Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Az erdő’ legtitkosbb mélyében, hol immár sok beszéllő vadat lestem-meg, eggy kedves zuhogásu vízomladék mellett feküdtem, ’s eggyik mesémet azon könnyü poétai ékbe igyekeztem öltöztetni mellyre a’ maga Múzáját annyira reá szoktatta La Fontaine, hogy a’ nélkül köz helyre lépni most már nem is akar. Elmélkedtem, törtem magamat, homlokom ált’ hevült. Semmi nem volt kedvem szerént; üresen maradt a’ papiros. Békétlenül költem-fel, ’s lássd, – előttem termett ő maga, ő! a’ mesélő Múza!

’S mosolygó képpel ezt mondá nekem: Tanítvány, monddsza, minek e’ hálátlan munka? A’ Valónak van szüksége a’ Mese’ kellemeire: de van e a’ poetai zengésére a’ Mesének? Te a’ fűszerszámot akarod fűszerszámozni. Elégedj-meg vele, ha a’ költés a’ Poetáé; az előadás légyen a’ piperétlen Történetjegyzőé, mint a’ tanúság a’ Bölcsé.

Felelni akartam a’ Múzának, de eltűnt. – „Eltűnt?” ezt kérdi, hallom, eggynémelly Olvasóm. „Bár hát hihetőbben ámítanál bennünket! a’ Múza’ szájába adni azt a’ silány okot mellyre tehetetlenséged’ érzése szoríta. Külömben ez igen is gyakorlott ámítás – –”

Való a’ mit mondasz, jó Olvasó. Nekem nem jelent-meg a’ Múza. Csak mesét beszélltem előtted, ’s önn-magad akadtál a’ tanúságra. Nem én vagyok az első ámító ’s az utolsó sem én leszek, a’ ki a’ maga eszelősségeit megjelent Istenség’ sugallása gyanánt fogja árulgatni.

Nyomorúlt Hangyák! monda a’ Hörcsök. Megérdemli e az a’ kevés a’ mit öszvekapartok, hogy eggy egész hosszú nyarat sanyaru munkában töltsetek-el? Látnátok csak melly nagy halmot gyüjtöttem én!

Oh! felele neki az eggyik Hangya, ha te többet gyüjtöttél mint a’ mire szükséged lesz, úgy igen is jól esik hogy az emberek vermeidet felássák, tárodat kiürítik, ’s tolvajságodért halállal büntetnek.

Az Oroszlán közelebbi ismeretségére méltóztatá a’ bohó Nyúlat. – Ugyan mondd-meg nekem, Oroszlán, mondá eggykor a’ Nyúl, való e hogy benneteket eggy nyomoru Kakas is futóba tud a’ maga megszóllalása által űzni?

Való, monda az Oroszlán, ’s tapasztalhatd hogy mi nagy állatok mindnyájan alája vagyunk némelly kis erőtlenségeknek vetve. ’S talán hallottad az Elefánt felől hogy azt a’ Disznó a’ maga röfögésével egészen elriasztja.

Úgy? felele a’ Nyúl. Most tudom tehát hogy mi nyúlak miért félünk olly felette a’ Kopók’ csiholásaiktól.

Eggy Szamár elég szemtelenséggel bírt, versenyt^* merni futni eggy agarázó Paripával. Rútul járt a’ szamár, ’s a’ Nézők hahotát ütöttek rajta. Tudom hol a’ baj, mond a’ Szamár; most tizenkét hete tövis méne lábamba; a’ miatt maradtam-el úgy!

Megengedjenek az Urak! monda Tiszt. Szépszavi Uram, ha mai tanításom nem volt olly tanult munka ’s olly épületes, mint a’ millyet a’ nagy Szilágyi’ tanítványától várhattak. Keményen el vagyok rekedve, ’s eggy hét olta hurut kínoz.

Mondj nekem akármelly nemesbb állatot a’ kit mímelni ne tudjak! úgymond a’ Rókának a’ kérkedékeny Majom. De a’ Róka ezt felelé: De te mondj inkább nekem bár melly nemtelent a’ ki méltónak tartana tégedet mímelni.

Pajtás Uraim! Nemzetem’ Íróji! – ha szólljak e világosabban?

Állatoknak és embereknek atyja! így szólla a’ Ló, ’s megállott a’ Jupiter’ trónja előtt; azt állítják hogy én eggyike vagyok a’ te legszebb míveidnek, ’s az önnszeretet azt el is hitetné velem. De nékem úgy tetszik hogy te holmit bennem egészen másként csinálhattál volna.

’S mit gondolsz, mit kellene rajtad megváltoztatnom? Szóllj bátran; én nem vetem-meg a’ jó tanácsot. Így szólla a’ jó Isten ’s kegyesen mosolygott.

Úgy vélném, felele a’ Ló, hogy gyorsabb fognék lenni ha hosszabb ’s húsosbb lábszárakat adnál, hogy eggy hosszú hajlott hattyúnyak díszesebbé tenne, hogy a’ széles szügy nevelné erőmet, ’s minthogy arra alkottál hogy a’ te kedvenczedet, az embert, hordjam, hátamra kellett vala teremtened a’ nyerget mellyet az engem kímélő Lovász most maga kötöz reám.

Jó ugymonda Jupiter; várj kevéssé. – Ekkor kimondá az alkotó ígét; ’s élet csorga a’ porba, organizált agyag szerkeze eggyüvé, ’s a’ trón’ zsámolyánál megállott az útálatos – Teve.

Hortyanva pillantotta-meg a’ Ló, ’s minden teteme reszketett.

Lássd itt a’ hosszasbb és húsosabb lábszárakat, monda Jupiter; imhol a’ hosszú hajlott hattyúnyak, imhol a’ széles szügy, ’s hátán a’ nyereg. Akarod, hogy illyenné csináljalak?

A’ Ló még is reszketett.

Eredj, monda Jupiter, ’s ez eggyszer tanulj okosabb lenni a’ nélkül hogy oktalanságodnak büntetését vennéd. De hogy vakmerő békétlenséged eszedbe jusson nehánykor, te új teremtés, maradj-fenn! – ekkor eggy fenntartó tekintetet vete a’ Tevére – ’s a’ Ló soha meg ne pillantson, hogy borzadás ne lepje-el.

A’ barátkozó Fülmile az erdők’ énekesei köztt irígyeket bezzeg lele, de nem lele barátot. Talán majd feltalálom eggy más nemben a’ mit keresek! monda, ’s leszállott a’ Pávához.

Szép Páva, csudállak téged! ugymond. – „Én is téged, nyájas zengzetü Fülmile!” – Legyünk hát barátok, monda továbbá a’ Fülmile; mi nem nézünk irígyen egymásra; te olly kedves vagy a’ szemnek mint én a’ füleknek.

