Helmeczi’ ügyelése alatt.
SZEMÉLYEK.
Esztelle.
Cécile. A’ Játék’ elején
Özvegy Nyáriné’ neve alatt.
Fernando.
Postamesterné.
Tiszttartó.
kati.
miska.
cselédek.
PROLÓG.
„Csak az szerencsés a’ ki jó.” – Thalia ezt
Szint úgy tanítja mint Melpómene,
De ő nem menydörög midőn tanít,
De ő ha vétünk, mérges skorpiókkal
Nem ostorozza lelkeinket.
Szelíd kezekkel vonsz tisztünk felé,
A’ nyájas Oktató! ’s int és tüzel
Hogy féljük Némeziszt, a’ hajthatatlant,
A’ szent természet’ ’s társasági-rend’
Törvényeinek nagy őrjét-bosszulóját.
Thalia nem csábító; ’s a’ midőn itt
Tetsző ecsettel fest eggy nem gonosz
De gyenge vétkest, tudja mit mivel.
Nektek beszéll itt eggy regét ti Jobbak,
Kik a’ mi rút, pirultok tenni, de
Nem úgy azt a’ mi rossz, ha szép, ha kedves.
Lássátok itten, mit tesz botlani.
ELSŐ AKT.
Postaház.
Kürtölés.
Postamesterné.
Miska! hé Miska!
Postamesterné.
Hol tart a’ gonosz lélek? Mozdulj; nem hallod hogy szekér jő? Ízibe! vezessd a’ Passzazsírokat; segíts körültök. Gözű, kiásítod e valaha magad’?
Postamesterné.
Ne félj, eb’ ágyából született, kiverem szemedből azt a’ fertelmes álmot. Megtanítlak, hogy úgy peregsz ha mondom hogy mozdulj, mint az orsó. Már csak nézze-el az ember mi lesz illy kamaszból ha a’ maga abroszához feni a’ kését. Mert igazán mondom, nem is egyébért untam-meg ezt az özvegykedést mint ezért a’ tenger bajért. A’ férjfi, haszontalan, férjfi! Nem való asszonyembernek ez a’ baj, ez a’ gond.
Mimy
eggy nyalábbal. Miskához. Hagyjuk; ez nem nehéz; de vegye a’ skatulyát az anyámtól.
Postamesterné.
Szolgálójok, édes Asszonyságim! Ugyan korán érkeznek. Rend szerént a’ szekér másfél órával is későbben jő.
Mimy.
Virgoncz legény kocsisunk volt, kivel az egész világot végigjárnám, ’s csak ketten vagyunk; a’ szekér sincs pedig megterhelve.
Postamesterné.
Ha ebédet parancsolnak, legyenek eggy parányi várakozással. Még nem szinte kész.
Nyáriné.
Nem kérhetnék eggy tányér levest?
Mimy.
De valami jót, kedves Asszony! Én elvárakozom.
Postamesterné.
Tüstént fogok szolgálni.
Mimy.
A’ mi erőt adjon a’ beteg gyomornak.
Postamesterné.
A’ millyet illy helyen lelhetni.
Nyáriné.
Hogy te feledni nem tudod azt a’ parancsolgatást! Pedig e’ hosszu út elszoktathatott volna róla. Mindenütt többet fizeténk mint gondoltuk, ’s a’ mi állapotunkban…
Mimy.
’S azért még sem fogyánk-ki.
Nyáriné.
Ki nem, leányom. De bezzeg valánk gondban!
Mimy.
No jó legény, hát hány hét a’ világ? Az áldomást! nem?
Postakocsis.
’S nem úgy hajtottam mint a’ ki Kurírt viszen?
Mimy.
Ez annyit tesz, úgy e, hogy viszont az áldomás is ugyan Kuríri legyen? Ám, ha lovam lesz, kedet veszem mellé.
Postakocsis.
Én a’ Kisasszonyt ló nélkűl is elszolgálnám.
Mimy.
Fogjuk!
Postakocsis.
Köszönöm, kedves Kisasszony! Innen nem tetszik tovább?
Mimy.
Ez eggyszer nem.
Postakocsis.
Áldást, békeséget!
Nyáriné.
Mimy, Mimy! képe, hangja mutatja, hogy ennek is sokat adtál.
Mimy.
’S rossz kedvvel hagyjam elmenni? Az egész státio alatt ollyan víg volt. Anyám azt mondja hogy fejes vagyok; legalább azt nem mondhatja hogy fösvény is vagyok.
Nyáriné.
Kérlek, leányom, ne érts-félre. Becsűlöm én a’ te természetességedet, mint szabad, bátor voltodat ’s ezt az adakozni-szeretést becsűlöm; de az mind a’ maga helyére való.
Mimy.
A’ hely nekem valóan tetszik. ’S ama’ ház oda-által, az én Grófném kétség’ kivül ott lakik.
Nyáriné.
Örűlök hogy új honod kedves szerént van.
Mimy.
Hogy benne nem sok lélek mozog, azt alkalmasan sejdítem. De a’ Grófnénak szép kertje van, ’s úgy mondják, derék asszony; meglátjuk mint illünk eggyüvé. – Mit néz anyám?
Nyáriné.
Hagyj, Mimy! Boldog gyermek, hogy téged semmi nem emlékeztet! Ah akkor, be másként volt akkor minden! Ha postaházba lépek, úgy hiszem, meghasad ez a’ szív.
Mimy.
Miben nem is lél anyám tárgyat a’ maga gyötrésére?
Nyáriné,
’S miben nem új okot reá! Édesem, melly egészen másként volt az midőn még atyáddal útaztam! midőn életemnek legszebb szakát házasságunk’ első évét, a’ tér világban töltém vele! Akkor nekem mindent az újság’ kecse fogott körül. ’S karjai közzé szorulva suhanni-el ezer új tárgy mellett, midőn nekem minden apróság érdeklő vala, az Ő lelke, az Ő szerelme által.
Mimy.
Oh útazni, az nekem is örömem.
Nyáriné.
’S mikor néha a’ hosszu nap’ égető melege után, vagy elfagyva télben, ’s elroncsolva ’s rossz út ’s más baj által, valamelly viskóba értünk, ott egymás mellé zsugorodtunk, ’s rántottunkat, gulyás-húsunkat együtt ettük… – Ah, az akkor mind másként volt!
Mimy.
Jó, anyám; de nincs e ideje mind azt feledni már eggyszer?
Nyáriné.
Feledni? ’s tudod te mit tészen feledni? Adj hálát hogy még semmit nem vesztél a’ mi pótolékot nem találhatott. – A’ melly órában bizonyos levék hogy elhagya, életemnek minden örömei oda lettek. Csüggedés foglala-el. Hijával voltam magamnak, eggy Istennek voltam hijával. Alig tudom mint állhatám-ki.
Mimy.
Én csak arra emlékezem hogy anyám’ ágyán űltem ’s sírtam, mert anyám sírt; a’ zöld házban, a’ kis ágyon. Leginkább azt a’ szobát szántam mikor a’ házat el kelle adnunk.
Nyáriné.
Te hét esztendős valál, ’s nem érezhetéd mit vesztél.
Kati
levest hoz. Postamesterné. Miska.
Kati.
Hozom a’ levest a’ Nagyasszonynak.
Nyáriné.
Köszönöm, szép lyányka. A’ kicsiny az Asszonyé!
Postamesterné.
Mostohám, édes Asszonyság! De minthogy szófogadó, fris, gondos, úgy szeretem mintha magamé volna.
Nyáriné.
Az Asszony gyászba van?
Postamesterné.
Szegény uram után. Kilencz hete hogy eltemettük. Három esztendeig éltünk eggyütt.
Nyáriné.
’S úgy látszik, már enyhűl fájdalma.
Postamesterné.
Oh! ebbe a’ sok dologba’ az embernek úgy nincs ideje sírni mint, Isten bocsáss’, imádkozni. Innepnap, hétköznap, az mind eggy. Mikor a’ Tísztelendő Úr még csak alig kezdi a’ Szent Misét, vagy ha halottunk van… Miska, szervétát hamar, Mozdulj!
Mimy.
Ki lakik ama’ házba’ oda által?
Postamesterné.
Ő Nagysága, a’ mi Méltsás Grófnénk. Áldott jó lélek, szegényke.
Nyáriné.
Örűlök hogy szomszédjától is azt hallom a’ mit távol földön értettem. – A’ lyányom nála marad.
Postamesterné.
A’ Kisasszony la?
Mimy.
Én igen.
Postamesterné.
A’ Kisasszony szerencsésnek mondhatja magát. Jobb helyt ugyan nem találhatott volna.
Mimy.
Csak együvé-szokhassunk; mert én válogató vagyok.
Postamesterné.
Szeretném én azt látni a’ kinek a’ mi Nagys. Asszonyunk
*Nagys.Asszonyunk
meg nem tetszenék.
Mimy.
Úgy jó; mert ha eggyszer másnak feje szerént kell élnem, kedvnek kell bennem lenni hozzá; külömben nem megy.
Postamesterné.
Jó, jó, Kisasszony; majd továbbad szóljunk róla, ’s mondja szemembe ha valót nem mondtam. Szerencsés teremtése az Istennek a’ ki a’ mi Nagys. Asszonyunk körül forog! Legyen csak nagyobb a’ lyányom, hozzá adom két vagy három esztendőre; javára vál a’ porontynak míg e’ világ.
Kati.
Csak lássa-meg! csak lássa-meg! A’ Grófné eggy áldott lélek. Nem képzeli a’ Kisasszony, mint várta mindég e’ héten; mert a’ Grófné engem is szeret. Elvezetem én mikor majd kedve lesz általmenni.
Mimy.
Elébb enném, ’s újra kell öltöznöm.
Kati.
Tehát csak én viszek hírt, úgy e, anyácskám? Béjelentem hogy itt van a’ kit várt.
Postamesterné.
Csak ott ne feledd osztán magad’.
Nyáriné.
’S mondjad, édes gyermekem, hogy mingyárt ebéd után udvarolni fogunk.
Postamesterné.
A’ lyányom abba’ a’ drága asszonyba’ él egészen. Mert jobb lélek a’ kerek ég alatt sincs, ’s minden múlatsága a’ kis gyermek. Parasztlyánykákkal szolgáltatja magát míg nagyjából kifaragódnak, azután holmi jó házakat szerez nekik, ’s így tölti szegényke idejét a’ miolta ide hagyá az ura. Nem hinné az ember mint lehet illy szerencsétlen a’ mellett hogy illyen nyájas, illyen leereszkedő még a’ szegényhez is.
Nyáriné.
Hallom, özvegy?
Postamesterné.
A’ jó Isten tudja! Az ura, három esztendeje most, elment valamerre; azolta se’ híre se’ hamva. Pedig oh hogy’ szerették egymást! A’ szegény lelkem uram végét nem érte ha elkezdett eggyszer rólok beszélleni. ’S imhol mind e’ mai napig! mondom, nincs több illyen asszony a’ föld’ kerekségén. Valamikor előfordul a’ nap mikor utolszor látta a’ hitetlent, senkit nem ereszt magához, elzárkozik. ’S osztán másként is, ha előhozza, csaknem meghasad az ember’ szíve belé.
Nyáriné.
