Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Könyveimet Elíza eggyütt veendi e’ levelemmel. – Predikatzióim azon melegen buzogtak-fel szívemből, ’s óhajtanám hogy avagy csak ez méltókká tehetné hogy neki nyujtassanak. Egyéb munkáim agyvelőmből jötte-elő, és így nem sokat aggódom ezek akármiként fogadtatnak.

Mint esett, Asszonyom, én nem tudom, de annyi bizonyos hogy szerelmes vagyok félig beléd. Egészen kellene annak lennem, mert ennyi tökélményt nem találtam senkiben, ’s nem ismerek asszonyt a’ ki felől úgy nem lehet megszűnnöm gondolkodni mint tefelőled.

Tisztelt Bramín! Vettem az Úr’ Érzékeny Útazását, ’s nem győzöm képzelődése’ erejét csudálni. Az bennem olly érzéseket ébreszte-fel a’ mik felől nem hihettem volna hogy enyémek lehessenek. Elkevélyít az Úr, ’s azt cselekszi hogy még gyönyörködöm szívemnek érzékeny voltán.

Hány helytt nem öntötték-el a’ munka’ lapjait könyűim! De azok öröm’ könyűji voltak, szívem látszott lecsorogni szemeimből. Ah, jó Yorick, az Úr lelkemnek minden szép érzéseit felverte álmokból!

Az az út mellyen az emberi isméretek’ határjait kiljebbre szándékozik terjeszteni, felette jól választott út – szívet-érdekelve szóll az észhez. – Író magának nem ígérhet nagyobb megtiszteltetést, mint midőn Olvasójit sóhajtásokra ’s könyűkre látja fakadni. – Oh, mennyiszer láthatá vala így az Úr megdicsőítve magát!

Kérem az Urat, ha becsülésére nem tart épen méltatlannak, szüntesse-el hízelkedéseit. Én már is olly igen hiu vagyok. Mit nem csinálhatnának belőlem eggy olly ember’ magasztalásai kit szívem tisztel és szeret!

Maradok a’ szónak legszélesebb értelmében

Nem lelek nyugtot, Asszonyom, noha déltájban már mehetnék látásodra, míg meg nem értem miként vagy. Adná az ég hogy kedves képed, ha majd felserkensz, olly vídámon mosolygjon-széllyel, mint e’ reggeli nap most, reám lövellvén első sugárait! Tegnap elholtam rosszúlléted’ hallására; nem tudtam enyhíteni bánatomon, ’s fájlaltam hogy nem szaladhaték hozzád. Juttassd eszedbe, kedves Elízám, hogy a’ barát nem bír kevésbb szabadsággal mint az orvos. – De a’ városi etiquette nem így tartja! ezt fogod reá mondani. – ’S mit teszen az? A’ való szemérem és illendőség nem abban áll hogy magunkat vakon szabjuk ennek fagyos törvényeihez.

Ki kell mennem; reggelire vagyok kérve: de tizeneggykor honn leszek. ’S akkor, úgy hiszem, eggy rövid sorodból fogom érteni hogy jobban vagy, és hogy látni óhajtod a’ Bramínt.

Kedves Bramín! Örvendve jelentem hogy jobban vagyok; mert tudom, örömmel fogja az Úr érteni.

„A’ barát nem bír kevésbb szabadsággal mint az orvos.” – Úgy az Úr kétszeres szabadsággal bír nálam; mint barát és mint orvos, – mint a’ legbecsesbb orvos; a’ lélek’ orvosa. Jőjön tehát; lássa mint van beteg Elízája; hozza-el a’ leggyógyítóbb szereket; az érzés’ szereit. Ha az Úr’ jelenléte el nem oszlathatja is fájdalmaimat, el fogja velem felejtetni hogy beteg vagyok. Annyi legalább bizonyos hogy nem fogok érzeni kínt, míg orvosom nálam leszen.

E’ szerént magánál látni az Urat mind óhajtása mind szüksége

Utolsó leveledet, Asszonyom, az estve vevém, a’ mint a’ Lord Bathurst’ ebédjéről értem haza, kinél eggy egész óráig beszélltem felőled. Ítéld-meg onnan melly gyönyörrel hallgatá ez a’ jó Úr beszédeimet, hogy az ebéd alatt három ízben köszönte reám poharát egésségedért.

Ámbár nyolczvanöt esztendős, mindazáltal úgy hiszi, azt mondja, meg nem hal addig míg magát barátjává teendheti az én Indiai kedves tanítványomnak, ’s azt látandja hogy ez úgy előzi-meg a’ sok Nabábnékat itt gazdagságban, a’ hogyan őket szépségben, és a’ mi több, érdemben mulja-felül. – Úgy hiszem én is. – Ez a’ Lord nekem régi jó-uram. Tudod hogy ő mindenkor nagy barátja volt legjobb fejeinknek. Az elmult század’ Addisonjai, Steelejei, Popejai, Swiftjei, Priorjai mindennapiak voltak házában és asztalánál. A’ mód a’ hogyan velem öszveismerkedett, szint olly elmés mint a’ melly nyájas és nekem felette hízelkedő. A’ mint eggykor Herczeg Wallisnénál vagyok, nekem jő. Sterne Úr, ugymond, én az Úr’ ismeretségét keresem: de hadd mondom-el elébb, ki vagyok. Az Úr eleget hallotta annak a’ vén Lord Bathurstnak nevét, kit az Úr’ Popéjai, Swiftjei, olly sokat éneklettek. Az, Uram én vagyok. Ők valának a’ társaim, de itt hagytak, ’s nem hihetvén hogy hasonlókat lehessen találnom, nehány esztendeje már bétevém könyveimet, ’s elfogadtam hogy soha nem nyitok-meg eggyet is; de az Úr megszegette velem a’ fogadást, ’s megint meg nyitottam minekelőtte meghalok. És így jőjön az Úr, ebédeljünk eggyütt.

Ez az Úr, meg kell neki adni, csuda-munkája a’ természetnek. Agg kora mellett is annyi elevenséggel, annyi vídámsággal bír, a’ mennyit eggy harmincz esztendős emberben fognék keresni, ’s nagy mértékben kapott eggy ritka és felette becses tulajdont: tetszeni másnak, és szeretni mást. Tegyük ezekhez hogy olvasott, nyájas, érzékeny.

El nem tuda telni midőn felőled beszéltem. Csak hárman valánk, ’s érzékeny vala ez a’ harmadik is; ’s így a’ legsentimentálabb délutánt tölténk egész kilenczig. De te valál a’ csillag, Elíza, melly bennünket vezete; te valál a’ lelke beszédünknek. ’S ha mikor megszüntem is beszélleni felőled, te eltelve tartád szívemet, te melegséget adál minden gondolatomnak. Mert én nem szégyellem megvallani mi sok az a’ mit neked köszönnöm kell. – Oh, legjobbika az asszonyoknak! a’ mit miattad az elmult éjjel szenvedtem, az túl van minden kifejezésen. Édes gyermekem! az égnek gondja van reánk; ha reánk terhet rak, erőt is nyujt a’ teher’ elviselésére. Ime feletted csoportosan gyülnek-öszve a’ test’ és lélek’ kínjai, ’s még is azt írod hogy magadat jobban érzed, hideged kimarada nyilallásaid megszüntenek. Oh, enyésznének-el valaha már végképen azok a’ névtelen szenvedések mellyek alatt a’ szegény Elíza roskadoz! Bátorodjál-fel, kedves Elíza! ne csüggedj-el! ne tarts semmitől! Az én szeretetem életnek erejét fogja lehelleni hervadó egésségedre, ’s az ifjuságnak legszebb tavaszát fogja felhozni reád, meglátod.

Bramínodnak képe tehát dolgozó-asztalkád felett függ, ’s te azzal akarsz tanácskozni kétségeidben, bajaidban. Te csapodár, hálás gyermek! Oh lássd melly gyönyörrel mosolyg-le onnan a’ te Yorickod mindenre valamit te csinálsz. De vajmi hijányosan festi az ő gyönyörjét e’ mosolygás itt a’ képen.

Óráidnak elrendelését örülve olvastam. Ez egészen méltó Elizához. De tudod e, Elíza, hogy csaknem haragszom miatta reád? mert te nem hagysz semmit a’ mit neked én csinálhassak, nem semmit a’ mit rajtad nekem lehessen igazítanom, vagy a’ mit kérnem lehetne tőled azon eggyen kivül hogy maradj mindég a’ ki valál, ’s kövessd mindenben feddtelen jó és szép szíved’ sugallásait melly engem örök barátoddá teve.

Bár azt láthatnám hogy orczáidra visszarepülnek megint a’ rózsák, ’s az eggykori klárizsszín e’ beteg, elkékült ajakokra! De higyj nekem, Elíza, ha férjed az a’ jó és érzékeny ember a’ kinek őtet gondolom és óhajtom, ő tégedet sokkal forróbb ölelésekkel fog most szorítani karjai közzé; ő ezt a’ hervadó színetlen orczát sokkal indulatosabb szeretettel fogja most csókolni mint mikor még szépségednek zsenge virágában virítottál. Fogja, bizony fogja! vagy – szánnám. Makacs érzéseinek kellene lenni, ha nem látná mit bír e’ beteges kis teremtésben.

Hogy Miss Light veled megyen, annak szívesen örűlök. Örűlök annak is hogy a’ mint értem, révészeid jó emberek. Te ugyan a’ vad-természetüekkel is meg tudsz férni; jámbor szíved megszelídítene akármelly elfásultat; de maradjon másoknak e’ munka. – Hol vevéd te azt a’ gondolatot hogy mentséget keress leveleidnek? Tudjad tehát hogy azokat nékem olly nagybecsüekké épen az teszi, a’ mit te mentegetni igyekezel. – Oh, írj ezután is mindég így! hagyd mindég kedves gondatlansággal őmledezni soraidat; a’ lepletlen szív így szeret szóllani. Mert-jeidet, azért-jaidat hordd-elő tartalék nélkül, ’s ne fedj-el semmit barátod előtt ki meghivésedre minden tekintetben érdemes. – Így írom leveleimet Elízához én is. ’S nem egyedül leveleim, de egész társalkodásom illy mesterségtelen volna, ha a’ Végezésnek őtet és engemet távol éghajlatok alá nem tetszett volna széllyeltépni.

A’ legteljesbb tisztelettel ’s hűséggel vagyok

Barátságos Yorick! Az Úr’ levelét, mint mind azokat, mellyek hozzám az Úrtól jőnek, valóságos örömmel olvastam. Köszönöm kedves tudósítását Lord Bathurst felől. Öt hat illy szeretetre-méltó öreget, ’s úgy fogjuk nézni e’ kort mint az élet’ legkívánatosabb szakát, ’s feledjük neki hogy barázdás homlokával bennünket annyit rettegtete.

