Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Honnan illy elmerülve, szomszéd? Való hogy nekünk mezei lakosoknak mindég van mit csinálunk, min gondoskodnunk, ha úgy akarunk látni nyájunkhoz^*, ’s kevés földeinket úgy mívelni a’ mint illik.

Lámon. Úgy szóllasz mint eszes és gondos házi-asszony; meg sem sejtjük hogy jőnek ’s mennek midőn őket munkában töltjük. Én eggy szent foglalatosságtól térek-vissza; öt fiatal fának zsengéjit mutattam-be Pánnak, mellyeket emlékezetül azon nap’ ültettem volt a’ midőn Evander, az én gyámfiam, nekem általadattaték. Most tizennyolcz évüek, ’s olly szépen virítanak hogy lehetetlen egyebet hinnem mint hogy Isteneink szerencsés kimenetelt akarnak ígérni nekünk általok.

Chloe. Te kegyes ember vagy, ’s azért vagy kedvekben nekik; soha nem feledkeznek-el ők azokról a’ kik hívek őerántok; de kivált azoknak illik őket tisztelni a’ kik valamelly nagy történetet várnak. Végre is mi lesz abból a’ mi mireánk itten vár? mert hiszen e’ magányban bíztosan szóllhatunk. körültekint. Mit érek én Alcimnából, az én gyámleányomból? ha tudnillik elélek addig míg sorsa elváland. Most van épen tizenhat éve hogy gondjaimra bízattatott. Viseld híven gondját; az neked eggykor szerencsédet fogja csinálni; ’s zárd-el kebledben a’ titkot. Ezt mondta nekem a’ ki őtet kezeim közzé letette.

Lámon. Isteneink bizonyosan valami nagyot készülnek tenni ővelek. Evander a’ legszebb ifja az egész tájnak messze földre; olly szép ő mint a’ márványszobor melly a’ Delphi templomban áll; ’s értelemben ’s tapasztalásban az öregekkel bízvást öszvemérkezhetik. Bátorságban, erőben eggy második Herculesz; belé merne fogni az oroszlánba is, ’s ki mulja-felül a’ küzdésben, futásban ’s mind azon gyakorlatokban mellyek erőt ’s gyorsaságot kívánnak? Az ő dalai a’ legszebbek, ’s azt lehetni mondani hogy neki azokat Apoll álmában sugallja.

Chloe. Épen így mulja-felül minden leányinkat Alcimna; olly szép ő mint a’ Cháriszok, ’s mind bírja azon bájt mellyet leányban keresünk; ollyan ő ezeknek seregekben mint a’ rózsa a’ mező’ közönséges virágai köztt.

Lámon. Az ő szerelmek nékem épen olly sok gondot ad mint a’ hogyan annak örvendek. El akarnám hitetni magamat hogy az Istenek akarják hogy szeressék egymást. Azonban ki tudja mit végeztenek felőlök? Sorsaikat meghatározni nem áll hatalmunkban, mert ők nekünk nem tulajdonaink, ’s könnyen megtörténhet hogy kevés idő alatt tőlünk visszakívánandják. Hogy őket Hymen eggyesítse, azt mi meg nem engedhetjük; függőben kell tartanunk reményeiket.

Chloe. Cselekedjük azt, Lámon. Én úgy hiszem hogy már közel az idő melly e’ titkot felfedje, ’s véget vessen a’ bizonytalanságnak mellyben miattok élünk.

Lámon. Bízzunk mindent az Istenekre; ők tudják mi nekik hasznos. És még is kénytelen vagyok kimondani hogy vígasztalhatatlan volnék ha reményemet csalatkozva kellene látnom; ők méltók hogy egymásnak birtokában szerencsések legyenek. Evander engem naponként kínoz esdekléseivel mellyeket teljesítenem nem szabad. Nem örömest hazudok, ’s mit mondjak neki midőn ellenkezésemnek okát tudakolja? Hazudnunk kell; bocsássák-meg az Istenek, mert látják hogy szívünk vétlen. Mondjuk azt nekik, én Evandernek, te Alcimnának, hogy azon eggy éjjel te és én el vagyunk tőle tiltva álmunkban.

Chloe. Szerencsés gondolat! Légyen az nekik jó órában mondva. Ha hazudnunk kell, ártatlanabban nem hazudhatunk. Külömben nem fognánk megmenekedhetni gyötrő panaszaiktól. De mégyek; kertem vár; ’s íme látom fiadat; e’ bokrok megett el fogom kerülhetni pillanatását.

Lámon. Én is megyek. Ha meglátna, ismét el fogna kéréseivel ’s kesergéseivel kínzani.

Hasztalan keresem mindenhol; itt sincsen, a’ vízomlás mellett sem volt, sem a’ mogyorósban. De talán majd eljő ide. Munkás anyja fogta tovább tartóztatni. Körültekingetve. Nem mondtam? Atyám mindég elfordúl valamikor közelíteni lát; fél hogy újabban terhére leszek kéréseimmel. Nem értem mit akar velem. Mint lehetne az neki ellenére hogy én az egész táj’ legjobb legszebb leányát szeretem? mert hiszen mindenek, ’s maga ő is Alcimnának adja az elsőséget minden lyánykáink felett. Ez az érthetetlen ellenkezés elszomorít, nagyon elszomorít. – Alcimna még sincs. – Az alatt míg eljő, ím e’ simakérgü bikkre metszem-fel nevét. táskájából előveszi a’ kést. Viseld az ő nevét, szép fa, és az enyémet, ’s nőjj magasra osztán. Ne sértsen soha szekercze. Ez a’ fa a’ szerelemnek szent, ezt fogja mondani a’ ki meglátja. Azonban míg a’ nevet metszi, Alcimna lopva mellé vonakodik ’s mind a’ két szemét befogja.

Alcimna. Találd, ki vagyok?

Evander. O Alcimna! o kedves!

Alcimna. változtatott szózattal. Nem Alcimna. Más valaki. Csalatkozol.

Evander. Nem csalatkozom. Hol múlattál illy sokáig, Alcimna?

Alcimna. Ha nem csalatkozol, csókolj-meg. elveszi kezét szemeiről, ’s csókolják egymást.

Alcimna. Oh, csak utánam ne jőne! Engem Mílon tartóztatott, a’ gödölyész. Mint van ellenemre szerelme!

Evander. Istenek! imhol van.

Mílon. Képzelém, Alcimna, hogy Evandert itt fogod lelni. Evander mindenhol nyertes, a’ küzdésben, a’ pályában, az énekben, a’ lyánykáknál. Evander, te már sok szép bárányt nyertél.

Alcimna. De hiszen ezt régen tudjuk.

Mílon. Nevetnem kell az eggyűgyü Battuszt hogy veled amott az agg tölgynél –

Alcimna. Azon rég olta megszűntünk nevetni. De – mondd-el, mit akarsz itt?

Mílon. Oh ne légy kemény! Eggy szép pillantatod –

Alcimna. csintalan megvetéssel. Imhol, ’s most menj.

Mílon. Illy kevély tekintetet nekem? Ne légy kegyetlen erántam. Hadd mondom-el dalomat mellyet e’ reggel –

Alcimna. De ha nincs kedvem hallani?

Mílon. Úgy akaratod ellen is eldallom.

Alcimna. Én pedig zárva tartom füleimet.