’S a’ Páva és a’ Fülmile barátok lettek.

Kneller és Pope jobb barátok voltak mint Pope és Addison.

Eggy Juhásznak egész nyáját elölte a’ kegyetlen dög. Megtudta azt a’ Farkas, ’s imhol jő condoleálni a’ Juhásznak.

Juhász! ugymond, tehát való csakugyan hogy illy nagy csapás ére? azt hallom, egész nyájad elhullott. Szegény, ártani-nem-tudó, szép kövér juhok! A’ lelkem is sír bennem mikor elképzelem hogy elvesztetek.

Köszönöm szíves részvétét, Jó Uram, Fogasi Uram! Be szánakazó szíve van az Úrnak!

De az bizony! kiálta a’ Komondor, ha szomszédja’ veszteségében ő maga vall kárt.

Délczeg paripáján vágtatva nyargalt eggy Gyerkőcze. Akkor így szóllítá-meg eggy szilaj Bika a’ Csikót: No, ez bezzeg szép! eggy Gyermek’ kényének engedni!

Miért ne? felele a’ Csikó. ’S te azt hiszed, hogy dicsőségemre fogna válni ha eggy Gyereket hánynék-le?

Oh, az én éneklésemet sok ember csudálja! monda a’ Tücsök a’ Fülmilének. – ’S kik még is? kérdé a’ Fülmile. – A’ munkás Aratók’ egész sora engem örömest hall; pedig azt te is megvallod, hogy ők leghasznosbb tagjai az emberi társaságnak.

Azt én nem tagadom, felele a’ Fülmile; de te azért az ő javallásokon el ne hidd magadat. Azok a’ jó emberkék a’ kik éjjel nappal eggyre dolgoznak, nem bírnak eléggé kényes ízléssel. Halasszd akkorára a’ kérkedést ha majd a’ kéjére élő Pásztor, ki maga is jól játsza a’ sípot, dalodra gyönyörködve fülel.

Az Ölyv eggy éneklő Fülmilére csapott. Ha illy szép az éneked, ugymond, mi jó ízü lesz a’ húsod!

Kaján öröm szóllott e az Ölyvből, vagy elmétlenség? nem tudom. – „Derék igen derék asszony; szép verseket ír!” ezt mondá tegnap eggy valaki, meglátván - - - - t. – Ez ugyan elmétlenség volt.

Az én dicső emlékezetü atyám nagy bajnok volt! mondá eggy fiatal Farkas a’ Rókának. Az egész táj rettegett tőle. Többet ölt-meg egymás után kétszáz ellenségénél ’s fekete lelkeiket az Orcuszba küldötte-le. Csuda e tehát ha ennyi győzedel után végre őtet is meggyőzték?

Illy magasztalást csak a’ csapodár Panegyrista tenne felőle, mond a’ Róka a’ dicsekedő Farkasnak. A’ hízelkedni-nem-tudó Historiográph ezt mondaná: a’ kétszáz ellenség mellyen győzedelmeskedett, gyáva juh és szamár vala; az az eggy ellenség pedig a’ ki őtet eltiporta, az a’ Bika, mellybe életében legelőször mere belé kapni.

Sok századok után ismét akarta magát a’ Phoenix láttatni. Megjelent; ’s íme minden vad, minden madár előgyült. Bámulva nézte mindenik, mindenik örvendő magasztalásokra fakadozott.

De az érzékenyebb társaságos állatok szánakozva fordították-el tekinteteiket ’s sóhajtoztak: Szerencsétlen Phoenix! így szóllának. Neki az a’ bús sors juta hogy ne légyen sem szerelmese, sem barátja! Mert a’ Phoenix eggyetlen a’ maga’ nemében.

A’ Lúd’ tollai felülmulták az újonnan esett hó’ fejérségét. Elkevélyedve a’ Természetnek e’ vakító adományán, azt vélte, hogy ő nem lúdnak hanem hattyúnak teremtetett. Elhagyta társait ’s kevélyen úszott magában a’ tó’ síkján. Előre-nyujtotta nyakát, nehogy kurtasága elárulja, majd ismét azon hajlékonyságra igyekszett szoktatni, melly által a’ hattyu jelentgeti hogy ő kedves madara Apollonnak. De hasztalan volt erőlködése; a’ rövid nyak meredten maradt, ’s azt nyerte hogy eggy kikaczagott lúd lett; hattyu sem vált pedig belőle.

Eggy faldosó Disznó csámcsogva ette eggy magas tölgy alatt a’ lehullott termést. A’ midőn eggyik makkba harapott, már nyelte szemével a’ másikat.

Háládatlan! monda a’ Tölgy. Az én termésemmel élsz, ’s csak eggy köszönő tekintetet sem emelsz reám.

A’ Disznó megszünt eggy kevéssé enni, ’s ezt röfögé-vissza: Köszönő tekinteteim el nem fognának maradni, ha makkjaidat az én kedvemért hullatnád.

Rothadás dulta-öszve kevély tagjait eggy hadi Paripának mellyet merész Lovagja alatt ejte-le a’ csatában eggy lövés. Eggynek bomladékjait mindenkor másnak tenyésztére fordítja a’ szünetlenül munkában való Természet. Így repüle-fel ekkor is a’ büszhödt dögből eggy új darázsraj. Oh, ugymondának a’ Darázsok, melly isteni eredetüek vagyunk mi! a’ nemes Ió, Neptúnnak kedvencze, nemzőnk!

Ezt a’ nevetséges kérkedést megérté a’ figyelmes Meseköltő, ’s Italiának mostani lakosairól emlékezett-meg, kik magokat a’ régi halhatatlan Római Nép’ maradékainak képzelik, mivel sírhalmaik felett találtak születni.

Eggy régi Templom, mellynek repedezett falaiban a’ Verebek számtalan fészket raktanak, megújítatott. Készen álla már új ékében a’ Templom, ’s a’ Verebek előjöttek, fészkeiket keresni. No, ugymondának, mi haszna immár e’ roppant épületnek? Jertek, hagyjuk itt e’ haszna-vehetetlen nagy kőrakást.

Repülni fogok! monda az óriási Struccz; ’s a’ madarak’ egész serge komoly várakozásban állott, nézni, mint repülend. Repülni fogok! monda ismét, ’s kiterpeszté temérdek szárnyait, ’s úgy tolakodott a’ föld’ színén, mint a’ vitorlás hajó a’ tenger’ síkján; de eggy arasznyira sem hagyta-el a’ földet.

Íme eggy poetai képe azon nem-poetai főknek, kik dagályos Ódájiknak első soraiban magasra csapó szárnyaikkal dicsekszenek, ’s fenyegetőznek hogy túlhatnak a’ felhőkön és csillagokon, ’s szépen ide le maradnak a’ porban.

