítnak, nőnek ’s érnek a’ gyümölcsök. Eltünt. Épen midőn eltünt, belépe Narzane, ’s meglátta az almákat. ’S midőn ezeket a’ Szultán vevé, oh! mint álmélkodott! Olly sok esztendeje hogy uralkodom, monda, ’s minden esztendőben hordatám Szyriának legszebb gyümölcseit, ’s még illyenből nem láttam csak eggy termést is. Köszönte vejének, ’s tele rakván kebelét ’s dolmányát, visszaméne a’ Dívánba. Nekem Izrael ellen, ugymond ott, senki ne szólljon többé; itt eggy bizonysága az ő való voltának. Ki az közzűletek, a’ ki énelőmbe illyen gyümölcsöt rakhat, még pedig eggy höm alatt?

’S mostanság olta az új házasok boldog eggyességben ’s nyugodalomban éltenek, ’s Hasszán nem vevé hasznát süvegének ’s gyűrüjének sem jóra sem roszra. Kényére élt, ’s mivel illett hogy eszet, elmét, mívelt lelket mutasson, Pártfogójává lőn a’ Szép Mesterségeknek; egyébre nem vala semmi gondja. De eggy szomor történet megint eszébe juttatá a’ gyűrűt; eggy szomoru történet, melly által az Alkony’ Szellemeinek Királyok a’ Szultántól elorozta az ő legkedvesebb sklávnécskáját. Eggy rettenetes történet!

Níka, e’ nevet viselte a’ Szultán’ legkedvesebb Éneklője, eggy szép estvén a’ Nagy-Úr előtt űlt, verte lantját ’s annak zengését olly ígéző hangzatokkal kísérte, hogy azok által maga az Alkony’ országa’ Szellemeinek Királya is előbájoltatott, ’s a’ leánytól nem látva, a’ maga világosságának súgáriba elrejtve, a’ Szultán és a’ szép Éneklő előtt mulatott. S minthogy épen fijának lakadalmi éje jöve-fel, mellyet ez az ő testvér bátyjának a’ Hajnal’ Szellemei’ Királyának legidősbb leányával készűl vala tartani, legutolsó súgárain felölelte a’ leányt ’s elsikkana vele, olly szándékkal, hogy azt a’ szunnyadó Szultánnak más nap’ korán reggel kebelébe tészi-visszá, ’s addig a’ lakodalmaskodókat énekével ’s lantjával múlattatja. A’ szándék szerencsétlenül ütött-ki; minekelőtte a’ lyány visszaküldethetett, eggy fekete Árnyszellem a’ Hajnal’ eggyik Geniusza’ segédével megkapta a’ leányt ’s a’ maga barlangjába, öt ölnyire a’ földben, el rejtette. Sem a’ Hajnal’ sem az Alkony’ Szellemei nem tudták hova leve a’ leány, mert oda a’ hol most tartózkodott, eggyiknek súgára sem hatott. Egyedül a’ mindenhova-béható Lég’ Géniusza tudta azt; ’s szerencsére épen ő vala az, a’ kié volt a’ szekér, a’ kié a’ gyűrü, és a’ ki az elrejtettet visszaszerezheté.

Midőn a’ Szultán észre-vevé hogy nincs a’ leány, ’s senki sem tuda felelni tudakozódásaira, közönséges gyász lepte-meg az Udvart. A’ Szultán beléúnva az életbe, elvonta magát dolgaitól, ’s láthatlanná leve. Közönséges zúdulás támada, a’ pártütés közel volt, midőn első Vezírje elébe lépett, és ezt mondá: Uram! jusson eszedbe vőd! Úgy látszik hogy a’ Halál’ Angyalának része van a’ játékban. A’ Herczegasszonyt előhívák, Izraelhez kiméne az izenet, ’s ez felele: Hallani ’s engedelmeskedni eggy! menj, ’s vígasztald az atyádat. Eggyet fordított a’ gyűrün; a’ Géniusz megjelent; ez, nem lelvén az eloroztat, a’ Légek’ Szelleméhez folyamodék, ez pedig eggy fogással kivoná a’ leányt a’ mélységből, ’s a’ fekete Földszellemet megölte. A’ Zephyr’ szárnyain lebegteté a’ leányt, ’s szophájára tette-le, lantjával jobbjában. Rengettek a’ lant’ húrjai, a’ Nagy-Úr meghallá a’ zengést ’s repült felé, ’s repült a’ Herczegasszony is. Níka elbeszéllte nekik a’ csudatörténetet.