A’ szerencsétlen!
Postamesterné.
Sokat tudnék én mondani, de hallgatni jobb.
Nyáriné.
Hogy’ érti az Asszony?
Postamesterné.
Az ollyat az ember nem örömest adja tovább.
Nyáriné.
Kérem az Asszonyt!
Postamesterné.
Hiszen ha el nem árúl a’ Nagyasszony, csak talán még is elmondhatnám. Körül-belől nyolcz esztendeje hogy ide szakadtak, megvevék a’ falut; eggy lélek sem ismerte sem eggyikét sem másikát, az asszonyt Nagys. Asszonynak, magát Nagy. Úrnak titulálták; a’ világ úgy hitte hogy a’ Nagys. Úr Tiszt volt, hogy bele únt a’ katonaságba, ’s felpénzelvén magát a’ háboru alatt, nyugodalomra kívánkozik. A’ Nagys. Asszony még igen fiatal volt, csak tizenhat esztendős, szakasztott ollyan mint a’ nyilni még csak kezdő rózsavirág.
Mimy.
Úgy most nem több huszonnégynél?
Postamesterné.
Csak hogy nagyon meghúzta a’ bánat. Eggy gyermekcséjek volt, de az nem élt soká; a’ kertbe’ van a’ sírja, csak pázsitból; ’s miolta oda a’ Nagys. Úr, eggy szép Remete-házikót állítatott mellé, ’s megásatta a’ maga sírját is. A’ lelkem uram nem volt gyerek hogy mindenen pityeregjen, de semmiről se’ beszéllt örömestebb mint hogy ők mint éltek mint az angyalok. Azt szokta volt rólok mondani hogy egészen más ember vált az emberből ha őket látta.
Nyáriné.
Szívem megindúl utána.
Postamesterné.
De így szokott az lenni! Úgy beszéllik, a’ Nagys. Úrnak nem volt se’ istene se’ vallása. Annyi legalább való hogy nem járta a’ templomot. Pedig héj veszedelmes az a’ kinek semmi hite
*hüte
nincs! az ollyan nem fél se’ istentől se’ pokoltól, ’s eggyre teszen mindent a’ mi szemének szájának tetszik. Eggyszer bizony csak azt hallá az ember hogy oda a’ Nagys. Úr. Várták csak várták, hogy majd haza jő. Győzték biz’ azt várni; oda mint e’ mai napig.
Nyáriné.
magában. Való mása esetemnek!
Postamesterné.
Egészen úgy a’ hogy’ mondom. Az egész világ azon törte a’ fejét hogy hova tudott lenni. Most lesz három esztendeje Szent-Medárdkor, a’ mikor ide hozott a’ szegény Uram. – De nagyobb hogy némellyek még ollyanformát is suttogtak magok köztt hogy nem voltak istenesen öszveadva. De az Isten’ szent nevében! el ne áruljon a’ Nagyasszony. Az Úr valami nagy falamia lehetett, a’ Nagys. Asszony alacsony születésü volt hozzája képest, ’s a’ rokonság teljességgel nem akarta megengedni hogy elvegye, ’s így kénytelen vala megszökni. Hm! mikor a’ szegény lyánygyermek eggyet botol nem szakad az égből annyi eső hogy a’ mocskot róla levigye.
Kati vissza.
A’ Grófné kéreti a’ Kisasszonyt, menjen-által mingyárt; csak eggy szót akar szólani, csak látni akarja.
Mimy.
Így öltözve? Az nem fogna illeni.
Postamesterné.
Bár így is! felelek értte; a’ Grófné azon fel nem akad.
Mimy.
Elkísér, kis lyány?
Kati.
Oh igen szívesen.
Nyáriné.
Mimy, eggy szóra. A’ Postamesterné elfordul. Magadra vigyázz, ki ne szaladjon ajakidon; születésünket titokban tartsd. Bánj tisztelettel vele.
Mimy.
Bízza reám magát, anyám. Az atyám Kapitány volt Erdődynél, Wagram mellett elesett, ’s így vagyonunk… Könyv nélkül tudom a’ mesét. – Fenn szóval. Nem nyugodna-le anyám? Arra szüksége van. Postamesterné Asszony megcselekszi, nyittat eggy szobát.
Postamesterné.
Itt vagy inkább a’ kerti-szobában; ott se’ légy se’ lárma. – Mimyhez. Óhajtom hogy a’ Kisasszony a’ Grófnéba szeressen.
Nyáriné.
A’ lyányom még gyermekes.
Postamesterné.
Fiatalka. Csípje-meg csak a’ dér, abba hagyja. – Tetszik tehát?
Fernando tisztruhában. Inas.
Inas.
Fogassak mingyárt?
*Fogassak mingyárt)
Fernando.
Hordj-fel mindent, mondom. Mindent. Értetted? Nem megyünk tovább.
Inas.
Nem tovább? Hiszen Majór Úr…
Fernando.
Adass szobát, mondom, ’s hordass-fel mindent.
Fernando*Eernando
az ablakhoz lépvén. Ismét látlak tehát, gyönyörü hely! ismét kedves honja eggykori boldogságomnak! – Mi csendes az egész ház! Eggy ablaka sincsen nyitva. – Melly puszta a’ tornácz hol olly sokat űltünk eggyütt! Lássad ezt, Fernando, lássad e’ klastromi magányt, ’s kezdj reményleni! – De e’ magányban Fernandónak emléke tartaná e fogva lelkét? ’S érdemlette azt tőle Fernando? Oh, úgy vagyok mintha eggy hosszu örömtelen halálomból ébrednék ismét életre; olly új, olly sokat-ígérő nekem minden. E’ fák, e’ kút, meg’ minden! Igy folyt ugyan-e’ csatornákból a’ víz mint most, midőn, oh hányszor! andalogva ’s némán űltem mellette az ablakban, ’s magunkba-borulva néztük, ő is és én is, a’ víznek lassu csörgését. Csörgésed, kedves víz, muzsika az én füleimnek, visszaemlékeztető kedves muzsika. De ő? ő? Az lesz a’ ki volt. – Nem, Esztelle! te el nem változál; ezt mondja szívem. Oh, mint ver feléd! De még nem mehetek, még nem szabad mennem. Elébb magamhoz kell térnem, elébb el kell hitetnem magamat, hogy valóan itt vagyok, hogy nem csal hízelkedő álom melly alva ’s ébren olly sok ízben a’ legtávolbb tájakról is ragadozott hozzád. Esztelle! Esztelle! Jövök. Nem érzed e közelítésemet? karjaid köztt mindent feledni! – Ha pedig te lebegsz körűlem, kedves árnya szerencsétlen hitvesemnek! bocsáss-meg és távozzál-el! Te nem vagy többé; hagyj tehát feledni tégedet! ez angyal’ karjai köztt felednem mindent! veszteségemet, kínjaimat, botlásaim’ megbánását! – – Olly közel vagyok hozzá és olly távol! ’S eggy pillantat mulva… Nem lehet! nem lehet! Ki kell fuvalnom e’ fojtó érzéseket, vagy lábai előtt rogyok-öszve.
Postamesterné
be.
Nagysád méltóztatik ebédet parancsolni?
Fernando.
Igen is, eszem, ha mi van.
Postamesterné.
Valamicske. Csak eggy leányszemély után várunk; általméne a’ Grófnénkhoz. Ha úgy parancsolja Nagysád, eggyüvé-terítetek; a’ Passzazsírok nálam inkább úgy szoktak.
Fernando.
Mint van a’ Grófné?
Postamesterné.
Ismeri Nagysád?
Fernando.
Nehány esztendő előtt voltam itt. Mit csinál a’ Gróf?
Postamesterné.
Azt maga tudja a’ szent Isten! Kószál, széles e’ világon.
Fernando.
Hogy’ azt?
Postamesterné.
Itt hagyá ezt az angyalt, bocsássa-meg Isten az ő gonoszságát!
Fernando.
Elhagyattatni az asszonyoknak nem épen a’ legkedvesebb dolog. De, gondolnám, a’ Grófné meg nem őszüle bújában.
Postamesterné.
’S a’ Nagyságos Úr azt hiszi? Oh, úgy nem ismeri a’ Grófnét! Úgy él mint az apácza valamiolta én ismerem, mert én még nem igen régi lakos vagyok itt. Házának, úgy szólván, senki sem megyen felé, nem még szomszédjai is. A’ maga embereivel tart, mind magához szítja a’ falusiak’ gyermekeiket, ’s még is a’ nagy bú ’s bánat mellett, ha hozzá megyen a’ szegény ügyefogyott, olly nyájas olly drága jókedvü.
Fernando.
Talán majd meglátogatom.
Postamesterné.
Oh cselekedje Nagysád! – Néha magához invitál bennünket, Tiszttartóné Asszonyomat meg’ a’ Predikátor Úr’ feleségét, ’s szegről végről jó-magamat; ’s olly szépen eldiskurál hogy el nem únná az ember. Ollykor csak attól óvjuk magunkat hogy a’ Gróf elő ne hozódjék. Eggyszer szerencsétlenségből valamellyikünk csakugyan előhozá, ’s a’ jó Isten tudja hogy elállott belé szemem szám mikor hallottam mint eldicsérte azt az istentelent, azt a’ gonoszt, hitetlent, ’s mint meg-sírt. Úgy sirtunk vele mi is mint a’ bubák valamennyin voltunk, ’s alig tudtuk abba’ hagyni.
Fernando
magában. Szépen érdemled! – Fenn szóval. Nyitott az Asszony szobát emberemnek?
Postamesterné.
Numero Négy, Nagys. Uram. – Miska, vezessd a’ Nagys. Urat
Fernando és a’ Terítő el.
Postamesterné.
Hát, mint áll a’ dolog?
Mimy.
Gyönyörü asszony, kivel ki fogok jőni. Az Asszony kevesett mondott felőle. El nem akara ereszteni. Fel kelle fogadnom hogy mingyárt ebéd után lomostúl általmegyünk.
Postamesterné.
Nem megjövendőlém? Most tehát már tálaltathatnánk. Azolta eggy szépnövésü kékszakálu Majór érkezett, ha nem fél tőle a’ Kisasszony.
Mimy.
Teljességgel nem. Katonával örömestebb vagyok mint egyébbel; legalább nem tettetik magokat, ’s első látással kiismerni a’ jót a’ gonosztól. Alszik az anyám?
Postamesterné.
Miolta ledölt, nem láttam.
Mimy.
Megyek, megtekinteni.
Postamesterné.
Miska! – Már megint a’ sószelenczét. Így kell gondodnak lenni holmire? Nézzd, nézzd ezt a’ poharat. Mert nem szánnám fejedhez verni ha többet nem érne mint te.
Fernando
jön.
Postamesterné.
A’ kit vártunk, már itt van, ’s így tálaltatok.
Fernando.
Ki az?
Postamesterné.
Nem tudom. Úgy tetszik, jószületésü, de leszállott. Múlattatója lesz a’ mi Grófnénknak odaáltal.
Fernando.
Fiatal?
Postamesterné.
Az; ’s nem kér kölcsön nyelvet. Az anyja is itt van, de nem űl ebédhez.
Mimy.
be,’s meghajtja magát.
Fernando.
Én szerencsés vagyok hogy illy szép asztali-társam akada.