Kevélykedjél te a’ te nagy voltodban, a’ te erődben, a’ hogy’ tetszik; mondá a’ Struccznak a’ Veréb. Én tenáladnál inkább érdemlem azt, hogy madárnak neveztessem. Hiszen te nem tudsz repülni. De én tudok, ha csak alant is, ha csak kerengve is.

A’ víg bordalt vagy a’ szerelmes énekecskéket költő Poeta inkább érdemli-meg e’ nevezetet, mint a’ ki XXIV énekben írja altató Hermanniászát.

Be elaljasodott itt a’ mi nemünk! így sopánkodott eggy sok földet bejárt Pudli. A’ Világnak azon távol részén mellyet az emberek Indiáknak neveznek, bezzeg ott vagynak ám a’ derék ebek! Azok ám az igazi ebek, atyámfiai! Tudom hogy el nem hiszitek ha mondom, de én tulajdon szemeimmel láttam hogy azok még az Oroszlántól sem rettennek-meg, sőt nagy bátran bele kapnak.

De, kérdé az érettebb Kopó, megbirják e azt osztán? eggy Oroszlánt?

Ha megbírják e? ez vala a’ Pudli’ felelete. Azt nem merem állítani. Azonban ha meg nem bírják is, képzeld, nem elég e, hogy csak bele is kapnak? – –

O, monda a’ Kopó, ha meg nem bírják, úgy azok a’ te annyira magasztalt Indiai ebeid nálunknál semmivel sem jobbak, de ellenben jóval ostobábbak.

De beszéllj hát valamit azon idegen Országok felől a’ mellyeket bejártál! monda a’ Róka a’ messzejárt Gólyának.

’S a’ Gólya elő kezdé számlálni a’ sok tót, a’ sok vizes réteket, hol a’ legízletesbb gilisztákkal, a’ leghízottabb békákkal vendégeskedett.

Urasága sok ideig lakott Párisban; hol ott a’ legjobb Restaurateur? hová való borok tetszettek ott Uraságának leginkább?

Ama’ Kincsásó igen igazságtalan ember volt. Eggy régi vár’ omladékai köztt kutatván, meglátá hogy eggy bagoly eggy hitvány egeret fogott ’s megemésztette. – Illik e az a’ Minerva’ philosoph madarához! kérdé.

Miért nem? felele a’ Bagoly. Azért hogy csendes elmélkedésekben gyönyörködöm, nem élhetek léggel. Tudom ugyan hogy ti emberek azt kívánjátok Tudósaitoktól hogy ők – –

Mit csináltok ti, Hangyácskák? kérdé a’ Fecske a’ munkás hangyákat. Takarmányt gyüjtünk télére; ez vala a’ sebes felelet.

Okosan tészitek, monda a’ Fecske; én is azt fogom tenni, ’s tele kezdte hordani fészkét ölt pókokkal ’s legyekkel.

Fiam, monda végre a’ mosolygó anya mit akarsz te ezzel? – Mit akarok? Eleséget szerzek a’ komor télre, anyám; o szerezz te is! A’ hangyáktól tanultam-el e’ gondosságot.

Hagyd te a’ földi Hangyáknak ez alacsony gondosságot, fiam! monda neki az Öreg. Nem mind illik a’ nemesbb lényü Fecskéhez a’ mi őhozzájok illik. A’ kedvező Természet nekünk jobb sorsot ada. Elmulván a’ gazdag nyár, elköltözünk innen, ez útunkban lassan elszunnyadunk, ’s akkor meleg tók fogadnak-el bennünket, holott minden szükség nélkül nyugszunk mindaddig, míg az új tavasz új életre ébreszt.

Eggyet kérdek, de szóllj valót; monda eggy fiatal Keselyü eggy komor tudományos Bagolynak. Azt mondják, van eggy Meropsz nevű madár; az, ha felreppen, farkkal az ég, fővel a’ föld felé fordulva megyen. Ha való e az?

De ne hát! felele a’ Bagoly; azt csak az eggyűgyü ember költötte felőle. Sőt ő maga az az igazi Meropsz; mert ő szeretne felhágni az egekbe, de hogy azért eggy pillantatig se hagyja ide a’ földet.

A’ szeretést-érdemlő gyermekért soha nem tehetnek sokat a’ szülék. De midőn a’ megvakult atya elfajzott gyermekéért vért ont-ki szívéből, akkor a’ szeretet esztelenség!

Eggy hív Pelikán éhezni látván magzatjait, horgas orrával felrepeszté mellyét, ’s tulajdon vérével nyujtott nekik táplálatot. Csudálom hűségedet, monda nékie a’ Sas, ’s vakságodat szánom. Csak nézzd, hány semmire-való Kakukot költöttél-ki tojásid köztt.

Úgy volt valóban a’ hogy’ a’ Sas mondá; mert a’ hideg-vérü Kakuk az ő fészkébe is tojt. – A’ hálátlan Kakuk-fiak megérdemlették e, hogy életek illy drágán vásároltassék?

Nyílt szemmel alszik mind az Oroszlán, mind a’ Nyúl. Így aludt eggykor az elsőbb, elfáradván hosszas vadászatjában, rettenetes barlangja előtt.

’S közel hozzája eggy Tigris szökött-el, ’s kaczagta a’ könnyü szunnyodalmat. Lám, monda, a’ rettenhetetlen Oroszlán! Nem nyilt szemmel alszik e ő is, mint a’ társa, a’ Nyúl!

Nyúl? ezt ordítá a’ felszökött^* Oroszlán, ’s torkán kapta a’ Csúfolót. Hörögve fetrengett vérében a’ Tigris; az elcsendesült Győző pedig ismét lefeküdt, ’s tovább aludt.

A’ testes lomha Bika ’s a’ könnyü Szarvas eggyütt legeltek a’ réten.

Szarvas, monda a’ Bika, ha reánk talál ütni az Oroszlán, tartsunk eggyütt, mutassuk-meg neki hogy legények vagyunk, ’s verjük-vissza. – Azt éntőlem ne várd, felele a’ Szarvas; mert miért szálljak én egyenetlen viadalra az Oroszlánnal, holott előle bíztosan elszaladhatok?

A’ Szamár eggy éh Farkassal akadt eggyüvé. Könyörülj rajtam, ugymond a’ reszkető Szamár; én eggy nyomorult beteg teremtés vagyok; imhol lássd millyen nagy tövisbe hágtam.

Bizony nagyba! felele a’ Farkas. Szegény Szamár, be igen szánlak! ’S a’ lelkisméret ösztönöz hogy bajodon könnyítsek.

Alig mondá-ki a’ szót ’s a’ Szamár ketté vala tépve.

Két gyermek Schachot akara vonni. Nem lelték eggy Ugrójokat, ’s eggy heverő Közembert Ugrónak jegyzettek.

