Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Soest.

Lásson ked hozzá, hogy eltalálja. De felelék, előmbe ugyan nem hág. Három karikát feketén – Ked annyit élte’ napjában se lőtt. ’S e’ szerént Mester én volnék ez idénre.

Jetter. Mester és Király azonfelül. Ki irígyli? De értte viszont kétszeresen fizeti-meg a’ rovást; megadja az árát hogy lőni tud, a’ mint igazság.

Buyck

Jetter, én Kedtől megveszem a’ lövést, osztozom a’ nyereségben, ’s gazdája leszek Uraiméknak; úgy is rég olta vagyok már itt, ’s adósa vagyok Kedteknek sok szívességért, sok jóságért. Ha el nem találom, Jetter, annyi mint ha Ked lőtt volna.

Soest. Nem kellene engednem; mert az által tulajdonkép’ én vesztek. De csak rajta, Buyck.

Buyck lő^*

ló

. Hát, Kuczikmester Uram? térdet, fejet. – Eggy! kettő! három! négy!

Soest. Négy karika? – Isten neki!

Mindnyájan. Éljen a’ Király! fenn! fenn!

Buyck. Köszönöm szépen, Urak. A’ Mester is sok. Köszönöm a’ becsületet.

Jetter. Azt Ked magának köszönje.

Ruysum,

Mondom Kednek.

Soest. Mi dolog, Öreg?

Ruysum. Mondom Kednek, érti Ked – úgy lő mint az Ura, úgy lő mint Egmont.

Buyck. Egmonthoz képest én nyomoru czölönk vagyok. Hát még mikor stucczal lő! akkor megy ám még, mint senkinek sem e’ világon. ’S nem ha kedve szottyan, vagy ha épen szerencse éri; nem, mihelytt oda nyomja, mingyárt sűl, ’s tisztán ki van lőve, feketén. – Tanulni, oh azt tőle én is tanultam. Mi is volna az, a’ ki alatta szolgálna ’s nem tanulna tőle? – ’S ne feledjük Urak. A’ Király a’ maga embereit táplálja: tehát bort ide, a’ Király’ rovására. –

Jetter. Közttünk az a’ rend hogy mindenikünk. –

Buyck. Én idegen is vagyok, Király is vagyok, ’s nem gondolok szokásaitokkal, törvényeitekkel.

Jetter. Úgy rosszabb vagy mint a’ spanyol; az eddig még kénytelen volt bennünket mellettek meghagyni.

Ruysum. Mit mond?

Soest fenn hanggal. Szívesen akar látni bennünket; nem engedi hogy pénzt rakjunk eggyüvé ’s a’ Király csak duplán fizessen.

Ruysum. Azt ő lássa! de bántás nélkül! Úgy bán az Ura is; szeret kitenni magáért, ’s tölteti a’ hol helye van.

Mindnyájan. Felsége’ egésségeért! Fenn!

Jetter Buyckhoz. Tudnillik a’ Ked’ Felsége’ egésségéért.

Buyck. Köszönöm szépen, ha hát úgy kell lenni.

Soest. Minden bizonnyal. Mert a’ Spanyol-Király’ Felségéért Niederlandi nem eggy könnyen iszik.

Ruysum. Kit mond Ked?

Soest fenn hanggal. II. Filep Spanyol-Király Urunk’ egésséért.

Ruysum. A’ mi kegyelmes koronás Királyunk Ő Felségéé! Éltesse Isten számos esztendőkig!

Soest. Szólljatok csak: nem inkább szerettétek e atyja urát, V. Károly Királyt?

Ruysum. Nyugtassa Isten! az volt ám az Úr! Keze végig-nyult széles e’ földön, ’s még is mindenben minden volt; ’s ha mikor előtalált úgy köszönte benneteket mint szomszéd szomszédját; ’s ha látta hogy megijedtetek, olly szép móddal tudott – Igen, érti Ked? – Kiment, kilovagolt, a’ mint eszébe juta, másod harmad magával csak. Hiszen úgy megsiránk mindnyájan mikor itt az uralkodást a’ fijának hagyta – mondom Kednek, érti Ked – már ez egészen más ember, ezt mondám úgy magamban; ez már királyibb.

Jetter. Nem látatá magát mikor ítt volt, csak csillogva, királyi fényben. Nem szeret beszéllni, úgy mondják.

Soest. Nem Níederlandiaknak való Úr. A’ mi Uralkodónk víg legyen, szabad legyen mint mi, éljen ’s élni hagyjon. Mi nemszeretjük ha megvetnek, ha nyomnak, akármi jószívű bangók vagyunk.

Jetter. Mondom hogy a’ Király jó úr volna, csak Tanácsnokjai volnának azok.

Soest. Nem, nem! Neki nincs kedve a’ Niederlandihoz; szíve nem hajol e’ nép felé, nem szeret minket; mint szerethessük hát viszont mi őtet? Miért szereti Gróf Egmontot az egész világ? Miért hordanánk őt karjainkon? Mert rajta kilátni hogy nekünk jót akar; mert minden pillantatából a’ víg kedv, szabad lélek, a’ bízakodás látszik-ki; mert ő semmit nem bír a’ mit meg ne osztana a’ szűkölködővel, sőt azzal is a’ ki nincs szükségben. Igyunk Gróf Egmontért! Buyck, rajtad a’ sor, az első egésséget hozni. Hozzd-ki Urad’ egésségét.

Buyck. Egész lélekkel hát: Gróf Egmont fenn.

Ruysum. A’ Saint-Quentini győztes!

Buyck. A’ Gravelingi bajnok! Mindenek. Fenn!

Ruysum. Az én utolsó csatám Saint-Quentin volt. Már alig biczeghettem tovább, alig tudtam tovább bírni nehéz mangalétámat. De még eggyet sütöttem a’ franczia’ prémjére, ’s úgy eggy sodrót kaptam bucsuzóba jobb tomporámon.

Buyck. Gravelingen! Urak! ott volt ám a’ munka! Az a’ győzelem egészen a’ miénk. Nem égettek, nem perzseltek azok az olasz kutyák mindenütt, végtől végig Flanderen? De gondolnám, abba hagyatánk velek! Öreg markos legényeik soká helyben vesztegeltek; de mi nyomtuk, lőttük, vágtuk, hogy félre-vonult a’ szájok, ’s megbonták a’ sort. ’S akkor Egmont alól kilőtték a’ lovat, ’s mi előre hátulra soká’ dolgozánk, gyalog gyalog ellen, ló ellen ló, folt ellen folt, ’s a’ széles tér homokon végig mindenütt a’ tengernél. ’S eggyszerre, mintegy az égből, a’ folyam’ torkolatja mellett ihol szóll baff, bau! az ágyú a’ francziára. Ángolok voltak, kik Malin Admirál alatt történetből mentek-el ott Dünkirchenből. Sok hasznunkra ugyan nem voltak, csak a’ legapróbb hajókon jöhettek közel, ’s ollykor lőttek közzénk is; – azonban valamit az is tett! megtörte az olaszt ’s minket bátrabbá teve. Akkor volt osztán a’ nagyja! Rick, rack, jobbra is, balra is! agyon mindent, mindent a’ vízbe. ’S azok a’ kutyák mingyárt elsülyedtek mihelytt szájokhoz ért a’ víz; ’s a’ ki csak Hollandi volt, utána nekik. Nekünk kétlakuaknak jól esett a’ habuczkolás a’ vízben mint a’ békáknak; ’s szabdaltuk őket a’ folyamban, halomra lőttük mint a’ szárcsákat. ’S a’ mi megmenekhete, azokat szaladások közben parasztasszonyok verdesék agyon fejszével, vas-villával. ’S az Olasz Felség mingyárt kénytelen volt kacsót nyújtani az alkura ’s békét kötött. ’S ezt a’ békét nekünk kell köszönnetek, ’s a’ nagy Egmontnak.

Mindenek. Fenn! Gróf Egmontnak fenn! ’s még eggyszer fenn! ’s ismét eggyszer fenn!

Jetter. Igazgatóul nekünk őtet kellett volna adni, nem ezt a’ Pármai Margitot!

Soest. Nem úgy! A’ mi való, való! Én Margit ellen eggy szót sem hagyok mondani. Most rajtam a’ sor. Éljen a’ mi kegyelmes Asszonyunk!

Mindenek. Éljen!

Soest. Azt meg kell adni, az a’ ház derék Asszonyokat ada. Éljen a’ Regensné!

Jetter. Már esze van, ’s módos mindenben; csak olly nagy barátja ne volna a’ Papoknak. Annak csak ő is eggy oka hogy ez a’ tizennégy Püspöki-süveg van országunkban. Mi szükség lehete azokra? Úgy e az, hogy a’ zsíros polczokra idegeneket csúsztathassanak, holott azelőtt a’ Klastromok válogattak Apátokat? ’S mi higyjük hogy az a’ Vallás’ kedveért esik? Oh, megérti az ember az affélét! Annakelőtte csak három Püspökünk volt ’s minden annak rendi szerént ment. Most kénytelen mindenike valamit csinálni hogy szükségesnek bizonyítsa-meg magát, ’s így az izgágának se’ hossza se’ vége. ’S minél jobban rázod, minél inkább kevered, annál zavarosabb. – Isznak.

Soest. Azt eggyszer úgy akarta a’ Király; a’ Regensné abból sem el nem vehet, sem hozzá semmit nem tehet.

Jetter. ’S hogy mi azokat az új énekeket ne énekeljük. De igen holmi mocskos trágár nótát, úgy e? a’ mennyi tetszik. ’S miért azt? Hogy abban holmi eretnekség van, úgy mondják, ’s Isten tudja még mi. Hiszen azokat én is énekeltem; mint újságot; én bennek nem leltem semmit.

Buyck. Az kellene még! Mi a’ mi Megyénkben azt énekeljük a’ mi tetszik. Mert nálunk Gróf Egmont a’ Helytartó; az az effélékkel nem gondol. – Gentben, Ypernben, ’s végig az egész Flanderen, kiki azt dudolja, gajdolja, a’ mit akar. – fenn hanggal. Hiszen ártatlanabb csak nincs mint az istenes ének, úgy e, apó?

Ruysum. Hogy’ volna! hiszen az Isteni szolgálat, ahítatosság.

Jetter. Igen, de azt mondják hogy nem jó szertartás szerént, nem az ő szertartások szerént; ’s az ember vele bajba keríti magát, ’s így inkább abba hagyja. Az Inquisítio’ hajduji fel ’s alá kullognak; hány becsűletes ember járta-meg már! Az vala még hátra hogy a’ lelkisméret’ szabadsága fogattassék-el! Minekutána nincs szabadomra hagyva hogy azt tegyem a’ mit akarnék, megengedhetnék hogy azt énekelhessem, gondolhassam, a’ mi magamnak tetszik.

Soest. Az Inquisítióból itt semmi sem lesz. Mi nem vagyunk spanyolok hogy lelisméretünk felett mást hagyjunk uralkodni. ’S a’ Nemességnek tisztje lesz hogy idejében szárnyát szegje.

Jetter. Az rettenetes. Ha a’ jóembereknek kedve jő berontani házamba, ’s ott ülök munkám mellett, ’s eggy illyen éneket döngécselek, nem gondolok mellette sem rosszat sem jót, de csak döngöm mert gégémre ült; tüstént eretnek vagyok, ’s börtönbe dugnak. Vagy ha kimegyek falukra, ’s megállok eggy rakás ember mellett, kiknek közepett eggy Német-országból jött új Papoló prédikál; mingyárt pártos vagyok, ’s retteghetek, hogy elütik fejemet. Hallottad már eggynek a’ papolását?

Soest. Talpon emberek. Nem régiben hallottam eggyet a’ mezőn ezer meg’ ezer hallgatók előtt. Az nem vert dobot a’ székén, ’s tanítását nem czifrázta deák mondásokkal mellyeket senki sem ért. Sokat beszéllt hogy magunkat ne hagyjuk orrunknál fogva hurczolni, ’s hogy mint juthatunk setétből világosságra. – ’S mindent a’ Bibliából mutogata-meg.

Jetter. ’S ki tudja nem mond e valót? Én is mindég gyanítottam azt, ’s úgy eltörtem rajta ollykor a’ fejem’.

Buyck. ’S a’ nép mindenütt takarodik utánok.

Soest. Elhiszem, a’ hol valami jót, valami újat hallhat az ember.

Buyck. Munkához, Urak! munkához! A’ haszontalan beszéd-közben felejtitek a’ bort és Oránient.

Jetter. Azt felejteni nem kell. Ő ám az igazi bástya; ha róla gondolkozik az ember, mingyárt azt hiszi, hogy ha eggyszer mellé bújhat, már onnan maga a’ megtestesült ördög sem vonhatja-elő. Fenn! az Oránieni Wilhelm fenn!

Mindenek. Fenn! fenn!

Soest. No Öreg, hozzd-ki te is egésségedet!

Ruysum. Öreg Vitéz! Minden Vitéz! Éljen a’ háboru!

Buyck. Brávó, Öreg! Minden Vitéz! Éljen a’ háboru!

Jetter. Háboru! Háboru! ’S tudjátok e miért isztok? Hogy a’ ti nyelvetek reá perdül, az természetes; de nekünk hideg veréjték fut-végig gerinczünkön mikor halljuk. Dobpergést hallani esztendőtszaka, ’s semmit nem hallani egyebet mint hogy miként jön amott eggy folt katonaság ’s mint amott eggy másik, mint ereszkedtek-le amott a’ dombon ’s megállottak a’ malom mellett, hogy mennyi hullott-el itt, mennyi ott, mint űzik mint tolják egymást, ’s az eggyik nyer a’ másik veszt, ’s az embernek karikát vet belé a’ két szeme hogy meg nem tudja fogni ki mit nyer mit veszt. ’S mikor megvesznek eggy várost, mikor a’ lakosokat rakásra ölik, ’s a’ szegény asszonyember ’s a’ sok ártatlan gyermek mit szenved. Akkor szállja-meg az embert a’ nagy félsz, ’s minden azt hiszi hogy imhol vannak, minket is az inség érhet!

Soest. ’S épen erre nézve a’ polgárnak úgy illenék, hogy fegyverbe-gyakorolt legyen.

Jetter. Oh igen, abban könnyü magad’ gyakorlani, kivált ha feleséged, gyermeked van. És még is én a’ katonának inkább csak hírét szeretem hallani mint magát látni.

Buyck. Ezt nékem nehezen kellene vennem.

Jetter. Nem Kednek szóll, földi. Mikor elmentek nyakunkról azok a’ Spanyol-seregek, mi csak akkor lélegzénk szabadabban.

Soest. Úgy e, rajtad ők feküdtek legnehezebben?

Jetter. Ebben kötődjék Ked.

Soest. Erős harács alatt tartottak.

Jetter. Fogd-be a’ szád!^*

Soest. Kiűzték a’ konyhából, a’ pinczéből, a’ szobából, az – ágyából. – Nevetnek.

Jetter. Nincs eszed.

Buyck. Békét, békét, Urak! A’ katona kiáltson e békét? – Ám ha minket felejtetek, igyátok a’ magatok egésségét, eggy polgári egésséget.

Jetter. Arra készen lelsz. Bátorság és Nyugalom!

Soest. Rend és Szabadság!

Buyck. Jó; azt mi is szeretjük.

Mindenek. Bátorság és Nyugalom! Rend és Szabadság!

Regensné. Ma nem lovaglok-ki. Mehettek. – Küldjétek-elő Machiavellt. E’ rettentő történeteket forgatván, nem lelek nyugtot. Semmi nem tud múlattatni, semmi sem szórhat-el; mindég előttem e’ gondok, e’ képek. Most már azt fogja mondani a’ Király, hogy mind ez az én lágyságom’ következése, az én engedségemé; pedig lelkisméretem azt sugja minden perczben^*, hogy azt tettem a’ mi legjobb, legtanácsosbb volt. Jobban tettem volna e ha e’ lángot a’ bosszu’ zivatarával még nagyobb lobogásba hoztam, messzebbre terjesztettem volna? Azt hittem hogy a’ tüzet úgy eloltom, behamvaztatom. Igen, a’ mit magamnak mondok, a’ mit lelkem tud, az kimenthet magam előtt; de mínt fogadja majd öcsém a’ Király? Mert tagadhatni e? Az idegen tanítók’ merészsége naponként nevekedett; ők a’ mi Szentségünket káromlották, a’ köznép’ tompa érzését elbódították, a’ szédelgés’ szellemét hozták, közikbe. A’ lázasztók közzé tisztátalan lelkek keveredtek, ’s rettentő tettek követtetének-el, mellyekre irtózat nélkül nem emlékezhetni, és a’ mellyeket kénytelen vagyok az Udvarnak eggyenként beadni; eggyenként és haladék nélkül, hogy a’ köz hír meg ne előzzön, ’s a’ Király azt ne higyje hogy még több is van a’ mit titkolgatni akarnánk. Nem látok szert, sem szelídet sem sanyarút, melly e’ bajt eloltsa. Oh, mi vagyunk mi Nagyok az emberiség’ hullámjain! Úgy hisszük hogy azokat kormányozzuk, ’s azok bennünket lökdelnek elébb tovább, hol fel, hol le.

Regensné. Készen vannak a’ levelek a’ Királyhoz?

Machiavell. Eggy óra alatt alá fogja írhatni, Fennséged.

Regensné. Teljesen feltevéd a’ jelenést?

Machiavell. Teljesen és minden környülményeivel, a’ hogy’ a’ király szereti. Előbeszéllem hogy a’ képrombolók’ dühe először Saint-Ómerben üti-ki magát; hogy eggy neki-bőszült sokaság fustélyokkal, szekerczékkel, kalapácsokkal, lajtorjákkal, kötelekkel, kísérve nehány fegyveresektől, a’ Kápolnákat, Templomokat, Klastromokat megtámadja, a’ hivőket űzőbe veszi, a’ zárt ajtókat ’s kapukat feltördeli, a’ Szentek’ szobrait ledönti, a’ képeket megszaggatja, ’s valami szentelt, avatott, kezébe akad, széllyelhányja, tépi, tapossa; hogy a’ sokaság a’ menés-közben nagyon megszaporodik, nekik Ypern kapukat nyit; hogy a’ dómot képzelhetetlen hirtelenséggel kirabolják, a’ püspöki könyvházat elégetik. Hogy eggy más nagyszámu csoport, hasonló őrjöngéstől megszállva, Meninen, Comines-en, Vervichen, Lillen elszéllyed, ellenállást sehol nem lel, és hogy csaknem az egész Flanderen a’ rettentő zábolátlanság mintegy eggy pillantatban kiütött és végre-hajtatott.

Regensné. Ah, mint rohan reám előadásod alatt ismét e’ fájdalom! rettegésem, hogy a’ veszély mindég nagyobb nagyobb lesz, kezet fog e’ fájdalommal. Mondd-elő véleményedet, Machiavello!

Machiavell. Engedjen-meg Fennséged, az én gondolkozásom úgy néz-ki mint bohó szesz; és ha szolgálataimmal mindég meg volt is elégedve, tanácsomat igen gyéren tetszett követni. Fennséged nekem dévaj kedvvel gyakran ezt mondá: „Machiavello, te messze látsz; neked Historicusznak kellene lenned: a’ ki kormányon űl, annak arról kell gondoskodni a’ mi hozzá legközelebb áll.” Pedig nem előre elhistorizáltam e ez egész történetet? nem láttam előre mindent?

Regensné. Sokat látok-előre én is; az a’ baj hogy meg nem változtathatom.

Machiavell. Eggy szó meg’ ezer: Ti az új tanítást el nem nyomjátok. Hagyjátok menni, válasszátok külön a’ tisztahitűektől, adjatok nekik Templomokat, kapcsoljátok a’ polgári-rendbe, vonjatok korlátot körűlök, ’s a’ lázadtak eggyszerre lecsilapítva lesznek. Minden más szer sikeretlen, ’s pusztává teszitek az országot.

Regensné. Feleded e melly útálattal vet-meg az öcsém csak azt a’ kérdésünket is, ha az új tudományt meg kelljen e tűrnünk? Nem tudod mint ajánlja minden levelében gondoskodásaimba az igaz hit’ fenntartását? hogy ő a’ Vallás’ kárával a’ csendet, nyugalmat, nem akarja helyre-állítva látni. Nem tart e a’ Megyékben előttünk is ismeretlen kémeket, hogy megtudja kik hajlanak az új tanítás felé? Nem nevezé e meg, álmélkodásunkra, ezt és azt, a’ ki, közel hozzánk, eretnekség’ vétkesévé tette magát? Nem parancsol e keménységet, hajthatatlanságot? ’S én szelíd legyek? én kérjem, tanácsoljam, hogy nézzen-el, hogy tűrjön? Nem veszteném e el minden bízodalmát, minden hitelemet előtte?

Machiavell. Tudom; a’ Király parancsol, ’s tudatja veletek szándékait. Azt akarja hogy a’ nyugalmat, a’ békét, állítsátok helyre olly szerrel melly még inkább elkeseríti az elméket, melly a’ háboru’ tüzét mindenfelé gerjenetbe hozza. Fontoljátok-meg mit csináltok. A’ métely a’ legelső kereskedő-házakra elragadott, a’ nemességre, a’ népre, a’ katonaságra. Mit használhat feltétünk mellett akarni megmaradni, mikor körűlünk minden más alakba költ? Bár valamelly jó lélek Filepnek azt sugallaná, hogy Királyhoz illőbb, külömböző vallásu polgárokat igazgatni, mint őket egymásnak karjaik által kipusztítatni!

Regensné. Ne többet illy szót. Tudom én hogy a’ Politika fogadást és hitet ritkán tarthat, hogy az szíveinkből eltiltja a’ nyiltságot, jószívűséget ’s hajlékonyságot. A’ világi-dolgokban ez igen is való; de Istennel is úgy játszunk e mint magunk köztt? Hidegek legyünk e azon ósága által is tiszteletes hitünk eránt mellyért olly sokan áldozák-fel élteket? Ezt oda-adjuk e eggy bitang, bizonytalan, magával-ellenkező újításért?

Machiavell. Csak azonban felőlem rosszabbúl ne gondolkozzatok.

Regensné. Én ismerlek téged és hűségedet, ’s tudom, ez vagy amaz jámbor és eszes ember lehet, ha lelke’ idvének legegyenesbb, legközelebb álló útját eltéveszté is. Mások is vannak, Machiavello; férjfiak, a’ kiket kénytelen vagyok szeretni, ’s gáncsolni.

Machiavell. Kire czéloz itt Fennséged?

Regensné. Meg lehet vallanom Egmont nekem ma igen fájdalmas, mély kedvetlenséget okozott.

Machiavell. Melly bánásával?

Regensné. A’ szokottal: langyságával, könnyüségével. A’ szörnyü tudósítást épen akkor vevém, midőn általa ’s mások által kísérve, Templomból jöttem-ki. Nem tartóztatám elkeseredésemet, fennten hallatám panaszomat, ’s felé fordulva ezt mondám neki: „Lássa mi történ Helytartóságában! Ezt tűri-el, a’ Gróf, ki felől a’ Király mindent ígért vala magának? Machiavell. ’S mit felelt Egmont?

Regensné. Mintha semmi, mintha csak mellékdolog volna, így szóllott: Csak előbb alkotmányok eránt volnának megnyugtatva a’ Niederlandiak! az a’ más czikkely könnyen magában fogna véget érhetni.

Machiavell. Egmont talán igazabban szóllott mint okosan és kegyesen. Mint álljon-fel ’s mint maradjon ott a’ bizodalom, hol az Alföld’ lakosa látja, hogy az intézetek inkább az ő vagyonjának elvétele végett tétetnek mint az ő javáért ’s lelke’ idveért? Sok lelket szabadítottak e meg az új Püspökök? Még minden Helytartóság hazafiaknak adatik; nem árulják e el a’ Spanyolok igen is világosan, hogy ők e’ hívatalokat győzhetetlen vágyással lesik? Nem minden nép inkább szeret e a’ maga rendtartása szerént és a’ maga emberei mint idegenek által kormányoztatni, kik az idegen földön, mások’ kárával, kénytelenek még meggazdagítani magokat kik itt mindent idegen mérték szerént mérengetnek, ’s kedvetlen arcczal ’s részvét nélkül uralkodnak?

Regensné. Te az ellenfél’ részére kelsz.

Machiavell. Szívvel ugyan nem; ’s kívánnám hogy értelmeimmel egészen a’ miénken állhatnék.