Postamesterné.
Ide, kedves Kisasszony; Nagysád pedig ide, ha úgy tetszik.
Fernando.
Az Asszony nem űl-le?
Postamesterné.
Ha én űlök, minden űl.
Fernando.
Mi e’ szerént négyszem köztt?
Mimy.
Melly nem szinte veszedelmes; közttünk lévén az asztal.
Fernando.
A’ Kisasszony, a’ mint épen értem, szép áldozatot teszen a’ Grófnénak; itt fog maradni hogy múlattató-barátnéja legyen.
Mimy.
Környülményeim miatt azt tenni kénytelen vagyok.
Fernando.
Pedig nekem úgy tetszik hogy a’ Kisasszonynak épen nem volna nehéz olly múlattató-barátot találni, kivel kedvesbb volna az időtöltés mint a’ Grófnéval itt.
Mimy.
Azt találni nekem nem gondom.
Fernando.
És ezt még ez ártatlan arcczal!
Mimy.
Uram, az Úr ollyan mint minden férjfi.
Fernando.
Az-az?
Mimy.
Elhitte magát benne hogy az. Az Urak azt hiszik hogy nélkülök el nem lehetünk; ’s íme én nagyra tudtam nőni férjfiséged nélkül is.
Fernando.
E’ szerént atyja-ura már nem él.
Mimy.
Én az atyámat alig ismertem. Még igen gyenge gyermek voltam midőn bennünket a’ legmélyebb inségben elhagya, ’s katonai szolgálatot vett.
Fernando.
Melly veszteséget a’ Kisasszony igen is könnyen látatik szenvedni.
Mimy.
Lehet e külömben? Az atyám énérttem kevés jót teve; ’s ámbár megbocsátom neki hogy bennünket elhagyott; mert mi kedvesebb az embernek, szabadságánál? de nem örömest volnék anyámnak, kit bánatja megöl.
Fernando.
Segéd nélkül élnek? véd nélkül?
Mimy.
Minek a’ segéd? mi szükség a’ védre? Vagyonunk napról napra kisebb lett, ellenben én napról napra nagyobb lettem, ’s nekem nem esik nehezen, könnyíteni anyám’ terhén.
Fernando.
Csudálom ezt az erőt illy koru leányban.
Mimy.
Oh Uram, a’ nyomorúság végre megedzi az embert! Mikor azt hisszük hogy most mingyárt elűlünk, hogy többet ki nem lehet gázolni, és még is kígázolunk, az utoljára a’ leggyávább szívnek is erőt ad.
Fernando.
Igy viseli keresztjét a’ Nagyasszony is?
Mimy.
Az anyám’ szenvedései nehezebbek. Én magamat könnyen vígasztalom, mert az én korom örömest él ha kényére nem él is. De az anyám, a’ ki az életnek minden reményeit őrajta alkotá, a’ ki ifjusága’ virágát neki áldozá-fel, ’s most magát elhagyva látja, eggyszerre elhagyva – Elhagyva érzenünk magunkat, az irtóztató lehet. Én semmit nem vesztettem, és így róla nem szólhatok. – Az Úr el van merülve?
Fernando.
Igen, gyönyörü gyermek! A’ ki él, az veszt; felkelve, de nyer is. Tartsa-meg Isten a’ Kisasszonynak e’ bátorságát! Megfogja kezét. Álmélkodva hallgattam a’ Kisasszonyt. – Oh, édes leányom! melly szerencsés…! Én is, és hányszor, hányszor estem-el legszebb reményeimtől, legszebb örömeimtől! Az ember mindég… ’S osztán még is…
Mimy.
Mint érti az Úr?
Fernando.
Minden áldást! tetézett jókat ennyi szenvedés után!
Mimy.
Különös ember! De szíve jónak látszik, érzékenynek.
MÁSODIK AKT.
Esztellnek lakása.
Esztelle. Inas.
Esztelle.
Menj-által. De szaladj, fuss. Mondjad neki hogy várom.
Inas.
Úgy fogadta hogy ebéd után mingyárt általjő.
Esztelle.
Látod hogy nem jő. Megszerettem azt a’ leányt. Menj. – Hogy anyja is jőjön.
Esztelle.
Nem győzöm várni. Melly nyugtalanság, melly várás, reménylés az míg az új ruha megérkezik! Esztelle, te gyermek vagy! – De miért ne szeressek? Sokra van szükségem, igen sokra hogy betöltsem e’ szív’ ürét! – Sokra? Szegény Esztelle! – Sokra? – Eggykor, míg még szeretett, míg még kebledben feküdt, pillantása eltöltötte egész lelkedet; ’s imhol, oh Isten az egekben! a’ te végezéseid megfoghatatlanok! – Midőn csókjai alatt tehozzád emeltem-fel szemeimet, midőn szívem szívén dobogott, midőn nemes nagy lelkét reszkető ajakokkal szívtam magamba, ’s örömkönyűkkel felpillantottam feléd, ’s ezt könyörgöttem: Hagyj boldogoknak, atyám! te bennünket olly igen boldogoknak tevél! Nem ez vala tetszésed… Elmerül, ’s eggyszerre felriad, ’s szívére szorítja kezét. Nem, Fernando, nem; ez nem vád!
Esztelle.
Íme itt vannak! Kedves szép leány, már tehát enyém vagy! – Asszonyom, köszönöm bizodalmadat hogy e’ kincset kezeim köztt tészed-le. E’ fejes kis leányt, ez egyenes szabad lelket. Oh, már kivettelek, Mimy! már egészen kivettelek!
Nyáriné.
Nagysád érzi mit hoztam és hagyok.
Esztelle
hosszasan nézelvén Nyárinét. Bocsásson-meg Kapitányné Asszonyom. Szerencsétlenségei tudva vannak előttem; tudom hogy jószületésü személlyel szólok; de látása még is meglep. Bízakodás ’s tisztelet támad bennem első látással eránta.
Nyáriné.
Nagys. Asszony. –
Esztelle.
Ne! ne! a’ mit szívem érez, szám örömmel vallja. Úgy értem, Asszonyom, te nem jól érzed magad’? Mi bajod? űlj-le.
Nyáriné.
Sőt inkább, Nagys. Asszony! E’ tavaszi útazás, a’ szűntelen’ változó tárgyak ’s e’ tiszta lég melly nekem olly sok ízben tölt-el immár új enyhületekkel
*enyhületekel
, mind ez olly jóltevően hatott reám hogy még eltünt örömeim’ emléke is kedves érezéssé vált bennem, ’s az ifjuság’ arany reggelének súgára ’s szerelem látszott felvirradni lelkemben.
Esztelle.
Oh, azok a’ napok! a’ szerelem’ boldog napjai! – Nem, arany idő! te még nem tértél-vissza a’ te egeidbe! te még minden szívet elfogsz midőn a’ szerelem’ virulmánya felfakad.
Nyáriné
Esztellnek kezét illetvén. Melly érzések! melly igaz, boldog, nagy érezések!
Esztelle.
Asszonyom, képed ragyog mint eggy angyalé; orczád szint kap.
Nyáriné.
Éh, hát szívem! mint nyil, mint ver feléd!
Esztelle.
Asszonyom, te szerettél. Hála érette! végre van valaki a’ ki megért, a’ ki tud szánni, a’ ki nem tekint hidegen semeidre! Hiszen mi arról nem tehetünk hogy illyenek vagyunk eggyszer! Mit nem követtem-el mindent! mit nem próbáltam! ’S végre is mi volt haszna? Szívem azt kívánta, egyedül azt, épen azt, és senkit nem mást a’ világon, és semmit nem is egyebet a’ világon. – Ah, a’ kit szeretünk, körűlünk van mindenütt, ’s minden őérette van körűlünk.
Nyáriné.
Az ég minden boldogságaival lelkébe költözött Nagysádnak.
Esztelle.
’S ismét előttem képe eggyszerre! – Igy kele-fel ez ’s amaz társaságban, ’s utánam néze-széllyel – Igy futott amarra a’ mezőről, ’s karjaim közzé rohant a’ kertajtóban. Amarra láttam kikocsizni
*kikoczini
, amarra! ’s ah, még akkor vissza-jött! – Ha gondolatom a’ nagy-vílág’ lármája közzé téved – ott van! Néha mikor a’ lózsiban űltem, ’s bizonyos voltam eránta, hogy akárhol űl’ akár látom akár nem, reám néz; ’s látja minden felköltemet! tudtam hogy őtet fejtollamnak lebegése inkább vonsza mint a’ kínálkozó sok szemek mind körösdeden, ’s az orcheszter’ egész csengése nem egyéb mint szíve ezen mindenkori énekének melódíája: „Esztele! Esztele! melly végtelenül kedves vagy te nekem!”
Mimy.
’S szerethetni így egymást?
Esztelle,
’S te kérdheted, ezt, kicsiny? Erre neked nem felelhetek. – De mivel múlathatlak benneteket? – Apróságok, fontos apróságok! – Valóan az ember csak gyermek, ’s még tetszík benne magának hogy az. Mint az gyermek a’ ki köténye alá rejtőzik ’s keresteti magát társaival. – Mint tölti-el szívünket, midőn, megbántva, feltesszük, elvégezzük, hogy az imádott tárgyon feladunk; millyetén átalkodással lépünk jelenlétébe! mint árad, ’s apad, mint nő és fogy szívünk’ habzása! ’s eggy pillantatra osztán, eggy kézszorításra mint pattan-széllyel mint a’ búborék, ha vele öszveakadunk.
Nyáriné.
Mi édes érezések! – Nagysád az emberiségnek legszebb, legtisztább korát éli.
Esztelle.
Eggy sírás, aggódás, bánat köztt eltöltött egész század sem ér-fel az öszvetalálkozás’, megdöbbenés’, rebegés’, tartózkodó közelítés’ boldogságaival, midőn feledjük magunkat, ’s az első tüzes csók, az első csendest-lihegő ölelés… Asszonyom, mi lelt? hol vagy?
Nyáriné.
Férjfiak! férjfiak!
Esztelle.
Ők tesznek bennünket boldogokká, ők nyomorúakká is! Boldogság’ előérezéseivel töltik-el szíveinket! Melly új, ismeretlen érzések ’s bízakodások árasztják-el lelkeinket midőn égő tüzök bennünket lángra gyujt! Mint reszkete minden ízem, minden tagom, midőn zabolátlan könyvezései alatt eggy egész világ’ keserveit sírta-ki keblemben! Kértem, kímélené magát! engemet! Haszontalan volt. Velőmig lehellé
*lnhellé
belém a’ hevet melly szívében lángola. ’S a’ szegény leány így leve tetőtől fogva talpig csupa szív, csupa érzés. ’S ímmár az éghajlat mellyben e’ szerencsétlen teremtmény élhessen, táplálmányt találhasson?
Nyáriné.
Hiszünk a’ férjfiaknak! A’ hevűlés’ órájában ők magokat is megcsalják; miként ne csalattassunk mi őáltalok?
Esztelle.
Asszonyom, bennem eggy gondolat kél-fel: Legyünk azzá egymásnak a’ minek nékiek kellett volna lenni erántunk; maradjunk eggyütt! Kezet reá! Nem eresztelek.
Mimy.