Mílon. Evander, én megengedem hogy te sokat tudsz, de a’ sípban ugyan felül nem mulsz engemet. Nézzd, imhol van eggy, ez itt; csak tegnap-előtt metszettem; igen szép hangokat ad. Két gödölyét nyertem már vele, ’s tégedet is meggyőzlek; csak halld.

Evander. Elhiszem, valamíg nem hallom.

Mílon. Oh, én a’ legjobb kecskémet teszem-fel reá.

Alcimna. Én pedig egész nyájamat arra hogy te vagy a’ legalkalmatlanabb ember az egész vidéken. Soha sem fogsz e valaha már elhallgatni? Ollyan vagy mint a’ tüske’ ága melly az elmenőkbe tapad, ’s vontatja magát.

Mílon. Oh, látom, ti ketten szeretnétek maradni.

Evander. Azt későcske sejted.

Mílon. Úgy megyek. Megyen, ’s visszafordúl. Feledtem valamit; eggy rendest kell nektek beszéllenem: Tegnap, a’ nap már a’ tengerbe szállott, ott jártam a’ víz’ szélén, ’s –

Alcimna. Vége van?

Mílon. Vége, minekelőtte elkezdettem? – Igen, a’ mint a’ víz’ szélén járék, megláttam Asphaliont, a’ halászt; épen felaggatá hálóját; ő beszéllé hogy nap’ lemente’ táján öt nagy hajót látott a’ nagy tengeren, ’s úgy hiszi hogy azok itt kötnek-ki mi szélünkön. Csak még azok –

Alcimna. De, kérlek – kössenek-ki ha kedvek tartja! – te mindég feleded hogy menni akarsz.

Mílon. Tehát maradjatok magatokban. el.

Ha elment e valóan, a’ beszédes? Utána tekint. Elment; de ha a’ bokrok megett hallgatóznék is mi tilt engem, te Kedves, mondanom hogy a’ szerént vágytam hozzád, ’s még inkább vágytam, mint a’ kis czíz vágy vissza fészkéhez midőn azt valamelly hamis gyermek elfogta. Hasztalanok az ő édesgetései, a’ szegény fogoly szomorúan űl a’ búgban, ’s lesi mint szökhessen-meg; kívánkozva, de nem inkább kívánkozva fut ő kisdedeihez mint én most hozzád midőn Mílon elfogott ’s tőle kiszabadultam.

Evander. Oh én kedvesem! mi szerencsés vagyok én az által hogy te engem szeretsz! A’ mint ide jöttem eggy rózsatövön megláttam e’ szép két rózsát; nézzd mint nevekedtek eggyike a’ másika mellett eggy száran. Eggyesülve öntik kedves illatjaikat, ’s eggyesülve hervadnak-el. Ültessd kebledhez szerelmünknek e’ szép képet, te kedves.

Alcimna. Oda ültetem őket, én szerelmesem. Lássd, mi szépen állanak egymás mellett. Így virítánk mi fel egymás mellett.

Evander. Igy fogjuk egymás mellett tölteni minden óráinkat; édesek lesznek azok mint itt e’ rózsák’ illatja.

Alcimna. ’S így fogunk eggyszer elalélni mint itt e’ rózsák. De mondd-el csak nekem, sokáig várál e reám?

Evander. Nem sokáig; de nekem mindég sokáig van mikor téged nem látlak.

Alcimna. Igen nagyon megijedtem midőn ide jővén ama’ bikkesben meglátom Mílont. Az út’ közepén állott. Itt, ugymond, mínden lyánynak eggy csókot kell nekem adnia. De eressz hát! mondám neheztelve. De ő engem nem akara ereszteni. Lássd, lássd, mondám kié az a’ szép ünő melly amott a’ posványban gázol; az bizonyosan eltévedt a’ többitől; ’s a’ mint ő oda tekintett, én elcsúsztam megette, ’s már messze voltam mikor csalárdságomat megsejté, ’s az alkalmatlan így jöve utánam. De miért állasz így elmerülve?

Evander. Én e?

Alcimna. Te, te. Úgy nézesz-ki mintha valamit kellene mondanod a’ mit mondani átallanál. Ne ejtsd gondba!

Evander. Nem tudom ha mondjam e.

Alcimna. Még nyugtalanabbá tészesz. Szóllj.

Evander. Nem tudom mit ítéljek az atyám’ bánásáról, ki szerelmünket nem gátolja, nem ellenzi ugyan, de öszvekelésünket mindég hátrálja. Kerülni látszik minden alkalmat a’ hol vele négy szem köztt szóllhatnék, ’s valamikor kérem hogy boldogságunkban eggyezzék-meg, öszvezavarodik, ’s akadozva felel kérésemre.

Alcimna. Különös dolog; épen így bán az én jó anyám is.

Evander. Ma azon öt fa’ zsengéjit mutatá-be áldozatúl az Isteneknek mellyeket akkor ültete midőn az első tavaszt értem volt. Történetből jutottam vala oda a’ hol áldozott, ’s hogy meg ne háborítsam áhítatosságát, veszteg állék a’ bokrok köztt, ’s könyörgését értettem. Jóltevő Istenségek, ugymonda, halljátok-meg könyörgésemet, ’s ez áldozatot fogadjátok keggyel tőlem. Védjétek az én fiamat, ’s azon homályba-rejtett történeteket mellyek őreá várnak, hagyjátok szerencséseknek lenni! Tovább nem érthettem szavait, mert eggy szél játszani kezde a’ fa’ lombjaival melly alatt állottam vala.

Alcimna. Oh, hallgassák-meg az Istenek könyörgését a’ hívnek!

Evander. Akármillyenek légyenek azon történetek, az Istenek adják hogy jók legyenek! nekem minden boldogságomat a’ te szereted^* teszi.

Alcimna. Ne eresszük magunkat e’ gondoknak, kedves. Ki tudja, jőnek e reád ezek a’ rettegett történetek? Vídulj-fel, ’s tekints mosolygva Alcimnád’ szemei közzé. Jer, dallani fogunk; dalljuk azt a’ mit te annyira szeretsz.

Evander. Körültted, kedves Alcimna, én nem ismerek semmi gondot, semmi rettegést. Kezdd te; te vagy benne az első.

alcimna.

evander.

evander.

ketten.

alcimna.

evander.

ketten.

Gyönyörűen éneklétek.

Alcimna. ’S ismét itt vagy? nem is távozál-el? Azt szépen tetted volna.

Mílon. Nem voltam itt. Csak akkor értem vissza hozzátok midőn a’ dalt már végeztétek.

Alcimna. De mit akarsz tehát, alkalmatlan?

Mílon. Baráti szándék hoz-vissza hozzátok.^* Itt dalltok ’s ezer szépségeket mondogattok egymásnak, ’s meg sem sejtitek körülttetek mi történt.

Alcimna. Mi történ tehát?

Mílon. Az az öt hajó a’ mellyről Asphálion szólla, valóan kikötött.

Alcimna. ’S mi közünk nekünk ahhoz?

Mílon. Semmi, ha engem csak nevetni akartok.

Evander. Tehát szóllj.

Mílon. Nincs mit mondanom többé.

Alcimna. Ne neheztelj értte. Mondd-el, mi történ?

Mílon. Kiléptek a’ parton, ’s épen e’ bokrok mellett, amott a’ zoldok körül, sátorokat vonnak. Hírt akartam nektek adni hogy itt ne kapjanak; ki tudja melly szándékkal költek-ki hajójikból. Itt nem vagytok bátorságban.

Alcimna. Köszönöm baráti figyelmedet, Mílon. Valóan nagyon rettegek. Menjünk innen.

Nem győzöm meglátni fiamat. A’ veszély’ évei elmúltak. Tizennyolcz évig, úgy hagyta azt a’ Pythia, ismeretlen hagyjam lenni a’ pásztorok között. ’S ez a’ tizennyolczadik tavasz a’ miolta itt a’ szép gyermeket letétettem. Olly szép volt mint eggy kisded Ámor. Úgy hiszem hogy lelkében a’ jónak és szépnek érzései a’ magok tisztaságokban maradtak-meg.

Arátesz. Én magam is nyugtalan vagyok meglátni a’ mi kedves Herczegünket. Melly szerencsések leszünk mind ketten ha gyermekeinket óhajtott állapotban lelendjük. Tudod hogy én eggy álom által intettem-meg hogy leányomat e’ magányban neveltessem. Annak most tizenhat éve. Midőn most hajóra űltem veled, ’s áldozatot nyújtottam Házi-isteneimnek, másod ízben ígértek szerencsés kimenetelt dolgaimban.

Pyrrhusz. Hallgassák-meg óhajtásainkat kegyelmesen! De nem fog e a’ fiam bánkódva távozni-el az eggyszerü természetnek e’ szép kebeléből, hol életének kedves reggelét töltötte? Általa én magam annyira elbájolva érzem magamat mintha ez a’ csendes szép hely volna honnom, ’s azt érzem midőn itten kiszállok, a’ mit az érezhet a’ ki sokáig tartott veszélyes bujdosásai után szülötte földjét ismét meglátja.

Arátesz. Valóan a’ mi városi életünk ettől itt annyira külömböz ’s annyi idegenneműt veve-fel magára, hogy annak lelkében a’ ki ide először jut, ’s az itt lakó nemes eggyűgyüségtől gyermeksége olta elszokott, kénytelen a’ legkülönösbb behatásokat tenni.

Pyrrhusz. Több eggy órájánál hogy őtet várom. Amott közelít felénk eggy szép ifju, olly szép, hogy minden kívánságaimat beteljesedve vélném ha ez ő volna. Egyenesen felénk tart.

Evander. Idvezlek benneteket, Idegenek.

Pyrrhusz. Idvezlünk mi is, ifju Pásztor. Szóllj, mi vezérel hozzánk? az e hogy látni óhajtasz, vagy talán valamelly dolog?

Evander. Miért tagadjam hogy nekünk itt múlatság azokat látni a’ kik ollykor a’ városból hozzánk jőnek? De mondjátok-meg, nem eggyütt jöttetek e azzal a’ Krisszai Fejedelemmel a’ ki tegnap ide érkezett?

Arátesz. Igen.

Pyrrhusz ; Neked bizonyosan kedved van elhagyni e’ szomoru életet, ’s velünk akarsz jönni a’ városba?

Evander. Én e? Haha! az a’ kedv ugyan engem soha nem ér. Én csak eggyszer voltam, kisded koromban, még, egy városban Delphiben. Nem győztem csudálni a’ mit ott^* láték; de a’ mi szép mezőnket csakugyan nem szeretném felcserélni várossal hol az ember kénytelen olly sok úczán végigmenni míg a’ mezőt megláthatja.

Pyrrhusz . Ahhoz idővel hozzá szokol.

Evander. Én pedig úgy vélem hogy igen nehezen szokhatnék, vagy talán épen nem, azok közzé a’ kiknek életek a’ miénkhez olly kevéssé hasonlít. Ők minket eggyűgyüeknek mondanak; de mi mindég vagyunk olly szerencsések mint ők; nekik több bajok van mint hogy azok lehetnének. Mi megelégszünk azzal a’ mint vagyon, jó kedvvel míveljük földünket, jó kedvvel legeltetjük nyájunkat, ’s föld ’s nyáj bővséggel fizet gondjainkért. A’ mi bővségünket ők szegénységnek mondják ugyan, de ők rendesek ezzel a’ csufolkodással. Nem, én másod ízben ugyan nem szeretném meglátni a’ várost. Mikor először voltam ott, mindent bámulva néztem; olly nagy házaik vannak mint eggy hegy, ’s magok kisebbek mint a’ kik itt lakunk; akkor nevetett a’ ki látott, ’s még inkább az a’ kitől eggyet ’s mást kérdtem. Fiatal Pásztor, mondá az eggyik, tudsz e énekelni? Tudok, mondám, ’s énekeltem neki, úgy hogy nagy nép gyűle-öszve körülttem, ’s nevettek; pedig én jól éneklek, azt az egész táj tudja itt. Ott a’ lyánkák is nyájasságtalanok; ha köszöntem nekik, úgy mentek-el mellettem mintha eggy kő mellett melly útjok mellett fekszik, pedig ők koránt sincsenek olly szépek mint a’ mieink.

Pyrrhusz. De ha te engemet úgy szeretnél mint én szeretlek tégedet, örömmel jönnél velem.

Evander. Én téged, Idegen, szerettelek mihelytt megláttalak. De elhagyjam e öreg atyámat a’ kit nem szeretek kevésbbé, ’s őtet gyámol nélkül hagyjam e? Az atyám nagy hűséggel ápolt engem az én gyenge éveimben, nem illő e hogy viszont én is hasonló hűséggel ápoljam őtet az ő öregségében? Ha itt maradtok, Idegenek, tiétek légyen annak a’ mit nyájunk ’s kertünk ad, a’ legjobbja. De elvesztem magamat csevegésemben; kérlek, mondjátok-meg, hol lelem-fel a’ Fejedelmet.

Arátesz. Mondd-el nekünk, mit akarsz vele?

Evander. Az atyám küld hozzá ím e’ gyümölccsel; azon fákról kelle neki azt szednem mellyeket ő tizennyolcz évvel ezelőtt ültete, azon tavasszal, ugymond az atyám, a’ midőn én eggy évü voltam. Megértek ’s édesek mint a’ méz. Hol lelem-fel a’ Fejedelmet?

Pyrrhusz. Arateszhez. Istenek! illy koru az én fiam is. Az a’ kire őtet bíztam, úgy kívánta Pythiám, azon tavasszal tartozot öt fát ültetni a’ mikor a’ gyermek neki általadattatott. Arátesz, oh ha ez ő volna!

Arátesz. Gyanúd igen is hihető. Ki küldené más a’ gyümölcsöt?

Evander. De feleljetek eggyszer, hol lelem-fel a’ Fejedelmet? Mennem kell, még sok dolgom van a’ nyáj körül ’s a’ kertben, ’s lyánykám a’ pataknál vár reám.

Pyrrhusz. Tudjad tehát, ifju, hogy én vagyok a’ kit keressz.

Evander. Te vagy a’ Krisszai Fejedelem?

Pyrrhusz. Igen, én vagyok az. De hol az atyád ’s mi a’ neve?

Evander. Az atyám neve Lámon, mindgyárt itten lakik a’ liget megett.

Pyrrhusz Aráteszhez. O barátom! alig tartóztathatom-meg magamat hogy meg ne öleljem. Atyjának neve is öszveeggyez.

Arátész. Magam is alig kétlem többé.

Evander. Hah, imhol az atyám maga.