Regensné. Ha úgy akarod; legjobb volna, adnám-által nekik helyemet, mert Egmont és Oránien nagy reményt nyujtottak magoknak annak elnyeréséhez. Akkor a’ kettő ellenje volt egymásnak; most öszveszövetkeztek ellenem, barátok lettek, elválhatlan barátok.

Machiavell. Veszedelmes pár.

Regensné. Ha valót kell mondanom: Rettegem Oránient, ’s Egmontért rettegek. Oránien nem forral jót, az ő gondolatjai a’ távolba nyúlnak, ő alattomos, elzárt, úgy tesz mintha mindenre kész volna, soha nem ellenkezik, ’s mély alázattal ’s leggondosbb szemességgel azt cselekszi a’ mit akar.

Machiavell. Egmont, épen ellenkezőleg, szabad menéssel megy, mintha az egész világ övé volna.

Regensné. Olly fenn hordja fejét mintha annak a’ Felség’ karja felette nem lebegne.

Machiavell. A’ nép’ szemei eggyűl eggyig őreá vannak intézve, ’s minden szív rajta függ.

Regensné. Gyanút ő soha nem került, mintha senkinek nem volna jusa számot kérni tőle. Még mindég Egmont nevet visel. Szereti ha Gróf Egmontnak mondatik, mintha nem akarná feledni hogy Ősei Geldern’ Urai voltak. Miért nem él a’ Gaurei-Herczeg névvel, a’ mint illik? Miért teszi ezt? Eloltott jusait ismét fel akarná éleszteni?

Machiavell. Én őtet a’ Király’ hív szolgájának tartom.

Regensné. Ha akarná, mennyi érdemet szerezhetne az uralkodásnál? a’ helyett hogy nekünk, magának semmit nem használva, már végtelen bosszuságot csinált. Az ő társaságai, asztalai ’s tánczai a’ Nemességet inkább csatlották, forrasztták egymáshoz, mint a’ legveszedelmesbb alattomos öszvegyülések. Poharozásaiból vendégei tartósbb mámort, magokhoz-térni nem engedő szédelgést hörböltek. Mi gyakran hozza mozgásba dévaj beszédeivel a’ nemzet’ elméjét, ’s mint nem akada-fel cselédjeinek új öltözetein a’ köznép!

Machiavell. Én azt hiszem, abban nem volt semmi czél.

Regensné. A’ mint mondom: nekünk árt, ’s nem használ magának. A’ mi komoly, azt tréfálag veszi; ’s mi, hogy henyéknek, vigyázatlanoknak ne láttassunk, kénytelenek vagyunk a’ tréfást komolyan venni. Igy ingerli eggyike a’ másikát, ’s a’ mit kerülni akarnánk, ezek által lesz-meg igazán. Ő veszedelmesebb mint a’ magát annak nézetni akaró feje a’ zendűlésnek, ’s nagyon meg kellene csalnom magamat ha az udvarnál nem neki volna felróva minden. Nem tagadhatom, kevés idő múl-el hogy ő engem érzékennyé, igen érzékennyé nem teszen.

Machiavell. Ő mindenekben lelkismérete szerént tetszik bánni.

Regensné. Az ő lelkisméretének sok kedvező tükrei vannak. Tettei gyakran sértők. Gyakorta ollyformán néz-ki mintha azon teljes meggyőződésben élne hogy ő az Úr, és csak nyájasságból nem akarja éreztetni azt; hogy ő bennünket innen nem akar gorombán kitaszigálni, minthogy az külömben is meglesz.

Machiavell. Kérlek, nyiltságát, az ő szerencsés vérét, melly minden nehezet könnyedleg fog, ne magyarázzátok veszedelmesre. Ezzel csak ártanátok neki ’s magatoknak.

Regensné. Én semmit nem magyarázok. Én csak a’ kikerűlhetlen következésekről szóllok; ’s ismérem őtet. Alföldi Nemessége, ’s az Arany-bárány a’ mellyén, még bátrabbá, még merészebbé teszik. A’ kettő őt mentté teheti a’ Királynak fellobbant kéjes neheztelése ellen. Vizsgáld-meg közelebbről, ’s látni fogod: mind azon szerencsétlenségnek, melly Flandernt éri, még is egyedül ő oka. Ő nézte-el legelébb az idegen Tanítók’ merészségét, nem tartotta olly igen veszedelmesnek, ’s ki tudja? alattomban talán még örült hogy mi itt eggy kis dolgot kaptunk. Csak hagyj, a’ mi szívemen van, azt ez alkalommal lehullatom róla. ’S én a’ nyilakat nem lövöm-ki haszontalan; tudom én hol ő legérzékenyebb. Mert ő is érzékeny.

Machiavell. Öszvehívatátok a’ Tanácsot? Itt lesz Oránien is?

Regenesné. Elküldöttem értte Antverpbe. A’ felelet’ terhét elég sulyosan fogom reájok tolni; velem eggyütt magokat vessék ellenébe a’ bajnak egész elszánással, vagy le az álarcczal; jelenjenek-meg mint pártütők. Siess, hogy indulhassanak a’ levelek ’s hozzd hozzám aláirás végett. Azután a’ meghitt Vaskát küldd Madridba; ő fáradhatlan és hív, az öcsém őáltala vegye legelébb a’ tudósítást, hogy a’ hír bennünket meg ne előzzön. Én is szóllani fogok vele míg útnak megy.

Machiavell. Parancsod híven ’s sietve fog teljesítetni.

Klárika. Nem akarnád nekem e’ czérnát tartani, Brackenburg?

Brackenburg. Kérlek, Klárika, ne gyötörj!

Klárika. Mi bajod megint? Miért tagadnád-meg tőlem e’ kis baráti-szolgálatot?

Brackenburg. A’ czérnával olly közelre magad elébe szegzesz, hogy lehetetlen kikerülnöm tekinteteted.

Klárika. Csevegések! Jer, tartsd.

Anya. Énekeljetek eggyet! Brackenburg szépecskén secundál. Ti másszor mindég vígan voltatok, mindég volt mit nevetnem.

Brackenburg. Másszor!

Klárika. Tehát énekeljünk.

Brackenburg. A’ mi nektek tetszik.

Klárika. Vígan, frisen! Eggy katonai-dal; az nekem legkedvesebb dalom. – Tekergeti a’ czérnát, ’s Brackenburg secundál

Anya. Mi van ott az úczán, Brackenburg? Marsirozni hallok.

Brackenburg. A’ Regensné’ Testőrjei.

Klárika. Illyenkor? Mit jelentsen ez? – Felkél, ’s Brackenburg mellé áll az ablakban. – Ez nem a’ mindennapi várta; ezek többen vannak mint szokás; csaknem egész sergek. O Brackenburg, menj! nézzd-körül magadat, hozz hírt, mi történ. Valami rend kivül valónak kell munkában lenni. Menj, jó Brackenburg; tedd-meg e’ kedvemet.

Backenburg. Megyek, ’s tüstént itt vagyok. Klárikának nyujtja kezét, ’s Klárika is neki a’ magáét.

Klárika. Nyugtalan vagyok tudni. Osztán, ne vedd nehezen, jelenléte kinomra volt. Nem tudom mint viseljem magam’ eránta. Fájok neki, ’s mardossa lelkemet hogy ő azt elevenen érzi. – Ha meg nem változtathatom!

Anya. Ő becsűletes hív fiu.

Klárika. Kénytelen is vagyok nyájasan bánni vele. Sok izben tenyerem öszveszorúl, a’ nélkül hogy azt akarnám, mikor az övé olly gyengéden, olly szeretettel nyúl hozzám. Vádlom magamat hogy őtet megcsalom, hogy szívében hasztalan reményt táplálok; neheztelek érte magamra. Nem akarom hogy remélljen; de viszont azt se nézhetem hogy elcsüggedjen.

Anya. Az nem jó.

Klárika. Kedveltem őtet, ’s még most is jót akarok neki teljes lélekkel. Hozzá tudtam volna menni, pedig azt hiszem hogy belé soha nem voltam szerelmes.

Anya. Te vele csakugyan szerencsés lehetél vala.

Klárika. Gondomat viselte volna, ’s nyugalmas éltet ígérhettem volna vele magamnak.

Anya. ’S hogy mind ennek vége, az egyedül a’ te hibád.

Klárika. Ez az én helyzetem csudálatos. Ha elgondolom, mint lett ez, mint történt, tudom is, ’s nem is. De ha Egmontot megint meglátom, mind ez eggyszerre megfoghatóvá lesz előttem, ’s azzá lenne még több is. Ah, melly férjfi ő! Minden Megyénk imádja őt, ’s én, az ő karjai köztt, én nem volnék e a’ földnek legboldogabb teremtése?

Anya. ’S mi lesz mind ebből később?

Klárika. Ah, én csak azt kérdem, ha ő engem szeret e! ’s kérdés e az, ha szeret e?

Anya. Az embernek a’ gyermekekből csak búja, bánatja. Inség, nyomorúság, ’s semmi egyéb. Nem lesz jó vége. Te szerencsétlenné tevéd magad’! te azzá tettél engem is!

Klárika szeliden. Anyám; pedig elejénte elnézéd.

Anya. Az a’ baj hogy igen is jó vagyok, hogy mindég igen is jó vagyok.

Klárika. Mikor Egmont itt ellovagla, ’s én az ablakhoz szaladtam, szidál e akkor? Nem állottál e te is az ablakhoz? Mikor felnéze, felmosolyga, reám kacsinta, köszönte, ellenedre volt e? Nem érzéd e’ magadat megtisztelve leányodban?

Anya. Csak piríts hát.

Klárika illetődve. ’S mikor ezolta gyakrabban vevé erre útját, ’s mi jól látánk hogy az érettem esik, nem tevéd e titkon-örülve te magad is azt az észrevételt? Elvonál e mikor az ablakkarikák megett vártam?

Anya. Gondolhattam é hogy abból még ez lesz?

Klárika elakadt szózattal’ s tartóztatott könyűkkel. ’S mikor estve, béleplezve köpenyébe, a’ lámpa’ fényénél bennünket meg lepe, ki sürgött elfogadni őtet, mikor én, mintegy lelánczolva székemhez, ülve maradtam az álmélkodás miatt?

Anya. ’S retteghetém hogy ez a’ szerencsétlen szerelem a’ magára-vigyázó Klárikát elragadhassa? Most már nekem kell szenvednem hogy a’ leányom –

Klárika kifakadt sírással. Anyám! te hát akarod? Te örülsz hogy engem gyötörhetsz?

Anya sírva. Sírj még osztán! tégy még szerencsétlenebbé búslakodásiddal. Talán nem elég nyomorúság nekem hogy az én eggyetlen leányom megvettetett teremtés?

Klárika felkelvén, hidegen. Megvettetett? Egmontnak kedvese és megvettetett? Hol az a’ Fejedelem-asszony ki a’ szegény Klárika helyét, ne irígylené az Ő keblében? Anya – kedves anya – te másszor nem szóltál így. Ne haragudj, jó anyám! – A’ nép, hogy mit gondol, a’ szomszédok, hogy mit dünnyögnek – E’ szoba, e’ kis ház mennyország miolta benne Egmont’ szerelme lakik.

Anya. Őtet nem lehet nem szeretnünk, az ugyan való. Mindég olly nyájas, olly szabad és nyiltlelkü.

Klárika. Rajta eggy hamis eret sem lelni. Lássd, anyám, pedig ő az a’ nagy Egmont. ’S mikor eljő hozzám, millyen jó, millyen kedves! mint szeretné nem tudatni velem születését, vitéz voltát! mint keresi kedvemet! általjában csak ember, csak barát, csak szeretőcske^*!

Anya. Hát ma eljön e?

Klárika. Nem látád hányszor futottam az ablakhoz? Nem sejtéd-meg hányszor fülelek-fel ha az ajtó megzördül? – Tudom hogy míg be nem setétedik, nem jő, és még is minden pillantatban őt várom reggel olta már, a’ hogy’ ágyamból kikelek. Miért nem lettem fiú, hogy eggyütt mehetnék vele, mindenhova, az udvarhoz és valahol dolga van! Ha én vihetném utána a’ zászlót mikor ütközetet tart! –

Anya. Te mindég ollyan virgonczka valál; már kicsinykorodban majd hebehurgya, majd komor. Nem öltöznél valamivel jobban?

Klárika. Talán, anyám. Ha majd elúnom magam’. – Gondold-el, tegnap nehány katonája itt ment-el, ’s dallották, – az Egmont’ dicséreteit. Legalább a’ név megvolt az énekben! a’ többit nem érthetém. Szívem a’ torkomig vert örömében. Ha nem szégyeltem volna, szerettem volna visszahívni őket.

Anya. Magadra vígyázz Heved még mindent elront, világosan elárulod magad’ az emberek előtt. Mint minap is a’ bátyámnál, mikor kezedbe akadt a’ fametszés és az a’ leírás, ’s eggy sikoltással ezt kiáltád: Gróf Egmont. – Ollyanná vált képem mint a’ láng.

Klárika. ’S lehetett e nem sikoltanom? A’ fametszés a’ Gravelingi csata’ ábrázatja volt, ’s én, a’ képen meglátom a’ C betűt, ’s keresem alól, hogy a’ C? ’s imhol ez áll mellette: „Gróf Egmont, ki alól a’ ló kilövetik.” Elkapott – ’s azután nevetnem kellett ezen a’ Gróf Egmontom a’ fametszésen, kit olly magasnak csinált a’ faragó mint a’ Gravelingi torony ’s az Ángolok’ árboczai oldaltt. – Ha néha elgondolom millyennek képzeltem eggy csatát, ’s millyen képet csináltam magamban mint leány Gróf Egmontról, ’s minden más Grófokról, Herczegekről – ’s hogy ezeket miknek nézem most!

Brackenburg jön.

Klárika. Hát, Brackenburg?

Brackenburg. Nem tudhatni bizonyost. Flandrenben ismét valaminek kelle történni; a’ Regensné tart, hogy a’ zenebona eddig jöhet. A’ vár tele van tömve katonasággal, a’ polgárok nagy számban őrizik a’ kapukat, a’ nép zajog az úczákon. – Sietek öregatyámhoz – mintha menni akarna.

Klárika. Láthat az ember holnap? Én eggy kevesé áltöltözöm. A’ bátyám jő, ’s czirmosan nézek-ki. – Segíts eggy kissé, anyám. – Vidd haza könyvedet, Brackenburg, ’s hozz megint illy históriát.

Anya. Isten veled.

Brackenburg Klárika’ keze után nyulván. Kezedet!

Klárika megtagadván. Ha eljösz.

Anya ’s leánya el.

Brackenburg magában. Feltevém hogy tüstént megyek; ’s mikor szavamon fog ’s menni hágy, csaknem megőrülök magamban. – Szerencsétlen, ’s téged nem érdekel hazád’ sorsa? nem a’ nevekedő láz? – ’s neked mind eggy, Spanyol és Alföldi, mind eggy akárki uralkodik, akárkinek van igaza? – Illyen voltam e mikor iskolás fiu voltam? – Mikor a’ Rector kiadta az Exercitiumot: „Brútusznak Beszéde a’ Szabadságért, Ékesszólásbeli gyakorlásul.” ollyankor mindég csak a’ kis Dániel volt társai köztt az első, ’s a’ Rector ezt szokta volt mondani: „Csak rend volna benne; csak ne így öszve-vissza! – Akkor még forrt bennem! akkor még tolt! – Most itt tipegek a’ merre eggy lyány’ szeme hagy mennem! Hogy itt nem hagyhatom! hiszen szeretni úgy sem fog! – Ah! – Nem – Ő engem nem útálhat. – Egészen nem – ’s az a’ félig, az annyi mint semmi. – Tovább nem tűröm. – – Ha csakugyan való volna a’ mit minap eggy jóbarátom sugott? hogy éjente eggy férjfit ereszget magához, minekutána engem olly nagy szeméremmel eltol^*, mihelytt késő kezd lenni. – Nem, az nem való! hazugság! rágalom! Klárika olly ártatlan a’ millyen szerencsétlen én vagyok. – Megvetett, eltaszított szívétől. – – ’S én így éljek ezentúl, mindég? Eltűröm, el nem tűröm! – – Házamat a’ verseny mind inkább inkább szaggatja, ’s én annak öszveomlásában lassúdan halok-el. Nem türöm-el! Mikor trombitaszót hallok, lövés esik, az csontomon velőmen végig-megy. – Nyavalyás gyalázatos állapot a’ mellyben lengek! Jobb, véget vetek egyszerre. Minap vízbe vetem magamat ’s már sippadni kezdék – de a’ megrezzent természet erőt veve; érzém hogy tudok úszni, ’s akaratom ellen tartám-meg magamat. – – Felejthetném csak az időt midőn szerete, midőn szeretni látszott! – Mért járta-által ez az édes szerencse csontomat, velőmet? Miért emésztették-meg nékem e’ remények minden örömeit az életnek, eggy boldog paradízt festvén távolról szemeim’ elébe. – ’S az az első csók! Az az eggyetlen! – Itt asztalra tevén kezét valánk egyedül – ő erántam mindég jó, nyájas volt – ellágyulva látszott lenni – reám pillanta – kerenge minden érzékem – ’s ajakit ajakimon érzém. – ’S most? – Vessz, szerencsétlen! Mit késsz? mit halasztod? – üveget von-elő zsebjéből. Nem vontalak-ki haszontalan’ a’ bátyám’ orvosi-fiókjából, gyógyító méreg! E’ kínokat, e’ szédelgést, e’ halotti-izzadást nekem, te fogod eggyszerre elnyelni, feloldozni.

Ácsmester.

Nem megmondám? Még eggy héttel ezelőtt megjövendöltem a’ czéhben, hogy nehéz dolgok fognak kiütni.

Jetter. ’S való a’ hír? való hogy Flandernben kirablák a’ templomokat?

Ácsmester. Tetőtől fogva talpig lerontották a’ Templomokat, Kápolnákat. Csak a’ négy puszta felet hagyák állani. Bitang korhely csoport^*! ’S ez a’ mi jó ügyünket rosszá csinálja. Keresetünket a’ maga útján, csendesen, állhatatosan kellett volna elébe tenni a’ Regensnének. Ha most szóllunk, ha most öszvegyűlünk, mingyárt azt mondják hogy mi is zenebonásak vagyunk.

Jetter. Igen, mert minden ezt mondja magában: Miért vigyed te elől az orrodat, mikor attól csak eggy kis arasz a’ nyak?

Ácsmester. Reszketek mikor látom mint megzsibong az a’ had, az a’ semmit se bíró nép. Ürügyül ők is azt veszik a’ mit mi sürgetünk, ’s így nagy veszélyt húznak a’ tartományra.

Soest

hozzájok. Jó napot, Urak! Mi újság! Való hogy a’ Képrombolók egyenesen ide tartanak?

Ácsmester. Itt ugyan dolgok nem lesz.

Soest. Eggy becsűletes katona-ember fordult-be hozzám dohányt venni, azt vettem kérdőre. A’ Regensné, ha külömben derék tudós asszony is, ez eggyszer elakadt. Rosszúl kell lenni a’ dolognak hogy úgy egészen környülkeríteté magát őrjeivel. A’ vár tömve katonasággal. Még azt is mondják, hogy itt akarja hagyni titkon a’ várost.

Ácsmester. Innen nem megy! Az ő jelenléte véd minket, mi pedig nagyobb bátorságára leszünk mint azok a’ nyársszakáluak. ’S ha megígéri hogy jusainkat szabadságainkat sérelem nélkül fenn tartja, karjainkon fogjuk hordani.

Szappanos

közzéjek. Csúnya dolog! nem jó dolog! A’ fergeteg nőttön nő; nem tudom hova – üt-ki. – Magunkra vigyázzunk, maradjon kiki csendesen, hogy minket is lázasztóknak ne tartsanak.

Soest. Hallák Ketek? a’ Görögország’ hét Bölcsei szóllnak.

Szappanos. Tudom én, sokan titokban az Újítókkal tartanak, Püspökeinket káromolják, a’ Királyt nem rettegik. De a’ ki igaz jobbágy, a’ ki Vallása mellett buzog –

Vansen

közzéjek. Isten’ áldását, Urak! Mi újság?

Ácsmester. Ne tegyétek hozzá magatokat; gaz ember.

Jetter. Nem a’ Doctor Wiets’ híres Íródeákja?

Ácsmester. Sok Ura volt már neki. Elébb Íródeák volt, ’s a’ mint, hol ez hol az kiadott rajta, mert úgy viselte magát, most Notáriusok, Prókátorok’, tisztjeibe avatkozik, ’s nagy barátja a’ pályinkás-kancsóknak.

Több nép gyül hozzájok, ’s csoportonként áll-meg.

Vansen. Eggyütt vagytok ti is, öszveütitek fejeiteket? Arról van is mit szóllani.

Soest. Gondolnám.

Vansen. Ha most találkoznék legény, a’ kinek hozzá feje is szive is volna, eltéphetnénk a’ Spanyol-lánczot.

Soest. Hallja-Ked, Ked nekünk így ne beszélljen. Mi megesküdtünk a’ Királynak.

Vansen. ’S a’ Király nekünk. Érti Ked ezt?

Jetter. Ez eggynek felelet. Mondja Ked tovább.

Némelly mások. Halljuk csak, halljuk! ez ért hozzá, ez tanult valamit.

Vansen. Én eggy Prókátor mellett írdogáltam; annak sok kutyabőre, sok Donatiója, Contractusa, ’s egyéb Levelei voltak, ’s kapott a’ ritka könyveken. Eggy illyenben a’ mi egész Constitútiónk le vala írva; hogy bennünket Alföld’ lakosait, legelébb eggyes Fejedelmek igazgattak, minden pontban a’ régi meggyökerezett szokások, rendtartások és privilégyiomok szerént; hogy a’ mi Eleink nagy tiszteletben tarták Fejedelmeiket ha felettek úgy uralkodtak mint a’ rendi, és hogy azok tüstént tettek róla, ha az Igazgató ki akart rugni a’ hámból. A’ Rendek mingyárt nyomában voltak; mert akkor a’ legkisebb Tartománynak is voltanak tulajdon Rendei.

Ácsmester. Fogd-be a’ szád’! mi azt régen tudjuk. Minden becsűletes polgár tudja miben áll a’ haza’ alkotmánya.

Soest. De bizony jól beszéll ő.

Sokan. Tovább! mondjuk tovább! Illyet nem mindennap ’s nem mindentől hall az ember.

Vansen. Ti emberek illyenek vagytok. Gondolat nélkül éltek eggy napról a’ másikra, ’s a’ mint apátok után áltvevétek kereseteteket, úgy hagyjátok az Országlásnak is, hogy csináljon a’ mit akar és tud. Ti nem kérditek, hol vette magát a’ Fejedelem, eggyik mint lépe a’ másik’ helyébe, mi szabad neki, mi nem; míg így nyilt szemmel szunyókáltok, a’ Spanyol nyakatokba veté a’ hurkot.

Soest. Kinek van arra ideje? Bár mindenikünk mindennapi kenyerét kereshetné-meg!

Jetter. Hogy’ a’ manó? De miért is nem lép-fel ollykor-ollykor eggy, a’ ki azt előnkbe tudná adni.

Vansen. Mondom most. A’ Spanyol-Király ki a’ Fejdelemségeket a’ szerencse’ jó kedvéből most egyetemben bírja, nem bír egyetemben több hatalommal a’ Megyék felett, mint az előtt külön bírtak apróbb Uraink. Értitek ezt?

Jetter. Erre magyarázat kell.

Vansen. Világos, mint a’ nap az egen. Pereiteknek nem a’ törvény szerént kell eligazítatniok? Honnan jőhetne ez?

Eggy Polgár. Igazat mond.

Vansen. Brüsszel’ lakosának nem más e a’ törvénye mint az Antverpinek mint a’ Gentinek? Honnan jöhetne az?

Más Polgár. Ez való.

Vansen. De ti hozzá nem láttok, majd nem úgy lesz. Gyalázat! A’ mit a’ Bátor Károly, a’ Hadakozó Friedrich, ’s V. Károly véghez nem tudának vinni, azt II. Filep íme eggy nőstény által viszi véghez.

Soest. Viszi véghez! Próbálta már azt sok régi Fejedelem is.