Az lehetetlen.
Esztelle.
Miért volna az?
Nyáriné.
Leányom érzi…
Esztelle.
Csak jótétet ne említsen ok gyanánt. Érezzd, Asszonyom, melly jótétet nyujtasz te nekem. Nem lehetek magamban. Már próbáltam mindent; szereztem apró-marhát, őzet, kutyát; kötni, szővni tanítom a’ lyánykákat, csak hogy magam ne legyek, csak hogy legyen valami körűlem a’ mi él, a’ mi gyarapodik. Mert ollykor, ha eggy könyörűlő Istenség a’ tavaszi reggeleken bánatomnak terhét elgördíti szívemről, midőn megkönnyedve ébredek-fel, ’s a’ nap vírágos fáimra lövi súgárait, – oh, ollykor úgy tetszik hogy az új nap’ munkáihoz új erőm is gyült; ollykor magamat kényemre érzem, munkához állítom embereimet, mindent magam rendelek-el, magam intézek-el, ’s szívem’ szabad lihegésében forró hálákat adok víg óráimért…
Nyáriné.
Oh igen, tisztelt Asszony! igen! érzem azt: a’ munkásság ’s jóltevőség áldása az egeknek, ’s kipótolja a’ szívnek azon ürét mellyet rajta a’ szerencsétlen szerelem hagyott.
Esztelle.
Kípótolja? Enyhíti talán a’ sebet, de be nem gyógyíthatja. – Oh, midőn néha eggy gondolatból másik gondolatba sülyedek, midőn az elmultaknak kedves képeit hordom lelkemnek elébe, ’s magamat a’ jövendő’ édes reményeivel bíztatom, ’s fel és alá járok kertemben, ’s eggyszerre nekem esik az az érzés hogy egyedül vagyok, ’s fojtogat – midőn hijába terjengetem karjaimat az ég’ négy szaka felé, ’s egyedül vagyok, ’s a’ bokrokból semmi szózat nem felel, ’s a’ hold szánakodva néz-le reám, a’ csillagok hídegen ’s tisztán pillognak-alá, ’s lábam előtt eggyszerre gyermekem’ sírja…
Nyáriné.
Nagysád volt anya?
Esztelle.
Voltam, édes barátném. – Isten, te nekem e’ boldogságot is csak kóstolnom engedéd, hogy poharam holtomig keserű maradjon! – Ha most sétálásaim alatt eggy falusi gyermek, mezítláb és süvegetlen, felém szalad, ’s ártatlan gömbölyü nagy szemével reám mosolyg ’s kezet csókol, az áltjárja minden velőmet. Most már illyen nagy volna az én Laurám! mondom, ’s reszkető karral fel emelem, öszvecsókolom azt, ’s szívem el van tépve ’s eggyszerre szakadnak könyűim, ’s futok.
Mimy.
Ellenben bajai, gondjai is kevesebbek Nagysádnak.
Esztelle,
mosolyog ’s verengeti vállát. Nem képzelhetem miként tudtam elviselni keresztemet. – Kiterítve feküdt előttem a’ letört rózsabimbó, ’s én kővé-vált szívvel, fájdalom nélkül, könyvek nélkül állék. Pólálója eggyszer felveszi, szívéhez szorítja, ’s kiált: él! él! – Reá-ömöltem az asszonyra, általfogtam nyakát, ezer könyűkre olvadva estem a’ gyermeknek, lehulltam lábaihoz – – Ah, a’ Póláló megcsalta vala magát. Halva volt a’ gyermek, ’s én mellette fetrengettem a’ csüggedés’ legirtózatosbb dühében. Székbe veti magát.
Nyáriné.
Fordítsa-el Nagysád gondolatjait e’ bús képektől.
Esztelle.
Nem! Jól esik, igen jól esik, hogy szívem ismét megnyilhata, hogy lefecseghetem magamról a’ mi fojtogat. – Osztán ha eggyszer elkezdek beszélleni róla, – őróla, a’ ki nekem mindenem volt! – a’ ki… De lássátok képét! – Én mindég azt mondom hogy ábrázban mind az leírva áll a’ mit magáról az emberről mondani ’s érezni lehet.
Mimy.
Mint örűlök hogy láthatom!
Esztelle
megnyitja kabinetjét. Jertek. – Ím!
Nyáríné.
Nagy Isten az egekben!
Esztelle.
Illyen! – egészen illyen! – És még is csak ezerednyije sem annak a’ mi ő volt. E’ homlok, e’ fekete szemek, e’ barna lobogó haj, e’ büszke komoly tekintet – De azt a’ szerelmet, azt a’ bájoló tüzet melly neki szemeiből szólla, ajakán lebege, midőn meleg szíve ömledezett, azt a’ képnek nem tudta megadni a’ Mívész. Szegény szív, az csak tebenned van felkapva.
Mimy.
Nagysád! Rémülve…
Esztelle.
Ez a’ férjfi!
Mimy.
– Ki kell mondanom: Én ma Postaháznál eggy útazó Tiszttel ebédeltem, a’ ki annyira hasonlít e’ képhez, hogy úgy hihetné az ember hogy a’ kép őróla van véve. – Oh, ez ő! tulajdon ő! Életemet teszem-fel reá.
Esztelle.
Ebédeltél? Ma? – Megcsalod magad’.
Mimy.
Igen is, ma. De a’ Tiszt idősebb, barnább, el van égve a’ naptól. – Ő az! bizony ő!
Esztelle
megrántja a’ csengőt. Mimy, szívem megpattan – általfutok.
Mimy.
Az nem fogna illeni.
Esztelle.
Illeni? – Oh lelkem…
Esztelle.
Hamar által a’ Postaházhoz! Ott eggy Tiszt szálla-meg. Az mingyárt – mingyárt – Mimy, add te neki szájába mit mondjon. – Jöjjön-által mingyárt.
Mimy.
Ismerte a’ Grófot?
Inas.
Mint magamat.
Mimy.
Tehát menjen-által
*áttal
. Ott eggy Tisztet fog lelni; az a’ Tiszt sokat hasonlíta a’ Grófhoz. Mondom, az a’ Tiszt önn-maga a’ Gróf.
Esztelle.
Mondjad neki, jőjön! mingyárt jőjön! – – Volna csak kiállva már, e’ kín! Lelném csak benne – őbenne – Megcsalod magad’. Ki hasonlítana őhozzá? Lehetetlen! lehetetlen! – Kérlek, hagyjatok magamban. Elzárkozik.
Mimy.
Mí baja, édes Anyám? Az Istenért, mi lelte? Egészen elsápadott.
Nyáriné.
Ez utolsó napja életemnek. Szívem nem fogja elbírni. Mindent, mindent, egyszerre!
Mimy.
Kegyelmes Isten!
Nyáriné.
Az ő férje – ez a’ kép – ez a’ régen-várt, ez az imádott kedves – az én férjem! – a’ te atyád!
Mimy.
Anyám! édes anya!
Nyáríné.
’S íme itt van – karjai közzé fog kevés pillantat alatt rogyni – ’S mi leányom, menjünk, – nekünk mennünk kell.
Mimy.
A’ mínt anyám akarja.
Nyáriné.
Mingyárt menni.
Mimy.
Jőjön anyám a’ kertbe; én általmegyek a’ postaházhoz, ’s ha a’ szekér még el nem ment, búcsu nélkül, csendesen, – míg ők elrészegülve…
Nyáriné.
A’ nem-remélt meglátásnak minden örömei köztt bírni – Őtet bírni! – ’S én midőn végre ismét reá-találok – örökre! örökre!
Inas.
Erre! Nagysád nem emlékezik a’ felosztásra? A’ Grófné magán kivül van. – Oh, csak hogy itt van megint Nagysád!
Fenando
elmegyen mellettek, ’s rajtok elnéz.
Nyáriné.
Ő! ő! – Odva vagyok!
HARMADIK AKT.
Esztelle elrészegült örömben Fernandóval.
Esztelle.
Megint itt van? Látjátok őtet? Itt van! megint itt van! – Megáll a’ Vénusz’ képe előtt. Imádott Istenné, látod hogy itt van? – Hányszor futkostam-el itt, én esztelen, fel és alá előtted! Mint sírtam, mint keseregtem képed előtt! – Ő megint itt van! Nem merek hinni érzékeimnek. – Hű Istenné! olly sok ízben pillantottam-fel reád, ’s ő nem vala itt. – Most te is itt vagy, és ő is itten. – Kedves! Kedves! Sokáig valál oda! – De ítt vagy megint! – Nyakába esik. Itt vagy! Nem akarok semmit érzeni, nem semmit hallani, tudni, csak azt hogy itt vagy!
Fernando.
Esztelle! én Esztellem! Általölelvén nyakát. Nagy Isten oda fenn! te visszadod könyűimet!
Esztelle.
Te eggyetlen!
Fernando.
Esztelle! hagyd szívnom ismét édes lélegzetedet! Azt a’ lélegzetedet, mellyhez képest az égnek legtisztább, legéltetőbb légje nekem erő nélkül
*nelkül
való, táplálni nem tudó volt!
Esztelle.
Kedves!
Fernando.
Lehellj e’ kiszikkadt, elfásult, öszveroncsolt mellybe új szerelmet, új életnek örömét, szívednek teljéből! Ajkaik öszvetapadnak.
Fernando.
Enyhíts! enyhíts! Itt, a’ hol te lehellsz, tavaszi, ifju, eltöltő életben lebeg minden. Szerelem tartós hűség csatlja itt tehozzád a’ kiaszott-érzésü csavargót.
Esztelle.
Kedves csapodár!
Fernando.
Nem érzed te mi a’ menny’ harmatja a’ szomjúnak ki száraz homokpusztájáról tér-vissza karjaid közzé.
Esztelle.
Hát te, Fernando, annak, a’ szegénynek örvendését a’ ki eltévedt eggyetlen bárányát szorítja ismét szívéhez.
Fernando
lábaihoz hullván. Esztelle! Én Esztellem!
Esztelle.
Fel! fel, kedves! Nem láthatlak előttem térdelni.
Fernando.
Hagyj térdelnem! Nem ugyan-azt teszi e szívem úgy is teelőtted, te, kifogyhatatlan szeretet! kifogyhatatlan jóság!
Esztelle.
Enyém vagy megint! Nem ismerem magam’; nem értem magam’. ’S mi szükség is azt?
Fernando.
Úgy tetszik mintha boldogságunknak eggykori első óráját élném
*élnem
megint. Karjaim között tartalak, ajakidról szopom szerelmed’ bizonyságait, szédelgek, ’s álmélkodva kérdem magamat, ébren vagyok e vagy álmodom.
Esztelle.
A’ mint látom, Fernando, okosabb nem vagy mint voltál.
Fernando.
Óvjanak attól az egek! De ezek a’ boldogság’ pillantatai a’ te karjaidban ismét jóvá tesznek, ismét kegyessé. Most tudok imádkozni, Esztelle, mert boldog vagyok.
Esztelle.
Bocsássa-meg az ég hogy illy gonosz vagy és illy jó! Bocsássa-meg, a’ ki illy lágynak csinált, illy állhatatlannak és hűnek! – Ha szavad’ zengzetét hallom, mingyárt megint azt hiszem hogy te az a’ Fernando vagy a’ ki nem szeretett senkit mást mint engem!