Cseléd. Pyrrhuszhoz. Én Fejedelmem, imhol az a’ kinek fiad általadatott.

Pyrrhusz. Te vagy az, Pásztor, a’ ki tizennyolcz év előtt eggy kisded fiugyermeket általvevél?

Lámon. Igenis, az én vagyok, ’s imhol az a’ kisded maga. A’ melly gyümölcsöt neked hoz, az azon fákon termett mellyet akkor ültettem; itten pedig vedd a’ lepecsételt írást melly mellett őtet nálam hagyák.

Evander. Nagy Istenek! mit hallok!

Pyrrhusz Evanderhez. Nem csaltam-meg magamat. Ölelj-meg; fiam vagy. Öleld-meg szerencsés atyádat. megölelik egymást.

Evander. Áldjanak-meg az Istenek, atyám!

Pyrrhusz. Az vagyok, az leszek, fiam. Isteneinknek engedelmeskedvén, küldöttelek-el tégedet atyai karjaimból, ’s ezen hív öregre bíztam ifjuságodat

Evander Lámonhoz. ’S te nem vagy az én atyám! Oh, mind a’ mellett én tégedet atyámnak nevezlek, tégedet, a’ ki engem illy gyengédséggel szeretél.

Pyrrhusz. Hála tinéktek, nagy Istenek! kik a’ fiamat megtartottátok, nekem illy kegyesen visszaadátok! Lámonhoz. Te barátom, szóllj, mint jutalmazhatom meg hűségedet, gondjaidat?

Lámon. Én veled eggyütt áldom az egeket, kik mindent így intéznek jóra. Az én gondjaim gazdagon meg lesznek fizetve ha Evander engem szeretni meg nem szűn ’s szerencsés lészen. Nekem mind azokra a’ mit nekem adhatnál, szükségem nincs.

Pyrrhusz. Boldog halandók, kiknek illy kevés szükségeik vannak! De Arátesz, nem akarom soká érzeni boldogságom’ örömeit a’ nélkül hogy érettek hálát adjak az Isteneknek. Siessünk, ’s mutassuk-be áldozatunkat. Evanderhez. Te kedves fiam, maradj itt azonban. Kísérőim ide fognak gyülni hogy eggykori fejedelmeket lássák, ’s feltalálásodnak örvendjenek.

Magamhoz nem tudok térni megzavarodásomból, ’s nem tudom, ébren vagyok e vagy álmodom. Mit tudok tenni jobbat mint ha az alatt míg magamban vagyok, Alcimnához futok-el, ’s tudatom vele mi ért. De imhol jő valaki. Ki lehet ez a’ ki hozzám csúszogatva jő?

Udvarnok. Engedd-meg, Herczeg, hogy határt nem ismerő hűségem elődbe tehesse örömemet –

Evander. ’S mi támasztott illy nagy örömet benned, barátom?

Udvarnok. Hogy végre teljesedést ért az isteni végzés, ’s valaha már ezen alacsony, eggyszerű ’s szegény állapotból kikelhetsz mellyben ifjúságod’ szép szakát kénytelen valál eltölteni.

Evander. Hála érette az egeknek a’ kik azt úgy akarták! Nem fogom soha feledni melly boldog örömek köztt töltém e’ korom’ napjait; e’ könnyü kedves munkák, ez ártatlan örömek köztt.

Udvarnok. Örömek köztt? Oh Uram, te még nem tudod mik az örömek. Azok tégedet a’ városban várnak. Én meg nem köszönném az Isteneknek ha engem onnan ide számkivetettek volna.

Evander. Te a’ mint látom, az itt múlatást, kínosnak véled.

Udvarnok. Örömet, meglehet, adhat; de csak annak a’ ki szebbeket nem ismer.

Evander. Midőn a’ hajnal e’ mosolygó táj felett felhasad, midőn minden csemete, minden állat új életre serken?

Udvarnok. A’ hajnal? én a’ hajnalt nem ismerem.

Evander. A’ te örömeidet semmi Pásztor nem irígyli.

Udvarnok. Azt ugyan elhiszem azok nem olly durva érzékeknek valók.

Evander. De mondd-el csak, ki vagy te?

Udvarnok. Én a’ te atyádnak eggyik Udvarnokja vagyok.

Evander. ’S mik ott a’ te tisztjeid?

Udvarnok magában. Úgy hiszem azt véli hogy nekem legalább is ekét kell igazgatnom. Evanderhez. Tisztjeim? Csínosan öltözködni, jó asztalhoz űlni, tánczokban múlatni, új örömeket találni, Szépjeink körül megjelenni –

Evander. Egyéb tiszted nincs?

Udvarnok. Avagy nem elég e ez? Miként győzhetnék többeket?

Evander. Mi itt eggyűgyüek vagyunk. Tisztnek, munkának azt mondjuk a’ mivel magunknak ’s másoknak használhatunk; ’s örömet és megelégedést az efféle is ad. Inkább szeretjük a’ használó méhet a’ nem használó lepénél ha szárnyai bár mi hímesek is.

Udvarnok magában. Melly kinézések azoknak a’ kik az Udvarnál vannak! Evanderhez. A’ köz nép a’ maga’ életét bajban munkában töltheti; mi kik az felett állunk, élünk az élettel. Az örömek’ örök cseréje, a’ szomoru eszméletnek nem enged hozzánk semmi nyílást. Mások ficzamítsák-ki kezeiket lábaikat a’ közönséges játékokban, ’s szilaj lovakkal hányattassák-le a’ nyargalón magokat: mi Udvarnokok jobban ismerjük mit érünk, ’s gondunk vagyon testünkre. Nekünk az az irígylést-érdemlő sors juta hogy életünk kedves henyélés. Mi eggy örömről más örömre, eggy Széptől más Széphez repdesünk. Nekem minden Szépjeink hálómban voltak már, ’s eggy sem dicsekedhetik hogy lánczaiban megtarthatott.

Evander. Úgy mindenike rút lehetett, te pedig olly érzéketlen mint a’ növevények télben.

Udvarnok. Épen ellenkezőleg, Uram. Ők eggyről eggyig olly szépek mint a’ Grátziák, én pedig érzékenyebb vagyok mint hogy akármellyikét is egyedül szerethetném. A’ szebb világban a’ hűség a’ legnevetségesebb dolgok’ sorába tartozik. Azon-eggy Szépért égni – ki állhatná-ki azt? Eggykor én is belé estem volt ebbe a’ különös bohóságba; de visszavettem az erőt meggyőzni e’ szenvedelmet. Való hogy az a’ személy szebb volt Vénusznál; nem vala tehát csuda hogy csaknem eggy egész holnapig szerettem.

Evander magában. A’ boldogtalan! – Az Udvarnokhoz. Szánom megtévedésedet. ’S te a’ ki olly sokat tudsz, nem tudnád e hogy az Isteneknek legnagyobb áldása az érző szív, és hogy az élet nem ismer szebb szerencsét mint midőn két boldog teremtés egymásért él? Úgy nem értem szavaidat mintha azt állítanád hogy a’ legízletesbb körtvély kesernyés, ’s a’ rózsa kedvetlen illatu.

Udarnok. Azon nevelés után mellyet te, kegyelmes Uram, itt vevél, természetes dolog hogy így gondolkozzál; de nem sokára ezen fonák vélekedéseket te is le fogod vetkezni.