Vansen. Eleink vigyázó bátor emberek voltak. Ha eggyik vagy másik Fejedelem a’ nyirbáláshoz látott, elfogták fiját vagy örökösét, ’s magoknál tartották, míg mindenre nem állott a’ mit tőle igazságosan kívánhattak. Azok emberek voltak! értették mi sikeres nekik, tudták mit kell erős kézzel megragadni ’s marokban tartani. Igazi férjfiak! ’S privilégyiomaink azért illy tiszták, azért feldönhetetlenek szabadságaink.

Szappanos. Mit beszéll Ked a szabadságokról?

Sokaság. Szabadságaink! Privilégyiomaink! Tovább, tovább rólok!

Vansen. Kivált mi Brabantok, ha minden Megyének vannak is privilégyiomai, de nekünk még is több van mint akármelly más Megyebélieknek. Én mind olvastam.

Soest. Szólljon csak Ked bővebben!

Jetter. Magyarázza csak Ked.

Eggy Polgár. Kérjük Kedet.

Vansen. Először meg van írva: A’ Brabanti Herczeg nekünk jó és hív Urunk legyen.

Soest. Jó Urunk! Igy áll?

Jetter. Hív Urunk? Való ez?

Vansen. A’ mint mondom. Ő nekünk úgy tartozik mint mi neki. – Másodszor: Felettünk semmi hatalmat, semmi szabad tetszést ne űzzön, tenni ne szándékozzék, ’s űzni senkinek ne engedjen, és semmiféleképen.

Jetter. Derék! derék! Ne üzzön.

Soest. Tenni ne szándékozzék.

Eggy más. Űzni senkinek ne engedjen. Ez a’ nagyja! Űzni senkinek ne engedjen, és semmiféleképen.

Vansen. Világosan e’ szókkal.

Jetter. Szerezze-elő Ked azt a’ könyvet.

Eggy más. Mi a’ könyvvel a’ Regensnéhez megyünk.

Eggy harmadik. ’S Doctor Uram, Ked lesz szószolónk.

Szappanos. Oh, a’ gubók!

Eggy harmadik. ’S még valamit a’ könyvből!

Szappanos. Kiverem fogait ha még eggyet szóll.

Sokaság. Meglátjuk mi ki bántja. Mondjon csak Ked valamit privilégyiomaink felől is! Van még valamelly egyéb privilégyiomunk?

Vansen. Sok és sokféle, ’s igen idvességes. Benne áll ez is: A’ fejedelem a’ Papi-Rendet meg ne változtathassa, meg ne szaporíthassa a’ Nemesség’ ’s Rendek’ akaratja nélkül. Megértse Ketek! Hogy az Ország’ Rendjeiben se tehessen újítást.

Soest. Úgy áll benne?

Vansen. Írásból mutatom-meg ha kell, két háromszáz esztendők olta.

Polgárok. ’S mi még is türjük az új Püspököket? A’ Nemesség keljen pártunkra; mi erőhöz nyúlunk.

Mások. Azt gondolják talán hogy az Inquisitio által egerlyukba bujtatnak bennünket?

Vansen. Köszönjétek magatoknak ha azt teszi.

Nép. Nekünk még van Egmontunk! nekünk még van Oránienünk! ezek bennünket cserben nem hagynak.

Vansen. Flanderni rokonaitok elkezdék a’ jó munkát.

Szappanos. Te kutya! Üti veri Vansent.

Mások védik. Te is Spanyol vagy?

Valaki. Mit? te e’ becsületes embert?

Más. A’ Tudóst? – A’ Szappanost megtámadják.

Ácsmester. Az Isten’ szerelméért, legyetek csenddel. – Mások is villongásban keverednek.

Ácsmester. Jó emberek, mi lesz ebből?

Gyermekek fütyölnek, köveket dobnak, ebeket uszítanak. A’ Polgárok veszteglenek ’s bambászkodnak, a’ Nép gyűl; némellyek csendesen mennek fel és alá; mások mindenféle csintalanságot űznek, visítnak, kurjongatnak.

Némellyek. Szabadság és Privilégyiom! Privilégyiom és Szabadság.

Egmont

sokad magával. Csenddel, csenddel, jó emberek! Mi dolog? Legyetek nyugton. Embereihez. Széllyesszétek-el őket.

Ácsmester. Nagyságos Úr, te úgy jösz mint ég’ angyala! – Csitt! Nem láttok? Gróf Egmont! Gróf Egmontnak tiszteletet.

Egmont. Itt Ked is? Mit akarnak Ketek? Polgár keljen e polgár ellen? Ez esztelenséget a’ mi királyi Regensnénknek közelléte sem tilthatja e el? Oszoljatok; lásson kiki dolgához. Nem jó jel mikor hétköznap hevertek. Mi bajotok volt?

A’ zaj lassandan elcsendesül. Mindnyájan körülfogják.

Ácsmester. Privilégyiomaik felett kaptak egymásba.

Egmont. Mellyeket önn-magok fognak eltemetni. – ’S kik vagytok ti? Ti rendhez-szabott jó-embereknek látszatok.

Ácsmester. Óhajtanánk hogy azoknak ismértethessünk.

Egmont. ’S jeletek?

Ácsmester. Ács és Czéhmester.

Egmont. Hát te?

Soest. Kalmár.

Egmont. Te?

Jetter. Szabó.

Egmont. Emlékezem. Te eggyütt dolgoztál embereim’ livreéjeken. A’ te neved Jetter.

Jetter. Grátzia hogy reá emlékezel.

Egmont. Nem szokásom feledni ha kit eggyszer láttam, ha kivel eggyszer szóllottam. – A’ ti tisztetek fenntartani a’ nyugodalmat; lássatok hozzá; külömben sem a’ legjobban vagytok felróva. Ne ingereljétek a’ Királyt még inkább; a’ hatalom végtére is csak az ő kezében vagyon. A’ becsűletes polgárnak, a’ ki magát szorgalommal, becsűlettel táplálgatja, mindenütt van annyi szabadsága a’ mennyire szüksége van.

Ácsmester. Való, Nagyságos Uram! ez épen a’ mi bajunk! A’ henyék, szájtátók, korhelyek, iszákosak, Excellentziádnak engedelmével legyen mondva, azok mindég csinálják az izgágát merő unalomból, ’s Privilégyiomokat emlegetve, erszényeiket megtömik; ’s hogy helyettek más fizessen eggy iccze sert, viták kezdenek, a’ mi miatt osztán ezer ember lakol. Ezt keresik ők. Mi házainkat ládáinkat lakat alatt tartjuk, ’s ők üszkökkel, kanóczokkal szeretnének mellőlök elkergetni.

Egmont. Védelem nélkül nem maradtok. Meg vagynak téve a’ rendelések hogy mentek lehessetek minden veszélytől. Őrizkedjetek^* az új tanításoktól, ’s ne higyjétek hogy a’ Privilégyiomok zendülés által tartatnak-fenn. Maradjon kiki házánál, ’s ne tűrjétek hogy csoportozások essenek az úczákon. Eszes emberek sokat tehetnek.

A’ sokaság széllyeloszol.

Ácsmester. Köszönjük Excellentziádnak, köszönjük a’ bölcs intést. Valami tőlünk kitelhet. – Egmont el. – Kegyelmes Úr! igazi Niederlandi! Eggy csep sincs benne spanyol.

Jetter. Volna csak ő a’ Regens! Mi neki örömest engednénk.

Soest. De azt a’ Király nem teszi. Abba a’ székbe ő a’ magáéjit ülteti.

Jetter. Láttad öltözetét? Most az a’ legújabb szabás; spanyolszabás.

Ácsmester. Szép Úr!

Jetter. Nyaka kedves falat volna a’ hóhérnak.

Soest. Elment az eszed? Mi jut eszedbe?

Jetter. Elég ostobaság hogy az embernek illyen juthat eszébe. – De már az nincs külömben, legalább nálam. Valamikor szép hosszu nyakat látok, akaratom ellen is ezt gondolom: Ezt volna jó fejvenni. – Az átkozott fejvételek! az ember őket el nem űzheti agyából! Mikor a’ legények úsznak, ’s meglátok eggy meztelen nyakgerinczet, mingyárt szemem előtt termenek a’ kiket vesszőztetni láttam. Mikor eggy eltortyadt, húsos, bendős embert látok, ez a’ gondolat száll-meg: Bezzeg ez égne jól a’ nyárson! Éjjel, mikor alszom, ez szurdos minden tetemimben; az embernek többé nincs eggy vídám pillantása is. Feledek, rég olta már, minden vídámságot, minden dévajkodást; azok, az irtózat’ alakjai homlokom’ elébe vannak sütve.

Titoknok

az íróasztal mellett melly el van hintve papiroshalmokkal. Békétlenkedve kél-fel székéről.
Még sincs! már két órája hogy várom, tollammal jobbomban, ’s e’ papirosokkal itt; pedig soha sem óhajtottam inkább hamar megszabadulni. Mintha eleven szenen állanék. Alig maradhatok veszteg. – „Pontban itt légy” ezt hagyta mikor ment, ’s nincs. Annyi a’ munka; tizenkettőig kész nem leszek. – Néha, való, elnéz holmit ujai köztt. Akarnám, bánna keményebben az emberrel, de a’ kirendelt órakor eresztené is haza. A’ Regensnétől már két órája eljött; ki tudja kibe botla útjában?

Egmont fellép. Mint néz-ki a’ dolog?

Titoknok. Készen vagyok, ’s három Levélvivő vár reánk.

Egmont. Soká múlattam, úgye? kedvetlen ábrázt csinálsz.

Titoknok. Parancsodtól függve már régen várakozom. Az írások itt vannak.

Egmont. Donna Elvíra neheztelni fog ha majd megérti hogy tartóztatálak.

Titoknok. Kötődtök.

Egmont. Nem, nem. Ne pirulj. Jó ízlést bizonyítasz. Szép személy, ’s nincs ellenemre hogy barátid vannak az udvarnál. – Mit mondanak a’ levelek.

Titoknok. Sok mindenfélét. Bennek kevés az örvendetes.

Egmont. Úgy jól esik hogy hon kapjuk az örömet, ’s nincs szükségünk kivülről várni. Sok jött?

Titoknok. Elég, ’s három posta vár.

Egmont. Mondd-el a’ legszükségesbbet.

Titoknok. Minden szükséges.

Egmont. Eggyiket hát a’ másik után. Csak frisen.

Titoknok. Kapitány Bréda küldi a’ jelentést a’ Genten és tájékán történtekről. A’ láz alkalmasan el van csendesítve.

Egmont. Gondolom említ némelly esztelen vakmerő tettet.

Titoknok. Igen, ’s elég nagy számban.

Egmont. Azzal megkímélhetsz.

Titoknok. Még hatan fogattak-el kik Vervichnél a’ Bold. Szűz’ képét ledöntötték. Azt kérdi ha ezeket is felakasztassa e mint a’ többieket?

Egmont. Megúntam azt az aggatást. Vágassa-meg őket, ’s eressze útjokra.

Titoknok. Közttök két asszonyember van; azokat is megvágassa?

Egmont. Azoknak adjon tanítást, s hagyja futni.

Titoknok. Brink, a’ Bréda’ Companiejéből, feleséget akar venni. A’ Kapitány remélli hogy reá nem állatok. A’ seregnél annyi az asszonycseléd, ugy írja a’ Kapitány, hogy midőn marsban vannak, a’ sereg czigány’ tábornak látszik.

Egmont. Ez eggynek még engedjük-meg. Brink fiatal szép legény; nagyon rimánykodott minap mikor eljöttem. De ezután eggynek se fog megengedtetni; noha sajnálom hogy a’ szegény ficzkóknak, kik külömben is eleget kínoztatnak, legjobb tréfájokat kell megtilalmaznom.

Titoknok. Két legény, Seter és Hart, eggy leányszeméllyel, valamelly csapláros’ gyermekével, csunyául bánt. Magában kapák a’ leányt, ’s az kettőjök ellen nem védheté magát.

Egmont. Ha becsületes leány, és ha ellene erővel éltek, egymás után három nap vesszőztesse-meg, ’s ha van valamijek, fizettessen annyit hogy a’ leány férjhez adathassék.

Titoknok. Eggy idegen országi Tanító titkon keresztülment Cominesen ’s rajta vesztett. Azt eski hogy szándéka nem volt egyéb mint Franczia-országba menni. A’ parancsok szerént el kell vesztenie fejét.

Egmont. Alattomban vigyék a’ határszélekhez, ’s tegyék bizonyossá hogy más ízben nem jár illy könnyeden.

Titoknok. A’ Bészedőtől eggy levél. Panaszkodik, hogy kevés pénz gyűl be; e’ héten a’ parancsolt summát be nem küldheti; a’ zenebona mindent a’ legnagyobb rendetlenségbe hozott.

Egmont. A’ pénznek itt kell lenni; lássa mint keríti-öszve.

Titoknok. Ígéri mindent elkövet a’ mi nem lehetetlen, ’s Raymondot végre, ki olly rég olta adós már, be fogja adni, elzáratja.

Egmont. Hiszen az mindent fogadott.

Titoknok. Utószor csak tizennégy-napi várakozást kívánt.

Egmont. Úgy adjon neki még tizennégyet, ’s akkor adja-bé.

Titoknok. Nem érdemel egyebet. Az nem nem-fizethetés, hanem nem-akarás. Abba hagyja ha látni fogja hogy nem tréfáltok. – Továbbá írja a’ Bészedő hogy a’ vén katonaságnak, özvegyeknek, ’s másoknak a’ kik tőled kegypénzt vonnak, fenn akarja tartóztatni alafájokat; azonban ők élősködhetnek, vonják-öszve magokat.

Egmont. Azt mondani könnyü. Azoknak szükségek a’ pénzre, nagyobb mint nekem. Azt ne merészelje.

Titoknok. Honnan parancsolod hát hogy pénzt vegyen?

Egmont. Az az ő gondja; az előbbi levélben már meg van neki mondva.

Titoknok. Ezért teszi a’ kérdést.

Egmont. A’ mit tanácsol, elfogadhatatlan. Tanácsoljon egyebet; mindenek-felett pedig hogy a’ pénz bejőjön.

Titoknok. A’ Gróf Olíva’ levelét megint ide tettem. Bocsáss-meg hogy újra emlékeztetlek. Az az öreg Úr minden mások előtt érdemli a’ kímerítő feleletet. Te neki magad akarsz írni. Úgy szereti Nagyságodat mint eggy másod atya.

Egmont. Nincs időm, ’s annyi gyűlületes köztt nekem az írás a’ leggyűlőletesbb. Te írásomat szerencsével mímeled; írj neki nevemben. Oránient várom. Reá nem tudok érni, ’s magam is óhajtom hogy tartalékjaira valami igen megnyugtatót kapjon feleletűl.

Titoknok. Mintegy mi az a’ mit neki mondatni akarsz? Felteszem a’ levelet, ’s elődbe terjesztem. Úgy lesz letísztázva, hogy akármelly Bíró kezed’ írásának fogja ismérhetni.

Egmont. Add ide a’ levelet, – Olvasván belőle. – Kedves jó Öreg! hát te ifjuságodban’ illy szemes, illy gondos voltál e? Soha nem másztál e meg sánczot? A’ csatákban ott maradtál e hol a’ hideg okosság hagyá, hátul? – A’ jószívü gondos! óhajtja hogy éljek, szerencsés legyek, ’s nem érzi hogy az már meg van halva a’ ki bátorsága’ kedvéért él. – Írd neki legyen gond nélkül; azt teszem a’ mivel tartozom; lesz gondom magamra; ő fordítsa hasznomra a’ maga befolyását, tekintetét, az udvarnál, ’s legyen bizonyos teljes hálám felől.

Titoknok. Semmit egyebet? Oh, ő többet óhajt.

Egmont. Mit mondjak egyebet? Ha több szóval akarsz élni, én azt neked szabadon hagyom. Mindég eggy pont körül kereng: úgy éljek a’ hogy’ élni nincs kedvem. Hogy víg vagyok, a’ dolgokat könnyeden veszem, gond nélkül élek, az nekem szerencsém; ’s azt nem cserélem-fel a’ kripták’ bátorságával. Az én ereimben a’ spanyol-életre eggy csepnyi vér sincs; nincs kedvem lépéseimet az új tartalékos udvari-táncz’ törvényi szerént rakogatni. Azért éljek hogy csak az élet’ fenntartása felől gondoskodjam? Ne éljem a’ jelen pillantást, hogy bizonyos legyek a’ jövendő eránt? ’S ezt viszont haszontalan gondokkal, félelmekkel öljem-el?

Titoknok. Kérlek, Uram, ne légy olly nyers a’ jó ember eránt; hiszen másokhoz, merő jóság vagy. Mondj eggy nyájas szót, a’ mi nemeslelkü barátodat megnyugtathassa. Lássd, melly gondos ő, melly gyengéden érint meg.

Egmont. És még is mindég e’ hírt éringeti. Rég olta tudja melly gyűlőletes előttem ez az intés, ez a’ leczke. Csak megháborítják főmet, ’s semmit nem használnak. ’S ha én holdfényjáró volnék, ’s fel ’s alá sétálnék eggy ház’ veszedelmes tetőjén, barátom énekem a’ ki nevemen szóllítana, integetne, felköltene, ’s megölne? Járjon ki-ki mint akar; legjobb ha maga őrzi magát.

Titoknok. Néked Uram nem illik tartalék köztt élni; de a’ ki téged ismer és szeret –

Egmont a’ levélbe pillantván. Ime megint a’ régi mesét emlegeti, mit űztünk, mit beszélltünk eggy estve a’ társaság’ könnyü vígságában, feléledve a’ bortól; ’s hogy abból az egész országban melly következéseket ’s vádakat húzgáltak. – No jó, csörgős-sipakot ’s bolondok’-csuklyájit tűzettünk szolgáink’ kézujaira, ’s a’ bohó czifrát azután eggy nyilcsomóvá változtattuk-által; még veszedelmesbb symból azoknak a’ kik ott keresnek magyarázatokat hol nincs mit magyarázni. Ez ’s amaz bohóságot eggy pillantatban fogantuk ’s szültük; mi vagyunk okai hogy eggy egész tísztes sereg koldustarisznyákkal és eggy önn-magok által választott csúfnévvel a’ Királynak ingerlő alázattal emlékébe hozá az ő tisztét; mi vagyunk okai – hát még minek? a’ farsangi-játék pártütés e? vétkül lehet e nekünk venni azon tarka rongyokat, mellyekkel ifju dévajkodás ’s eggy szilaj képzelet életünknek szegény meztelenségét béleplezé? Ha az életet igen komolyan veszitek, mit érhet az? Ha bennünket a’ reggel új örömekre nem serkent, ha az estve gyönyörrel nem bíztat, érdemli e a’ felöltözés’ ’s levetkezés’ alkalmatlanságát? Azért süt e nekem a’ nap hogy azt fontolgassam, tegnap mi volt? hogy intézzem, öszveszerkeztessem a’ mit nem lehet intézni, nem öszveszerkeztetni, a’ jövő napnak sorsát? Engedd-el nekem ez elmélkedéseket; hagyjuk az iskolás-gyermekeknek ’s udvarnokoknak, Ők törjék fejeket, ők járjanak és csússzanak, érjenek a’ hova érhetnek, ’s bírják a’ mit magokéivá tehettek. – Ha mind ezekből csinálhatsz valamit hogy epistolád könyvvé nem lesz általok, ám, azt te lássd. Annak a’ jó Öregnek minden igen fontosnak tetszik. Igy szorítja-meg kezünket az azt sokáig-tartott barát, mikor el akarja ereszteni, még eggyszer szorosabban.

Titoknok. Engedj-meg; a’ gyaloglót szédelgés szállja-meg midőn maga mellett mást repülő sietésben lát elmenni.

Egmont. Gyermek! gyermek! Mintha láthatatlan lelkek korbácsolnák, úgy nyargalnak az időnek naplovai sorsunk’ könnyü szekerével, ’s nekünk csak az a’ dolgunk marad hogy a’ megragadott gyeplőt erős marokkal tartsuk, ’s a’ kereket itt eggy kő, amott eggy meredek elől, félre-rántsuk. Hová megy az út – ki tudná azt? Hiszen azt is alig lehet említeni, honnan jött.

Titoknok. Uram! Uram!

Egmont. Én fenn állok ’s még fenntebbre hághatok, még fenntebbre kell hágnom; reményt, kedvet, erőt érzek reá magamban. Még nem értem-el nevekedésem’ tetőjét; ’s ha majd felülállandok, rettegés nélkül, bíztosan akarok állani. Ha buknom kell, úgy eggy mennykő, eggy zivatar, sőt eggy elhibított lépés is taszítson örvénybe, ’s ott fekszem más ezrekkel. Nem kerűltem soha derék hadi-társaimmal apró nyereségért elvetni a’ véres koczkát, ’s akkor fukarkodjam e midőn az életnek egész szabad becse van játékban?

Titoknok. Oh Uram, nem tudod melly szókat mondál itt. Isten védjen bennünket!

Egmont. Fogd ez írásokat. Oránien jő. Készítsd-el a’ mi legszükségesebb hogy a’ posták indulhassanak, míg bezáratnak a’ kapuk. A’ többi késhet. A’ Grófnak szólló választ hagyd holnapra; menj Elvirához, ’s idvezeld tőlem. – Ügyelj mint van a’ Regensné; mondják, nem jól érzi magát, noha tagadja.

a’ Titoknok el.

Oranien jő.

Egmont. Szerencsével, Oránien! Te nem egészen szabadnak látszasz.

Oránien. Mit mondasz beszéllgetésünkre a’ Regensnénél?

Egmont. Elfogadtatásunk’ módjában nem látok valami különöst; már gyakran láttam úgy. A’ mint látszik, beteges.

Oránien. Nem sejtéd hogy tartózkodóbb volt? Elébb, szelíden, javalni látszott viseletünket a’ község’ újabb fellázadása körül; azután azt jegyzé-meg hogy mind a’ mellett az a’ bánás hamis fényt hagy vetni magára, ’s úgy vitte-által a’ beszédet a’ maga mindenkori testjére, hogy az ő szíves voltát az ő hajlandóságát hozzánk Alföldiekhez soha nem ismerték-meg eléggé; ’s könnyeden vettük hogy semmi sem akar jó véget érni; hogy ő sokára elfárad, ’s a’ Király kénytelen lesz más szerekhez nyulni. – Hallottad ezt?

Egmont. Nem mind; én azalatt egyébről gondolkoztam. A’ Regensné, jó Oránien, asszony, ’s azok azt akarnák hogy minden szelíden simuljon az ő enyhe jármok alá, hogy minden Herculesz tegye-le az oroszlánbőrt az ő guzsalyudvarokba; hogy, mivel ők a’ békét szeretik, az a’ forradalom melly eggy népet megragad, az a’ zivatar mellyet a’ hatalmas ellenfelek egymás ellen támasztanak, eggy nyájas szócska alatt elcsendesüljön, ’s a’ legellenkezőbb elemek az ő lábaiknál szelíd eggyességre lépjenek. Ezt óhajtja ő, ’s minthogy ebben nem boldogúl, nem ismér egyéb útat mint kedvetlennek mutatni magát, hálátlanságot, megtévedést emlegetni, rettenetes kilátásokkal ijeszgetni bennünket a’ jövendőre nézve, azzal ijeszgetni hogy bennünket itt hagy.

Oránien. ’S nem hiszed hogy a’ mivel rég olta fenyeget, végre megteszi?

Egmont. Teljességgel nem. Hányszor nem láttam már útra készülve! ’S hova menjen? Itt Helytartóné, Királyné; hiszed hogy neki múlatságos lesz testvére’ udvaránál fényetlen dologtalan napokat ecsetelgetni-le? vagy Olasz-országba menjen talán, hogy ott familiai szövetkezések közzé temesse magát?

Oránien. Felőle az vélekedésed, hogy ő nem képes megtenni e’ lépést, mert láttad hogy ő ezt megtenni mindég vonakodott, hogy útjából visszafordult. És még is ez neki komoly feltéte; őtet a’ rég olta halogatott feltétre új környülmények hajtják. Ha menni talál, ’s ha a’ Király más valakit küldend helyébe?