Azonban a’ Légek’ Géniusza, a’ ki elhozta vala a’ leányt, komoly tekintettel álla-meg Hasszán előtt, ’s ezt mondá: Nem követéd tanácsomat. Mire éltél ajándékaimmal? A’ henyeségnek, az éhségnek és a’ gyönyörnek szolgáltál velek. Reszkess! közel a’ veszély. Eltünt, épen a’ midőn a’ Herczegasszony belépett; férjének hálát hozván, atyjának örömeit jelentvén. Ez, nem ismervén határt ’s mértéket hálájában, felosztá vele országait, ’s végre Uralkodó-társává tevé. Oh, bár soha ne lett volna azzá!

Mert most az irígység’ és bántás’ viperáji és hyenáji környülfogák. A’ kígyók neki gyanút sziszegtenek füleibe, a’ hyenák zendülést támasztottak. Hogyan? ’s mi eggy bitangnak, eggy ámítónak, eggy bűbájosnak fogunk szolgálni? A’ Vezírek nem csak a’ népet és katonaságot lázították-fel, hanem eggy hatalmas szomszédot is felfegyverkeztetének, a’ ki seregeivel elborította az országot ’s az anyavárosig hatott. A’ Vezírek a’ katonasággal eggyütt az ellenséghez állának. Hasszán nem lelt nyugtot haragjában, ’s elcsüggedve a’ gyűrűhez nyult; ’s a’ Légek’ Szelleme megálla előtte. Te az én tanácsom szerént nem éltél, ’s meg nem becsülted ajándékaimat, monda néki büntető hanggal. Mint Fejedelmét a’ Népeknek kelle téged a’ süvegnek fedezni, hogy látatlan’ halld a’ nyomorultak’ panaszait; a’ gyűrü arra vala hogy ezeket megorvosold, mert a’ Lelkeknek egész országa parancsaidtól függött. A’ te időd oda van; szóllj, mi kell? Kard és pánczél, monda Hasszán, hogy bosszút álljak elleneimen, ’s a’ te égő szolgád, Sammiel¹, a’ ki kísérjen. ’S a’ Légek’ Szelleme felele: Ezentúl kiléptél ótalmamból, ’s a’ való Jezrael’ hatalmában állasz, kinek nevét magadra lopád. Ujáról eltünt a’ gyűrü, el kebeléből a’ sipak; eltünt a’ Légek’ Szelleme, Sammiel pedig előtte állott, pánczéllal és karddal. Felöltözteté őtet, ’s a’ táborba eggyütt mentek-ki. A’ merre mentek, hullottak a’ hadakozók; senkinek sem adatott kegyelem.

A’ mint tábor és mező temetővé váltanak, ’s Hasszán azon vad szemekkel tekingete-széllyel, eggy fekete felleg ereszkedék alá az égről, ’s Jezrael, a’ való Angyala a’ Halálnak, előtte álla-meg a’ maga lángfegyverével. Te, ugymond ez neki, az én nevemet magadra hazudtolád, boldogtalan! ’s nemkérve avattad magadat tisztembe. Vedd jutalmadat! Ekkor megillenté őtet a’ lángoló karddal, ’s Hasszán a’ legiszonyatosbb kínok között ége eggy halom büdös hamuvá. ’S te, Sammiel, kérdé a’ Halál’ Angyala, mi dolgod neked emberek köztt? Távozzál-el a’ pusztákba!

Illy szomoru vége lőn a’ történetnek a’ tábor’ mezején. Ellenben a’ Légek’ élesztő Géniusza eggy viritó ifju’ alakjában lépe a’ megrettent Szultánnak és az ő szomorkodó leányának elébe. Ne keseregj, Narzane, bátorodjál-fel, Fejedelem! eggy boldogtalantól szabadultatok-meg, ki nem tudott élni ajándékaimmal. Megszabadultatok hűségtelen szolgáitoktól is; azok elhullottak a’ csatában. Válassz magadhoz méltó férjet a’ nemzet’ Jobbjai közzül, ’s az légyen fő gondod megválasztásában hogy gondolkozástok, érezéstek egymáshoz illjen. Öszvekelésed’ napján meg fogok jelenni nálad, ’s te, jó Szultán, békével ’s szerencsésen fogsz uralkodni. Hasszánon el nem sült próbám; ’s tisztemnek ismerem, helyre hozni hibámat. E’ szókkal megilleté a’ Níka’ lantját, ’s annak legédesbb rezgésein ellebbene. Meglelkesülve kapá Narzane a’ lantot, ’s éneklett: