Helmeczi’ ügyelése alatt.
ELSŐ ÉNEK.
Eggy harsány dalt óhajtanék énekelni: eldődi szüléink’ dolgait a’ gyászos eset után, és azt a’ ki legelébb adá-vissza porát a’ földnek, a’ ki testvére’ haragja által dőle-el. Nyúgodj-el te immost, mezei gyenge síp, mellyen eddig a’ földmivelőnek jámbor erkölcseit ’s eggyűgyü boldog életét dallám. Te kelj nékem segédemre, isteni buzdúlat! ki a’ Költő’ lelkét eltöltöd, ha magányában álmélkodik; az éj csendes órájiban, midőn a’ hold szelíd fénnyel ragyog felette; vagy a’ hűs liget’ homályai köztt ’s az árnylepte kútfő’ csevegéseinél. Mikor így megragadja lelkét a’ szent ihlelés, hevülve reppen-fel képzelete, ’s merészbb szárnyallásssal járja-bé a’ látható ’s láthatlan természetet, eljut a’ Lehető’ távol tartományaiba, ’s hajházza a’ lepő Csudálatost ’s a’ legtitkosbb Szépet. Dúzs zsákmánnyal tér majdan visszá, ’s rakja ’s szövi sokféle Egészét; azonban a’ munkát-intéző Ész sanyaru szelidséggel vigyáz mindenfelé; emezt megválasztja, amazt megveti, ’s öszveillést keres. Oh, mi gyorsan repülnek-el a’ meghevült munkának e’ nemesen-töltött arany órák! melly igen érdemes vagy te, szép foglalatosság, a’ legjobbaknak becsűléseikre ’s fáradozásaikra! Érdemes, valóban érdemes, álmatlan’ tölteni az éjeket, a’ tücsöknek magányos dala mellett; míg a’ reggel’ szép csillaga feltűn, hogy megnyerhessük azoknak javallásokat ’s szereteteket kiknek tisztúlt ízlések minden szépet bíztosan ismer, ’s ártatlanságnak gerjedelmeit éleszgetni az érző szívben. Méltán tiszteli a’ késő maradék a’ Dalköltő’ medenczéjét kit a’ Múzák magok szentelének papjokká hogy a’ világnak erkölcsöt ’s feddtelenséget tanítson. Az ő neve fogyatlan fényben ragyog, míg az ádáz Vérengező’ tropéumi porban sorvadnak, ’s a’ renyhe Uralkodó’ pompás sirboltja széllyelomolva áll a’ sivatag puszta’ közepén, elborítva hideg mohhal ’s vad tövissel; gyakorlatlan pihenője a’ megtévedett útazónak. E’ tetőt meghágni kevésnek engedtetett: de feléje törekedni dicséretes szándék. Magányos sétálásaim ’s üres óráimnak mindenike ennek lesz szentelve.
A’ csend’ óráji felhozák a’ rózsaszín reggelt, ’s harmatot öntének az árnyas földre. A’ nap a’ hegyek’ fekete czédrusai’ megől lőtte-fel első súgárait, ’s pirosló arannyal hímelé a’ tér egen úszó felhőket. Ekkor Ábel és az ő szerelmese, Thirza, előjöttek hajlékjokból, ’s az édes illatot-lehellő rózsák’ és jászminok’ ernyőjébe léptenek. Hű szeretet ’s a’ legtisztább erkölcs édes mosolygást öntöttek Thirzának kék nagy szemeibe, ’s bájoló keccsel lepték el szép arczát; szög haja ifju mellyén ’s tündöklő vállain görgött-alá, ’s játékos repdezésekben ölelgette vékony növését. Így méne ő Ábelnek jobbja mellett. Barna üstöke az ifjúnak árnyalló fürtökbe fordult magas homlokán, ’s vállain folyt-széllyel. Férjfi komolyság elegyült vídám tekintetei közzé; úgy járdallt súgár szépségében mint az Angyal járdall, midőn, hogy láthatóvá tégye magát a’ halandók’ szemeinek, sűrü testbe kél, vagy hogy eggy jámbornak ki segédért kiáltott vala fel inségében az Úrhoz, az óhajtott izenetet meghozza. Most ugyan emberi alak fogta-körül, de a’ mennyei szépségü alakon könnyü kiismerni az Angyalt. Thirza szerelemmel eltölt mosolygással pillanta reá, ’s így szóllott: Szerelmesem! most, midőn a’ madarak’ serge reggeli dalra ébredez, énekeld-el, kérlek, nékem az új éneket mellyet tegnap költöttél a’ legelőn! Mert mi lehet szebb mint énekben magasztalni az Urat! Oh, midőn én a’ te éneklésedet hallom, szent elragadtatás emelinti szívemet, ’s örvendezek ’s csudálkozom ha azon érzéseknek adsz hangzatot mellyeket érzettem ugyan, de kimondani nem tudtam. Ábel megölelte Kegyesét, ’s ezt válaszolá: Nem kérhet éntőlem semmit hijába a’ te ajakod, te, én Szerelmesem! Mihelytt kívánságot sejdítek szemeidben, azonnal igyekszem azt teljesíteni. Űljünk tehát e’ puha mohra, ’s eldallom azt neked. ’S leültenek egymás mellé az illatos ernyőben, mellynek most arannyal festette küszöbét a’ kelő nap; ’s Ábel így énekelt:
Távozzál minden szemről, o álom, távozzatok, játszi képek! Ismét visszatér az ész, ’s felvilágítja a’ lelket, mint a’ reggeli nap a’ tájékot. Idvez légy, szép nap, ama’ czédrusok megől! Te színt öntesz széllyel, és kellemet, végig a’ természetesen; ’s íme minden szépség újodva mosolyg reánk.
Távozzál minden szemről, o álom, távozzatok, játszi képek, az éj’ árnyékaihoz! Hova levének ők, az éj’ árnyékaihoz! Hova levének ők, az éj’ árnyékai? Az erdők’ homályai közzé rejtőztek-el, ’s a’ sziklák’ üregeibe, ’s ottan várnak reánk, a’ sürűn-egymásba-szőtt ágaknak hűsében, ha majd feljő a’ sütő dél. Amott, hol korántabb költé-fel a’ nap a’ saskeselyt, mi gőzölög ott, fel a’ szírtetőkről? mi a’ hegyek’ fénybe-költ homlokaikról felfelé, a’ reggel’ tiszta egébe, mint midőn az áldozat’ füste az oltárról emelkedik? A’ természet innepli a’ reggelt ’s háláját nyújtja-bé az Úrnak. Dicsérje őtet minden állat! őtet, a’ ki mindent teremtett és fenn-tart. Nékiek öntik jókori illatjaikat az ifju virágok, nékiek zeng a’ madarak’ sokféle serge, fenn a’ felhők köztt és a’ fák’ bérczein, midőn a’ hajnal felhasad; őtet dicsérni mász-elő barlangjából az oroszlán, ’s végig bőgi a’ pusztáknak rettentő örvendését. Dicsöítsd én lelkem az Urat, a’ Teremtőt és Megtartót! Mindenek-előtt az ember’ dicsérete hasson-fel teelődbe; ő magasztaljon midőn még minden más teremtés az éji álmot alsza, midőn még semmi szózat nem zeng alá a’ bérczekről, nem semmi a’ rengő gallyakon. Harsogd végig magányos dalom a’ csendes hajnallatot, hogy ébredjen az ő magasztalására messze tájakig minden állat! szép, oh valóban szép a’ teremtés mellyben ő minékünk méltatlanoknak felfedi az ő bölcseségét és jóvoltát! Minden érzékeim örvendést merítenek énnekem a’ szépségnek e’ tengeréből, ’s elárasztják vígadó lelkemet. De mint rebegje lelkem az ő dicséretét! Mi kényszeríte tégedet, o Mindenható! hanemha végtelen jóságod, hogy ama’ szent csendből melly örök széked körül nyugvék, előlépj, ’s a’ semmiből valóságokat hívj-ki, ’s illy temérdek alkotványt az éjből? Midőn az ő intésére felkél a’ nap ’s az éjet elűzi; ’s midőn osztán a’ természet ifjult szépségben ragyog, ’s minden elszunnyadt teremtmény az ő dicséretére serken, nem vagy e te, harmatos reggel, nem vagy e te példázó képe a’ teremtésnek? azon reggelnek példája midőn az Úr alkotva lebegett az új föld felett? Kietlen csend uralkodék a’ laktalan földen, ’s megszóllamlott a’ teremtő szózat. ’S legottan íme előrepűl eggy temérdek sereg, kimondhatatlanul külömböző alakjára ’s szépségére, sokszínű szárnyain; magasan felszáll a’ levegőken, a’ viráglepte mezőn játszodozik és a’ leveles bokrokon ’s a’ szellős tetőken. Csattogó énekeik eltölték teremtőjöknek dicséreteivel az álmélkodó erdőt ’s a’ zúgó egeket. Vagy midőn a’ föld felett lebege ismét, ’s az állatokat teremté kik a’ földön laknak. Még szóll vala, ’s íme előfesel a’ hant, ’s számtalan alakokká szerkezik-öszve. A’ meglelkesített hant, immost délczeg paripa, végig-szökdöste a’ pázsitos tért, ’s rázta kevély serényét. Előfeslett az izmos oroszlán, ’s sietett elsívni első ordítását. Amottan megrendül eggy halom, ’s íme járni kezd az elefánt, ’s egyetemben hatnak a’ hálának megszámíthatatlan szózatjai fel az Úr’ elébe. E’ szerént ébreszted-fel te, o nagy Isten, a’ te teremtményidet minden reggel a’ nem-lételnek képéből, az álomból; felserkennek, látják jóvoltod’ gazdagságát, ’s számtalan szózatok magasztalnak. Eggykor, látom a’ szent jövendőt! eggykor elborítja az emberi nem az egész földet. Akkor, oh akkor minden halmon fognak szent oltáraid állani; akkor minden árny közzül, akkor minden mezőről hála emelkedik és dicséret, onnan fogva a’ hol a’ nap felkél addiglan a’ holott elhanyatlik, fel teelődbe!
Ekképen éneklett Ábel az ő Kedvese mellett, ki szent áhítatra ragadva, figyelni látszott még sokáig azután hogy Ábel már megszünt. De most áltnyujtá liliomfejérségü karját Szerelmese’ nyakán, ’s ígyen szólla: Oh, te én Kedvesem, mint szállott-fel az én lelkem az Úr felé a’ te énekeddel! Igen is, én Kedvesem! a’ te szorgalmaid nem csak gyengébb testemet védik énnekem: a’ te vezérleted alatt lelkem is boldogabb tájakra száll. ’S ha mikor ösvényeiben megtéved, ’s nem lát maga körül egyebet homálynál, te felvilágítod az ő homályait, ’s félénk örvendéseit víg sikoltozásokká változtatod. Ah, hány ízben háláltam én immár, melly gyakor ízben hálálom
*halálom
én örömkönyűk alatt még mindenkor a’ végtelen Jóságnak hogy ő téged nékem, hogy ő engem néked teremte; egyenlőleg alkotva mindenben valamit a’ lélek gondolni, a’ szív kívánni tud!
Ezt mondá; ’s a’ legtisztább, legforróbb szerelem kibeszélhetetlen keccsel öntötte-el szavának minden édes zengzeteit, szemének minden édes pillantatát. Ábel nem felelt: de elcsordúló könyűji és az a’ hév mellyel őtet szívéhez szorította, többet mondottak mint szók mondhatnak. Ah, illy boldog vala az ember, midőn még megelégülve a’ szükségessel, nem kívánt a’ földtől egyebet gyümölcsnél a’ mit az önnként nyujtott neki, nem egyebet az égtől ártatlanságnál ’s egésségnél! Békétlensége még nem szülte azon sokaságát az eltelni nem tudó óhajtásoknak mellyek az ő szerencséjét csillogó nyomorúságok alá temették. Mi kelle akkor egyéb őnekiek hogy a’ legédesbb kötelékek által csatlódjanak egymáshoz mint szépség, jámborság és szeretet? holott mostan, melly gyakran látni azt! a’ a’ szeretetre legméltóbb bokor, az ég egymásnak teremtette őket, bús sírásra olvadoz, mert napjaikat üldözés és szegénység rettegteti; vagy mivel szűléjiknek megbántott kevélységek ’s a’ sandalgó nagyra-vágyás engesztelhetetlen’ áll ellene boldogságoknak.
Midőn még eggyütt űlének itten, hozzájok jőve Ádám és Éva. Ők az ernyő előtt hallgatták Ábelnek éneklését és a’ mit neki az elragadtatott Thirza mondott vala. Megölelték magzatjaikat. Az ő szent szerelmek a’ legédesbb örömet terjeszté-el arczulatjaikon melly valaha boldog szűlék’ arczulatjokról mosolygott. Méhala, Kainnak hitvese, az ernyő’ nyiltáig kísérte volt anyját. Férjének borongós elméje bút vonszott az ő homlokára, ’s néma szenvedésnek epedései szóllottak fekete szemeiből ’s az elsápadt orczákról mellyeket hosszant-nyúlongó setét hajfürtök lebdesgettek-körül. Keseregve sírt vala ő az ernyőnél midőn Thirza megölelte vala Ábelt, ’s azon örvendett hogy őnékie vagyon teremtve. De most felszárasztotta könyűjit, vídám képpel lépett az ernyőbe, ’s nyájasan idvezlé szerencsésbb testvérét és a’ bátyját. ’S íme Kain is elballga az ernyő előtt. Ő is hallotta az Ábel’ éneklését, ’s látta melly forró ölelések köztt ölelte-meg őtet az atyjok. Haragja gyúladott szemekkel pillantott az ernyő felé, ’s így szólla: Íme mint meg örvendenek! mint meg ölelgetik hogy éneket mondott! Nagy munka dalt csinálni ’s elmondani! Hiszen elnyomná az álom ha nyája mellett henyén űlne az árnyékban. Nékem, kit öszveéget a’ nap, sem kedvem nincsen a’ sanyaru munka alatt, sem időm énekelni! Mikor végigtürtem az egész hosszú nap’ terheit, fáradt tagjaim nyugvást kívánnak; a’ reggel pedig ismét munkára szóllít a’ mezőben. E’ finnyás gyereket, ki oda lenne ha csak eggy nap’ kellene is küszködnie az én bajaimmal, örömkönyükben fereszgetik. Útálom ez asszonyi puhaságot; én terhemet férjfisan tűröm, ’s panaszokra nem fakadva mívelem késő estig a’ hálátalan földet. Mint nem csorganak ezek az öröm’ patakjai!
Így méne-el mellettek holdjaira. A’ kik az ernyőben űltek, megértették szavait. Méhala még sápadtabban dőlt-el öccsének karjain, ’s keservesen sírt. Sírt Éva is, Ádámjára hajolván-által, ’s elbúsulva elsőszülöttjének durva elméje felett. De most megszóllala Ábel. O ti kedvesek! ugymonda; elmégyek, ki a’ mezőre, a’ bátyám után; megölelem őtet, ’s elmondom neki mind a’ mit a’ testvéri szeretet sugall; karjaim közzé szorítom valamíg megesküvend, hogy kiirt minden keserűséget szívéből és hogy ezután szeretni fog. Sok ízben végig-néztem én immár szívemnek legtitkosbb rejtekeit, megkérdtem magamat mi vonhatja-el az ő szeretét tőlem, ’s mi útakon nyerhetném-meg azt. ’S gyakorta már reá is találtam, ’s gerjedésekre hoztam elaludt tüzét; de ah! a’ bosszús békétlenség nem sokára ismét visszatért szívébe, ’s a’ gyúlongó láng elaludt.
A’ búsongó atya pedig mostan ezt felelé: Én is kimégyek utána a’ mezőre, szerelmes fiam, ’s elébe adom valamit velem az atyai szeretet mondathat. Kain, Kain melly emésztő gondokkal töltöd-el te az én szívemet! Illy irtózatos pusztúlást tud e az indúlat tenni a’ bűnös’ lelkében? így el tudja e abban oltani a’ jóságnak, nyúgalomnak minden érzéseit? Én boldogtalan! melly setét gondok rettentik visszanéztemet, ha maradékimat tekintem a’ távol jövendőben! O bűn! melly gyászos romlást szűlsz te a’ halandók’ lelkeikben! Így szóllott Ádám, ’s bánatba süllyedt orczával indúla-ki első szülöttje után a’ mezőre. Látta Kain hogy Ádám feléje közelít, megszünt munkájától, ’s ezt mondá: Melly bús arcczal jösz te énhozzám, atya! Te nem e’ felleges homlokkal ölelgetéd azelébb a’ te másodszülöttedet. Már olvasom dorgálásidat szemedben.
Olvasod dorgálásimat? kérdé bánatos szeretettel az atya; o tehát érzed, Kain, hogy érdemled azokat! Valóan érdemled őket, fiam Kain! Engem bánatom mellyel szívemet magad eránt eltöltéd, ez az epesztő atyai bánat vezet engem ide.
’S nem szeretet? kérdé bosszús hévvel Kain. Azt te a’ te Ábelednek tartod?
Szeretet, fiam Kain! felele Ádám; atyai hű szeretet! Az egész ég bizonyságom hogy az vezet hozzád. E’ könyűk, e’ szűnetlen kesergés, e’ gyötrelmes gondok mellyek engem és azt a’ ki téged szűlt emésztenek, mi volna az egyéb mint gondos szeretet? e’ bánatban töltött órák, e’ síránkozás’ éjei! O Kain, Kain, ha te minket szeretnél, az fogna lenni fő gondod hogy e’ bút felszárasszd orczáinkról, hogy napjainkat e’ ködhomályból kivond és felderítsd! Oh, ha még retteged a’ Mindenhatót, a’ ki lelkednek legtitkosbb redőjit is látja, ha még gyermeki szeretetednek ég valamelly szikrája lelkedben: oh, úgy e’ gyermeki hűségre kényszerítlek, fiam, add-vissza nyugalmunkat! add-vissza a’ tőlünk elűzött örömet! Ne tápláld tovább lelkedben e’ komorságot ne tovább e’ fekete bosszút az ellen kinek egész szerető szíve azt óhajtja hogy e’ vad gyomot kitéphesse szívedből. Fiam Kain, a’ te lelkedben az támasztja e’ vészt hogy minket örvendéseknek könyűjire látsz fakadozni ha az ő szeplőtlen lelke, ha az ő mennyei buzgósága meghatnak. A’ körűlöttünk lebegő Angyalok is örvendő javalással pillantanak minden jó tettre: maga a’ Mindenható is kegyelemnek tetszésével mosolyog alá ollykor a’ maga’ fenn-székéről. Meg akarod e, fiam, változtatni a’ szépnek és jónak örök törvényeit? Az, o Kain, nem áll nekünk hatalmunkban. ’S melly boldogtalan hatalom volna az, gondold-meg, melly az illy édes öröm’ béhatásait ellenzené! melly a’ legszebb érzéseitől fosztaná-meg a’ lelket! Az égi-tűz rendítő dördűletei, az éjfél’ süvöltő zivatarja nem terjeszt az orczákra víg mosolygást, ’s a’ hánykódó lélek’ zajaiból ’s a’ le nem csilapított indúlatok’ dühéből nem fakad soha öröm.
Kain felele: Illy pironságokkal kell e néked, atya, mindég üldöznöd engemet? Azért hogy az én férjfiúi ajakimon nem űl szűnetlenűl ez a’ tielőttetek olly kedves mosolygás, hogy komoly tekintetemet nem mindég áztatják ellágyúlások’ patakjai, illik e vétkes indúlatokat gyanítani nagyobbra-teremtett lelkem’ csendében? Érzettem én hogy engemet más czéljaira alkotott a’ természet, ’s osztályrészül választám önnként a’ merészbb igyekezeteket ’s a’ terhesbb munkát; ’s én nem parancsolhatok a’ nagylélek’ bélyegének e’ homlokon, hogy olvadjon lágyszívűség’ harmatjaivá ’s amaz édeskés mosolygássá. A’ sas nem nyögdell mint a’ gyáva galamb.
Erre így felelt most atyai méltoságának érzésében Ádám: Csalatkozol, Kain; önn magad csalod-meg magadat, ravaszúl rejtegetvén indúlatid’ undokságát mellyeknek megfosztásokon kellene igyekezned. Nem férjfiúi csend az, o Kain, a’ mi a’ te homlokodon lakást veve; a’ harag, a’ békétlenség szóll e’ homlokról; ezek borítottanak-el mindent a’ mi körültted vagyon, búnak homályába. Mert honnan ered hát e’ zúgolódás mellyre munkád alatt fakadozol? honnan e’ kedvetlenség mellyel bennünket nézni megszoktál? Mi bajod? szóllj, ’s mindent megtészünk a’ mit tőlünk kívánandasz. Ah, ha borongó napjaidat tavaszi vídám reggellé deríthetnénk! úgy teljesedve volna legszívesbb óhajtásunk. De, Kain, mit akar, ez a’ te vadonságod? Nincsenek e nyitva előtted a’ boldogságnak minden kútfejei? az egész természet nem nyujtja e tenéked is a’ maga’ szépségének gazdag tárjait? Mind az a’ mi jó, hasznos, kívánatos, mind az a’ mit természet, ész és a’ szívnek érzései nekünk örömünkre adnak, nem várnak e téged is hogy élj velek? De te őket használatlan’ hagyod, ’s vádakra fakadsz. Vagy talán azon nemével nem elégszel-meg a’ boldogságnak mellyet a’ végtelen kegy a’ megesett embernek kiszabott? te talán Angyaloknak sorsára vágysz? Oh fiam, tudd-meg, az Angyalok is zúgolódtanak; Istenek óhajtottak lenni, ’s lehullottak az egekből. Te mersz e felkelni a’ Teremtő’ végezései ellen, ki a’ bűnös’ boldogságai felől ki nem fogyható malaszttal gondoskodik? Kain, Kain! íme míg őtet az ő keze’-mívének egész megszámíthatatlan serge háladó tisztelettel imádja, eggy nyomorult halandó a’ sárban, eggy semmi féreg, ellene kél ’s tiszteletlen vádolja! azt vádolja, kinek pillantásai az egeket intézik, kinek szemei előtt kifedve áll történeteinknek egész szövevényes folyamatja, mind a’ mi volt, a’ mi van, a’ mi leend! azt, a’ ki egyedül szemléli mint fakad a’ legszebb virágzatokra a’ jó mind azon rosszból mellyet elhintve látunk útainkon! Oh deritsd-fel, deritsd-fel, kérlek, én fiam! én elsőszülöttem! felleges elméd’ homályait; ne engedd hogy a’ komorság elfogja minden kinéztedet, hogy a’ boldogságnak minden forrását ködbe rejtse szemed előtt!
Mit használ nékem ez intés? monda Kain, elfordítván homloka’ mély barázdájit. Rajtam áll e kiesekké tennem napjaimat mint a’ tavasz’ víg hajnala? Mondhatom e a’ fergetegeknek: Szelídülj-meg! ’s a’ szirtek’ patakjának: Csendesedjél-el! Engemet inségre szült anyám, ’s az átok’ legtelibb poharát az Úr az én születésem’ órájára öntötte-ki. E’ kútfőji az örömnek és boldogságoknak a’ honnan ti merítgettek, nem folynak énnekem.
De most könyűk csordúlának az atya’ szemeiből. Ah való, fiam! igen is való; átok szállott mindenre a’ mi asszonytól születik! De több átkot öntött volna e tehát az Úr az elsőszülöttek’ órájára mint mireánk öntött midőn ellene vétkeztünk? Azt ugyan az Úr nem tette, mert az ő kegyei kifogyhatatlanok. Nem, Kain! nem! ne hidd hogy te azért volnál teremtve hogy nyomorú napjaidat inségben éld; mert az Úr semmi teremtményt nem vont-elő azért a’ semmiből hogy az szenvedjen. Megeshetik ugyan hogy az ember boldogtalan; hogy elmégyen szerencséje mellett, ’s boldogtalan leszen. Mikor az ész a’ felzendült indúlatok’ zajában az undok kívánságok által meggyőzetteti magát, oh akkor, igen is, boldogtalan az ember, akkor méreggé vál neki legottan a’ mi-magában jó vala. Te nem mondhat’d a’ fergetegeknek hogy szelídüljenek-meg, sem a’ harsogó pataknak melly a’ szirtekről szakad, hogy folyjon csendesen; de az észt hatalmadban áll előszóllítani hogy lépjen-ki homályából ’s derítse-fel lelkedet. Ő parancsolhat a’ hánykodó zajnak hogy csillapodjék-el, ’s fékez minden vétkes óhajtást, minden zavaros indúlatot. ’S akkor megszégyenülve hallgat-el a’ zajgó indúlat, ’s a’ hiu kívánság úgy enyész-el mint a’ reggeli köd a’ nap’ fénye előtt. Láttam én, o Kain, láttam én a’ te orczáidon is az öröm’ könyűjit! Nem említed e miként hullatád őket, az édes öröm’ könyűjit, midőn szép tetted az ész’ javalltán vígadott? nem valál e akkor boldog, Kain? nem olly vídám fény súgárlott e akkor lelkedben, mint e’ kékellő ég melly reánk a’ legtisztább fényben nevet? szóllítsd-elő, fiam, az Istenségnek e’ fényét, a’ vizsgáló észt; úgy az ő elválhatatlan kísérője, a’ feddtelenség, majd visszahív a’ te szívedbe minden örömet, ’s a’ boldogságnak minden forrásai feléd veszik folyásokat. Ah, engedj intésimnek, fiam! Most pedig az légyen első dolgod hogy menj, keressd-fel az öcsédet, öleld-meg, ’s vess véget haragodnak. Szelíd ártatlan lelke miként fog majd a’ legszebb öröm’ sírásává olvadozni! melly forróan szorít majd hű mellyére!
Megölelem monda Kain; elmégyek, megölelem őtet, ha majd megtérek a’ mezőről; mostan a’ munka vár. De ez asszonyi lágyszivüséget melly e’ gyermeket előttetek olly kedvessé teszi, melly olly sok édes sírást fakaszgat szemeitekből, el kellene fojtanotok, atyám! Avagy nem ez hoza e’ átkot mindnyájunkra midőn te, elszédítve eggy két édes könycsepp által… De mit kezdek, én boldogtalan! íme majd pironságokra vetemített elkeseredésem! Tisztellek, atyám, ’s elhallgatok. Ezt mondotta, ’s kiindult mezei munkájához.
De Ádám veszteg marada ottan, ’s a’ legirtóztatóbb kínok köztt jajgatva tördelte feje felett kezeit. Kain, Kain! így kiálta sok ízben, ’s te engem pironságokkal illetél! Ah, érdemlem azokat! De bennem tisztelned kellene az atyát; néked engem nem illik megtámadnod, nem illik vádakra kelned ellenem, mert azok az én lelkemet marczonglják. O én boldogtalan! Így fognak majd, irtózatos képzelet, így fognak majd késő maradékaim, ha magokat vétekben fertéztetik-meg, és ha a’ vétket nyomban-követő büntetés őket megragadja, hamvaim felett megállani, ’s átkozni fogják a’ ki reájok bűnt hoza. Ezt mondá, ’s vissza fordúla a’ mezőről, szomorúan, földre-süllyedt arcczal, fel-fel pillantván az ég felé, hangosan jajgatta lelkének gyötrelmeit, ’s kezét kínlódva tördelte. Kain visszatekintett, ’s meglátta jajgató atyját, ’s ezt mondá: Melly kinosan tördeli kezeit! mint jajgat, mint tántorog! Megbántottam őtet, a’ kegyes hű atyát! Meddig fog még ragadni szertelen dühöm? Egész pokol tüzel belrészeimben. Én, én dúlom-fel az ő nyugodalmokat, én öntök nékik mérget minden örömeikbe. Én nyomoru! Nem vagyok méltó hogy emberek között légyen lakásom; a vadak köztt kellene fognom szállást kik kéjekre öntik-ki a’ pusztákon egymás ellen vad tüzöket. Már távol van tőlem, és még is hallom jajgatását. Mint tántorog gyötrelmeiben! Ne fussak e utána? ne öleljem e által térdeit? ne könyörögjek e neki hogy vétkemet bocsássa-meg? Ah látom, magam is látom, nem kivülről ered veszettségem; tulajdon elvadult mellyemben támadtak e’ fellegek’ borúlatai, ’s elverik magamtól és ím ezektől minden vígaságainkat. Oh térjetek-elő, te Ész és te Jóság! gázoljatok-ki ez őrjöngés’ habzásaiból, ’s oltsátok-el a’ poklot melly lelkemben lángol! Nézzd, amottan távol, amottan áll szegény atyám, égre-emelt kezekkel, és könyörög. Futok hozzája, ’s lábaihoz vetem magamat. O én nyavalyás!
’S Kain futott az atyja után a’ ki-mostan, elgyengülve keservében, eggy fának törzsökére hajlott, ’s sírásaival a’ föld’ porát áztatta. Az ő látása meghasogatá Kainnak lelkét; Kain lebukott előtte, áltölelte térdeit, ’s könyekre-olvadt szemekkel pillantván-fel reá, ezt mondotta neki: Oh atyám! kérlek, bocsássd-meg az én vétkemet! Én téged nagy keserűséggel illettelek. De lássd, kérlek, oh lássd megbánásomnak e’ szíves tanújit; lássd őket atyám, és bocsáss-meg! Én boldogtalan! Siket valék szelíd intéseid eránt. De mídőn megfordulál, midőn láttam hogy tőlem sírva térsz-el, ’s hogy mint tördeled fejed felett kezeidet, akkor, atyám! lelkem megborzada, ’s nem találék nyugtot, valamig magamat lábaidhoz nem vetendem. Bocsáss-meg nekem, kérlek atyai hű szeretetedre! Bocsásson-meg nekem az Úr! és te atyám! te és az öcsém, és valakik ellen vétkezém!