Egmont. Az úgy el fogna jőni, ’s hasonlóan elég dolgot találna. Nagy plánokat, projekteket, gondolatokat hozna közzénk, hogy majd miként fog mindent a’ maga helyére tolni, meghajtani, együvé-szorítani, eggyütt-tartani; ’s ma e’ kicsinységgel holnap másikkal akasztatnék-el, holnap-után új gátlásokat találna, eggy holnapot új plánokkal, eggy más holnapot azon bosszankodással hogy a’ mit űzött el nem sült, ’s a’ fél esztendőt eggyetlen eggy Megyével való küszködésben töltene-el. Neki is elmúl ideje őtet is szédelgés fogja-el, ’s a’ dolgok úgy mennek előbbi útjokon, hogy ő, a’ helyett hogy a’ nagy terjenetű tengereken által egyenes lineában akarjon tovább is evezni, áldani fogja az Istent ha hajóját a’ veszedelmes zivatar alatt ’s annyi temérd szirtek köztt épen vihette-vissza révébe.

Oránien. De hát ha a’ Királynak eggy bizonyos tanácsot találnának sugni?

Egmont. Mellyet példának okáért?

Oránien. Próbát tenni, hogy, ha a’ fejet elcsapják, mit tehet magában a’ test?

Egmont. Mit? mit?

Oránien. Egmont, én sok év olta már szívemen viselem minden öszvefőződéseinket; úgy űlök mindég mint eggy schachjáték felett, ’s ellenfelemnek eggy vonását sem nézem nem-árthatónak; ’s mint némelly viszketeg henye elmék a’ természet’ titkait a’ legnagyobb szorgalommal lesegetik, úgy ismerem fejedelmi tisztnek a’ felek’ gondolkozását ’s szándékait kitanulni. Nagy okaim vannak rettegni hogy a’ dolog nagy kifakadásra jut. A’ Király rég olta űz már bizonyos eszközöket hogy czélját érje; látja hogy azok sikeretlenek; nem látszik e hihetőnek neked is hogy más útra csap-által?

Egmont. Nem hiszem. Ha az ember megöregszik ’s olly sokat próbált, ’s a’ világ még sem akar a’ maga rendébe térni, elvész kedve új próbákra adni magát.

Oránien. Eggyet még nem próbált.

Egmont. Mit azt?

Oránien. Megkimélni a’ népet, ’s a’ fejeit rántani-elő.

Egmont. Hányan és miolta nem rettegték azt már! Ne tartsunk tőle.

Oránien. Igen is, az nálam eggykor tartalék volt; lassandan sejdítés leve, ’s végre bizonyosság.

Egmont. ’S van a’ Királynak hűbb szolgája mint én, mint te?

Oránien. Mi a’ Királyt magunk módja szerént szolgáljuk, ’s magunk köztt megvallhatjuk hogy mi a’ Király’ jusait ’s a’ magunkéit igen jól öszve tudjuk mérni.

Egmont. ’S ki nem még? Mi engedelmes hívek vagyunk a’ miben illik hogy azok legyünk.

Oránien. Hát ha magának többet tulajdonítana, ’s hívtelenségnek nevezné a’ mit mi szabadságaink’ védelmének mondunk?

Egmont. Tisztáknak fogjuk bizonyítani magunkat. Gyüjtse-öszve az Arany-Gyapju Lovagjit, ’s mi magunkat alája vetjük az ítéletnek.

Oránien. ’S mi lenne eggy ítélet megvizsgálás előtt, mi az ítélet előtt a’ büntetés?

Egmont. Eggy igaztalanság, mellyet Filep elkövetni soha nem fog; eggy oktalan tett, mellyet én tőle ’s Tanácsosaitól nem rettegek.

Oránien. Hát ha igazságtalanok, ha oktalanok akarnának lenni?

Egmont. Nem, Oránien, az lehetetlen! Ki merné reám tenni kezét? – Minket megfogatni sikeretlen ’s elvesztett lépés volna. Nem, úgy szegezni-ki a’ szabad kéj’ zászlóját, arra nekik nincs elég merészségek. Az a’ szélfuvatag melly e’ hírt elvinné a’ Megyékbe, rettenetes gyúladást fogna ott támasztani. ’S mire volna az? Itélni, kárhozatot mondani, az nem egyedül a’ Királyon áll; vagy hiszed talán orozva oltanak-el bennünket? – Azt ők nem akarhatják. Eggy pillantatban kötné-öszve a’ legrettenetesbb szövetség az egész népet. Örök elszakadás ’s a’ spanyolnévnek gyülőlése, utálása, nyilatkoztatná-ki magát, még pedig erőszakkal.

Oránien. Az a’ láng úgy sírjainkon lobogna, ’s elleneink’ vére halotti-áldozat gyanánt fogna folyni. Gondoljuk-el ezt, Egmont.

Egmont. De miként fognák azt?

Oránien. Alba útban vagyon.

Egmont. Nem hiszem.

Oránien. Én tudom.

Egmont. A’ Regensné nem tud róla.

Oránien. Én annál inkább meg vagyok eránta győződve. A’ Regensné kénytelen lesz neki helyet adni. Tudom mint szomjúzza a’ vért, és hogy vele nagy sereg jő.

Egmont. Újabban terhelni a’ Megyéket? A’ nép zúgni fog.

Oránien. Fejeit elfogdossák.

Egmont. Nem! nem!

Oránien. Menjünk mindenik a’ maga Megyéjébe. Ott körülbástyázzuk magunkat. Nyilvános erővel semmit sem kezd.

Egmont. Nem lészünk e kénytelenek megköszönteni ha elérkezik?

Oránien. Halogatjuk.

Egmont. Hát ha a’ Király’ nevében előszóllít?

Oránien. Kifogásokat keresünk.

Egmont. Hát ha azoknak nem fog engedni?

Oránien. Mentegetní fogjuk magunkat.

Egmont. ’S ha kívánságától el nem áll?

Oránien. Annál kevésbbé jelenünk-meg.

Egmont. ’S akkor declarálva lesz az ellenkedés, ’s mi pártosoknak kiáltatunk-ki. Oránien, ne hagyd elcsábítatni magad a’ messze-ment okosság által, tudom téged a’ félelem meg nem tántorít. Gondold mit nyersz lépéseiddel.

Oránien. Meggondoltam.

Egmont. Gondold ha megtévedsz, melly inségnek lészesz oka; a’ legrettenetesbb háborúnak melly valaha eggy hont elpusztíta. Meg nem jelenésed lesz a’ jelszó melly fegyverre kiáltja a’ Megyéket, melly minden kegyetlenséget igazolni fog, hova Spanyol-ország minden kigondolható ürügy alatt régen hajol. A’ mit annyi idő olta nagy fáradsággal csilapítánk, te azt eggy intéssel a’ legirtóztatóbb zavarba fogod süllyeszteni. Gondold a’ Városokat, a’ Nemességet, a’ Köznépet, a’ Kereskedést és Földmívet, a’ Kalmárságot, ’s gondold a’ pusztítást öldöklést. A’ katona nyugton nézheti a’ mezőn hogy társai mellette hullonganak; de a’ folyam feléd fogja hozni a’ polgárok’, gyermekek’ ’s szűzleányok’ testeit hogy irtózattal nézsz majd, ’s felejted kinek ügyét akarád védleni, midőn azok vesznek a’ kiknek szabadságokért fegyverhez nyúlál. ’S mint lesz neked majd midőn kénytelen lészesz mondani magadnak: „Tulajdon bátorságom miatt nyultam hozzájok!”

Oránien. Mi nem vagyunk magányos emberek, Egmont. ’S ha hozzánk illik magunkat ezrek miatt feláldozni, hozzánk illik magunkat ezrekért meg is tartani.

Egmont. A’ ki magát megtartani igyekszik, maga előtt is gyanússá lesz.

Oránien. A’ ki magát ismeri bátran mehet előre is, hátra is.

Egmont. A’ melly veszélyt retteged, bizonyossá vál tetted által.

Oránien. Elébe menni az elkerülhetlen veszélynek, bátor, okos tett.

Egmont. Illy nagyságu veszélyben a’ legkisebb remény is számba jő.

Oránien. Előttünk többé a’ legkeskenybb lépésre sincs hely; lábunk előtt az örvény.

Egmont. A’ Király’ kedvezése olly igen szűk e, hogy bátran ne léphessünk?

Oránien. Nem szűk, de sikamló.

Egmont. A’ nagy Istenre! ő e’ vádat nem érdemli. Nem tűrhetem hogy felőle méltatlanúl ítélnek. Ő fija Károlynak, ’s alacsony tettet nem tehet.

Oránien. Király soha nem tesz alacsonyt.

Egmont. Őtet ismérned kellene.

Oránien. És épen ez az ő ismérete sugallja nekünk hogy e’ veszedelmes próbát be ne^* várjuk.

Egmont. Semmi próba nem veszedelmes ha ki merjük állani.

Oránien. Te tűzbe jősz, Egmont?

Egmont. Látni saját szemeimmel szeretek.

Oránien. Oh, bár csak ez eggyszer az enyéimmel volna kedved látni! Barátom, minthogy ezek a’ te szemeid nyilva vagynak, hiszed hogy látsz. Én megyek. Te várd-be Alba’ érkezését ’s védjen Isten! Talán példám téged is megtérít. Talán ez a’ sárkány azt hiszi, hogy semmit sem fogott, ha mind kettőnket eggyszerre nem nyelhet-el. Talán kérni fog, hogy a’ maga czéljait annál bizonyosabban elérhesse, ’s megeshet hogy te időt nyersz a’ dolgokat való alakjokban láthatni. De akkor akkor hamar! hamar! Mentsd, mentsd-meg magad’! Isten veled! – Ügyelj mindenre, mennyi embert hoz magával; mint tömi-meg a’ várost, mennyi hatalom marad a’ Regensnénél, hogy barátid mint vannak elkészülve. Tudósíts mindenről – – Egmont –

Egmont. Mit akarsz?

Oránien, megfogván kezeit. Hagyd reá-beszéllni magadat. Jer velem!

Egmont. Hogyan, Oránien? Te sírsz?

Oránien. Eggy elveszettet siratni nem illetlen férjfihoz.

Egmont. ’S te annak nézsz engem?

Oránien. Az vagy. Gondold-meg Kevés pillantatod marad. Isten veled!

el.

Egmont magában. Hogy az idegen gondolatnak ennyi befolyása vagyon reánk!^* Ez engem soha nem ért volna, ’s ez az ember a’ maga tartalékjait belém hozza-által. – Félre! – Ez idegen csep az én vérem köztt. Jó természet, lökd-ki ismét! ’S homlokomról az aggódásnak e’ barázdájit elfüreszteni, eggy igen kedves szer van, szerencsémre, hátra.

Regensné.

Ezt előre kellett volna látnom. Hah, a’ ki dolgát egész gonddal, feszített szorgalommal űzi, úgy hiszi mindent elkövet a’ mi lehető; a’ ki pedig távolról tekinti a’ dolgok’ űzését ’s parancsol, azt hiteté-el magával hogy csak a’ leglehetőbbet kívánja. – Oh, azok a’ Királyok! – Nem mondtam volna magamnak hogy ez nekem így fog fájni. – Mi szép uralkodni! – Hát lelépni? – Nem foghatom-meg hogy atyám azt mint tudta; de én is fogom.

Machiavello megjelen.

Regensné. Közelebbre, Machiavell. Az öcsém’ levelén gondolkozom itt.

Machiavell. Szabad tudnom mit foglal magában?

Regensné. Annyi szíves szerető figyelmet reám nézve, mint birtokára nézve gondokat. Magasztalja hűségemet, gondaimat, állhatatos lelkemet, mellyel eddig jusaira felvigyáztam, ezen országaiban. Kesergi hogy e’ zabolátlan nép kifárasztott. Látásom’ élessége felől annyira meg van győződve, elannyira megelégedve bánásom’ bölcseségével, hogy csaknem kénytelen vagyok mondani hogy a’ levél Királytól igen is szép, testvértől bizony az.

Machiavell. A’ Király nem most adja először jelét igazságos megelégdésének.

Regensné. De ez most először rhetori czifrázat.

Machiavell. Nem értelek.

Regensné. Fogsz. – Mert úgy véli e’ Bévezetés után, hogy katonaság, eggy kis sereg nélkül itt mindég igen szomor alakot játszandom. Nem tettük jól, úgy írja, hogy megindulván a’ lakosok’ panaszára, katonaságát a’ Megyékből öszvehúztuk. Úgy hiszi hogy a’ melly katonaság nyakán űl a’ polgárnak, sullya által lehetetlenné teszi hogy nagy ugrálásokat tehessen.

Machiavell. Az kimondhatatlan’ ingerlené az elméket.

Regensné. De a’ Király úgy véli, érted? úgy véli hogy eggy derék Generál, eggy ollyan a’ ki nem enged semmi oknak, hamar dolgát végzi a’ néppel, nemességgel, polgárokkal és pórrenddel; ’s erre nézve, eggy nagy haddal – találd, kit küld ide? – Albát.

Machiavell. Albát?

Regensné. Csudálkozol?

Machiavell. Úgy mondád: küldi. Vélném, csak kérdi még ha küldje e?

Regensné. A’ Király nem kérd; – küld.

Machiavell. Úgy eggy nagy tapasztalásu Vezér lesz szolgálatotokban.

Regensné. Szolgálatomban? Szóllj nyilván, Machiavello.

Machiavell. Nem akarnék előtökbe vágtatni.

Regensné. Én pedig szeretném magamat tettetni. Ez nekem fáj, felette fáj. Inkább akarnám az öcsém írná ki világosan a’ mint gondolkozik, mint hogy kiczirkált leveleket ír-alá, mellyeket eggy Országlási-Titoknok terjeszget elébe.

Machiavell. ’S mi nem látnánk-által?

Regensné. Pedig kívül belől ismérem őket. Magok szeretnének kotrani és seperni; ’s minthogy nem nyulnak hozzá, mindennek van bizodalma magához a’ ki seprővel jő szájat tátani. Úgy látom őket, a’ Királyt és Tanácsnokjait, mintha e’ szőnyegbe volnának szőve.

Machiavell. Annyira isméred?

Regensné. Az utolsó vonásig. Közttök vannak jók is. A’ tisztalelkü Rodrigo, ki olly sok tapasztalással bír és olly szegény, nem fenntez és még sem ejt-el semmit; az egyenes Alonzo, a’ munkás Frenéda, az állhatatos Las-Vargas, és még nehány, a’ ki eggyütt megy ha a’ jó fél kap erőt. De ott űl magának az a’ horpadt-szemü Toledói, az érczhomlokkal ’s szikrázó szemekkel, ott dünnyög holmit az asszonyok’ szelídsége ’s az idétlen lágyság felől, és hogy az asszonyok a’ kitanított lovakon elnyargalnak ugyan, de magok rettenetes rossz lótanítók, ’s más egyéb tréfákat a’ millyenekkel a’ Politikának azon nagy oszlopai engem magamat se kímélnek.

Machiavell. E’ képhez igen jó festékcsuprot választál.

Regensné. Valld-meg, Machiavello: Egész festékfiókomban, mellyből, ha szükség volna, a’ képet kifesthetném, eggy tón sincs olly sárgánfekete, olly epebarna, mint Albának, arczszíne ’s az a’ szín mellyel ő fest. Neki mingyárt Istenkáromló minden, minden Felségszidalmazó; mert e’ fejezetből őket sorban lehet öletni, karózni, négyelni, égetni. – A’ mi jót én itt tettem, távolról tekintve úgy néz ki mint semmi, épen azért mert jó. – Ellenben ő felakad minden régen-történt csínyen, minden elcsilapított zenebonára emlékezik; ’s a’ Király’ szemét annyira elfogja a’ sok pártütés, engedetlenség és verseny, hogy nem gondolhat egyebet mint hogy ezek itt egymást faldossák, midőn nálunk eggy szabadságnak örűlő szilaj nép’ tartatlan tüze már régen elaludt. ’S akkor mély útalattal telik-el a’ szegény emberek eránt; úgy nézi^* őket mint vérengző szörnyeket, ’s kardhoz tűzhöz kap, ’s elhitette magával hogy embereket így kell fékezni.

Machiavell. Fennséged nagyon meg van indulva, a’ dolgot igen fenn veszi. Nem marad e meg Regensné?

Regensné. Oh értem azt. Útasítást fog hozni magával. Eléggé megöregedtem az országlási dolgok köztt hogy értsem mint tolnak el valakit a’ nélkül hogy hívatalából kitennék. Elébb Útasítást hoz, ’s az határozatlan lesz, tarka lesz; ő éreztetni fogja magát, mert kezében lesz a’ hatalom, ’s ha szónak találom állítani, titkos Útasítással védi magát; ha látni kívánom azt, elébb tovább hurczol; ha unszolni fogom, papirosokat mutat mellyekben egészen ellenkező áll, ’s ha meg nem hagyom magam nyugtatni úgy teend mintha nem is szóllottam volna. ’S azonban a’ mit rettegek meg fogja tenni, ’s a’ mit óhajtok, elmellőzi.

Machiavell. Akarnám hogy szavaitokat meglehetne czáfolnom.

Regensné. ’S így a’ mit kimondhatatlan tűrésem elcsilapított, ő a’ maga keménységével, makacsságával ismét fel fogja gerjeszteni; szemeimmel fogom látni hogy a’ mit építettem öszvedönti, ’s ezenfelül még én lakolok az ő vétkei miatt.

Machiavell. Bevárja Fennséged?

Regensné. Annyi hatalmam vagyon magam felett, hogy veszteg maradhatok. Hadd jőjön; én neki a’ legjobb móddal csinálok helyet minekelőtte eltolna.

Machiavello. Illy fontos lépést illy hamar?

Regensné. Nehezebben mint gondolod. A’ ki megszokta az uralkodást, a’ ki ahhoz szokott, hogy a’ maga kezében lássa mindennap sok ezer embernek sorsát, úgy lép-le az uralkodó-székből mint ha sírba kellene vitetnie. De inkább azt mint kísértet’ módjára az élők köztt kerengeni, ’s üres névvel bírni eggy hatalmat melly más örökösre ment-által ’s az által használtatik.

Anya. Ollyan szerelmet mint ez a’ Brackenburgé nem ismértem soha; azt lehetne róla mondani hogy ollyat csak könyvekben láthatni.

Klárika fel ’s alá jár a’ szobában’ s fél hangon dall eggy éneket:

Anya. Ő sejdíti társalkodásodat Egmonttal; ’s úgy hiszem, hogy ha vele nyájaskábban bánnál még igy is elvenne, csak te akarnád.

Klárika énekel:

Anya. Hagyd azt a’ te trallaládat.

Klárika. Ne ellenzzed, anyám; az forró dal. Hányszor dallottam vele álomba már eggy nagy gyermeket is!

Anya. Neked semmi sem űl egyéb fejedben mint szerelmed. Csak ez eggy miatt minden egyebet el ne felednél! Mondom neked: Brackenburgot meg kellene becsülnöd. Ő téged eggykor szerencséssé tehet.

Klárika. Ő?

Anya. Oh igen, eljő annak ideje! Ti fiatalok semmit nem akartok előre látni, ’s tapasztalásainkat akarva nem halljátok. Az ifjuságnak ’s a’ szép szerelemnek vége van eggyszer, ’s olly napok jőnek ránk, hogy hálákat kell adnunk Istennek ha tudjuk hová hajtsuk fejünket.

Klárika megborzad, hallgat ’s felszökik. Anyám, hadd jőjön az az idő, mint a’ halál. Azt előre elgondolni rettenetes. – ’S ha itt lesz! ha kénytelenek leszünk – úgy elnyeljük a’ keserü falatot a’ mint lehet. – Egmont, én állanék-el tőled? – könyűkre fakadva – Nem! nem lehet, nem lehet.

Egmont. Lovagköpenyben, ’s kalapját képében nyomva. Klárika!

Klárika felsikolt ’s megdöbben. Egmont! – Elébe. Egmont! – Megöleli, belé tapad ’s rajta nyugszik. Oh te, szeretett, jó, édes! Itt vagy? Te vagy itt?

Egmont. Jó estvét, anyám!

Anya. Isten hozott, Nagyságos Úr! Az én kicsinyem majd elcsüggedt hogy illy későn jösz; megint napestig rólad beszéllt ’s dallott.

Egmont. Úgy e, adtok ennem?

Anya. Az nekünk tisztelet. Csak volna mit.

Klárika. Oh igen. Csak légy nyugton, anyám; nekem volt gondom mindenre, készítettem valamit. El ne árulj, anyám.

Anya. Elég nem sok.

Klárika. Csak hagyd. Osztán ezt gondolom-el: Mikor ő van mellettem, nekem nincs kedvem enni; viszont neki sem kellene nagyon éhnek lenni, mikor én vagyok mellette.

Egmont. Gondolod?

Klárika toppant ’s akaratja ellen megfordul.

Egmont. Mi bajod?

Klárika. Millyen hidegen vagy ma! Eggy csókot sem kaptam tőled. Kezed mért van bétekergetve köpenyedbe, mint a’ pólyás gyermeké? Katonának, szeretőnek nem illik kezét szabadon nem tartani.

Egmont. Ollykor, kedves, ollykor. Mikor a’ katona lesben vagyon ’s fortélyt akar nyerni ellenjén, akkor öszveszedi magát, két kezét egymásba fogja ’s éretté rágcsálja a’ mit forral. ’S a’ szerető –

Anya. Nem tetszik leűlnöd, Nagyságos Úr? Én a’ konyhába megyek-ki; Klárika mindent felejt ha te itt vagy. De előre követlek csekély voltáról.

Egmont. Szívességtek a’ legjobb fűszer.

Anya ki.

Klárika. Hát az én szerelmem mi volna?

Egmont. Az több mint minden.

Klárika. Hasonlítsd-öszve valamivel, ha mered.

Egmont. Mindenek előtt tehát – Leveti köpenyét ’s gazdag öltözetben áll előtte.

Klárika. O jé!

Egmont. Most már szabadok karjaim. – Öleli.

Klárika. Hagyj. Elrontod a’ ruhát. – Visszalép. Melly ékes! így hozzád nem nyulhatok.

Egmont. Örülsz neki? Te kívántad hogy eggyszer spanyolba-öltözve jőjek.

Klárika. Már rég olta nem kértelek miatta, úgy hittem, ellenedre van. – Ah, ’s ez itt az Arany-bárány!

Egmont. Ím, látod.

Klárika. Ezt neked a’ Császár függeszté nyakadba?

Egmont. A’ Császár, kedves! ’S láncza, báránya nagy szabadságokat adnak a’ ki viseli. Én nem ismerek más Bírót tetteim felett mint a’ Rend’ Nagymesterét a’ Lovagoknak öszvegyült Káptalanjával.

Klárika. Oh a’ te tetteidnek egész világ Bírája lehet! – Ez a’ bársony, ez olly igen úri, ’s itt a’ paszománymunka! ’s a’ tűzés. – Az ember nem tudja hol kezdje nézni, hol csudálja.

Egmont. Nézzd-el tetszésedig.

Klárika. ’S az arany-bárány! Te nekem elmondád historiáját, ’s azt vetéd mellé hogy az jele minden nagynak, drágának, a’ mit szorgalom és fáradság szerez és érdemel. Igen drága, igen ékes. – Én ezt a’ te szerelmedhez hasonlítanám. – Én is úgy viselem azt szívemen – ’S osztán még is –

Egmont. Mit akarsz mondani?

Klárika. Osztán megint nem is állja-ki a’ hasonlítást.

Egmont. Hogy’ úgy?

Klárika. Nem érdemeltem, nem szereztem szorgalommal, fáradsággal.

Egmont. Más az a’ szerelemben. Te azt épen az által is érdemled mert nem igyekeztél megszerzeni – ’s azt inkább azok is nyerik-el a’ kik nem vadásszák.

Klárika. E’ tapasztalást te magadon tetted? A’ kevély megjegyzésre önmagad vezetéd magadat? te kit minden nép szeret!

Egmont. Csak tehettem volna értte valamit! csak tehetnék értte valamit! Ők engem csupa jóvoltokból szeretnek.

Klárika. Voltál ma a’ Rengensnénél?

Egmont. Voltam.

Klárika. Jól vagy vele?

Egmont. Színre legalább. Mi egymással nyájasan bánunk.

Klárika. Hát szívben?

Egmont. Minden jót kívánok neki. Szándéka mindennek van. Az a’ dolognak nem árt. A’ Regensné derék asszony, ismeri embereit, ’s elég mélyen látna ha gyanúra nem hajlana is. Én neki sok dolgot adok, mert tetteim alatt mindég titkokat les, az pedig nekem soha nincs.

Klárika. Épen semmi nincs?