A’ társaság mellyet ez a’ Lord maga körül tuda gyüjteni, ’s a’ barátok kiket válogatott, elég jelei éles-látásának; az a’ mód pedig mellyel az Urat vonta ismeretségébe^*, tiszteletessé fogná tehetni nevét, ha már az nem volna is.

Köszönöm a’ Lordnak jó-ítéletét mellyel erántam lenni méltóztatik; de én itt kölcsön fényben ragyogok. Magasztalásai nem engemet illetnek, hanem azt a’ szép rajzolatot mellyet neki felőlem az Úr’ szíve ’s képzelődése festett. Mind az Úré az a’ bájoló erő melly által a’ Lord magát meghatva érzette.

Melly igen való a’ mit az Úr’ levele mond, hogy az ég, midőn reánk terhet rak, erőt is nyujt a’ teher’ elviseléséhez! Én példa vagyok reá. Bátorságom eggyütt nevekedett szenvedéseimmel, ’s azalatt míg eggy részről egésségemet fogyni láttam, más részről érzettem hogy hitem annál forróbb leve a’ Gondviselés eránt.

De jobban vagyok, hála értte Istennek! Int az Úr, hogy ne csüggedjek-el. Nem csüggedek-el; reménylek. A’ remény élesztő balzamja a’ szenvedőknek; elaltatja fájdalmaimat.

Lassanként közelít indulásom’^* órája. Oh, miért nem jöhet velem az Úr! Édes társasága megrövidítené unalmaimnak hosszu órájit, elverhetné rettegéseimet. Úgy bízvást dühösködhetnének a’ habok, bízvást csapkodhatnák vízi tömlöczömnek falait; nem fognék gondolni haragjokkal.

De kívánhatja e az én szívem hogy az Úr itt hagyja nyugalmas lakát, ’s eggy villámszóró ég ’s egy hánykódó tenger’ veszélyeinek légyen kitéve kedvemért? szomoru gondolat! Elízának meg kell elégednie azzal hogy Yorickját szívében viheti, ’s barátjának édes oktatásaiban lelheti vígasztalásait. Ez az élő kép fogja őtet bátorítani, vígasztalni, enyhíteni nyomoruságaiban, epedéseiben. Akkor való szerént elmondhatja, hogy ő a’ Yorick’

Gondoskodó barátom! Olly aléltan vagyok, tagjaim úgy el vannak gyengülve, hogy kétlem, el fogja e olvashatni az Úr e’ karmolást. Rosszul vagyok, édes barátom! igen rosszúl vagyok!

Köszöntse az Úr nevemmel James Urat és az Asszonyt. Emlékezeteket szívemben hordom. Eggyeránt bírják az én Bramínommal annak minden indulatait. – Oh barátim! ójjon benneteket az ég azon kimagyarázhatatlan szenvedésektől mellyek által az én öszveroncsolt semmiségemet vette kísértési alá!

De ne higyje az Úr hogy zúgolódom. Nem!

Könyörűlő Isten, áldalak hogy kísértesz! Te az én javam végett látogatsz engem. Lelkem elhitte vala magát, – eltévedt a’ jövendőnek szép álmaiban. De te visszahozád magához hogy eszmélne-fel, ’s látna ahhoz a’ mi néki jó. Oh, őrizzd-meg ajakimat a’ zúgolódás’ vétkétől! Adj erőt, békével hordani terhemet!

***ék nálam voltak. Szeretetreméltó lelkek! Mi részt nem vettek szenvedésimben! Talán inkább érzették kínjaimat mint ennenmagam.

Irtóztató szédűlés jöve reám – abba kell hagynom.

E’ levelemet, édes barátom, James Úrnál írom hozzád. Ő maga könnyebbre öltözködik, szeretetre-méltó hitvese pedig mellettem fogott helyt, ’s eggyütt írja velem levelét. – Bús tudósításodat dél előtt vevém. Bús az! valóban bús, kedves Elíza! mert ki olvashatja fojtó elkeseredés nélkül inségeidnek hosszu rendét? – szegény Elíza! terajtad, újabb elnehezűlésed előtt is már, rettenetes sully feküdött; tartok tőle hogy beteg lelked alatta öszveroskad, ’s felgyógyulásodat lehetetlenné fogja tenni. Csak bátorságodat, csak szelíd lelked’ nyugalmát ne hagyd elenyészni, édes Elíza! – Rólad, egyedül rólad beszéllénk egész nap; szelíd erkölcseidről, bölcsen-tűrő ártatlan lelkedről. Jámesné és a’ Bramín ezerszer önték egymásba ellágyult keserveknek cseppjeiket.

***ék – kimondom világosan – romlott rút lelkek. Annyit értettem felőlök hogy neveiket lehetetlen többé háborodás nélkül értenem. Hogyan lehettek ők csak eggyszer is az én Elízám körül hogy hamis, alacsony lelkeiket vele egészen meg ne ismértessék? – Úgy hittem volt hogy a’ mit tőlem hallál, elegendő lesz, szívedet mély útálattal eltölteni erántok. És még is azt írod’s azt mondád nem sok idő előtt Jamesnének, hogy ők tégedet érzékenyül szeretnek. Barátnénkat az a’ tartalék hogy néked fájni találhat vele, ’s felháboríthatja szíved’ csendét, megnémítá; nem merte elődbe tenni gaz-voltoknak megczáfolhatatlan bizonyságit. Az ég’ szerelmére, kedves Elíza! ne írj nekik! ne mocskold-meg szép szívedet az ő társaságok által! – Szeretnek! – Mi bizonyságaid vannak eránta? Mutatták e cselekedettel? Igyekezték e szaporítani örömeidet? Adták e jelét hogy nevednek tekintete előttök is szent? Azt nem; de sírnak, nyögnek, ’s ezer szépségeket mondogatnak ágyad körül. Patvarra velek, ezekkel az alakoskodásokkal! – Jamesnét hideg hüledezés fogja-el, mikor eszébe jut hogy megígérted viszontagolni látogatásaikat. – Elíza, én téged határ nélkül becsüllek, minden cselekedetidet tisztelem: csak azt az eggyet nem tudom tisztelni hogy hajlandóságodat néha ollyakra vesztegeted kik csak azt sem érdemlik hogy megpillantsd.

Bocsáss-meg gondjaimnak, édes lyányom! nézzd-el talán igen is messze ment bizakodásomat! Az azon szeretetből ered, melly nem ismér határt, és a’ mellyet szívem csak elhültével fog letehetni. Fontold-meg, Elíza, mi indíthat engem tartózkodás nélkül kimondani mindég a’ mit jónak ítélek, ’s intéseim eredhetnek e más forrásból mint a’ mit említettem.

Elíza, te felette derék asszony vagy. Csak valamivel több eltökéltségét lelkednek, csak eggy kevéssel több magad’-érezését, ’s te vagy, a’ kiben nemed minden tökélményeit egyetemben fogja szemlélhetni.

Mit nem adnék értte ha azon elhittségnek eggy részét mellyel téged ellenségeid vádolgatnak, tiéddé tehetném! Mert én, Elíza, úgy hiszem hogy a’ kevélységnek jó lélekben jó sikere van.

Elíza! én téged nem látlak-meg többé! De hízelkedem vele magamnak hogy rólam néha barátsággal fogsz emlékezni, mert tudod, érzed hogy végtelenül szeretlek, és hogy szíved egyenességére olly igen nagy gondom van, hogy kevésbb bánatomra fogna válni azt értenem hogy téged szerencsétlenség ért, mint a’ legkisebb csorbúlást látnom azon tekinteten mellyel önn-magadnak önn-magad tartozol.

Ez intést nem vala erőm elfojtani; szándékom ellen repűle-ki mellyemből. Isten veled, Elíza! Lebegjen az ég’ atyai védelme feletted!

Édes Bramín! Ma jóval könnyebben érzem magamat; szédűléseim megszüntenek.

Fogadja-el az Úr szíves köszönetemet, ’s adja által azt James Úrnak és az Asszonynak, baráti részvétekért. Köszönetem ugyan szegény, de szívem a’ hála’ legforróbb érzéseivel van tele.

Az Úr, kedves Yorick, ***ék eránt tévedésben lesz. Nem tudom elhitetni magammal hogy ők érdemlik azt az éles ítéletet mellyel rólok az Úr’ levele szóll; mert míg reá világos okaim nincsenek, más felől nem lehet balul vélnem. Nem szomoru dolog volna e vak gyanu által hagyni magunkat hurczoltatni? Tudom én hogy az én kedves Bramínomnak szint olly nehéz rossznak hinni mást, valamíg a’ győző bizonyságoknak engedni kénytelen; de az én kedves Bramínom is megcsalódhatik. Nyilt és jó szíve könnyen fogott hinni, ’s ***ék talán ál fényben festettetének előtte.

Engedje az Úr hogy holmi aprólék’ megvásárolásával terhére lehessek. Átallva cselekszem azt; de kit szóllíthat-meg Elíza több bizodalommal mint Yorickot?

Első kérésem az hogy szólljon Zumpsszal fortepianóm eránt, hogy azt valamelly meghitt embere által küldje utánam. Tartok tőle hogy rajta kár esik. Pedig úgy hiszem hogy zengése sok unalmát el fogja verni magányomnak.

Vagy tizenkét rézpléhes szegre volna szükségem, kamarám’ falába ütni hogy eggyet-mást aggathassak reájok.

Osztán eggy koncz bekötött papírosra, hová beírhassam a’ mit az úton melancholiám álmodozni fog – és

eggy karszékre, a’ min űlve szunnyadhassak.

Bízom az Úr’ barátságához, hogy alkalmatlanságomat nem veszi terhűl, ’s rajta lészen, hogy a’ kérteket Walker Abrahám Deali Hajós-mesternek adresze alatt megkaphassam.

Egésségem napról napra gyarapodik, de lelkem még vissza nem tudta szerezni csendét. Külömben mire való nékem azt a’ barátomat búsítani panaszaimmal a’ ki valami engem ér, olly elevenen érzi!

Ölelem Mistriss Jamest. Az szeretetre-méltó asszony. Köszöntöm férjét is egész barátsággal. Az ég töltse-ki felettek minden áldásait! az egésség’ és az öröm’ mosolygásai légyenek kísérőjik elválhatatlanúl!