Kelj-fel, Kain! kelj-fel, fiam! kiálta az atya, hogy megöleljelek! ’s hévvel szorítá mellyéhez. A’ ki az egekben lakozik, gyönyörködve néz alá könyhullatásidra. Ölelj-meg, ölelj-meg engem, boldog atyádat! Oh, mint változék víg örömmé múladékony bánatom! Áldassék az Úr ki felszárasztotta könyűimet! ki azt cselekszi hogy az én kedves fiam, az én elsőszülöttem, a’ békét, nyugalmat, az életnek minden örömeit nekünk visszaadja! Ölelj-meg, fiam! oh ölelj-meg! mert elszédít az öröm. De ne késsünk; jer hogy az öcséd is megölelhessen!
’S immost elindúlának felkeresni az öccsét a’ legelőn, mindőn Ábel, anyjának jobbján, Méhalával és Thirzával, előlépe a’ bokrok közzül. Ők titkon követék vala eddig Ádámot hogy a’ rejtő bokrok megől hallhassák a’ mit Kainnal szólland. De mostan nyilt karral sietett Ábel a’ bátyja felé, megölelte őtet, ’s hév szívre-szorítások által magyarázta neki örvendezéseit. Kain, Kain! ’s te engem szeretni fogsz ezután? csak ezt mondhatta örömében. Oh! hagyd zengeni e’ kedves szózatot ajakidról; oh mondd, hogy szeretsz!
Szeretlek, öcsém! felele Kain; oh bizony szeretlek! Bizonyságom az ég hogy szeretlek. Ezt mondá az öccsének, ’s megölelte. De megtudjátok e nekem bocsátani te öcsém és ti mindnyájan, hogy tőletek olly rég olta kergetem az örömet? hogy napjaitokra bút és kesergő aggodalmat gyüjtök? Lelkem kicsapott, mint a’ sebes villám, e’ homályból, ’s elszéllyesztette a’ borúlatot melly napjainkat bússá tette vala. Feledj mindent, öcsém, ’s bocsássd-meg bántásaimat! Gyökerestül ki van tépve lelkemből a’ pusztító gyom melly eddig minden jót elfojta, ’s többé helyt abban nem is talál.
Hirtelen’ felele most őneki Ábel: Ah bátyám, ne tekintsünk többé az elmultakra! sem te ne többé, bátyám, sem én ne! Ki ne feledné örömmel eggy rövid reggeli álom’ hiu ijedelmeit midőn a’ leg-mosolygóbb tavaszi reggelre ébred, ’s magát örömnek és vígaságnak árja által szemléli körülvéve! Oh érezzd e’ szíves ölelésből, érezzd forró könyeimből, mint örvendezem visszatérő szeretetednek!
Éva ázott szemekkel nézte a’ két testvér’ ölelkezéseit, ’s ekképen szólla: Ah fiaim! szeretett kedves magzatok! nem, azt ugyan a’ mit mostan érzek, még soha nem érzettem, miolta az édes anyanevet a’ te ajakidról hallottam először, te én elsőszülöttem. Lenyommasztó setét borúlatok multak-el eggyszerre fejem felülről, ’s búsan folyó napjaimra öröm és vídámság szállott-vissza. Ezután gyorsan fognak elrepülni e’ visszatérő órák, mosolyogva mindenike, ’s mindenike örömkoszorúkkal felpártázva. Eggyesség és béke van azok köztt kiket szívem alatt hordottam; azok köztt, kik emlőimen függöttenek. Ollyan vagyok mint a’ termékeny szőlőtő melly édes gerezdeket terem; a’ ki elmégyen mellette, áldja a’ tőt melly az édes gerezdeket termé. Öleljétek-meg egymást, fiaim! De mostan jertek, hadd csókoljam-fel orczáitoknak cseppjeit, azon szép cseppeket mellyekkel képeiteket az atyafiúi hűség harmatozta. Ezt mondá, ’s örvendezések alatt ölelte-meg magzatjait mellyeket nem mondhat-ki szó. Mostan pedig Méhala és Thirza is megölelték őket, ’s a’ legédesbb fájdalom’ örömkönyűji folytak alá orczájikra. Jer velem, Kedves, monda Kainnak hitvese magánál vég nélkül boldogabb testvérének; jer velem; légyen e’ nap örömnek napja! Menjünk az ernyőbe, szórjuk-tele a’ táblát legszebb virágainkkal, ’s a’ mit fáink ’s bokraink legízletesbbet adnak, szedjük-le, ’s gyüjtsük-eggyüvé nékiek; légyen e’ boldog napunk Édeni nap, ’s víg örömek köztt muljon-el. ’S elmentek; az öröm szárnyakat fűzött lábaikra; legtermettebb gyümölcsfájikhoz, ’s oda, hol a’ szőlőinak, elnehezedve piros fürtjeiktől, buja öleléssel futották-el a’ szíl’ terepély ágait.
Kain és Ábel, ’s Ádám és Éva öszveöltött karral mentenek a’ halom felé, hol hajlékjaik állottak. Midőn oda elértek, a’ két ifju hölgy már sokféle gyümölccsel rakta vala meg az ernyők’ legárnyékosabbikában a’ táblát, felékesítve illatozó virágokkal, édes öszveelegyítésül a’ színnek, íznek és szaglatnak. Leűltenek a’ víg ebéd mellé; öröm ’s vígadás foga helyt közöttök; ’s a’ múlattató beszédek korán felhozák a’ szép estvélyt.
MÁSODIK ÉNEK.
A’ mint vígan űlének az ernyőben, így szólla az emberek’ atyja: Íme, gyermekeim, most érezzük, melly öröm önti-el a’ jó tett után a’ lelket, és hogy csak akkor vagyunk valóan boldogok mikor szívünk feddtelen. Feddtelenség által emelkedhetünk a’ tiszta lelkek’ boldogságáig; azon boldog állapotig, mellyel eggykor Édenben éltünk volt; holott a’ meg nem hódított tisztátalan indúlatok lerántanak ’s a’ tévedések’ szövevényeibe vesztenek, hol kín, inség, bánkodás és aggodalmak ólálkodnak utánunk. Ah, hittük volna e, o Éva midőn Édent elhagyánk, hogy a’ megátkozott földön még ennyi boldogság maradt fenn számunkra? Az elűzetés’ szomorú emlékezete még szüntelen’ lelkem előtt lebeg.
Elhallgata Ádám, de őtet ekképen szóllítá-meg Ábel: Atyám! most midőn olly kiesen jő reánk az est, ’s te itt kényedre múlatsz az ernyőben, ha talán megihletett lelked, az alkony’ szelíd fényében, áhítatos elmélkedésekre nem készűl ömledezni: hallgassd-meg eggy kérésemet, ’s beszélld-el még eggyszer, mint folytak azolta napjaid a’ hogy’, elűzve az öröm’ lakjából, e’ puszta földre költözél, ’s egyedül élés benne Évával az inség’ első napjait.
’S a’ többiek mindnyájan csendes figyelemmel pillantottak-fel Ádámra, várván, ha kérését fogja e teljesíteni; ’s Ádám így felele: Hogyan tagadjak-meg én tetőled, fiam, valamelly, kívánságot ez örömnek napján? Előtökbe festem tehát a’ napokat mellyekben a’ megesett bűnösnek olly nagy ígéretek tétettenek mellyekben ő a’ Mindenható’ végtelen írgalmának olly nagy jelenségeit vette. Éva, hol kezdjem a’ beszéllést? Ott e, midőn Édenből öszvefont karral kijövénk? De szemeidben, te Kedves, már is könyeket látok reszketni. Kezdd azon, én Szerelmesem, felele néki Éva, midőn utolszor sírtam-vissza a’ kert felé, ’s karjaid köztt elrogytam. De hogy mit érzettem akkor, o Ádám, azt hagyd nékem mondanom; te, hogy engemet kímélj, hijánosan fognád előadni a’ történetet.
’S Éva most így kezdé: Már távol lángola megettünk a’ kard az Angyal’ kezében, ki bennünket szánakodva vezetett-ki a’ kertből, ’s vígasztala hogy bíznánk a’ megbántott Istenség’ nagy kegyelmeiben ’s fogadásában mellyet nekünk tett; már alá érénk a’ földre, ’s sivatag tájakon mentünk tovább: nem vala itt Éden! nem viráglepte hantokon, nem gyümölcsfák köztt méne itt útunk; azok itt csak eggyenként állottak; gyéren elszórva a’ sovány mezőken, mint midőn a’ szigetek elszórva lebegnek a’ tér vizek’ színén. Így menénk, ’s az egész föld mint eggy vadon puszta lapult-el előttünk. Öszveredőlt kezekkel mentünk eggyütt, én sírva tekintettem-vissza, ’s nem mertem férjem’ szemébe pillantani, ki, elcsábítva általam, szerencsétlenné lett, ’s kínt én inséget eggyütt tűrt velem. Lesüllyedt fővel jődögélt ő az én karomon; de most néma fájdalomban tekinte-széllyel a’ környéken, majd ismét reám pillantott; látta csorgani könyűimet, nem szóllhata, ’s zokogva szorított mellyére. ’S immost eggy halom’ tetejére érénk, honnan a’ magas Éden elenyészett szemeink elől; én ott megállottam, ’s fuldokló síránkozással sírtam visza-felé. Ah! mondám, most talán utolszor látlak, kedves helye születésemnek! hol te, oh szabad e még Kedvesemnek szóllítani? hol te nőt kértél az Úrtól, ’s veszted tulajdon oldalodból származott. Kinek illatoztak ti mostan ott, örömnek gyermekei, virágok! kiket ápoló kezeim nevelgettek? ki járdall ott mostan a’ ti sokszagu homályaitok alatt, árnyékzó erdők? Ti viritó szövevények, ’s ti szép ligetek, kinek virítanak most a’ ti ízletes terméseitek? Ah, nem foglak én titeket többé meglátni. Énnékem, vétekkel megmocskoltnak, a’ ti balzamegetek igen is tiszta, a’ ti tájékotok igen is szent. Jaj nekem! mint esett-meg az ember, az Angyalok’ barátja! ő, a’ ki olly tisztán, olly minden áldással gazdagon megrakva jőve-ki a’ Teremtő’ kezéből! ’S te is, megestél, én Szerelmesem! ’s általam elcsábítva estél-meg! Oh ne gyűlölj érette! oh ne hagyj-el érette! köz nyomorúságunkra kényszerítelek mellyeket a’ nagy-irgalmu tőn, te én Szerelmesem! ne hagyj-el! Nem érdemlek ugyan egyebet haragnál és útálatnál, de engedd hadd kövessem lépéseidet mint alázatos szolgálód; engedd hogy ez inségben gondom lehessen ápolásodra, ’s néma pillantásod fogja nekem parancsolni akaratodat. A’ hol lakozni fogsz, virágokat fogok neked szedni fekhelyül; táplálásodra a’ legízletesbb gyümölcsöket szedem-meg neked, ’s boldog leszek, ha csekély gondjaimat eggy szánakodó pillantatod fogja jutalmazni. Ezt mondottam, ’s öszverogytam karjai köztt; ő pedig forró ölelésekkel szorított mellyére, könyűjivel förösztötte orczáimat, ’s így szólla: Szünj-meg panaszkodni, te híven-szeretett! ’s inségünket keserü vádjaiddal ne tedd még keserűbbé. Többet érdemlénk mind te, mind én, mint a’ hogy’ bennünket az Úr büntete. És melly fogadásokat teve nékünk még midőn büntető ítéletét kimondotta is! Azokat ugyan homály fogja-körül, de a’ homályból kegyelem súgárol. Oh, mik volnánk mi, ha ő minket a’ szerént büntetett volna a’ hogy’ érdemeljük! Nem, én Szerelmesem! tiszteletlen panasz ’s elmérgesült zúgolódások ne tégyenek bennünket soha méltatlanokká az ő kegyelmeire, ’s ne fertéztessék ajakinkat mellyek szent áhítatosságnak ’s imádó hálának lesznek szentelve ezentúl. Ő, kinek szemei előtt a’ legsűrűbb homály sem rejt semmit, ő a’ legtitkosbb indúlatjait is látja a’ bűnösnek, ő kegyelemmel fogja nézni a’ mi erőtlen dicséreteinket ’s hálánkat, és azt a’ gyarló igyekezetet mellyel jóvá akarandjuk tenni a’ mit ellene vétettünk. Ölelj-meg engem, Éva! Idvez légy nékem a’ mi inségünkben! Viszontsegélléseink könnyítgessék nekünk annak terheit; visszonozott erővel fogunk majd, viaskodván a’ mi közös ellenségünk, a’ bűn ellen, hajdani méltóságunknak visszaszerzésén törekedni. Béke lakozzék, és hű szeretet, örökké közöttünk. Az ő enyhítéseik alatt könnyebben, vígabban fogjuk elhordani éltünk’ terheit, ’s bátrabban tekintünk a’ halálnak elébe, ki, úgy látszik, késő lépésekkel jövell felénk. De most menjünk innen, le a’ völgybe, hol a’ szirtüreg előtt súgár növésben ama’ játékos-levelü topolyák állanak. Jő az éj, ’s az nékünk kedves szállást fog adhatni. Így szóllottam én, ’s te elhallgatál, ’s én megölelélek, ’s hajam’ fürtjeivel száraztottam-fel szemeimből könyűimet; ’s lemenénk a’ halomról a’ súgár topolyák alá mellyek a’ szirt alatt párosan állának. Éva megszünt szóllani, ’s általmosolygott Ádámra: Ádám pedig ekképen folytatá a’ történetet:
Elértünk a’ topolyákhoz
*tópolyákhoz
, fiaim, ’s eggy üreget leltünk árnyaik alatt a’ szirtben. Lássd, Éva, mondám én; lássd miként nyujt nékünk könnyebbedést a’ gondos természet; lássd e’ tisztás üreget itt, ’s e’ kies forrást melly zuhogva fut-el mellette. Fogjunk itt éjjeli szállást. De nyílását az éji ellenségek ellen bé kell rekesztenem. Mi ellenségek azok? kérdé Éva elijedve. Avagy nem láttad e, felelék én neki hogy az átok minden teremtésre kiterjedett? hogy a’ szeretet’ kötelékjei minden állatok köztt felbomladoztak, ’s a’ gyengébb zsákmányává leve az erősbb orozónak? Amott a’ mezőn eggy fiatal oroszlánt láttam hogy dühös riadással űze eggy gyáva őzollót; láttam az ellenségeskedést a’ madarok köztt is a’ levegőben. Mi többé nem vagyunk parancsoló urai a’ teremtményeknek, azokat kivévén mellyeknek feljebb haladjuk erejiket. A’ mellyek ezelőtt csapodárkodva játszodtak körülttünk, a’ foltos tigris ’s a’ bozontos oroszlán, vérbe-kevert szikrázó szemekkel, ’s ordítva szöktek-el mellettem. A’ szelídebbeket ezután nyájassággal kell magunkhoz édesgetnünk; a’ vadabbak ártalma ellen pedig okosságunk fog bátorságba tenni. Hagyj te most, hadd fonjam-bé hajlékony faágakkal az üreg’ ajtaját. Én pedig mégyek, felele Éva, ’s fűvet szedek és virágokat, elhinteni háló-helyünkre, ’s gyümölcsöt tépni a’ bokrokon és a’ fák’ gallyain. ’S ekkor sövényt fontam az üreg’ nyílása előtt, Éva pedig ment, félve tekingetvén felém hogy tőlem el ne tévedjen, ’s gyümölcsöket tépe a’ bokrokon és a’ fák’ gallyain. Most pedig visszajött, ’s lerakta azokat magunk előtt a’ tiszta fűre.
Akkor végig-ömlénk a’ virágok felett az üregben, ’s szűk vacsoránkat víg beszéllések alatt tartánk. De az alkonyodó
*alkodó
egen fekete borúlat kele-fel, ’s elfogá a’ szálló nap’ tüzét. Rettenetesen széledt-el felettünk a’ borúlat, ’s a’ föld felett bús homály nyúgodott; a’ természet rettegő inneplésben látszott várni a’ maga’ elenyésztét. ’S íme eggy forgó-szél nyargala-elő, végig-üvöltötte a’ hegyeket, ’s öszvezuzta az erdőt, ’s mostan villámok lobogtanak a’ fekete fellegben, ’s a’ mennykövek földrengetve dördültek-meg. Jő, ugymond’ Éva, jő a’ Rettenetes! Halált hoz reánk és az egész természetre, engedetlenségünk miatt. Oh Ádám! ’s e’ bús neven elakada. Ekkor mondám én: Szerelmesem! jer, bukjunk térdeinkre az üreg’ nyílása előtt, ’s imádjuk a’ ki e’ rettenetes homály felett űl, és a’ kinek lábai alatt e’ lángok és e’ rettentő csattogás nyargallanak. Te, a’ ki kibeszéllhetetlen isteni keggyel állál előttem midőn alkotó kezeid köztt elkészülve, életre ébredtem, melly rettenetes vagy te midőn úgy jelensz-meg mint bíró! Akkor kimenénk, ’s letérdeplénk az üreg előtt, ’s elhalaványodott képeinket elrejténk öszveredőlt reszkető kezeink közzé, ’s imádtuk a’ hatalmast, ’s azt vártuk hogy a’ bíró megáll felettünk, ’s ezt kiáltja-le villámló fellegeiből: Meg kell halnod! te pedig, föld, enyéssz-el haragom miatt! ’S immost vizek szakadtak az égből, ’s a’ lángok nem lobogtak többé a’ felhőken, ’s a’ mennykövek már csak távolról dörögtek. Akkor felemelém fejemet, ’s ezt mondám: Az Úr elméne felettünk, o Éva! nem fogja elpusztítani a’ földet, ’s mi ma meg nem halunk. Mert mi volna úgy az ő fogadása, ha minket és a’ mi magvunkat elrontaná? Az örök bölcseség meg nem bánhatja a’ maga’ ígéreteit. ’S mi nem rettegtünk többé, ’s a’ felhők eloszlottanak, ’s a’ lenyugvó nap számíthatatlan ragyogást hintett, mint a’ hogyan akkor ragyogott vala az ég midőn az Angyaloknak örvendő sergeik harmatos felhőken szállongtanak Éden felett, mindenszerte reájok. Illy dicső ragyogás fogta vala el mostan az estveli ég’ szakát; az egész táj olvadott aranynak kohában űlte nagy innepét, minden szín megifjodva ékeskedett; ’s mi ottan-térdeplénk a’ leszálló nap’ fényében, ’s szent tisztelettel csudálánk a’ mit szemeink láttanak. Így méne-el főnk felett az első fergeteg. Az estvély’ ragyogó hajnala setét alkonnyá változott, ’s a’ hold szelidebb fényt öntött az elválva-úszó felhőkre, ’s most érzénk legelébb az éjjeli hideget, mint a’ hogy’ nappal érzénk vala legelébb a’ délnek égető hevét. Öszvehúzánk magunkat azon gyapjas öltözetbe mellyet annak jeléül hogy inségünkben meg nem tagadja tőlünk isteni segédét, a’ Mindenható vetett vala ágyékinkra ’s letelepedénk a’ puha fűven ’s virágokon az üregben, ’s szelíd ölelések köztt vártuk az álmot. Előjöve az, de nem az a’ könnyü enyhe álom, melly akkor szálltt reánk midőn még ártatlanok voltunk; akkor csak mosolygó festések lebegték körül képzeleteinket; most ezek a’ festések elváltoztak, ’s a’ mosolygó kellemek’ helyébe az aggodalom, rettegés és marczongló emlékezetek homályos, ijesztő ’s csuda képeket állítottanak. Az éj csendes volt, ’s szunnyadalmunk kedves és erőt-adó szunnyadalom; de oh melly hasonlatlan azon éjhez midőn én tégedet, én Évám, először vezettelek menyegzői ernyőmbe; azon éjhez mídőn a’ virágok édesebben illatoztak mint annakelőtte. Nem csattogott még soha olly édesen az éjszakák’ kedves dallója; még soha nem öntött olly tiszta, olly szelíd fényt a’ szép hold mint midőn az Édeni kert e’ menyegzői első éjszakát inneplé. De mit múlatok olly képek körül mellyek az elszenderedett keservet ébresztgetik? A’ reggeli nap már itta a’ harmatot midőn pilláink megnyiltanak, ’s ritka magányos madarak éneklének az ágakon; mert a’ földnek még nem voltak egyéb lakosai mint a’ mik az átok után a’ kertből kijövének. Az Úr kertjének nem illett a’ maga kerítésében látni a’ halál’ pusztításait. Akkor kimentünk az üreg’ nyílása elébe, ’s imádtuk az Urat, ’s én így szóllottam Évához: Menjünk tovább innen, én Szerelmesem! Ha szemeim végig-nézik e’ róna tájékot, úgy látom hogy benne sok lakhelyek köztt választhatunk mellyek im ezt mind szépségben felülhaladják, mind gazdagságban. Látod e, mint csapong játékos futással, végig a’ zöldellő völgyen, ama’ folyam? ’s ott az a’ halom rakott gyümölcsöst látszik kövérfűvü hátán tartani. Követlek, valahova néked engem vezérleni tetszik, én Kedvesem, felele Éva, ’s kezébe szorítván kezemet, a’ halom felé folytatánk útunkat. Akkor Éva eggy madarat láta-meg kínos sikoltások alatt ’s apró kerengésekben repdesni felettünk, ’s végre ellankadva ’s reszkető szárnyakon szállani eggy alant bokorra. Közelébb méne a’ madár felé; ’s íme a’ kesergő előtt élet nélkül feküdt eggy más madár a’ fűben. Éva sokáig nézte a’ madarat, ’s végig-hajlott felette; most felvette azt a’ fűből, ’s fel akarta ébreszteni. Nem ébred-fel soha! ezt sóhajtá, ’s reszkető kézzel tette vissza a’ fűbe. Nem ébred-fel soha! monda ismét, ’s síránkozni kezdett. Te, a’ ki e’ bokron kesergesz őutánna, ugymond; ah, ez neked talán hímed volt! Én hoztam átkot és inséget a’ földre ’s minden lakosaira, és tereád ís, vétlen’-szenvedő! ’S mostan jajgatva sírt, ’s hozzám fordult, ’s ezt mondá: Mi rettenetes ez! melly szörnyü látvány! Nem látok benne semmi érzést; zsibbadt tagjai nem alkalmasok többé semmi munkájokra. Melly nevet tudok adni ez irtóztató állapotnak? halál e ez? enyészet e? Oh, reszketés fogja-el minden tetemeimet! Ha ez talál lenni a’ halál, ha ez az a’ reánk mondott halál, oh, melly rettenetes ez úgy! És ha ez engem így fosztana-meg tetőled, o Ádám! ah, oda vagyok! nem bírom többé magamat! tarts! kérlek, tarts! Ekkor fuldogva síránkozott, előre-hajolva a’ legiszonyúbb gyötrelmek’ szaggatásai köztt a’ földen. Én megöleltem kesergő hitvesemet, ’s ezt felelém neki: Ne tetézzd a’ kínt ’s az aggodalmokat; bízzunk abban a’ ki bölcseséggel igazgatja mínden ő alkotásait, ’s midőn homályba rejtőzik ’s fellép magas ítélő-székére, maga mellé szóllítja az Irgalmat és Szeretetet. Miért lát ijedt képzeletünk a’ jövendőben csak inségnek képeit? Nem látunk e egyebet bűnt-bosszúló csapásoknál? Ah, ne vakítsuk-meg önn magunkat az ő bölcseségének ’s szeretetének ísmerése eránt, ’s ne süllyesszük lelkeinket emésztő bánatunknak mélységébe. A’ mit ő végzett erántunk, az végetlen szeretettel ’s bölcseséggel vagyon elvégezve; bízzunk jóságához tántoríthatatlan hittel, ’s bátran menvén elébb a’ merre ő vezet, tiszteljük szent alázatban rendeléseit.
Ekkoron megindúlánk a’ halom felé, ’s már azon gazdag bokrok közzé értünk-el, mellyek annak lábait koszoru gyanánt fogják-körül. Annak homlokán az apróbb gyümölcstermő fáknak közepette eggy szálas czedrus nyúla-fel, ’s messzére terjedő hűsséget hinte alá a’ magasból, árnyában pedig eggy élővíz’ ere csorgott a’ virágok között, A’ halom alatt téren nyult-el eggy végigláthatatlan táj, ’s ködös párázattá tünt-el a’ gyengélkedő szem előtt. Imhol az Éden’ árnyéka! mondám; gyönyörü lak; ennél kiesebbet sehol nem lelünk. Fogadj lombjaid alá bennünket, súgár czedrus és ti külömbféle gyümölcsösek! nem fogom én hálátlan szedni terméseiteket; gondos mívelésemnek jutalmai légyenek azok. Mindenható! tekints keggyel hajlékunkra, ’s halld-meg esedező kiáltásunkat! halld-meg a’ lángoló hálát, azt a’ buzgó könyörgést melly naponként, óránként, fog ez árnyékból hozzád emelkedni! Mert mi itt akarjuk enni orczáink’ verejtékében kenyerünket; ez árnyékban fogod te, Éva, gyermekeidet fájdalmak között megszülni; innen terjednek-el unokáink, ’s a’ közelítő halál e’ fák alatt leljen eggykoron. Oh, tekints keggyel, Uram, tekints keggyel alá a’ bűnösnek hajlékára! Igy szóllék, ’s Éva áhítatosan felpillantó nedves szemekkel kísérte könyörgésemet.
Akkor elkezdettem eggy kalibát építeni a’ czedrus’ árnyéka alatt, ’s eggy kerűlet karót ültettem ’s földbe, ’s az eggyiktől a’ másikig falat fontam rajtok a’ fáknak hajlékony ágaiból. Éva pedig elméne, menedéket csinálni a’ forrásnak a’ virágok között, ’s gyámollal támogatni a’ fityegő növéseket, ’s karókhoz kötni a’ gyengeszáruakat, ’s ért gyümölcsöt szedni táplálatunkra. Így evénk első étkünket orczáinknak veréjtékében. ’S a’ mint a’ folyamhoz mentem, sásat tépni kalibánk’ beborítására, öt juhot láték eggyütt legelni ’s eggy fiatal kost; fejérek voltak mint az apró déli felhők. Lassan közelítettem feléjek, hogy látnám ha szaladni fognak e ők is, mint a’ tigris és az oroszlán kik még nem régen nyájaskodva játszottanak lábaim körül. De ők nem szaladtak előttem, ’s eggy kákaszállal hajtottam magam előtt fel a’ halomra hol Éva, ki most a’ bor’ töve’ szövevényeiből eggy kisded ernyőt boltozgatott, a’ kis nyájat mind addig nem látta-meg, míg ártatlan bőgések figyelemre nem ébresztette. Ekkor felnéze, széllyeltekinte mindenfelé, ’s kezei az öröm miatt szállongani hagyák a’ vesszőt. Oh, szelídek és nyájasok, ugymond, mint az Úr’ kertjében! Idvez légy, kisded sereg! Lakozzatok itten velünk, nekünk szeretett társaink! Íme itt kövér zanót vagyon: vannak egyéb illatos fűvek is, és eggy tiszta kútfő. Oh, mi szép lészen az midőn majd körülttünk fogtok szökdelleni, míg mi a’ fákat míveljük, ’s kertünknek bokrait! Ezt mondotta Éva, ’s megsimogatta gyapjas kövér derekaikat.
’S a’ klaliba már meg vala építve, ’s Éva és én az árnyékban űltünk annak nyílása előtt. Andalogva űltünk itt, ’s Éva így szakasztá félbe a’ csendet: Gyönyörü a’ táj, ’s ím e’ halom itt soknemü terméseivel kérkedik. De nem mennénk e azért öszvegyüjteni a’ mit elszórva terem a’ környék, ’s általűltetni e’ halomra? Úgy halmunk azonként hasonlítand Édenhez mint Éden hasonlít, a’ szerént a’ mit minékünk az Angyalok beszéllének, az ég’ környékeihez. Ah, mi szép vala az áldással-tetézett táj! Ott a’ természet bőven öntötte-ki legbecsesbb adományait; ott buja tömöttséggel ’s fenntebb-nemü szépségben nőtt minden; egész sergei a’ virágoknak a’ legtarkább tolongással; virág és gyümölcs eggyütt lepték-el a’ fáknak görbedett ágaikat; ’s a’ külömbféle fák’ megszámíthatatlan nemei a’ legkedvesbb eggyességben tévesztették-öszve rokon árnyékaik’ szövevényét; eggyike szebb, ragyogóbb, dúzsabb mint a’ másika. Keveset látunk itt azok közzül; talán hogy az átok alá vetett föld őket meg nem teremheti, vagy talán mint fösvénykedő gazda, külömböző éghajlatokra szórta-el. És már láttam, o Ádám, mint uralkodik a’ halál és a’ romlás minden természeten; mert hogy kétlhetném hogy a’ mit láttam, halál légyen! Lehullott, rothadó gyümölcsöket, hervadó virágokat láték; láték elhaló csemetéket is, gyászosan megfosztva leveleiknek ’s terméseiknek díszétől. De az elhaló csemeték köztt újabbak sarjadnak, ’s a’ lehullott gyümölcsöket más gyümölcsök váltják-fel, ’s az elhullott virágok’ magvaikból gyermekeik jőnek-elő. Ah Ádám, így hervadunk-el eggykor mi is felvirító gyermekeink körül!