Evander. Attól ójjanak-meg az Istenek! mint az lehetetlen hogy az almafa kökényt teremjen, úgy az az hogy az én szívem vetemedjék a’ te érzéseidre.

Udvarnok. Uram, nekem mennem kell. Engedd hogy előtted kegyelmeidért esedezzem. – magában. O Istenek, melly kár volt ennek itt neveltetni! melly kár elvonni nyájától!

Evander. Elment e az a’ nevetséges ember? – ’S itt eggy más, fegyveresen. – Ki vagy te a’ ki hozzám illy rettenetes alakban jössz? Mit akarsz e’ dárdával? ’s minek oldalodon a’ kard?

Tiszt. A’ kard, Uram?

Evander. Mire valók ezek az ijedelmes szerek az öröm’ és béke’ napjaiban? Nem kellene e kaczagni azt a’ ki télközépben mind azon eszközeit magával hordaná mellyekkel nyárban kertét ’s földjeit míveli?

Tiszt. Én a’ te atyád’ Testőrjeinek Vezérjek vagyok.

Evander. ’S sokakat tart illyeket az atyám? ’s mindnyájan illy szerszámokat viselnek e?

Tiszt. Sokakat, és mindnyájan fegyvert viselnek.

Evander. Úgy ti veszedelmes tájon lakoztok.

Tiszt. Miért azt?

Evander. Mert mindég így vagyok neki-készülve a’ bajnak. Közttetek sok farkas ’s más pusztító állat lakhatik. Nekünk illy szerekre nincs nagy szükségünk; ritkán esik hogy nyájunkra csapnak.

Tiszt. A’ hol a’ te atyád lakik, ott ez állatokat csak neveikről ismerik a’ városiak.

Evander. Úgy szükségtelen a’ ti védelmetek az atyám^* körül.

Tiszt. Nem épen szükségtelen, Uram. Nem eggyszer történt-meg már hogy a’ Fejedelem tulajdon népe által vesztette-el életét. A’ mi tisztünk az hogy a’ népet rettegésben tartsa ’s megelőzze a’ támadható zendűléseket.

Evander. Az gonosz nép lehet a’ melly zendűlésre vetemedhetik, ’s nekem nincs semmi vágyásom a’ között lakni. Nem annyi e az mintha az atyát tulajdon gyermeki ellen akarnátok védeni? Vagy talán vannak olly kemény Fejedelmek is a’ kik a’ magok’ népeket illy undok tettre ingerlik?

Tiszt. Mi eggyszersmind azért is vagyunk, hogy midőn Fejedelmünknek kedve jő a’ maga birtokát kiljebbre vinni, akkor mi, és még sokkal több így fegyverkezett seregek előállunk; két sorban állunk-meg szembe egymással, ’s annyit ülünk-meg az ellenünk-állók közzül a’ mennyit kiki győz; ’s a’ legvitézebb –

Evander. Jó, de eggy kérdést: Ki az a’ legvitézebb? kiket nevezel te így?

Tiszt magában. Úgy kell vele szóllanom mint gyermekkel. Fogja e ez valaha tudni mi a’ nagy, mi a’ dicső? – Evanderhez. A’ legvitézebb? A’ ki legtöbbet terített földre; a’ ki legtöbb pusztítást tett az ellenség’ seregében. Az illyennek képe osztán, dicső tetteinek emlékezetéül, rézbe öntetik, márványba metszetik.

Evander. Ez irtóztató. Nem akarok semmit többet tudni. Borzadok. – De még eggyet. Az én atyám csak nem illy kegyetlen?

Tiszt. A’ te atyád, Uram, nem hadakozó Király. A’ mi dicsőségért élő haló karunk kevés útat lát nyitva, fényt vonni magára.

Evander. ’S te ezt sajnálod, keserged? O nagy Istenek! fényt és dicsőséget az által nyerni hogy az igazságtalanúl megtámadott embereket öldösik! Minálunk itt útáltatni fogna az a’ ki a’ maga szomszédját az ő holdjain megtámadná, tőle azokat erőszakkal elvenni ígyekeznék; pedig mi ez a’ kicsinység amahhoz képest?

Tiszt. Magányiak köztt ’s kicsinyben ez, igen is, nem szabad: de Fejedelmeknek, és nagyban, szabad.

Evander. Oh menj! a’ mit tőled értettem, az engem útálsággal tölt-el. Senkit nem kívánok látni, semmit nem kérdeni. De Istenek! ime megint eggy más valaki.

Udvarnok. Engedd-meg, nagy kegyelmü Herczeg – leborúl előtte.

Evander magában. Csudálatos ember. Mit akarsz? Mit keresel a’ földön? Elvesztettél valamit?

Udvarnok. Nem, Uram. Légyen szabad alázatos tiszteletemet –

Evander. Rendes! Ebem épen így simulgatott előttem mikor sokáig nem látott. – Mi lelt, ember? mit akarsz?

Udvarnok. Kegyelmedbe ajánlani magamat, azt mondani hogy minden jobbágyaid köztt én vagyok a’ leghűbb jobbágyod.

Evander. Kegyelmembe ajánlani? Jobbágyom? – A’ kegyelem az Isteneké, ’s nekem szabad ember kell, nem jobbágy.

Udvarnok. Jobbágyod, Uram. Önnként áldozom-fel a’ te kegyelmes tetszésednek szabadságomat; én csak akkor leszek boldog ha te –

Evander. Szánlak, jó ember, mert beszéded azt mutatja hogy nem vagy magadnál. Hagyj-el.

Melly emberek közzé jutottam én itt! Egészen megzavartak. Oh, hogy ez mind álom volna, és semmi egyéb mint álom! – De itt jő eggy negyedik, kinek külsője tiszteletet támaszt bennem.

Evander. Szóllj, tiszteletes alaku férjfi, ki vagy? Úgy hiszem hogy benned egészen más embert lelek mint azokban a’ kik eddig fordúltak-meg előttem.

Tudós. Nem csalatkozol, Uram. Nálam leled-fel minden tudománynak kolcsát; és a’ ki oktatásaimat hallgatja, tiszteletesbb lesz általok mint eggy Király

Evander. Mennyire örvendek ismeretségednek! Te tehát érted mint kell a’ földet mívelni, mint kell nevelni a’ plántákat?

Tudós. Nem.

Evander. Melly gondokat kíván a’ nyáj, ’s betegségeikben mint kell őket orvoslani?

Tudós. Nem.

Evander. Vagy a’ fűvek’ erejeket fogod ismerni.

Tudós. Nem.

Evander. Talán a’ Múzáknak vagy tehát kedvekben, ’s édes dalokat költesz, szelídebbekké tenni az emberek’ szíveiket?

Tudós. Mit, Uram? Engemet Poetának képzelsz? Ők a’ leghaszontalanabb, legnevetségesebb nemei az embereknek.

Evander. Csudálatos beszédek. Tehát az emberek’ tetteiket fogod ismerni, ’s érted mit kell cselekedniek hogy boldogok legyenek?

Tudós. Én kicsinységekre időmet soha nem vesztegettem.

Evander. Mit tudsz tehát a’ mi mind ezeknél hasznosabb, jobb?

Tudós. Én kiszabom a’ csillagoknak az ő futásaikat; a’ távol fekvő nemzeteknek nyelveiket értem; felszámláltam eggy mértföldnyi távolságra hány szem fövény férhet-el, ’s kevéssel ezelőtt eggy új foltot leltem-fel a’ holdban mellyet Endymion^* sem ismert.