Nékem Isten minden gyámolom. Tőle, egyedül tőle várom az erőt inségemben. Egyéberánt míg az élők köztt lakozom, szemeim tereád lesznek intézve, kedves Yorick! Te vagy nekem mesterem, barátom, védangyalom. Viszontszeretetünk legyen olly tartós, olly szent, gyarló testeinknek elbontakozásokig, mint most. ’S ha a’ megboldogult lelkek köztt is van valamelly neme a’ hajlandóságnak, lelkeink szeressék egymást ottan is, ’s eggyütt éljenek azon mennyei örömmel mellyet az angyalok ismernek, midőn őket a’ Mindenható a’ maga dicsőségének látására méltóztatja.

Végyen karjai közzé a’ Szerencse, édes Yorick, ’s kísérjen-el, míg a’ halál’ angyala oda nem viszen-által hol a’ boldogul-létel nem ismer változást^*!

De kihez is kellene máshoz folyamodnia az én Elízámnak ha valami szüksége van, mint ahhoz a’ barátjához a’ ki őtet a’ leghűbb szeretettel szereti? ’s mire való mentségeket keresni annak a’ csekély ’s kedves fáradságnak mellyet nekem leveled okozott? Yorick megsértettnek vélné magát, nagyon megsértettnek, ha a’ miben ő is teljesítheti kívánságodat, másnak élnél szolgálatjával.

Zumpsznál voltam. Fortepianód felvonva ’s kár nélkül fog eljutni kezedhez. Eggyütt vele eggy kalapácsot és két fogót is vészesz, felvonni ’s megereszteni a’ húrokat. – Oh, édes Elíza! bár kedves rezgéseik a’ legédesbb remény’ zengzeteit szóllaltathatnák-meg lelkedben!

Mennek a’ rézalju szegek is. Tizenkettőt vettem volt ugyan, de kettőt elloptam közzűlök. Conwouldi kerti-kunyhómba fogom ütni, ’s nem akasztom-fel reájok soha kalapomat, sem soha rólok le nem veszem, hogy te ne légy gondolatom. Helyettek két erős horogszeget adok cserébe mellyekre glóbuszaidat függeszthessd.

Walkernek megírtam hogy eggy nyalábja érkezik, ’s kértem hogy mihelytt a’ szekér beérkezend, vitesse magához. A’ karszék’ formáját levelembe rekesztettem, ’s meghagytam neki hogy a’ legszebbet, legalkalmasabbat vegye-meg a’ mit Dealben kaphatni. E’ szerént, úgy hiszem, a’ legelső hajón melly onnan indúl, venni fogsz mindent.

Mi kedves volna nekem bár melly fáradság, kedves Elíza, ha kívánságaidat úgy lehetne mindég teljesítenem mint ez úttal lehetett! Mégyen a’ Journak való papiros is, egészen a’ hogyan parancsolád, ’s nincs egyéb híja hanem hogy űlj-neki, ’s töltsd-el bájoló gondolataiddal. – Szerencsétlen kedves teremtés! példánya a’ szelídségnek és tűrésnek! a’ mit én temiattad tészek az több mint csak szánni sorsodat. Oda egész philosophiám, oda lelkemnek minden ereje, ha elnézem nyomoruságid’ rendét. – Ne hidd hogy ***ék felől keményebben szólottam mint érdemlik. – ’S osztán jó szív nem szerethet rossz szívet. Nem! mondom; nem szerethet azt! De abba hagyom a’ kedvetlen textet.

Ma reggel a’ mi Jamesnénkhez mentem-el. Ez a’ kedves barátnénk tégedet igen igen szeret. Elszomorodott leveleden, ’s azt jegyzette-meg rajta hogy annál busabnak látszasz, minél inkább közelít indulásod’ ideje. Valóban kesergi állapotodat. Valamikor vasárnapra bejövök a’ városba, el nem múlatom őtet meglátogatni.

Ez lévén már talán az utolsó levél a’ mit hozzád ereszthetek, szívemből lelkemből nyujtom neked a’ vég búcsút. A’ kegyelem’ és kifogyhatatlan jóság’ Istene tartson gondot napjaidra, ’s légyen ótalmod midőn minden gyámolodtól megfosztatol. Véssd mélyen szívedbe mindenkori vígasztalásúl e’ valóságot, édes Elíza, hogy bár mi nagy legyen az a’ nyomorúság’ és gyötrelem’ mértéke melly ki vagyon mérve reád, a’ boldogságnak hasonló mértékével fogja azt az igazságban gyönyörködő Lény megjutalmazni, kit te bölcsen örök gyámolodnak választottál.

Isten veled, Elíza! Hitessd-el magaddal hogy valamig az élők’ útján fogok vándorlani, földi barátjaid köztt, hűbbet, valóbbat, javadért buzgóbbat nem találsz mint

Ma születésem’ napja van, ’s íme huszönöt évet eléltem. De az évek, ha elmultak, csak pillantatoknak tetszenek. Egyedül a’ szenvedés’ órájit számláljuk; sullyok bennünket elnyommaszt; resten látszanak haladni; szeretnénk ha gyorsan repülnének, noha szünetlen fogytok lényüknek eggy részét pusztítgatja. De vajmi sebesek ellenben a’ vígság’ óráji. Ah, minden örömeink csak pillantatokig-tartó álmok!

Melly irtózatos azoknak az idő’ gyors multa a’ kik bizonytalanságban ’s vétekben élnek! Minden percz felfalja nagybecsü léteknek eggy részét, ’s erős karral rántja tovább.

Hova? Azt ők nem tudják. Úgy mondják, a’ Semmibe. De maga ez a’ Semmi is elborzasztja őket. Így hánykódik, így hűledez a’ Scepticusz.

De a’ ki gyönyörüségét a’ rényben keresi, azt nem rettenti az idő’ sebes futása. A’ kinek lelke tiszta, rettegés nélkül várja az órát melly kiszabadítja romladozó sárházából, ’s a’ földi élet’ sok inségei alól megmenti. Az illyetén úgy nézi az időt mint ellenséget, a’ ki útját állja a’ boldogságnak mennyei honnja felé.

Elélt napjaim semmik immár; nem enyémek többé; belőlök nincsen-meg egyebem eggy álomforma emlékezésnél.

Gondomnak tehát egyedül arra kell lenni a’ mim élni még hátra vagyon; ’s oda kell törekednem hogy botlásaimat kútfejeivé tehessem a’ rénynek. Oh! hogy lelkemet minden felkelő nap a’ bölcseségben nevekedni ’s érettebb tökélményekkel ragyogni láthassa! míg végre bírám méltónak ítélend azon állapotra melly merő tisztaság.

Alázatban ’s teljes magam’-megadásával hajtok főt a’ reám-mért nyomoruságok’ sullya alatt, ’s hálát adok a’ természet’ szabados Urának oktató látogatásaiért.

A’ feddtelenség bátor és nem retteg, ha felette az eget setét borulatok fogják is el. Néki még a’ rettentő borúlat is kegyelem’ mosolygása. Eggy síránkozásban-töltött nap eggy örömekkel-gazdag esztendőt ígér. A’ viszontagságok nem azért szállanak reánk hogy öszverontsanak, hanem hogy jobbaká tegyenek. A’ ki eggy óráig-tartó kínt szenved, elég erőt lel szenvedéseiben bátran megvívni hátra-való bajaival.

Bocsásson áldást az ég mind barátimra mind ellenségeimre, nekem pedig adjon lelki nyugodalmat. Ez egész könyörgésem.

Kedves Elíza! Ma új naplót kezdek. Meglátod^* azt; mert ha nem élek addig míg te visszatérsz Angliába, véghagyományomban néked fogom rendelni. – Búsan önti tollam sorait. Örömest víg dolgokat írnék, ’s tudom hogy, ha leveleket írhatnék hozzád, azok nem volnának búsak; de felette kevésnek lenne szerencséje hozzád eljuthatni. Azonban minden postával kapsz tőlem eggy két sort valamíg kezed jelt nem adand hogy többé ne írjak.

Tudósíts, kedves barátném, mint vagy, bajodat mint viseled, az úthoz mennyire vagy készen, dolgaid jól mennek e. Irj-meg, írj-meg mindent! Ha az ellenkező szelek még Dealben találnak tartóztatni, engemet Jamesné barátnénkkal bizonyosan meglátsz magadnál. Repülve mennék hozzád, édes Elíza, hahogy valamiben szolgálatodra tudnék lenni; sőt repülve azért is hogy édesen meglepjelek.

Kegyelemnek Istene, tekintsd-meg^* eggy gyermek’ szorongásait! Adj neki erőtt, védd viszontagságaiban, hogy a’ töredékeny cserép mellyből őtet alkotád, öszve ne töredezzék. Egyedül te vagy néki ótalma a’ vizeken; légyen a’ te karod az ő gyámola, ’s a’ te könyörűlő lelked vígasztalja, míglen oda jut-el hova tisztjei szólítják.

Elíza! kérésem – úgy^* hiszem azt – meghallgattatott, mert azalatt hogy szemeimet egekre emeltem-fel éretted, kiderűle a’ nap. – Most jövök Mistriss Jamestől; három óráig beszéllénk eggyütt felőled. – Képed már nála vagyon; úgy tekinti mint becses kincsét. De Mariott és más értelmes bírák úgy ítélnek hogy az enyém sokkal jobb, és hogy azon sokkal igazábban el van találva lelkednek szelídsége. És még is mi messze nincs az a’ maga Origináljától! Én-magam azt tartom hogy a’ Jameszékén téged úgy feste a’ Művész a’ hogyan neki tégedet idegenek’ kedvéért kelle festeni; az enyémen pedig, épen a’ szerént a’ hogyan azt óhajtottam, a’ mint benne barátidnak vagy valamelly érzékeny Értőnek kell tetszhetned. Az elsőben csillogsz; a’ gyöngy, a’ nyuszt, ’s a’ selyem-öltözet’ játéka vetélkednek egymással hogy széppé csináljanak; a’ másikban minden mesterség nélkül, mint szelíd jó gyermeke a’ természetnek; – a’ mi a’ te charactereddel sokkal öszveggyezőbb, nékem pedig sokkal kedvesebb, mintha Mistriss Drapert játéknak-eredett szemekkel ’s szép ábrázának feléledt kecseivel látnám a’ legdrágább gálában szívrablásra kiindulni.