Elhallgata, ’s én néki ezt felelém: Engem egészen más gondok epesztenek, te én Szerelmesem! Melly kész vagyok én lemondani mind azon bővelkedésről mellyel ezelőtt élénk vala! Engemet az keserít, és nékem az a’ legfőbb veszteségem hogy azon szent tájról vagyok eltiltva a’ holott az Úr láthatólag méltóztatott lebegni, a’ hol szelídített fényben járdallt az erdők’ árnyai között, midőn jelenlétét szent csend inneplette. Ah, akkor én gyakorta merészlettem, mélyen megbukva színe előtt, szóllani vele, ’s a’ Mindenható kegyelemmel hallgatta keze-mívének szent szózatját, ’s felelt beszédeimre! De jaj, jaj nekünk! elesénk ezen elsőségétől a’ tiszta lelkeknek. Mert múlathat e a’ legtisztább valóság azok köztt a’ kiket megfertéztetett a’ bűn? lépjen e ő a’ földre melly érdemlette átkát? Ő ugyan irgalommal pillant-le reánk felséges székéről, ’s kegye felülhaladja legmerészbb reményeinket is inségünkben, leküldi hozzánk az ő Angyalait hogy körülttünk a’ mit ő hagya, teljesítsék; de ezek hátra-hagyott fénnyel ’s látatlanul térnek-vissza e’ lakjáról a’ romlandóságnak; mert mi érdemetlenek lettünk olly lelkekkel társalkodni kik az Úr ellen nem vétkeztenek.
Ígyen szóllánk magunk között ’s néma elmerűlés fogott vala el, ’s szemeink búsan sülyedtek a’ földre, ’s íme az ég’ boltozatjairól tündöklő felhő szálla alá; lába immár a’ halmot érte, ’s a’ tűzfelhőről felséges mosolygással ’s ragyogóbb szépségben eggy mennyei alak lépett-elő. Hirtelen’ felköltünk neki, ’s mélyen meghajolva közelíténk, ’s az Angyal ezt mondá: A’ ki az egekben uralkodik, meghallá szavaitokat. Menj, ugymonda nekem, ’s mondd ezt a’ búslakodóknak: Az egek engemet bé nem fognak, ’s jelenlétemmel teremtésemnek minden szöge teljes. Mert ki teszi tehát hogy a’ napok szűnet nélkül világítanak! ki azt hogy a’ csillagok meg nem állanak futásaikban? Ki teszi hogy gyümölcseit megtermi a’ föld, és hogy a’ nap és az éj felváltják egymást? Ki tartja-fenn a’ valóságokat, hogy élnek és légyenek, ’s ki tart téged hogy el nem dőlsz és el nem alélsz? Én véled vagyok, mond az Úr, ’s néked legtitkosbb gondolatid is nyitva állanak énelőttem.
Megtelve szent rettegéssel, ott állék az engemet környülömlő ragyogványban, ’s így szóllék: Megfoghatatlan az Úr’ irgalma! ő letekint mireánk a’ mi inségünkben, ’s Angyalokat szállít a’ bűnöshöz. Ah, itt állok előtted, elborítva szeméremmel, ’s nem merek felpillantani hozzád; de, engedd, hadd terjesszem elődbe a’ mi lelkemet homályos érzésekkel rettegteti. Látom én hogy az Úr jelen vagyon a’ maga teremtései köztt; szüntelen’ tapasztalom azt, és engem bátor óhajtásaim nem ragadnak annak kívánására hogy a’ legtisztább valóság a’ vétek által megfertézett halandóval társalkodjék. De elszaporodván eggykor az emberi nem, és ah talán még romlottabbá válván, nem lesz e még boldogtalanabb? nem fogja e a’ legtökéletesebb valóságnak képét felette hijányosan és elvetemítve fenntartani? nem fog e még mélyebben esni mint én estem? Tudom ugyan hogy mikor az ő jóvoltát én nem fogom hirdethetni, hirdetni fogja azt minden féreg; de nem lészen e nékiek a’ természet’ szava érthetetlenül lassú szózat, ha az emberek előtt az Úr a’ maga arczulatját egészen elrejtendi? Ah, ez a’ gond kimondhatatlan súllyal fekszik rajtam!
Atyja az emberi nemnek! mondá most nyájasan a’ mennyei Követ; Ő, a’ kiben és a’ ki által minden él és mozog, el nem fogja hagyni a’ te maradékaidat. Bűneik ugyan gyakorta fel fognak őhozzá kiáltani bosszúért, hogy előragadja villámait ’s hatalmát irtóztató ítéleteiben nyilatkoztatja-ki, és akkoron a’ bűnös rettegve buk-meg a’ porban, ’s így kiált-fel: Ez Isten! De még gyakrabban fogja magát kinyilatkoztatni kegyelmeiben. Szelíd keggyel fogja ő visszavezérleni a’ te maradékidat ha az ő útjairól eltévedtenek; mert Bölcseket támasztand az emberek között kik felvilágosítják elméjiket, hogy visszaforduljanak az esztelenség’ és veszély’ szövevényeiből, ’s az Úrnak ismét-fellelt ösvényein járjanak. Néha Profetákat fog küldeni hozzájok, kik a’ Mindenható’ áldásait vagy veréseit a’ jövendő’ titkaiból elővonják, ’s nékiek megjelentsék hogy megértse minden hogy az emberek’ sorsát örök bölcseség intézi. Gyakorta Angyalok által fog szóllani hozzájok, gyakorta csudatétek által, ’s lesznek hívei, kikhez uralkodása’ székéből alászáll, míg végre az emberek’ váltságának nagy titka nyilvánná leend, ’s az asszonyi-állat’ magva megtöri a’ kígyó’-fejét.
Az Angyal elhallgatott; de keggyel teljes mosolygása bátorrá teve hogy még eggyszer szólljak: Mennyei barátom! ha külömben bűnös embernek szabad téged így szóllítani; De hogy’ gyűlölnék azt az Angyalok a’ kit maga Isten nem gyűlöl? Oh, engedd hogy kérdhessek: Megengedtetik e tenéked hogy a’ titkokat szent homályaikból felfedezzed előttem? Mit tészen a’ nagy ígéret hogy az asszonyi-állat’ magva meg fogja törni a’ kígyónak fejét? ’s mit ím ez átok: Halálnak halálával halsz-meg? ’S erre most ígyen felelt az Angyal: A’ mi nékem megengedtetett hogy előtted felfedezhessem felfedezem néked: Tudjad tehát hogy a’ midőn vétkezél az Úr ellen, így szólla: Az ember elesett, ’s meg fog halni. ’S hirtelen irtóztató setét fogta-körül az Uralkodónak székét, ’s rettegő csend űlte-el az egeket. De a’ rettegő csend nem tarta sokáig, ’s a’ setét megnyílék az Uralkodónak széke körül; így még nem nyilatkoztatta-ki Isten soha a’ maga’ nagyságát, egyedül akkor midőn előlépett ’s ezt mondá a’ kerengő napokhoz és csillagokhoz: Légyetek! ’s a’ teremtő szózat végig-hatott a’ megmérhetetlen téren. ’S íme mostan hasonló fényben állott-elő az Úr; ’s e’ szókat hallatá-végig az égnek minden hajlékain: Nem fordítom-el az én arczulatomat a’ bűnösről; légyen tanúja a’ föld végetlen kegyelmemnek! Az asszonyi-állat’ magva meg fogja törni a kígyónak fejét; a’ pokol nem fog örvendeni az ő diadalmán, ’s a’ halál elejti a’ maga’ zsákmányát. Innepeljétek e’ napot, egek! Ezt mondotta az Örökkévaló. Az Archangyal is el fogott volna süllyedni e’ vakító csillogásban, hogyha az uralkodó széket szelídebb fény nem fogta volna körül. ’S az egek egész nap’ inneplék az Úr’ végetlen kegyelmének nagy titkát. A’ nagy titok, hogy az Isten melly csuda által engesztelődik-meg a’ bűnös eránt, még az Archangyal
*az. Archangyal
előtt is homályba borúl; mi csak azt tudjuk, ’s azt tudni néked is engedtetett, hogy a’ haláltól el van véve a’ hatalom; hogy ő a’ lelket feloldja az átok’ béklyójiból, ’s a’ testet visszaadja a’ pornak, ’s a’ lélek felszáll, ’s boldog lesz végtelenül, mint mi vagyunk. Mostan pedig értsd a’ mit tenéked mond az Úr: Én irgalmas lészek teerántad és a’ te magvad eránt, ’s jelt rendelek melly tanúja légyen e’ nagy ígéretnek. Emelj oltárt e’ halmon, ’s valamikor az év előhozza a’ napot mellyen tenéked ez ígéretet tevém, láng fog alászállani az égről ’s lobogni fog oltárodon. Akkor áldozz nékem eggy ifju bárányt, hogy azt megeméssze a’ láng. ’S íme felfedeztem előtted a’ titkot a’ mennyire azt halandónak látni engedtetik. Az Örökkévaló azt is megengedte nékem hogy minekelőtte innen visszatérek, mutassam-meg tinéktek hogy itt nem laktok magányosan, és hogy a’ földet, noha megátkoztatott, véletek eggyütt tiszta lelkek lakozzák, s annak szavára a’ ki mindenek felett uralkodik, néktek védelmetek ’s fenntartástok eránt gondoskodnak. Ezt mondván az Angyal, közelebb lépe felénk ’s megillette szemeinket. Erőtlenek a’ szók előadni annak szép voltát a’ mit szemeink ekkor láttanak; mennyei ifjakat látánk megszámíthatatlan seregekben lebegni felettünk, szebbeket mint Éva vala midőn a’ Teremtő’ kezeiből kikölt, ’s engemet édes szózattal serkente-fel álmomból csókjaira. Némellyike ezeknek a’ könnyü ködöt hagyá kikelni a’ földből, ’s lebegő szárnyain felvitte hogy a’ földre enyhe harmat csepegjen és élesztő esők. Amott eggy más sereg múlatozott a’ folyamok körül, arról gondoskodva hogy forrásaik ki ne asszanak, ’s széleiken ne lankadjanak a’ csemeték. Mások ismét a’ legelőken lebegtek, ’s érlelgették a’ gyümölcsöket, ’s a’ fakadó virágoknak a’ tűz’ és az esti-hajnal’ színét adták, vagy a’ mennynek tiszta kékjét, ’s reájok lehellék édes lehelleteiket, hogy balzamillatot öntsenek. Sokan közzűlök egyéb munkának eredve szállongtanak a’ ligetek’ homályában. Aranyos szárnyaikról lenge szellők eredtek széllyel, a’ hűs árnyakkal játszodtak, gyengén suhintottak-el a’ virágok felett, ’s a’ zuhogó csermelyék’ ’s búborékos tók’ habjaiban feredtenek-meg. Némellyíke megpihent a’ maga munkája után, ’s karokra-osztva arany hárfák’ zengései közzé elegyedtek az árnyban, ’s a’ Mindenható’ dicséreteit éneklették, érthetetlen dalokat halandó füleknek. Sokan halmaink felett szállongottak, vagy ernyőink’ tápláló árnyaikban űltenek-le, mennyei nyájassággal tekingetvén-le reánk. De szemeink ismét meghomályosodtak, ’s eltüntek örömünknek álomképei.
Ezek a’ föld védlelkei, mondá most mennyei látogatónk. A’ halandók’ érzékei tompábbak mint hogy a’ természetnek minden szépségeit ’s csudájit érezhetnék. De a’ Teremtő úgy akarta hogy az ő alkotásának minden szépsége értelmes valóság által használtassék, ’s e’ csudák mellyeket ti nem is sejdítetek, számtalan lelkek’ nemeinek vagynak gyönyörködésekre. Ezen felül arra is rendeltettek ők hogy a’ természetnek keljenek segédjére, a’ külömbféle míveket titkos műhelyében az örök olta kiszabott törvény szerént előállítani. Osztán védűl adattak, ’s titkos szemlélők gyanánt, az emberek mellé, hogy a’ veszélyt rólok elhárítsák. Ezek kísérik őket az életnek tekervényes útjain; ezek emlékeztetik, hogy a’ tetszetős rosszból melly őket éri, jó ered, ha önn magok akarandják; ezek titkos tanúji a’ te csendes házi örömeidnek, ’s ők neked legrejtettebb tetteidet is javalló mosolygással vagy búsult útálattal szemlélik. Általok áldja az Úr bővséggel a’ tartományokat, általok szállít éhséget és minden veszélyt azokra a’ kik tőle elpártoltak, hogy az inség’ szava által hozzája visszavezettessenek.
Ekképen szóllott velünk az Angyal. De most felszállott ragyogó felhőjire; mi pedig térdre hullottunk, ’s ki beszéllhetetlen örvendésben síránkozánk az Úrnak végetlen kegyelmei felett, ’s rebegtük néki hálás könyörgésünket.
’S én mingyárt megépítettem az oltárt a’ halom’ homlokán, ’s Éva azolta minden gondjait arra intézte hogy a’ szent hely körül eggy új Édent alkothasson. A’ mi szép virágokat a’ halmokon és ’a mezőken talált, mind azt álthozá az oltár’ kerűletébe, ’s minden reggel és minden estve tiszta vízzel öntözte-meg a’ patakból mellyet ültetésein végig-vezérlett. Védlelkek! ugy mond, kik itten lebegtek, tegyétek sikeressé kezemnek munkáját, mert igyekezetem a’ ti segédetek nélkül haszontalan. Virágoztassátok itt elevenebb ékben őket mint honnjaikban virágzottanak, mert ez a’ hely az Úrnak szent. Én pedig ím e’ tág kerűletet ültetém melly most titkos szent homályt hint az oltár’ felibe.
E’ munkák alatt múla-el felettünk a’ perzselő nyár, ’s már a’ gyümölcspártáju ősz is vége felé közelített; csípős szelek jelentek-meg, ’s a’ hegyek körűlttünk ködlepelbe öltöztenek. Elijedve látánk gyászba kelni a’ természetet, ’s nem tudtuk hogy a’ megbetegült föld, kifáradva jótéteiben, a’ tél’ nyugalmából vészen gyógyúlatot; mert az átok előtt a’ virágos tavasz ’s a’ nyár és az ősz egymásba-öltött karral laktak mindenkori mosolygásban körűlttünk. Nőtt a’ természet’ bánatja, a’ virágok elasztanak; a’ mezőn ’s az oltár körül már csak kevés ’s csak eggyenként virított, ’s búsan várták enyészteket. ’S imhol előjövének a’ dühös fergetegek, letépdelték a’ fák’ halavány leveleit, leverték az ágakról a’ termést, ’s ömlő záporral érkezve üvöltötték-végig a’ haldokló mezőket, ’s a’ hegyek’ szomorkodó fejeket hóval hintették-be. Remegve nézénk e’ pusztúlást, ’s úgy véltük hogy az átok most kezdi a’ földet megszállani. Tehát minden még megmaradott ékeit el fogja e veszteni a’ természet? A’ föld szegény volt ugyan Édenhez képest, azonban még is eléggel bírt, táplálmányt és örömeket nyujtani napjainknak; de ha az átok így sújtja továbbá is, melly irtóztatók lesznek így napjaink! Ezt mondánk magunkban. De hirtelen feleszmélénk hogy szíveinkből kiirtunk minden békétlen gondolatot, és hogy bízodalmunkat az Úrba vetjük. ’S elindúlánk megszedni a’ mi termést a’ tél még meghagyott, ’s megaszaltuk a’ tűzhelyen hogy a’ rothadás meg ne fosszon tőle; ’s én befedém hajlékunkat hogy benne mentek lehessünk a’ szél ’s eső ellen. Azonban a’ kisded nyáj szomorkodva őgyelgett a’ halom körül, ’s keresgélte a’ megszáradt fűszálak között virító zöld növést. Én magam is gyakorta kimentem, eledelt gyüjteni nekiek a’ halmokon, ’s a’ nedvesbb völgyek köztt. Szomorúan multak-el ’s únatkozva esős, szélvészes napjaink; de ismét előjöve a’ mindent-felélesztő nap, ’s elszórta a’ bús fellegeket. Enyhébb szellők fuvallák-el a’ resten-vonakodó ködöt a’ hegyek közzűl, a’ természet ifju örömben kezdett ismét mosolygani, kies zöld borítá-el a földet, a’ virágok tarka seregben tolongottak-elő a’ mezőkön, ’s vígan-nevetkezve tekingettek-fel a’ napra, fák és bokrok ragyogtak sokszínü ékjeikben, ’s öröm fogta-el és víg kedv az egész természetet. Így szállott-vissza a’ földre az év’ szép reggele, a’ virágkoszorús tavasz. De semmi nem virított szebben mint a’ fák mellyek köztt az oltár állott; ’s Éva víg csudálással nézte mint serken életre minden virág mellyet ide ültetett volt. Haszontalan’ igyekezném én, tinéktek, fiaim, előadni örömeinket. Eltelve kibeszéllhetetlen vígasággal, megállánk az oltár mellett; a’ nap a’ maga’ legtisztább fényével világította e’ szent helyt; úgy látszott hogy minden teremtmény itt akarja az Úr’ dicséretét áldozat gyanánt hirdetni; a’ virágok a’ legédesbb illattal töltötték-el mindenfelé a’ levegőt, ’s az ingó fák örvendő rengéssel hullatták gallyaiknak díszeiket az oltárra. A’ fű apró lakosai vetélkedve csevegték örömeiket, ’s a’ madarak elfáradhatatlanul énekeltek a’ fáknak ágain. Akkor térdre hullánk az oltár mellett, örömkönyűk cseppentek szemeinkből a’ virágok harmatjai mellé, ’s buzgó imádságunk felhatott a’ természet’ urához, ki merő kegyelem, és minden látszatos rosszból jót hoz-elő.
Én pedig elkezdék mívelni eggy kisded mezőt, ’s a’ melly magvakat ősszel gyüjtöttem vala, elhintettem a’ feltördelt földbe. Némelly termékeny csemetét, ha távol állott hajlékunktól, kiástam ’s ált’ültettem halmunkra; ’s e’ munkáim közben a’ természet, a’ szerencse, ’s néha tulajdon elmélkedéseim is, olly fortélyokra vezettenek mellyek által sokat könnyítettem munkámon. Ollykor ugyan megcsala az igyekezet, mert a’ munka’ helyét ’s idejét elhibítottam; ’s az igyekezet még több ízben maradt volna sikeretlenül, ha találmányaimban a’ védlelkek nem sugallották volna oktató tanácsaikat.
’S midőn eggy reggel kinéznék hajlékomból ’s szememet az oltár felé intézném, íme az Úr’ lángja ragyogva lobogott a’ reggel’ szürkültében az oltár felett, ’s a’ kelő nap arannyal csipkézte-meg a’ róla emelkedő füstnek oszlopát. Éva! kiáltám; ma van a’ nagy ígéret’ innepe; íme az Úr’ lángja leszállott oltárunkra. Jer, menjünk-ki hirtelen; ez nap az Úrnak szent; nyúgodjunk-meg minden munkától: te menj megszedni a’ legszebb virágokat hogy az áldozatra hintsed, én pedig mégyek, ’s megmetszem bárányainknak legszebbikét. ’S kimentem, fiaim, ’s megmetszék a’ legszebbik bárányt. Ez volt a’ legelső állat mellyet kezeim megöltenek. Irtózatos tekintet nekem! borzadás fogott-el, ’s elalélva hulltanak volna le kezeim ha a’ szent szándék, ha az Úr’ parancsolatja nem élesztette volna bátorságomat; midőn azt hergeni láttam kezeim köztt, ’s mindég gyengébben viaskodni elenyésző életéért az iszonyu kínok alatt, míg végre szemeim előtt élet nélkül rogyott-öszve. Ijesztő előérzések járták-keresztül lelkemet. De most a’ bárányt feltettem az oltárra’ ’s Éva előjött, ’s illatos virágokat hinte reá, ’s letérdeplénk az oltár előtt szent áhítatosságban, ’s hálánk fellángola az Úrhoz a’ ki bennünket illy kegyesen emlékeztetett ígéreteire. Szent hallgatás uralkodott körülttünk, mint midőn a’ föld az Úr’ megjelenését innepli, ’s e’ csendben Angyalok’ szavait vélénk hallani, kik könyörgésünk közzé elegyítették magasztaló hymnuszaikat. Végre a’ láng megemésztette az áldozatot, ’s már elalvék az oltáron, ’s a’ tájékot mennyei illat töltötte-el.
Nem sokára a’ nagy engesztelésnek innepe után, fiaim, elmentem a’ szálló nap’ fényében, megnyúgodni munkám után, fel a’ halomra, ’s kerestem kedves nőmet; de nem találtam sem a’ kalibában sem az ernyő’ árnyai alatt. Végre ellankadva láttam-meg a’ forrás mellett űlni, ’s te én elsőszülöttem, kebelében nyugvál. Őtet a’ szűlés’ fájdalmai a’ kert’ könnyü munkájában lepték vala meg, ’s bőv örömcseppeket síra most reád. Mostan pedig édesded mosolygással pillanta-fel hozzám, ’s ezt mondá: Idvez légy nékem, embereknek atyja! Az Úr nékem segédemre volt az én kínjaimban, ’s íme e’ csecsemőt szültem. Kainnak neveztem őtet, midőn kitettem e’ világra. Oh, én elsőszülöttem! az Úr kegyelemmel pillantott a’ te születésed’ órájára: légyenek a’ te éltednek minden napjai az ő dicséretének szentelve. Mi erőtlen a’ mi asszonyi-állattól veszi létét! De nevekedjél mint a’ virágszál nevekedik a’ tavasznak napjaiban; életed légyen gyönyörü illat az Úr előtt. ’S akkor, fiam, én is sírtam az örömnek miatta, ’s karjaimra vettelek-fel. Idvez légy, anyja az embereknek! mondám Évához; áldott az Úr ki tégedet fájdalmaidban el nem hagyott! Idvez légy, Kain! elsője azoknak a’ kiket asszonyi-állat fájdalmak között szült, a’ ki világra jövél hogy a’ halálnak indulj ellenébe. Oh Isten, tekints alá kegyelemmel a’ te egeidből gyámoltalan teremtésedre, ’s virítani kezdő életére tölts áldást ingyen jóvoltodból. Melly kedves leend nekem ez ifju lelket a’ te kegyelmeidnek csuda-munkáira oktatgatni! Korán reggel és késő estve a’ te magasztalásodra szoktatom gyenge ajakit. Így fognak, anyja az emberi Nemnek! így fognak majd egész nemzetségek nevekedni tekörültted. Magában áll vala még nem régen amott a’ myrtusz, de az anyai tő körül ím csemeték sarjadának, valahányszor új díszt hinte ágaira a’ kikelet, mindannyiszor újabb sarjadásu nemzetség mosolygott-fel távolabblag az idősbb magzatok körül, és nézzd, már eggy hosszan elterjedett illatöntő ligetté nevekedék! Így fognak majd, én Szerelmesem, a’ mi magzataink is elszaporodni halmunkról, ’s messzére el fogjuk látni eggyenként-álló békés hajlékaikat e’ szép lapályban. És ha a’ halál hamar nem szakaszt-ki közzűlök, meglátjuk, miként gyüjtenek, munkás méhek gyanánt, eggyesült segéddel, élelmet és könnyebbedést, ’s az életnek minden örömeit lakjaik mellé. Gyakor ízben lemégyünk hozzájok e’ tetőről, termékeny árnyaikban ’s békés lakjaikban meglátogatni unokáinkat, ’s elbeszéllni előttök az Úrnak csudatetteit; ’s hűségre serkengetni és jámborságra, nevelni örömeiket, ’s bánatjaikat vígasztalni. Akkor majd ezer házi-oltárokat látunk füstölgeni tetőnkről, ’s az áldozatok’ füste felhők gyanánt fogja-környül halmunkat. Áhítatunk éledni fog az övék által, ’s buzgóbb könyörgésekkel járúlunk az Úr’ elébe az emberi nemnek megtartásáért. ’S ha ismét felvirrad az engesztelés’ nagy innepnapja ’s az égi-tűz az első, legszentebb oltárra leszálland, akkor majd felgyülekeznek e’ halmon, ’s mi őközöttök előállunk az oltárhoz, ’s megrakjuk az áldozatot, ők pedig tág kerűletben borulnak körülttünk földre. Ezt mondám én víg örvendéssel ’s megcsókoltam a’ te orczáidat. ’S ekkor az anyád visszavett erőtlen karjaira; ’s én segédjére költem neki hogy felkelhessen a’ virágokról, ’s az aléltat bevivém a’ közel kalibába. Ott tenéked nem sokára erő jött és vídámság kisded tetemeidbe, orczáidra pedig és szemeidbe nevetés és öröm. ’S már szökdeltél a’ virágokon, gyenge ajakid már kezdék rebegni az új gondolatot, ’s akkor Éva Méhalát foganta, a’ te nődet. Örülve futkostál te az újonnan-született körül, megcsókoltad azt, ’s beszórtad akkor-szedett virágokkal. Annakutána tégedet szült Éva, Ábel, és utoljára téged, Thirza, Ábelnek kedvese. Oh, melly örömek áradtak-el akkor naponként mirajtunk midőn gyermeki játéktokat ’s ártatlan örömeiteket láttuk, és azt, hogy gyenge lelkeitek mint merészgették kifeslő erejiket, ’s mint nőttek lassanként értebb korra! Őrt-állva vigyázott körülttetek a’ szemes szorgalom, elrántani hajlandóságaitokat a’ hibás növéstől, hogy a’ szerént virítanátok mint a’ szép kikelet’ legékesbb koszorúja, ’s öntenétek az erkölcsnek minden édes illatját. Mert már akkor, midőn gyermeki kedvvel játszodtatok ölemben, láttam én hogy a’ bűnben-fogant ember a’ szerént szűkölködik mívelő kéz nélkűl mint a’ bűn miatt megátkozott föld. ’S végre felnevekedtetek, mint a’ hogy’ a’ csemeték nevekednek gyümölcstermő fákká. Áldott az Úr, ki ennyi csudatéteit közlötte végetlen irgalmának mindnyájunkkal! Imádjátok őtet háládatban, jámborságban, viszontszeretetben: úgy áldása rólatok soha el nem fordúl.
’S Ádám elhallgata. Mint midőn eggy szeretett ifju kedvesének karjain a’ hajnalló reggel’ világánál hallgatja a’ fülmile’ édes énekét; fülel a’ táj; a’ szerelem’ zengzete melly az ő szíveikből látszik felsóhajtani, arczaikra könyeket gyüjt: de most megszünt az ének; ők még sokáig figyelmes várakozásban pillantanak a’ tető felé hol a’ kedves dalló csattogott; haszontalan! nem zeng az immár, ’s az egyéb madarak lármásan kezdik a’ csevegést. Így hallgattak az Ádám’ gyermekei midőn atyjok szóllani megszünt. Lelkeiket meghatotta a’ beszéd; majd könyűk és elholt szín, majd öröm lépett és vígaság arczaikra; ’s most egyetemben hálálták atyjoknak kérések’ teljesítését. Kain is hálálta azt a’ többivel; de ő nem sírt és nem mosolygott a’ többivel.
HARMADIK ÉNEK.
Mostan kiléptek az ernyőből. Ábel megölelte bátyját, ’s mindenik bokor elindult kalibája felé. A’ hold fényt lövelle ösvényeikre. Ábel általfogta szeretett hölgyét, ’s ezt mondá néki: Ah, melly öröm önti el az én szívemet! íme a’ bátyám nem haragszik; íme megígérte hogy ezután szeretni fog. Oh! mint gyönyörködtettek engem azok a’ szép könyűk mellyeket ma csorogni láttam orczájin. Nem, nem éleszti úgy a’ mezőket a’ harmat a’ nyárnak égető heve után mint engemet e’ szép könnyek. Lelkében megszünt a’ harag’ vésze, ’s nyugodalom tért, és vígaság, vissza közzénk. Te, a’ ki végetlen kegyelemmel tekintettél a’ mi szüléinkre midőn e’ tér földen magányosan lakoztak, ah parancsolj a’ zajnak, hogy lelkébe többé vissza ne térjen!
Thirza nyakába ömlött az ő Ábelének, ’s édes sírásra olvadva ezt mondá: Ah, az enyhe eső nem éleszti így a’ kiaszott mezőt, nem így azokat a’ kik magányosan laktanak e’ tér földön, az első bús tél után a’ visszatért tavasz mint engemet a’ bátyánk’ könyűji, mint visszatért szeretete! Oh áldott nap! kedv száll ismét és ifjúság szüleinknek homlokokra, ’s öröm emelint, és vígadás, minden mellyet. Áldott, áldott nap! szebbnek tetszik nekem a’ természet ’s vígabbnak a’ te világod, éjjeli nyájas bujdosó az egen! Így zengett az Öröm Thirzának szép ajakiról.
Kain is hajléka felé tére, Méhalának karjain. Hív hölgye ellágyulva tekintett-fel reá, ’s ajakihoz vivén kezét, ezt mondá néki: Kedves férj, melly gondok lepték-el ismét homlokodat? A szívedbe visszatért nyúgalom tekinteteidet nem tudja e vígságra deríteni? nem e elsimítani homlokodnak bús redőjit? Komoly lelked ugyan nem gyúlong az örömnek könnyü lángjaira, ’s megelégli hogy vele szíved tel-el: de nem láttad e miként mosolygott minden arczról, mint szóllott minden nedvesült szemből a’ vígadás, midőn te, én Kedvesem, hű szeretettel ölelted-meg az öcsédet? Oh, akkor áldást monda reád az Úr a’ maga fenn-székéből, ’s örvendve néztek a’ körülttünk lebegő Angyalok! Engedd, én Szerelmesem, engedd örvendésemnek hogy szívemre szorítsalak. Ezt mondá, ’s szívére szorította őtet.