Fernando.
Hát én? Én pedig ha ezeket a’ te édes kék szemeidet tekintem, ha lelkem nézésekben elveszti magát, én azt hiszem, hogy bennek távollétemnek egész hosszu ideje alatt nem lakozott más kép mint az enyém.
Esztelle.
Azt nem hiszed hibásan.
Fernando.
Ha nem e?
Esztelle.
Megvallanám. Nem gyóntam e meg
*gyóntam. e meg
tele szerelmem’ első napjaiban szívemnek minden fellobbanásait? ’s te engemet nem szerettél e vallásom után meg inkább?
Fernando.
Angyal!
Esztelle.
Mit nézsz így rajtam? Úgy e, a’ bánat lefútta orczáimról a’ virágzatot?
Fernando.
Rózsa vagy! édes virága vagy szívemnek! Esztelle! – mit rázod így fejed?
Esztelle.
Hogy benneteket így szerethetünk! hogy nektek így elnézhetünk ennyi inséget, ennyi gyötrést!
Fernando
hajainak fűrtjeit simongatván. Ha belé meg nem őszültél e? – Szerencséd hogy szökék! – De legalább meg nem ritkultak. Kivonja a’ fűsűt, ’s a’ tömött haj hosszan legördül.
Esztelle.
Pajkos!
Fernando
karjait a’ hajba öltvén. Ime, Rinaldo régi
*regi
lánczaiban!
Inas
be.
Nagysád…
Esztelle.
Mít hozsz ez unadékos hideg arcczal? Tudod az illy ábráz halálom mikor kedvemben vagyok.
Inas.
De, Nagys. Asszony… A’ két idegen menni akar.
Esztelle.
Menni akar? – Ah!
Inas.
A’ mint mondom. Látám hogy a’ Kisasszony a’ postaházhoz megyen, visszajő, ’s titkon beszéll anyjával. Általfuték, tudakozám mi dolog; mondják, hogy Extrapostot rendeltek, minthogy, a’ szekér már elment volt; kértem az öreget, ne cselekednék; Nagysád kedvetlenül fogná venni; azt felelte, ’s sírt, hogy lehetetlen maradniok; ’s rimánykodott, vinném-által bútorját alattomban.
Fernando.
Arról van szó a’ ki a’ mai szekeren érkezett?
Esztelle.
Arról, igen. Szolgálatomba akarám venni leányát, ’s magát is megtartottam volna. Hogy nekem épen ma teszik e’ bajt, Fernando!
Fernando.
Mi érhette?
Esztelle.
Nem tudom, ’s nem vágyok tudni. – Nem örömest veszteném-el őket. – Csak hogy téged bírlak, Fernando! Külömben el nem viselhetném. Szóllj velek, Fernando; nyerd-meg. – Ma! épen ma! – Hívjad-által az öreget, György – Inas el. – Szóllj vele. Itt szabadon lesz, kényére lesz. – Fernando, én megyek boszkétembe. Jer osztán utánam. – Fülemiléim, idvezljétek a’ Régen-vártat!
Fernando.
Édes szerelem!
Esztelle
róla függvén. De nem késesz? úgy e, nem késesz?
Fernando.
Megyek utánad.
Fernando
egyedül. Mennynek angyala! Mint derül-fel jelenlétében minden gond, minden bú. – Fernando, ismered e még magadat? Mind az a’ mi e’ szívet szorongatta, minden aggás, minden keserü visszaemlék, – mind az a’ mi volt, a’ mi lesz! – – ’S megint visszatértek e, gondok? Pedig mikor téged látlak, Esztelle! mikor kezeidet tartom! – akkor minden gond fut előlem, akkor lelkemben minden egyéb kép elalszik.
Tiszttartó
be.
keze után nyulván. ’S Nagysád itt van megint? –
Fernando
elvonván kezét a’ csók elől. Itt vagyok.
Tiszttartó.
Oh, hagyja, hagyja Nagysád! oh Nagys. Uram…
Fernando.
Hogy’ vagy? Szerencsésen élsz e?
Tiszttartó.
Feleségem él, két gyermekem van, ’s Nagysádat megint magunk köztt látjuk.
Fernando.
Mint áll gazdaságom?
Tiszttartó*Tisztartó
.
Csudálni fogja Nagysád; jobban óhajtani sem lehet; sokat javítottunk. – De szabad e viszont nekem is kérdenem: mint vala Nagysád illy hosszas távollét alatt?
Fernando.
Hagyd-el azt. Neked beszélljem e, esztelenségeim’ eggykori czimborájának?
Tiszttartó*Tisztartó
.
Szerencsém hogy Nagysád haramiák’ Vajdája nem lett; eggy szavára öltem, égettem volna.
Fernando.
Majd eleget hallasz.
Tiszttartó.
A’ Grófné? Az a’ szép gyermek…?
Fernando.
Nem leltem-fel. Magam be nem mertem menni, a’ városba; de a’ leghitelesbb tudósításokból tudom hogy a’ Kereskedő ki tőkepénzeit, mellyeket neki hagyék, olly kötés alatt vette vala fel, hogy neki kamat’ fejébe szállást és konyhát ad, megcsalta. Erre oda hagyá a’ várost, ’s olly hírt terjeszte-el hogy testvéréhez fogja magát vonni. Hihető hogy keze’ míve után élősködik, ha él. Tudod, az illy lépésre elég elszánás volt mindég benne.
Tiszttartó.
Csak hogy itt Nagysád! Megbocsáthatjuk e hogy bennünket illy sokáig ide hagyott?
Fernando.
Nagy földet békerengettem.
Tiszttartó.
Ha feleségem ’s gyermekeim mellett kényemre nem űlnék itt, sajnálnám, hogy eggyütt nem valék. De valaha veszteg fog e már maradni?
Fernando.
Valóan, ideje volna.
Tiszttartó.
Arra végtére is reászorúl az ember. Az untalan mászkálásból úgy is semmi haszon.
Fernando.
Hah! ha az egykori arany napokat feledni lehetne!
Tiszttartó.
Annyi bú bennek a’ mennyi öröm, ’s jóval több. Még minden előttem lebeg; Midőn a’ szép Cécilt olly felette szeretetre-méltónak lelénk, midőn átalkodva rea köténk magunkat, midőn nyugtalan’ siettünk feláldozni neki ifjuságunk’ szabad-voltát.
Fernando.
’S az az idő még is olly szép, olly igen boldog volt!
Tiszttartó.
’S mikor osztán bennűnket eggy gyönyörü lyánygyermekkel megajándékoza; de épen ezt által elevenségéből, kecseiből nagy részt el is veszte.
Fernando.
Kímélj-meg ez emlegetéssel.
Tiszttartó*Tisztartó
.
’S mint nézénk-körül itt meg’ ott, meg’ emitt, és osztán ismét amott magunkat, ’s végre reá-akadánk erre az angyalra, ’s vége lőn a’ tovább vágyásnak, ’s kénytelenek valánk vagy eggyikét tenni szerencsétlenné vagy másikát. ’S midőn osztán alattomban pénzzé tevénk a’ jószágot, elillantottunk, ’s ezt a’ sem magát sem a’ világot nem ismerő szép gyermeket elloptuk, ’s ide hoztuk, számkivetésbe.
Fernando.
A’ mint látom, te még mindég úgy szereted a’ leczkézést mint hajdan.
Tiszttartó.
’S nem elég alkalmam vala e reá-szoktatni magamat? Nem valék e Nagysádnál még akkor is Lelk’isméret-igazgató, midőn innen is, nem tudom azon szép szándékból e hogy szerencsétlen hitvesét és leányát felkeresse, vagy csak a’ megszokott viszketegből? tovább vágyott, ’s nekem az indúlást elő kelle segélnem.
Fernando,
Mostanra ennyit…
Tisztartó.
Csak veszteg maradjon Nagysád, minden jól lesz.
Inas
jő.
Kapitány Nyáriné Asszony.
Fernando.
Vezessd-fel.
Fernando
magában. Ez az ismeretlen elbúsít. – Hogy az ég alatt semmi nem lehet tiszta, semmi nem egész! – Ez az asszony! – Leánya’ bátor lelke megzavart: mint
*mit
fog majd az anya’ kesergése?
Nyáriné
fellép.
Fernando
magában. Oh Isten! ’S még alakja is emlékeztet botlásimra. – Szív, emberi sziv! ha rajtad áll így érezni, így bánni: miért nem áll hatalmadban meg is bocsátani magadnak a’ mit elkövettél? – Árnya feleségem’ külsőjének. De hol is nem látom azt! – Fenn szóval. Asszonyom!
Nyáriné.
Mit tetszik, Uram?
Fernando.
Óhajtanám, maradnál az én Esztellem mellett és mellettem. Űlj-le, Asszonyom.
Nyáriné.
A’ szenvedő’ jelenléte terhére van a’ boldognak, ’s ah a’ boldogé még inkább a’ szenvedőnek!
Fernando.
Nem értelek, Asszonyom. Lehetséges volna e hogy Esztellt félre-értsd? őtet, a’ ki merő szeretet, merő istenség!
Nyáriné.
Uram, én hír nélkül akartam menni. Eresszen az Úr! Nem maradhatok. Nagy okaim vannak. Kérem, ne tartóztasson.
Fernando
magában. Melly szózat! melly kép! – Fenn szóval. Asszonyom! – elfordul. Isten! a’ feleségem! – Fenn szóval. Engedelmet, Asszonyom.
Nyáriné
magában. Reám ismert. – Hála teneked, oda fenn, hogy szívemnek ennyi erőt adtál! Én vagyok e az az eltaposott, az az öszveroncsolt, a’ ki ennyi bátorsággal bír? enyém e e’ csend? – Gondos, jóltevő, hű atya! te nem vészesz-el semmit szíveinktől hogy azt nekik félre nem teszed akkorára mikor reá legtöbb szükségek vagyon.
Fernando
vissza*vitsza
.
magában. Ha reám ismert e? –
Fenn szóval. Kérlek, Asszonyom, kényszerítlek, szóllj, szabadon; nyissd-fel szívedet előttem.
Nyáriné.
Úgy elkellene beszéllenem történeteimet; ’s hogyan hallgathatnád te, Uram, azoknak gyászos folyamokat azon nap’ midőn az életnek minden örömeit egyetemben nyered-vissza? midőn az életnek minden örömeit a’ szeretetre legméltóbb asszonynak visszaadod. Nem, Uram! kérlek, eressz!
Fernando.
Ne hagyj sikeretlen kérést tennem, Asszonyom!
Nyáriné.
Melly igen óhajtanám hogy azzal kémelhetélek vala meg tégedet és magamat! – Életem’ első szerencsés napjainak emléke nekem halálos kínokat csinál.
Fernando.
Te nem valál mindég szerencsétlen?
Nyáriné.