Elíza! Ha emlékezetem meg nem csal, te akkornap, midőn magadat Jamesnének hagyád festeni, egész igyekezettel öszveszedéd szép alakodnak kecseit; mind színed, mind kivált szemeid szokatlan tűzzel ragyogtak. Én azt kértem hogy mikor téged nekem fog munkába venni a’ Festő, lennél olly eggyszerü, olly mesterségtelen, mint mindenkor vagy. Tudtam én – az én szemeim nincsenek elvakítva – hogy a te szépséged nem szorult a’ selyemhernyók’ és gyöngycsigák’ segédjekre. Édes barátném, engedd, hadd mondom-el ismét azt a’ valót a’ mit tőlem már gyakorta hallál. Mikor én téged először láttalak, úgy néztem reád mint valamelly szánást-érdemlő, mindennapi asszonyra. Öltözeted, noha akként szabva a’ mint akkor hordották, rajtad nem álla jól, téged rúttá csinált. De téged semmi nem tudna úgy elrútítani mintha az a’ gyengeség szállana-meg hogy szépnek tetszeni ’s csudáltatni óhajts. – Nem, Elíza! te nem vagy szép, ’s a’ te képed nem ollyan a’ mit azoknak a’ kik látnak, csak tízed része is szépnek találjon; de rajta valami több van elöntve mint csak szépség, ’s nem kétségeskedem kimondani hogy illy elmés, illy jó, illy érzékeny képet nem láttam soha; ’s hogy tekörültted nem tölthet-el három órát eggy el nem tompult-szívü ember hogy csudálód, barátod ne legyen, ha az a’ makacsság nem szálla-meg hogy előtte idegen charactert játszál, ha azt a’ mesterségtelen, tettetést nem ismerő teremtést mutatod neki magadban a’ kinek tégedet a’ természet csinált. Szemeidben, szavadban, neked valami érdeklőbb, olvasztóbb vagyon mint a’ mit más asszonyokon találni. De ezek a’ te nevetlen, szívrabló kecseid csak a’ legkényesbb ízletü embert hatják-meg.

Ha férjed itt volna ’s pénzen kellene tőle megvásárlanom az engedelmet, örömest megadnék neki ötszáz fontot esztendőnként hogy hagyjon naponként két óráig melletted űlnöm, míg érzékeny Utazásomat írogatom. Felelek értte hogy munkám végtelenül fogna nyerni ez által, és hogy én hétszeresen visszakapnám pénzemet.

Képedért melly Newnhaméknál áll, nem adtam volna három fillért. Az eggy valóságos Kaczér’ képe. Szemed ’s az egész arcz – a’ legtökéletesbb ovál a’ mit valaha láttam – az az affectált^* hunyorgás, az a’ fő’ félre-görbítése, és semmit, semmit nem mondó physionomiád – mellyek vagy barátidnak vagy magának a’ festőnek hamis ízletét kiáltják, egészen, de egészen el van hibítva!

***ék újabb jelét adták hogy nekiek sokat nem tettem az enyvhez ’s szurokhoz hasonlítván. – Mistriss James eggy levelet veve tőlök azon jelentéssel hogy pénteken látására jőnek. Barátnénk azt felelte hogy akkor nap máshova van elígérve. Új posta; kérik őtet, menne-ki Renelaghra hozzájok. Visszaizent hogy házától nem távozhatik. Jamesné attól tart hogy ha nekik lábat enged eggyszer a’ háznál, le nem fogja többé rázhatni, ’s jobbnak tartja mingyárt most szegni ketté az ismeretséget. Ismeri őket szíveknek minden redőjiben, ’s tudja hogy sem neki nem barátnéji igazán, sem neked; ’s hogy úgy nevezett barátságoknak az minden czélja hogy mihelytt helyét látandják, tégedet a’ magok’ javoknak feláldozzanak. Ne engedd, Elíza, hogy ez a’ mi kedves barátnénk szemesbb legyen a’ te javad eránt mint magadnak lenned illik. Ő akarta hogy kérjelek újobban hogy nekiek ne írj. Felette el fognád azzal szomorítani mind őtet mind a’ Bramínt. Hidd hogy ezt kívánnia elég okai vannak. Pedig nékem is vannak ezen felül; ’s az első mingyárt az hogy felette bánkodva fognám látni hogy Yoricknak minden igyekezetei sikeretlenek voltak több erőt ’s eltökéltséget önteni az Elíza’ lelkébe. Megígértem volt hogy kedvetlen neveiket többé elő nem hozom, ’s nem törtem volna meg szavamat ha tehetségemben állott volna eggy barátnénk’ parancsának nem engedelmeskedni ki téged a’ barátság’ leghűbb indulatival szeret.

Holnap ismét írok, szeretetre-legméltóbb asszony! most pedig aludj csendesen. Lelkem feletted fog lebegni mind addiglan míg reggel felébredsz.

Mutassa, mutassa az Úr a’ naplót. Küldje hozzám minekelőtte még itt hagyom Angliát; ’s távol, igen távol legyen az idő hogy azt véghagyományként hagyhassa nekem. Boldognak fogom érzeni magamat búsongásait olvasván. Az illy búsongás emberíti a’ szívet.

Mikor azt olvasom, a’ mit az Úr írt, úgy érzek a’ hogy’ az Úr érzett; ez pedig annyi mint a’ legszebb, legtisztultabb érezéssel érzeni.

Mi édes örömet nem ád nekünk ez a’ sympathiai ellágyúlás! Az efféle szenvedések óhajtandó szenvedések. – Ha az Úr’ tolla majd könyűket gyüjt szemeimbe, ha majd elönti orczáimat, ’s szívemből fuldokló sóhajtásokat sajtól-ki, ezt mondom: Itt sírt az én kedves Bramínem! szíve, midőn e’ sorokat írá, el vala lágyulva! – Kedves lészen nekem a’ szenvedés ha az Úr’ szívéből jövend az enyémbe; kedves lesz nekem azt látni hogy forró könyűm oda cseppen a’ hol az Úrétól ázott vala el a’ papiros.

És melly jutalom ér majd szenvedéseimért! Bájoló képzelődésének édes álmai az enyémekké lesznek; lelkem gyönyörködni fog eleven elméje’ szökdeléseiben, ’s dévajkodásai elcsillapitják zajba hozott szívemet. A’ sűrü köny nem fog soká reszketni szemeimben, az édes kesergés szívemet nem fojtogatja tovább sokáig. Yorick el fogja oszlatni a’ gyötrelmet, a’ mit a’ Bramín okozott.

E’ kedves olvasmány igen édes enyhületére lesz útazásom’ únalmas órájinak, ’s Yorick el fogja velem hitetni hogy India félannyira van Angliához mint számlálják.

Megígérte az Úr hogy minden postával veendem levelét. – Igen jó! – Ad e kezem valaha jelt az elnémulásra? azt képzelheti.

Hála értte Istennek, sokkal jobban vagyok; ’s annyi bátorságot érzek lelkemben melly méltóvá teszen az Úr’ tanítványának ’s barátnéjának hívattatni.

Szobácskám szenvedhető; – e’ részben nincs panaszom.

Ha a’ szelek itt tartóztatnak, jőjön, jőjön az Úr, ’s hozza Jamest és Jamesznét.

Az Úr’ levelének vétele olta minden órában kérem az eget, parancsoljon a’ szeleknek hogy láthassam-meg még eggyszer a’ kiket szívem olly igen szeret.

’S így azalatt míg a’ Hajós-Kapitány ’s emberei ’s az útazók csendes időért könyörögnek, én titkon ellene-szegzem magamat óhajtásaiknak, ’s azt kérem az égtől hogy hajónkat tartsa révbe-rekedve.

Képeim felől mit ítélek, alig merem mondani. A’ szerént űltem a’ festőknek a’ hogy’ barátim közzül kiki kívánta, ’s tisztelem külömböző tetszéseiket.

De arról bizonyosak lehetnek hogy akármillyen nálok a’ festés, az Originál való alakban övék.

Ha elgondolom melly megkülömböztetett barátsággal viseltetik énerántam az Úr, ’s melly melegséggel veszen mindenen részt a’ mi engemet bár melly távolról illet, nem lehet magamnak utolsó levelebeli complimentje miatt végtelenül nem örvendenem. – „Nem, Elíza! te nem vagy szép.” Édes nekem azt látni hogy én az Úr’ barátságát a’ legszebb érzésnek köszönhetem, nem a’ szépségnek a’ mi elhervad ’s oda van.

Hízelkedőbb, édesbb complimentet ennél még nem vettem soha, és soha nem is veszek. Ez nem a’ mindennapi köz-helyekből van véve, honnan csapodárkodóink merítik többnyire ízetlen édességeiket, ’s nem eggy pár szemhez, nem eggy szépen-metszett szájhoz vagyon intézve. Olly magasztalás ez a’ mi egészben illeti a’ személyt, a’ mi szívnek van mondva.

Azonban érzem én hogy azt nekem nem szabad érdemlett dicséret gyanánt vennem. Az Úr engemet úgy fest mint az a’ barátom a’ ki behunyja gyengéimre szemét, ’s csak szebbik oldalomról tekint.

De a’ mellett úntalan’ fogom magamat e’ képemben nézelleni mellyet az Úr’ keze festett; ’s meggyőződve hogy illyennek óhajt látni, azon leszek hogy a’ mennyire tőlem lehet, annak fenntebb-nemü szépségeihez hasonlíthassak.

Az Úr férjemet hozza-elő. Az ő neve nékem szent nevezet. Hallására egész véremet szívem felé érzettem lökődni. Minden gondolatom, minden kívánságaim India felé fordúltak, ’s kedvem jött, kitörleni a’ mit levelem’ elején írék.

De miért kellene kitörlenem? Merhetek e csak eggy szót is illetni hogy gyengítsem érzésimnek kifejezéseit? A’ szeretet, a’ barátság nem eggyeránt szentek e? Tanuld, Elíza, tanuld szeplőtlen voltában megtartani mindenikét; tedd magadat méltóvá illy férjre, illy barátra.

Örömest fogna ő engemet az én Yorickom’ társaságára engedni, hahogy az gyarapodására lehetne munkájának. Hogyan akarhatná ő az embereket azon oktatástól ’s örömtől megfosztani mellyet nekik a’ te írásod nyujt?

Ne hozza-elő többé ***ékat; megadom magamat barátságának – Mit is lehetne attól megtagadnom? De hagyjuk abba már! Igérem, sem nem írok nekik, sem velek semmit nem kezdek.

Nyugtalan’ várom a’ holnapra-ígért levelet.

Élj szerencsésen, legjobbika a’ halandóknak! szeretetre legméltóbb barát, élj szerencsésen! Az ég’ védelme legyen rajtad mind munkád’ mind pihenésed’ órájiban! Isten veled.

A’ nyaláb^* már kezemben vagyon. – Kéréseim sok alkalmatlanságot okoztak az Úrnak, ’s igen szívesen köszönöm barátságos teljesítéseket.

Hajónk csinos és alkalmas szobácskám ugyan kicsiny, de benne megférek. Minekelőtte útnak indúlunk ki akarják fejéríteni, és így ki kell mennem belőle eggy két napra. Azalatt a’ városban veszek szállást.

Igérem magamnak hogy az én kedves Bramínemtől minden postán veszek eggy két rendet mellyből láthassam hogy rólam emlékezik, hogy engem szeret.