Csak hátrább Kelmeddel, Közember Uram! kiáltának a’ több Ugrók.

A’ két Játszó meghallá az Ugrók’ kevélykedését, ’s így szóllott: Félre a’ lármával! Talán nem azt a’ szolgálatot teszi ez nekünk a’ mit ti?

A’ Szamár monda Aesópnak: kérlek, ha ismét mesét csinálsz rólam, adj elmés ’s okos mondást számba!

A’ te szádba elmés ’s okos mondást? kérdé Aesóp. ’S nem azt fognák e majd mondani hogy az Erkölcsmester te vagy, ’s én a’ szamár?

Eggy nevezetes Faragó’ ércz statuája, meggyuladván a’ műhely a’ hol állott, széllyelolvadt. Ez az elolvadt ércz idővel eggy más Faragó’ kezébe jutott, ’s az eggy új statuát készíte belőle; külömbözőt az elsőtől alakjára, de szépségére hasonlót.

Meglátta az új munkát az Irígység, ’s öszvecsikorta fogait. Sokára eggy nyavalyás vígasztalásra akadt. A’ jó emberke, ugymond, csak ím’ ezt a’ szenvedhető mívet sem tudta volna készíteni ha az elolvadt érczben maradott előbbi Művész’ mestersége nem volt volna segédére.

Fellépvén Herculesz az Istenek közzé mindeneknek előtte Júnónak mutatta-be tiszteletét. Ezen az egész öszvesereglett Ég, ’s maga Júnó is, álmélkodott. Hogyan? mondának néki a’ több Istenségek; ’s te annak mutatsz legtöbb tiszteletet a’ ki mindég ellenséged volt? Igen is, felele Herculesz. Egyenesen az ő üldözései tüzeltek engem azon tettekre mellyek által az eget érdemeltem.

Az Olymp helyben hagyá az új Isten’ feleletét, ’s Júno letette haragját.

Eggy gyermek eggy szelíd kígyóval játszott. Kígyócskám, monda néki a’ gyermek, én teveled nem játszanék illy bíztosan ha el nem volna véve mérged. Ti kígyók gonosz, hálátlan állatok vagytok! Olvastam mint járt eggy szegény Földmivelő, a’ ki eggyiteket – ki tudja, nem volt e dédösöd? – hidegvéve lelvén az erdőben, megszánta, ’s melegítő keblébe tette. Alig élede-fel az álnok, ’s azonnal megmarta Jóltevőjét; ’s a’ szegény jószívü embernek meg kelle halni.

Csudálkozva hallom a’ mit mondasz, felele a’ Kígyó. Be tekervényesen bánnak a’ dologgal a’ ti Historicuszaitok. A’ mieink azt egészen másként beszéllik. A’ te jószívü Földmivelőd azt hitte hogy a’ kígyó igazán megfagyott; ’s mint hogy az a’ tarka kígyók közzül való volt, felvette, hogy haza érvén, levonja szép bőrét. ’S illett e az?

Ah, hallgass; monda a’ gyermek. Hol az a’ hálátlan a’ ki szép színt ne találjon a’ maga’ mentségére?

Jól mondod, fiam! monda az atyja, a’ ki kihallgatá beszédjeket. Azonban ha még is sopánkodást hallandasz a’ háládatlanság ellen, vizsgálj-meg minden környülményt minekelőtte valakit illy rút vétekkel hagynál megbélyegezni. Igazi Jóltevők ritkán vesztegették a’ magok’ segédeket háládatlanokra, sőt – merem becsületéül az emberiségnek állítani – soha nem. Azok a’ Jóltevők pedig, kik bizonyos czélokból lesznek jóltevőkké, megérdemlik hogy uzsorába, köszönet helyett, hálátlanságot kapjanak.

Haldoklott a’ vén Farkas, ’s végig tekinté élte’ napjait. Tagadhatatlan hogy bűnös vagyok, de csakugyan nem vagyok a’ legnagyobb. Sok rosszat követtem-el, de tettem jót is. Eggykor, jól emlékezem reá, olly közel jött hozzám eggy eltévedt bárány hogy azt könnyen megfojthatám vala, ’s nem bántottam. Ugyan akkor bámulásra-méltó szelídséggel hallgattam-el eggy juh’ szidalmát, pedig a’ nyájnak nem voltak őr ebei kiktől tartanom kellett volna.

Mind ezekre én is tanúd vagyok, monda néki Róka Bácsi, ki a’ vén Farkast a’ kimúláshoz készítgette. Mert én minden környülményt igen jól említek. Az épen akkor történt, midőn torkodon akadt volt a’ csont, mellyet orrával a’ szánakozó Daru vont vala-ki gégédből.

Eggy szilaj Tinó, ki akarván menni az ól’ ajtaján, szarvával letörte az ajtófél’ felső fáját. – Pásztor, mondá eggy Borju, nem teszek én neked illyen kárt! – Bár tehetnél! felele ez.

A’ borju’ szava a’ félénk Philosophuskák’ sopánkodása. „Az az istentelen Bayle! hány jó lelket botránkoztatott meg merész kétségeivel!” – Édes Urak, be örömest meg engedjük mi magunkat botránkoztatni, csak légyetek Baylek!

Eggy nagyra-vágyó Varju a’ színes Pávák’ elhullott tollaival czifrázta-fel magát, ’s midőn azt hitte hogy már eléggé ékes, a’ Júnó’ szent madarai közzé elegyedett. Rajta vesztett a’ bohó, ’s a’ Pávák hegyes orral állottak neki, ’s kiszedték az ál ékességet.

Elég már, kiálta a’ Varju; mind kiszedtétek a’ magatokét! De a’ Pávák, a’ Varjúnak tulajdon tollai köztt is látván nehány fényest, ezt felelték: Nyavalyás, hallgass; ez sem lehet tiéd! ’S még soká folyt a’ csipkedés.

Midőn eggykor az Oroszlán eggyütt méne az erdőbe a’ Szamárral, ki néki rettenetes ihogása által a’ vadakat akará meghajtani, eggy nyelves Varju ezt kiáltotta-le az Oroszlánnak eggy magas fáról: Gyönyörű társ! Nem szégyenlesz Szamárral menni? – A’ kinek hasznát vészem, felele az Oroszlán, annak, úgy vélném, megengedhetem hogy mellettem jőjjön.

Mind igy gondolkoznak a’ Nagyok mikor az alacsony-rendüeket emelik társaságokra.

A’ Szamarat, midőn az Aesóp’ Oroszlánjával kinek vadászkürt képében szolgált, az erdőbe ment volna, így köszöntötte eggy ismerős Szamár: Jó napot, Rokon! – Minő vakmerőség! monda elfordított fővel amaz.