Úgy most nem volnék az olly szertelenűl. – Megkönnyült lélegzettel. Ifjuságom’ napjai vígak, kedvesek voltanak. Nem tudom mi vala az rajtam a’ mi a’ férjfiakat elbájolta; nagy számban igyekeztek nekem tetszeni. Kevés eránt hajlandóságot, vonszást érzettem; de nem találtam eggyet is a’ kiről hihettem volna hogy életemet kényemre fogom tölthetni társaságában. ’S így folytanak-el a’ rózsaszín múlatkozások’ napjai, hol az eggyik illyen nap mosolygva nyujt kezet a’ másiknak. És még is érezém eggy valaminek hiját. Ha midőn beljebb pillanték a’ jövendőbe, ’s elnézem az örömet és bajt, melly mindnyájunkra vár, olly férjet óhajtottam, kinek karjain végig-útazhassom az élet’ útját; eggy ollyat a’ ki, azon szeretetért mellyet neki ifju szívem nyujtand, öregebb koromban barátom legyen és védem, ’s pótolék szüléim helyett kiket értte elhagytam.
Fernando.
’S az – ?
Nyáriné.
Felleltem őtet. Felleltem a’ kire ismeretségünk’ első napjaiban minden reményeimet vélém építhetni. Lelkének eleven volta a’ legtökéletesbb hűséggel látszott öszvekötve, úgy hogy szívem eránta hirtelen’ megnyilt, ’s neki csak hamar barátságomat, ’s nem sokára szerelmemet is odaadtam. Oh, midőn fejét ölemben nyugtatá, melly forróan látszott ő azt teneked hálálni, nagy Isten az egekben, hogy neki ez édes nyugtot készítetted karjaim között! Mint röpűle-vissza hozzám a’ külvilág’ ’s annak dolgai’ örvényéből, ’s mint űzte-el a’ bús órákban minden gondjaimat édes esdekléseivel!
Fernando.
Mi háboríthatá-meg e’ boldog eggyességet?
Nyáriné.
Változó minden. Ah, ő engem olly bizonyosan szeretett mint én őtet! Volt idő hogy nem ismert egyéb boldogságot, nem egyéb örömet, mint azt látni hogy szerelme engem boldogít. Az az élet’ legszebb szaka volt; első évei eggy szövetségnek, midőn az eltölt szívet a’ legkisebb érdeklés, a’ legkisebb únadék
*ímadék
inkább gyötri mint a’ való baj. Ah, a’ könnyü úton elkísére ’s ott hagya-el egyedül a’ hol az rémítő sivatagsággá vált!
Fernando.
nevekedő háborodással. Hogyan? ’s az az ő forró szerelme, az a’ szív – ?
Nyáriné.
Ki tudná mi ver a’ férjfiaknak szívekben! – Nem sejtém-meg hogy ő – minek nevezzem azt? – elhűlésnek nevezni nem merem, nem akarom. – Ő engem szeretett; mindég szeretett. De többre vala szüksége az én szerelmemnél. Megosztotta szívét velem és eggy mással. Nem rejtettem-el tőle rettegéseimet, vádjaimat, ’s ő végre…
Fernando.
Kegyetlen lehetett – ?
Nyáriné.
Elhagyott! – Inségem’ nagy voltát nem fejezi-ki semmi név, semmi szó. Eggy pillantatban rogyott-öszve minden reményem. Midőn neki áldozott virágimnak gyümölcsei érni kezdettek, mikor azokat arathatni reméltem, akkor látom magamat elhagyva. – Elhagyva! – Elhagyva! – Minden gyámola az emberi szívnek, szerelem, bízakodás, fény, tekintet, gyarapodó birtokunk, eggy jobb karban hagyandó maradék, mind ez eggyszerre dölt-öszve szemeim előtt! Halálos csábúlás váltotta-fel dúló gyötrelmeimet, ’s öszvehasadozott, sírásaiban elalélt szívem tompa lankadásba sülyedt. Azon szerencsétlenségekkel mellyek eggy szegény elhagyottnak vagyonát érték, nem gondoltam, míg végre…
Ferdando.
A’ vétkes!
Nyáriné
elfojtott gyötrelemmel. Nem az. Szánnunk kell a’ ki férj, és még is idegen kötelékek közzé téved.
Fernando.
Asszonyom!
Nyáriné
szelíd fulánkkal, hogy eltitkolhassa érzékenységét. Nem az! Én az illyet úgy nézem mint foglyot. Azt vallják magok is hogy nincs külömben. Általvonszatnak a’ magok’ világokból a’ miénkbe, melly egészen más természetü mint az övék. Eggy ideig megcsalják magokat, ’s jaj nekünk midőn szemeink megnyilnak! – Osztán kivált én, én előbbi kedveséből csak hű házas-társa lettem, ki mindent elköveték ugyan hogy magamat kedveltessem vele ’s hogy őtet hálára kötelezhessem; ki éjjelét, nappalát arra fordította ugyan hogy házát ’s gyermekét boldogítsam; de épen e’ gondok által elbágyadék, hogy társaságom az ő igen eleven lelkének nem lehete nem ízetlen, nem unalmas. – Ő nem vétkes.
Fernando
lábaihoz esvén. Az vagyok!
Nyáriné
elborítva könyűjitől; Fernando’ nyakán. Te, én Enyém!
Fernando.
Cécile! – hitvesem!
Cécile
elfordulván tőle. Nem enyém! – Szív, el kezdesz hagyni! – ismét nyakába. Fernando! akárki légy – hagyjad kebeledbe hullani eggy boldogtalannak könyűjit. Tarts e perczentésben, ’s úgy osztán – el örökre! – Nem hitvesed! – ne tolj-el magadtól!
Fernando.
Isten! – Cécile, a’ te könyűid ez arczon! szíved’ dobogása szívemen! – Kímélj-meg! kímélj-meg!
Cécile.
Nem kívánok én semmit, Fernando! Csak ez eggy pillantást engedd szívemnek, e’ kiömlést; szabaddá leszen általa, erőssé! Megszabadítalak magamtól.
Fernando.
Vesszek-el elébb hogysem eresszelek.
Cécile.
Meglátjuk egymást – de nem e’ földön. Te másé vagy; ’s én attól meg nem foszthatlak. – Nyissd-meg nekem az eget. Eggy tekintést abba a’ boldog távolba! abba a’ boldog eggyütt-maradásba. – Az eggyetlen vígasztalása ez iszonyu órának.
Fernando
kezéért nyúl, reá tekint, megöleli. Nincs erő melly tőled elszakaszthasson. Feltaláltalak.
Cécile.
Feltaláltál? – azt a’ kit nem kerestél!
Fernando.
Oh kerestelek! Kerestelek! téged, az én elhagyottamat! téged, az én kedvesemet! Még ez angyalnak karjai köztt sem lelék nyugtot; reád emlékeztete minden, ’s leányodra, az én szeretett Mimymre. – Kegyelmes egek, melly öröm! ’S ő e ez? ő e az a’ szeretetre-méltó teremtés? – – Mindenhol kerestelek benneteket. Három esztendeje hogy nincs nyugtom. Hajdani lakunk’ helyét, házunkat elváltozva ’s más birtokában találtam, ’s megértettem pénzed’ elvesztét. Eltávozásod széllyeltépdelte szívemet; nem akadhatván nyomodba ’s e’ miatt megúnván szomoru életemet, hadi-szolgálatot vettem; ’s íme hosszas tébolygásaim után karjaid köztt vagyok, kebledben vagyok, szeretett asszony! szeretett hitves!
Mimy
fellép.
Fernando.
Oh, leányom!
Mimy.
Kedves jó atya! – ha az vagy ismét.
Fernando.
Az vagyok, és mindég az leszek.
Cecile.
Hát Esztelle? –
Fernando.
Itt sietve kell bánni. A’ szerencsétlen! – O Mimy, miért nem ismerénk ma délben egymásra! – szívem vert bennem; te tudod melly megindulásban hagytalak-el! Oh, miért nem! miért nem! Megmenténk vala magunkat e’ kíntől, meg tőle Esztellt is. – De mennünk kell. Azt mondom neki hogy benneteket nem lehete megtartóztatnom, hogy a’ búcsuvéttel nem akarátok terhére lenni. Lyányom, menj-által ’s fogass szekerembe; cselédem pakkalja eggyüve holminket. Te, édes, édes hitvesem, múlass itt addig; te pedig lyányom, mikor be lesz fogva, jer-által, ’s várjatok a’ kertben. Kifejtem magam karjaiból, azt mondom hogy csak a’ postaházig kísérlek, hogy érttetek kifizessem a’ postát. – Szegény Esztelle! megcsallak angyali jóságodért! – De mennünk kell, ’s megyünk.
Cécile.
Nem kell, ’s nem fogunk! – Fernando, eggy okos szót.
Fernando.
Fogunk, kedveseim! – El! el!
Fernando
egyedül maradva. – El! – Hova el? hova el? – Eggy hegyes vas véget vethetne e’ kimondhatatlan kínnak, ’s azon tompa érzéketlenségbe taszíthatna, mellyért most mindent oda adnék! – ’S ennyire jutál, nyomoru? – Emlékezzél melly kevély hideggel tekíntél-alá gyönyörjeidnek közepette azon boldogtalanra, a’ ki le akará vetni magáról az élet’ terheit? – Oh azok a’ boldogok! – Eggy órával elébb ez öszvetalálkozást, ’s most nem volna bajom! Nem fogtam volna Esztellt, nem Esztelle engemet. Elhitetém vala magamat, hogy e’ négy év elfeledtete vele, hogy ennyi idő begyógyította sebeit. De most? Mint jelenjek-meg előtte? mit mondjak neki? – Oh gonoszságom megnehezűl fejem felett! – Elhagyva e’ két illy szeretetre-méltó teremtést! – ’S mikor őket fellelem, magam elhagyva magamtól! – O szív! szív!
NEGYEDIK AKT.
Remeteház a’ kertben.
Esztelle
egyedül.
Szépen virítasz, szebben mint egyébkor, kedves helye a’ remélt vég nyúgalomnak! – De most nem
*mostnem
vágyok beléd – borzadok tőled, nyirkos hideg föld – most borzadok tőled. – – Oh, az elhevűlés’ bús órájiban, hányszor vonám-be főmet és mellyemet a’ halál’ leplébe, ’s megállék mélységed’ szélén, leléptem kebledbe, ’s elrejtettem élő hajlékodba inséges szívemet. Ott szívd-ki, így óhajtottam azt, te Megrothadás, mint eggy szeretett csecsemő, az eltölt, feszűlő mellyet, ’s egész létemet oszlassd könnyű álommá. De most, napja az égnek! te belé hatsz – olly vídám, olly világos minden körűlem – ’s én örvendek hogy az! – – Itt van megint! ’s eggy intésére mosolygva áll előttem a’ természet, ’s én merő élet vagyok. – ’s újabb, forróbb éltet fogok szívni ajakiról! vele, benne, általa maradandó erővel fogok lakozni. – – Fernando! – Jön! hall… – Nem, még nem jő. – Leljen itt, itt, e’ rózsaoltár mellett, rózsaágaim alatt! Neki tördelem-le e’ bimbókat. – Itt! Itt! – Azután elvezetem ernyőmbe. Jól történt, igen jók, hogy, bár mi szűk, eggyesnek nem csináltatám. – Eddig itt könyveim, papirosaim állottak. Félre most könyv! félre most papíros! – Csak jőne már! Megint elhagyva lenni! – Ha jön e?
Fernando
érkezik.
Esztelle.