Légyen gondja az égnek egésségére! Ez az a’ mit az emberi nem’ javáért óhajtok neki, és a’ magaméért.

Hogy Miss Light eggy hajón teszi útját velem, az nekem nagy szerencse. Nem képzelhet az Úr szeretetre-méltóbb teremtést mint ez a’ fiatal de érett leány; ’s társasága előttem óránként becsesbbé vál.

Van hajónkon a’ társaság’ szolgálatjában eggy fiatal Tisztecske is. Ez tegnap hívatlan és czeremonia nélkül théét jöve inni hozzánk. Jónak láttam, nem éreztetni vele megütközésemet, de megbántó bátorságát nem kellett szelíd fúlánk nélkül hagynom, ’s azt mondám a’ beszédben hogy a’ merészség igen szükséges tulajdon katonában. Ekkor mentegetőzni kezdett. De hogy a’ hívás épen szükséges volt volna, azt megérteni nem akará.

Úgy látszik, szépnek leli Miss Lightet, ’s előre látom hogy az első tíz tizenöt nap szegénynek sok hősége lesz.

Egyéb úti-társaink jóféle emberek, ’s a’ más Tisztek a’ legjobb móddal viselik magokat.

Yorickom! szeretett kedves barátom! jer! osztozzál-meg szívemnek minden érzésiben azzal a’ kihez én felbonthatatlan lánczokkal vagyok kapcsolva. Ne feledkezzél-el rólam imádságaidban! Elizád’ képét hagyd sokat lebegni szemeid előtt míg ébren vagy; ha pedig elszunnyadsz, engedd hogy lelkedet, mint szeretett árny, édes szendergésekre dalolhassa. – Isten veled! Isten veled!

U. I. Minthogy itt már nem múlatunk sokáig, kérem az Urat ne eresszen-el eggy postát is üresen!

Az ifju Tiszttel, édes Elíza, nem bánhattál másképen mint bánál. Betenni előtte az ajtót illetlenség fogott volna lenni, és még több.

Ő tehát nem alkalmatlan édes gerjedelmeket érzeni, ’s te úgy hiszed hogy az első tíz tizenöt nap’ sokat fog szenvedni Miss Light miatt. Én pedig azt és az ezerszer hihetőbb, hogy ő nem Miss Lightért^* fog szerelmet érzeni, hanem értted – mert te eszerszer méltóbb vagy szerettetni. Öt holnapig lenni Elíza körül, eggy hajón lenni vele, ’s eggy ifjú Tiszt! – minden az én állításom mellett szóll. Elíza, a’ nap’ sugárjai, ha az nekik hatalmokban állana, nem fognának gonosztevők’ rejtekeibe szállani, de ők olly tiszták, olly mennyeiek, hogy azért őket még senki nem tartá megfertéztetteknek. Óhajtom, ugyan-ezt lehessen mondani az én Elizám felől is, mind a’ jelenvaló esetben mind minden eseteiben az életnek; ’s feddtelen erkölcseid, okosságod, a’ becsűlet’ szava, ’s az a’ lélek melly Yorickot barátjának nézte eggykor, bíztatnak hogy tőled minden botlás örökre távol marad.

Indulástokhoz tehát derekasan tétetnek a’ készűletek. De nem vala e elég kitisztongatni, kimosatni szobácskádat? kellett e azt festeni is? A’ falfestés az olly gyenge inszövevénynek mint a’ tiéd, veszedelmes; miatta sokat lészesz kénytelen kinn maradni. Pedig én azt hiszem hogy elzárkozásod neked sok igen édes órákat adand.

Félek hogy a’ Hajós-Tisztek csak a’ legénységhez képest érdemlik azt a’ dicséretet mellyel felőlök szóllasz. Nem így család e meg magadat ***ékben is? – De nem szóllok többé felőlök; elég nékem hogy őket magadtól távol tartod.

Édes barátném, neked most nagy szükséged van a’ jó tanácsra. Csak eggyet hagyj adnom: Ne ereszkedjél tartaléktalan meghívésekre. A’ jó szív nem gyanít hamisságot ’s megcsalódik. – Adjon az ég neked bátorságot minden viszontagság’ eltűnésére. Te vagy legjobbika minden míveinek. Élj szerencsésen! Kérlek, szeress engem, ’s ne feledkezzél-el rólam soha!

Én éltem’ elfogytáig leghűbb barátod maradok.

U. I. Cap-Verden találsz módot valamelly Hollandi vagy Franczia hajó által nékem írhatni. Leveled bizonyosan kezemhez jut.

Kedves Elíza! Nagy gondban vagyok szobád miatt. A’ nyers festék felette ártalmas; semmi nem pedig annyira mint a’ fejér ónmáz. Kérlek, vigyázz egésségedre, ’s jó ideig benne ne hálj; az gutaütést okozhatna.

Reméllem kiszállál a’ hajóból, ’s leveleim útjokban fognak kapni. – Szedd rendbe ha majd kezeidben lesznek. Az első nyolcznak e vagy kilencznek fel vannak rakva számjaik: de a’ többire felrakni elfeledtem. A’ hol ezek elmaradtak, útba vezethetnek a’ dátumok, mert talán eggyike sincs az nélkül; ’s ha rendben fognak állani, öltsd-által őket, ’s csinálj borítékot reájok. Lesz idő hogy vígasztalást ezektől fogsz keresni, ’s hamikor úti-társaidnak elmétlen csevegéseik kifárasztanak, ezen levelekkel fogod és velem múlattatni magadat.

Lehetetlen volt reá bírnom magamat hogy nekik csak eggy felszökelléssel, csak eggy dévaj gondolattal is elevenséget adjak. A’ helyett valami több van bennek, és a’ mi te szint olly jól fogsz érzeni mint én érzettem, valami, a’ mi inkább illik környülményeidhez ’s szükségeidhez – némelly jó tanács, némelly használatos való. Osztán hízelkedem magamnak, hogy azt az eggyszerü, természetes zengzetét a’ még meg nem romlott érző léleknek melly szózatosbb és többet-mondó mint a’ regulás phrázisok’ szövevénye, bennek érzeni fogod. – E’ kecsetlen, sőt csaknem puszta levelek több bízodalmat támaszthatnak benned Yorick eránt, mint bármelly nagygondu czifrázatok. Bizakodjál reájok tehát és reám, Elíza, ’s bízakodjál reám egészen!

Légyen szegénység, nyomorúság, gyalázat nekem osztályrészem ha valaha tettem valamit a’ mi megbánathatná veled hogy engem ismertél! Ez esk után mellyet a’ hamisságot-gyűlölő Isten előtt teszek, kérem őtet, légyen erántam olly kegyelmes mint a’ hogyan én neked színetlen és buzgó barátod valék. Nem, Elíza! én téged meg nem csalnálak; én téged a’ legutolsó ember’ szemeiben sem alacsonyítanálak-meg, ha a’ legkevélyebb Király’ koronája volna is értte a’ jutalom!

Elíza, engedd kimondanom: Valamim van és valamim leend, te mind azt úgy nézheted és mindég úgy fogod nézhetni mint tulajdonodat – noha sajnálnám – pirulásod’ megkímélése miatt vetem ezt hozzá – ha barátságomnak illy bizonyításra lehetne szüksége. A’ pénznek és a’ kik a’ pénzen kapnak eggy czéljok vagyon: – uralkodni szeretnének.

Úgy hiszem hogy e’ levelemre még kaphatok tőled választ. Ha mindazáltal a’ tenger melly téged mitőlünk elragad, ez örömtől is megfosztana, magam írom-meg a’ választ reá. Úgy írom-meg a’ hogyan te írnád, ’s úgy fogom azt nézni mintha tetőled jött volna.

Tekintet, kedvtelés, egésség, ’s minden egyéb nemei az örömnek, szálljanak vitorlák alá veled! Oh, legérdemesbbike az asszonyoknak, én ezután csak neked és az én Lydiámnak akarok élni. Gazdagodjál-meg az én fogadott-gyermekeimért. Ha értelem, okosság, köz-tekintet ’s a’ boldoglétel meghagyják magokat szerezni, szerezzd-meg ezeket nekik. Szerezzék-meg ezeket viszont ők is neked. Te ezeket tedd a’ magadéikká, hogy megoszthassd Lydiával, ’s agg napjaimat általok megörvendeztethessd. – Eggyszer mindenkornak képében, Elíza, Isten veled! Légyen gondod egésségedre. Törekedjél állandóul azon czél felé mellyet magunknak kijegyzettünk, – a’ szeretet’ szentsége felé; ’s ne hagyd megfogyni azt a’ talentomot mellyet az égtől áldásul vevél.

Mit mondjak még lelkemnek ezen felolvadásában? Pedig a’ postacseléd már régen megszünt kelepelni. Mit tudnék mondani egyebet, mint hogy téged és véled eggyütt magamat az ég’ kegyelmeibe ajánlom, ’s hogy forró könyörgésemben – a’ legforróbb könyörgésemben – azt kérem hogy téged tégyen szerencséssé, ’s bennünket még ez életben, vagy abban a’ másikban, hozzon eggyüvé. Isten veled, Elíza! Isten veled! én tiéd, örökre tiéd vagyok. Bízzál mindenkor hív és állandó barátságában a’ te

Az én barátom’ félelme egésségem ’s a’ szoba’ megfestése miatt, reménylem, eddig egészen elenyészett. De mivel úgy akarja, ígérem, egésségemre gondom, kettőzött gondom lészen.

A’ leveleket szívbeli örömmel vettem. Már rendbe vannak szedve, még pedig fáradság nélkül, mert a’ hol megszüntek a’ számok, a’ dátumok útba vezettek.

Borítékot csináltam reájok, ’s szívem mellett fogom őket hordani. Ez a’ nagybecsü csomó lesz nekem szent azílom, e’ kedves levelek lesznek az én szeretett múlattatóim. Ellágyulva fogom őket olvasni, velek fogok tanácskozni, engedelmeskedni fogok hagyásaiknak. Már is érzem jóltevő erejeket.

’S mi szükség volna azoknak más szellem által elevenülni mint a’ Valóé és Érezésé által? Az Úr’ álnoktalan lelke minden sorában festi magát, ’s elönti őket érezéssel. Szívem minden melegebb kinyomásra szikrát kap, ’s sympathizál az Úréval.

Én is elmondom azt a’ szép esket, ’s hasonló bosszúra hívom Istent, ha barátságom nem szint olly szent és erős, mint az Úré énerántam.

Az Úr maga akar válaszolni a’ nékem-írt levélre ha a’ habok nem engednék magamnak, ’s úgy fogja nézni a’ levelet mintha én írtam volna.