Rendes! felele az elsőbb! Talán azért hogy eggyütt mégy az Oroszlánnal, több vagy nálamnál? Te is csak úgy szamár vagy mint én!

Eggy megvakult Tyúk, ki megszokta vala a’ kaparást, vak korában sem szünt-meg kaparcsálni. ’S mi haszna volt belőle a’ munkás bohónak? Eggy látó Tyúk a’ ki restelte fárasztani lábait, nem távozott-el mellőle, ’s hasznát vette az ő kaparcsálásának; mert ha a’ vak valamelly szemre akadt, azt ő mingyárt felfalta.

A’ munkás Német nagy fáradsággal gyüjti Collectaneájit: a’ fortélyos Franczia hasznokat veszi.

A’ Szamarak panaszra mentek Jupiterhez hogy ővelek kegyetlenül bánnak az emberek. A’ mi erős hátaink, ugymondának, viselik az ő terheiket mellyeket sem ők magok sem más állatok nem bírnak. És ők még is olly gyorsaságra kényszerítnek irgalmatlan ütéseik által mellyet a’ nagy teher lehetetlenné tenne, ha a’ Természet tőlünk meg nem tagadta volna is. Parancsolj tehát reájok, o Jupiter, ha hogy az embereknél van valami sikere a’ parancsolásnak, ne légyenek olly igazságtalanok. Szolgálunk mi nékiek örömest, minthogy látjuk hogy bennünket a’ végre teremtettél; de nem akarunk ok nélkül verettetni.

Kezemnek míve, monda Jupiter a’ szószolló Szamárnak; a’ te kívánságod nem helytelen: de nem látom miként hitessem-el velek hogy a’ ti lassúságtok nem akaratos tunyaság. ’S valamíg azt hiendik, mindég fognak kínozni. Hanem más móddal könnyítek bajotokon. Érzéketlenség légyen mostantól fogva osztályrészetek; bőrötök keménykedjék-meg a’ verés ellen, ’s bántóitok’ karjai fáradjanak-el a’ kínzásban.

Igaz vagy és könyörületes mindenekben o nagy Jupiter! kiáltának a’ Szamarak. ’S megvígasztalva tértek-el királyi székétől, mint a’ köz-szeretet’ forrásától.

A’ farkas-fajta ordas Hyláx eggy szelídbárányt őrze. Meglátá azt Lykódes, a’ ki, szinte mint ő, inkább hasonlított szőrére, szájára ’s füleire nézve farkashoz, mint komondorhoz, ’s reá üt. Farkas, kiált, mit akarsz e’ báránnyal?

Farkas bizony Magad! felele Hyláx. – A’ kutyák nem ismertek egymásra. – Eredj mert majd megtanítlak; ezt énreám bízta a’ Gazdám.

De Lykódesz el nem hagyta magát útasítatni; erővel el akarta venni Hyláxtól a’ bárányt. Hyláx ótalmazza; ’s a’ szegény bárány – szép őrzők! – széllyel vala tépve.

Jupiter és Apollon azon versengettek hogy mellyike tudja jobban ellőni a’ nyilat. Tegyük-meg a’ próbát, monda Apollon, ’s felvonta ívét, ’s a’ czél’ közepét, úgy eltalálta hogy Jupiter lehetetlennek látta, felülhaladni. Látom, ugymonda, hogy valóban jól lősz. Nehezen fognálak felülhaladhatni ez úttal. De máskor próbára kelünk. – Jupiter még mindég halogatja a’ próbára-kelést; mert Jupiternek van esze.

Jupiter tehát más Királyt ada a’ Békáknak; – a’ nem-ártható tőke helyébe eggy faldokló Vízi-kígyót.

Ha Királyunk akarsz lenni, mondának a’ Békák, mit faldossz bennünket? – Azért, mert Királytoknak kértetek, felele a’ Kígyó.

Én nem kértelek Királyunknak! kiálta az eggyik, kit éh szemmel már elnyele a’ jó Király. – Nem kértél? kérdé. Annál inkább! Úgy hát azért fallak mert nem kértél Királyodnak.

Régenten a’ Róka eggy tátott-száju, belőlről üres Álarczot lele. Be nagy fő! monda az álmélkodó Róka; agyvelő nélkül ’s nyílt szájjal! Úgy tartom, valamelly fecsegni-szerető’ feje lehetett.

Ez a’ Róka ismert titeket, örök Szájalók! büntető ostorai a’ legártatlanbb érzéknek!

A’ Holló eggy darab maszlagba-áztatott húst lopott mellyel a’ bosszús Kertész szomszédjának kártékony macskájit akarta eldögleszteni.

’S már elkezdette enni eggy magas tölgy’ tetején, midőn a’ Róka előkerül, ’s ekképen szóllítja-meg: Idvez’ légy, szép madara a’ nagy Jupiternek! – Kinek nézsz te engem? kérdé a’ Holló. – Kinek nézlek? mond a’ Róka. Avagy nem te vagy e az a’ nagy alakú Sas, ki minden nap előjősz a’ Jupiter’ jobbja mellől ’s e’ tölgyre szállasz hogy engemet, gyámoltalan Rókát, táplálj? Miért titkolod-el ez eggyszer magad’ előttem? Mintha nem látnám győzedelmes körmeid köztt a’ várt áldást mellyet nékem jóltevő Istened küldöz általad!

Csudálkozott a’ Holló, ’s örült hogy Sasnak ismérteték. Meghagyom, ugymonda, csalatkozásában; ’s ostoba adakozással leeresztette a’ húst, ’s kevélyen tovább szállott.

Kaczagva kapta-fel a’ húst a’ Róka, ’s gonosz örömmel megemésztette. De öröme kevés idő mulva kínos fájdalommá vált. Hatni kezdett a’ méreg, ’s a’ Róka megdöglött.

Bár ti is mérget keresnétek mindnyájan jutalmul, ocsmány Hízelkedők!

Én szerencsétlen! monda eggy fösvény a’ szomszédjának. Pénzemet mellyet a’ kertemben elástam, ellopta valaki az éjjel, ’s eggy átkozott követ temetett helyébe.

Hiszen te annak úgy sem vetted volna hasznát felele a’ Szomszéd. Képzeld tehát, hogy az oda tett kő a’ kincsed, ’s eggy fillérnyivel sem léssz szegényebb.

Úgy felele a’ fösvény; de más annyival gazdagabb! Annyival gazdagabb! megkábulok, ha azt képzelem.

Látta a’ Róka hogy a’ Holló megrablá az Istenek’ oltárait ’s az áldozat’ húsából élősködött, ezt kérdette magában: Azért van e vallyon része az áldozatban, mert profétái madár? vagy azért tartatik profétái madárnak, mert eléggé szemtelen az Istenek’ áldozatait lopdosni?