Kain nem álla ellent hitvese’ nyájaskodásainak, de ezt felelte: Ez a’ ti szokatlan örömetek engemet bánt; mert nem annyi e ez mintha ezt mondanátok: Kain megjavította magát; eddig rossz volt; útálta, üldözte öccsét. Ah, félre vele, azzal a’ bosszantó váddal! Nem gyűlöltem én őtet: én őtet nem útáltam; mert gyűlölség e, hogy én őtet olly csapodáron nem ölelgetem mint ti? hogy én azokat az ő gyengéd orczájit olly édes sírással nem áztatgatom? Énhozzám nem illik ez asszonyos édeskedés. Nem őtet útáltam én, de azt a’ csapodárságot melly által ő szűléinknek szereteteket tőlem lopdosta. Osztán nem ok nélkül redőli a’ komoly gond az én homlokomat. Ítéld-meg magad ha nem a’ legképtelenebb gondolatlanság e az a’ mi atyánkban hogy ő maga regéli előttünk vétkes esetének történeteit, hogy ő maga érezteti velünk melly inséget vont reánk hibája. Mi szükség nekünk tudni, mi szükség hallani olly sok ízben, hogy az Éden’ boldogságait szűléinknek vétkek miatt vesztettük-el? Könnyebben tűrnénk nyomorúságunkat ha ezt nem tudnánk, ’s nem kesergenénk annak elvesztét amit nem fognánk ismerni. Méhala a’ bánatnak szózatos cseppjét tartóztatta szemeiben, ’s hallgatva pillantott-fel hímjére, mintha kérdeni akarná ha szabad e felelnie? ’s ekkor esdeklő zengzettel ezt felelé: Ne neheztelj reám, én Szerelmesem! többé nem fojthatom-el könyűimet; ne neheztelj hogy hozzád sóhajtok. Oh, ne hagyd visszatérni fejed’ felibe az únalomnak azokat az elvert fellegeit; vídítsd-fel lelkedet, ’s ne láss csak inséget és veszélyt a’ hol végtelen kegyelmet ’s jótétet láthatnál! Ne vádold őket, e’ szeretett atyát és anyát, hogy azon csuda-dolgokat beszéllik mellyeket az Úr a’ megesett halandóval teve; hogy ez által buzgó hálát ’s tántorodhatatlan bízodalmat ültessenek szíveinkben. Oh ne vádold őket azért, őket, kiknek minden békételen síránkozás ’s inségünknek leglassúbb érzései mellyeket szemeinkből olvasnak, kibeszélhetetlen gyötrelmeket szűl. Kedves társ, tusakodják a’ visszafutamló bánat ellen hogy szívedhez ne férkezhessék ismét, ’s napjainkat bús homályba ne sülyessze. Ezt mondá Méhala, ’s elhallgatott, ’s szerelemmel ’s elnedvesült szemmel nézett férjére. ’S Kainnak komor tekintetét vídám mosolygás derítette-fel. Tusakodni fogok ellene, ugymond, a’ visszafutamló bánat ellen. Szoríts szívedre, én Kedvesem! Nem fogja az többé napjainkat homályba sülyeszteni.
Rég olta leste immár Kainnak tetteit Anamelech. Így hívja őtet a’ pokol. Ő ugyan a’ lelkeknek csak az aljasbb seregéből való: de gonoszságban és dölyfben nem kisebb mint maga Sátán. Gyakorta félre vonta magát gyűlölt társaitól a’ pokolban, ’s magányi tájakra rejtezett-el, hol kénpatakok csorognak a’ kiégett mezőken, vagy a’ gőzölgő temérdek szirtek közzé mellyek fekete fejeiket vészhozó tunya borulatokba rejtik: Az a’ rettenetes visszfény mellyeket a’ hegyeken túl fellángoló tűz a’ felhőkig lövellett, sárgáló világot önte az ő útjának gyászos homályára. Akkor midőn a’ pokol tombolva kiáltott diadalt és magasztalást az ő Királyának, ki most vissza érkezett vala az új teremtésből, ’s kérkedve beszéllte súgárló székén mint csalta-meg az embert, ’s mint kényszerítette az egek’ urát hogy kezeinek legbecsebb míveire átkot ’s halált mondana: akkor forrt vala fel Anamelechnek mellyében az irígység’ mérge. Tehát Sátáné légyen e mind a’ tísztelet, és az azoké kik az ő széke körül űlnek? ’s én mindég isméretlen csúszkáljak e a’ pokol’ legsetétebb szugaiban az aljas csoport között? Nem! Én tetteket fogok lelni mellyeken álmélkodjék a’ pokol; ’s akkor Sátán, mint a’ legutolsóbbja a’ pokolnak, nevezze tisztelettel nevemet! Ezt mondá, ’s pusztítást, inséget ’s veszélyt forrala az emberek ellen, rejtekének homálya között. ’S elérte a’ min törekedett: maga a’ pokol is irtózattal nevezte nevét. Ő vala, ki a’ később időkben ama’ vérengező királyt Betlehemnek ártatlan kisdedeit megöldöstetni unszolá, és a’ ki osztán fene kaczajjal szemlélte melly ádázsággal onták az emberi Sátánok a’ vért, ’s a’ csecsemőket mint pacskolák a’ béfecskendett falakhoz, ’s mint döfdösték-öszve véres szablyájikkal anyájiknak esengő karjaik között. Örvendve lebegett ő akkor a’ városnak magasan kinyult fokai felett; a’ haló kisdedek’ kiáltásai, a’ zokogó anyák’ jaja néki kedves zengzet volt; ördögi gyönyörködéssel nézte, mint feküdtek, felaprítva ’s nyilt sebekkel, a’ kisded holttak, ’s tetemeik miként recsegtek a’ dühösen-futkosó vérontóknak ázott sarujik alatt, ’s a’ szerencsétlen anyák, atyák, testvérek és rokonok mint fetrengtek vígasztalhatatlan gyötrelmek köztt az ártatlan vérben.
Felmégyek, ugymond, a’ földre, ’s meglátom, mit tészen ez: Meg kell halnod! felmégyek, és ölni fogok! ’S kiméne a’ pokol’ kapuján, ’s azon útra tért mellyet Sátán az ó éj’ és az Cháosz’ rengő országán végig kijegyzett. Így mégyen feszült
*felszült
vitorlájival az éjnek eltitkoló védelme alatt a’ rakodott hajó melly tolvajokat visz, messzére a’ sík tengereken! majd a’ Heszpériai széleken fog kikötni; békés lakosait támadják-meg valamelly falunak, ’s elrabolják serdűlő víg ifjúságát. Akkor osztán jajgatnak a’ szűlék ’s az elmaradt testvérek és a’ kétségbe-esett jegyes, ’s keserves jajgatások eltölti a’ zengő partokat, míglen szemeik a’ tőlök örökre-távozó kedves zsákmányt hasztalan epedéssel nézellik. Sok ideig repűl gyors szállattal a’ pokol lakosa az éjnek bús országaiban, míg végre eggy virradó gyenge fényt lát-meg a’ teremtésnek szélső határai felé. Mint az a’ gonosztévő a’ ki valamelly éjjeli gyilkolást szándékozik elkövetni, setét éjjel mégyen a’ királyi-városnak melly a’ téren számtalan gyertyák’ csillogásában fekszik őelőtte; megdöbbenve áll-meg, ismét megyen, ’s most rettegve csúsz-be kapuján, ’s kerűl minden világot: illy rettegések alatt csúszott most a’ tisztátalan azon szám nélkül való csillagzatok köztt mellyek földünk körül kerengenek, a’ föld felé. Nem sokáig szállongott a’ föld felett hogy az emberek’ lakjokra találjon; éles látása hamar reá akadott, ’s hirtelen csapott-le azonnal a’ magas felhők közzül a’ hol repdesett, a’ legárnyasabb bokrok közzé. ’S ez tehát az a’ föld, ugymond, mellyre Teremtője átkot monda? Láttam Édent is mellyet most lángoló karddal őriztet; ékes hely! hasonlít
*hásonlít
az ég’ környékeihez; azt elvesztették: de íme ez itt sem pokol. Talán alacsony hunnyászkodás által engesztelték-meg bírájoknak haragját; talán durvább-alkotásu testeik olly szenvedéseknek vannak kitéve mellyek a’ tisztább lelkekre, kiknek alakjaik légi testből vétettek, nem hathatnak; mert én itt boldog lehetnék ha a’ pokol mindenüvé nem kísérne. De Angyalokat látok lebegni. Vigyáznom kell, hogy meg ne sejtsenek ’s igyekezeteimet meg ne gátolják. Amott látom a’ megesteket; kemény munkának eredtek a’ halom’ oldalán: de ők nem látszanak szerencsétleneknek. Ki tudja, nem halálokkal kezdődnek e csak szenvedéseik? Talán reá vehetem valamelly gonoszságra; mert szívek, ha meg nem csal sejdítésem, nyitva áll a’ csábításnak. Még tökéletesek voltak, ’s Sátán eggy ostoba fortély által el tudta szédíteni! mennyivel könnyebb lészen az most midőn többé nem azok; most, midőn átok alatt nyögnek! El, elszédítem; olly tettekre veszem őket hogy iszonyodva futnak-el az Angyalok; ’s ő, a’ ki teremtette, szikrázó mennyköveihez kap, ’s öszveroncsolja őket, vagy lehányja a’ poklok’ mélységeibe. Oh! akkoron, akkoron majd a’ fekete partokról nézzük-el, nevetve nézzük-el majd, mint hömberegnek a’ poklok’ tűzhullámai köztt ezek a’ kényeztetett szép lakosai az új teremtésnek. Amottan áll eggyike a’ mezőn, öszvebarázdált bús homlokkal. Ha lehet bíznom e’ komor arczulathoz, nagy tetteket fogok tenni általa. Elmégyek, ’s kikémlem minden hajlandóságát, ki mindenikét gondolatjainak. Így szóllott, ’s ravaszul-vigyázva bujkált az emberek köztt, csábítást forralván és öldöklést átkozott mellyében.
’S a’ kaján ekkor is Kain körül leselkedett vala, és hív nője körül, ’s kihallgatta beszédeiket. ’S alig léptek-be hajlékok’ küszöbén, ’s megálla, ’s a’ leggonoszabb gúny’ kaczagásával ezt mondá: Oh igen! ne engedd a’ haragnak elvert fellegeit ismét öszvegyülni fejed felett; tusakodjál a’ visszafutamló bánattal! Nyavalyás-tusakodó! Nem fog a’ te szívedben gyökeret verni a’ jónak semmi magva; én azt mindég elfojtom. ’S azok az elvert fellegei a’ haragnak! hah! én őket sűrűbben, feketébben gyüjtöm-öszve fődnek felibe; sűrűen és feketén, mint a’ felhők oda alant mellyek örök setétbe keverik a’ poklok’ hegyeinek bús homlokaikat. Mi volna könnyebb? Avagy őket nem te magad gyüjtöd e eggyüvé? nékem csak segéllni kell igyekezeteidet. Fogom, fogom segélleni! ’S akkor osztán kín és gyötrelem, új és még ez ideig ismeretlen inség szálljon belőlök az emberekre, ’s borítsa-el feketébb homály napjaitokat mint az az éj melly soha nem virradva csügg a’ poklok felett.
A’ reggelnek élesztő fénye immost ismét visszatért, ’s zengéssel és vígasággal töltötte-el a’ természetet. Kain előszedte szerszámait, ’s kiindult a’ mezőre. Ábel a’ harmatos legelőre vezette-ki juhait, ’s nyájasan idvezlette Kaint midőn mellette elméne; Méhala pedig Thirzának karjain ment a’ kert felé hol az oltár állott, midőn Éva bánatos képpel jőve-ki feléjek a’ kalibából. A’ két hölgy, elrémülve szeretett anyjoknak bánatján, siető lépésekkel közelíte hozzá, ’s megfogá a’ síránkozó’ kezét: Anyánk! mondának; kedves anyánk! ’s te sírsz? miért sírsz, kedves anyánk! ’S Éva elázott szemekkel néze reájok, ’s ezt válaszolá: Ah leányim! hát nem hallátok e jajgatást a’ mi kalibánk felől? Atyátokat az éjjel iszonyu kínok gyötrötték. Ottan fekszik, viaskodik csontokat-hasgató fájdalmaival, ’s elfojtja jajgatásait, ’s engem igyekszik vígasztalni. O gyermekeim! lelkemet homályos de iszonyu aggodalmok környékezik, ’s szívem zárva vagyon minden enyhűletnek. Atyátok, midőn elcsendesülve látszik is lenni, bús gondokba sülyed, nyugtalanul fetreng fekhelyén, homlokát fagyos veréjték borítja-el, ’s szemeiből zápor módra omlanak az elfojtott könyűk. Ah remegés! irtóztató remegés! miként függesz te, mint eggy rettenetes hegy, fejem felett! Tartsatok engem, gyámoltalant, gyermekeim, ’s vezessetek a’ kalibába. ’S mostan, Méhalának vállaira támaszkodva, visszaméne a’ kalibába, környülfogva esengő gyermekeinek karjaitól.
Mind hárman körülfogák a’ betegnek fekhelyét. Ő most csendesebben vala, ’s arczulatjának minden vonásai mutatták hogy lelke a’ legkínzóbb fájdalmak között is győzetlenül maradt. Mostan pedig mosolygó elgyengüléssel pillantott leányaira, ’s mondá: Édeseim, az Úrnak jobbja fájdalmakat szólíta az én porom’ felibe hogy belrészeimet dulják; áldott légyen ő, mert ő mindent bölcsen rendel. Vagy ha parancsola e’ fájdalmaknak hogy oldozzák-fel a’ köteléket melly lelkemet testhez béklyóza, hahogy a’ pornak porba kell visszatérnie: oh, úgy imádva várom a’ borzasztó órát, ’s áldani fogom azt a’ kinek kezeiben élet és halál vagyon, valamíg a’ por széllyelomland, Méltóbban fogja őket a’ lélek dícsérhetni, ha majd megszabadítatik a’ testtől melly átok alá van vetve. Úgy vagyon, Uram! te megengedted a’ halandó embernek hogy az ő lelke illy nagy remények által élesztessék. Illő hogy én adjam vissza legelébb a’ földnek a’ port; de, o Mindenható, ne hagyj-el engemet! Engedd hogy boldog reményeidnek mindenike ragyogva lebegjen lelkem előtt. Oh ne hagyj-el engem ha majd a’ halál’ órája megáll főm felett, ’s az utolsó borzadás tetemeimet öszve rázandja! Oh Éva, és ti szeretett gyermekeim, ne kínozzatok engem ez enyhűlést nem lelő kesergéssel! Meglehet hogy e’ fájdalmak csak első követjei a’ még távol halálnak; talán az Úr még most elfordítja rólam e’ kínokat. De készítsétek-el lelkeiteket hogy a’ bánat’ sullya alatt le ne roskadjanak, ha úgy tetszend az Úrnak, hogy ez árnyéletből kiszóllítson ’s elhívjon közzűletek. Ekkor fuldoklása félbeszakasztá szavait, elhallgat, ’s nedves tekintetei sorban nyúgodtak mindeniken, de legtovább Éván, kinek látása új tőrt ütött szívébe, ’s most ekképen folytatta szavait: Ne sírjatok, Kedveseim! a’ ki bennünket a’ mi inségünkben soha el nem hagyott, sem benneteket nem hágy-el, sem engemet, az eloszlás’ rettenetes órájában. Bízzunk az ő kimeríthetetlen jóságában. De most menjetek; hagyjatok egyedül; menjetek, hívjátok segédül őtet, az Irgalmazót. Álom száll szemeimre: elvesztett erőmet az talán visszahozza.
Az emberek’ atyja elhallgatott; könyűkre olvadt gyermekei pedig meghajlottanak hogy kezét megcsókolják. Elmégyünk, atyánk, mondának, elmégyünk, ’s imádni fogjuk az Urat, hogy enyhítő nyugalmat küldjön gyengült tetemeidre. ’S oh ha könyörgésünk meghallgattatik! oh ha még felébredsz, ’s az Úr visszaszóllítja tetemeidről a’ kínokat!
Titkos sóhajtások alatt mentek-ki a’ gyermekek az ő ágyától, ’s egyedül Éva maradott benn a’ kalibában. El akarok szunnyadni, monda Ádám nekie; de elázva látván-meg könnyeitől; ’s te sírsz, kedves nőm? ugymond. Oh ne sírj hogy zokogásaid el ne űzzék tőlem a’ közelítő szelíd álmot. ’S ezzel azon bőrökbe rejté arczulatját mellyeken feküdt, hogy nője előtt eltitkolhassa marczongló gondjait. Itten vagy e, irtóztató óra? így tűnődék magában. Oh, te, te vagy az! Melly rettenetesen lebegsz felettem! Isten! o Isten, ne hagyj-el engemet, bűnöst! De bár mi rettenetes vagy, nem volnál te nékem keserü, sőt édes volnál te nékem, ha mindenekért halhatnék-meg! ha mindenekért szállhatnék porba! De ők utánam fognak jőni; mindeneket ugyan e’ rettegés, ugyan ez irtózatos homály borít-el, valakik asszonyi-állattól származtanak; mert mi származhatik egyéb az én ágyékomból mint halandó bűnös? Én öltem-meg maradékomat. Valakik vagyunk, én és maradékaim, azoknak fogunk kiragadtatni karjaik közzül a’ kiket leginkább szerettünk, a’ kik nékünk ezer örömek által tették kedvessé az életet. O Éva! o híven-szeretett nőm! mint fogod te majd holt testemet könyűiddel fereszteni! És, irtóztató képzelet! mint fog majd sírjában reszketni holt tetemem, midőn a’ gyengekoru árvák legvirítóbb napjaikban az ő atyjokat, midőn a’ gyámoltalan vénséget ért szűlék öregségeknek örömét, az ő előttök elaludt eggyetlen gyermeket, a’ testvér testvérét, a’ jegyes mátkáját, a’ hű ifjat fogja kesergeni. Oh, essék-meg akkor rajtam a’ ti szívetek, gyermekeim, ’s ne átkozzátok hamvaimat a’ sírban! Méltán keserü a’ halálnak közelítő órája, méltán érezzük vég pillantatinkban az átoknak egész terhét, mert ő fejti-ki lelkeinket e’ sárhajlékból, ’s általszállítja a’ boldogság’ tájékaira, ha a’ vétek’ undokságaiból szívesen igyekezett megtisztúlni, ’s a’ bűnnel bajnok-képen vítt-meg. Nem, fiaim! az élet nem élet, hanem csak virradta még az igazi jobb életnek. Forduljatok-el rólam, hegyek, kik lelkemet alá nyomjátok! Ha elszóllít innen az Úr, csak eggy új életbe mégyek-által, ’s úgy várom az enyéimeket magam után, mint eggy hű atya ki eggy gyönyörü tavaszi nap’ kedves hajnalltában legelébb ébrede-fel álmából, ’s az aranyfényü napnak későbbi feljöttéig várja, hogy az ő kedvesei is felserkenjenek ’s karjai közzé fussanak. Ezeket mondotta Ádám. De most lassu édes álom szálla reá, nyúgalommal és enyhűlettel.
Éva pedig kezeit tördelve űlt férjének oldala mellett, és síránkozott, ’s lassu szózattal, hogy az alvót fel ne költse, ezt mondá: Melly szörnyü gyötrelem szaggatja az én szívemet! Oh átok! következése a’ bűnnek! borulj egyedül reám! borulj kettős sullyal reám! Melly kínokat, melly inséget érzettek ti mindnyájan; és ah! mind ezt íme mind miattam szenveditek. Annak emlékezete hogy én valék a’ ki legelébb vétkeztem, úgy rongálja, mint eggy soha el nem alható féreg, az én lelkemet. Oh, ha meghalsz, én Kedvesem, ha az én vétkem miatt meghalsz, ha a’ halál’ vég borzastásai reád szállanak, oh ne pillants reám akkor haraggal és megvetéssel! oh ne átkozzatok engem akkor, gyermekeim! Még ugyan eggy vád sem szaladt-ki ellenem ajakaitokon: de avagy nem vád e nekem minden nyögéstek? nem pironság e nekem minden köny melly szemeitekből kicsordúl? Mindenható, halld-meg, oh halld-meg az én könyörgésemet, ’s e’ fájdalmakat róla szóllítsd-vissza! Vagy ha ezek előlfutóji a’ halálnak, ha testének földbe kell szállnia, ah, úgy ne szakassz-el tőle! engedd, hogy eggyütt haljak-meg vele! vedd-vissza elébb az én lelkemet, hogy halálát ne lássam, mert én vétkeztem elébb. Éva elhallgatott, ’s vígasztalhatatlan’ sírt elszunnyadott férje mellett.
Kain kiment vala holdjaira. Arczulatján felszáradtanak a’ könyek, ’s ezt mondá midőn kiméne: Sírnom kellett az atyám’ ágya körül: szavai és azon gyötrelmes jajgatások meghaták lelkemet. De, úgy hiszem azt, meg nem hal. Oh Isten ne engedd hogy meghaljon! Úgy mint az öcsém, olly asszonyisan mint ő, én sírni nem tudok. Ha nem azt mondják e megint hogy érzéketlen vagyok, és hogy Ábel inkább szereti mint én atyánkat, minthogy én nem fuldoklottam mint ő? Én nem parancsolhatok szemeim’ árjainak hogy csorduljanak-el.
Ábel pedig a’ legmélyebb bánatban méne-ki legelőjire. Könnyei még szakadtak szemeiből. De most a’ földre borúlt, ’s ekképen kiálta-fel az Úrhoz: Áldassál éntőlem, te, ki a’ halandók’ történeteit végetlen jóságod és bölcseséged szerént intézed! én tehozzád kiáltok-fel az én inségemből, mert te megengedted a’ bűnösnek hogy ő tehozzád felkiálthasson midőn nyomorúság éri. Te ugyan eggy nyögő féreg’ kedvéért el nem állasz bölcseségednek utjaitól; de oh adj erőt és enyhűlést midőn kínjainknak sullya alatt roskadozunk! Oh, ha kívánságunk nem ellenkezik szent tetszéseddel, add-vissza a’ szeretett férjet szegény anyánknak, ki mostan az ő ágya körül síránkozik!
*síránkozik?
add-vissza őtet minékünk gyermekeinek, ’s élte’ határát nyujtsd-ki távol időkre. Parancsolj, Uram, ’s a’ tobzódó fájdalmak azonnal megszűnnek, ’s öröm száll-fel és víg hála tehozzád a’ halandóknak alant hajlékaikból. Hagyd őtet még tovább múlatni közöttünk! hagyd még tovább hirdetni közöttünk kifogyhatatlan kegyelmeidet, hogy fiaink és leányaink az ő szájának oktatásai szerént tanuljanak tégedet magasztalni. Ha pedig azt végezte bölcseséged hogy ő meghaljon, oh bocsáss-meg fájdalmamnak ha elalélt nyelvem elakad ’s belrészeim megrendülnek! Ha meg kell halnia: oh, úgy ne hagyd-el őtet az eloszlás’ rettenetes órájában; bocsáss-meg a’ mi kesergésünknek és sírásunknak, ’s küldj erőt és vígasztalást! Ne hagyj-el fájdalmunkban! te viselj gondot reánk hogy bánatunkban el ne aléljunk, ’s cselekedd hogy még inségünknek közepette is bölcseségedet dicsérhessük!
Ekként könyörgött Ábel, mély alázatosságban leborulván a’ föld’ színéig. ’S íme suhogást hall, a’ tájat kívánatos kikeleti illatozás töltötte-el. Felemelé fejét a’ földről, ’s eggyike a’ védlelkeknek mennyei szépségben álla előtte. Rózsák övedzették ékes homlokát; mosolygása ollyan volt mint a’ tavasz’ hajnallása, ’s így szólla édesen-ömledező szózattal: A’ ki az egekben lakozik, a’ te könyörgésedet meghallá, ’s meghagyta nékem, vennék sűrűbb testet magamra, ’s néked és a’ tieidnek hoznék vígasztalást és segédet inségtekben. Az örök bölcseség mellynek azon szerént vagyon gondja a’ csúszó féregre mint az Angyalra ki ragyogó szárnyakon hasítja az egeket, meghagyta a’ földnek hogy kebelében fogamna gyógyító-erejü szereket mind azoknak szükségeikre valakik rajta lakoznak. Fogd e’ fűvet és virágot; ezeket is a’ föld’ keble termette, ’s főzzd-meg a’ forrás’ tiszta vizében, ’s adj gyógyúlást ez italban atyádnak!
’S mostan általadá néki az Angyal a’ fűvet és virágokat, ’s eltűnt. Kibeszéllhetetlen örömre ragadva álla itt Ábel. Oh Isten! így kiálta-fel; mi vagyok én, én porban-fetrengő bűnös hogy te illy kegyelmesen meghallod az én kiáltásomat? Miképen hálálja-meg a’ te irgalmaidat a’ szegény halandó? mint magasztalhatja ő méltóképen a’ te kegyelmedet? Ah, ő elégtelen arra! elégtelen reá maga az Angyal is ki dícséretidet egész karokban zengi! De mostan sietve mégyen kalibája felé, ’s elkészíti az italt, a’ szerént a’ hogy’ azt neki a’ mennyei Követ parancsolta volt. Mostan pedig atyjának hajlékához méne, hol Éva, körülölelve Méhala és Thirza által, férjének nyoszolyája mellett síránkozék. Álmélkodva láták ezek Ábelt belépni, ’s ő így szólla hozzájok: Dicsérjétek az Urat, Szerelmeseim, ’s a’ bánat’ cseppjeit szárasszátok-fel szemeitekről; az Úr meghallgatta kiáltásainkat és segédet küldött minékünk. Angyal jelenék-meg nékem a’ legelőn, ’s e’ fűveket adta mellyeknek leveket itten hozom. Főzzd-meg őket tiszta vízben, ugymond, ’s adj gyógyúlást az italban atyádnak. Örvendve érték ezek a’ mit nekik Ábel beszélle, ’s hála zengett ajakaikról és magasztalás. Az öreg vevé a’ szaglatos italt, felűle, ’s buzgó hálákat ada az Úrnak a’ ki megkönyörűle az ő inségeken. ’S akkor fijának keze után nyult, nyájasan arczához nyomta azt, ’s megáztatta sírásaival. Fiam, oh fiam! ugymond’; áldott légy te énnekem, te, a’ ki által nékem az Úr segédet külde, a’ kinek szelíd és tiszta erkölcsei őelőtte kellemesek, és a’ kinek fohászkodásait azoknak miattok kegyelemmel hallgatja. Előjöve Éva is két leányaival, ’s egyetemben áldák a’ ki által az Úr nékiek segélyt és vigasztalást külde.
Azonban még ők így ölelgették Ábelt, Kain megtére a’ mezőről. Irtóztató rettegések köztt szorong, ugymonda, az én lelkem; felmégyek az atyám’ lakjába, ’s megtekintem, nincs e segédemre szükségek. Hát ha meghalna, ’s én boldogtalan, nem vehetném áldását? ’S most álmélkodva szemléli ezt a’ neki megfoghatatlan örvendezést ’s szerelmes ölelgetéseiket, ’s hallja Ádámnak szavait. De Méhala, mihelytt őtet közelíteni látá, repült elébe, ’s hív nyájaskodások alatt beszéllé neki hogy az Úr segédet külde Ábel által. Akkor Kain Atyjának nyoszolyájához közelíte, megölelte őtet, ’s így szólla hozzá: Idvez légy tőlem is, atyám! áldassék az Úr ki tégedet visszáada nékünk, hív gyermekeidnek! De nincs e neked áldásod, atyám, a’ mivel engemet is megáldj? Azt a’ ki által az Úr néked segédet külde, már megáldottad; áldj-meg most engem is, elsőszülöttedet! Ádám atyai szeretettel függeszté szemeit reá, kezébe szorította kezét, ’s így szólla: O Kain! légy áldott énnékem! te, elsőszülöttje az én ágyékomnak! Az Úrnak áldása légyen terajtad! Béke lakozzék mindenha, ’s felháboríthatatlan nyúgalom, a’ te szívedben! Kain pedig Ábelhez fordúla, ’s megölelte őtet. Miként múlaszthatá vala el azt, látván mindenike mit csinál? De mostan kilépett a’ hajlékból, ’s félre-tért eggy setétlevelü csalétnak homályába, ’s elbúsulva állott-meg, ’s ezt mondá: Béke lakozzék mindenha az én szívemben, ’s fel nem háborodható nyúgalom! Hogyan lakozhatnék az? hogyan lehetnék én csendes? Nékem könyörgenem kellett hogy megáldjon: Ábelt önnként áldotta-meg! De mi csuda? hiszen én vagyok az elsőszülött, ’s engem illet osztályrészül az átok, az inség és a’ megvetés. Az Úr Ábelt választotta segédének eszközéül. Minden arra törekedik hogy őtet tégye előttök kedvesebbé. Kedvellhetnek e engemet, holott sem az Úr nem kedvell, sem az Angyalok? Ők nekem nem jelennek-meg mint Ábelnek: ők énmellettem megvetéssel mennek-el! Mikor én tikkadva pihenek a’ sanyaru munkától, ’s elsült képemről csorog a’ veréjték, akkor ők Ábelt keresik, ki kényes kezekkel játszik a’ virágok köztt, vagy juhai körül állong, ’s elragadtatva azon hogy a’ merre a’ nap hanyatlik, melly szép veresek a’ felhők ’s a’ harmat melly ékesen ragyog a’ virágok’ szálain, édes könnyeket hullat. Jaj nekem hogy én vagyok az első azok köztt kiket asszonyi-állat szült! E’ miatt magamat engemet, nyom, vagy bizony engemet leginkább, a’ nagy átok’ sullya. Ábelnek az egész természet mosolyg: egyedül én eszem kenyeremet arczom’ veréjtékében! egyedül én vagyok nyomoru! Illy fekete gondolatok köztt tévelygett ő a’ setétlevelü csalét’ árnyaiban.