Egmont. Ej hát! eggy kis résem van nekem is. Idővel minden bor borkövet szállít-le a’ hordóban. Azonban Oránien neki több időtöltést csinál, ’s eggy mindég újabb feladást, mellyen rágódhatik míg feloldja. Ő azon vélekedésbe hozta magát a’ Regensnénél, hogy neki mindég van titka; ’s igy az Asszony mindég kémeli homlokát hogy lássa mit forral, mindég lesi lépteit hogy lássa merre indúl.

Klárika. Tud a’ tettetéshez?

Egmont. Regensné, ’s kérdheted?

Klárika. Engedj-meg; azt akartam tudni, ha hamis e?

Egmont. Nem inkább és nem kevésbbé mint minden a’ ki czélját akarja érni.

Klárika. Én magamat abban a’ ti világotokban fel nem tudnám találni. De az ő elméje nem is asszonyi; ő férjfinak született; ő egészen más mint mi varrók, főzők. Nagy, bátor, tántoríthatatlan.

Egmont. Oh az csak akkor nem, mikor igen is barkán mennek a’ dolgok. – Ez-eggyszer még is ki van forgatva sarkából.

Klárika. Hogy’ úgy?

Egmont. Neki is bajuszkája nő felső ajkán, ’s néha leszegzi a’ köszvény. Eggy igazi Amazon.

Klárika. Királyi-asszony! – Én elébe nem mernék lépni.

Egmont. Pedig te külömben nem vagy rettegő. – ’S az nem is félelem volna benned, hanem szűzi szemérem.

Klárika lesüllyeszti szemét; az Egmont’ kezét megragadja, ’s reá simúl.

Egmont. Értelek, kedves leány! Te felemelheted szemedet. – Megcsókolja szemét.

Klárika. Hagyj elnémulnom! hagyj téged tartani! Hagyj szemedbe nézhetni hogy mindent lelhessek benne, vígasztalást és reményt, örömet és szomort. – Megöleli ’s rajta nyugszik. Mondd csak, mondd! Én meg nem fogom azt! Te Egmont vagy e? Gróf Egmont? az a’ nagy Egmont kit annyi nyelv emleget, ki felől olly gyakran szóll az újság, kit a’ Megyék imádnak?

Egmont. Nem, Klárika; az én nem vagyok.

Klárika. Hogyan nem?

Egmont. Lássd, Klárika! – Hagyj űlnöm. – Egmont leül, Klárika elébe térdel eggy zsámolyon, az ő keblébe rakja kezeit ’s őtet nézeli. Az az Egmont kedvetlen, hideg, makacs Egmont, a’ ki kénytelen magát reá-tartani, kénytelen majd ezt az arczot majd ezt a’ másikat mutatni; a’ ki elkínzatik, félre-magyaráztatik, holmibe kevertetik midőn azt hiszik felőle hogy ő víg, jókedvű; a’ ki szeretve látja magát eggy néptől melly nem tudja mit akar, tisztelve, karon-hordva eggy sokaságtól mellyel nincs mit kezdeni; barátoktól körülvéve kiknek nincsen mit hinni; ollyaktól kilesve kik őtet megbuktatni akarnák, elfogva dolog és munka által, gyakran czél és többnyire jutalom nélkül – oh hagyd ne mondanom hogy annak mint van dolga, annak millyen a’ kedve. De ez itt, Klárika, ez nyugodalmas, nyilt, szerencsés, szeretett és ismert, ’s a’ legjobb szívtől mellyet ő is egészen ismer, mellyet ő szeretettel, bízakodással szorít magához. – Megöleli. Ez a’ te Egmontod.

Klárika. Úgy hagyj meghalnom. A’ világnak nincs öröme ezen túl.

Jetter.

Hé, pszt! Szomszéd, eggy szóra!

Ácsmester. Láss dolgodhoz, ’s légy csendesen.

Jetter. Csak eggy szót. Semmi újság?

Ácsmester. Semmi egyéb mint hogy újra ki van adva a’ parancs hogy senki ne beszélljen.

Jetter. Hogyan?

Ácsmester. Idébb a’ házhoz. Magatokra vigyázzatok. Herczeg Alba, mihelytt megérkezett, kihirdette, hogy ha kettő vagy három szónak áll az úczán, minden vizsgálat nélkül annyiba fog vétetni, mintha világos pártütés’ vétkébe esett volna.

Jetter. Oh jaj!

Ácsmester. Örökös tömlöcz’ büntetése alatt van megtilalmazva hogy az ország’ dolga felől senki ne merjen szóllani.

Jetter. Vége szabadságainknak!

Ácsmester. ’S a’ ki kárhoztatni merészlené azon rendeléseket mellyek az Uralkodó’ nevében tétetnek, az bizonyos halált várhat magára.

Jetter. Jaj koponyáinknak!

Ácsmester. ’S nagy ígéretek alatt hívattatnak-meg atyák, anyák, gyermekek, rokonok, barátok, cselédek, hogy mind azt a’ mi házoknál történ, az erre kinevezett Itélőszéknél adják-be^*.

Jetter. Menjünk haza.

Ácsmester. ’S az engedelmeskedőknek meg van ígérve, hogy sem személyeken sem birtokokon nem fog tétetni semmi erőszak, semmi bántás.

Jetter. Nagy kegyelem! Nem hijába szállt-meg a’ rettegés mihelytt a’ Herczeg a’ városba lépett. Azolta úgy tetszik mintha az egész ég fekete fátyollal volna bevonva, és mintha olly alantra fityegne, hogy az embernek le kell guggolni, nehogy megüsse belé fejét.

Ácsmester. ’S mint tetszettek neked katonáji? Úgy, az egészen más neme a’ rákoknak mint a’ mikhez egyébkor szoktunk volt?

Jetter. Kérlek, ne kérdd! öszvehúzza az ember’ gégéjét mikor az illyen csoport felmasíroz a’ piaczon. Olly egyenesen, olly peczkesen, mintha mindenik eggy-eggy nyársat nyelt volna el, félre nem fordult arcczal ’s szemmel; ’s annyi sok eggyetlen-eggy lépést látszik lépni. ’S mikor vártán állanak, ’s elballagsz az eggyik mellett, azt hinnéd által meg’ által akar látni; ’s olly komor képpel áll-meg hogy nem gondolhatsz egyebet mint hogy minden szögben kivont pallossal vár reád a’ hóhér. Elborzadok tőlök. A’ mi népünk még is víg katonaság volt; holmit magoknak ők is engedtek, ’s félre-vágták kalapjaikat, ’s éltek, de élni másokat is hagytak. De ezek a’ kolonczok való maschinák; mindnyájokban egyetemben csak eggy ördög űl.

Ácsmester. Mikor az illyen haltot kiált rád, ’s felvonja a’ karabély’ sárkányát, gondolod e veszteg fogsz maradni?

Jetter. Ott rogynék-öszve.

Ácsmester. Menjünk haza.

Jetter. Ebből nem lesz jó. – Hordjon Isten, szomszéd!

Soest hozzájok. Pajtások! barátim!

Ácsmester. Lassan! menjünk.

Soest. Tudjátok?

Jetter. Igen is jól.

Soest. Elment a’ Regensné.

Jetter. Úgy kegyelmezzen Isten nekünk.

Ácsmester. Ez bennünk még is lelket tartott.

Soest. Eggyszerre ment-el, ’s nagy titkon. Meg nem fére a’ Herczeggel. Azt izente a’ Nemességnek hogy ismét előjön. De azt senki sem akarja hinni.

Ácsmester. Bocsássa-meg Isten a’ Nemességnek hogy ezt az új ostort nyakainkba engedé szállani. Ők segélyhettek volna a’ dolgon. Oda minden Privilégyiomunk.

Jetter. Az Isten’ nevére kérlek, ne emlegessd azokat a’ Privilégyiomaidat! Megüt a’ fejvétel’ szaga. A’ nap ki nem tud búni, a’ köd száll.

Soest. Oránien is elment.

Ácsmester. Úgy hát egészen el vagyunk hagyva.

Soest. De Gróf Egmont még itt van.

Jetter. Áldassék Isten érette! Adjanak neki erőt minden Szentek, hogy azt tegye a’ mi legjobb. Ő az az eggy, a’ ki még valamit tehet.

Vansen fellép. Végre még is lelek eggy két embert a’ ki járom alá nem hajtá nyakát.

Jetter. Kérem Kedet, vegyük másfelé útunkat.

Vansen. Te gorombán bánsz az emberrel.

Ácsmester. Nincs ideje a’ complimenteknek. De talán megint viszket a’ hátad? Sebeid béhegedtek már?

Vansen. Kérdjed a’ katonát az övé béhegedt e? Ha gondoltam volna a’ veréssel, éltem’ napjában se vált volna belőlem valami.

Jetter. Még nagyobb is következhet.

Vansen. A’ mint látom a’ ti tagjaitok időt érzenek; már is megzsibbadtak.

Ácsmester. A’ tiéid újnemű commotióra jutnak, ha meg nem szűnsz.

Vansen. Nyomoru egerkék kik mindjárt lyukba búvnak ha a’ gazda új macskát szerez. Csak eggy parányicskát máskép’, ’s űzzük a’ mit szoktunk.

Ácsmester. Megrögzött gonosz!

Vansen. Szegény^* Koma! – Csak várjuk, hogy kezdje a’ Herczeg. A’ vén kandúr olly formán néz-ki, mintha egerek’ helyett ördögöket nyelt volna el, ’s gyomra megfájult volna belé. Meglátjuk mi lesz belőle. Enni, inni, alunni neki is kell mint más halandónak. Nem félek én ha kiválasztjuk az időt. Elejénte nagy tűzzel fogja vinni; de továbbad ő is fogja látni hogy jobb a’ kamarában élni a’ zsíros szalonnaoldalak köztt, ’s csendesen alunni éjjel, mint mindég lesben lenni a’ padon, ’s eggy két egeret megkapni. Oh, ismerem én a’ Helytartókat!

Ácsmester. Millyen szerencsés csillagzat alatt születik némelly ember! Ha én éltem’ egész napjaiban csak eggyszer találtam volna illyet ereszteni-ki számon, azt hinném semmi se tarthat-meg.

Vansen. Csak halkkal, csendesen! Felőletek férgek felől a’ mennynek minden angyalai is keveset tudnak hogy’ tudna hát a’ Helytartó?

Jetter. Te Istentől elrugaszkodott!

Vansen. Ismerek én valakit a’ kinek nagyobb javára esne ha testében Szabóér ütne, mint hogy most lelkében bajnokláng lobog.

Ácsmester. Mit akarsz ezzel mondani?

Vansen. Kimondjam kire czélzok? A’ Grófra.

Jetter. Egmontra? Mit féljen az?

Vansen. Én eggy nyomoru tüske vagyok, ’s egész esztendeig becsűlettel élnék abból a’ mit ő eggy estve elveszt. És még is bízvást nekem ígérhetné egész esztendei jövedelmét hogy az én fejem legyen eggy negyedre az övé.

Jetter. Te magadat valami nagynak gondolod. Egmontnak eggy szál hajában is több ész van mint neked egész agyadban.

Vansen. Úgy hiszitek? De a’ helyett nincsen illy vizsga füle mint nekem nem tud úgy látni mint én. Az őfélék mindég legkönnyebben megkapatják magokat. Neki nem kellene hinni senkinek.

Jetter. Mit nem petyeg ő! Eggy illyen Úr!

Vansen. ’S épen azért mert nem Szabómester.

Jetter. Ked még tán kötődik?

Vansen. Én a’ Grófnak csak Ketek’ nyúlbátorságát kívánnám, hogy addig gyötörje, addig szurkálja, mig kimenne a’ városból.

Jetter. Ked oktalan ember. Egmont olly bátorsággal áll mint a’ csillag az egen.

Vansen. Soha sem láttad hogy az is tisztúl néha? Eggy percz, ’s oda lett.

Ácsmester. ’S ki fenekedik ő reá?

Vansen. Ki fenekedik? ’S Ked talán ellenzené ha bántanák? zendülést kezdenék értte, ha meghallanátok hogy fogva űl?

Jetter. Ah!

Vansen. Ki tennéd értte bordáidat?

Soest. Eh!

Vansen majmolván őket. Ah! Eh! és Ih! Oh! Uh! Csak-végig hát az egész Ábéczén. Úgy van és úgy lesz. Isten ótalmazza őtet!

Jetter. Elrettenek szemtelenségeden. Illy tekintetű Úr tarthasson valamitől! illy derék Úr!

Vansen. A’ gaz ember mindenkor nyer. Forgott az én kezemen eggy Protokoll, mellyben a’ Commissárius nagy tisztességet ’s temérdek pénzt kapott az Udvartól mert eggy szerencsétlen de ártatlan embert, a’ kire ki volt^* vetve a’ kelepcze, vétkessé examinált.

Ácsmester. Ez megint fillentés. ’S mit^* akarhatnak kiexaminálni az emberből ha semmi bűnt nem követett-el?

Vansen. Gubók’ gubója! A’ hol nincs mit kiexaminálni, ott lehet beexaminálni való. Az ártatlanság gondolatlanságot követtet-el, ’s néha eggy kis makacskodást is. Elébb csinnyán kezdik a’ kérdezést, ’s a’ fogoly elbízza magat ártatlanságában, ’s mindent vall a’ mit a’ ravasz tagadna. Akkor az Inquisitor a’ feleletekből ismét kérdéseket sző, ’s lesi hol lehetne valami nyoma az öszve nem illő vallástétnek, ’s azon megköti a’ fonalat; ’s mikor így a’ bangó rajta veszt, hogy itt sokat talált mondani, ott keveset, vagy, Isten tudja melly szesz miatt valamelly környülményt elhallgata, kivált ha még mutatja is hogy reá-ijesztettek; akkor vagyunk bezzeg az igazi útban! ’S higyetek nekem, több gonddal az éhen-holt koldus asszony nem válogatja-ki a’ szemeten ringyét-rongyát mint a’ mennyivel az illyetén vétekfaragó a’ kisded, kajla, elcsuszamlott, félre-tolt, öszvenyommasztott, következtetett, megvallott, eltagadott jelentésekből ’s környülményekből végre eggy félig-szalma félig-rongy vázt foldoz-öszve, hogy a’ kitudaklott foglyot legalább in effigie akasztassa fel. ’S a’ nyavalyás nagy hálát adhat Istennek ha még láthatja hogy őtet mint akasztják.

Jetter. Jól fel van vágva a’ nyelve.

Ácsmester. Léggyel azt csinálhatják, ha kedvek van reá. De a’ darázs kaczagja a’ pókhálókat.

Vansen. Pókja válogatja. Ez a’ hosszú Herczeg úgy hasonlít a’ keresztpókhoz; nem ahhoz a’ pohoshoz; az koránt sincs olly mérges; hanem a’ kaszalábúhoz, aszuhasúhoz, melly a’ falástól soha meg nem hízik ’s vékony fonalat ereszt, de annál ragadóbbat.

Jetter. Egmont Lovagja az Aranygyapjurendnek; ki merné reá tenni kezét? Ő csak a’ maga társaitól ítéltethetik, csak az öszvesereglett egész Rendtől. A’ te gonosz nyelved, a’ te bűnös lelkisméreted kísért téged illy tiszteletlen szókra?

Vansen. ’S én ellene vagyok Egmontnak? – Menjen tehát a’ mint akar. Egmont derék Úr. Két három pajtásomat, a’ kik másutt hurokra kerültek volna, levonatta s’ szabadon eresztette. No menjetek! menjetek! azt tanácslom én is. – Amott látok ismét eggy foltot; azok nem úgy néznek-ki mintha velünk kevés idő mulva eggy kanta mellé űlni szeretnének. Várjuk békével a’ végét. Eggy komám van csapláros, meg két ángyom; ha ott isznak eggy két kortyot, ’s meg nem szelídűlnek belé, úgy ők gonoszabbak a’ veszett farkasnál.

Silva. Végre hajtád a’ Herczeg parancsát?

Gomez. Teljesen. A’ patrouilloknak ki van adva a’ rendelés hogy a’ megszabott órában mindenike posztján legyen; az alatt fel ’s alá járnak az úczákon hogy fenn tartsák a’ rendet. Eggyik sem tud a’ másika felől; mindenike azt hiszi hogy a’ parancs csak neki van kiadva, ’s így eggy pillantatban vonni lehet a’ cordont, ’s a’ palotának minden nyílására legénység léphet. Tudod a’ parancs’ okát?

Silva. Én vakon szoktam engedni. ’S kinek könnyebb engedni mint a’ Herczegnek? midőn majd látni fogjuk hogy a’ rendelés bölcs vala.

Gomez. Jó! jó! Nem is csudálom hogy olly elzárt, olly rövidfeleletü vagy, mindég körűle forogván. Ez nekem idegenként jő-ki, mert én a’ könnyebb olasz-szolgálathoz szoktam. Hűségben, engedelmességben a’ régi vagyok; de nem hagyhatom a’ vizsgálást, az elmélkedést. Ti mind hallgattok, ’s nem könnyítetek magatokon. A’ Herczeg eggy kaputlan érczbástyához hasonlít, mellyhez a’ garnizon csak szárnyakon szállhat. Minap tábla felett azt hallám tőle eggy vígkedvü ember felől, hogy az az ember ollyan mint eggy díbdáb csapszék a’ maga kitett pályinka-czégérével, melly csak a’ renyhéket, koldusokat zsiványokat vonsza magához.

Silva. ’S nem hozott-el ide szó nélkül bennünket?

Gomez. Azt neki meg kell adni. Igazán! A’ ki tanúja volt azon mély plánnak melly szerént ő e’ serget Italiából ide hozta, az látott valamit. Hogy ez jóbarát és ellen köztt, Francziák, Királyiak ’s Eretnekek köztt, keresztül a’ Schweitzon és a’ Frígyesek’ földén mintegy általsíklott, hogy a’ legszorosbb fenyítéket fenn tartotta, ’s a’ veszedelmesnek gondolhatott marsot szerencsésen megtette! – Láttunk, tanulhattunk tőle!

Silva. ’S már itt is! Nem olly csendes e minden, mintha itt nem is volt volna zenebona?

Gomez. Csak hogy mikor ide érénk, már akkor inkábbára minden el vala csendesedve.

Silva. A’ Megyékben a’ nyugalom sokkal nagyobb, ’s ha még látni valakit a’ ki mozog, az csak szökni akar. De nem sokára annak is be lesz vágva az útja, úgy hiszem.

Gomez. Most nyeri-meg ám a’ Király’ kedvét.

Silva. Mi pedig azon legyünk hogy az övét tarthassuk-meg. Ha eljő a’ Király, a’ Herczeg ’s mind azok a’ kiket ő fog ajánlani, nem maradnak jutalom nélkül.

Gomez. ’S hiszed eljő?

Silva. Annyi készűletek tétetnek elfogadására hogy az nem szenvedhet kétséget.

Gomez. Velem azt elhitetni lehetetlen.

Silva. Úgy legalább ne szóllj róla. Mert ha a’ Királynak nem szándéka ide jőni, szándéka, hogy azt higyjék.

Ferdinand

közzéjek. Az atyám még nem jött-ki?

Silva. Utána várunk.

Ferdinand. A’ Fejedelmek majd itt lesznek.

Gomez. Eljőnek ma?

Ferdinand. Oránien és Egmont.

Gomez lassan Silvához. Sejdítek valamit.

Silva. Tartsd magadban.

Herczeg Alba. Gomez.

Gomez előlép. Uram!

Alba. Az őröket kiállítád, elrendeléd?

Gomez. A’ parancs szerént. A’ napi patrouillok –

Alba. Elég. Te a’ galerieben vársz. Silva megmondja neked mikor hívd-eggyüve, ’s a’ palota’ nyilásait miként foglaltassd-el. A’ többit tudod.

Gomez. Igen, Uram.

el.

Alba. Silva.

Silva. Itt vagyok.

Alba. Mind azt a’ mit benned elejétől fogva becsültem, merészséget, elszánást, tartózhatatlan teljesítést, mutassd-meg ma.

Silva. Köszönöm hogy alkalmat nyujtasz megmutatni hogy a’ régi vagyok.

Alba. Mihelytt a’ Fejedelmek nálam fellépnek, siess Titoknokját fogva venni Egmontnak. Megtetted a’ rendelést hogy a’ kijegyzettekkel ugyan-az történjen?

Silva. Bízzál bennem. Sorsok olly hibíthatatlanúl és olly szörnyen fogja őket érni, mint a’ jólkiszámlált napfogyaték.

Alba. Eléggé ki vannak e kémelve?

Silva. Mind ki, ’s leginkább Egmont. Ő az az eggy, a’ ki a’ ti ittlétetek olta meg nem változtatta viseletét. Egész nap’ eggyik paripáról a’ másikra, vendégek köztt szünetlenül, víg, táblájánál múlattató, koczkáz, lövöldöz, ’s éjjel lopva jár a’ kedveskéhez. Ellenben a’ többiek igen szembetünő pauzát csináltak életek’ módjában; nem mennek-ki, ’s kapujoknál olly csend van, mintha beteg volna a’ háznál.

Alba. Dologhoz tehát! míg kedvünk ellen felgyogyúlhatnának.

Silva. Kezedbe fogom őket adni. Parancsod szerént kifárasztjuk őket alkalmatlan megtiszteléseinkkel. Őket borzongás szállja-meg, visszonozzák remegő hálájokkal a’ mit tőlünk vettek; érzik hogy legjobb volna elillantani; eggyike sem mer valamelly léptet, késnek, öszve nem tudnak gyülni, ’s eggyenként kezdeni valami merészt, attól őket a’ közlelküség tartóztatja. Kerülnek minden gyanút, ’s magokat annál gyanúsabbá teszik. Örülve látom előre hogy minden rendeléseid a’ legszerencsésbb kimenetellel fognak teljesítetni.

Alba. Én csak a’ megtörténten örvendek, ’s még azon sem könnyen, mert még mindég marad valami, a’ mi dolgot, gondot adhat. A’ szerencse makacs, ’s a’ közönségest, semmire-valót ollykor megnemesíti, a’ legbölcsebb tetteket pedig közönséges kimenetellel becsteleníti-meg. Múlass a’ Fejedelmek’ megérkeztéig; akkor add-ki a’ parancsot Gomeznek hogy az úczákat foglalja-el katonasággal; te pedig siess Egmont’ Titoknokját ’s mind azokat a’ kik neked ki vannak mutatva, fogva venni. Mikor mind ez véghez ment, jer ide, ’s tégy jelentést fiamnak, hogy az a’ hírt hozza-be nekem a’ Tanácsba.

Silva. Reménylem hogy ez estve méltó leszek megállhatni előtted.

Alba a’ fija felé, ki eddig a’ galeríeben állott.

Silva. Nem merem mondani magamnak, de reményem inog. Félek, nem úgy üt-ki mint ő gondolja. Lelkeket látok magam előtt a’ kik hallgatva ’s búsan a’ Fejdelmeknek ’s annyi ezreknek sorsait fekete csészékben mérik. Lassan jár ide oda a’ mérő’ nyelve; mélyen elmerülve látszanak a’ komoly Bírák; végre az eggyik csésze sülyed, a’ másik emelkedik, meglehellve a’ Sors’ makaccságától, ’s meg van a’ mit végeztek.

el.

Alba előlépvén a’ fiával Ferdinanddal.

Alba. Mint találtad a’ várost?

Ferdinand. Minden csendes. Végig-mentem sorban az úczákon, eggyikén a’ másika után, mintegy időtöltésből. Jól széllyelosztott őreid a’ félelmet olly fennre-vonja tartották, hogy piszegni se mer senki. A’ város ollyan mint a’ közelgető égi-háborúkor a’ mező, midőn már messzéről villámol, és sehol se látni sem madarat sem négylábu állatot, csak a’ mi sietve fut rejtekébe.

Alba. Nem találkozál valakivel?

Ferdinand. Egmont a’ piaczon nehanyad magával szembe jött velem; köszöntünk egymásnak; ő maga eggy szilaj lovan űlt mellyet dicsérnem kelle. „Lovainkat ki kell tanítanunk; kevés idő mulva szükség lesz reájok!” ezt kiáltotta felém. Még ma látni fog, ugymond, ’s kívánságodhoz képest megfog jelenni a’ Tanácsban.

Alba. Ő téged látni fog.

Ferdinánd. Minden Lovanczok köztt a’ kiket itt láttam, nekem ő legjobban tetszik. Reménylem, barátok leszünk.