A’ szegény Juh sokat szenvedett a’ több állatoktól. Elméne tehát a’ Jupiter’ trónjához, ’s könyörgött hogy inségén könnyítene.

Jupiter hajlandónak tetszett teljesíteni kivánságát, ’s ezt mondá a’ Juhnak: Látom, kis jámbor, hogy téged fegyvertelen’ hagytalak. Válassz, mi által hozzam helyre e’ fogyatkozást. Szádat éles agyarral lábaidat horgas körmökkel szerkezzem e fel?

Oh ne, monda a’ Juh; én nem akarok a’ vérengző állatokhoz hasonlítani!

Ne adjak e mérget nyáladban? kérdé az Isten.

Ah! monda a’ Juh; a’ mérges kígyóket minden gyűlőli.

Mit tégyek hát? szarvakat tészek homlokodra, ’s nyakadnak erőt adok.

Azt se, kedvező Atya! ki tudja, nem lennék e olly öklelővé mint a’ bakok?

Pedig ha azt akarod hogy mások féljenek téged bántogatni, magadnak kell bánthatni mást, monda Jupiter.

Nekem kell bánthatnom mást? kérdé sóhajtva a’ Juh. Oh, a’ szerént hagyj úgy, kegyes Alkotóm, a’ hogy’ csináltál. Tartok tőle hogy az ártani-tudás kedvet támaszt az ártani-akarásra, pedig méltatlanságot jobb szenvedni, mint követni.

Jupiter áldást mondott a’ szelíd Juhra, ’s az ez óra olta felejti a’ panaszkodást.

Erődet ’s gyorsaságodat ugyan óhajtanám magamnak, mond a’ Róka a’ Tigrisnek.

’S egyebemet nem óhajtanád? kérdé a’ Tigris.

Nem tudnám midet óhajtsam ezen kivül! – – Ezt a’ hímes szőrömet sem e? kérdé a’ Tigris. Az épen olly tarka mint a’ te ravasz elméd, ’s ha ezzel is bírnál, külsőd szépen öszveillene a’ belsőddel.

Ugyan-ezért nem kell, mond a’ Róka. Nem jó volna ha én annak látszanám a’ mi vagyok. De bár tollal cserélhetném-fel bundámat!

Eggy Embert megharapott az Eb; ’s ez bosszujában agyon ütötte azt. A’ seb veszedelmesnek látszott, ’s Orvost kelle hívatni.

Jobb orvosságát nem tudom, felele az Empiricusz, mint hogy mártson kenyeret sebébe, ’s vesse az Ebnek. Ha ez a’ sympathiai szer nem használ, úgy - - Itt vállat vonított az Orvos.

Boldogtalan hirtelen harag! monda az Ember. Nem használhat az, mert az ebet megöltem.

Ismerek eggy Poetát, kinek többet ártottak balgatag követőji lármás magasztalásaikkal, mint piszkálgatásaikkal az Irígyei.

Hiszen savanyu! monda a’ Róka eggy szőlőgerezdről mellyet szokszori ugrálásai után sem érhetett-fel. Eggy Veréb meghallá a’ Róka’ szavát, ’s így szólla: Savanyu? Nekem nem tetszik annak! ’s ezzel hozzá száll, megkóstolja, látja hogy édes, ’s csiripolva száz társát is oda gyüjti. Kóstoljátok csak! ugymond, kóstoljátok csak! Im’ e’ gerezdet savanyúnak állítja a’ Róka. – Ekkor mindenik kóstolgatja, ’s eggy két pillantat mulva olly állapotra jutott a’ gerezd, hogy utána eggy Róka sem ugrála többé.

Az űzőbe vett Róka eggy kőfalra szökött-fel. Hogy másfelől lemehessen, eggy tövisbe fogózott. Le is ment rajta szerencsésen, de a’ tövis öszveliggatta tenyerét. Nyavalyás segédek, kiálta a’ Róka, kik a’ nélkül hogy kárt tegyenek, nem tudnak használni!

Midőn Jupiter menyegzői-innepet űlt, minden állat ajándékot vive a’ nagy Vőlegénynek ’s Menyasszonynak. De Júno észre-vette hogy a’ Juh elmaradott.

Hogy van az, mond az Istenné, hogy a’ Juh meg nem jelene? Miért múlasztja-el a’ másszor hív Juh nekünk mostan nyujtani-be ajándékát?

’S a’ Komondor ezt felelé: Ne neheztelj, o Istenasszony. Én még ma is láttam őtet; szertelenűl bús volt, ’s keservesen sírt.

’S miért sírt szegény? kérdé a’ megilletődött Istenné.

Én legnyomorultabb! Ekként kesergett, monda továbbá a’ Komondor. Nekem most sem gyapjam, sem tejem; mit vigyek tehát Jupiternek? Csak én jelenjek e meg üresen előtte? Elmégyek inkább, ’s kérni fogom a’ Juhászt hogy engemet áldozzon-meg.

Ekkor, egyetemben a’ Pásztor’ könyörgésével, felhatott a’ megáldozott Juh’ füstje, kedves illat Jupiternek, keresztül a’ felhőken. ’S Júnó most hullatott volna legelsőben könycseppeket, ha halhatatlan szemeket a’ sírás’ cseppjei áztathatnák.

A’ Kecskék kérték Jupitert, adna szarvakat nékiek is; mert eleinte a’ Kecskéknek nem volt szarvok.

Fontoljátok-meg jól, mit kértek, monda Jupiter. A’ szarvakkal elválhatatlanul eggyütt jár eggy valami, a’ mit talán nem óhajtotok.

De a’ Kecskék el nem állottak kívánságoktól, ’s Jupiter ezt mondá: Légyen szarvatok tehát!

’S a’ Kecskéknek szarvok lett és – szakálok! Mert eleinte a’ Kecskéknek szakálok sem volt. – Oh, mint nem szégyellték a’ rút szakált! Sokkal inkább szégyellték azt, mint a’ hogy’ a’ szarvaknak örültek.

A’ méhraj eggy vadalmafa’ üreg törzsökébe szállott-meg, ’s teli töltötte azt méze’ kincsével. Ezen a’ fa annyira elhitte magát, hogy minden más fát megvetéssel nézett.

Akkor így szóllította-meg őtet a’ mézízzel illatozó Rózsabokor: Hiu kevélykedés, idegen édességben büszkélkedni! Termésed most nem színt olly poshadt e mint ennekelőtte? Gyümölcseidbe szívárgassd-fel vendégeid’ kincsét, ha fel tudod szívárgatni, ’s úgy áld majd az ember.

A’ Szarvas monda a’ Rókának: Oda vagyunk! Az Oroszlán eggyüvé-állott a’ Farkassal.