A’ nap a’ lazúrszín hegyek megett szálla-el, ’s a’ felhőkre lövellé az esthajnalnak szép pirosát, és a’ mosolygó szép tájra. Akkor monda Ádám: A’ nap a’ hegyek megé ereszkedik: kimégyek a’ szőlőlugosba melly hajlékom előtt áll hogy minekelőtte a’ nap lemégyen, magasztaljam az Urat, hogy rajtam segíte. ’S akkor felkölt fekvőjéről; tetemeibe visszatért az ifju kor’ ereje, ’s Éva és két leányai kivezették őtet szőlőlugasába melly hajléka előtt állott. ’S íme a’ hanyatló nap egész tündökletében mosolygott alá a’ környékre, ’s Ádám térdre bocsátkozott. Gyönyörködve nézte-el az enyhébb-fényü szép környet, ’s szent buzgóságra gyúladt szívvel ezt mondotta: Imhol fekszem ismét a’ te színed előtt, Mindenható! ’s imádom végtelen jóságodat. Hova lettetek, fájdalmak? Feldultátok minden tagjaimat, belrészeimet öszveégettétek mint a’ tűz: de az én lelkem bízott az Úrban, ’s ő meghallgatta kérésimet, ’s letekintett az ő egeiből, ’s a’ fájdalmak megszűntek dühösködni, ’s tagjaimba vídámság és erő tére-vissza. De te meghagytad a’ halálnak hogy még ne szórná-el poromat, hogy még e’ halandó testben dícsérhesselek, ’s láthassam csuda-dolgaidat mellyeket az emberrel közlesz a’ porban. Magasztalni foglak én tégedet, te végetlen kegyelmü! attól fogva mikor a’ reggeli harmat csepeng, addiglan míg a’ hold felkél, magasztalni foglak én tégedet. Ez agyag sátorban rebegjen tenéked hálát és dicséretet az én lelkem, míg végre öszveomlik a’ romlandó sátor, ’s a’ diadalmas lélek az öszveomlott sátor felett lebeg ’s jobb tájakon szemléli majd dicsőségednek nagy voltát. Ti, ragyogó Angyalok, tekintsetek-alá a’ bűnös ember’ honnjába hol a’ halál uralkodik, ’s dícsérjétek méltóbban az ő kimeríthetetlen kegyelmét; mert a’ véges ember csak rebegő nyelvvel magyarázhatja álmélkodását. Idvezlégy nékem ismét, gyönyörü nap, még minekelőtte tőlünk elhanyatlasz! Reggeli súgáraid a’ czedrusok megől lövellének-elő, ’s én kínosan fetrengtem ágyamban. Azután az ég’ magas boltjáról pillongál kalibámba, ’s én téged jajgatásokkal köszöntöttelek. ’S íme midőn esti fényed a’ felhők’ szélein ragyog, térdre ömölve adom annak hálámat a’ ki, minekelőtte te elhunysz, fájdalmaimat eloszlatá. Idvezlek titeket, magas tetők! és titeket halmok, elszórva e’ szép térségen! Úgy akarja az Úr hogy benneteket reggel és estvénded pirosodni lássalak. Idvezlek, csevegő madarak! A’ ti énekléstek még gyönyörködtetni fogja füleimet; azok engem még ezután is az Úr’ magasztalásaira fognak ébreszgetni. Harsogó szép csermelyék! sok ízben fognak még lankadt tetemeim pihenni virágos széleiteken, ’s édes csörgéstek élesztő álmot csal szemeimre. ’S ti erdők és ti szent ligetek! ti kies csalétok! ismét fogok járni szent homályaitokban. Oh öntsetek kies hűsítést főmre, ha majd, elmerülve áhítatom’
*ahítatom’
elmélkedéseiben, magányosan tévelygek árnyatok alatt! Idvez légy, egész szép természet! Áldassék az Úr, a’ könyörűlő, az irgalmas! Ő visszaszóllította fájdalmaimat, ’s poromra tette kezét hogy széllyel ne omladozzék.
Ekképen magasztalá az Urat az emberek atyja. Az elcsendesedett természet eggyütt látszék vele imádni jóltevőjét, ’s az állatok örvendeztek az ő megtartásának. Nyájasan lövé még eggyszer ragyogó súgárait a’ nap a’ lugosba, ’s úgy ereszkedék-le a’ hegyek megé. A’ virágok kívánatos illatot adtak az ifju szellemeknek hogy a felgyógyultat lebegnék körül; ’s a’ madarak csevegtek mindenfelé, ’s végig-szökdellték a’ lugos’ inait. Ekkor érkezének Kain és Ábel, ’s mind ketten örvendtenek atyjoknak jobban-létén. Ez pedig felkölt könyörgéséből, megölelte szerelmes nőjét és gyermekeit; örömcseppek folytak-le orczáján; ’s így hajléka felé indult. Akkor monda Ábel Kainnak: Miként adjunk illendő hálát Istennek hogy kéréseinket meghallgatá és hogy ismét visszaadá nekünk e’ kegyes atyát? Én kimegyek, most midőn olly tiszta fénnyel ragyog a’ hold felettünk, oltáromhoz, ’s megáldozom legifjabbik bárányomat. Nem mégy e ki te is, bátyám, a’ te oltárodhoz, ’s nem áldozol e te is az Úrnak?
Kain pedig vadan ezt felelé: Én is kimégyek oltáromhoz, ’s áldozni fogok az Úrnak abból a’ mit sovány holdom terem. De Ábel nyájasan ezt válaszolá neki: Nem nézi az Úr a’ bárányt melly őelőtte ég, te Kedves! nem holdjaidnak termését a’ mit a’ tűz emészt, csak tiszta hűség lángoljon annak szívében a’ ki az áldozatot nyujtja.
’S erre így válaszola Kain: A’ te áldozatodra láng fog azonnal alászállani, hogy azt megeméssze, az égből, mert az Úr teáltalad külde segédet atyánknak; arra ő nem méltóztatott engemet. De azért kimégyek, ’s áldást nyújtok-be nékie. Színetlen áhítat lángol őeránta az én szívemben, mert nem örvendek én kevésbbé náladnál atyánk’ gyógyúlásának. Cselekedje velem, megvetettel, a’ mit elrendele!
Ábel pedig általfogta Kainnak nyakát, ’s ezt válaszolá: Ah bátyám! a’ te szívedben támadhatna e azért zúgolódó panasz hogy az Úr a’ maga segédét énáltalam küldé? Az Úr mindnyájunkkal közlötte a’ maga’ jóvoltát. Fojtsd-el e’ panaszt, Kedves! a’ ki a’ veséket vizsgálja, látja békétlenségedet. Szeress úgy engem a’ hogy’ én szeretlek téged. Menj és áldozz; de ah ne engedd, hogy szent munkádat tisztátalan indúlat fertéztesse! Úgy kegyelemmel hallgatja az Úr ajakaidnak dicséreteit, ’s áldást mond reád magas székéből.
Kain nem felelt, ’s kiméne holdjaira. Búsan tekintett őutána Ábel, ’s ő is legelőjére ment, ’s mind ketten megtevék áldozatjokat. Ábel kiválasztá a’ legszebbik ifju bárányt, feltette az oltárra, behintette szaglatos fűvekkel és virágokkal, ’s meggyujtotta az áldozatot. Akkor, eltelve szent áhítattal, leborúlva az oltár mellé, ’s dicséretet mutata-be, és szent hálát ártatlan szívvel az Úrnak. Magasan felnyult az áldozat’ lángja az éjben. Az Úr meghagyá a’ szeleknek hogy nyugtan légyenek, ’s a’ tájnak hogy légyen csendben; mert az áldozat kedves vala az Úr előtt.
Kain pedig mezejének termését rakta-fel az oltárra, meggyujtotta áldozatját, ’s térdre esett a’ setét éjben. ’S íme zajgó szelek jövének-elő az erdőből, üvöltve ment végig a’ fergeteg a’ fák’ ágai köztt, ’s széllyelszórta az áldozatot, ’s az elcsügödtet füstbe ’s lángba keverte. Döbögve kele-fel ő az oltár mellől; ’s az éjfél’ borzasztó setétéből rettentő szózat hallatszék. Ezt mondotta a’ szózat: Miért rémültél-meg? é miért van ijedelem a’ te orczáidon? Ha megjavítod magadat, elengedem neked a’ bűnt; de ha magadat meg nem javítod, a’ bűn és annak bére hajlékod előtt fognak lakozni. Mit gyűlőlöd te a’ te öcsédet? miért bántod te az igazat a’ ki téged szeret és mint elsőszülöttet tisztel? ’S mostan megnémult a’ szózat, ’s Kain megborzadva tántorgott-el az oltár mellől, ’s az éjszakának rémítő setétében méne vissza. A’ csapkodó szél utána verte az áldozat’ pernyefüstét. Szíve döbögve vert, ’s hideg veréjték csorgott alá minden tetemén. Akkor oldaltt-tekintett, ’s meglátta az Ábel’ áldozatjának csillogását, hogy az mint vonakodik hosszú csendes lángokban fel az éjbe, ’s elfordította csüggedt tekintetét, ’s reszkető ajakai ezt mondották: Amott ő áldoz, a’ kedvelt! Hah! nem tűrhetem látását. Felgyúladna bennem a’ pokol ha még eggyszer pillantanék oda, ’s átkokat mondanék fejére. Halál! és te semmivé-létel! hol vagytok? hol lellek-fel benneteket? Jertek, omoljatok reám, temessetek-el, ’s vessetek véget szenvedéseimnek! Oh atyám! atyám! miért vétkeztél te! Elődbe menjek e ez elvadult képpel melly egész inségemet festi: mellyből ő maradékainak minden nyomorúságait lássa, érezze? Nem; légy te szerencsétlen, de ne bántsd atyádat! Oda lenne, elirtózván vétkének szörnyü következéseitől, ’s az ő kínjai, az ő halála nevelni fogná nyomoruságomat. Ah, az Úr’ haragjának sullya énrajtam fekszik! én vagyok a’ legboldogtalanabb teremtés mind azok között kik e’ földet lakják; a’ sivatagság’ lakosai ’s a’ porban-csúszó féreg szerencsés énhozzám képest. Oh Isten, ha külömben te, igazságos Isten, nékem irgalmas Istenem lehetsz; ne nehezítsd-meg rajtam bosszúlo kezeidet; vagy hagyj elvesznem! De én boldogtalan! én átalkodott gonosz! avagy nem megmondotta e hogy bűneimet megbocsátja ha magamat megjavítom? Válassz a’ bocsánat és a’ nyomorúság, az örök, kimondhatatlan nyomorúság között. Oh vétkeztem, vétkeztem! és az én gonoszságaim öszvecsoportoznak fejem felett ’s bosszút kívánnak tőled. A’ te bosszúd igazságos. Minél továbbra tévedtem-el a’ jótól, annál boldogtalanabb vagyok. Innen ered inségem. Töröld-el színed elől gonoszságaimat
*gonoságaimat
mellyek engem előtted vádolnak. Könyörűlj rajtam, nagy Isten! könyörűlj rajtam! Enyhítsd gyötrelmeimet vagy ölj-meg!
NEGYEDIK ÉNEK.
Még csepegett az egek’ boltján az éjjeli harmat, ’s az énekes madarak szenderegtek; még éjszaka feküdt a’ völgyeken, ’s a’ hegyek’ legmagasbb tetőji csak kétes fényben szürkültek: de Kain, fel verve öldöklő gondolatjaitól, elhagyta a’ kalibát. Méhala, nem gyanítván hogy zokogásai értettetnek, sokat síránkozott férje’ komorságán az alvás’ óráji alatt, ’s tördelt kezekkel könyörge érette. Kain nem tűrhette tovább e’ kesergést, kiméne a’ kalibából, ’s így dörmögött: Útálatos éj, oh mint multál-el te énnekem! Melly irtóztató képek fogtak volt el! Eggyik rettenésből a’ másikba süllyedtem. ’S ha képzeletem elnyugodott ’s kínzó álmaim eloszlottak volna is, ez az ő fuldoklása, ezek az ő örök néma vádjai elverték volna szunnyadalmomat. Melly boldogtalan vagyok én ki még álomban sem lelek nyugtot, és a’ kit a’ reggel azért ébreszt-fel hogy újabban, elevenebben érezzem nyomorúságomnak nagy voltát! ’S min sírt ő magában? Rajtam síránkozott, engem vádol, felettem kesereg! Hát ha még az áldozatot tudná! Nem tűrhettem tovább zokogásait; azok bússá tették egész felvirradt napomat. Azt a’ kényes gyerkőczét mindenfelé mosolygó örömek ’s édes javalások várják; én panaszt ’s titkolt kesergéseket hallok mindenfelé. O Méhala, te, a’ kit én úgy szeretek mint kedvelt felemet, miért öldösöd az én nyugalmamat, te is, mint ők!
’S mostan eggy szirtekről aláfityegő bokor’ árnyékába ért. Megállott az árnyékban, ’s ezt sóhajtá: Édes álom, oh ne tagadd meg itt segélyedet tőlem! Szánd-meg a’ kit senki nem szán! Alélva kerestelek téged hajlékomban, ’s alig terjesztéd-ki felettem setét szárnyaidat, íme a’ kesergés’ szózatjának meg kelle jajdulnia hogy elverje nyugalmamat. Pihenésemet itt semmi nem fogja megháborítani, hanemha a’ lelketlen természet is öszveesküdt volna ellenem, hogy nyugtot ne találjak. Te föld, ki a’ rajtad-fekvő átok miatt tőlem olly kemény munkát kívánsz, elégedjél-meg vele hogy veréjtékeim olly sokat áztatnak, ’s engedd hogy rajtad valaha enyhűlést vehessek! Ezt mondá, ’s lefeküdt a’ szaglatos fűben, ’s az álom legottan kiterjeszté felette setétes szárnyait.
Nyomban követte őtet Anamelech a’ magányos ösvényen, ’s megállott mellette. Szemhéjaira mély álom szállott, ugymond; melléje simúlok, ’s olly álmokat festek képzeletébe mellyek szándékomat segéllhessék. Fortélyt-nemző Ész, és te hevült Képzelet, keljetek segédemre egész erőtökben; keressetek-fel minden rajzolmányt melly az ő elméjében az epedő irígykedést, az ádáz bosszút és minden gyötrő indúlatokat rettenetes vésszé lobbanthatja. Így szóllott a’ csábító, ’s orozva melléje simult. A’ mint melléje ereszkedett, irtóztató zajgás méne végig a’ fák’ tetőjin, ’s forgószelek dulták-fel a’ bokrokat, ’s Kainnak hajfürtjeit homlokához csapkodták ’s égő orczájához. De hijába zúgtak a’ tetők, hijába verték homlokát hajfürtjei, ’s égő orczájit: szemhéjain elnehezülve feküdt az álom.
’S a’ szendergő most eggy messzére-terült mezőt láta-meg, elszórva eggyes viskókkal, hol a’ sanyar szűkölködés fogott lakást; ’s az ő fijai és ezeknek gyermekeik ellepték a’ sovány mezőt, ’s nem gondolának a’ dél’ melegével melly az ő nyakaikat feketékre égette. Némellyike tikkasztó munkával szedte-be a’ mit nékiek a’ föld annyi munka után is csak szűken adott; némellyike nagy fáradsággal törte újra a’ kemény ugart hogy belé magvat vethessen; mások pedig neki-görbedve ’s vérző marokkal tépdelék a’ gyom-töviseit melly terméseiket elborította ’s lopdosta a’ tápláló nedvet; azalatt míg az ő nőjeik a’ viskókban a’ tűzhelyhez ’s házi szegény dolgaikhoz láttanak. ’S az álmodó mostan Élielt látta-meg, az ő elsőszülöttét, eggy nehéz nyalábbal vánszorogni lakja felé a’ mezőről. Tántorogva méne a’ szeretett fiu a’ nyalábbal, ’s öszveroskadván minden ereje a’ teher alatt, leejtette azt válláról ’s a’ nyalábra dőlt. Ah! így kiálta; mennyi insége vagyon az életnek! mennyi fáradsága, mennyi szenvedései! Oh melly sullyosan fekszik mind azokon kik Kaintól származtanak, az átok! De illett e annak a’ ki e’ földet teremtette, illy egészen elfeledkezni Kainról és az ő maradékairól, ha szintén átokkal illette is? ’S úgy látszik hogy ez az átok egyedül minket ért, az elsőszülött’ maradékait. Ama’ boldog tájakon hol az Ábel’ nemzetsége lakozik, ők bennünket meg nem tűrtenek, ’s e’ siavatag helyeken hagytak megtelepednünk. A’ természet ott a’ hol ők ama’ kies árnyakban lakoznak, önnként nyitja-meg nékiek minden szépségeit, minden gazdagságát; mitőlünk a’ renyhe néphez méne-által az életnek minden öröme; mivelünk itt csak a’ gond és a’ szegénység maradtanak! Ekkor Éliel felvette a’ nyalábot, ’s kalibája felé indult. ’S az álmodó most kitekint, messze el a’ kopár holdak felett, ’s eggy virággal-elborított mezőséget lát. Itten a’ legtisztább csergetegek pajkosan-tekeredő futásban csapongtanak-végig a’ boltos bokrok’ setét árnyékain, emitt zöld ernyők alatt suhintottanak-el, amott pedig rakott-águ gyümölcsfáknak hosszú soraiban. Sík habjaikban külömböző ragyogások köztt tűkrözte magát mind virág mind a’ legízletesbb gyümölcs. Itten az eggyik ér eggy szép tóvá gyüjtötte vizét, környűlömölve hűs árnyu fiatal fákkal, amott az ingó narancsligetben csapodár szellők lengettek; emitt pedig virágok felébe terjesztette-ki széles árnyékait eggy fügeliget. Nem vala illy szép a’ te Tempéd, elhíresedett Thesszália, sem Gnídusz nem, mellyet Vénusz kedvelt, és a’ kinek ez ragyogó-szobru templomával kevélykedik. Itten fejér nyájak őgyelegtek a’ szálas fűben, ’s illatos csemetéket harapdáltak, míg rózsapártás őrje a’ félig árnyékban fekvő leánynak szerelmes dalokat zeng. ’S mostan a’ halom’ tetőjén, ama’ magasra-nevelt ernyőben, nagy seregre sokasulva gyülnek eggyüvé az ifjak és leányok; ezek szépek mint a’ Grátziák, azok mint a’ Szerelem’ kísérőji. A’ legízletesbb italok habosan ömlöttek a’ koszorús serlegekbe, a’ virágokkal-elszórt asztalon aranyszin gyümölcsök ragyogtanak, ’s édes zengésű lantok és sípok, ’s víg éneklés töltötte-el messzére a’ tájt minden-szerte. ’S íme mostan eggy ifju kél-fel közöttök. Idv tinéktek, társaim! ezen kezdette beszédét. Füleljetek, kérlek, szavaimra. Való ugyan hogy a’ természet mireánk mosolygó szemekkel tekint, és hogy lakjaink körül a’ maga szépségeinek mindenikét öszvegyüjtötte; de csakugyan mivelő kezeket kíván és szorgalmat ’s terhes munkát tőlünk, kik gondjainkat nemesbb tárgyakra fordítjuk. Nehéz a’ kéznek melly a’ lantok’ szózatos húrjain szokott lebegni, feltörni a’ mezők’ öszvesült agyagát; nehéz a’ főnek mellyet a’ zengő bokrok alatt göndör fürtök ’s rózsakoszorúk tartanak árnyékban, szenvedni a’ nap’ égető melegét. Én tehát tinéktek, én társaim, eggy nagy gondolatot terjesztek előtökbe; azt védlelkeinknek eggyike sugallotta nekem: Ha majd az éj homályba borítja a’ tájat, menjünk-ki ama’ földekre hol a’ szántó nép lakik, ’s midőn a’ mély álom, nappali sanyaru munkájok után, minden tetemeiket elzsibbasztja, essünk orozva nékiek, kötözzük-meg őket, ’s hozzuk-által lakjainkba, hogy hímjeik mint munkára-teremtett szolgák a’ földet míveljék helyettünk, nőjeik pedig és leányaik tinektek cselédkedjenek, ékes leányzóink! De ezt orozva kell tennünk, az éjnek mindent-elfedő homályában. Mi ugyan számosabban vagyunk mint ők: de úgy kívánja az okosság hogy magunkat kétes viadalokban ne szerencséltessük. Ezt mondá a’ Szólló, ’s a’ sokaság tapsolással hallgatta beszédét. ’S az álmodó már látja az éj’ homályát, már hallja a’ réműlés’ veszély’ és diadal’ zajgásait egymásba-keverve a’ magas lángban lobogó kalibák felől. Messzére égett a’ felgyúladott éj, ’s távol habok csillámlottak a’ pirosra-festett habok körül. E’ fényben látta most Kain a’ maga kötözött fijait, hogy őket az Ábel’ gyermekei, feleségeikkel ’s magzatjaikkal, mint bőgő csordát, magok előtt hajtották.
Ezt álmodá Kain, ’s megdöbbene álmában; ’s Ábel elmenvén az aláfityegő bokor mellett, látta Kaint az árnyékban, ’s megálla mellette. Oh ébredj-fel, bátyám, hogy karjaim általfoghassanak, hogy elmondhassam neked szerető szívemnek érzéseit! monda édesen-zengő szózattal. De csendesedjél-el bennem, gondolatlan kívánság! Szelek itt e’ bokrokban, ne zajogjatok! ne csevegjetek illy közel, kis madarak, hogy az élesztő nyugalom, ha talán szüksége vagyon még enyhítésére, róla el ne reppenjen. De melly bús az ő képe! színe melly halavány! homlokát harag lepte-el. Miért tészitek őket bússá, gyötrő álmok? oh hagyjatok nyugtot lelkének! Jertek ti elő házi csendes foglalatosságoknak ’s atyafi hűségnek kedves képei, és mind azé a’ mi szép a’ lélek előtt ’s mosolygó a’ termézetben! lepjétek-el képzeletét vídámsággal és örömmel, hogy elméje légyen mint a’ legszebb tavaszi nap, hogy öröm mosolygjon homlokán, ’s ha majd felébred, víg dícséretek zengjenek ajakáról. Ezt mondotta Ábel, ’s szerető szemekkel nézett alvó testvérére, várván hogy végre felserken, ’s őtet szívére szoríthatja.
Mint a’ bozontos oroszlán, ki eggy szirt alatt árnyékban fekszik; a’ megijedt útas messze-kerülve mégyen-el az alvó mellett, mert veszély rettegteti a’ homlokot-elborító serényből; mint ez, ha a’ szárnyas nyíl’ sebét érzi lapoczkájában, rettenetest szökik-fel ’s dühösen keresi ellenét, ’s eggy ártatlan kisdedet, ki közel hozzája virágokkal játszék a’ fűben, széllyeltép: azonképen szökött-fel mostan álmából Kain; homlokán öldöklő düh űlt, mint eggy fergeteg’ borulatja, ’s rugta a’ földet. Nyilj-meg nékem, te föld! így kiálta; ’s nyelj-el fenekeidnek legmélyebbikébe! Én magam is boldogtalan vagyok, ’s íme azok is boldogtalanok lesznek a’ kik tőlem fognak származni. De te siket vagy kéréseimre; én téged hijába kérlek; rettenetes bosszúlóm nem engedi hogy nékem megnyilj; ő akarja hogy boldogtalan
*hogy-boldogtalan
legyek vég nélkül, ’s hogy haragjának egész sullyát érezzem, elrántja előlem a’ titkot-fedő kárpitot, ’s a’ jövendő’ történeteibe hágy tekintenem. Átkozott, oh légyen átkozott az óra midőn az anyám kínok között elsőben szült! átkozott a’ hely hol őtet a’ szűlés’ fájdalmai utólérték. Romoljon-meg a’ mi reá hág, ’s a’ ki bévetendi azt, lássa elveszve mind munkáját mind a’ belé-vetett magvat, ’s hasogassa-meg minden tetemeit az ijedelem ha ki ottan elmenend!
Igy folyt szidalom néki a’ megvetettnek, szájából, midőn Ábel, elrettenve azokon a’ miket láta és halla, bátortalan léptekkel ’s késve közelített felé. Kedves! így kezde szóllani. De nem! oh elborzadok! az ő alakjába azon pártosoknak eggyike öltözött-fel, kiket az Úr’ mennykövei poklokra vertenek, ’s az káromol! Ah, hol az én testvérem! Mégyek, bátyám; mégyek hogy feltaláljalak ’s megáldjalak. Szóllj, hol vagy?
Itten vagyok! ezt dörgé vissza Kain irtózatos zordon szózattal; itt vagyok, álnokul-síránkozó kedveltje a’ bosszúlónak oda fel, ’s itt alant a’ természetnek! te, kinek kígyófaja egyedül lészen szerencsés. Oh, igen is hogy illő vala az emberek’ anyjának valakit szülni, a’ ki szolgáló sokaságot nemzzen az áldás’ gyermekeinek, ’s igamarhákat azoknak kik henye életre teremtettek! Hah! az én keblemben az egész pokol meggyúladt, irtóztató kínjainak mindenikével!
Kedves Kain! mondá erre Ábel; melly rettenetes álomnak kelle tégedet elfogni! Itt vagyok, Szerelmesem; a’ reggel’ hajnalltában kereslek hogy szívemre szoríthassalak, hogy megáldjalak. De melly irtóztató vész háborította-meg a’ te lelked’ csendét! melly kedvetlenséggel fogadod-el hűségem’ jelenségeit! Oh, ha virrad-fel eggyszer immár az a’ boldog nap midőn béke fog közöttünk és nyúgodalom örökké lakozni? mikor fogják a’ testvéri hűség és szeretet virágozni hagyni valaha lelkeinknek szép nyugalmát ’s minden mosolygó örömeiket? O Kain, hová levének illy hamar azon örömek mellyek által megszomorított atyánk és gondos anyánk élesztettek, midőn te engemet szeretettel szorítál karjaid közzé? Ha megbántottalak, édesem, hahogy nem tudva megbántottalak, oh kénszerítlek mind arra a’ mi szent neked és nekem, bocsáss-meg, és szeress ismét! Így szóll vala Ábel, ’s most közelébb lépett felé, ’s kinyujtotta karjait, hogy őtet megölelhesse; de Kain félre ugrott öccse elől. Hah kígyó! kiálta; ’s nyakamra akarsz e tekergőzni? ’s irtóztató botja üvöltve húzalkodék-fel Ábelnek feje felett. Az ártatlan lerogyott lábaihoz, széllyelvert kaponyával ’s esengő tekintettel az elsetédetett szemekben ’s megholt. Vére üstökének arany szálain csorgott gyilkosának lábaiig.
Kain fagylaló ijedségben álla ott; képét a’ halál’ sápadása borította-el, ’s hideg veréjték reszkető tetemeit. Látta utolsó rándúlásait a’ megöltnek, és az ömledező, feléje párázó vért. Térj magadhoz, öcsém! kiálta; öcsém, ébredj-fel! Melly halvány az ő képe! Szemei melly meredtek! mint futotta-el fejét a’ vér! Én istentelen! Oh mit sejdítek e’ tettben! Pokloknak rettenetes kínjai! Ezt ordítgatta; messzére lökte a’ vérfertéztette botot, ’s erős tenyerét homlokához üté. Most pedig a’ kimult felé tántorgott, hogy felemelje a’ földről. Öcsém! testvérem! kedves Ábel! kelj-fel! Hah, a’ pokol borúl reám! Mínt csügg vért-buzgó feje! Elalélt, megholt! Oh irtózatos gondolat hogy megholt! Szaladok, mégyek. Reszkető térdeim, vigyetek innen! Ezt ordítá, ’s szaladt a’ szomszéd csalitba.
Diadalán-örvendve álla-meg immost a’ meg holt felett a’ Csábító, ’s magasra nyúla-fel kevélységében; magasra és iszonyatosan! Illy iszonyatosan kél-fel a’ magányos kalibában hamvhalmáról a’ füst’ fekete oszlopa; lakosai gond nélkül dolgoztanak kinn a’ mezőn, midőn a’ láng rajta kiütött ’s elborította fedelét, ’s benne minden bútort megemésztett, megemésztette benne az egész szűk tárat. Így álla Anamelech, ’s ördögi mosolyodással nézé a’ szaladót, majd ismét a’ megöltre tekintett, ’s most ígyen szólla: Melly kedves nékem e’ látvány! Idvezlek téged, első vére a’ bűnösnek mellyet a’ föld iszik! Nem hallottam én soha illy gyönyörködve a’ szent patakokat hempelygeni, míg még reá juthatott a’ Mennyeket-dörgető hogy bennünket onnan lehányjon; nem zengtek nékem soha illy kedves zengéssel az Archangyalok’ szózatos lantjaik mint e’ haldokló hergés, mint e’ vég sóhajtása a’ halállal-küzdőnek. Kevély lakosa az új teremtésnek, az alkotó Isten’ kezeinek dicső remekje, ah, melly szépen fekszel most énelőttem! Kelj-fel, gyönyörű ifju! társa az Angyaloknak, kelj-fel! ’s ne légy olly lomha az imádság’ és térdeplések’ szolgai munkájában! De, a’ mint látszik, nem igen vagyon kedve felkelni; tulajdon bátyja terítette illy barátságosan földre. Mégyek tehát, ’s dicső tettek által kelek-ki a’ homályból; olly tettek által mellyeket tőlem maga Sátán is irígyleni fog. Elmégyek a’ pokolnak királyi székeihez. Melly édesen fog majd zengeni füleimben a’ csudálás’ hangja, midőn vele egészen eltelendnek a’ pokolnak tág boltozatjaí! Diadalomban mégyek-végig rajta azon nemtelenek’ csoportjai köztt kiket még meg nem dicsőíte semmi merész tett, semmi nemes törekedés. Még eggyszer akart kevélyen tekinteni a’ megöltre, de a’ kétségbe-esés’ irtóztató borzadásai öszvetépdelték orczájin az undok nevetést, és a’ dölyföt elkeményedett homlokán. Az Úr parancsola a’ pokol’ ijedelmeinek rohanjanak reá, ’s a’ gyötrelmeknek egész tengere reája hullott. Akkor átkozta az órát a’ midőn lett, átkozta a’ kínokkal-torlott örökkévalóságot, ’s osont.