Evander. O ti nagy Istenek! tovább nem tűrhetem. Hagyjatok, hagyjatok. Soká nem fogok magamhoz térhetni zavarodásomból.

Ime anyám, itt vagynak a’ sátorok. Rettegek illy emberek közzé lépni.

Chloe. Ne tarts semmit. A’ városi Urak nyájasan bánnak a’ leányokkal.

Alcimna. Épen azért.

Cseléd. Várjatok itt; megyek béjelenteni benneteket az uramnak.el.

Alcimna. De, édes anyám, jól áll e pártám? Te annyi időt sem engedtél hogy újat fűzzek, ’s megtekintsem a’ patakban ha jól áll e? Ezek az idegenek azt fogják mondani hogy –

Chloe. Nevetnem kell rajtad. A’ leányoknak természetekben van hogy mindennek akarjanak tetszeni valakinek szeme vagyon.

Alcimna. Oh anyám, csak az én Evanderemnek tetszhessem tovább is! De mondd-el csak –

Chloe. Jól áll leányom.

Alcimna. De mi dolgunk is nekünk itt? Bár mehetnénk már innen?

Chloe. Te itt holmit hallandasz mellyen nem fogsz eléggé álmélkodhatni. E’ tájt ’s az én hajlékomat nem sokára elhagyod.

Alcimna. Oh, azt én soha nem fogom! mint elijesztesz az illy beszéddel!

Chloe. Ezen Idegenekkel eggyütt a’ városba fogsz költözni, leányom.

Alcimna. Én ezekkel? ’s ezekkel a’ városba? Jer, menjünk minekelőtte velek öszvejöhetek, vagy magadban hagylak itt.

Chloe. De várakozzál.

Alcimna. A’ nagy Istenekért! eressz!

Chloe. Halld hát a’ mit tőlem hallanod kell: Itt fogod lelni atyádat.

Alcimna. Hogyan? az atyámat?

Chloe. Én neked nem vagyok anyád; ámbár inkább szeretlek mintha én szűltelek volna.

Alcimna. ’S te, anyám, eléggé kegyetlen lehetsz ezt nekem mondhatni.

Chloe. Én anyád neked nem vagyok. Te eggy városi nagy ház’ gyermeke vagy. Már tizenhat éve hogy épen az az ember a’ ki bennünket ide vezetett, hozzám hoza tégedet, mert azt úgy rendelte eggy istentől sugallt álom. ’S most itt van, hogy ismét magához vegyen.

Alcimna. Istenek! mint ijeszt-el beszéded! Nem ismerem többé magamat. Hiszem a’ mit mondasz, mert hogy tehetném-fel felőled hogy engemet kínozni akarhatnál? De tehát te és Evander jöjjetek eggyütt velem. Úgy e eljőtök? Külömben én sem megyek; bizony nem megyek. – Imhol valaki jő a’ sátorból felénk. Annak Úrnak kell lenni, mert öltözete ragyog. Melly kegyesen mosolyg felénk! Szívem döbög. Ha itt valakinek atyámnak kell lenni, óhajtanám hogy ez légyen az.

Arátesz a’ cselédhez. Illy nagy szolgálatért gazdag jutalmat kell tőlem venned. – Ez tehát bizonyosan az az asszony kinek gondjaira a’ gyermeket bíztad volt?

Cseléd. Minden bizonnyal ő. Arczát, hangját megfogtam volna ismerni ha elő nem mutatta volna is a’ gyűrűt mellyet neki a’ gyermekkel általadtam. ’S leányod olly szeretetre-méltó hogy őtet örömmel fogod tiédnek ismerni. Lássd azt; mellette áll.

Arátesz hozzájok. Idvez’ légyetek, o légy idvez’, leányom, kedves adománya az égnek! Ölelj-meg, kedves gyermekem!

Alcimna. Te nekem atyám vagy; emelkedő szívem kiáltja ezt.

Arátesz. Én boldog atya! Melly öröm!

Alcimna. Oh atyám!

Arátesz. Hála a’ nagy egeknek kik mindent a’ jó végre intéztek. Chloéhez. O jó asszony, melly sokkal tartozom neked e’ hív gondokért!

Chloe. Az Istenek áldást bocsátottak arra a’ mit tenni igyekeztem; a’ szeretetre-legméltóbb gyermeket vészed kezeimből.

Arátesz. Oh mi szép az erkölcs’ és a’ szív’ tisztasága! Chloéhez. Köszönöm a’ mit e’ jó gyermek körül tettél asszony. Alcimnához. Még eggyszer öllelj-meg engem, kedves leány.

Alcimna. Ölellek, szeretett atya!

Arátesz. Chloe most hadd menjen ’s lásson dolgaihoz, míg ismét előhívatom; én a’ Fejdelemhez sietek, hogy örömeimben osztozzék. Te, leányom, maradj e’ két barátnéid között kiket szolgálataid végett hoztam; én az ő társaságokban lellek-fel. el.

Chloe. Jer, leányom, hadd öleljelek-meg. Én téged soha nem foglak egyébként nevezni. Most visszatérek kalibámba^*.

Alcimna sokáig függvén a’ Chloe’ nyakán. Ne hagyj magamban, kedves anyám. Úgy e nem lészesz oda sokáig?

Chloe. Csak dolgaimat végzem-el ’s azonnal –

Az eggyik. Melly szerencsések vagyunk hogy bennünket rendeltek szólgálatodra.

A’ másik. Valóan szerencsések, ha bízodalmaddal, kegyeiddel bennünket megtisztelni méltóztatol.

Alcimna. Ti igen jók vagytok hogy most látván először, ennyire fogadtatok szeretetetekbe.

Az első. Mi egyenesen a’ te szolgálásodra vagyunk itt; jó atyád nekünk ezt tette tisztünkké.

Alcimna. Ha nem tudom mit gondolhatnék is, én nem tudnék semmit parancsolni. Mi’ hijával lehet annyira eggy személy hogy kettő legyen szolgálatjára? vagy nem volna egyéb dolga a’ kettőnek mint erre az eggyre tátani szemét száját, vagy ennek az eggynek igen nyugtalannak ’s szesszel teljesnek kellene lenni.

Az eggyik. Nagy-születésü személynek semmi munkát nem illik tennie; annak magát csak múlatnia kell; a’ munka a’ mi dolgunk. A’ te intésed minekünk parancs, ’s mi repűlünk. Ezer meg’ ezer apró dolog adja-elő magát a’ mit kívánhatsz.

Alcimna. Azt én meg nem foghatom. Nevetnem kell; az ollyan volna mintha meglátnék lábaim előtt eggy virító ivolyát, ’s a’ helyett hogy azt magam szakasztanám-le igen kevés fáradsággal, ti tennétek nekem.

Az első. Nincs külömben, ha az ivolya épen melletted volna is bár.

Alcimna. Olly szemtelen és olly rest én nem lehetnék.

A’ második. Engedd mondanom: neked az erkölcsöknek ez alacsonyságát e’ szegény hajlékokban kell elhagynod. A’ nagy-születésü személynek a’ szerént kell élni a’ hogy’ magasságához illik. Ezentúl mi mindég körültted leszünk hogy új életed’ szokásaiba bévezethessünk.