Írd-meg, szeretett Yorick, írd-meg azt, ha majd itt hagyom e’ partokat, ha majd ide ’s tova lökdösnek a’ habok, ha majd enyésznek előttem a’ boldog hegyek mellyek alatt születtél és lakozol. Írd-meg a’ te kedves Elízád’ képében, ’s mondd benne magadnak, valamit a’ legforróbb szeretet, a’ legepedőbb vágyás mondhat; ’s ne hidd hogy leveled’ kifejezései felülmulhassák a’ mit szívem érez.

Az Úr azt kéri az égtől hogy bennünket tégyen szerencsésekké, ’s engedje hogy itt vagy oda fenn, eggyüvé jöhessünk.

Én e’ kérésnek szélesbb kiterjedést adok: Hagyjon az ég elébb itt jőni eggyüvé, ’s úgy engedje osztán hogy a’ boldogság’ mezejében egymást láthassuk.

Ah! miért nem halasztád esztendővel továbbra útadat, édes Elízám! Mert én bizonyos vagyok hogy azt férjed nem határozta-meg olly szorosan.

B*** Úr alig ha nem nagyított az izeneten. Nem szeretem többé azt az embert; fojtogat meglátása. Mi nem fogna lelkén fekünni ha az úton valamelly szerencsétlenség érne! Nincs teremtés az ég alatt a’ kit inkább kellene szánnom, a’ kit inkább fognék gyűlölhetni. Úgy néztem mint fenevadat. Ah, ő nekem még a’ fenevadnál is több volna! – De Elíza, már kértelek, bízzál, bízzál bennem! Ne engedd hogy gyermekeidnek emlékezete szaporítsa gondjaidat. Én atyjok leszek nekik.

Elíza! ha rosszúl vagy, tégy félre mindent, maradj veszteg, múlass közöttünk még esztendeig. Írj férjednek; fessd-le neki állapotodat. Ha ő valóban az a’ jó, az a’ téged-becsűlő férj a’ kinek őtet beszédeid után ismerem, javallani fogja lépésedet. Úgy mondják, visszaszóllítása egyedül azon tartaléktól jő mivel itt neki híre nélkül adósságokat csinálhatnál; ’s ő azoknak fizetésektől retteg. – Melly tartalékok! Lehetséges e eggy illy mennyei teremtést nehány száz fontnak a’ mivel rakáson több maradott volna, feláldozni? Nyomoru tekintetek! Oh Elíza, melly kész volnék én, ha illy ajánlást az ő megsértése nélkül tehetnék neki, az utolsó fillérig fizetni-meg e költséget! Örömest oda adnám neki azért valamim vagyon; zálogba vetném értte elmémet, tanulásaimat, sőt életemet is.

Úgy van, Elíza, a’ te férjednek sokkal tartozol. Tartozol a’ köz tekintetnek ’s mások’ vélekedésének is. De a’ legtöbbel, Elíza, önn-magadnak tartozol. Kérlek, hagyd oda Dealt és a’ vizet, ha még is rosszul vagy; én neked ingyen leszek orvosod. Nemedben nem te léssz az első a’ kit én szerencsével gyógyítottam^*. Elküldök feleségemért; leányomért; menjetek eggyütt Montpellierbe, Spaaba, ’s valahova kedved leszen. Ők tetőled fognak függeni; oda fogsz útazhatni a’ hova vágysz. Elmegyünk az Arnó’ széleire, megvetjük benne kis gyalmunkat, ’s virító völgyeinek labyrinthjei közt fogunk tévedezni. ’S akkor, mint nehány ízben már hallottam, hajlékony édes szavaddal reá-kezdheted: Eltévedtem! eltévedtem! – De mi nem hagyjuk a’ mi kedves Eltévedtünket.

Elíza! jut e eszedbe mit hagya neked az Orvos! Nékem igen; mert ő és én eggyet tanácslánk. Tégy mértéklett mozgást^*, ’s eredj a’ déli-Franczia-ország’ ’s még inkább a’ Nápoly’ tiszta egét szivni. Szerezz ez útadra nehány kedves múlattatót. Mint érzékeny és értelmes ember mélyen belátott ő lelkedbe, ’s érzette melly kevés sikere lesz az orvosi szereknek eggy asszonyi kedves teremtésnél, kinek bajai a’ szív’ szenvedéseiből erednek.

Maga az idő az, – elláttam édes Elíza, ’s kérlek, hidd a’ mit mondok – a’ mi vissza fogja adhatni egésségedet. Ez a’ hű ’s fáradhatatlan Szószolló a’ ki olly sokakon segéllt, meg fogja azt nyerni az én Elízámnak is.

Elíza! én téged kimondhatatlanul tisztellek hogy bizonyos dolgaidat, mellyek, felfedődvén, tégedet a’ köz csudálás’ tárgyává fogtak volna tenni, titokban tartád. Azon szép szenvedésben melly nem méltóztatik segédre szóllítani az idegen szánást és enyhítést, valamelly fentebb-nemü méltóság vagyon. Te a’ charactert derekasan viseléd, ’s azt kezdem felőled hinni, tisztelt asszony, hogy te nem bírsz kevésbb tökélménnyel mint a’ Toby-bátya-Özvegye.

Özvegy felől esvén szó, előre kérlek hogy ha téged a’ sors azzá teszen, ne is álmodd hogy valamelly Nabábhoz mégy; mert téged én veszlek-el. Az én feleségem soká nem élhet. Hijába járta-be az egész szebb-egü Franczia-országot, ’s én nem ismerek méltóbbat néki helyébe lépni mint téged. Való hogy öszveroskadt, kiszáradt alkotmányom engemet közel nyolczvan esztendőssé teszen, te pedig csak huszonöt vagy. A’ külömbség nem kicsiny: de én az esztendők’ hibáját szellem és kedveltető vídámság által fogom kipótlani. Soha Swift nem szerette úgy a’ maga Stelláját, nem úgy soha Scarron a’ maga Maintenonát, ’s Saccharisszát Waller, a’ hogyan én foglak téged mind szeretni, mind munkáim által halhatatlanná énekelni. – Oh te, szívem szerént teremtett asszony! mind e’ nevek, bár melly ragyogokká lettenek is, elhomályosodnak eggykor a’ te neved mellett. Feleld nékem hogy elfogadod ajánlásomat, és hogy te, mint az a’ személy ki felől a’ Spectator emlékezik, inkább óhajtod eggy öreg férj’ saruszijjait fűzögetni, mint eggy világ’-fijához menni. – Isten veled, szeretett Simplícia! Én egészen tiéd vagyok! örökre tiéd vagyok!

Szeretett Tristram! Valamit tennem lehet, valamit kötelességeim nem tilalmaznak, kész vagyok megtenni az Úr’ kedvéért. De útamat tovább nem halaszthatom. Férjem’ parancsa ált’hághatatlan. Indulnom kell.

B*** Úr nem nagyított semmit. Jobban vagyok, ’s úgy hiszem hogy gyermekeim nem maradnak anya nélkül. Azonban köszönöm e’ nemes ajánlást. Azon hálás érezéssel köszönöm azt mellyet az illy példátlan barátság érdemel.

Az Urat tévedésbe hozták férjem’ charactere eránt. Ő nem olly pénzszerető mint némellyek vélik, és ha egyedül pénz felől volna kérdés, még sok ideig szívhatnám Europának egét. Szebb gondok kívántatják vele megjelenésemet. Higyje az Úr a’ mit mondok: Én nem vagyok fösvénykedés’ áldozatja.

Azt írja az Úr hogy férjemnek sokkal tartozom. Szerencsém hogy ezen tartozat eránt értem tisztemnek sugallatait. – A’ legszentebb, legkötelezőbb tartozat, a’ mit ismerek.

Bár mivel tartozzam is a’ köz tekintetnek ’s mások’ vélekedésének, az engem nem fogna elrettenteni hogy itt hagyjam Dealt, ’s oda röpüljek hova a’ barátság vonsz, ha környülményeim engednék.

Az Úr nekem orvosom marad, de nem a’ test’ nyavalyájira. Hagyja az Úr azokra ezt a’ kiknek az kézi-mesterségek. Hadd folytassák továbbá is úgy nevezett tapasztalványaikat; hadd hízzanak-el eggy szegény elkínzott teremtés’ szenvedései mellett. A’ helyébe az én Yorickom a’ lelket vegye gyógyító gondjai alá; annak élessze ő receptjeit. Ebben őtet senki nem éri utól, az ég őtet erre látszott rendelni; olly szereket tévén-le kezei köztt mellyek a’ szívnek legkeményebb kelevényeit is fellohaszthatják.

Bízzunk az Úr kedvesebb munkát szeretetre-méltó hitvesére ’s leányára Indiai barátnéja’ kínjainak enyhítéseinél. Éljék ők sok időkig igen sok időkig, az Úr körül a’ házi^* nyúgalom’ édes örömeit. Ha az ő szívek az szerént érez mint az enyém, úgy igen is kedves dolog gyanánt fognak nézni mindent a’ mivel az Úrnak örömet csinálhatnak, mindent a’ mivel tetszését megnyerhetik.

Én a’ lég’ és a’ hely’ változtatása eránt nem lehetek többé eggy értelemben az orvosokkal. Próbáltam azt a’ földnek eggyik szélétől a’ másikig, ’s nem volt haszna. Ha az ő tanácsok érne valamit, Angliának ege ’s Yoricknak társasága többet tehetének vala a’ Franczia-ország’ és Nápoly’ áldott éghajlatainál. De többé nem lakhatom e’ boldog tájat.

Eggy részről a’ nagy érzékenységből eredett nyavalyája a’ léleknek, más részről a’ testnek erőtlen alkotványa, nem olly veszedelmes két czimbora e ez mellytől a’ legértelmesbb orvosok is hijába igyekszenek megmenteni?

Ha szerencsétlen sorsomnak szánást kell támasztani valakiben, támasszon az azt tebenned, tisztelt férjfiu! De kívánnám hogy szánást benned semmi ne támaszthasson.

A’ te szíved olly jó, olly lágy, hogy ha okod akadna szánni valakit, inkább fognád érzeni a’ fájdalmat mint maga ellágyúlásodnak tárgya. Bár senki ne volna azt érzeni kénytelen mint a’ kőszívüek! Ők pedig nem tudnak szánni.

Az Urat mindenkori vígasága itt sem hagyá-el. Azt kérdi hogy, ha özvegyen maradok – távoztassa-el tőlem az ég e’ csapást! – jobbomat valamelly Nabábnak nyujtani fogom e.

Úgy vélem, hogy én senkinek nem fognám többé nyujtani jobbomat, mert tartok tőle hogy azzal nem akarna eggyüttmenni szívem is. A’ mi pedig a’ Nabábokat illeti, gyűlőlöm őket eggyről eggyig. Az Európaiakat értem.