De a’ megholtnak vég hörgése ’s az ő kínos nyögdelései felhatottak a’ Mindenüttvalónak széke elébe, ’s bosszút kívántak az örök Igazságtól. Villámok mennydörgöttek a’ szentek-szentjéből, ’s legottan elhallgattanak az arany hárfák és a’ mindenkori halleluja; ’s a’ mennydörgés’ rettenetes szava háromszor zengett végig az égnek magas boltjain. Mostan megnémúlva a’ mennydörgés, ’s a’ mennyei szózat azon ezüst felhőről szállott-alá melly a’ királyi-széket körülveszi, ’s az Archangyalok közzül előkiálta eggyet. Eljőve az, ’s arczát szárnyainak csillámlásával fedte-bé. Ezt mondá az Úr: A’ halál elvette a’ maga első zsákmányát a’ halandók köztt, ’s én téged azon szent munkára avatlak hogy az Igazaknak lelkeiket öszvegyüjtsed. Ábelnek lelkéhez énmagam szóllottam midőn elalélt: ezután te állj a’ haldokló Igaz mellé, hogy ha majd a’ fagyos veréjték ellepi, ha majd gyengűlő szózatja elakad, ’s a’ halál’ ijedelmei reá rohannak, te bátorítsad tusakodó lelkét ’s töltsd-el az örök boldogság’ reményeivel; ’s az még eggyszer körül fog tekinteni ’s csendesen elhunnyad. Menj most a’ halandók’ lakjába, ’s vezessd hozzám annak lelkét kit testvére öle-meg. Te pedig, Mihály, szállj te alá vele, ’s a’ gyilkosra mondj átkot. Az Úr már megszűnt vala szóllani, ’s a’ mennydörgés három ízben zengett-végig az égnek magas boltozatjain. Ekkor zúgás támadott az Archangyaloknak imádásra-süllyedt sergeikben, ’s ők lecsapott szárnyakon szállottanak a’ hirtelen’ megnyilt égkapukból, megszámlálhatatlan napok és világok mellett el, alá a’ földre.
’S a’ halál’ Angyala mostan előszóllítá Ábelnek lelkét az ő véres hajlékából. Mennyei mosolygással jőve-elő a’ lélek. Testének legvéknyabb szövésü részei széllyelfoszlottak utána, ’s együvé elegyedve a’ balzami illatokkal mellyeket tavaszi lágy szellők rabolgattak az Angyal’ fényében mindenszerte virító csemetékről, környülfogák a’ lelket ’s étheri testté képzették. Ekkor látta-meg ő, ollyatén boldogságoknak érzésében mellyekről legszebb álmodozásai között sem álmodozott volt, maga előtt az Angyalt.
’S az Angyal mennyei nyájassággal közelíte Ábelnek lelke felé, ’s így szóllította-meg azt: Örvendj sorsodnak, porhajlékodból-kifejtőzött lélek, ’s ölelj-meg engemet, ki téged jobb tájakra vezérel. Itten csak én idvezlek, de amott ezreknek ezrei várják érkezésedet. Ott háboríthatatlan örömek, végetlen boldogság ’s Isten’ szemlélése lészen hűségednek jutalma. Oh, ölelj-meg engemet, elsője azoknak kik e’ porhajlékból a’ boldogság’ mezeijire bémennek!
Ölellek barátom; ölellek! mondá a’ lélek, ’s elhallgatott, eltelve boldogságának elnémító érzéseitől. Melly igen boldog vagyok én! monda ismét megszóllamván. Oh akkor, midőn magába-merült lelkem a’ hold’ szelíd fénye mellett az éjek’ magányában közelebbről érzé Istennek jelenlétét; akkor midőn tiszteink’ szent teljesítése felől elmélkedett ’s édes könnyeket hullata boldogságában: az a’ boldogság akkor e’ mostaninak még csak alkonyodó hajnallta volt. Most tisztábban látom azon szép örömeket, közelébbről érzem azt az Isten’ jelenléte’ kibeszéllhetetlen boldogságát. Melly gondolatok kelnek énbennem; kiesek mint a’ kikelet; tiszták, ragyogók, mint a’ napok. Ölellek, ölellek mennyei társam! Az én osztályrészem véget nem ismerő örökkévalóság, ’s az lesz legkedvesebb munkám hogy őtet magasztaljam szüntelenül; őtet, a’ ki elő nem beszéllhető boldogságok által jutalmazza mind azt a’ ki híven szerette a’ jót, a’ szépet.
Ekképen beszéllgetének a’ boldogok, ’s csaknem széllyelfolytak ölelkezéseikben. ’S az Angyal ezt mondá: Kövessd vezérlő repűltemet, barátom, ’s a’ földet hagyd ide. A’ kiket itten jóságok miatt kedvellettél, majd utánad jőnek: csak kevés évek fognak elrepülni az ő fejeik felett, ’s oda jőnek ők is a’ hol te léssz. Szállj-fel a’ boldog lelkek’ társaságába! szállj-fel, ’s elegyedjél azok közzé kik a’ mennyei hymneket dallják.
Követem vezérlő repültedet, halhatatlan barátom, felele néki a’ lélek. Oh melly öröm ez, és melly boldogság! Áldás tireátok, én kedveseim, kiket hátra-hagyok a’ porban! Oh ha majd az ő fejeik felett is elrepűlendnek élteknek éveik! ha majd az ő haláloknak órája is itt leend, ’s te, mennyei társam, elejekbe mégy hogy feloldjad lelkeiket: akkor elő fogok állani, elmégyek a’ királyi-szék’ elébe, ’s könyörgeni fogok, hogy engedtessék-meg nekem követnem repültedet, hogy kibeszélhetetlen örvendések köztt láthassam miként mennek-be az ő lelkeik a’ boldogság’ hajlékaiba. Akkor téged is meglátlak, Thirza, én leginkább-szerettem! minekutána hosszas’ síránkozással fogtad áztatni hamvaimat; minekutána még most csak csácsogó gyermekemet anyai gondjaid által olly jóvá fogtad, mint te magad vagy, nevelni! Ah melly öröm, ha majd kikelvén a’ zsibbadó testből, szerelemmel repülendesz feléd-nyujtott karjaim közzé!
Így szólla Ábel azonban hogy a’ földről felszálltanak. De búcsúzó tekintetei most még eggyszer fordultak azon hajlékok felé, a’ holott Kedveseit elhagyá, hogy őket végső áldásával megáldja; ’s meglátta bátyját irtóztató ábrázával mellyen magokat a’ kétségbe-esésnek minden csüggedelmei festették. Öszvecsapta feje felett kezét, ’s dühödve tekingete-fel a’ szerencsétlen. Mélyen-lélegző mellyét sulyos öklével verte, ’s irtóztató kínok köztt fetrengett a’ porban. E’ látványra a’ dicsöűlő lélek’ szemei szánakozásnak cseppjeit hullatták: de most elfordultak a’ rettenetes látványról, ’s az őket kísérő Angyalok’ sergein nyugodtanak-meg. A’ környék’ Védangyalai örvendve kísérték az ő repűletét túl a’ párakerűleten. Itt a’ legforróbb szeretettel ölelték-meg még eggyszer a’ mennyei két útazót; azután eggy rózsaszín felhőn elmaradtanak, ’s hymnek által hangzatták örvendéseiket végig az éther’ tartományain. A’ sípok’ édes zengése ’s az ezüst húrjai a’ hárfáknak karok szerént egyveledtek víg éneklésekbe. Ekképen éneklének felelgető dalokban a’ táj’ Védjei:
Amottan lebeg az ég’ új lakosa, amottan lebeg ő felfelé! Illyen a’ szép kikelet midőn földünkre visszatért, ’s az öröm és minden nyájasság körültte repdesnek. Kiáltsatok víg idvezlésekkel reá, véghetetlen számban elhintett csillagok, ’s idvezljétek társatokat, a’ földet. Mert avagy nem a’ szerént ékesítette-e fel magát mint menyasszony? ő, ki átok alatt nyög ugyan, de még is halhatatlanokat nevel porában. Mint ragyog ő alattunk! Ime elevenebb zöld mosolyog mezejeiről, tisztább fényben ragyognak halmai!
Amottan lebeg az ég’ új lakosa, amottan lebeg ő felfelé! Éneklő karok állanak az égnek kapujiban, ’s őtet várják, ki első szálla-fel a’ földről, megölelik, ’s felkoszorúzzák örökké-virító rózsákkal. Melly boldog lészen ő, ha az ég’ térjein fog járdallani, ha majd az örökké-zöldellő lugasok’ alkonyiban annak elegyedik dicséreteire a’ zengő karok köztt, kinek kifolyta ez a’ kibeszéllhetetlen boldogság!
Szép nap, téged inneplénk mi, víg dalokkal inneplénk mi tégedet, midőn ez az ifju lélek alá szállott mennyből, hogy földi alakjába költözzék. Láttuk mi mint nevekedett nemes szívednek minden ösztöne a’ legtisztább tökéletekre, mint midőn tavasszal a’ liliomok nevekednek. Látatlan társaságban lebegtünk szünetlenűl tekörűltted, mi tenéked minden tettedre, mi tenéked minden indúlatodra eszméltünk, szemléltük minden könyűidet mellyeket hűség és szánakodó részvétel fakaszgatott szemeidben. ’S íme most, oh repüljetek ölelésére ’s koszorúzzátok-meg mennyei rózsákkal! most kiszállott a’ porból.
Ahol fekszik sátora! mint eggy elfonnyadó virág úgy fekszik az ott! Vedd-vissza porát, anyaföld, hogy minden tavasszal édesen-illatozó csemeték keljenek belőle. Szép nap, mi tégedet innepelni fogunk, dicséretekkel fogunk mi tégedet innepelni, valamikor tégedet visszahoz a’ tavasz; tégedet, áldott nap, mellyen az első igaz a’ földet elhagyá!
Ekképen éneklének ők, ’s ragyogó felhőn szállottak alá a’ földre.
Kain a’ szomszéd csalitba tébolygott; a’ kétségbe-esés neki nyugtot nem hagya. Szaladni akart; de hogyan szaladjon kínjai elől? Így futna az Afrikai homokon a’ sziszegő kígyó előtt az elrettent útas; ah, hijába fut, hijába küzd mérget-lehellő gyilkosa ellen! szoros tekercsekben fonta magát az ő véknyára, és nyakára, ’s már harapja öszveszorult mellyét, ’s szívéig hat a’ gyógyíthatatlan mirígy. Mindenütt látom hergő testvéremet! így kiálta Kain; vére mindenütt nyomomban vagyon. Oh mit cselekedtem! még sem születtek gyermekeim, ’s már megöltem gyilkosokat. Én boldogtalan! Az az ő vég pillantása! Hát itt mi jajdúl-meg a’ bokorban, mint a’ haldoklónak jajai? El innen tántorgó lábak! el innen e’ vérpatak mellől, el innen e’ honnjától a’ halálnak! Vonjatok, reszkető térdek, vonjatok engem, atyafivérrel-mocskolt gyilkost, el a’ poklokba! Ezt mondotta Kain, ’s futni akart.
’S eggy fekete borúlat rémítve bocsátkozott-le előtte. Kain, hol a’ te öcséd? kiálta eggy irtóztató szózat a’ borulatról. Én nem tudom; felele az szörnyü megháborodásban, ’s elhalaványodva döbbene-meg; avagy őrzöm e én az öcsémet? De most új villám lobbant-fel a’ borúlatban, ’s tűz perzselte-meg a’ fűvet és a’ bokrokat körös-körül, ’s az Angyal kikölt a’ borúlatból; Istennek ítéletei rettegtettek homlokáról, jobbjában villám lobogott, balját pedig magasan felemelve tartotta a’ megbukott bűnös felett. Szóllott az Angyal, ’s az ég dörge: Állj-meg, reszkess, ’s értsd ítéletedet; így szóll az Úr: Mit cselekedtél? Az öcséd’ vére hozzám felkiálta a’ földről. Annakokáért légy átkozott nékem a’ föld előtt melly megnyitotta száját ’s testvérednek vérét a’ te kezeidből megitta. Ha mivelended a’ földet, légyen az tenéked terméketlen; te pedig légy földön-futó őrajta. Borzadás rohant, ’s pokolbeli ijedelmek, a’ reszkető bűnösre; földre süllyesztette tekinteteit; úgy álla ott mint az istentagadó áll, midőn az Úr a’ maga ítéleteiben megrendíti a’ földet, ’s a’ megfertézett templomok’ boltjai öszve omlanak, ’s mélység nyeli-el a’ dőzsölők’ palotájit; midőn holtaknak kiáltásai zajognak körűlötte a’ természet’ omladékjaiban, ’s a’ földnek repedései közzül láng és setét füstfellegek csapkodnak magasan felfelé. Így rettegett, így álla tántorogva a’ gyilkos. Végre szóllani akart, de rengő ajakai nem szóllhattnak; rebegett ugyan, de nem mert feltekinteni. Nagyobb, oh nagyobb az én gonoszságom mint hogy az nékem megbocsátathatnék! Te engemet a’ föld’ színe előtt átkoztál-meg; hova rejtezhetném el tehát a’ te színed előtt? Földön-futóvá kell lennem. Oh bár az a’ ki legelébb akad reám, nékem esnék, ’s megölne!
Hétszeres bosszu fog szállani reá a’ ki tégedet megölend; kiálta a’ Mennydörgő’ szava. A’ te képedet örök aggodalmak ’s a’ legdühösbb kétségbeesés bélyegezzék-meg, hogy valaki melletted elmenend, mondja ezt: Ez Kain, az ő testvérének gyilkosa! ’s borzadva hagyja-el az ösvényt mellyre reszkető lábaid tévedtenek. Így mondotta-ki az Angyal az átkot, ’s eltünt. Rendítő mennydörgések mentenek-ki a’ széllyelfoszló felhőből’, ’s a’ szomszéd bokrokat fergetegek tördelték-meg, ’s a’ szerént üvöltöttek a’ hogy’ a’ gonosztévő jajgat, midőn irtóztató gyötrelmek köztt csüggedezve elalél.
Elvadult tekintettel álla most Kain. Meredező üstökét versenyes szelek csapkodták ide ’s tova; néma remegésben állott sok ideig. De most mélyen lenyomott szemöldjei alól ijedve pislogott-elő, ’s ezt mondotta reszkető ajakokkal: Oh, hogy semmített volna el egészen, hogy ne lenne a’ teremtésben nyoma hogy valaha én is voltam; vagy ragadott volna meg eggyike az ő mennyköveinek, ’s csapott volna le a’ földnek mélységébe! De ő engem végetlen kínokra tart fenn. Oh már érzem őket, már egészen érzem őket, örökös kísérőjit a’ véteknek; titeket pokolnak aggodalmai, elcsüggedés, mardosó lelkisméret! kik engem, Istentől és mindentől elhagyottat, pokolbeli gyötrelmekkel fogtok elkínzani. Légy te örökre-átkozott, felrántott kar melly botot ragadtál hogy őtet megöljed. Száradj-el rajtam, mint a’ száraz ág az ép előfán! Légyen átkozott az óra midőn engem az a’ pokolbeli álom elcsábított! Jajduljon-meg a’ föld valamikor az ismét előfordúl! Természet, miért nem adod te útálatos jelenségeit hogy engemet te is gyűlőlsz? Átkozott vagy te, valahova lábom hág. Hova levél, te, te a’ ki nékem e’ csábító álmot sugád, hogy tégedet megátkozzalak? Poklodba tértél e már vissza? Oh, szenvedd te vég nélkül a’ mit mostan én szenvedek! ennél többet nem adhatok neked átkul. Hah, amott van! amott látom őtet! Nagy lángokat hány a’ pokol. Mint nevetnek diadali örvendéssel reám! Nevessetek, nevessetek reám, kárhozottak! vagy ha tudtok érzeni szánást, szánjatok engem. A’ mit én szenvedek, eggy Sátán sem szenvedte soha. Ezt mondván, eggy eldőlt törzsökre űlt, elaléltan és szótalanul. Elsüllyedve űlt ottan, ’s eggyszerre szökött-fel. Mi zördűle-meg itt megettem? Ez az Ábel’ szava volt; ah, hallom hergő jajgatását, hallom vérét csorgani! O öcsém, szánj-meg, szűnj-meg üldözni jajgatásaiddal! ’S ismét leűlt a’ dőlt törzsökre, elaléltan és szótalanúl.
Azonban az emberek’ atyja hitvesével eggyütt kilépe a’ kalibából. Mint lövelli mindenszerte súgárait a’ kelő nap! mondá Éva. Vékony aranyozott-szélű köd lepte-el a’ tündöklő messzeséget. Menjünk-ki e’ szép tájra, ’s járjunk a’ harmatos fűben, míg a’ munka’ órája engemet kalibánkba, tégedet pedig kiszóllítand, a’ mezőre. Oh mi szép a’ föld, te én Szerelmesem, ámbár rajta átok fekszik! Ollyan ő Édenhez képest, mellytől ah! vétkem által elestünk, mint te valál, Kedves, ártatlanságod’ napjaiban az Angyalokhoz, kik látogatásainkra alászállottanak. Oh, lássd mint örvend minden teremtés, mint zeng minden bokor, minden tető, ’s a’ szelíd állatok kunyhónk körűl mint idvezlik víg szózatjaik vagy vig szökdeléseik által a’ reggeli fényt.
’S őnéki ezt felelé Ádám: Valóan szép a’ föld, o Éva, ámbár rajta átok fekszik. Világos jeleit viseli az Isten’ jelenlétének ’s azon kifogyaszthatatlan jóságnak mellyre magunkat engedetlen voltunk által érdemetlenné tettük. Az ő irgalma nagyobb mint hogy azt nyelvünk kibeszélleni ’s lelkünk meggondolni tudnák. Menjünk-ki, ha kedved úgy tartja, a’ virágos mezőre, hol Ábelünk a’ harmatos fűben legelteti nyáját. Talán reá akadunk az áhítatos gyermekre, ’s hallani fogjuk mint hirdeti új dalában a’ Mindenható’ jóvoltát.
Hadd valljam-meg neked, szeretett férj, melly gondolat fogott légyen el minekelőtte még a’ szép nap felkele, mondá Éva. Ime e’ kosaramba raktam legszebb aszott szőlőimet ’s legkövérebb figéimet. Kimégyek a’ mezőre Kainhoz, az én elsőszülöttemhez, mondám; ’s elviszem neki e’ gyümölcsöket, hogy midőn izzasztó munkája után az árnyékban megpihenend, enyhítést vehessen belőlök. Mert áldott légyen nékem minden gondolat, minden lépés, melly az ő elméjéből kiirtani segélli azon fekete gyanút, hogy általunk nem szerettetik.
Melly igen figyelmes a’ te anyai gondod, szeretett nőm, monda most Ádám Évának. Menjünk-ki hozzá, hogy ne mondhassa hogy csak Ábel szerettetik. Talán hogy e’ szép reggel’ vídámsága az ő szívét is felnyitja a’ hűség’ érzéseinek. Így beszéllettek ők, ’s öszveölelt karral kimentek a’ mezőre. Oh ha most, midőn a’ mosolygó természet serkengetni látszik a’ szívnek gyengédebb érzéseit, nyiltabbnak lelhetnénk az övét is
*övét-is
. Ezt mondották egymásnak, ’s gyors lépésekkel siettek-ki a’ mezőre.
’S most eggy bokor mellett mentenek-el, ’s Ki ez itt? így kiálta-fel az elrettent Éva. Ki ez itt? kérdé, ’s visszadöbbent. Ádám! oh ki ez itt? Nem a’ szerént fekszik ez mint a’ ki pihenni fekszik a’ földre. Ez arany szín fürtök Ábelnek fürtjei. Ádám, ah! mi lel engem? miért reszketek? Ábel! fiam Ábel! Ébredj fel, fiam, ’s tekintsenek reám gyermeki szeretettel szemeid. Ébredj-fel, oh ébredj-fel e’ nehéz alvásból. Ekkor közelebb léptenek feléje. Irtóztató! kiálta Ádám, ’s visszadöbbent. Vér csorog fejéből. O Ábel te kedves! kiáltá Éva, ’s felemelte meredt karját, ’s halaványan dölt-el Ádámnak dobogó mellyén. Szótalan’ feküdtek itt mind ketten irtóztató gyötrelmeik alatt, midőn Kain, ki kétségbe-esve tébolygott a’ bokrok köztt, akaratja nélkül a’ megholthoz érkezék, ’s meglátván az ijedés miatt elnémult atyját ’s a’ halavány-képű anyát az atyja’ karjai között, így kiálta: Őtet én öltem-meg! reszkessetek e szóra! Én öltem-meg őtet! Átkozott légyen az óra mellyben, te férfi, hitvesedet megöleléd hogy engemet nemzz! átkozott az óra mellyben, te asszonyi-állat, engem szültél! Én öltem-meg! Ezt ordítá, ’s szaladt.
Így űl két szerelmes, kik egymást feddtelenségek miatt szerették, midőn felettek fekete borúlat fedi-el az eget; szent kezeket redőlnek az ég felé ’s megtartásért esedeznek; de íme csattan az ég, ’s a’ fellobbant súgár fúlasztó gőzzel csap elikbe; ott űlnek egymásra-támaszkodva, de élet nélkkül, pedig élni látszanak. Ádám tért elébb magához. Hol vagyok én? ezt rebegé; mint reszket minden tetemem! Isten! ah imhol fekszik a’ mi kedves gyermekünk! Melly szerencsétlen atya vagyok én! ’S őtet a’ bátyja ölte-meg; úgy kiáltotta önnmaga, ’s átkozott bennünket, ’s szaladt. Miért nem öltök meg engemet is, irtóztató gyötrelmeim! Fiam az a’ ki megátkozott: a’ ki itt vérében fekszik, az is fiam. Én boldogtalan! mennyi nyomoruságot, mennyi gyötrelmet vontam magamra ’s maradékaimra! O Ábel! kedves fiam Ábel! ’S te én Szerelmesem, o Éva, nem fogsz e felébredni hogy inségednek egész sullyát érezzed? megholtál e te is karjaim között? ’s én magamban maradék ez inségre? De oh Isten, nem fakad az én szám tiszteletlen panaszokra a’ te végezéseid ellen. A’ halál’ hideg borzasztásait érzem; elhatnak színtén vesémig, elalszik szemem. Idvez légy nékem, halál, minden kínjaiddal! O Isten! O Ábel! o fiam Ábel! Így jajgatott, reá borult a’ megholtra, ’s halotti veréjték csorgott könnyei közzé. ’S te ismét felébredsz, o Éva, hogy inségednek minden sullyát érezzd, ’s szemeid újra megnyilnak? monda most. Melly tekintet ez könnyeid közzül, kedves társa inségeimnek!
Ádám! felele Éva elható szózattal; eltávozott e a’ gyilkos? Átkozódásai többé nem dörgenek füleimben. Ő bennünket megátkozott. Átkozz, ha tetszik, kegyetlen! de csak engem átkozz. Én boldogtalan! én vétkeztem elsőben! O Ábel! o szeretett gyermek! Ezt mondván, a’ holtra rogyott Ádámjának karjai közzül. Fiam, kiálta; édes fiam! ’s kínosan fetrengett a’ már megmeredt tetemeken. Oh Isten, az ő szemei többé nem néznek reám! Fiam, fiam, serkenj-fel! Ah, hasztalan’ kiáltom őtet; nem hallja kiáltásomat; megholt! Ez, ez íme a’ halál! Ime ez az a’ halál mellyet az Úr bűneinknek büntetéséül küldött reánk. ’S én, én vétkeztem elsőben! Oh férj, kínzó vádam nékem mindeggyike a’ te könyűidnek. Te általam csábítattál-el. Tőlem kívánd-vissza gyermekednek vérét, síránkozó atya; tőlem kívánjátok az elvesztett kedves testvért, síránkozó gyermekeim; engem, engem átkozz, testvérednek gyilkosa, mert én vétkeztem elsőben. Oh fiam engem vádol a’ te véred, boldogtalan anyát! Így síránkozék Éva, ’s könyűji végigcsorogtak a’ megholtan.
Kibeszéllhetetlen kínnal eltölt szemekkel néze most Ádám az ő hitvesére, ezt mondá neki: Oh mint gyötresz te engem, szeretett társ. Kényszerítlek e’ közös fájdalomra, visszonos szeretetünkre kényszerítlek, kedves Éva, szűnj-meg magadat vádlani; ne szaggassd e’ panaszokkal szivemet. Te is vétkeztél ’s én is vétkeztem; mind ketten érezzük bűnünknek büntetését; azonban az a’ nagy Isten a’ kit megbántottunk, az az igazságos Isten a’ ki bennünket ver, kegyelemnek szemeivel pillant-le mireánk bűnösökre onnan felülről. Úgy vagyon, irgalomnak Istene te megengeded hogy a’ bűnös az ő inségéből hozzád felkiáltson; te őtet nem semmíted-el egészen. Éva, örökké fogunk élni: a’ halálnak nincs hatalma a’ lelken, ha ezt a’ sárhajlékot öszvebonthatja is; ’s ha a’ lélek megtartja feddtelenségét, ha azt teljesíti mit Isten hagyott, örök boldogság lészen jutalma. Ez édes vígasztalás nékünk most, midőn kedves fiunkat siratjuk. De ah! őtet testvére ölte-meg! Hol lelhetünk erre vígasztalást!
Megholtál, kedves gyermekünk! kiálta Éva, ’s újra fakadtanak könyűji; néked ez az irtózatos halál útat nyitott az élet’ nyomorúságaiból. Ah, ne óhajtsuk e hogy mi is követhessünk! Te megszabdultál a’ kínok közzül, mi pedig közöttök maradánk! Ah, mint omlott-öszve lelkének szép sátora! A’ gyermeki hűség’ nyájas mosolygásai ez elsápadt, vérrel-elfutott orczákról elreppentenek; szájából ezután nem ömledeznek angyali beszédek; e’ meredt szem többé nem hullatja öröm’ könyűjit, mint akkor hullatta volt midőn anyai szeretetem’ jelenségeit, ’s az ő szívének nemes voltán támadt örömeimet szemlélheté. Ah, melly mélységbe süllyedénk a’ nyomorúságnak! O bűn, melly irtóztató a’ te képed! melly rettenetes ábrázatokban jelennek-meg a’ te következéseid! Ábel! kedves Ábel! én vagyok a’ te anyád, a’ te szerencsétlen anyád! És még is gyilkosodnak is anyja vagyok. Ezt mondotta Éva, ’s eldőlt a’ meg hidegedett test felett. Sok ideig feküdt a’ testen, ’s nem adta semmi jelét az életnek, midőn Ádám ekképen szakasztá félbe e’ szomoru hallgatást: Én boltogtalan! be bús, be puszta itt minden körűlöttem. Kibeszéllhetetlen inség szállotta-meg mindenfelé a’ természetet. Ah, oda van a’ ki az én életemet vígasztalásokkal, édes örömekkel ’s boldog reményekkel éleszgette! Eldőlt a’ gyámol mellyen reményeim nyúgodtanak. Szent Isten a’ te egeidben, bocsássd-meg a’ nyavalyás bűnösnek ha ő fajdalmában kesereg, kínlódik, mint az a’ féreg kínlódik a’ porban, kit az útas’ lábai megtapostanak!
Ezt mondotta Ádám, ’s halavány képpel ’s némán álla. Így áll a’ Kesergés’ márványszobra a’ Megholtnak medenczéje felett a’ kupressz’ setét árnyában. Feje magától süllyedt a’ bús látvány helye felé. Rettenetes csend lepte-meg azt. Ádám a’ legmélyebb megindúlással látta nőjének szenvedéseit, ’s magához szorítván őtet, így szólla. Éva, kedves nőm, ébredj-fel ez iszonyu kínokból! Vessd reám is szemeidet ’s ne roskadj-el sullyod alatt. A’ fájdalom mind elfojtja e szívednek érzéseit énerántam, férjed eránt? Oh vessd-fel reám is szemeidet, kedves társam! Illő hogy a’ halál’ iszonyatos ijedelmeit ’s hálátalanságunk’ szomoru következését érezzük: de vígasztalhatatlanúl elcsüggedni vétek, és annyi, mintha az örök Igazságot azzal vádolnánk hogy bennünket érdemünk felett büntet. Ébredj-fel e’ csüggedő gyötrelmeidből, Éva, hogy az Úr tőlünk méltatlanoktól el ne vonja a’ vígasztalás’ kútfejeit. Így szóllott Ádám; ’s Éva az ő arczát a’ holtról felemelte Ádámra, ’s fel Ádámról az égre. Bocsáss-meg, Isten, énnékem bűnösnek! így kiálta most; bocsáss-meg énnékem te is, kedves férj! Kibeszéllhetetlenek az én gyötrelmeim. És te engem még is szeretsz, engem minden inségnek okát! ’s okát e’ gyilkosságnak, e’ kiöntött ártatlan vérnek is! Ádám, oh hadd sírjam-ki magamat a’ te karjaidon! hadd feresszem könyűimmel e’ holt testet, ’s hadd sírjak e’ vércseppek közzé! Így szólla, ’s tenyerébe nyomá elázott orczájit.