Alcimna. De nekem úgy tetszik, hogy az az eggyűgyüség melly e’ kalibákban lakozik, azért alkalmasabb, azért jobb, mivel magától tanúltatja magát, nem mástól mint az a’ tiétek. Itt eggyik nem tanítja azt a’ másikának, ’s a’ ki azt itt merészlené, akként fogna kinevettetni, mint ha ki a’ madarat idegen éneklésre tanítgatná. Beszélljétek csak, melly szokásaik vagynak a’ városoknak; úgy látom, úgy rettegem, hogy azok nekem nem lesznek tetszésemre.

A’ második. Reggel midőn felserkensz, ’s az délben vagyon – a’ nagy ház’ gyermeke nem eggyütt kél-fel a’ nép’ aljával –

Alcimna. Délben vagyon? Én tehát nem látnám többé felkelni a’ napot? ne hallanám többé a’ madarak’ víg zengését? Az volna ám szép!

Az első. Az örömnek ezek a’ nemei a’ városi asszonyságokban nem nagy vágyást támasztanak magok után.

Alcimna. Különös beszédek. Rendes élet lehet melly így kezdődik. De tovább.

A’ második. Akkor bennünket előkiáltasz hogy tégedet felöltöztessünk, ’s úgy kívánja az illendőség hogy az eggy óránál tovább tartson. Általesvén ezen, egészen délig arra fordítod idődet hogy öltözeteden eggyet mást megigazítass.

Alcimna. Az különös öltözet lehet mellyel két társ’ segédje mellett sem készűlhetek-el eggy óránál elébb. Úgy a’ hogy’ itt állok, olly jól vagyok öltözve, és olly csínosan, hogy külömben senki nem lehet az egész táj’ leányai közzül. Minden reggel a’ patak’ vizében mostam-meg arczomat, hajaimat másnak segédje nélkül fürtöztem-fel, ’s frisen nyilt virágot szúrtam hajaim közzé ’s keblembe, és még is kész voltam midőn a’ nap a’ hegyek megől fellépni még csak indúlt.

Az első. Mezei lyánykákhoz az nem rosszúl illik.

A’ második. Azután látogatásokat fogadsz-el. Te lészesz minden öszvejövetelekben a’ beszédnek tárgya; az udvarnak minden ifjai tolongva jőnek meglátni az érkezettet, ezer meg’ ezer múlatságok várnak készen, muzsika, táncz, vendégségek, és mind az a’ mit a’ jó ízlés bővség és bujálkodás feltalálhat.

Alcimna. Azok a’ városiak nagy kedvkeresők. Mind a’ mellett nagy únalmomra fognak lenni ha nekem mindég azt kell akarnom a’ mit ők akarnak, ’s nem akarhatom a’ mit én akarnék.

Az első. Szépséged igen sokakat fog tenni csudálóiddá; ezek körültted öszvegyülnek, ’s lángokra fognak lobbanni. Mutass kegyet erántok, ’s ne hagyj közzűlök eggyel is reményleni sokat. Minél több epedőji vannak a’ szép asszonynak, az annál szerencsésebb. Gondold-meg, melly hízelkedő az midőn az eggyik tetszeni-vágyó a’ másikat elmésségben, édességek’ mondásában pompában és kedvedért teendő költésben felülmulni igyekezend. Szép asszony nem várhat boldogabb napokat.

Alcimna. Én illy nemü életet élni nem fogok; soha nem!

A’ másik. Miért nem? ’s előtted nem tetszik igen irígylendő sorsnak midőn minden ifju Uraink imádóid, midőn minden Szépjeink irígyeid lesznek:

Alcimna. Nem, ez nekem irígylendő sorsnak nem tetszik, mert én tettetni nem tudok ’s tettetni nem akarok; mert senkivel sem akarom azt hitetni hogy eránta hajlandónak érzem magamat ha azt nem érzem, és mivel nekem azok az epedő urak igen alkalmatlanok fognának lenni mert én azon kivül a’ kit szívem szeret, senkit mást nem szerethetek.

A’ második. ’S te szeretsz?

Alcimna. Szeretek, ’s nem átallom megvallani hogy szeretek. Eggy ifju pásztor az én választottam; azt mindenek felett szeretem, mert ő is mindenek felett szeret engem. Szép az mint a’ kelő nap ’s olly kedves mint a’ tavasz. Mint ő; úgy a’ fülmile is alig dall –

Az első. Bocsáss-meg, kegyelmes Herczegné, nevetnem kell. Nem sokáig lészesz te a’ városban, ’s feledve lesz az a’ te pásztorod. Magad is nevetni fogod magadat ha majd a’ városi kényes-ízlésü csínos ifjakat ezekkel a’ tüskékkel itt öszve fogod hasonlítani. Az ő vesztesége kipótolhatatlan; képzelem hogy elcsüggedve szenvedéseit mint fogja itt panaszlani, a’ fáknak. A’ te atyád őhelyette neked ollyat választand a’ ki fényes születésedhez illjék.

Alcimna nehezteléssel. Micsoda az a’ fényes születés? Fényesebb e az eggyik mint a’ másik? Én nem értem ezeket a’ ti elmés magyarázatjaitokat mellyek olly kevéssé természetesek. Az én atyám, úgy hiszem azt, méltányabb, igazságosabb; ő nem fogja kívánni hogy a’ mit szeretek el hagyjam, ’s szeressem a’ mit gyűlőlök. Úgy e, az atyám ezt kívánni nem fogja.

A’ második magában. Ha elvesszük minden reményét, nem fog velünk jőni akarni; nagyon szerelmes, a’ kis ártatlan! – Alcimnához. A’ te atyád igen jó Úr, ’s téged igen szeret; mindent várhatsz kegyeitől.

Alcimna. Bizonyosan nem fogja azt kívánni. Ha meglátandom, könyekkel fogok lábaihoz borúlni, olly szorosan fogom tartani karjaim köztt mint a’ hogy’ a’ repkény öleli-által a’ szílt, esdekleni fogok körültte, valamíg erántam elgyengül ’s kérésemet teljesíti. – De sokáig múlatok itt, pásztorom várni fog –

Az első. Engedj-meg; még most őtet nem fogod megláthatni.

Alcimna. Nem fogom megláthatni?

Az első. Még most nem –

Alcimna. Oh, eresszetek! Miért ne láthatnám-meg még?

A’ második. Atyád meghagyta hogy vigyünk sátorodba, ’s felöltöztessünk a’ hogy’ magasságodhoz illik.

Alcimna. De az sokáig tart! Ígérjétek hogy az nem von-el tőlem eggy órát.

A’ második. Kevés pillantatokat, ’s meglesz.