Hol késél, kedves? hol múlatál? Soká, soká vagyok magamban. – elijed zavart képétől. Mi ért téged?
Fernando.
Az az asszony elbúsított. Az öreg derék asszony; de nem akar maradni; nem adja okát, de nem marad. Eresszd őket, Esztelle!
Esztelle.
Ha kedvek nincs, én nem erőltetem. – Pedig, Fernando, nem lehetek társaság nélkűl. Kivált most – nyakába esvén – most, Fernando! De hiszen te itten vagy.
Fernando.
Csendesedjél, Esztelle!
Esztelle.
Oh, hagyj sírnom! Bár mulna hamar e’ nap! Még minden tetemem reszket! Öröm – illy öröm – és így eggyszerre! Téged, Fernando! ’S csak alig – alig – Öszverogyok alatta!
Fernando
magában. Én istentelen! Ezt hagyni-el! fenn szóval. Eressz, Esztelle!
Esztelle.
A’ te hangod! Az a’ szerelem’ édes hangja! Esztelle! Esztelle! – Emlékezel mint szerettem mindég hogy mondd: Esztelle! – Úgy mint te, azt senki nem tudja mondani. Benne van a’ hangban minden szelleme a’ szerelemnek. Melly elevenen lebeg lelkem előtt azon szép nap a’ midőn azt először hallám zengeni ajakidról, a’ midőn minden boldogságom tebenned kezdődött!
Fernando.
Boldogságod?
Esztelle.
Te talán számolni kezdesz. Bús óráimat veszed számba, mellyeket keseregve töltöttem? – Ne, Fernando! ne! Oh, azon pillantot olta a’ hogy téged először láttalak, melly egészen másként leve minden lelkemben! Tudod azt a’ délutánt a’ kertben a’ bátyámnál? midőn beléptél közzénk. A’ pavillon mellett ültünk a’ vén gesztenyék alatt…
Fernando
magában. Öszvetépdeli szívemet! – fenn szóval. Tudom, Esztellem!
Esztelle.
Midőn belépél közzénk. Nem tudom, sejtetted e hogy az első pillantatban fogva vevéd figyelmemet; de én legalább láttam, jól láttam, hogy szemeid engem kerestek. Ah, Fernando! ’S a’ bátyám muzsikát hoza; te elővevéd violínedet, ’s a’ mint játszál, szemem gondatlanul rajtad függe; minden vonásait kémleltem képednek, ’s eggy véletlen pauza alatt te felpillantottál reám, ’s szemeink öszveakadtak! – Mint pirultam el! mint tekintettem félre! – Te azt láttad, Fernando, mert azután tapasztaltam hogy sokszor elnézél a’ nótázaton ’s elvesztéd a’ taktot, hogy a’ bátyám nem győze pisszegni. Minden hibás rándításod áltverte lelkemet – az volt a’ legkedvesebb zavarodás mellyet egész életemben hallottam. Minden kincsért nem mertem volna többé reád nézni. Ki kelle fuvalnom magamat, ’s mentem…
Fernando.
A’ legkisebb környülményig! – magában. Gyötrő emlék!
Esztelle.
Ollykor magam is csudálom magamat, mint szeretlek így, mint feledhetem magamat tenálad minden pillantatban, mint tarthatok mindent olly elevenen magam előtt mintha csak tegnap történtek volna. De másként hány ízben nem is beszélttem-el magamnak, Fernando! hány ízben! – Mikor utánam jövétek, mikor te barátnémmal, kit már ismertél, végig-jövél a’ boszkéten, ’s midőn ő engemet nevemen szóllíta: Esztelle! te is mondád utána: Esztelle! Esztelle! – Én téged addig szóllani is alig hallottalak, ’s még is elismertem hogy az a’ te szavad, Fernando! ’S mikor osztán reám akadtatok, ’s te nekem kezem után nyúlál, ki vala zavartabb, te e vagy én? Eggyikünk felülmulta a’ másikát. ’S e’ pillantat olta – Az én Ninym még akkor estve megmondta nekem hogy így lesz. Úgy lőn a’ hogy’ megmondta! – ’S melly boldogságok a’ te karjaidban, Fernando! – Ha az én jó Ninym láthatta volna örömeimet! Jó leány volt, sokat sirata mikor olly beteg valék, mikor szerelmemben olly beteg valék. Olly örömest elhoztam volna őtet, midőn teértted, Fernando, mindent elhagytam.
Fernando.
Mindent elhagytál!
Esztelle.
Te ezen felakadsz? ’S nem úgy van e? – Mindent elhagytam! – Vagy talán vád gyanánt hallhatsz, illyet Esztelled’ szájából? – O Fernando, teértted még mind felette kevés a’ mit tettem!
Fernando.
Oh igen, Esztelle! mind kevés! Bátyádat a’ ki téged atyásan szeretett, a’ ki téged kezén hordott, a’ kinek akaratja a’ te tetszésed volt, – ez, ugy e, nem sok? A’ birtok, a’ pénz, melly mind tiéd volt, melly mind tiéd fogott volna lenni, semmi az is! A’ helyet hol kicsinységed olta éltél, társaidat…
Esztelle.
’S mind ezek, Fernando, nélkűled! Mik voltak nekem mind ezek a’ te szerelmed előtt? De bezzeg minekutána ezt felébresztéd szívemben! – Való, mikor magamban voltam, sok ízben ezt kérdém: De miért nem lehet mind ez Fernandóval enyém? miért kellett nekünk szökni? miért nem maradhatánk mind annak birtokában? Megtagadta volna e őtőle az én jobbomat a’ bátyám? – Nem! – ’S miért épen szökni? – Oh, de szívem temelletted megint annyi mentséget horda-elő! annyit! – Hát ha csak szesz? mondám. Ki tudná azokat a’ ti szeszeiteket? – Hát ha csak úgy óhajt bírni mint szerelme’ zsákmányát? – Hát ha büszkeség, hogy csak a’ leányt bírja, ne a’ toldalékot is? ’S képzelheted hogy a’ vád’ és mentség’ elintézeteibe eggy kevés hiuság elegyítette magát, ’s így te mindég könnyen áltbúvál.
Fernando.
Leroskadok!
Kati
érkezik.
Engedjen-meg Nagysád. – Majór Úr, hol múlat? Már minden kész, ’s Majór Úr van oda. A’ Kisasszony annyi, futkorászást tétete velünk hogy már alig leltük helyünket.
Esztelle.
Menj, Fernando, kísérd-által őket; fizessd-ki a’ postapénzt, de itt légy mingyárt.
Kati.
Hát hiszen Majór Úr is megyen. A’ Kisasszony a’ Nagys. Úr’ szekerébe hagyott fogni, ’s az inas minden portékájokat felpakkolta.
Esztelle.
Fernando az megtévedés!
Fernando.
Mit tud ez a’ gyermek!
Kati.
Mit tudok? Már az való hogy rendes hogy Majór Úr itt akarja hagyni Grófnét, mert az asztalnál öszvebarátkozott a’ szép Kisasszonnyal. De ugyan láttam én millyen szépen szorongatta kezét mikor egymásnak egésségekre kívánták az ebédet.
Esztelle
megütközve. Fernando!
Fernando.
Látod hogy gyermek.
Kati.
Ne higyje Nagysád; minden fel van pakkolva; Majór Úr eggyütt megyen velek.
Fernando.
Hova mennék?
Esztelle.
Hagyj magunkban, Kati.
Esztelle.
Fernando, ragadj-ki ez irtózatos kétségből! Semmitől nem tartok és még is reszket e’ gyermeki beszédben minden ízem. – Fernando, te zavarva vagy. – Én a’ te Esztelled vagyok.
Fernando
elfordulva ’s kézen fogva Esztellt. Te az én Esztellem vagy!
Esztelle.
Fernando, elijesztesz. Képed rettent.
Fernando.
Esztelle! Én a’ legistentelenebb ’s eggyszersmind a’ leggyávább teremtés vagyok. Nincs elég bátorságom mellyedbe verni a’ kést, ’s titkon akarom nyujtani a’ mérget. – Esztelle!
Esztelle.
Az Istenért!
Fernando
reszketve és dühösen. ’S hogy jajgatásodat ne halljam, hogy ne lássam a’ kínt, szökni készűlök.
Esztelle.
Ki nem állom soha! Rogyni akar, ’s Fernandón tartózkodik.
Fernando.
Esztelle, kit karjaim köztt tartok! Esztelle, ki nekem mindenem vagy – hidegen. itt hagylak!
Esztelle
kínosan nevetve. Engemet?
Fernando
fogait csigorgatva. Tégedet! az asszonnyal kit láttál, a’ leánnyal –
Esztelle
magán kívül. Illy későn!
Fernando.
’S az az asszony nekem hitvesem.
Esztelle
merően nézvén reá. Karjai lehullanak.
Fernando.
’S az a’ leány nekem gyermekem! – Esztelle! – most sejti-meg hogy Esztelle elalélt. Esztelle! – felöleli, ’s leteszi eggy széken. Esztelle! – fenntebb hanggal. Hé! hé! jertek! segélyt!
Fernando.
Lássátok, lássátok az angyalt! – Oda van! Lássátok! – Hozzája látnak.
Mimy.
Éled.
Fernando
némán néz reá. Általad
*Altalad
! általatok!
Esztelle.
Ki az? ki az? – felkelvén. Hol van? – meglátja őket, ’s visszarogy a’ székbe. Köszönöm! köszönöm! – Kik vagytok ti?
Cécile.
Nyugtassd-meg magad’, kedves! mi vagyunk.
Esztelle.
Ti? – ’S nem mentetek-el? – Ti vagytok? – Isten! ki is mondá? – Ki vagy te? – Te vagy? – Cécilnek kezéhez nyúl. Nem, ezt soha ki nem állom!
Cécile.
Angyali-lelkű asszony! én szorítlak szívemre.
Esztelle.
Felelj! óh, felelj! – mélyen fekszik itt – Te az vagy neki?
Cécile.
Az vagyok – hitvese.
Esztelle
felszökvén, ’s befogván szemeit. ’S én? –
tántorogni*tártorogni
kezd.
Cécile.
Jer szobádba, kedves!
Esztelle.
Mire emlékeztetsz! Mi enyém? – Irtóztató! irtóztató! – E’ fák, ha őket én ültettem e? ha őket én neveltem e? Miért vál idegenné előttem minden? – Megvetve! – elveszve! – örökre elveszve – Fernando! Fernando!
Cécile.
Menj, Mimy, keressd-fel atyádat.
Esztelle.
Az Isten’ irgalmáért! áll-meg: ne menj! elő ne hívd! Távozzál! – – Atyja? férje?
Cécile
megölelvén. Szeretett angyal!
Esztelle.
’S te engem szeretsz? te engem magadhoz szorítasz? – – Nem! Nem! – Eressz! tólj-el engem! – Nyakába esik. Csak még eggy pillantatig ne! úgy sem viszem soká! – Szívem! szívem!
Mimy.
Édes Grófném, Nagysádnak ágyba kell menni.
Esztelle.
Nem állom-ki tekinteteteket. Mérget öntöttem poharatokba, mindeneteket elrablottam, Ti inségben senyvedtetek, én pedig – melly boldog voltam én az ő karjai között. – térdre omol előttök. Megbocsáthattok e nekem?