Alba. Te nekem még mindég sebes vagy, ’s kevéssé vigyázó; mindég kiismerni rajtad anyád’ könnyelmét melly őtet tartaléktalan’ jutatá karjaim közzé. A’ külszín téged már sok veszedelmes szövetkezésbe téveszte.

Ferdinand. Tetszéseid engem minden esetben képzékenynek találnak.

Alba. Fiatal vérednek megbocsátom e’ könnyelmü jóvoltot, e’ gondatlan kedvet. Csak ne feledd mi végre vagyok ide küldve, ’s melly részt óhajtanék a’ nagy munkában néked adni.

Ferdinand. Emlékeztess, ’s ne kímélj a’ hol szükségesnek találod.

Alba. pauze után. Fiam!

Ferdinand. Atyám.

Alba. A’ Fejedelmek majd itt lesznek; itt lesz Oránien, itt Egmont. Nem bízatlankodás a’ mit neked itt fedek fel először, a’ mi történni fog. Innen ők vissza nem térnek.

Ferdinand. Mi az akaratod?

Alba. El van végezve hogy fogva vétetnek. – Álmélkodol? A’ mit neked kell tenned, értsd; az okokat megtudod, mikor meg lesz téve. Most nincs idő azokat fejtegetni. Veled, egyedül veled akarom a’ legnagyobb, a’ legtitkosbb tettet öszvevetni; minket erős kötelék szorít egymáshoz; te nekem kedves vagy; reád szeretnék mindent tetézni. Nem egyedül az engedelmesség’ megszokását óhajtom nyomni beléd; akarom hogy benned örökösüljön annak kifejezése is, ’s a’ parancsolás, ’s a’ végre-hajtás; neked eggy nagy birtokot, benned a’ Királynak eggy hív és alkalmatos szolgát szeretnék hagyni; reád szállítani a’ mi legjobbom van, hogy ne pirulhass fellépni testvéreid között.

Ferdinand. Mivel nem fogok tartozni neked ezen reám tetézett szeretetért, ki előtt eggy nagy ország remeg?

Alba. Értsd most a’ mit tenned kell. Mihelytt a’ Fejdelmek beléptek, katonaság foglalja-el a’ palotának minden nyílásait. Ez eránt a’ parancs Gomeznek van kiadva. Silva sietni fog elfogni Egmont’ Titoknokját és a’ leggyanúsbbakat. Te rendben tartod az őröket a’ kapukban és az udvaron. Mindenekfelett a’ legmeghittebbeket állítsd ide a’ szomszéd szobába; azután várj a’ galerieben míg Silva megérkezend, ’s hozz-be hozzám akármelly levelet annak jeléűl hogy a’ dolgát végezte. Akkor maradj az előpalotában míg Oránien elmegy; menj vele; én Egmontot fenn tartóztatom, mintha vele még szóllani kívánnék. A’ galerie’ végén kívánd-el Oránientől kardját, szóllítsd-elő az őröket, vedd őrizet alá a’ legveszedelmesbb embert; én Egmontot fogatom-meg.

Ferdinand. Engedelmeskedem, atyám. Most először nehéz szívvel ’s gonddal.

Alba. Megbocsátom azt; ez az első nagy nap mellyet érsz.

Silva

be. Eggy posta Antverpből. Itt az Oránien’ írása. Ő nem jön.

Alba. A’ posta mondja?

Silva. Nem; szívem mondja azt.

Alba. Belőled üldöző Géniuszom szóll. – Elolvasván a’ levelet, mind kettejeknek int hogy menjenek a’ galeríebe. Maga a’ Szín’ elején marad. Nem jő! Az utolsó pillantatig halasztja jelentését. Merészel nem jönni! Így tehát, minden várásomnak ellenére, az eszes eléggé eszes volt eszes nem lenni! – Az óra közelít. A’ mutató még eggy kis útat tesz, ’s eggy nagy munka meg lesz téve vagy el lesz múlasztva, kipótolni sem eltitkolni nem lehet. Régen megfontoltam mindent az elégségig, ’s ez esetet is elgondoltam, meghatároztam mit tegyek ha ez történend; ’s most, midőn azt meg kell tennem, alig tudom elkerülni hogy az a’ sok Mert, az a’ sok Ellen lelkem előtt ne inogjon ismét. – Tanácsos lészen e elfogatni a’ többieket, ha ő kisíkol kezeimből? – Ha elhalasztom, ’s Egmont és az övéi kicsúsznak, kik talán csak ma vannak már kezeimben? – Igy tehát téged is fékez a’ Történet, te fékezhetetlen! Mi régen gondolkoztam róla! mi jól vala elkészítve minden! mi szép, mi nagy a’ plán! Mi közel voltak remény és czél! ’S most a’ teljesítés’ perczében két szorultság közzé vagy vetve; mint a’ Szerencse-fazekába úgy nyulsz a’ homályos jövendőbe; még öszve van sodorva a’ mit vonsz; még nem tudod mit fogtál-meg, találót e vagy hibítót. – Felfülel, ’s az ablakhoz áll. – Ő az! – Egmont! – Olly könnyen hoza-be lovad, ’s nem bokrosoda-meg a’ vérpolcz előtt, nem a’ kivont-kardu Lélek előtt, a’ ki téged a’ kapuban elfogada? – Szállj-le! – Így az eggyik láboddal sírben állasz, így a’ másikkal is. Igen, simongassd veregessd-meg nyakát délczeg szolgálatjáért. – Nekem nincs miben válogatnom. Ez elvakulásban mellyel most adá kezedbe magát, többször nehezen fogná. – Halljátok.

Ferdinand és Silva

sietéssel.

Alba. Ti azt teszitek a’ mit hagytam; nem változtatom-meg akaratomat. Fenn tartóztatom Egmontot mikor majd oszolni fognak, míg Silvától nekem hírt hozandasz. Akkor maradj közel. A’ Történet téged is megfoszt azon nagy érdemtől, hogy a’ Király’ legnagyobb ellenjét saját kezeddel elfoghassad. – Silvához. Siess. – Ferdinandhoz. Menj elébe. – Alba nehány pillantatig egyedül marad, ’s hallgatva jár fel ’s alá.

Egmont

fellép.
Jövök érteni a’ Király’ parancsát, ’s hallani melly szolgálatokat vár hűségünktől, melly mind végig tantoríthatatlan.

Alba. Mindenek-előtt tanácstokat akarja érteni.

Egmont. Melly tárgy felett? Jön e Oránien is? Én őtet itt hittem.

Alba. Sajnálom hogy e’ nyomos órában hijával vagyunk. Tanácsotokat, gondolatotokat óhajtja érteni a’ Király, hogy e’ birtokát mint kelljen megnyugtatni. Sőt úgy reményli ti a’ magatok részéről egész erővel azon leendetek hogy e’ zaj lecsilapodjék ’s a’ Megyékben a’ rend teljesen, tartósan felállítathassék.

Egmont. Te jobban tudhatod mint én hogy már minden eléggé meg van nyugtatva, sőt hogy még inkább megnyugtatva volt míg az új sereg’ megjelenése gonddal, félelemmel háborítá-fel ismét az elméket.

Alba. Azt látszol jelenteni akarni hogy legtanácsosabb volt volna ha a’ Király engem épen nem tett volna azon esetbe hogy benneteket kérdhesselek.

Egmont. Engedelmet! Kellett e a’ Királynak e’ hadakat ide küldeni, nem tett volna e többet hatalma, felséges megjelenésének ezt megítélni nem az én tisztem. A’ sereg, itt van, ő maga nincs. De mi felette hálátlanok, felette feledékenyek volnánk ha nem emlékeznénk mivel tartozunk a’ Regensnének. Valljuk-meg: ő a’ maga bölcs és bátor viseletével, erő és tekintet, kegy és fortélyok által a’ lázadtakat nyugalomba hozta, ’s eggy pártos népet, csudálkozására a’ világnak, a’ maga tisztjéhez kevés holnapok alatt visszavezetett.

Alba. Nem tagadom. A’ zaj el van csendesítve, ’s minden az engedelmesség’ korlátai közzé tolatott-vissza, a’ mint látszik. De nem mindenkinek szabad kéjétől függ e kilépni ismét belőle? Ki fogja tartóztatni e’ népet hogy új nyugtalankodásra ne vetemedjék? Hol az erő melly ezt tehesse? Ki felel értte hogy ezután hív és engedelmes marad? Az ő jóakaratjok az az eggy zálog mellyet bírunk.

Egmont. ’S eggy népnek jóakaratja nem a’ legbíztosbb nem a’ legnemesbb zálog e? A’ nagy Istenre! Mikor tarthatja magát bíztosbbnak a’ Király mint mikor minden eggyért ’s eggy mindenért áll? Belső és külső ellenség ellen bíztosbbnak?

Alba. Azt talán csak nem fogjuk magunkkal elhitetni akarni hogy a’ dolgok így állanak mostan?

Egmont. A’ Király hirdessen köz bocsánatot, csendesítse-le az elméket, ’s majd ki fog tetszeni hogy a’ hűség és szeretet eggyütt tér-vissza a’ bízodalommal.

Alba. ’S mind az, a’ ki a’ Király’ felségét ’s a’ Vallás’ szentségeit káromlotta, szabadon, büntetlen’ járjon-fel ’s alá? eleven példa legyen másoknak hogy a’ legrettentőbb vétkek büntetlen’ maradnak?

Egmont. A’ ki oktalanságból vagy részegen követett bűnt, nem érdemel e inkább mentséget, mint hogy iszonyu büntetést lásson? Kivált a’ hol illy remény, illy teljes bizonyosság van hogy a’ tett többé vissza nem fordul. Hány Király volt épen ez által annál biztosabb? ’S a’ mostani kor és a’ jövendők nem épen azért magasztalják e, hogy nagyvoltok’ megsértését megtudták bocsátani, szánták, ’s annak bosszúját magokhoz illetlennek tartották? Nem épen ezért hasonlítatnak e Istenhez a’ ki igen sokkal nagyobb mint hogy minden káromlat hozzá férhessen?

Alba. ’S épen azért illik a’ Királyhoz az Isten’ és a’ Vallás’ tekintetéért, ezért nekünk a’ Királyéért harczolnunk. A’ mit a’ nagyobb nem tart méltónak magához, a’ mi tisztünk megbosszulni. A’ hol én tanácsolhatok, ott eggy vétkes se dicsekedjék büntetlen’ maradásán.

Egmont. ’S úgy hiszed hogy őket mind el fogod érhetni? Nem hallani e mindennap hogy a’ rettegés őket majd ide majd oda futamtatja? hogy őket az országból kiűzi? A’ leggazdagabbak vagyonjaikat, magokat, gyermekeiket, barátjaikat kiköltöztetik, a’ szegény a’ maga munkás kezeit szomszéd honnak adja zsoldba.

Alba. Fogják, ha meg nem gátoltathatnak. Ezért kíván a’ Király minden Fejedelemtől tanácsot és segédet, minden Helytartótól hív hozzá-látást; nem hírt hogy miként van, ’s hogy mi lehetne hogy úgy hagyná menni a’ dolgokat a’ mint mennek. A’ veszedelmet öszvetett kezekkel nézni, reményekkel vígasztalódni, magunkat az időre bízni, eggyszer kétszer közzéjek csapni, mint a’ fársáng’ napjaiban a’ lapoczkával hogy eggyet csattan, ’s hogy úgy tessék mintha tettünk volna valamit, holott szeretnénk semmit nem tenni; nem annyi e ez mint gyanúsokká tenni magunkat, mintha a’ lázadást örömmel néznénk, mellyet támasztani ugyan nem óhajtanánk, de szeretnénk ápolni?

Egmont kifakadni akarván; de magát mingyárt öszveszedi, ’s eggy rövid pauze után halkkal ’s elhült vérrel szóll. Nem minden szándék nyilványos, ’s némelly szándékot el lehet csűrni. Hiszen az is hallatszik mindenfelől, hogy a’ Király’ szándéka kevésbbé az hogy a’ Megyék világos és eggyforma törvények által igazgattassanak, hogy a’ Vallás’ tisztelete fenn-tartassék ’s közönséges béke adassék a’ népnek; mint az inkább, hogy az szabad-kéjü iga alá hajtassék, régi jusaitól megfosztassék, hogy vagyonjai elfoglaltassanak, a’ Nemesség’ elsőségei megnyirbáltassanak, mellyekért a’ Nemesség neki szolgálni ’s vérét és életét feláldozni kész. Úgy mondják hogy itt a’ Vallás csak eggy tiszteletes szőnyeg, melly megett a’ veszedelmes intézetek könnyebben koholtatnak. A’ nép térden áll, imádja a’ szent szőnyeget, ’s megette a’ madarász áll lesben.

Alba. Ezt én tőled vagyok kénytelen hallani?

Egmont. Nem az én gondolkozásomat! Csak a’ mit hol itt hol ott nagy és kicsiny, eszes és oktalan beszéll ’s hangosan hirdet. Az Alföldiek kettős jármot rettegnek, ’s ki felel szabadságokért?

Alba. Szabadság? Szép szó, ha ki jól értené! Millyen szabadságot kívánnak ők? Mi a’ legszabadabb’ szabadsága? – Jót tenni! – ’s ebben a’ Király őket gátlani nem akarja, nem fogja. Nem! nem! nem hiszik hogy szabadok, mint mikor magoknak és másoknak kárt tehetnek. Nem jobb volna e letenni a’ méltóságot mint illy nemzetet igazgatni? Midőn külellenség nyomúl-elő, mellyre senki sem ügyel a’ polgárok közzül, ugymint a’ kik csak azt űzik a’ mi hozzájok legközelebb áll; ’s a’ Király segédet kíván, akkor magok köztt versenygenek, ’s úgy szóllván az ellenséggel esküsznek-eggyüvé. Sokkal okosabb őket öszveszorítani, úgy bánni velek mint gyermekekkel, ’s mint gyermekeket kényszerítení hogy azt tegyék a’ mi hasznos. Higy nekem, eggy nép soha nem ér-meg, soha nem jut észhez; a’ nép mindég gyermek marad.

Egmont. ’S melly ritkán jutnak oda a’ kik igazgatnak! ’S nem jobb e hogy a’ sokak inkább sokakra bízzák magokat mint eggyre? ’s még az eggyre sem hanem a’ keveseire ez eggynek, azon népre melly urának tekintetén korosodik? Ennek van e egyedül jusa megokosodni?

Alba. Talán épen azért, mert nincs magára hagyva.

Egmont. A’ miért magát reájok senki sem hagyná örömest. Legyen a’ mi tetszik, én kérdésedre feleltem, ’s még eggyszer elmondom: Nem megy! Nem mehet! Én ismerem földieimet. Azok férjfiak, ’s méltók hogy az Isten’ földjét lakják; kereken: mindenike eggy kis Király, inghatatlan, dolgos, hív, ’s kedvelője régi rendtartásainak. Bízodalmát megnyerni nehéz, könnyü megtartani, makacs de jó, nyomni lehet, de nem elnyomni.

Alba, ki azonban nehány ízben körültekinte. Ezeket te a’ Király’ jelenlétében elmondanád?

Egmont. Annál rosszabb ha jelenléte elrettentene. Annál jobb, mind a’ Király’ részére mind a’ népére, ha bennem bátorságot, bízodalmat támasztana, ennél még sokkal többet mondani.

Alba. A’ mi hasznos, azt én úgy hallhatom mint ő.

Egmont. Ezt fognám neki mondani: „A’ juhász könnyen hajthat maga előtt eggy folt juhot; az ő ekéjét ellenkezés nélkül vonja az ökör; de a’ nemes lónak, ha nyereg alá akarod fogni, ki kell tanulnod gondolatjait; ne kívánj tőle nem okost, ne semmit nem okosan. Azért óhajtja a’ polgár a’ maga régi alkotmányát megtartani, azért tulajdon földijei által igazgattatni, mert tudja mint vezéreltetik, mert az illyenektől haszon-nem-lesést, részvétet várhat.

Alba. ’S az Uralkodónak nem volna hatalma e’ régi szokásokat ’s rendtartásokat megváltoztatni? ’s nem épen ebben állana e az ő legszebb elsősége? Mi maradandó e’ világon? ’s eggy országlási alkotmány legyen é az? Nem kell e idő’ lefolytával minden csatlásnak változásokon menni-véghez? nem kell e minden régi alkotmánynak épen ezért válni ezer gonosz’ okává, mert az a’ nép’ mostani állapotjához többé nem illik? Tartok tőle, a’ régi jusok azért olly kedvesek, mert rejteklyukakat hagynak, mellyekben a’ ravasz, a’ hatalmasbb, a’ népnek, az egésznek kárára, czéljaihoz férhet.

Egmont. ’S a’ szabad-kéjü változtatások, e’ határtalan benyulásai a’ legfőbb hatalomnak, nem előposták e, hogy eggy akarja tenni a’ mit tenni ezernek nem szabad? Ő akarja magát egyedül-szabaddá csinálni, hogy minden kívánságainak eleget tehessen, minden gondolatját végre-hajthassa. ’S ha mi magunkat ez eggynek, eggy jó és bölcs Királynak egész bízakodással általadjuk is, jót áll e ő nekünk maradékiért? felel e hogy ezek köztt eggy sem fog találtatni a’ ki félre tesz minden igazságos tekintetet, ’s rajtunk kímélet nélkül uralkodand? Ki ment-meg akkor minket a’ teljes kéjtől, ha majd a’ maga szolgájit, a’ maga véreit közzénk küldi, kik itt a’ földnek ’s a’ föld’ szükségeinek ismérete nélkül szabad tetszések szerént parancsolgatnak, semmi ellenállást nem találnak, ’s magokat mínden felelet’ terhétől menteknek érzik?

Alba; a’ ki ismét körültekingete. Semmi nincs természetesbb mint hogy eggy Király önn-maga által akarjon uralkodni, ’s parancsainak végre-hajtását legörömestebb azokra bízza kik őt leginkább értik, érteni leginkább akarják; a’ kik az ő akaratját kifogás nélkül teljesítik.

Egmont. És épen olly természetes, hogy a’ polgár attól kíván igazgattatni a’ ki vele született, vele nevekedett; a’ kiben a’ felől a’ mi igazság, egyenlő gondolat vagyon, a’ kit ő úgy tekinthet mint atyafiját.

Alba. ’S a’ Nemesség még is ezen atyafijaival egyenetlen’ osztozott.

Egmont. Az századok előtt történt, ’s most irígy szemmel többé nem nézetik. De ha szükségtelenül új emberek küldetnének, a’ kik másod ízben akarnának a’ nemzet’ kárával meggazdagúlni, ha a’ nemzet látná hogy ő fösvénynek, vakmerőnek, határtalan kevélységűnek vagyon kitéve; az forradalmat okozna, melly nem könnyen fogna önnmagában elcsendesedni.

Alba. Te nekem itt olly dolgokat mondasz a’ miket nem kellene hallanom; én is idegen vagyok.

Egmont. Hogy neked mondom, elég jele hogy czélzásom nem reád van.

Alba. ’S még így sem akarnám hallani tőled. A’ Király engem azon remény alatt külde ide, hogy a’ Nemesség segélleni fogja szándékait. A’ Király mély megfontolással nézte-el mi hasznos e’ népnek; a’ dolgok úgy mint eddig állottak, nem maradhatnak tovább. Az ő czélja az, hogy a’ népet, ennek tulajdon java végett, korlátok közzé szorítsa, a’ maga boldogságát, ha a’ szükség kívánná, erővel is reá-tolja, az ártalmas polgárokat feláldozza, hogy a’ többieknek nyugodalmok legyen, ’s a’ bölcs uralkodás’ szerencséjét élhessék. Ez az ő végezése; ezt a’ Nemességnek kijelenteni vagyon parancsomban, ’s én tanácsot kivánok az ő nevében hogy az miként vitessék véghez, nem mit, mert ezt ő maga végezte-el.

Egmont. Szavaid igazolják a’ nép’ félelmét, a’ közönséges félelmet! Elvégezte tehát a’ mit Fejedelemnek soha nem kellene végezni! Népe’ erejét, annak gondolkozását, azon képzeletet mellyet az maga felől magában csinált, a’ Király ezeket akarja elgyengíteni, elnyomni, eloltani, hogy rajtok könnyebben uralkodhasson. Sajátságainak belső velejét akarja elrontani, minden bizonnyal azért, hogy őket boldogabbakká tehesse. Elsemmíteni akarja őket hogy valamikké legyenek; eggy más valamivé. Oh, ha az ő czélja jó, úgy az félre fog értetni! Nem a’ Király ellen szegzik ezek magokat; csak a’ Király’ útjába állanak a’ ki eltévesztett úton menni első szerencsétlen lépéseit már teszi.

Alba. E’ gondolkozásaid mellett hasztalan igyekezett volna eggyességre lépni akarnunk. Te a’ Király felől keveset tészesz-fel, ’s megvetéssel gondolkozol Tanácsnokjai felől, ha kétleni mered hogy ezek őáltalok meggondolva, eléggé megmérve vannak e? Nekem nem az parancsom hogy még eggyszer tekintsem-végig az ellenző ’s javalló okokat. Engedést kívánok a’ néptől – tőletek pedig, ti elsőji, tanácsot és segédet, mint zálogát ezen határtalan, kérdésbevehetlen kötelességnek.

Egmont. Kívánd fejeinket, ’s úgy eggyszerre megvan téve. Hogy a’ nyak e’ járom alá hajoljon e, ha a’ pallos előtt bukjon e meg, az eggy jobb léleknek alkalmasan eggy lesz. Hasztalan szóllottam illy soká; a’ léget rengettem-meg; nem nyertem egyebet vele.

Ferdinánd

jő. Bocsánatot hogy beszéllgetésteket megszaggatom. Itt eggy levél mellynek hozója sürgeti e’ választ.

Alba. Engedjétek látnom mit tart. Félre vonúl.

Ferdinand Egmonthoz. Szép ló, mellyet embereid utánad hoztak hogy rajta házadhoz menj.

Egmont. Nem a’ legrosszabb. Már eggy idő olta tartom; kedvem van kiadni rajta. Ha tetszik, talán öszveférünk eránta.

Ferdinand. Jó; örömmel.

Alba

int fijának, ’s az visszavonja magát.

Egmont. Éljetek szerencsésen! eresszetek, mert a’ nagy Istenre, én többet mondani nem tudnék.

Alba. Szerencsédre a’ történet nem engedé gondolkozásodat bővebben elárulnod. Gondolatlanúl fedezéd-fel szíved’ redőjit, ’s sokkal terhesebben vádlád-be magadat mint ellenséged bosszúból tehette volna.

Egmont. E’ megtámadás engem nem rendít-meg; eléggé ismerem magamat, ’s tudom mint függök a’ Királytól, inkább tudom mint sokak kik az ő szolgálatjában magokat szolgálják. Kedvetlenséggel térek-vissza e’ versenygésből a’ nélkül hogy öszvegyezheténk vala, ’s óhajtom hogy az Úr’ szolgálatja ’s a’ hon’ boldogítása minél elébb eggyesíthessen. Talán eggy újabb kimagyarázat, a’ több Fejedelmek’ jelenléte, eggy szerencsés pillantatban, azt a’ mi ma lehetetlennek látszott, lehetővé fogja tehetni. E’ reménnyel lépek-el innen.

Alba fijának intvén. Állj-meg, Egmont. – A’ kardodat. – A’ középajtó megnyil; a’ galeríet rakva látni katonasággal, melly itt mozdúlatlan áll.

Egmont álmélkodva hallgatván eggy ideig. ’S ez vala a’ czél? ezért szóllítál-elő? Kardjához nyulva, mintha magát védeni akarná. ’S én védtelen’ állok?

Alba. A’ Király parancsolja, te foglyom vagy. Fegyveres nép jő-be mind két felől.

Egmont pauze után. A’ Király? – Oránien! Oránien! – – Kardját általnyujtván. Tehát vedd! Ez sokkal többször védte a’ Király’ ügyét mint e’ mellyet. – A’ középajtón ki. A’ fegyveres nép, melly a’ szobában vagyon, követi; úgy Ferdinand is. Alba veszteg áll. A’ kárpit legördül.

Brackenburg.

Kedves, az Istenért! mit kezdesz?