A’ Farkassal? felele a’ Róka. Az még tűrhető! Mind az Oroszlán ordít, mind a’ Farkas, ’s úgy elég időtök marad elillantani előttök. De akkor lennénk bezzeg oda, ha a’ hatalmas Oroszlán az orozva-kullogó Hiúzzal talált volna eggyüvé-állani.

De ugyan mondd-el, monda a’ Fűz a’ Csipkebokornak, mi örömed lehet neked abban hogy az elmenők’ ruhájiba akadozol? Mit akarsz azzal? Mi hasznodra lehetnek neked az ő ruhájik?

Mit akarok? Semmit; felele a’ Csipkebokor. Hiszen én nem is akarom azt rólok levonni; csak megtépni akarom.

Az én Fúriáim vénülnek, mondá Plúto az Istenek’ követjének. Újakra, tüzesebbekre van szükségem. Menj hát, Merkúr, ’s keress nekem három durczás leányt a’ felvilágon. – Merkúr útnak ered.

Csak hamar azután, hogy ez történt, így szólla Júno a’ maga kedves szolgálójához: Gondolod e, jó Írisz, hogy a’ halandók köztt két három tiszta-erkölcsü leányt találhatsz nekem? De tökéletesen tiszta-erkölcsüeknek kell lenniek. Érted? Hogy megczáfolhassam Cythérét, ki azzal dicsekszik hogy az egész asszonyi nemet hatalma alá hódította. Menj, Írisz, ’s akárhogy’ teszed szerét, szerezzd-elő őket nekem. – Írisz megyen.

Szegény Írisz! melly szegletében nem kereste ő a’ földnek ezeket a’ szűz lyányokat! ’s haszon nélkül mindenütt. Magában tért-vissza Júnóhoz, ’s Júno így kiáltott-fel: O tisztaság! o erkölcs!

Istenasszony, monda Írisz, én ugyan hozhattam volna neked három leányt kik mind hárman tökéletesen tiszta-erkölcsűek; kik közzül eggy sem mosolygott soha férjfira; kik a’ szerelemnek legkisebb szikráját is elfojtották szíveikben; de későn találtam jőni.

Hogyan későn? kérdé Júno.

„Csak kevéssel azelőtt vitte-el őket Merkúr a’ Plúto’ szolgálatjába.”

A’ Plúto’ szolgálatjába? ’S mit akar ővélek Plúto?

„Fúriáknak állítja!”

Tiréziász felvevé botját ’s kiméne a’ mezőre. Az út őtet eggy szent berekbe vezette, ’s benn a’ szent berekben, hol három út csap eggyüvé, két nősző kígyót láta-meg. Akkor kapá a’ botot ’s közzéjek csapott a’ szerelmeskedő kígyóknak. – De o csuda! A’ mint a’ bot a’ kígyókra ért, Tiréziász asszonnyá változott-el.

Kilencz holnap múlva az asszony Tiréziász ismét a’ szent berekbe ment, ’s azon helytt hol a’ három út eggyüvé csap, két marakodó kígyót láta-meg. Akkor újolag felemelé botját ’s megütötte a’ haragban lévő kígyókat, ’s – o csuda! A’ mint a’ bot a’ viaskodó két kígyót elválasztá, az asszony Tiréziász ismét férjfi lett.

Ne gondolj velek, nevekedő híred’ alacsony marczonglójival, barátom! miért igyekszik a’ te elmésséged az ő feledékenységre kárhoztatott neveiket halhatatlanná tenni?

Azon kába hadban, mellyet az Óriások az Istenek ellen kezdettek eggy rettentő sárkányt állítottak Minerva’ elébe. De Minerva nyakon kapta azt, ’s hatalmas karral a’ csillagos mennyezetre vágta. Ottan ragyog az mostan is; ’s a’ mi egyébkor dicső tettek’ bére volt, az leve a’ sárkány’ irígylendő büntetése.

Eggy embernek igen derék íve volt, ’s azzal igen messzére és mindég igen bíztosan ellőtt, ’s ezért nagy becsben is tartotta. De eggykor, a’ mint gyönyörködve nézellte, így szóllott: Tagadhatatlan hogy otrombácska vagy ’s minden díszed puszta simaság. Nagy kár: De teszünk arról. Kérni fogom a’ Vésőt hogy faragjon képeket belé. – Elment, ’s a’ Faragó eggy egész vadászatot metsze reá; mi is illett jobban vadászívre mint vadászat.

Az ív’ ura magán kivül vala örömében. Méltó vagy e’ czifrára, ugymond, kedves ív! Újra lőni akar, felvonja az ívet, ’s az ív – eltört.

Mit mondjunk azon Poetákról kik olly magasra csapnak-fel hogy Olvasójiknak nagyobb része nem értheti? – Mit egyebet mint a’ mit a’ Fülmile mondott a’ Pacsirtának: Te talán azért kelsz olly magasra hogy senki ne hallja dalodat?

Eggy jámbor Agg napestig szántotta holdját ’s tulajdon kezeivel hintette-el a’ magot az önnként kedvező föld’ kebelébe.

’S íme eggy terepély hárs’ árnyékában eggy isteni Jelenés álla előtte – Az Öreg megrezzent.

Én Salamon vagyok, ugymonda a’ Jelenés nyájas szózattal. Jó Öreg, mit mivelsz?

Hogyan kérdheted te azt, felele az Öreg, ha Salamon vagy? Te az én ifjuságomban engemet a’ hangyához küldöttél. Elnéztem míveket, ’s megtanultam tőlök dolgozni, gyüjteni.

Csak félig tanúltad-meg a’ leczkét, monda a’ Lélek. Menj még eggyszer a’ hangyához, ’s tanuld-meg azt is hogy esztendeidnek telében nyúgodnod ’s a’ bészerzettel élned illik.

Eggy Királyfi’ bölcsőjénél, ki idővel eggyike lett a’ birodalom’ legnagyobb Fejedelmeinek, két jóltevő Tündér jelent-meg ajándékkal.

E’ Kedvenczemnek, ugymonda az eggyike, én a’ Sas’ élesen-látó szemeit adom, mellyek széles határu birtokában a’ legkisdedbb szúnyogot is kilátják.

Szép ajándék! monda a’ másik Tündér. A’ mi Királyfink éles-látásu Uralkodó leend. De a’ Sasnak nem csak az a’ nagy tulajdona van hogy kilátja a’ szúnyogokat; megvan őbenne az is hogy átalja őket öldösni. ’S e’ nemes átallást végye ő éntőlem ajándékban.

Köszönöm, édes társam, bölcs tanácsodat, felele az első. Úgy vagyon, sok nagy Uralkodó még nagyobb fogott volna lenni, ha éles-látását a’ legcsekélyebb dolgokra nem fordította volna.