Mezeinket nem dulták e fel? Nem hányták e városainkat tolvajprédájokra? nem öldösték e halomra rokonimat? Ah, a’ kegyetlenek! ők Indiának temérdek térföldjeit ártatlan lakosainak vérekkel kövérítették-meg; eggy milliónál többet áldoztanak-fel el nem telhető fösvénységeknek hazámfijai közzül. Vérpatakok kíáltanak bosszút ellenek. Az Özvegyek ’s árván-hagyott csecsemők felemelt karral kérik az eget hogy pusztító villámjait szórja reájok.

Lehet e pénz miatt vérben-feredt lelkek köztt és az Elíza’ lelke között eggyüvé-vonszás? Eltűrhetné e a’ Yorick-érzékeny-szivü Indusznéja azt a’ vad gondolatot hogy ő testvérjeinek hóhérjaival él eggyességben? Soha nem! Légyen inkább gyalázat és szegénység sorsom.

Útálom a’ gazdagságot, mint a’ bujálkodás’ és kevélység’ gyászos kútfejét. A’ pénz csak a’ rény’ kezében jó és hasznos, midőn a’ szenvedők’ enyhítésekre nyujtatik-ki. Vagy midőn az emberiség ellágyulva ’s vizsga szemekkel lép a’ szegény’ kalibájába, hogy bővölködését ottan kiöntse, ’s a’ fájdalom’ szemhéjain reszkető könyűnek parancsoljon hogy változzék örömnek cseppjévé, ’s fussa-végig a’ sápadt orczát mellyen végre a’ hála’ érzései feléledve mosolyganak.

Igen is, szeretett Bramín! úgy hiszem, hogy ha özvegy volnék ’s szabad volnál te is, minden élők felett néked fognám nyujtani jobbamat. Barátommal, Tanítómmal, Védangyalommal fognék eggyesülni benned.

Ah, félre az esztendők’ külömbségeivel! Mit tesznek az esztendők? A’ halhatatlanság felé hágdosó lélek mindég ifju, ’s a’ te lelked elevenebb, vídámabb, mint a’ más közönséges embereké.

Nemzetünknek eggyik nagy Éneklője ezt mondja: „Mi szűli a’ szerelmet? azt nehéz mondani. Azt nem arczaikon kell nyomozni, hanem szíveikben, a’ szerelmeseknek.”

De hagyjuk a’ verset. – Úgy hiszem, hogy Mistriss Sterne tovább fog élni mint hogy álmunkból valami lehessen. – Azt írja az Úr hogy az ő egéssége Franczia-országnak meleg tájaitól semmit nem remélhet. Még jobb! ide-haza annál olcsóbban jut hozzá.

Azonban korod, édes Yorick, öszvekelésünket nem fogja gátlani, ’s az a’ kedves gond hogy saruidat oldozhatom, nekem kedvesbb lenne valamelly éretlen szerető’ csapodár enyelgéseinél.

Búcsút a’ dévajkodásnak. – Adieu, kedves Yorick!

tántoríthatatlan barátnéd:

Dobogó szívvel várom a’ választ. Siess elcsendesíteni dobogását.

Barátod, édes Elíza, a’ sír’ széléről jő hozzád. – A’ mint utolsó levelemet írám, már rosszul érezém magamat, ’s csak hamar azután meg-is történt a’ mitől tartottam; mert eggy negyed mulva a’ hogy’ levelem elment, ez a’ te beteges Yorickod közel vala az eloszláshoz. Mellyemben megpattana eggy edény, ’s véremet egész reggeli négyig el nem állíthaták. Szép Indiai kendőid mind be vannak mocskolva; úgy tetszett, szívemből bugyogott-fel a’ vér. A’ gyengeség sokára álmot húza reám, hatkor felébredtem, ’s ingem el vala ázva könyűimtől. Azt álmodtam hogy aléltan fekszem e szophán, ’s te eggy lepellel lépsz szobámba ’s ezt mondod: Angyalod a’ révbe jöve utánam hírt hozni arról a’ miért, ’s ím itt vagyok hogy gyermeki tisztemnek utolsóját megtegyem, áldásodat vegyem, szemeidet befogjam. Ezzel reám vonád a’ lepelt, leborúlál előttem, ’s áldásomért esdeklél. Hirtelen’ eloszlott álmom, ’s, nagy Isten! mi döbögések köztt! De te láttad könyűimet és azokat öszvegyüjtöd. – Elíza! édes Elíza! még mindég látlak, még mindég szemeim előtt lebeg képed; látom mint öleled térdeimet, látom, bágyadt tekinteteidet mint emeled reám, mint vígasztalsz, mint intesz, hogy tűrjek békével. ’S azolta valamikor Lydiával szóllok, Ezsaunak e’ szavai, a’ mint őket te mondottad: Áldj-meg engem is, atyám! mindég zengenek füleimben. – A’ mennynek legjobbik áldása légyen a’ te áldásod, szívemnek szeretett jó gyermeke!

Vérem már meg van állapítva, ’s ereimben megint érzem az élet’ erejét. És így, édes Elíza, tégy-le minden rettegést, minden gondot. Ma már jól ettem, ’s e’ levelet teljes vídámsággal írom, melly azon előérzésből származik hogy majd e’ csapás is általmenend felettünk. Merítsünk, édes Elíza, tartós vígasztalást minden történhető esetekre abból a’ te olly való és olly szép kifejezésü gondolatodból hogy a’ legjobb Lénynek lehetetlen volt a’ történetek’ lánczát egyedül azért fonni így hogy az ő teremtése sínlve, nyomorgva élje végig az életet. Ez való és nagy gondolat, ’s felette szépen van kinyomva. Óhajtom hogy az soha ne törlődjék-ki emlékezetemből. – Elíza! ki tanított téged illy szívhatva írni? Te e’ mesterségben annyira mentél hogy senki nincs a’ ki utólérhessen. Ha pénzem elfogyna, ha egésségem ugy megbomlana hogy többé nem lehetne dolgoznom, kiadnám leveleidet, mint valamelly szerencsétlen Indusznénak talált papirosait. Stylod új, ’s ez csak maga is sok vevőt fogna nekiek szerezni; lepdeső, könnyü csapongásaid pedig való kifejezéseid, bájoló gondolatod, ’s az az édes kesergés mellyet mintegy reá-lehellsz az Olvasóra, mind ezek, édes Elíza, olly sajátságok mellyeket tetőled hasztalan’ igyekszik eltanulni más asszony akár az Európai égöv alatt, akár a’ Gangesz’ partjain.

Nem állhatám-meg, hogy leveledet Mistriss B***nek ’s nehány más asszonyi-Íróinknak olvasni ne adjam. – Elképzelem hogy ezért neheztelni fogsz; de engedj-meg, szándékom tiszta volt, ’s nem gondolnád hány csudálód akadt. Hidd-el, Elíza, én magam sem győzöm csudálni hol vevél ennyi kecset, ennyi jóságot, ennyi tökélményt; szívedet hogyan tudád illy lággyá, illy hűvé, illy szépérzésűvé csinálni. – Oh, azt maga a’ természet csinálta illyenné! ő képzette illy különös gonddal lelkedet! mert az ő legszebb míve – és ez nem énnekem magamnak – Te vagy.

Ez tehát az utolsó levél mellyet tőlem itt vehetsz; mert úgy értem, hogy a’ Chatham már megfújta az indúlót, a’ szelek pedig kedvezni látszanak. Ha úgy, mennyei-lelkü teremtés, vedd vég búcsúmat. – Isten veled! Emlékezetemet tartsd becsben. Tudod mennyire szeretlek, tudod szívem mennyire tiéd. Isten veled! Isten veled! – De ez utolsó Isten-veled mellett, engedd, hadd adjak még eggy intést mellyet tőlem száz meg száz formában hallottál, és a’ mellyet most e’ két szóba öltöztetek-által:

BECSÜLJED MAGADAT.

Adieu még eggyszer! – Elíza, fogadj szót, vígyázz hogy homlokodra sem a’ lélek’ sem a’ test’ gyötrelmei ne vonjanak barázdát, hogy a’ bizonytalanság lelkednek csendét soha meg ne zavarja, ’s gondokba ne ejtsen gyermekeid miatt, mert azok a’ Yorick’ gyermekei, ’s Yorick neked örök barátod, Adieu! adieu!

U. Í. Tartsd mindég szemeid előtt hogy a’ remény minden gyötrelmet megenyhít ’s szenvedhetőbbé teszen; következőleg valamikor reggel felkelsz, énekeld-el annyi tűzzel a’ mennyivel eggy hymnuszt fognál énekelni, az én Ódámat a’ Reményhez ’s megkönnyült bánattal, éledő lélekkel fogsz űlni a’ théeasztal mellé.

A’ Szerencse, a’ Nyugalom, ’s Hygéa légyenek kísérőid. Térj, térj-vissza hamar a’ bővölködés’ ’s a’ lélek’ csende’ társaságában, bánatos magányomat melly reám vár, felvídítani. – Én vagyok az utolsó a’ ki elvesztedet siratja: én leszek az első a’ ki visszajöttöden örvendezni fog. – Béke! Béke, kedves Elíza!

Szeretett^* Bramín! Imhol az utolsó levél mellyet hozzád, míg még Angliának széleit látnom engedtetik, írnom lehet. Kevés órák alatt itt hagylak, Szabadságnak boldog szigete! itt hagylak – oh, hadd nevezzem eggy kevély nevén! – hazája az én Yorickomnak!

O Yorick, mint levék oda, midőn első sorodat megláttam! szerencsétlen eseted’ megértésére a’ legiszonyúbb réműlés fogott-el. Vérem bugyogva kezdett verni, ’s megfagyva tömlött-öszve szívem felett.

Oh, ha kendőid mellyeket neked a’ te Elízád adott, olly varázs erővel bírhattak volna hogy eggyszerre megszüntethessék bajodat! – Mint örültem hogy alhatál! De melly rettenetes álom! Isten, ne add, hogy beteljesedjék! Ments-meg engem azon irtózatos történettől hogy jelen légyek Yorickom’ eloszlása órájában ’s lássam szenvedéseit.

Könyűid – ah! azokat eggy kristályba szedem. – Sírni fogok éretted, ’s úgy osztán az én könyűim a’ te könyűiddé válnak nekem, mert őket értted hullatám.

Az Úr’ képzelete engem úgy festett, a’ hogyan valóban fogtam volna lenni ha jelen valék vala. Általöleltem volna lábait, szívemhez szorítgattam volna őket, ’s fel-felvetett tekinteteimmel igyekeztem volna vígasztalni, bátorítani; szóllani, tudom, nem volt volna erőm.