Igy sírtak, így keseregtek ők, ’s íme előttök eggy ragyogó alak lebegett a’ mezőben. A’ hova a’ ragyogó alak lépett, a’ virágok költek-ki a’ földből; béke űlt a’ tündöklő homlokon, ’s enyhítő nyájasság szemeinek fényében ’s ajakinak ’s orczájinak mennyei szépségén. A’ deli termeten eggy fejér lepel lebegett, fejérbb és tisztább mint az ezüst felhők midőn körülfogják a’ holdat, ’s repdeső hajtékokban folya-széllyel. Így járdallt a’ mennyei alak, ’s szebb ékbe öltözteté a’ táj’ kedves zöldjét mindenfelé maga körül. Éva! monda Ádám; emeld-fel könnyező szemeidet, ’s fojtsd-el szívednek minden jajait; lássd közelíteni ama’ mennyei alakot; lássd őtet vígasztalást-öntő nyájassággal közelíteni felénk. Az én bánatom’ mélyébe már hatnak a’ reménynek súgárjai. Ne sírj, Kedves! kelj-fel, jer, menjünk a’ mennyei követ elébe. ’S Éva férjének vállaira hajolva méne elébb, ’s az Angyal előttök álla.
Álmélkodással nézett az Angyal eggy ideig az első halottra, azután mennyei nyájassággal Ádám felé fordult és az Ádám’ karjai közzé dölt Éva felé, ’s ragyogásából szelíd fény folyt-által reájok. ’S mostan a’ legkedvesbb zengéssel ezt mondá nekiek: Áldás tireátok a’ magasságból kik magzatotoknak meghidegült tetemei felett itten síránkoztok. A’ Mindenható megengedte hogy hozzátok szállhassak keserűségtekben. A’ körültetek lebegő Angyalok köztt nem kedvelte úgy eggy is e’ ti fiatokat mint én, és ha az Úr elválni nem kényszerített volna tőle, véle múlattam volna szüntelen. Én voltam a’ ki, midőn az ő szép lelke, felmelegülve a’ jónak mély érzésétől, örömkönnyekre fakadt, vagy midőn hymnekre ömledezett, mellyeket az Angyalok’ serge eggyütt énekelt ővele, elméjébe angyali gondolatokat sugallottam, a’ mint azok emberi elmébe szállhatnak. Ne sírjatok vígasztalhatatlanul halálán mintha ő egészen megszűnt volna lenni; mert halhatatlan lelkeket nem illet vígasztalhatatlan kesergés. Az ő lelkét a’ halál kiszabadította a’ test’ bilincseiből, ’s ő mostan boldog, boldogabb mint a’ hogy’ azt a’ porlakta lélek képzelni tudja, ’s az Angyalok köztt él, ’s közelébb vagyon Istenhez. Sirassátok őtet, szerelmeseim, de ne vígasztalhatatlan kesergéssel. Nem lesztek sokáig különszakasztva egymástól; a’ halál titeket utána viszen nekie. Külömböző alakban fog ugyan mindenitekhez közelíteni, de ő kegyesnek minden alakban rég olta várt barát. Ádám, add e’ rothadandó testet a’ földnek, áss gödröt, tedd belé, ’s hányj agyagot reá; így akarja azt az Úr. Ezt mondá az Angyal, ’s mennyei kellemmel tekinte még eggyszer reájok. E’ tekintet felemelinté lelkeiket a’ bánatból. Így enyhíti a’ lankadt útazót a’ tisztán-hömpelygő forrás’ vize; rég olta jön immár a’ puszták’ forró homokjain, immár majd elalélt a’ szomúság miatt: de most meglátja a’ forrást melly ezüst habokkal csereg felé, ’s megpihen és felvídúl, mert csergő futása olly tájékra vezérli tekintetét hol a’ természetnek minden szépségei mosolyganak reá. Ott fogja őtet árnyába venni a’ nyájas házigazda, ’s mindennemü enyhűletekkel vendégli-meg.
’S Ádám felháborodott szemekkel pillanta a’ széllyjelfoszló ragyogványba, ’s ezt mondá: Légy áldott a’ mi lelkeinktől, mennyei barátunk! O Isten, melly nagy a’ te irgalmad! te letekintesz a’ mi nyomorúságainkra, ’s parancsolsz Angyalaidnak, hogy bennünket keserűségünkben vígasztaljanak. ’S mi fetrengünk e jajgatva a’ porban? mi csüggedjünk e el mint megvetettek, holott jelenléted környülölel, ’s te keggyel pillantasz reánk, ’s a’ körülttünk lebdeső Angyalok minden nyögéseinket hallják? A’ mi lelkeink fakadozzanak e gyáva panaszokra hogy tövisek borítják rövid útunkat? holott ők halhatatlanok, ’s véget nem ismerő boldogságoknak sietnek e’ rövid úton ellenébe. A’ megboldogultnak ugyan tartozunk könyűkkel; ő ki vagyon tépve ez életben karjaink közzül; de még inkább tartozunk azokkal az ő gyilkosának. Oh Isten, melly nagy volna az én atyai örömem, ha te őtet nem vetnéd-el egészen a’ te színed elől, mert ő az első azok köztt kik ágyékomból származtanak, ő az első a’ kit Éva fájdalmak között szűlt! De kételkedhetünk e, kedves társ, így szólla továbbá Évához fordítván síró szemeit, hogy a’ kegyelem’ Istene őtet vissza-fogadja irgalmaiba, ha érette szűnet nélkül fogunk esedezni? Nem volnánk méltók kifogyhatatlan jóságára mellyel bennünket hálátlanok, engedetleneket, magától el nem taszíta, mellyel nékünk megfoghatatlan ígéreteit tevé, midőn tőle, a’ legirtóztatóbb rettegések köztt, kárhoztatást vártunk, nem kegyelmet. Ne késsünk teljesíteni a’ mit az Úr’ hagya, kedves hűm! elviszem e’ kedves halottat a’ mi hajlékunkhoz, ’s porát megadom a’ földnek. Te Kedves! felele mély sóhajtással Éva; lelkem a’ te bátorításodra kifejti magát az ő fájdalmaiból; oh élessz, élessz engemet, ha a’ bánat ismét reám rohan és lever! Gyenge vagyok én magam állani, ’s terajtad kell tartózkodnom, mint a’ gyenge repkény tartózkodik a’ tölgy’ erős törzsökén. Ádám pedig a’ testet felvevé vállaira, ’s sírt a’ szomoru teher alatt. Éva Ádámon tartózkodva
*tartózkodvs
zokogott. Így mentek hajlékok felé.
ÖTÖDIK ÉNEK.
Thirza nyugtalan alvásból serkene-fel. Megrettenve szökött-ki gyapjúpárnái
*gyapjupárnji
közzül: Így szökik-fel a’ megrettent vándor, ki fáradtan feküdt-le a’ védő kőszál alatt, álomban reá szakad a’ magas kőszál; jó Angyala intette volt meg hogy kelne fel; megrendűl; szakad a’ kőszál; ő mindenfelé keresi vándortársát, ’s még nem tudja hogy az halva fekszik a’ kőszál alatt. Így rettene-fel Thirza, ’s ezt mondá: Melly ijesztő képezetek mentek-el énelőttem álmomban! homályos képezetek; nem értem őket nem tudom őket megnevezni. Idvez légy nékem, szép fénye a’ reggelnek! te elkergetéd őket homlokomról. Idvez légy te is legkedvesbb gondom nékem, te kert, és ti ékes virágok itt körülttem! a’ ti sokszerü reggeli illatotok élessze-fel fáradt főmet. ’S ti víg lakosai a’ bokroknak! elegyedjék a’ ti szózatotok közzé az én szózatom, ’s az én hálám, az én magasztalásom eggyütt hasson-fel az Úr’ elébe a’ megújúlt egész természet’ áldozatjával. Ekkor a’ kalibából kiméne a’ virágok közzé; De még aggodalom űl mellyemben; így folytatá szavait. Mit jelent ez a’ szokatlan aggodalom? Nem foghatom-meg. Ollyan, mint mikor a’ borúlat, öszvecsoportozott hegyek gyanánt, az eget ellepi, ’s az örömnek minden szózatja elhal, ’s az elijedt körny fergeteget vár magára. Hol vagy Ábel, hímem, testvérem, fele lelkemnek! Karjaid közzé sietek, üldözve gyilkoló gondjaimtól, mint az siet a’ ki éjjel magányos setét erdőben tévelyeg, ha lábainak szárnyakat ád a’ rettegés.
Ezt mondotta ő, ’s ment, ’ meglátta Méhalát, kijőni hajlékából ’s e’ kedves testvérének feléje sietni. Légy áldott nekem, szeretett Thirza! így szóllította-meg. Hova visznek téged siető lábaid? hova mégy lebdeső hajjal hogy beléjek most virágokat sem fonál?
Hívemnek karjaiba sietek, felele Thirza. Szörnyü ijedelmek kínzottak álmomban, ’s azoknak emlékezete a’ miket láttam, még most sem szűnt-meg lelkemet rettegtetni. Ah, annak karjai köztt a’ kit lelkem szeret, elenyésznek e’ gondok, bár a’ szép tavasz ’s a’ természetnek minden mosolygása elégtelen is elűzésekre.
Kainnak hitvese erre ezt felelé, ’s mélyen sóhajtozék: Én nem vagyok olly boldog mint te vagy, én szerelmesem; nékem vígasztalást nem férjemnek ölelései köztt, hanem szüléink’ szeretetében kell keresnem, és a’ tiédben, kedves testvér, ’s a’ te szelíd hímedében. Csak a’ ti társaságtokban feledem én a’ bánatot mellyet halmozva gyüjt főmre Kain. Ah, a’ természet neki csak bánatnak forrása, ’s neki a’ gond mellyet tőle gazdag termésiért kíván mezeje, elviselhetetlen tehernek látszik! ’S oh mint gyötör engem az ő elcsendesíthetetlen haragja a’ jámbor Ábel ellen!
Méhala sírt, lágyszívü testvére pedig reszketve-könnyező szemekkel megölelte őtet, ’s ezt mondá: O kedves, tudnád csak, melly sok könnyeket fakaszt e’ gond az én szemeimből és az én híveméiből az éjek’ álmatlan órájiban! ’s ollyankor tördeljük kezeinket, ’s felsírunk az Irgalmazóhoz, érette és magunkért. Oh, ha az ő végetlen jóságának eggy súgára a’ Kain’ lelkéből elkergetné valaha azon gyomtermesztő árnyékokat mellyek abban minden jobb gondolatot, minden szelíd szép érzést elfojtanak! Úgy hajlékaink körül ismét kies nyugalom fogna virítani, ’s jó szüleinknek homlokjaikról elszállana az aggasztó bánat.
Erre most a’ síránkozó Méhala ezt felelé: Én is azért könyörgök szüntelen’ az Úrhoz, kedves testvér! ’S hány ízben lel engemet elázva titkos könyűimtől a’ felkelő hajnal midőn álmatlan’ töltöttem a’ hosszú éjeket, ’s egész éjszakánként esdeklettem az Úr előtt, hogy szívét lágyítsa-meg. ’S ollykor, mídőn kifakadt jajaim álmát elverik, felserken oldalom mellett alvásából, dörgő szózattal fedd hogy a’ nyugalom’ enyhítését tőle elűzöm mellynél neki, úgy mondja azt egyéb örömet úgy sem hagya a’ bosszúló. Ezért könyörgök én szüntelen’ házi-foglalatosságaim közzül fel az ég felé; ’s ártatlan gyermekeim eggyütt sírnak velem, látván hogy én sírok, ’s azt kérdik, miért sírok. Ah Thirza fonnyadok keservemben, mint a’ virág fonnyad mellytől eggy felébe-borult fekete-lombu ág mind a’ harmatot elvonja mind a’ nap’ súgárát. Még virradta előtt kiméne a’ kalibából; és oh melly dult ábrázattal méne! A’ harag soha nem űlt rettenetesbben homlokán; vad tüzet szikráztak vérbe-kevert szemei az öszvecsikart szemöld alól: szidalmakra fakadva ment-ki a’ küszöbön; hallám szidalmait ’s döbögtem belé; átkozta születésének óráját, ’s azzal idvezlette a’ hajnalt. Néha ugyan felvídámodik lelke, ’s te tudod, kedves Thirza, melly szívesen sír ollyankor, mint bánja vadonságát, ’s mint követ hogy elkeserítette napjainkat. De ah! ismét visszadől szokott kedvetlenségébe; mint midőn a’ télnek bús napjaiban a’ nap nyájasan alápillan, de ismét tolakodnak a’ felhők, ’s a’ szép fény elborúl. Azonban ne csüggedjünk-el; higyjük hogy a’ kegyelem’ Istene meghallgatja kéréseinket, ’s szívének megadja a’ vídámságot. Én ugyan szüntelenűl táplálom e’ reményt.
Így Méhala. De Thirza felrettenve ’s elholt ábrázzal fülelt a’ szomszéd bokrok felé. Mi bús hangzatok jőnek e’ fák felől? ezt kérdé, ’s remegett minden teteme; így még soha nem panaszkodott a’ fájdalom. Ím ama’ fák felől. Méhala, ah! közelít e’ nyögdelés. Isten! De most elalélva roskadt-öszve testvérének karjain.
Ádám elszédülve fájdalmában ’s tántorgó léptekkel jőve-ki a’ fák alól, ’s vállán hozta bús terhét. Éva elholt néma bánattal lépdele férje mellett. Kínos rándúlatokban vetegette-fel elsápadt arczát, ’s a’ véres holt-testre tekinte, ’s ismét könnyeket-csepegő fürtjei közzé rejtette-el azt.
Halálnak színével elöntve fekvék Thirza Méhalának karjai köztt. De Méhala is öszveroskadt terhe alatt; reszketve minden tetemeiben, nem tarthatta-meg bágyadó testvérét. Mint midőn három virító leány a’ szép nyári nap’ estvéjén öszvefont karral mégyen ki a’ sárgafejü kalászok’ mezejére; vígan szaladoznak ők a’ sárgafejü kalászok között, ’s nem tartanak veszélytől; de most csattan az ég, ’s a’ mennykő eleikbe csap; eldőlnek réműlésekben; végre ketteje feleszmél ’s maga előtt látja társoknak hamurakását. Így eszméle-fel a’ két hölgytestvér irtóztató réműléséből, ’s a’ megöltre pillantott, Ádám leterítette őtet a’ fűre, ’s karjaiba szorítva tartotta síránkozó hitvesét hogy szertelen fájdalmában el ne aléljon. Hol vagyok? kérdé igen későn Thirza; Isten! hol vagyok? Ábel! ah, miért kelle nékem ismét életre serkennem! Oh én boldogtalan! Méhala, ah imhol fekszik ő! Oh én boldogtalan! miért kelle nékem ismét életre serkennem!
Kedves Thirza, ne engedd magad’ e’ rettenetes gondolat által elnyommasztatni, noha az engem is elnyommaszt! ezt mondá rebegő szózattal Méhala. De ah! te ismét roskadsz. Ébredj-fel, én Thirzám! menjünk közelébb hozzá; még nem vagyunk bizonyosak ha megholt e. Jer, a’ te szavad, a’ te csókjaid őtet ismét felserkentik.
Így szólla a’ két testvér, ’s most, egymásra támaszkodva, reszketve és erő nélkül, a’ megholt felé szédelegtek. Oh az atyám! oh az anyám! mint olvadnak könnyekké! reszketek! Ezt mondá Thirza, ’s elért a’ meghidegült testhez. Ábel! Ábel! kedves! te én boldogságom! te én életem ’s mindenem! kelj-fel! Ah, nem kél! Ábel, halld-meg jajgatásimat, halld-meg, oh halld-meg feledet! Mostan pedig a’ hideg testre ömlött; meg akarta azt ölelni, de hanyatt dőlt, és sikoltott, meglátván a’ csorgó vért ’s az öszvezúzött homlokot. Ott feküdt, meredt szemekkel, némán, ’s mintegy élet nélkül. Mellette Méhala síránkozék, kezeit tördelé, ázott szemeket emele az égre, majd megint a’ holtan nyúla-el, ’s azt föröszté keserves könyhullatásaival.
Ádám látta az ő gyötrelmeket; sírt, ’s vígasztalást akara csepegtetni szíveikbe. Gyermekeim, ugymond; o Méhala és te Thirza! oh ha fájdalmaitokat enyhíthetném! Ne sírjatok vígasztalhatatlan kesergéssel. Midőn úgy én sírtam volt a’ test felett Évával, eggy Angyal mennyei szépségében felénk jöve, ’s enyhítést hoza nekünk az Úrtól. Ne sírjatok, ugymonda, vigasztalhatatlanul, mintha őtet örökre elvesztettétek volna. Temessd-el az ő porsátorát; lelke megszabadult bilincseiből; ő boldog, boldogabb mint a’ hogy’ azt a’ porlakta lélek megfoghatná. Kevés ideig lesztek-el nélküle, de azután eggyütt ővéle boldogabbak lesztek, mint a’ hogy’ azt a’ porlakta lélek megfoghatja. Így szóllott hozzánk az Angyal. Engedjetek az Úr’ szavának, édeseim, ’s ne bántsátok-meg őtet vígasztalhatatlan sírástokkal.
Thirza még elalélva ’s szótalan’ űle, de Méhala, kezeit feje felett tördelvén, ezt mondá az atyjának: Hagyj sírni, atyám! oh, hagyj sírni minket! Ki nézhetné e’ testet hogy sírásra ne fakadjon! Ábel, Ábel te minden mi örömünk, te minden mi gyönyörüségünk, te minket elhagyál, ’s ezután legkedvesbb foglalatosságunk az lészen hogy utánad sírunk valamíg a’ halál minket is elviszen. Te azon boldogságba költözél-el mellynek bizodalma téged olly gyakor szent könnyekre fakaszgatott, és a’ mellyet most nyugtalan’ várunk mi is. Sírni fogunk utánad e’ halál’ árnyékában. Ábel, Ábel, a’ halál téged elragada a’ mi karjaink közzül! ’s ezután az lészen legkedvesbb foglalatosságunk hogy addig sírunk utánad, míg az minket is elragad. Kain hol valál te midőn az öcséd meghala? Oh, ha még testvéri szeretettel szorítottad volna karjaid közzé, ha még áldását kérted volna elhalásakor, oh, ő tégedet megfogott volna hullongó karjaival ölelni, ő tégedet még áldott volna. Melly vígasztalás, melly enyhűlés lett volna az neked jövendőben! De anyám, mit jelent ez a’ tebenned újonnan támadó gyötrelem? atyám, melly irtózatos kín terjed-el arczodon? Gyászos sejdítés! hol van ő Ádám? Éva, hol Kain, az én férjem?
Éva eldölt fájdalmai miatt, ’s ezt felelé a’ kérdőnek: Ki tudja meddig űzi a’ bosszúállás a’ boldogtalant! Ah Isten! ő, a’ boldogtalan! Ő… rettegek kimondani. Irtóztató gondolat, hogy őtet én szűltem! tépd-öszve, irtóztató gondolat, belrészeimet, hogy őtet én szűltem, hogy én vagyok az a’ szerencsétlen anya! Méhala, elijedve, ezt felelé: Mondd-ki, anyám, a’ szót melly engemet öszverontson, mondd-ki egészen! Mondd-ki te azt, atyám! Ne kíméljetek. Kain! o Kain! o kibeszéllhetetlen gyötrelem! Megölte Ábelt, o Méhala! Thirza, Ábelt Kain ölte-meg! mondá Éva, ’s a’ nagy fájdalom megfosztotta szavától.
Néma irtózásban remegett Kainnak hitvese; a’ megmeredt szem nem önte többé könnyeket; hideg veréjték csorgott alá homlokáról; a’ halvány ajakok reszkettenek. Megölte testvérét! igy kiálta-fel mostan; az én férjem Kain megölte testvérét! Kín, ölj-meg; hadd haljak-meg én is. Hol vagy te, gyilkos? hova üldöz irtóztató tetted? Az Úr’ villámja bosszulta e meg a’ kiöntött rokonvért? Nem vagy e többé, boldogtalan! ’s ha vagy, hol vagy most? hova kerget a’ kétségbe-esés? Igy keserge Méhala, ’s tépdelte hajait.
Undok vérontó! Így fakada-ki most Thirzának fájdalma; miként ölhetéd-meg e’ jámbort, e’ szelíd testvéredet, ki szeretettel eltölt szemekkel néze téged még midőn a’ gyilkos ütést reája méréd is. Kain légy átkozott te magad! légyen átkozott… Ne átkozzd kíáltá Méhala! ne átkozzd őtet! ő nékem férjem, néked testvéred. Sőt boruljunk a’ porba, ’s imádjuk az Urat hogy irgalmazzon neki. Dühének szelíd áldozatja a’ te szeretetre-méltó Ábeled, eldölvén sujtó csapásai alatt, bizonyosan szánva nézett őreá, bizonyosan áldotta őtet; mostan pedig az Örökkévaló’ széke előtt könyörög hogy vétke engedtessék-el. Ne átkozzd férjemet, én testvérem! sőt könyörgésünk hasson-fel az Úr’ elébe, ’s eggyesüljön ott a’ mi kedvesünknek engesztelő áldozatjával!
Hova ragadoz engem szertelen fájdalmam! mondá most a’ szerencsétlen Thirza. Én nem átkoztam a’ boldogtalant; ’s leborulván férjének holt testére, csókolta vérrel-ázott orczájit ’s az elhidegült ajakokat. Sokáig fetrengett ott néma fájdalmában, ’s végre, fuldoklva, ezt mondá: Ah, miért nem engedtetett nékem hidegűlő ajakidat csókolnom, te Kedves, midőn lerogytál! miért nem hallhatám ajakidról még eggyszer a’ kedves bíztatást hogy engemet szeretsz! Elhaló szemeid még reám fogtak volna pillantani, ’s boldog voltam volna ha eggyütt halhattam volna veled. Oh, bár most halhatnék-meg, hogy tetemim a’ tieid mellett fekhetnének! Ime én itt iszonyu inségben maradok hátra! A’ mi eddig gyönyörködtetett, ezután szomorítani fog. Árnyékos ernyők, tirólatok énreám ennekutána remegés és bánat fog szóllani, ’s úgy fog tetszeni nekem, mintha kedves alkonyotok tőlem ezt kérdené: Hova lett a’ ki téged elragadtatva ölelt a’ mi fedelünk alatt? A’ csergő patakok ezt kérdik: Árva nő, hol szerelmesed? Ah, én a’ ti árnyéktokban, a’ ti széleiteken ezután csak keservemet fogom sírni, ezután csak jajgatni fogok! Örökre, ah örökre elhagyott ő engemet! Látni fogom őtet szűnetlen’ szűnetlen’ fogom e’ meredt, ez elaludt szemeket látni, ’s a’ halálnak e’ sápadt színét, és tégedet homlok’ vére ’s ezt itt e’ halvány orczákon! Oh folyjatok, könnyek! folyjatok szűntelen’ ez elhervadt hideg testre! Méltó vala ez eggykor a’ maga’ szépsége miatt hogy illy szép lélek által lakattassék; ez a’ lélek mosolygott a’ szelíd szemekből, ez a’ szép orczákon és az ő szózatos ajkain. Most elhagyta szép szállását, mert tisztább volt mint hogy halandók köztt tovább lakhassék; mint hogy tovább enyém lehessen. Oh folyjatok, könnyek! folyjatok szűnet nélkül az elhervadt hideg testre, míg majdan az én lelkem is elhullatja porát ’s az ő pora mellett hagyja-el.
Így kesergett Thirza, ’s elborította könyűivel férjének holt testét. Éva kétszerezve érzé kínjait, látván mit szenvednek leányai. Gyermekeim, mondá; a’ ti kínjaitok szaggatják az én szívemet; azok nekem mardosó vádlóim, mert én hoztam a’ világra a’ bűnt, az átkot, a’ halált. Oh szánjatok-meg engemet, kesergő anyát, ’s bocsássatok-meg annak a’ ki titeket fájdalmak között szűlt. Midőn ezt mondaná, a’ két leány térdeihez borult, ’s ezt kiáltá-fel anyjokhoz: Azon kínokra mellyekkel te minket szűltél, kényszerítünk, o Éva, némítsd-meg e’ magad’-terhelő vádakat, ’s gyötrelminket ne neveld újabb gyötrelmekkel. Ne nevezzd könyűinket, jajainkat vádaknak. Oh ha parancsolhatnánk nékiek hogy ne folyjanak, mellyünkből eggy sóhajtás sem reppenne-ki többé, úgy eggy könny sem csordulna-ki többé szemeinkből. De miként állhatnánk ellent a’ leghűbb szeretet’ és a’ természet’ szavának? E’ könyűket a’ kettő kívánja. Ádám pedig ezt mondá: Ne késsünk tovább teljesíteni a’ mit az Úr parancsola: adjuk-vissza az anyaföldnek a’ maga’ porát. Az idő melly mínden sebet meggyógyít, és a’ győzedelmeskedő értelem, enyhébbé teendi fájdalmunkat; ollyan lészen az mint a’ menyasszony’ sóhajtása, midőn nyugtalan várja a’ napot melly őtet a’ szeretett ifjúnak karjai közzé viszi. ’S neki ezt felelé Thirza, ’s felpillanta reá: Add-meg tehát porát az anyaföldnek, atyám. De engedd, hadd sírjak még eggyszer felette, ’s úgy osztán tedd a’ mit az Úr parancsola. Ezt mondván, kiterjesztett karral ömlött a’ testnek felibe.
Ádám most sírt ásott a’ földnek kebelében, ’s Éva és Méhala mellette állottanak. Azonban Kainnak ártatlan kisdedei előjövének kalibájokból, ’s kézen fogva közelítettek ezekhez. Józiász, monda az aranyüstökü Éliel; mit jelent e’ nyögdelet? jer, menjünk oda közelébb. Nézzd, oh nézzd mint fekszik ott Ábel, halaványan és véres fürtökkel, mint az áldozatra megölt bárány. Kedves Éliel, monda az ifjabb Józiász; nézzd Thirzát, mint hajlott felébe, mint síránkozik; de Ábelnek szemei most nem pillantanak reá. Jer, távozzunk innen; irtózom ezt nézni; jer, menjünk-el Thirza mellett, a’ mi síránkozó kedves anyánkhoz. ’S a’ kisdedek elmentek Thirza mellett, ’s síránkozó kedves anyjokhoz simultak. Anyánk! így szóllították-meg; mit sírtok ti itt mindnyájan? Mit fekszik itt Ábel mint az áldozat’ báránya? Méhala pedig megölelte a’ kisdedeket, ’s lesíra reájok, ’s ezt felelte nékiek: Az ő lelkét, fiaim, a’ halál kiszabadította a’ porból, ’s általvitte az örök boldoglétbe az Angyalok közzé. Tehát ő nem fog ismét felserkenni? kérdé Éliel, ’s zokogva sírt; tehát nem fog ismét felserkenni, az a’ jó Ábel ki bennünket olly szép dalokra tanítgata, ki bennünket olly igen szeretett? ő, a’ ki téged, Józiász, szembe ültetett-fel velem térdeire, ’s úgy beszéllé azon csuda-dolgokat a’ Teremtőről és az Angyalokról ’s a’ természetnek titkos míveiről, az többé nem fog e felserkenni? Oh, a’ mi szegény atyánk, mint fog ő síránkozni ha megtér holdjairól, ’s halva leli Ábelt! Így szólla a’ két kisded, ’s sírva rejtezett anyja’ köntösének hajtékiba melly czombjain végigömölve folyt alá.