Alcimna. Menjünk tehát, ’s csak hamar!

fejedelmi öltözetben. Meg szabadúltam valaha tőlök, az alkalmatlanoktól! Melly régen nem láttam Alcimnát! Estve van; ki tudja meddig várt utánam; elfutottam a’ hol megígérénk reggel hogy most egymást feltaláljuk, ’s már nem leltem. Ha tudja e ő mi történt velem reggel olta? Ha nem tudja, úgy még inkább van okom őtet felkeresni, ’s elmondani neki hogy én csak őáltala lehetek boldog! Igen is, kedves leány, csak teáltalad! a’ te karjaid köztt fogok magamhoz térni ez álomforma zavaromból. – Atyám ugyan nem tudja hogy én Alcimnát szeretem; de mint retteghessem én azt hogy ő ellenzeni fogja nekem hogy a’ legszebb, a’ legjobb leányt szeressem? nem fogja kívánni hogy megszegjem eskeimet mellyeket olly sok ízben tettem az Istenek’ oltárjaiknál. Megyek, ’s felkeresem őtet, kérni fogom, öltözzék köntösébe melly fejér mint a’ hó, hogy tégyen fejére fris koszorút, ’s elhozom ide. De ha kész lészen e ide jőni? ha hajlandó lesz e elhagyni e’ csendes lakot? De hiszen ő szeret engem, ’s hova nem kész kísérni a’ szerelmes leány a’ maga kedvesét! Mint fog csudálkozni ha engem e’ czifra öltözetben lát-meg! mennyi bohóságokat nem gondol-meg az ember! Miket nem láttam az atyám’ sátorában! Lehet e embernek ennyire szüksége? Nekünk itt olly igen kevésre van szükségünk ’s még is boldogok vagyunk, ’s épen azért vagyunk boldogok, mert szükségünk kevésre van. Eddig szép is volt, alkalmas is volt nekem az az öltözet a’ mellyet hordottam, ’s eggy tarka báránybőr szépen állott vállaimon; ezek az Idegenek olly színesek mint rétjeink. Félek, nagyon félek, hogy boldog csendes napjaimnak végek vagyon. Sorsom engem nagy munkákra hív. Isteneink tudják, ha tisztemnek meg fogok e felelhetni, ha a’ nagy tehernek vállaim nem lesznek e gyengék. Oh ti boldog napok! a’ ti emléketek engem soha el nem hagyand. Valamikor vissza fog térni a’ tavasz, meglátlak téged, gyönyörü vidék, szép helye itt élt életemnek. ’S te Alcimna, akkor eggyütt jössz ide velem; ’s minden fa alatt mellynek árnyában boldogok valánk, áldozatokat nyujtunk eggyütt az Isteneknek. Sietek hozzád kedves leány, elverni gondjaidat, ’s magamhoz térni e’ bódúlásból –

Pyrrhusz. Fiam, olly rég olta nem láttalak; hol múlattál? miért várattad magadat atyáddal, kinek te vagy minden öröme, illy sokáig?

Evander. Még eggyszer akarám látni azon szép helyeket honnan most mennem kell.

Pyrrhusz. ’S te azoktól fájdalommal távozol? nem örömmel cseréled e fel velek a’ pompát, a’ gazdagságot melly reád vár?

Evander. E’ csillogó gazdagság álmélkodást bennem támasztott ugyan, de megengedj, atyám, ha kimondom, velem magát megkedveltetni nem tudta. De a’ Fejedelmeket, mindég gyötrik ezek az únalmas emberek a’ kikkel itten hagyál?

Pyrrhusz. A’ hol hatalom ’s gazdagság van, ott jók és rosszak öszvegyülnek.

Evander. A’ szerént mint a’ hol a’ fa virágban áll, ott a’ méhhel eggyütt darázs és dongó is repdes. De nekem igen alkalmatlan volna ha ezek mindég körülttem repdesnének hogy olly szolgálatokat tegyenek mellyekre szükségem nincs. Nem szenvedhetem e’ hunnyászkodást, mintha én és ők eggyerántt nem volnánk emberek.

Pyrrhusz. Ehhez ezután hozzá fogsz szokni; hogy rajtok most csudálkozol, az természetes. Szólljunk inkább állapotodról; mondd-el örülsz e hogy velem jösz?

Evander. Szívem tégedet szeret, atyám, ’s a’ kit szeretünk, azt örömmel követjük; csak –

Pyrrhusz. Mit jelent ez a’ Csak?

Evander. Csak Alcimna –

Pyrrhusz. Te sóhajtasz, fiam? magában. Még nem tudja a’ titkot Alcimnája felől; a’ legédesebb örömmel akarom őtet meglepni.

Evander. Csak Alcimna követhessen oda.

Pyrrhusz. Alcimna? Hallottam szerelmed felől Alcimna eránt valamit, fiam; de elébb lássad-meg az Arátesz’ leányát; mert szükség hogy tudd, én ezt rendelem feleségednek.

Evander. Ah atyám!

Pyrrhusz. Nagyon meg fognád csalni bízodalmamat ha ellenkezve fogadnád a’ mit hagyok.

Evander. Oh Istenek, mi szerencsétlen vagyon én!

Pyrrhusz. Neked őtet csak meg kell látnod ’s bizonyosan fogod szeretni. Szép mint a’ nap –

Evander. Oh atyám gondold-meg –

Pyrrhusz. Hallgass, imhol az atyja.

Arátesz Evanderhez. Engedd-meg, Uram, hogy a’ leányomat elődbe vezethessem. Az ő sorsa olly igen hasonlít a’ tiédhez. – De miért vagy így elsülyedve?

Evander. Úgy kívánja azt az atyám is, ’s nekem tisztem engedni. – magában. Ah, az atyám engem szerencsétlenné teszen!

Arátesz Evanderhez. Nem reménylem hogy valamelly kedvetlen eset e’ nap örömeit megháboríthatta.

Pyrrhusz. Bánatos szívvel hagyja-el e’ tájékokat, mert ez a’ bánatos szív szerelmes szív is egyszersmind.

Arátesz. Evander Herczeg a’ város’ fejedelmi házaiból választhatja jövendőbeli hitvesét –

Pyrrhusz. ’S én neki a’ legszebbet, legérdemesebbet már megválasztottam, ’s ez teszi illy szomorúvá. – Hol a’ te leányod?

Arátesz. Íme közelít.

Alcimna. Oh kín! így vitetni látatóba a’ Fejedelem’ fijához, ’s azt az eggyet nem láthatni a’ kit látni óhajtanék.

Evander. lesülyedt fővel, ’s tenyerével arczát ’s szemét befogván. Jő; hallom jőni; én boldogtalan!

Alcimna. Ah, a’ fájdalom nem engedi hogy szóllhassak.

Evander. csudálkozva néz-fel. Mi ez? mi ámít-el? E’ szomorú hangot ismerem. –

Alcimna reá ismervén Evanderre. Istenek! tartsatok, barátnéim, tartsatok! Ez e a’ Herczeg? – Evander!

Evander. Mit látok! oh öröm! Alcimna, te vagy?

Arátesz^*

Aátesz

. Oh melly szeretet, melly örvendés villog szemeikből! Boldog pár!

Evander. repül Alcimnához ’s általöleli. Oh nem csal álom! Te vagy Alcimna! te vagy én kedvesem!

Alcimna. O Evander! o én eggyetlenem! melly csuda ád vissza nekem!

Evander. A’ legszerencsétlenebbnek tartám e’ pillantatban magamat, ’s a’ legszerencsésebb vagyok!

Alcimna. E’ pillantatban még azt hittem hogy megöl bánatom, ’s íme melly öröm lepe-meg!

Pyrrhusz. Áldják-meg szerelmeteket az Istenek, gyermekeim! ők teremtének egymásnak. Aráteszhez. Meg vagy elégedve, barátom?

Arátesz. Még nem lelhetek szót kifejezni neked hálámat.

Pyrrhusz. Menjünk, gyermekek, várnak a’ táj’ pásztorai, várnak vélt szüléitek. E’ nap az egész tájnak innepe leszen.