Én is az Úrhoz csatlom magamat hogy áldásomat adhassam a’ mi Lydiánknak.

Áldassék a’ ki bajodat megszüntette! áldassék a’ ki ereidben ismét felélesztette az élet’ erejét! áldassék ő, az Irgalmas, mind örökké! – Igen is, által fog menni e’ csapás is felettünk. Ezt várom, ezt hiszem annak kegyeitől ’s bölcseségétől a’ ki téged lenni hagyott.

Az Úr azt tudakozza hogy engem ki tanított írni. – Ki más, mint Yorick? – Ha írásom ér valamit, ha az nincs épen kecs nélkül, ha rendeim néha kedves könnyüséggel ömledeznek, azért az Urat, ’s egyedül az Urat illeti a’ hála.

Azon voltam hogy az Úr’ gondolatjait, szóllásait, ’s azon szerencsés különösséget mellyel magát kifejezni szokta, eltanulhassam. Elővevém a’ tollat, ’s Yorick akarék lenni.

De jőjön, jőjön, az Úr, hadd veszekedjem-ki magamat. Kénytelen vagyok, édes Yorick, mert levelemet nem kell vala tovább adnod; mert Elizádnak gyengéjit nem kell vala kitenned idegen szemek elébe.

Gond nélkül fedi-fel ő teelőtted magát; ő tenéked tartalék nélkül nyitja-fel szívét, de nem akarja hogy így más is lássa. Szabad futást enged tollának, ’s azt nem minden tudja úgy érteni mint Yorick.

Azt írja az Úr, hogy levelemet csudálták. Hiu magasztalások! Nem az én levelemnek nyujtattak azok, hanem magának az Úrnak. Látták hogy az Úr meg van vakítva hibáim eránt, látták melly mértéktelen kedvelléssel fogad mindent a’ mi tőlem jő, ’s nem akarták eloszlatni kedves álmát. Az Urat tisztelék leveleimben, nem engemet.

Épen most vala nálam a’ Hajós-Kapitány jelenteni hogy ez éjjel indúlunk. A’ szelek kedveznek. Hadd öntsem-ki tehát lelkemet az Úr’ kebelébe, míg még azt kevés pillantataim engedik.

Isten veled, tiszteletre legméltóbb, legjobb ember! legérzékenyebb-szívü teremtés, Isten veled! Emlékezeted nálam örökké becsben fog maradni. Te nékem mindég jelen leendesz. Légyen Elíza is mindég kedves a’ te szívednek!

Meglesz a’ mit kívánsz, Elíza becsülni fogja magát. Yorick miatt fogja becsülni magát ki neki örök barátja.

Hymnuszodat a’ Reményhez minden reggel el fogom énekelni. De az ének alatt csorgani fognak a’ hozzád-vágyás’ könyűji.

Isten veled, kedves Bramin! hűséges oktatóm, Isten veled!

A’ boldogság legyen elválhatatlan társad, a’ béke koronázza-meg napjaidat! Ezt óhajtja

elváltozhatatlan barátnéd:

Isten veled! Isten veled! Isten veled!

Mihelytt Anglia felé hajót találunk-elő, venni fogod levelemet. Bizonyosan fogod. –

Anjingának szűk határa, maroknyi föld, mi vagy te? de Elíza tebenned született! Eljő a’ nap hogy e roppant páhók mellyekkel a’ kincsért-vesző Européusz betornyozta Ázsiának távol partjait, nem lesznek többé. Vad fű fogja őket elborítani, ’s a’ megbosszult Indusz nyugalmas lakokat állít azoknak dőledékjeiken, minekelőtte még eggy két század elmúland. De ha írásaim nem halnak-meg egészen, Anjingának neve élni fog az embereknél. ’S a’ kik engem olvasandanak, a’ kiket a’ szél e’ partok felé verend, ezt fogják mondani: Itt született Elíza Draper! – ’s ha Breton leend közöttök, ezt veti majd kevélyen hozzá: Itt! ’s – Angol atyától!

Oh, hadd öntsem-ki szabadon szívemnek keserü gyötrelmeit ’s e’ fakadozó bús könyűket! Elíza nekem barátném volt. Olvasó, akárki vagy, bocsássd-meg e’ meggyőzhetetlen ellágyulást! hagyd keseregnem az én Elízámat! És ha a’ te szívedet eggyvalaha szánakozásra hajtottam az emberiség’ inségein, most viszontag te lágyulj-el az én szenvedéseimen. Én tenéked barátod valék a’ nélkül hogy tégedet ismertelek volna: légy te viszont ez eggyszer az enyém. Szánakozásod nékem egész bér lesz.

Elíza őseinek hazájában végezte-el pályafutását, harmincharmadik esztendejében életének. Eggy mennyei lélek eggy mennyei testtől vála el. Tí kik e’ helyhez járultok hol szent hamvai nyugszanak, írjátok ezt márványára: Ez ’s ez esztendőben, ez ’s ez holnapban, ez ’s ez nap’, ez ’s ez órában visszaszívá Isten a’ maga lehelletét, ’s Elíza megholt.

Új ösvénynek eredett Író, néki csudálója ’s barátja! nem Elíza sugallá e a’ te munkáidat? nem ő öntötte e a’ te tolladba azoknak legérdeklőbb rendeit? Szerencsés Sterne! te már nem vagy, ’s én még vagyok! Én eggyütt siratálak tégedet Elízával: te őtet most eggyütt siratnád velem; ’s ha úgy akará vala az ég hogy ti tovább éljetek nálamnál, te véle sirattál volna engem.

A’ férjfiak úgy vallák hogy nincs asszony a’ ki annyi keccsel bírjon mint Elíza. Ugyan-ezt vallák az asszonyok is. Mindnyájan tisztelték lelke’ színetlenségét, mindnyájan tisztelték érzékeny szívét, mindnyájan kevélykedének ismeretsége’ szerencséjével. Az irígység nem esett eggy érdemnek melly magát nem ismerte.

Anjinga! kétség’ kivül szerencsés égszakodnak kell köszönni azt a’ csaknem öszveférhetetlen eggyüttlétét a’ Gyönyörnek és Szeméremnek melly az ő egész személyét elöntötte, ’s minden mozdulatain lebegett. A’ Faragó, ha a’ Gyönyört akarta volna előadni, Elizát vevé vala példányul: ő szolgált volna példányul annak is a’ ki a’ Szemérmet akarta volna festeni. E’ nálunk ismeretlen szépségü lelket Angliának komor és felleges ege el nem olthatá. Valamelly győzhetetlen kellem terjede-el mindenen a’ mit csinált. A’ kívánság – de a’ félénk kívánság – némán ballagott és remegve lépései után. Csak a’ széplelkü ember merte volna szeretni; de nem merte volna neki megvallani hogy szereti.

Mindenütt keresem Elízát. A’ legtetszetősbb asszonyoknak alakjaikon fellelem vonásainak némellyikét, fellelem némellyikét kellemeinek. De hová leve Az a’ ki őket egyetemben bírta? Istenek, kik elfogyasztátok ajándékaitokat hogy eggy Elízát teremthessetek! illett e őtet teremteni hogy eggy perczig csudáljuk ’s vég nélkül keseregjük?

Minden siratta Elízát a’ ki ismerte. Én addig fogom siratni míg élek. De elég e őtet siratnom? A’ kik tudják hogy ő nekem barátném volt, a’ kik tudják melly mértékü bízodalmára méltóztatott, ezt fogják mondani: Ő nincs többé, ’s te élhetsz?

Elizának el kelle hagynia hazaföldjét, vérségét, barátjait hogy az én szomszédomban űljön-le ’s az enyéim köztt éljen. Melly boldogságokat ígértem róla magamnak! Mint örvendék, látván hogy a’ legszélesbb-értelmü férfiak is keresik barátságát, hogy a’ legnehézbb-ízletü asszonyok is vágynak szeretetére. Elíza, mondám, fiatal, ’s te már közelítesz véged felé. Ő fogja bezárni szemeidet. Csalfa remény! öszverogyó építményei az emberi bízakodásoknak! Öreg korom túlhaladta az ő ifju napjait. nekem senkim nincs többé e’ világon. Arra vagyok kárhoztatva hogy egyedül éljek ’s haljak.

Elizának mívelt lelke volt, de az magát soha nem engedte érzetni. Csak szebbé tette a’ természetet, csak tartósságot ada kellemeinek. Minden pillantásban inkább tetszett, minden pillantásban erősebben vonszotta magához azt a’ ki látta. Ezt tapasztalá körültte minden az Induszok köztt, minden ezt körűltte Europában. – „Elíza tehát igen szép vala.” – Nem; ő nem vala több mint csak szép: de nem vala olly szépség mellyet el nem oltott, mert ollyan mint ő, nem volt senki több.

Elíza írt, ’s nemzetének azon Írói kiknek munkáikon a’ legtisztább izlet, a’ legkényesbb csín áradott-el, nem fogták volna megtagadni azon nehány lapot mellyet az ő tolla hagya.

Midőn először láttam Elízát, eggy előttem egészen isméretlen érzés támada-fel szívemben. Forróbb vala hogy ne volt volna több mint csak barátság; tisztább vala hogy szerelem volt volna. Ha ez az érzés felzavarta volna lelkemet, Elíza engem szánt volna, ’s azon volt volna hogy visszavezethessen az észhez mellytől eltévedtem; én pedig örökre elvesztettem volna azt.

Elíza azt mondá gyakor ízben hogy senkit nem becsűl úgy mint engemet. Most már elmerem azt néki hinni.

Utolsó órájában gondja volt barátjára, ’s lehetetlen csak eggy rendet is írnom hogy kedves hagyománya szemembe ne ötöljön. Oh, miért nem hagyta ezen felül még szíve’ jóságát ’s mennyei kellemeit tollamnak! De, úgy tetszik, hallom, ezt mondja:

„A’ komoly Múza, ki íme itt reád függeszti szemét, a’ Historia, kinek felséges tiszte abban áll hogy a’ maradék’ vélekedéseinek intézetet adjon. Ez a’ szökevény Istenség melly körüllebegi a’ világot, a’ Hír, a’ ki bennünket megismértete^* veled, hozzám hozta írásaidat, ’s barátságunkat a’ becsület által kezdette megkötni. Lássd e’ halhatatlan Phoenixet a’ lángok között; ez az el nem halandó elmék’ emblémje. Ébreszgessenek szüntelen’ e’ példázványok, magadat az Emberiség’, Igazság’, Szabadság’ védelmezőjének mutatni.”

Halld-meg fenn egeidből, első és utolsó honnjából lelkednek, fogadásomat, Elíza! esküszöm, nem írok eggy rendet is hogy rajta ki ne lehesen ismerni bennem a’ te barátodat!