’S Ádám megásta már a’ sírt. Ébredj-fel, Thirza! Kedves, ébredj-fel! ne késsünk megadni a’ földnek a’ mi övé; így parancsolta azt az Úr; engedjünk hagyásának. Ezt mondotta Ádám, hozzája lépett, ’s gyengéden megfogta kezét. Thirza felébrede; némán feküdt volt a’ testen. Eggy szent látványból ébrede-fel ő, ’s így szólla: Láttam az én Ábelemet; mennyei ragyogásban közelített felém. Ne sírj, én Szerelmesem, úgy monda; én boldog vagyok. Nem sokára te is általköltözöl a’ boldogság’ lakhelyébe, ’s ott többé nem lesz halál melly bennünket egymástól elszakasszon. Ezt mondá nékem, ’s mennyeisen mosolygott, ’s eltűnt, ’s mennyei világosság ömle-el a’ holott áll vala. Így beszéllé ezt a’ szeretetre-méltó özvegy, ’s szép lelkének nemes érzései ’s víg felbátorodás mosolygottak orczájiról. Temessd-el tehát, atyám, a’ porból-vett testet, ugymonda Ádámnak, ’s felkölt, ’s anyja és nénje mellé állott. Az anyja pedig, és a’ két bús testvér ábrázaikat szállongó hajaikba rejtették-el, mert Ádám a’ testet bárányoknak gyapjaikba tekergeté, ’s béeresztette a’ sírba, ’s földet hányt a’ test’ felébe. Könyörögjünk az Úrhoz, édes nőm és ti édes gyermekeim, mondá most Ádám, ’s boruljunk-le előtte itt a’ sír mellett. –’S leborultanak a’ sír mellett Éliel és Józiász, ’s az első atya mostan így könyörgött:
A’ ki magasan lakozol felettünk az egekben, Isten! Teremtő! örök Igazság és végetlen Kegyelem! íme itt fekszünk előtted annak sírja
*sírje
körül a’ ki első sorvad a’ föld’ kebelében, ’s tehozzád kiáltunk-fel. Oh, hagyd felhatni tehozzád a’ mi kiáltásunkat! pillants kegyelemmel reánk a’ siralom’ völgyébe, a’ bűnös ember’ honnjába! Nagy a’ mi gonoszságunk, de a’ te végetlen kegyelmed még nagyobb. Mik vagyunk mi, tisztátlanok, teelőtted? és te még sem fordítod-el szemeidet mirólunk. Itt nyögünk, Isten, azon nagy inségben mellyet magunkra mi, magunk vontunk, ’s te szelíd irgalommal nézed inségünket. Megengeded hogy a’ bűnös felkiálthasson hozzád, mert te el nem
*elnem
hagytad őtet. Áldassál örökre a’ te egeidben, te nagyirgalmu! Tégedet nem csak a’ mosolygó tavasz, tégedet nem csak az égnek vídám színe hirdet: hirdet tégedet a’ villámok’ ropogása is midőn fekete felhőkön nyargalnak; a’ forgószelek is hirdetnek tégedet, végig-üvöltvén a’ föld’ színén, ’s vész hozván és omló záport a’ földnek színére. Téged magasztaljon a’ mosolygó öröm! magasztaljanak a’ kesergés’ könyhullatásai! Láttuk őtet, a’ bűnnek gyermekét, a’ halált; rettenetes alakban jőve ő kunyhóinkba. Eggy irtózatos gonosztétel kézen-fogva vezette elő; a’ ki elsőben származott az én ágyékomból, az adta halálnak az ő öccsét. Oh, ne fordítsd-el éntőlem arczodat, midőn jóvoltodért könyörgök tehozzád! Ne vessd-el őtet egészen magadtól, örök kegyelem! Tekints reá, a’ bünösre, hogy lelke rettenjen-el a’ vétektől, hogy előtted a’ porban fetrengjen, sírjon, ’s szűnet nélkül kérje bocsánatodat. ’S ha majd szűnet nélkül kérendi bocsánatodat, ha vétke majd kimondhatatlan gyötrelmekkel kínzandja-el, oh csepegj vígasztalásnak magvait az ő inségébe! Isten! irgalomnak nagy Istene! ne vessd-meg a’ nyomorúnak jajgatását! Megástam a’ földet, ’s a’ könyhullatásokkal-áztatott földet reá hánytam az első sorvadónak tetemeire; halld-meg könyörgésünket! az az első sorvadónak sírja mellől hat-fel tehozzád! Oh hallgass-meg minket, szent és jó Isten! hallgass-meg az elsőszülöttért könyörgő sírásainkban, ’s ne hagyd őtet elenyészni haragodnak miatta! Hallgass-meg bennünket midőn az álmatlan éjeken hozzád felkiáltunk; midőn napnak felköltekor ’s napnak lementekor felkiáltunk hozzád! De áldassál a’ mi lelkeinktől örökkön-örökké! te a’ megöltnek lelkét felvetted magadhoz. A’ Halál elvette a’ maga’ zsengéjét. Utána mégyünk nekie, eggyikünk a’ másika után. Oh te, kinek pillantása az egeket teremté ’s eggy szózatja a’ földet, ezek el fognak mulni; az egek és a’ föld elmulnak; te pedig örökké vagy. Mi a’ porban élünk, ’s a’ por el fog enyészni: te pedig változhatatlan vagy, ’s bennünket felgyüjtesz magadhoz; a’ bánkodó bűnöst valamint az igazat, ki éjjeli könyűket sír hogy lelke az emberiség’ szennyeitől egészen még nem tiszta. Te őket mindnyájokat felgyüjtöd magadhoz hogy örökké örvendjenek, ’s légyenek tiszták mint az Angyalok. Mert te megígérted hogy az asszonyi-állat’ magva megtöri a’ kígyónak fejét. Ugrándozzál, föld! ’s te egész természet, dicsérd az Urat! Dicsérni fogunk mi tégedet, bár csoportosan kél fejeinkre kezedből a’ csapás. Az ember elesett, elvesztette méltóságát mellyre őtet az Úr teremtette volt; de ő nem vetett-el magától, örökre ’s kegyesen tekint reánk, még midőn ítéletet űl is felettünk. Elesett! az esett-el a’ kit ő boldognak teremtett vala; ’s midőn elesett, reszketve állott a’ bűnös, ’s megbukva a’ föld’ porában, kibeszélhetetlen félelmek között, átkot várt magára. Íme az egész természet innepli a’ nagy titkot, hogy a’ kígyónak feje megtörettetik. Mély titok vagy te, ’s tégedet szent homály fog-el a’ teremtettek’ látása elől, te, megengeszteltetése a’ bűnösnek az Istenséggel, illik e tehát minékünk bosszantó kesergéssel síránkoznunk itt a’ porban, hogy öröm és bánat váltja-fel életünknek álmát, míg az elközelítő halál a’ lelket felserkenésre szóllítja a’ megfertézett testből, ’s róla az érdemlett átok’ lánczait leszedi. Akkor előlép ő, nem rab többé, ha méltóságát nem feledte ’s szerette Istenét ki őtet végtelen csudáji ’s végtelen jósága által hűségre gyúlasztgatta. Oh látom a’ szent jövendőt! látom a’ kiket a’ halál általvezérlend! számtalan sokaság: tiszták mint azon lángok mellyeket az angyali sereg áldozatul gyujt a’ királyi-szék előtt; ottan állanak ők az Angyalok köztt, ’s örök háladalokat dallanak annak tiszteletére ki a’ széken űl. Oh mit érzek! mint emelkedik lelkem! Dicséretet rebeg ő tenéked, kifogyhatatlan jóság; őtet szent örömek’ elragadtatásai hánytatják; és ha a’ szerént érzene ’s gondolna is mint az elsője az Angyaloknak, csak rebegni fogná, csak némán fogná érzeni azokat.
Ekkoron elhallgata Ádám, ’s sokáig állott elcsendesedve; elcsendesedve voltanak véle eggyütt azok is kik a’ sír körül tördeltenek. A’ természet innepi csendben inneplette a’ szent látványt, ’s a’ derült egen csak eggy felhő sem úsza-el felettek.
Nem sokára eljöve az est, hűs alkonnyal ’s a’ legkiesbb nyúgalomban. Kain elmarczonglva a’ vádló lelkisméret és homályos rettegés által a’ vadon erdők köztt tévedezett. Eltikkadva, a’ kelő hold felé űle-le mostan, ’s így hangzott, végig az éj’ csendén, rettenetes ordítása: Amott kél a’ fekete hegyek megől fel a’ komor égre a’ tele hold, ’s fényt hint és nyugalmat mindenszerte. Nyugalmat lélegzik és enyhűlést minden a’ mi csillagokkal sűrűen elhintett boltozat alatt él: csak nem az ember! az ő lakjából jajok és kesergések kelnek az ég felé. Én istentelen! én vittem jajt és kesergést az ő lakjaikba! engem vádolnak e’ jajgatások, engem e’ szavai a’ gyötrelemnek. Ma halljátok-meg azt, csillagok! halld-meg azt, te hold, ’s sápadj-el még inkább ’s borulj-el! ma, oh légyen ez a’ ma átkozott! itta-meg a’ te húgod, a’ föld, az első megöltnek vérét! ’s én a’ ki itt nyavalygok, én adtam azt a’ vért, testvéremnek vérét, nekie! Oh, tagadjátok-meg ezután kedvező béhatásaitokat azon ugaroknak mellyeket szántok, azon tájéknak mellyen lakozom! Én öltem-meg testvéremet! Fedezz-el engem vastag homály! rejts-el a’ természet’ szemei elől! Lepledbe borulva futok-el inségemmel oda, hol a’ penészlepte fűben nem mégyen semmi ösvény, sivatag sziklák köztt lakozni, hol könyűk gyanánt csorog ’s szirtből a’ büszhödött víz; el az útálatos férgek’ és csúszók’ semlyékes lakjaik közzé, hol vadan öszvebomlott ágak rejtsék-el előlem az ég’ láthatását; kietlen szállásaiba az ormadaraknak és baglyoknak; ottan fogok én sírni, jajgatni, a’ földen fetrengeni. ’S mikoron az álom fekete szárnyairól ijedelmeket hintend-le reám, előttem fog megállani az ő képe, öszvetördelt homlokkal ’s vért-csepegő üstökével.
Így jajgata Kain az éj’ homályában, ’s mostan ellhallgata. Sokáig hallgatott így, elmerülve nyomorúságába, ’s az éj’ ijedt madara nem huhoga semmi hangot; csak eggy lassu mormorgás méne-végig a’ környéken. Mostan ismét szólla, ’s borzadozva tekinte-széllyel: Szánjatok-meg engemet, ti halmok itt körűlöttem! ligetek, keseregjetek! én boldogtalan vagyok; a’ legboldogtalanabbika mind azoknak a’ kik vagynak és ezután lesznek. Ah, a’ boldogtalan érdemes arra hogy szánattassék. Szánj-meg, szép de nekem többé nem szép természet! ti tanúji a’ kegyes többé! ő nekem nem lehet kegyes; ő nekem csak örök bosszúlóm! Ekkor újra elhallgata, és ismét megszóllalt: Oh, most már tudok sírni! eddig nem tudtam; most folynak könyűim; óhajtott jelei az enyhűlő inségnek. Bánat, te azelébb kétségbe-esés valál: most jajgató könyűkké vagy szelidülve. Oh folyjatok kedves könyűk! ’s te föld, szívd-fel őket, ezeket az én kimagyarázhatatlan inségem’ cseppjeit. Melly gondolat támad itt bennem? íme bővebben fakadnak könyűim. Elmégyek az ő lakjaikhoz, ’s meglátom még eggyszer a’ kesergőket, ’s még eggyszer megáldom. Megáldom e? ’s én áldom-meg? ah, bosszús szelek fogják félre fúni a’ kelletlen átkot. Őket, én istentelen, meg nem áldhatom. De elmégyek még is; megáldom őket, sírni fogok előttök, ’s úgy osztán eltávozom örökre. Tőled is el fogok távozni, Méhala, kedves nőm, és titőletek, gyermekeim. Tovább nem szóllhatott, elnémult, megindula a’ kalibák felé, ’s könnyeivel áztatta a’ magányos ösvényt.
’S mostan eggy zöldellő ernyő mellett méne-el; azt a’ megölt ültette volt eggy magas halom’ szelíd oldalán. Viríts, ugymond, midőn ültette, viríts enyhítő árnyakban felfelé, hogy a’ késő maradék a’ te alkonyodban beszéllhesse, hogy Éva itt foganá az ő elsőszülöttjét, hogy őtet, egyedül-töltött napjainak vígasztalását, itten idvezlé midőn megleve. Kainnak nevezte azt, ’s kibeszéllhetetlen gyönyörüséggel függött rajta, megcsókolá, ’s így szólla: Én téged az Úrtól vettelek. A’ vérrelmocskolt elfordított fővel méne-el most az ernyő mellett. Kínveréjték csorgott alá homlokáról; alig bírták tántorgó térdei. Így tántorog-el atyjának sírja mellett, a’ ki az éhező aggnak, midőn a’ mezőről megtért, mérget teve elébe, ha őtet most azon koszorúk’ zörgése és illatjai fogják-körül mellyeket hívebb leánytestvérei hamvmedenczéjére aggattanak. ’S mostan elhaladta az ernyőt, ’s közel ére hajlékaikhoz. A’ hold halvány fényt szóra, keresztül az azokat környülkerítő fák’ ágain, reájok, ’s bús csend nyugvék körűlöttek. Látta ezt a’ boldogtalan, sírt, tördelte kezeit, ’s sokáig némán állott. Kibeszéllhetetlen gyötrelem dagasztotta mellyét, ’s borzongva állott a’ puszta csendben. Melly lassu bánat foga itt szállást? ugymond; vagy talán e’ zizegései a’ fák’ gallyainak, nem sóhajtások e ezek? nem a’ kalibák’ éjjeli álmatlan gyötrelmeinek hergései e? Itt tébolygok, üldözve a’ pokoltól, itt tébolygok hozzátok én boldogtalan, a’ ki lakjaitoktól elkergettem az örömet, ’s gyötrelmeknek ’s bánatnak lakjaikká csináltam. És még is azt a’ levegőt merem szívni, mellyben a’ szomorkodók’ sóhajtása nyögdell? azon tájékra merek lépni melly a’ kegyesek’ bánatjoknak, ah az én gonoszságomon támadott bánatjoknak szenteltetett? Fuss innen, boldogtalan! ne fertézzd-meg ittléted által e’ szent tájat! Ah futok, én boldogtalan! De engedd, hogy csak kevés pillantatig láthassanak elcsüggedt szemeim; hogy még nehány könyűt hullathassak itt, hogy itt még eggyszer tördelhessem kezeimet, ’s úgy osztán mégyek. Áldás tirajtatok! légyen örök áldás rajtatok! én… ah én boldogtalan! majd azon szent nevezeteken szóllítálak vala meg benneteket mellyek a’ természet’ legédesbb lánczolásait festik! Oh hogy az éj’ homálya köztt minden bánat távoznék tőletek ’s az enyéimhez csatlódnék, ’ nevelné öldöklő gyötrelmeimnek nagy seregét! Bár-feledhetnétek engemet! bár örökre feledhetnétek azt kinek emlékezete benneteket minden lépten üldöz! Ah, irtózatos óhajtása a’ legmélyebb nyomoruságra süllyedtnek!
Így álla Kain az éj’ homályában, ’s zokogva sírt, ’s tördelte rengő kezeit, ’s tántorgó lépésekkel eggyszerre halla közelíteni valakit. Hideg borzadság, hasonló a’ haláléhoz, ment keresztül lelkén; futni akart, de reszketve nem futhatott, ’s ájultan dölt-el a’ bokor mellett.
Thirza ez éjében a’ bánatnak oda hagyá magányos nyoszolyáját, ’s által-ázva könyűjinek özönétől, kijöve férje’ sírja mellé, ’s leűlt a’ sír mellett a’ harmatos pázsiton. Meredten tekintettek szemei a’ csillagos égre; elnyult a’ síron, jajgatva kiáltozta férjének nevét; úgy kínlódott ottan mint az eltaposott féreg, ’s a’ felhányt agyag általázott könyűjitől. Itt fekszik, ugymond, az én nyugodalmam! Itt fekszik mindenike örömeimnek, itt ezen agyagrakás alatt melly könyűimet szopja! Ah nincs e nekem enyhűlés, nincs e nekem vígasztalás fenntartva a’ siralmak’ éjeiben? Oh folyjatok könyűim! ti vagytok az eggy enyhűlet, midőn benneteket egész óránként öntelek az ő halotti dombján, midőn e’ halotti csendben egész óránként nyögök! Láttalak ugyan, én kedvesem, mennyei ragyogványodban, ’s oh mi szép valál te ez új díszben! de neheztelhetsz e értte hogy utánad kesergek? ah, érzem én hogy te e’ nyomorúság’ honnjában örökre el vagy véve tőlem! Elaléltam sírásomban, csábulva döltem-el szerelmünk’ drága záloga mellett; annak szemeire enyhe álom szállott; ah, ő mosolyg szendergésében, ’s nem ismeri a’ halandók’ nyomorúságát, nem ismeri veszteségét! Hijába vetettem magamat az árván-maradt nyoszolyára, hijába kiáltoztam-elő az álmot; bús magány és örök gyötrelem fogtanak ottan szállást hol a’ te karjaid köztt a’ legédesbb nyugalom ’s a’ házas életnek minden örömei lakoztak. Örökre meg vagyok fosztva tőlök! ’S ki foszta-meg tőlök? az ő testvére! Hol ő most? a’ boldogtalan! hol mardossa most lelkét felriadt ismérete? De te, kimeríthetetlen jóság! oh, ne fordítsd-el füledet az én könyörgésem elől, midőn szüntelen’ azért esdeklem hogy őtet kegyedbe fogadd! oh ne vessd-meg őtet a’ te színed előtt ha hozzád tér, ha előtted megbukik, ’s felsír hozzád, ’s bocsánatért könyörög! Ezt mondá, ’s hangos fuldoklás akaszgatta-el beszédeit. Hányszor-valál te, szép hold, ugymond ismét, feltekintvén az égre; hányszor valál te a’ mi boldogságunknak tanúja! midőn alkonyodó szent fényedben, öszvefűzött karokkal ballagánk eggyütt, ’s édes ajakai előttem a’ szent feddtelenség’ örömeit fejtegették. Sorvadó külsője ím itt fekszik mostan; bús súgáraid sírjára lövellnek, a’ kegyes atya’ az őtet szerető anya’, az őtet örökké-kesergendő hölgy’ gyászhalmára. Ekkor hosszas hallgatásba süllyedt, mostan pedig szomoru tekintete végig repült a’ csendes tájon. Mi világosan fénylik, világosabban mint minden egyéb, amott a’ lugos! Szent nagy gondolatok kelnek-elő inségemből, monda továbbad; mint midőn te kelsz-fel, o hold, az éj’ homályába. Mint fénylik amott a’ lugos, a’ hol, te Ábel, engemet, az esthajnal’ tündöklésében megöleltél! Mi szép, mi édes azt szeretni a’ kinek kifolyása mind az a’ szép a’ mit itten látunk! ezt mondád, ’s mellyedre szorítál engemet, ’s könyűkre fakadtál; mi szép az, midőn tetteinknek mindeggyike megnyeri az azokat szemlélő Angyalok’ javalásaikat! Lehet e édesbb mint azt érzeni hogy a’ Mindenható jelen vagyon az ő kezének mívei köztt, ’s kegyelmesen pillant-le az ő cselekedeteikre, ’s gyönyörködik hűségekben? A’ kik e’ szerént töltik-el napjaikat, azoknak a’ halál nem lehet ijesztő, bár melly ijesztő külömben. Mert tudjuk mi, hogy ő a’ lelket feloldja a’ test’ kötelékeiből, hogy az felemelkedhessék, ’s boldog légyen mindha. Ha én költözöm-el elébb; én Thirzám! így szóllál te, Kedves, ’s hevesebben szorítál mellyedre; oh ne sírj hosszasan sírom felett! Mik azok a’ napok mellyek tenéked itt vannak kiszabva, azokhoz képest mellyeket az örökkévalóságban fogunk eggyütt tölteni. Édesem! felelék, ’s hevesebben szorítalak én is mellyemre; ha viszont engem szóllítand-ki a’ halál a’ porból elébb, oh úgy te se
*tese
sírj hosszasan az én porom felett; túl a’ sírokon eggyütt lészünk, ’s boldogok lészünk végetlenül! Te pedig, lélek, ne roskadj vissza keserűségedbe! emelkedjél-fel e’ vígasztaláson, emlékezzél meg halhatatlan voltodra, nézz-el inséged felett, ellenébe azon boldogságoknak mellyek ezen élet’ sérelmeinek érzését egészen eloltják. Ha a’ lélek meghalna, ’s eggyütt dölne porba a’ testtel, oh, hol vennék én úgy enyhűletet? Vígasztalhatatlanul sírnék sírodon, ’s azért könyörgenék hogy a’ Mindenható semmítsen-el engemet is. De a’ lélek halhatatlan; fel tehát, fel! ’s ne hagyja magát gyáva siralmakban elalélni. Angyalok, kiknek lassan suhogó lebegések e’ könyűket száraszgatja, élesszétek lankadó lelkemet, hogy az érezze hogy halhatatlan, mint ti vagytok. De még omlanak a’ bánat’ könyűji! Folyjatok kéjetekre, könyűk! ti az ő porát tisztelitek! Sírod felett, te feledhetetlen! eggy ernyő virítson, ’s annak árnyékában fogom legszebb óráimat tölteni, könnyeimmel fogom áztatni, ’s érzem, még sokáig! hamvaidat; ’s utánad vágyakodom a’ nyugalom’ és változhatatlan örömek’ mezejire. ’S mostan felálla, hogy szerelme’ zálogához térjen; de a’ fájdalom ismét reá rohant egész dühével; elvetette magát a’ síron, általölelte annak hantját, ’s az Ábel’ nevét fenn szóval jajgatá. Sokára megindult; de, térdre esvén, még ezt könyörgötte: Itt, itt kiáltok-fel tehozzád, irgalomnak atyja, nagy Isten! ne fordulj-el a’ te haragodban a’ bűnöstől! ne vond-el tőle kegyelmedet! Ezért fogok, oh ezért fogok esedezni előtted valamikor az esthajnal pirosland, ezért valamikor a’ bíborszínü reggel az egeken felkelend!
Kain a’ bokrok köztt remegett, ’s ezt mondá, megragadva a’ csüggedelmek’ gyötrelmei által: Szaladok innen. El e’ szent helyről, istentelen! el innen! Én boldogtalan! menni akarnék ’s nem mehetek! Ne tolakodjatok előmbe, pokolnak alakjai, éjszülemények! El innen, el! Ne zárjátok-el útamat! eresszetek! nem maradhatok; mennem kell. Mennem, mennem kell innen, e’ szent helyről, ’s nem mehetek. ’S íme ez, íme Thirza még érettem könyörög! kegyelmért könyörög nékem! ’S te engem nem gyűlőlsz? te nem lihegsz ellenem bosszút? Kimondhatatlan jóság, oh mit nem érzek én angyali szívednek mennyei ragyogása alatt! Inségem rettenetesbben terjed-el előttem; setét alakban, feketén áll az, mint a’ pokol’ torkolatjai, előttem, ’s mélyebben érzem lelkemnek marczonglását. Te pedig még könyörgesz érttem, Thirza? Félre! félre onnan, vérontó! Azt Isten meg nem hallgathatja; ő igazságos! De most már mégyen a’ megöltnek sírja mellől. Oh! kiálta; szabad lesz e nékem az ő nyomaiban fetrengenem? szabad leszen e ott a’ hol ellépett, könnyeket hullatnom ’s áztatnom lábainak nyomait? Nem! borzadj-meg; ama’ halom a’ hold’ fényében az ő sírhalma! borzadj-meg, boldogtalan, ’s fuss!
Ezt mondá, ’s megdöbbene. De most ment, ’s ismét megállott, ’s tördelte kínjaiban könyűjitől-ázott kezeit. Oh nem mehetek! nem lehet mennem! kiálta. Mint hagyjalak-el téged, Méhala! mint titeket, gyermekeim, hogy még eggyszer ne lássalak? hogy előttetek ki ne sírjam inségemet, ’s azt a’ vígasztalást ne végyem, hogy engem, boldogtalant, szántok, áldatok! De hogyan várjam én, kit az Úr átkoz, hogy engemet te áldj? Gyűlölj, útálj engem! átkozz engem! érdemes vagyok arra. Úgy osztán mégyek, megterhelve az egész természet’ átkával és a’ tiéddel, o Méhala!
Ezt mondván, eltávozék a’ sír’ tájékáról, ’s kalibája felé indult. Ment, haladt, ’s most ismét megállott. Végre eljutott a’ kaliba’ ajtajához. Sokáig késett az ajtónál, halvány, mint a’ holtak. De most neki-bátorodtak reszkető lábai, ’s belépe a’ küszöben.
Méhala a’ kalibában űlt a’ hold’ halvány fénye mellett, halvány maga is mint a’ hold, midőn fellegek zárják-el. Fuldoklott az árva nyoszolyán, ’s kisdedei mellette fetrengettek mély sírásban. Látta belépni férjét, ’s felsikoltva ’s ájultan dőle-el a’ nyoszolyán: a’ síró gyermekek pedig felszöktek, ’s nyűzsögve ölelték-által atyjoknak térdeit. Atyánk! kiáltának; oh jer, atyánk! ’s vígasztald a’ kesergő anyát! oh melly inség szálla ma a’ mi kalibánkba! Idvez’ légy, atyánk! melly sokáig késtél ma visszajőni közzénk! Ezt rebegék a’ gyermekek, atyjokba tapadozván. Ő közöttök hullongott, ’s a’ gyermekekre csorogtak forró könyűji. Eltelve kibeszéllhetetlen fájdalommal, nem szóllhatott, leomlott hölgyének lábaihoz; gyermekei szívrepesztő sírással síránkoztanak. Méhala felserkent ájultából, ’s lábai előtt látta-meg fetrengeni férjét, hogy azoknak porát könyűjivel áztatta. O Kain! ugymond; Kain! ’s kifakadva sírt, ’s fejének szép fürtjeit tépdelte. Bocsáss-meg nekem, oh bocsáss-meg nékem, monda Kain; hogy, megmocskolva testvérünknek vérével, még eggyszer elődbe merek jönni, ’s a’ porba merem vetni előtted magamat, te szeretett nőm! oh engedd nékem ez utolsó vígasztalást. Ne átkozz engem, Méhala, hogy kínjaimat sírhassam-ki lábaid előtt. Akkor osztán mégyek, ki a’ széles világra, megátkozva Isten által, ’s kimondhatatlan kínjaimtól elmarczonglva. Oh ne átkozz engem, Méhala, szerencsétlenségekre-született férjedet! Kain, Kain, felele Méhala; egészen elfojtva a’ legkeserűbb fájdalmaktól; gyilkosa a’ szeretetre-legméltóbb testvérnek ’s férjem nekem, o Kain, Kain! boldogtalan! mit tevél! Mostan felele Kain, ’s pillanta reá; ez a’ csüggedt tekintet mind kinyomta szívének gyötrelmeit: Oh! átkozott légyen az óra mellyben engem eggy pokolbeli álom megtéveszte. Ah, e’ nyüzsögő gyermekeket ’s ezeknek maradékait akartam megmenteni a’ reájok-váró nyomorúság alól, ’s megöltem Ábelt! Oh átkozott légyen az óra mellyben az ártatlant megöltem! A’ pokloknak minden kínjaiban fog gyötreni mindég ez irtóztató emlékezet. Feledj engem, Méhala! ne emlékezzél szerencsétlen férjedről, mert én itt hagylak benneteket. A’ gyermekek zokogva jajgattak körülötte, ’s kis kezeiket göndör üstökök felett kínosan öszvefonogatták, Méhala pedig melléje rogyott a’ földre. Fogadd e’ könyűket, ugymond; tanújit a’ legszívesbb szánásnak! ’s elborította őtet sírásaival. Nem, Kain; én téged nem eresztelek; én eggyütt mégyek veled. Hogyan maradhatnék én e’ hajlékban ha te a’ sivatagokon tévelygenél? Nem azt fogná e velem sejdítetni minden panaszos hang melly a’ természetben körűlöttem nyögdellene, hogy az a’ te szenvedéseidnek hangja, hogy az a’ te haldokló hörgésed? Nem, Kain, nem eresztelek; eggyütt hagyom-el veled e’ tájakot. Kain immost az őrjöngésig-süllyedt bú’ felvídúlásával tekinte-fel, ’s ezt mondá: Isten! mit hallok? O Méhala, nem elég szerencse e az énnekem hogy azt nem mondod hogy gyűlölsz, hogy engem nem átkozol? Te viseljed e eggyütt velem a’ legirtóztatóbb gonosztét’ büntetését, te ártatlan? Oh soha nem! maradj te a’ jók’ hajlékaikban, hol áldás lakozik; maradj te itt, ’s légy boldog. Feledd a’ boldogtalant, a’ ki megvetve az egész természettől, sehol nem talál nyugodalmat; feledd őtet, ’s ne átkozzd; ne szidd! Nem Kain! nem! mondá Méhala; én kisdedeinkkel követlek téged a’ pusztákba valamerre mégy; eggyütt viselem veled minden kínjaidnak terhét; talán hogy az által ők megkönnyednek. Az én siralmaim eggyütt folyjanak a’ te bánatod’ siralmaival; oldalod mellett keljen Istenhez a’ te könyörgéseiddel az én könyörgésem, ’s gyermekeink körültünk bukjanak térdre, ’s esedezzenek az Úrnak hogy néked kegyelmezzen-meg. Az Úr nem útálja a’ bűnösnek könyörgését, o Kain; ’s mi mind addig fogunk előtte könyörgeni, míg a’ megengesztelt bírótól végre eggy élesztő súgár száll-le reád, ’s lelkedet felvídítja. Én eggyütt mégyek veled, o Kain!
Oh te, kiálta Kain; minek nevezzelek én tégedet? mert te nékem ollyan vagy mint az Angyal a’ ki az inségben-jajgatónak vígasztalást hoz az Úrtól. Szavaid eloszlatták lelkemnek homályát. Méhala! én hitvesem! én nőm! ah most ismét által merlek ölelni, ismét szívemre merlek szorítani! Ekkor Méhalának mellyéhez szorította fejét; lelke a’ hálát, az örömet mellytől dagadozott, kifejezni nem tudta. Most gyermekeihez fordult, és sorban csókolta-meg homlokaikat. Méhala pedig baljára emelte legifjabb gyermekét, jobbját férjének nyujtotta; eggy másik kisdede atyja’ karjain függött; Éliel és Józiász letörlék orczájikról a’ könnyeket, ’s vígan szökdellve mentek-ki szüléjik előtt a’ kalibából. Méhala még eggyszer vitte-körül ázott tekintetét. Áldás tirajtatok, kedvesek, kiket itt hagyunk! ugymond; nem sokára előjövök onnan a’ hol sátorunkat emelendjük, ’s áldást hozok tőletek magamnak ’s bocsánatért-esdeklő férjemnek. Mostan megállapodék ’s visszasírt a’ kalibák felé, de balzami illatok, balzamibbak mint a’ tavaszéi, folyták-körül őket. Menj, nemes lelkü nő! ugy monda a’ látatlan édes zengzet; én élesztő álmokban beszéllem-el immajd az anyádnak, mint bujdosol híven mind addig busongó férjednek jobbján, míg az irgalmas bíró az ő vétkét megbocsátandja.
Így menének a’ hold’ fényében, gyakorta visszasíránkozván a’ kalibák felé, olly sivatag zordon tájakra, hova még nem hatott emberi nyom.