A’ Fecske eggy Juhra szállott, kicsípni fészeknek egynehány szál gyapját. A’ Juh ide ’s tova szökdelt kínjában. De hogyan lehetsz te csak énerántam illy fösvény? kérdé a’ Fecske. Lám a’ Juhásznak megengeded hogy az egész gyapjadat levonja, tőlem pedig egy két szálat is sajnálsz. Monddsza, honnan jő ez?

Ez onnan jő, felele néki a’ Juh, mert te nem tudsz olly kímélve venni gyapjamból, mint ő.

Látta a’ Holló, hogy a’ Sas egész harmincz nap’ űli tojásait, ’s ezt mondotta: Most látom miért olly erősek ’s messzelátók a’ Sas’ gyermekei! Jó, én is úgy bánok.

’S azolta a’ Holló is egész harmincz nap’ űli tojását. De még eddig soha nem költött egyebet nyomorúlt hollófiaknál.

Az oktalan emberek! monda a’ Medve az Elefántnak. Mit nem kívánnak tőlünk nemesbb állatoktól! Azt akarják hogy én, én tisztes Medve! az ő dudájok után tánczoljak. Pedig tudják hogy az efféle bohóság az én komoly charakteremhez nem illik; mert mit nevetnek külömben, ha látják hogy tánczolok?

Én is tánczolok, felele a’ hajlékony tetemü Elefánt; pedig vagyok olly tisztes-alaku, vagyok olly komoly-charakterü állat, mint te. ’S nézőim még sem kaczagnak soha. Csak víg csudálást látok elterjedni arczúlatjaikon. Hidd-el hát jó Medve, hogy az emberek nem azt nevetik hogy tánczolsz, hanem hogy olly nevetséges mozdulásokat tészesz.

A’ sebes-futásu Szarvas meglátta a’ Strucczot, ’s ezt mondá: Futni ugyan a’ Struccz nem igen tud: de bezzeg tud, tudom, repülni.

Másszor ismét a’ Sas látta a’ Strucczot repülni. A’ mint látom, ugymond, repülni nem tud: de, úgy vélem, annál jobban fog futni tudni.

A’ dühös éjszaki szél a’ bogas Tölgyen mutatta-meg eggy zivataros éjjel erejét. El vala terítve a’ szép Tölgy, ’s nagy rakás apró surjány feküdt alája temetve. Más nap reggel eggy Róka, mellynek gödre nem messze vala a’ Tölgyhöz, meglátta azt. Be nagy fa! mondá. Ki hitte volna, hogy illyen nagy!

Eggy philosophus Egér nagy hálákat adott a’ kegyes Természetnek hogy ő az Egerek’ nemét fenntartásának olly nevezetes tárgyává tette. Mert ugymonda, nemünk’ felét szárnyakkal áldotta-meg, hogy, ha itt a’ földön a’ macskák bennünket mind kiöldösnének is, eltörlött nemzetünket a’ Denevérek által helyre állíthassa.

A’ szegény Egér nem tudta hogy vannak szárnyas macskák is. ’S így nyugszik kevélységünk többére mindég tudatlanságunkon!

Higyétek nekem, barátim! a’ nagyvilág nem Bölcsnek, nem Poetának való! Ott nem ismerik az ő érdemeiket, ’s a’ mi még veszedelmesebb, ők önn magok gyakorta erőtlenek a’ való érdemet felcserélni a’ képzelttel.

Hajdan a’ fecske szint olly édes énekü madár volt mint a’ Fülmile. De megúnta lakni a’ magányos ligetet, hol őtet csak a’ munkás Földmíves ’s az ártatlan Juhászleány csudálta. Elhagyá kevésbbé hiu társát a’ Fülmilét ’s Városba költözött. ’S mi történt? Minthogy a’ Városiaknak nem vala idejek hallgatni az ő mennyei zengzeteit, kitanult belőle, ’s a’ helyett egyebet tanula-meg: – építeni.

Azt kérdék a’ Sastól: Miért neveled te a’ te fiaidat olly fenn a’ légben?

A’ Sas ezt felelé: Mernének e felnőve olly közel hatni a’ naphoz, ha őket alant nevelném a’ földön?

Eggy Szarvas, kit a’ kedvező Természet sok századokig hagyott élni, eggykor így szólla Unokájához: Még én jól emlékezem azon időre, midőn az ember nem találta vala-fel a’ mennydörgő puskát.

Be boldog idő volt az reánk nézve! így sóhajta az ifju Szarvas.

Hirtelen’ itélsz, fiam! monda az Öreg. Az az idő nem ollyan volt mint a’ mostani, de nem volt jobb mint ez. Akkor puska helyett ív volt és nyil, ’s minekünk szint annyi volt a’ bajunk, mint most.

Csak nézzd azt a’ te Kakasodat, monda a’ Tyúknak a’ Páva, melly kevélyen, melly reá-tartva jár az. ’S még sem mondják az emberek: A’ kevély Kakas; hanem csak mindég: Á’ kevély Páva!

Az onnan jő felele a’ Tyúk, mert az ember elnézi az érdemlett kevélységet. A’ Kakas a’ szemesség ’s himsége miatt kevély; de hát te mi miatt vagy kevély? szín és toll miatt!

A’ Természet eggy szokatlan nagyságu ’s izmos Szarvast hagya lenni, ’s a’ nyakáról hosszu szőrök nyultak alá. Akkor ezt gondolá a’ Szarvas: Hiszen én e’ nagy testtel magamat Élendnek is fogom nézethetni. ’S mit nem teve a’ nagyra-vágyó hogy Élendnek nézzék? Búsan eresztette-le fejét, ’s úgy tett mintha őtet is a’ nyavalya bántaná.

Így véli némelly bohó hogy őtet nem fogják tanult embernek tartani ha fejét nem fájtatja, ’s hypochondria ellen nem panaszkodik.

Ne kevélykedjél soha olly igen hogy magasan tudsz szállani! monda a’ Róka a’ Sasnak. Tudjuk hogy csak azért szállongasz olly fenn, hogy hamarabb reá akadj a’ dögre.

Ismerek eggy két Tudóst, kik nagy Philosophokká lettek, nem azért mert a’ Valót szerették, hanem hogy jobb fizetésü Cathedrát kapjanak.

Kedvese a’ Múzáknak! téged a’ Parnassz körül lármázó sokaság’ éktelen rikoltása némíthatott e el? – Oh halld tőlem, a’ mit a’ Fülmilének kellett venni feleletül!

Dallj, kérlek, kellemes Fülmile! monda a’ Pásztor a’ szótalan dallónak eggy kedves tavaszi estve.

Ah! monda a’ Fülmile. Úgy lármáznak a’ békák hogy minden kedvem elmúlt énekelni. Nem hallod?

Hallom! monda a’ Pásztor. De csak a’ te némaságod oka hogy hallom.