Klárika. Jer eggyütt, Brackenburg. Te nem ismered őket: mi kiszabadítjuk. Mert mi lehet erősebb mint az ő szeretetek eránta? Lángoló vágyást érez magában mindenike, esküszöm, kiszabadítani őtet, ’s a’ legszabadabbnak megadni szabadságát. Jer! Csak az a’ szó kell melly mindnyájokat öszvegyüjtse. Az ő lelkeikben még frisen él mivel tartoznak neki, ’s hogy egyedül az ő hatalmas karja tartóztatja a’ felettek-függő veszélyt, azt ők tudják. ’S ők kénytelenek miatta és magok miatt mindent merni. ’S mit merünk, mi? Legfeljebb is életünket, melly nem érdemli hogy megtartásáról gondoskodjunk ha ő vész.

Brackenburg. Szerencsétlen! te nem látod melly erő bilincseze le érczlánczokkal bennünket.

Klárika. Az az erő nekem nem látszik győzhetetlennek. Ne vesztegessünk soká hasztalan szókat. Itt jő nehany azokból a’ régi, derék, igaz férjfiakból. – Atyafiak! Szomszédok! eggy szóra! – Feleljetek, mi történ Egmonttal?

Ácsmester. Mit akar ez a’ leányzó? Mondjad, hallgasson.

Klárika. Jertek közelebb hogy halkabban szólhassunk, míg elvégezzük mihez fogunk, míg többre szaporodunk. A’ paczkázó kegyetlenség, melly őtet meg merte fogni, felrántva tartja a’ gyilkot hogy megölje. O atyafiak, az alkonynak minden beléptével nagyobb rettegés száll meg. Félem az éjt. Jertek, osszuk-fel magunkat, menjen kiki más úczára, ’s csődítsük-öszve a’ polgárokat. A’ piaczon ismét eggyüvé-jövünk, ’s áradásunk mindent velünk fog ragadni. A’ mi elleneink környülfogva, elárasztva látják-meg magokat, ’s mi őket elnyomjuk. Mint állhatna nekünk ellen eggy marok zsoldos-nép? ’S ő majd miközttünk tér-vissza, megszabadítva látja magát, ’s köszönhetni fog nekünk valaha valamit, nekünk, kik őeránta olly mélyen vagyunk elsüllyedve tartozással. Meglátja talán – bizonyosan meglátja a’ szabad ég alatt a’ hajnalt.

Ácsmester. Mi lelt téged, lyányka?

Klárika. ’S nem értetek? Én a’ Grófról szóllok. Gróf Egmontról.

Ácsmester. Ki ne mondd azt a’ nevet! az halált hoz.

Klárika. E’ nevet ne? Hogyan? Ki nem mondja azt minden alkalommal? Hol nincsen az írva? E’ csillagokban olvastam azt gyakorta világosan, betűről betűre. Ne nevezzem? Mit teszen ez? Barátim! kedves szomszédok! ti álmodtok; térjetek magatokhoz. Ne nézzetek reám illy meredt szemekkel, illy rettegve! Ne pillongjatok ide amoda ez ijedséggel. Hiszen én csak azt mondom a’ mit mindenitek óhajt. Az én kiáltásom nem tulajdon szíveitek’ kiáltása e? Ki ne csuklana térdre e’ bánattal-teljes éjjel, minekelőtte ő nyugtalan ágyán elterül, hogy Istentől megszabadulását kérje? Kérdjétek egymást, kérdje kiki önn-magát! ’s ki ne mondja velem: „Szabadságot Egmontnak vagy nekem halált!”

Jetter. Őrizz’ Isten! nagy ítt a’ baj.

Klárika. Veszteg! veszteg! ’s ne forduljatok-el annak nevére a’ ki felé kevéssel még ezelőtt olly örülve tolakodtatok. – Ha híre jött, ha ezt hallánk: „Egmont jő! Egmont érkezik Gentből!” akkor azon úczák’ lakóji tarták szerencséseknek magokat a’ hol ő keresztülment. ’S ha lovának dobogásai elhatottak hozzátok, kiki abba hagyá munkáját, ’s ablakhoz ugrott, ’s aggodalmakban-elfonnyadt képekre, mint a’ napfény, úgy röpült az ő arczáról öröm és reménynek sugára. Akkor a’ küszöben feltartottátok gyermekeiteket ’s mutattátok nekik: „Ime ez Egmont, az ott, az a’ legmagasbb! Az ő! Ő az a’ kitől ti boldogabb napokat reméllhettek mint a’ millyeket szerencsétlen atyáitok láttak.” Hogy gyermekeitek ezt ne kérdhessék eggykor: „Hova lett Egmont? hol vannak a’ napok mellyekkel eggykor bennünket bíztatátok?” – ’S így pazaroljuk a’ szókat, ’s itt állunk öszveöltött karral, ’s őt veszni hagyjuk!

Soest. Nem szégyelled, Brackenburg? Ne hagyd magát. Kapd-félre a’ baj elől!

Brackenburg. Kedves Klárika, menjünk. Mit fog mondani anyád? Talán –

Klárika. Azt hiszed hogy gyermek vagyok, hogy megőrültem? Mit talán? – E’ rettentő bizonyos mellől semmi remény által nem fogsz félre-vonni. Hallanotok kell, ’s hallani fogtok; mert látom én hogy meg vagytok zavarva, hogy nem találhatjátok-fel saját kebletekben ten-magatokat. Keresztül a’ jelen bajon, reppenjünk-vissza eggy pillantással a’ multba, a’ kevéssel ezelőtt elmultba. Fordítsátok tekinteteiteket a’ jövendő felé. Élhettek e ti? Fogtok e ti élni ha ő vesz, az ő lehelletével tűn-el a’ Szabadság’ vég lélegzete. Mi volt ő nektek? Kiért vetette magát a’ legrettentőbb veszély közzé? Sebei csak tiérettetek folytak ’s gyógyultak. Azt a’ nagy lelket melly mindnyájatokat horda, tömlöcz zárja-be, ’s körűle a’ legundokabb öldöklés’ borzongásai lebegnek. Ő talán titeket vár, bennetek reméll ő, a’ ki csak adni, kérelmeket teljesíteni szokott vala.

Ácsmester. Koma, jerünk.

Klárika. ’S nekem nincsenek karjaim, nincsen velőm; de az van a’ mi nektek eggyül eggyig nincs, bátor lelkem, ’s megvetése a’ veszélynek. Oh, ha lehelletem lángba hozhatna benneteket! oh, ha mellyemre-szorítva, benneteket felmelegíthetnélek, feléleszthetnélek! Jertek!^* Én köztetek megyek! – Mint a’ magát védeni-, mást rontani-nem tudó zászló lobogva vezérli a’ harczolók’ lelkes seregét: úgy lobogjon az én lelkem a’ ti fejeitek felett, ’s a’ szeretet ’s merészség az elszórt ingó népet gyüjtse rettentő sereggé!

Jetter. Vonjátok félre, sajnálom, szánom.

Polgárok el.

Brackenburg. Klárika, nem látod hol vagyunk.

Klárika. Hol? Azon ég alatt, melly szebb színbe szokott vala kelni mikor alatta ő járt. Ez ablakokból néztek-ki ők, négy öt fej egymás felett; ez ajtók mellé bújtak-el, mikor ő lepillanta reájok, a’ gyávákra! Oh, úgy szeretém vala őket mikor őt még tisztelték! Ha eggy vérengező, zaklató volt volna, nem bánnám hogy most, midőn meg van buktatva, magára hagynák. De szerették őtet! – Oh, ti kezek, kik sipakhoz nyulni tudtatok, kardhoz ti nyulni nem tudtok! – Brackenburg, ’s mi – Szidjuk, átkozzuk őket? – E’ karok, mellyek őtet olly sok ízben szorongatták, mit tesznek ezek most érette? – A’ fortély már olly sokat elsüte a’ világon. Te ismersz minden nyilást, minden részt^*, ismered a’ régi várat. Semmi sincs lehetetlen; mondj eggy tanácsot.

Brackenburg. Nem mennénk haza?

Klárika. Jó.

Brackenburg. Amott a’ szegletben látom Alba’ őrjét; engedj útat szivedhez az ész’ szavának. Képzelhetsz e gyávának engem? nem hiszed hogy értted kész lehetek veszni? Itt mind ketten őrjöngünk^*, én úgy mint te. Nem látod e a’ lehetetlent? Térj magadhoz! te magadon kívül vagy.

Klárika. Magamon kivül vagyok? Irtóztató! Brackenburg, te vagy magadon kivűl. Midőn a’ hőst nyilván magasztalátok, tisztelétek, őtet barátunknak, védünknek, reményünknek nevezétek, mikor Éljenekkel fogadátok ha jött, akkor szugomban állék, félig-feltoltam az ablakfiókot, pislongva rejtém el magam’, ’s szívem nagyobban vere mint mindnyájatoknak. Most ismét nagyobban ver mint mindnyájatoknak. Elbujtok midőn reátok szükség volna, megtagadjátok őt ’s nem érzitek hogy oda lesztek ha ő vesz.

Brackenburg. Jer haza.

Klárika. Haza?

Brackenburg. De eszmélj-fel hát. Tekints-körül! Ezek az úczák a’ mellyekre te csak vasárnaponként lépdeltél, a’ mellyeken végig szemérmesen mentél Templomba, a’ hol nehezteltél ha eggy nyájas idvezléssel mertem feléd közelíteni. Itt állasz, itt szóllasz, az egész világ előtt; térj magadhoz, kedves! mit használ az?

Klárika. Haza! Igen, magamhoz térek. Jer, Brackenburg, haza! Tudod te hol az én honom?

el.

Egmont

egyedül.
Régi barátom! mindég hű alvás! te is futsz é előlem mint minden más barátim? Melly készen szálltál te mindég az én még szabad főmre, ’s beárnyalád halántékimat, mint a’ szerelem’ myrtuszfonadéka! A’ fegyver’ csörtetése köztt, az élet’ hullámjain, könnyen-lihegve nyugodtam én, serdülő ifju, a’ te karjaidban. Midőn ágon lombon fergeteg méne-keresztül, ’s a’ tölgy’ tetője recsegve hajlongott, ingatlan álla benne a’ szív’ veleje. ’S mi ráz most? mi tántorgatja e’ hív, e’ félni-tudatlan lelket? Érzem, az ölő-szekercze’ pengése az melly gyökeremet szegdeli. Még állok, ’s belső borzongás jár-keresztül. – Úgy van, győz az álnok hatalom; fenekedik a’ súgár törzsre, ’s elébb mint amott a’ kéreg, recsegve ’s mindent-öszvetördelve dől-el koronád. ’S te, ki a’ legnyommasztóbb gondokat szappanlapták gyanánt szoktad vala eltolni fejedről, miért nem kergetheted-el most azt a’ sejtést melly ezerképen reppen fel és alá benned? Miolta jelen-meg neked rettentőleg a’ halál? mellynek sok alaku képeivel te olly csendes vérrel éltél mint a’ földnek megszokott egyéb alakjaival. – De ő most nem is az a’ tüzes ellen, mellynek az egésséges kebel vetélkedő bátorsággal vágy ellenébe; a’ tömlöcz, előképe a’ sírnak, kedvetlen mind a’ lelkesnek mind a’ gyávának. Tűrhetetlen vala nekem a’ kipárnázott széken is, midőn, a’ Fejdelmek’ pompás gyülekezeteiben, a’ mit könnyen lehetett vala elvégezni, vissza meg’ vissza-forduló beszédek köztt fontolgatánk, ’s ollyankor a’ palota’ bús falai köztt a’ padlás’ gerendáji el látszottak engem nyommasztani. Mentem, mihelytt lehete, ’s lóra szöktem eggyszerre mély fellélegzéssel. ’S ki, sebesen, oda a’ hova illünk! a’ mezőre, hol a’ földből felpárázva, a’ természetnek minden legszükségesbb, legközelebbi adománya, ’s végig-lebegve az egeken, a’ csillagzatoknak minden áldásai körülkerengenek; hol mi, mint az a’ földszülte óriás, a’ köz anya’ megérintésétől több erővel szökellünk magosra; hol az emberiséget egészen, ’s minden ereinkben emberi kivánságokat érzünk; hol a’ kívánkozás előre-tolni, magát meggyőzni, megragadni, markát használni, birtokba jutni, az ifju vadásznak lelkén végig-lángol; hol a’ katona a’ maga vele-született jusát az egész világra gyors léptekkel siet éreztetni, ’s rettenetes szabadságban, mint a’ rivancs a’ földön ’s réten ’s erdőn pusztítva megyen-el, ’s semmi határt nem ismér mellyet emberi kezek vonának. Te csak kép vagy, csak emléki-álma sokáig-bírt szerencsémnek! hova vitt-el téged tőlem a’ hiteszegett sors? Azért tagadja e meg a’ nap’ fényében az általam soha nem rettegett halált, hogy e’ visszás penész köztt a’ sír’ előérzésével töltsön-el? Mint lehell undorral reám e’ kövek között! Már mered az élet, lábam rettegi e’ pihenőt, mint a’ sírt. Gond! gond! ki az öldöklést még a’ maga órája előtt kezded, távozz-el tőlem! – De miolta van tehát Egmont egyedül? olly igen egyedül e’ világon? Téged a’ kétség zsibbaszt-meg, nem a’ szerencse. A’ Király’ igazságszeretése mellyben egész élted alatt bízál, a’ Regensné’ barátsága, melly (magadnak megvallhatod) csaknem szerelem vala, ezek eggyszerre eltüntek e, mint az éj’ lidérczei? ’s egyedül hagytanak e téged a’ homályos ösvényen? Barátid’ sergét nem fogja e’ a’ te Orániened mindent-merve vezérleni? Nem fog e öszvegyülni a’ nép, hogy dagadozó erővel megmentse régi barátját? Falak, mellyek engem itt fogva tartatok, oh, ne tartóztassátok tőlem annyi lelkeknek jómat-akaró tolakodásaikat! ’s a’ melly lelkesedés egyébkor az én szemeimről omla reájok, az most az ő szívekből térjen-vissza az enyémbe! Oh igen! ezrenként kelnek-fel! jőnek! körűlem gyülekszenek-öszve! Fohászkodásaik ostromló hévvel röpül az ég felé, csudát kérnek. ’S ha megszabadításomra angyal nem száll-alá, látom azt, kardhoz, láncsához kapnak. Feszülnek a’ kapuk, a’ rostélyok nyilnak, a’ falak omlanak, ’s Egmont vígan kél-ki a’ viradó napnak ellenébe. Mennyi ismert arcz fogad víg sikoltozással! O Klárika, ha te férjfi volnál, úgy téged mindenek előtt látnálak-meg itt, ’s neked örömmel köszönném a’ mit eggy Királynak nehezen tudnék, a’ Szabadságot.

Klárika.

lámpával jő ’s eggy pohár vízzel kamarájából. Üvegét az asztalra teszi, ’s ablakhoz lép.
Brackenburg? te vagy? – Hát mit hallék? – Még senki! senki! – Az ablakhoz teszem a’ lámpát, lássa hogy még fenn vagyok, hogy még várom. Megígérte hogy hírt hoz. – Hírt? Rettentő bizonyosságot! – – Egmont halálra kárhoztatva! – Melly Itélő-szék állíthatja őt maga elébe? ’s ők halált mondanak reá! A’ Király kárhoztatja halálra? Vagy a’ Herczeg? – ’S a’ Regensné félre-vonja magát; Oránien kés, kés minden barátja. – – Ez az a’ világ, mellynek állhatatlan volta, hitetlensége felől annyit hallottam, de soha nem érzettem? Ez az a’ világ? – Ki lehetne olly romlott, olly gonosz, hogy a’ kedvest gyűlölhesse? A’ gonoszság eléggé erős lehetne é a’ közönségesen jónak ismertet megbuktatni? De úgy van! – O Egmont, úgy hittem, te Isten és emberek előtt bátor vagy mint e’ karok között! Mi voltam én neked? Te engem tiédnek nevezél, ’s én neked szenteltem egész éltemet. – Mi vagyok most? Hijába’ nyujtom-ki kezem’ azon kelepcze után melly téged fogva tart. Te segéd nélkül ’s én szabad! – Itt a’ kolcs ajtómhoz. Kéjemtől függ menni, jőni, ’s nem használhatok neked! – – Oh kössetek-meg, hogy el ne csüggedjek; vessetek a’ legmélyebb tömlöczbe hogy nedves, hideg falakba verhessem főmet, hogy szabadság után síránkozzam, azt álmodhassam hogy miként fogok rajta segélyteni; ha bilincsek nem ellenzenék, miként fognék rajta segélyteni. – Most szabad vagyok, ’s a’ szabadságban fekszik érezése tehetetlenségemnek. Érzem magam’, ’s eggy tagomat sem mozdíthatom-hogy könnyítsek rajta. – Ah igen, Egmont, lényednek azon kisded része is, a’ te Klárikád, fogva van, mint te, ’s haláli rándúlatok alatt merengeti utolsó erejét elszakasztva tőled! – Lépdelni hallok, köhenteni – Brackenburg – ez ő lesz! Szerencsétlen jó ember, a’ te sorsod az marad a’ mi volt. A’ kit szeretsz, megnyitja az éjjeli-ajtót neked, ’s oh melly keserves öszvejövethez!

Brackenburg fellép.

Klárika. Te sápadtan, te félve jössz. Brackenburg, mi dolog?

Brackenburg. Ál útakon veszélyek köztt jövök hozzád. A’ nagy úczákat katonaság állotta-el.

Klárika. Beszélld-elő, mit látál?

Brackenburg helyet fogva. Ah Klári, hagyj sírnom. Én őtet nem szerettem. Ő volt a’ gazdag, ’s a’ szegénynek eggyetlen bárányát zsírosabb legelőre csalta-által. Nem átkoztam őt soha, az Isten engem hívnek, lágynak teremtett. Bánatban folyt-le előttem életem, ’s úgy remélltem mindennap, hogy elepedve múlok-ki.

Klárika. Feledd azt, Brackenburg, feledd önn-magadat. Szóllj felőle! Való e? való, hogy halálra ítéltetett?

Brackenburg. Való^*; bizonyosan tudom.

Klárika. ’S még él?

Brackenburg. Él.

Klárika. Mint tehetsz erről bizonyossá? – A’ kajánság éjjel öli-meg a’ dicsőt! minden szem elől elrejtve fog folyni vére! Bódult álomba sippadva fekszik a’ rettegő nép, ’s szabadúlást álmod, ájult óhajtásának teljesedését álmodja, míg az ő lelke, neheztelve reánk, kikél a’ világból. Ő oda van! – Ne csalj meg engem! ne magadat!

Brackenburg. Bizony nem; ő él, ’s elég irtóztató, hogy a’ spanyol a’ népnek mellyet el akar taposni, eggy hallatlan látványt készít: örökre öszvetiporni minden szívet melly merészel sohajtani szabadság után.

Klárika. Mondd tovább, Brackenburg; csendes hideg vérrel mondd-ki az én halálos-ítéletemet is. Közelebb, mindég közelebb lépdelek a’ boldog táj felé; reám már a’ béke’ vidékeinek mindenikéről vígasztalás lebeg. Szóllj.

Brackenburg. Értenem lehete az őröktől és a’ mi szók itt ott estek, hogy a’ piaczon nagy titokban valami rémítő dolog készül. Oldalvást tehát, holmi ismert menéseken, a’ bátyám’ házához csúszék, ’s eggy hátulsó-ablakon kinéztem a’ piaczra. – A’ spanyol-katonák nagy kört csináltak, fáklyákat tartván kezeikben. Kimerengetém szokatlan szemeimet, ’s az éjből eggy fekete polczozat emelkedék előttem, tágas, magas; elborzadtam látására. Nagy gonddal sürgöttek sokan körösded, a’ mi gerendák ’s deszkázatok még fejéren álltak, fekete posztóval bevonni. A’ grádicsokat is feketével takarták-be; jól lehete látnom. Eggy fejér Feszűlet, melly, keresztül az éjen, ezüstnek látszott, magasra emelteték az eggyik szegletben. Mindég bizonyosabbnak ’s bizonyosabbnak tetsze a’ rettentő szándék. A’ fáklyafény itt ott látszott még, de most úgy tetszett mintha távozna, ’s végre egészen elaludt. Az éj’ csudaszülöttje eggyszerre tért anyjának méhébe.

Klárika. Elég, Brackenburg! már elég! hagyd lelkemen nyugodni e’ borítékot. A’ kísértetek eltüntek, ’s te kedves nyájas éj, kölcsönözzd lepledet a’ magában-forró földnek; az tovább nem hordja az undok sulyt, felrepeszti mély hasadékjait, ’s recsegve nyeli-el az öldöklés’ polczát. ’S eggyikét angyalainak leküldi az az Isten kit ők dühök’ czímerévé mocskolnak; a’ zárak és reteszek megnyilnak a’ szent követ’ illetésére, ’s ő szelid fénnyel öleli-meg a’ maga barátját, ’s kiviszi által az éjen szabadságba, gyengéden és nyugodalommal. ’S az én útam is e’ setétben megy neki elébe.

Brackenburg Klárikát tartóztatva. Hova, édes? mit mersz?

Klárika. Lassan, barátom! lassan! hogy fel ne ébredjenek, hogy magunkat fel ne költsük. – Isméred e’ palaczkocskát, Brackenburg? Mosolygva vettem-el azt tőled, midőn engem siettető halállal ijeszgetél. – ’S most –

Brackenburg. Minden Szentek’ nevében!

Klárika. Meggátlani semmit nem fogsz. Az én részem a’ halál. ’S engedd nekem a’ szelíd sebes halált mellyet önnmagadnak készítettél volt. Ide jobbodat. – Azon pillantatban midőn megnyitom magamnak a’ setét kaput mellyből nem adatik visszatérni, e’ kézszoritással mondhatnám neked, melly igen szerettelek, melly igen keseregtelek. A’ bátyám korán holt-el, ’s én téged választálak az ő üre’ kipótlására. Szíved ellenkezék, ’s gyötrött engem, gyötre téged; azt kívántad vala hevesen, ’s mindég hevesebben, a’ mi neked rendelve nem volt. Bocsáss-meg, Brackenburg, ’s élj szerencsésen! Engedd hogy bátyámnak szóllíthassalak! Az a’ név sok nevet foglal magában. Vedd utolsó szép virágát a’ meghalónak hív szívvel – vedd e’ csókot – A’ halál mindent eggyé teszen, Brackenburg; eggyekké tehát minket is.

Brackenburg. Úgy hadd haljak-meg eggyütt veled! Osszd-fel! osszd-fel! Elég az két éltet is eloltani.

Klárika. Maradj! te élj, te élhetsz. – Légy segédjére anyámnak, ki nélküled megemésztené magát szegénységében. Légy azzá neki a’ mi én nem lehetek; éljetek eggyütt, ’s sirassatok. Sirassátok a’ hazát ’s azt a’ ki rajta segélyhetett volna. A’ mai ivadék e’ nyomort le nem rázhatja; még a’ bosszu’ dühe sem fogja azt le csendesíthetni. Éljétek végig, ti szegények, az időt, melly már nem idő. Ma akad-el a’ világ; az ő kerengése megszűn, ’s ereim már csak kevés perczekig vernek. Élj szerencsésen!

Brackenburg. Oh élj eggyütt velünk, élj csak magadnak! Te minket ölsz-meg magadban, élj és tűrj! Mi elválhatlanúl melletted maradunk, ’s a’ szeretet, figyelmes erántad mindenben, a’ legszebb vígasztalást készítse neked a’ maga élő karjai között. Légy miénk! a’ miénk! Hogy enyém légy, azt mondanom nem szabad!

Klárika. Lassan, Brackenburg! nem érzed mit illetsz-meg. A’ hol neked remény tűn-fel az nekem kétségberogyás.

Brackenburg. Osszd-meg az élővel a’ reményt. Mulass az örvény’ szélén, pillants-alá, ’s tekints vissza reánk.

Klárika. Én diadalt nyertem; ne hívj-vissza a’ küzdésre.

Brackenburg. Csábulásban vagy; éjbe borulva keresed a’ mélységet. Még nem minden világ aludt-el, még némelly nap –

Klárika. Jaj! reád jaj! jaj! kegyetlenül téped-el a’ kárpitot szemeim előtt. Igen is, virradni fog az a’ nap; hijába fogja öszvehúzni minden ködjét; meg fog virradni óhajtása ellen. Félve pillant-ki ablakán a’ polgár; az éj eggy fekete foltot hágy maga után; néz, ’s félelmesen nő a’ fényben a’ hóhérpolcz. – Újra-szenvedve fordítja-el fohászkodó szemét az atyjához oda-fenn a’ megbántott Istenkép. A’ nap ki nem mer lépni, nem akarja megjegyzeni az órát mellyben ő elhal. Lomhán mennek útjokon a’ mutatók, eggyik óra nyomban üt a’ másik után. Megállj! megállj! most az ideje; a’ reggel’ sejtése engem sírba tol. Az ablakhoz lép mintha ki akarna nézni, ’s titkon megissza italát.

Brackenburg későn vevén-észre. Klári! Klári!

Klárika az asztalhoz lép, ’s megissza a’ vizet. Itt a’ maradéka. Én nem hívlak utánam. Tedd a’ mit neked illik, élj! Oltsd-el e’ lámpát csendesen és késedelem nélkül; én nyugalomra megyek. Titkon menj-ki, ’s vond-be megetted az ajtót. Lassan! fel ne költsd anyámat. – Menj, ’s kerüld a’ veszélyt, hogy gyilkosomnak ne véljenek.

el.

Brackenburg. Úgy ereszt-el utószor, mint mindég. Oh, érezheti é emberi lélek, mint tud ő eggy szerető szívet öszvetépdelni! Itt hagy állnom, magamra bíz, ’s eggyeránt lesz utálatos előttem az élet és halál! – Egyedül halni! – Sírjatok a’ kik szerettek! Nincs keserűbb sors mint az enyém. Megosztja velem a’ halálcsepet ’s elküld! magától küld el! Maga után vonz, ’s visszalök az életbe. O Egmont, melly irígyelhető sors jut tenéked! Előlmegy ő, ’s a’ győzelem’ koszorúja az ő kezéből lesz tiéd, ’s ő neked az egész eget hozza elédbe! – Menjek e én is? ’S ismét oldaltt álljak? Az elolthatatlan irígységet vigyem-által ama’ hajlékokba? – A’ földön nekem maradás nincs többé, ’s menny és pokol egyenlő kínokra várnak. Melly kedves volna a’ semmivé-lét’ irtózatos keze a’ szerencsétlennek!

Brackenburg el. A’ Szín kevés ideig marad. Zengés hallatszik ’s az Klárika’ halálát jegyzi. A’ lámpa, mellyet Brackenburg el felede oltani, fel-felcsillámol, ’s elalszik.

Egmont. Kik vagytok ti, kik az alvást vadon kergetitek-el szemeimről? Mit sejtetnek velem remegő kevély tekinteteitek? Minek e’ rettentő csataj? Melly ijedelmes álmot hazudtok ti a’ fel alig serkent lélek’ elébe?

Silva. Minket a’ Herczeg küld, tudatni veled ítéletedet.

Egmont. Hozod a’ hóhért is, hogy végre-hajtsa?

Silva. Halld, ’s tudni fogod mi vár reád.

Egmont. Hozzátok ’s gyalázatos tetteitekhez ez illik. Éjjel forralva, éjjel végre-hajtva. Igy rejtőzik-el ez undok tette az igaztalanságnak. – Lépj-elő bátran te, ki a’ pallost köpenyed alatt hozod; itt főm, a’ legszabadabb, mellyet valaha kegyetlen uralkodás leütött.

Silva. Tévedésben vagy; a’ mit igazságos Bírák végeztek, azt nem fogják elrejteni a’ nap’ színe elől.

Egmont. Úgy a’ szemtelen vakmerőség felülhalad minden képzelményt.

Silva eggy mellette-állótól elveszi az Ítéletet, kifejti azt, ’s olvassa: „A’ Király’ nevében ’s az Ő Felsége által mireánk általtett különös hatalom’ ereje szerént, minden alattvalójit, bár mi rangúak legyenek, nevezetesen az Aranygyapju’ Lovagjait is, ítélet alá vonszani, ismerjük” –

Egmont. ’S a’ Király ezt általteheti?

Silva. – „ismerjük az előre bocsátott teljes és törvényes megvizsgálás után, hogy te Henrich, Egmonti Gróf, Gaurei Herczeg, magadat a’ pártütés’ vétkesévé tetted; ’s ehhezképest azt ítéltük, hogy te a’ felviradandó nap’ reggelén a’ tömlöczből a’ város’ piaczára vitessél, és ott a’ nép’ szeme-láttára, minden hitetleneknek elrettentéseűl, pallos által az élők’ serge közzül halálra adassál. Költ Brüsszelben” – Dátum és esztendőszám érthetlen’ olvastatnak-fel, hogy a’ Nézők ne értsék.
„Ferdinand, Albai Herczeg, Előlülője a’ Tizenkettők’ székének.”
Im tudod mir vár; kevés időd van hátra magadat elkészíteni, házadról rendelést tenni, a’ tiéidtől búcsút venni. – Silva kísérőjivel el. Ferdinand és a’ két fáklya marad. A’ Szín kevéssé vagyon felvilágítva.

Egmont sülyedve áll, ’s Silvát vissza nem fordulva hagyta menni. Egyedül véli magát, ’s midőn szemét felveti, meglátja Ferdinandot. Te állasz ’s vesztegelsz? Te jelenléted által még nevelni akarod álmélkodásomat, rémülésemet? Azt a’ kedves hírt akarod megvinni atyádnak hogy én gyáván csüggedezem? Menj, mondd neki, mondd, hogy hazugságával sem engem sem a’ világot el nem ámítja. Neki, a’ névszomjuzónak, elébb háta megett fogják suttogni, azután hangosan ’s mindég hangosabban mondják, ’s mikor eggyszer leszálland a’ tetőről, ezer szózat kiáltozza reá, hogy őt nem az országlás’ java, nem a’ királyi méltoságé, nem a’ Megyék’ elcsendesítése hozták ide. Maga miatt tanácslott ő háborút, hogy a’ hadakozó a’ hadakozásban ragyogjon. Ő temérdek zenebonát indíta, hogy szükség legyen reá. ’S én elesem, áldozatja az ő alacsony gyülölésének, az ő kicsinyded irígységének. Tudom, merem mondani, ’s a’ haló, a’ halálosan-megsebhedt, elmondhatja: engem ez a’ maga képzeleteiben nagy, engem ez irígyle, engem ez rég olta igyekezett eloltani, rég olta készült erre. Már akkor, midőn, még ifjontabb’, koczkát játszánk; ’s az aranyhalmok, eggyike a’ másik után, az ő feléről hozzám jöttek-által; akkor felgyúladva állott, hideg vért hazuda, de belsőjében csaknem megemészté a’ bosszu, nem annyira azon hogy én nyerek, mint azon hogy ő veszt. Még emlékezem szikrázó szemeire, álnok elsápadására, midőn eggy köz múlatság’ napján nehány ezer nézők’ jelenléte alatt czélt lövellénk. Ő szóllíta-meg hogy vele lőnék versenyt, ’s a’ két nemzet, Spanyolok és Alföldiek, fogadoztak. Meggyőztem őt; az ő golyóbisa elhibítá a’ czélt, az enyém tisztán kilőtte, ’s az enyémnek víg sikoltozással tölték-el a’ léget. Most magamat ér lövése. Mondjad neki hogy tudom, hogy őtet ismerem, hogy a’ világ minden diadaljelt kaczag mellyet a’ pulya lélek érdem nélkül állít magának. Te pedig – ha nem lehetetlen hogy a’ gyermek az atyja nyomdokaitól eltérjen – gyakorold magad’ a’ szeméremben, míg még ideje vagyon, ’s pirulj annak képében kit egész szívvel szeretnél becsülhetni.

Ferdinand. Hallgattalak a’ nélkül hogy szavaidba repüljek. Pironságaid azok nekem a’ mik a’ buzogánysujtások a’ sisakon; érzem a’ rázkodtatást, de fel vagyok fegyverkezve. Ütsz, de nem sebhetsz-meg; nekem csak az a’ fájdalom érezhető, melly keblemet szaggatja. Jaj nekem! jaj! Illyen látásra nőttem-fel! illyen rettenetes munkára vagyok kiküldve!

Egmont. Te panaszokra fakadsz? Mi érdekel téged? mi szomorít? Késő megbánás e hogy szolgálatodat e’ gyalázatos czimboraságnak adád? Te igen fiatal vagy, ’s külsőd sokat ígér. Nyájas valál, bízodalmat mutatál erántam. Míg téged láttalak, békével voltam atyáddal. ’S épen illy álnokúl, álnokabbúl mint ő, csalsz hálóba. Te vagy az útálatos. A’ ki neki hiszen, tegye azt a’ maga veszélyére: de ki retteghete veszélyt benned bízván? Menj! menj! ne fossz-meg e’ kevés pillantatoktól! Menj, hogy öszvegyüjthessem magamat, ’s a’ világot ’s tégedet felejthesselek.

Ferdinand. Mit mondjak neked? Itt állok ’s nézlek, ’s nem látlak és nem érzem magamat. Magamat mentsem e? Bizonyossá tégyelek e hogy igen későn, csak a’ vég ponton tudtam-meg atyám’ akaratját, hogy én azt, kényszerített, éltelen eszköze az ő akaratjának, tettem? Mit használ nekem akármelly vélekedésben vagy felőlem? Te el vagy veszve, ’s én szerencsétlen, csak azért állok itt hogy azt mondjam neked, hogy estedet keseregjem!

Egmont. Melly különös szózat, melly váratlan enyh jő előmbe a’ sír’ útján? Te, az én első, ’s merem mondani, talán eggyetlen ellenségem’ fija, te szánsz engem? te nem vagy eggyike gyilkosaimnak? Mondd-el, szóllj: kinek tekintselek én téged?

Ferdinand. Kegyetlen atya! Úgy van, reá-ismerek e’ parancsodban. Ismered gondolkozásomat, szívemet, mellyet olly gyakorta lágyszívü anyától vett örökségnek csúfolgatál. Hogy magamat hozzád-hasonlóvá képezzem, azért küldél ide. E’ nagy-embert a’ megnyiló sír’ szélén, eggy szabadkéjü halál’ hatalmában látni kényszerítesz, hogy a’ legmélyebb fájdalmat érezzem, hogy siketté legyek minden csapás eránt, ’s érzeketlenné, akármi ér.

Egmont. Álmélkodom. Szedd-öszve magadat. Állj és szóllj mint férjfi.

Ferdinand. Oh, bár asszony volnék! hogy ezt mondhatnák nekem: Mi bajod? mi érdekel? Nevezz nagyobb szörnyebb esetet, tégy rettentőbb tett’ tanújává, ’s köszönni fogom, ezt fogom neked mondani: Semmi volt!

Egmont. Eltéveszted magadat. Hol vagy?

Ferdinand. Hagyj szabad futást e’ szenvedelemnek, engedd hogy szabadon kesereghessek. Én nem akarok csendesnek látszani mikor minden tetemem rezg. Téged lássalak itt? – Téged? – Irtóztató! – Te nem értesz engem. ’S érthetsz e? Egmont! Egmont! nyakába esik.

Egmont. Oldd-fel nekem e’ titkot.

Ferdinand. Nem titok.

Egmont. Mint illethet-meg téged ennyire eggy idegen’ szerencsétlensége?

Ferdinand. Nem idegené! Nekem nem idegené! A’ te neved volt az a’ mi nekem első ifjuságomban mint az ég’ csillaga, világított. Hány ízben füleltem-fel utánad! hány ízben tettem erántad kérdéseket! A’ gyermek’ reménye az ifju, az ifjué a’ férjfi. Így hágdosál te énelőttem; elől mindég, ’s én téged irígység nélkül láttalak mindég elől, ’s én mindég utánad eggyik nyomról a’ másikra. Végre úgy reméltem, meglátlak itt, ’s szívem röpült feléd. Téged választottalak-ki példányomúl, ’s újra annak tevélek midőn most megláttalak. Most lehetek vele, mondám, most fogok végre vele élhetni, most őt megragadhatni, most – Mind el van metszve, ’s én téged itt látlak!

Egmont. Barátom, hahogy e’ nevezet neked kedves, vedd viszontvallásúl, hogy első meglátásodra az én lelkem is feléd röpült. Osztán érts-meg; mondd-ki: Akaratja e, komoly kemény akaratja e atyádnak hogy megöljön?

Ferdinand. Az.

Egmont. Ez az ítélet nem volna e hiu ijesztés, hogy csak megrezzentsen, félelemmel ’s fenyegetéssel büntessen, megalázzon, ’s királyi kegyelemből végre felemeljen?

Ferdinand. Nem az; ’s kesergem hogy nem az! Elejénten én is e’ reménnyel éleszgetém magamat ’s már akkor is kínt gyötrelmet érzék illy fekvésben látni téged. Most már nem szenved kétséget, most már bizonyos. Nem birok magammal. Hol veszek erőt az elmellőzhetlent, megváltozhatlant kitűrni?

Egmont. Úgy hagyj szóllanom. Ha lelked ennyire tol megszabadítani, ha az istenségtől melly engem e’ bilincsben tart, iszonyodol, ragadj-ki, tarts-meg! A’ pillantatok drágák. Te a’ Mindentehetőnek fija vagy, ’s magad is sokat tehetsz – szökjünk-meg. Én ismerem az útakat; a’ módok előtted nem lehetnek nem tudva. Engem csak e’ falak, csak kevés mértföldek zárnak-el barátimtól. Oldd-fel e’ bilincseket, vigy engem enyéimhez, ’s légy miénk. A’ Király eggykor bizonyosan megköszöni hogy engem megtartál. Most meg van lepve, ’s hihető nem ismeri a’ dolgokat. Atyád mer, a’ Felség kénytelen javallani a’ megtörténtet ha attól iszonyodik is. Te gondolkozol? Oh gondold-ki nekem a’ szabadulás’ módját. Szóllj ’s adj táplálatot az élő lélek’ reményének!

Ferdinand. Hagyd-el! hagyd-el! Minden szavad neveli elcsüggedésemet. Nincs semmi szer, semmi tanács, semmi szökés. – Ez kínoz, ez szorongatja mintegy körmökkel, mellyemet. Én magam vontam-öszve a’ hálót, tudom melly feloldhatatlan rajta a’ kötés, tudom mennyire van bevágva az út minden bátor lépésnek, minden fortélynak; magamat veled és mindenekkel másokkal lebilincselve érzem. Panaszkodnám e ha mindent nem próbáltam volna? Lábaihoz vetettem magamat, szóllottam, kértem. Ide külde, hogy a’ mi kedv és öröm bennem él, e’ perczben elöljem.

Egmont. ’S nincs szabadulás?

Ferdinand. Nincs.

Egmont dobbantván. Semmi szabadulás! – – Édes élet! kedves nyájas megszokása a’ lételnek, hatásnak! tőled váljak-e meg? hideg vérrel, magam’ megadva váljak-meg? Nem az ütközet’ zajában, a’ fegyver’ csattogása köztt, a’ dulongás’ munkája alatt mondasz te nekem könnyü rövid Isten-veledet; nem sietve vészesz te tőlem búcsút, nem kurtítod-meg az elválás’ pillantatát. Még eggyszer fogjam-meg úgy akarod, kezedet, még eggyszer pillantsak szemedbe, érezzem igen elevenen, a’ te szépedet, a’ te becsedet, ’s akkor magamat elszánva szakasszam-el, ’s mondjam: Maradj békével!

Ferdinand, Én pedig olly közel álljak hozzád, lássam, ne támogathassalak, ne gátolhassalak! Oh, melly szózat volna elég e’ panaszra? Melly szív ne csordulna-ki kötelékei közzül ez inség alatt?

Egmont. Csendesedjél.

Ferdinand. Te csendes lehetsz, megadhatod magadat, bajnoklag kiállhatod a’ nehéz küzdést a’ szükség’ kezén. Hát én mit tehetek? Hát én mit tegyek? Te meggyőzöd magadat és minket; te kiállod; én túléllek téged és magamat. Az asztalok’ örömei mellett világomat, a’ csaták’ mezején zászlómat elvesztettem. Hiu, ízetlen, zavart előttem a’ jövendő.

Egmont. Ifju barátom, kit én eggy ritka történet által nyerek és vesztek eggyszer’smind, a’ ki velem eggyütt érzi a’ halál’ kínjait, a’ ki érttem szenved, nézz engem e’ pillantatban, Te engem nem vesztesz-el. Ha életem tűkröd vala, mellyben magadat nézni szeretéd, légyen az halálom is. Az emberek nem csak akkor vannak egymással mikor eggyütt vannak; a’ távolvaló, a’ megholt is él nekünk. Én élek neked, ’s magamnak eleget éltem. Örültem minden napomnak, mindenik napomon serényen teljesítém tisztemet a’ hogy’ azt lelkisméretem hagyá. Most véget ér életem, a’ hogy’ elébb, jóval elébb, már a’ Gravelingi homokokon érhete vala. Megszünök élni, de éltem. Élj te is, barátom, kedvvel, örömmel, ’s ne rettegd a’ halált.

Ferdinand. Néked magadat meg lehete vala tartanod nekünk, néked magadat nekünk meg kellett vala tartanod. Magad ölted meg magad’. Gyakran hallgatám mikor felőled ezer ember szólla – irígyeid, jóakaróid – becsed felett perelvén egymással; ’s végre abban állapodtak-meg, ’s eggyike sem merte tagadni, ’s mindenike vallá: „Igen, de veszedelmes úton jár!” Hány ízben óhajtottam neked intést adhatni! ’S nem volt semmi barátod?

Egmont. Intve voltam.

Ferdinand. ’S a’ midőn e’ pontokat czikkelyenként láttam a’ vádakban, ’s a’ te feleleteidet reájok! eléggé jók téged mentegetni, nem eléggé erősek elhárítani rólad a’ vétket. –

Egmont. Ez eddig elég. – Az ember úgy hiszi hogy önn-maga intézi életét, hogy magát vezeti: azonban az ő belsője ellenállhatlanúl vonatik csillagzatainak végzése szerént. Ne merüljünk ez elmélkedésekbe. Őket én könnyen kiverhetem főmből, nem úgy gondjaimat a’ hazáért; de arra is lesz gond. Ha vérem ezért folyhat, ha az békét hozhat e’ népnek, úgy örömest fog folyni. Elég szomoru hogy nem lesz úgy! De az embernek nem illik ott aggódni a’ hol semmit nem tehet. – Ha az atyád’ pusztító hatalmát meggátolhatod, intézheted, oh tedd! Ki fogja azt tehetni? – Maradj békével!

Ferdinand. Én nem mehetek.

Egmont. Engedd, hogy embereimet jóvoltodba ajánlhassam. Az én szolgáim jó emberek. Hogy el ne szórassanak, szerencsétlenekké ne tétessenek! Mit tudsz Titoknokomról?

Ferdinand. Előre ment. Pártütőnek lelték, ’s feje véve van.

Egmont. Szegény lélek! – Még eggyet, ’s úgy osztán élj szerencsésen! Nem lehet tovább. – Bár melly hatalmasan hányattassék a’ lélek, a’ természet végre is ellen-állhatlanúl megkívánja zsoldját; ’s mint a’ gyermek, környültekergetve a’ kígyótól, az élesztő alvás’ karjai köztt nyugszik: úgy fekszik-le még eggyszer a’ megtikkadt a’ halál’ kapuji előtt, mintha hosszu útra menne. – Még eggyet. – Én eggy leányt ismerek; nem fogod azt megvetni mert enyém vala. Néked ajánlván őtet, nyugodt elmével halok-meg. Te^* nemesérzésü ember vagy. A’ melly asszony azt lel, megtette szerencséjét. Él az én öreg Adolphom? Szabad ő?

Ferdinánd. Az a’ nyers Öreg a’ ki téged mindég kísért mikor kilovagoltál.

Egmont. Épen az.

Ferdinand. Él és szabad.

Egmont. Ő tudja lakását. Vezettessd-el vele magad’, ’s jutalmazzd-meg végéig hogy e’ kincshez megmutatta az útat. – Élj szerencsésen.

Ferdinand. Én nem megyek.

Egmont az ajtóhoz tolván. Élj szerencsésen.

Ferdinand. Oh hagyj még!

Egmont. Barátom, búcsu nélkül.

Ferdinandot az ajtóig kíséri; ott kiszakasztja magát tőle. Ferdinand zavarban, eltompulva, megy.

Egmont

magában. Gyülöletes ember! Nem gondoltad hogy nekem e’ jótétet fiad által fogod nyujtani. Ez által megszabadultam gondjaimtól, kínjaimtól, félelmemtől és minden mardosó érezésimtől. Szelíd sanyarral kívánja a’ természet a’ maga utolsó adóját. – Vége van! el van végezve! és a’ mi a’ mult éjjel álmatlan’ tartott ágyamban, az most győzhetetlen bizonyossággal altatja-el érzékeimet. Ledől pihenőjére. Muzsika. Édes szunnyadás! úgy jösz te mint a’ tiszta szerencse, nem híva, nem kérve, legkészebben. Te feloldod a’ szoros gondolatok’ csomójit, az öröm’ és fájdalom’ képeit összevegyíted, meg nem háborítva foly a’ belső harmoniák’ köre, kedves ájultságba süllyedünk, ’s megszűnünk lenni. Elszunnyad. A’ Muzsika követi alvását; pihenője megett nyilni látszik a’ kőfal, ’s eggy ragyogó jelenés mutatja magát. A’ Szabadság mennyei lepelben, környülfogva fénytől, felhőjin ül. Arcza a’ Klárikáé, ’s az alvó Hős felé hajol. Keseregni látszik őtet. Majd magába száll, ’s bátorító ábrázzal mutatja neki a’ nyilcsomót ’s a’ rúdat és kalapot. Vígasztalja, ’s kijelenti neki, hogy az ő halála szerzendi-meg a’ Szabadságot a’ Megyéknek; Győzőnek ismeri-meg, ’s borostyánt nyujt neki. A’ mint a’ koszorúval megérinti fejét, Egmont álmában fordulást tesz, ’s hanyatt marad. Az Istenné lebegve tartja feje felett a’ koszorút; nagy távolságban tábori-muzsika hallatszik, ’s a’ Jelenés elfoszol. A’ csengés hangosabb lesz. Egmont felébred; a’ tömlöcz világot kap a’ reggel fényétől. Első mozdulta az hogy fejéhez nyúl; felkél, körültekinti magát, jobbját még mindég feje felett tartván. Eltünt a’ koszoru! Szép kép, téged a’ reggel’ fénye tola-el. Eggyesülve, oh! eggyesülve voltak legszebb örömei szívemnek: a’ mennyei Szabadság alakot kedvesemtől kölcsönöze, ’s a’ bájos leány magát a’ mennyei barátné’ öltözetébe leplezé. Komoly pillantatban jelennek-meg nékem eggyütt, komolyabban mint kedvesben. Véres papuccsal lépe-fel előttem, ’s ruhájának lebegő redőji vérrel valának bemocskolva. Az az én vérem volt, és a’ sok jóké. Nem, az nem folyt hasztalan! Lépjetek-által, derék nemzet! A’ Győzelem’ Istennéje vezérl. A’ dob közelít. Halld! halld! Melly gyakran híva engem e’ hang a’ csaták’ és győzelem’ mezejére! Melly víg kedvvel jártak társaim a’ veszélyes dicső pályán! E’ tömlöczből én is tiszteletes halálnak megyek elébe; a’ Szabadságért halok, mellyért éltem, mellyért vívtam, és a’ mellynek most szenvedve áldozom magamat. A’ Szín’ alagyát eggy sor spanyol-katonák foglalják-el, kik hellebárdokat tartanak. Igen, állítsátok-elő őket. Rekesszétek-be a’ sort; engem nem ijesztetek. Hozzá szoktam láncsák ellen láncsák előtt állani, ’s környülfogva a’ rettegtető haláltól, kettős gyorsasággal érzeni a’ víg éltet. Dobok. Téged az ellenség mindenfelől környülkerít! Kardok csillognak. Barátim, fenntebb tüzzel! Megettetek szüleitek’ feleitek, gyermekeitek állanak. Az őrök felé mutatva. ’S ezeket Uroknak üreg szava tolja, nem érzésök. Védjétek vagyontokat, ’s megtartani azt a’ mi néktek legkedvesbb, hulljatok-el örömmel, a’ mint erre példát én adok. Dobok. A’ mint az őrök és a’ hátulsó-ajtó felé elszánt lépésekkel megy, legördül a’ kárpit. A’ Muzsika belé szöktet, ’s győzedelmi symphoniával rekeszti-bé a’ diadalt.