Cécile.
Ne! ne! – Ő és Mimy felemelni igyekeznek.
Esztelle.
Itt fekszem, sírok, rimánykodom előttetek és Isten előtt; engedjetek-meg! – felkél. Engedjetek? – Vígasztaljatok, enyhítsétek fájdalmomat! enyhítsétek azt! én nem vagyok vétkes. Nekem te adtad őtet, szent Isten az egekben! úgy tartottam őtet mint a’ te adományodat, mint kezednek legbecsesbb ajándékát. – Hagyj-el! Szívem meghasad.
Cécile.
Mennyei
*Menyei
szerelem!
Esztelle
nyakán Cécilnek. Szemeidből, ajakidról életnek szavai folynak. Tarts engem! támogass engem! roskadok. – Érzi inségemet! megbocsát!
Cécile.
Barátném! testvérem! térj magadhoz! csak eggy pillantatra térj magadhoz! Higyd hogy a’ ki szíveinkbe nyomta ez érzéseket, az annak idejében enyhűletet is fog érette adni tudni.
Esztelle.
Hagyj meghalni karjaidban!
Cécile.
Jer, Esztelle! –
Esztelle
hosszas pauza után hirtelen’ felhevülve. Hagyjatok! Eggy egész világ gyötrelem és zaj tolakodik lelkembe, ’s kibeszéllhetetlen kínnal dulja azt. Lehetetlen elviselnem – lehetetlen! – Igy eggyszerre! – Nem viselhetem-el! nem soha! soha! – Sülyedt szemekkel ’s némán áll eggy ideig magán kivül van; végre felpillant, meglátja őket, ’s sikoltva fut.
Cécile.
Menj utána, Mimy! Ne hagyd egyedül.
Cécile.
Tekints-alá a’ te egeidből gyermekeid’ inségekre! – Sokat szenvedtem, ’s te el nem hagyál. Adj erőt! ’S ha a’ csomót fel lehet fejteni, szent Isten, ne tépd-el!
ÖTÖDIK AKT.
Esztellnek cabinetje.
Holdvilág.
Esztelle
kezében a’ Fernando’ képe mellyet rámájáról akar lefejteni.
Mélye az éjnek, fogj-körül! boríts-el! vezérelj! nem látom hova lépek. – – Kimegyek – ki kell mennem – a’ tér világba. – Hova? ah, hova? – Kirekesztve alkotásodból! – Ott, a’ hol te, szent hold, fáimnak tetőjin csillámlasz, a’ hol ijesztően-nyájas árnyakkal fogod-körül az én Laurám’ sirjét, ott én ne mulassak többé? Ott ne e többet hol életemnek minden kincsei, minden boldog emlékeim lakoznak? – ’S te, a’ mellyben olly gyakorta olvadoztam könyörgő síránkozással! nekem készült halotti-bolt! hol életemnek minden bánatja, minden öröme alkonylik, hol, úgy reméltem azt, tetemeim nem sokára nyúgodni ’s lelkem, megkönnyedve kínjaitól, lebegni ’s az elmultakban újra élni fog – tetőled is, ah, tetőled is meg kell e válnom? el leszek e tiltva tebelőled is?
Általfogja homlokát. Megtompultál. Hála érette! Kiszáradt agyvelőd, ’s nem foghatod-meg mit tegyen eltiltatni. Megkábulnál ha megfoghatnád. – – Bátran! – De ah, szédűlök! – Isten veled! Isten veled! – – ’S többé meg nem látni? Hahh! ez érzésben tompa, koporsói fagy űl. – El innen, Esztelle! el innen! – –
A’ kép után nyúl. Téged is elhagyjalak e? –
Kést fog, ’s feszegeti a’ szegeket. Oh, hogy minden gondolat elhagyna! hogy buta alvásban, hogy könyűknek özönében folyhatna-széllyel életem! – Nyomoru vagy ’s nyomoru maradsz. –
A’ holdnak tartja a’ képet. Hahh! Fernando! mikor hozzám léptél, mikor szívem felém dobogott, nem érzetted e bízakodásomat hűségedhez, szíved’ jóságához? Nem érzetted e melly szentség nyilt-meg teneked az én szívemben? – ’S te hátra nem döbbenél? te el nem sülyedél? meg nem szaladál? Ártatlanságomat, szerencsémet, életemet, kímélet nélkűl tudtad tépni ’s letépni, ’s elszórtad útadon, mint eggy megúnt virágot! – – Nemeslelkü ember! – Mit? nemeslelkű e? – Ifjuságom – arany napjaim – ’S a’ te szívedben álnokság űlt! – Hitvesed, leányod,… Pedig az én szívem szabadságban élt, ’s tiszta vala mint a’ tavasz’ legszebb reggele! – – Minden, minden eggy reménynek… – Hol vagy, Esztelle. –
A’ képet nézelli. Illy nagy! illy kedveltető! – E tekintete rántott engem inségembe. – Útállak! Félre! fordulj-el! – Illy hódoltató! illy kedves! – Nem! Nem! – Hítetlen! – Engem! – Engem? – Te? Engem? –
A’ képnek méri a’ kést. Fernando! –
Elfordúl, keze elejti a’ kést, sikoltva ’s kifakadt sírással esik-hátra a’ szék mellett. Kedves! Kedves! – Hijába! – Hijába! –
Inas
jő.
Nagysád, a’ lovak a’ kertajtónál várnak reánk. A’ fejér-ruhát felpakkoltam. Ne feledje Nagysád a’ pénzt.
Esztelle.
Vedd-le ezt.
Inas
felemeli a’ kést, a’ képet a’ rámáról lemetszi ’s öszvegörgeti.
Esztelle.
Itt a’ pénz.
Inas.
De ha talán…
Esztelle
kevéssé veszteg áll, ’s körültekint. Jer.
Ebédlő.
Fernando.
Hagyj! hagyj! Ime reám rohan megint, ez irtóztató gyötréssel! – Pusztán, feldulva fekszik előttem – mintha semmi volna a’ világ, – mintha nem vétettem volna benne. – – Hát ők! – Hahh! nem nyomorúbb vagyok e én mint ti? ’S mit kívántok rajtam? – Mi a’ vége e’ fejtörésnek? – Ez! meg’ az! – Eggyik végétől a’ másikig! felhánytam, végig-gondoltam; mindég rettenetesbb ’s mindég irtóztatóbb! –
Általfogván homlokát. Ha végre visszapattan! Sem előre osztán, sem hátra! sem segéd, sem védelem! – ’S e’ kettő itt! A’ szeretetre legméltóbb három asszonyi-teremtés nyomoru miattam – nálam-nélkűl nyomoru – ’s velem, ah! még nyomorúbb! – Ha ki tudnám önteni panaszaimat, ha elcsüggedhetnék, ha bocsánatjaikért esedezném – ha csak eggy órát tölthetnék tompa reményben! – lábaiknál fekhetném ’s egymást-szánó inségben boldogságot kóstolhatnék! – Hol vannak? – Esztelle! te arczra-borulva fekszel a’ porban, az égre tekintesz ’s ezt nyögöd: Mit vétettem én, virágszál, hogy te engemet haragodban eltapossz? mit vétettem én, ártatlan, hogy te felém hozád e’ gonoszt? – Cécile, oh én hitvesem! – Inség! Inség! Mély inség! – Melly boldogságok eggyesülnek itt hogy engem a’ legboldogtalanabbá tégyenek! – Férj! atya! szeretett kedves! – A’ legjobb asszonyi teremtések. – ’S a’ tieid! – Tieid? – Megfoghatod e ezt, e’ hármas, e’ kibeszéllhetetlen boldogságot? – Pedig épen ez az a’ mi reám dől, a’ mi öszveront. – Egészen kíván mindenike. – Hát én? – Erre zárva az út – mély, meredek! – – Oda lesz belé. – Esztelle
*Esztetle
, ki nem állod. – Mitől fosztottalak-meg? – Önn-becsedet, ifju éltedet. – Esztelle! – ’S olly hideg vagyok. –
Pisztolhoz kap. Ki tudja? erre szükség lehet. –
Megtölti.
Cécile
jön.
Édesem, mint állunk? – Meglátja a’ pisztolt. Te útnak készülsz?
Fernando
leteszi.
Cécile.
Barátom, úgy látszik, csendesebb vagy. Szabad eggy szót szóllani veled?
Fernando.
Mi kell, Cécile? Mi kell, hitvesem?
Cécile.
Ne nevezz így míg véget érek. – Nagyon öszvebomlánk: nem lehetne e a’ csomót felfejteni? Én sokat szenvedtem; félre tehát minden erőszakos feltételtől. – Értesz engem, Fernando?
Fernando.
Hangodat.
Cécile.
Engedj útat neki szívedhez. – Én csak asszony, eggy töredékeny gyenge asszony vagyok, de lelkemben elszánás lakik. – Fernando, elvégesztem azt – elhagylak.
Fernando.
Nyilván és világosan?
Cécile.
’S te azt hiszed hogy midőn azokat akarjuk elhagyni a’ kiket szeretünk, a’ kapuféltől kell venni búcsút?
Fernando.
Cécile!
Cecile.
Szavam nem pironság, ’s ne vedd szertelen áldozat gyanánt a’ mit teszek. Eddig elvesztedet keseregtem, azon aggódtam a’ mit nem tudtam megváltoztatni, ’s íme reád találtam, jelenléted új erőt lehelle belém. Fernando, érzem én hogy az én szeretetem teerántad nem az a’ hevűlet, mellyel leány szereti kedvesét, nem az, melly kész mindent feláldozni hogy szeretett tárgyát bírhassa. Nem, Fernando, szívem hő ’s el van telve veled, ’s kész merő szeretetből teerántad magáról a’ te szerelmedről is lemondani.
Fernando.
Nem! soha nem!
Cécile.
Fernando, én téged csendben óhajtanálak.
Fernando.
Ne kínozz!
Cécile.
Boldognak kell lenned! Nekem megmarad leányom, ’s benned barátom van. Nem válunk-el, de nem leszünk eggyütt. Én tőled távol fogok élni, ’s tanúja leszek szerencsédnek. Meghitted leszek, ’s te kebelemben fogod kiöntögetni mind örömeit mind bajait életednek. Én egyedűl leveleidben fogok élni, ’s az enyémek baráti látogatóid lesznek. – ’S így enyém maradsz, ’s nem lészesz számkivetve Esztellel a’ földnek valamelly szögében, barátok maradunk, szeretni fogjuk ’s kölcsönös részvéttel tekintjük egymást. – Kezet reá, Fernando!
Fernando.
Enyelgésnek kegyetlen, valónak nem-hihető. – Menjen a’ mint menni illik, kedves! Hideg szó nem oldja-fel a’ bomladékot. A’ mit mondál, édeskén hangzik: de nem érted e hogy megcsalod magadat, gyötrelmes érezéseidet nagylelkednek szép képzeleteivel altatgatván? Nem, Cécile! nem szeretett! hitves! – Te enyém vagy, ’s én tiéd maradok. – Minek itt a’ beszéd? Minek előhordani a’ Merteket? A’ Mert meg’ annyi hazugság – Én tiéd maradok.
Cécile.
Jó tehát! – ’S a’ szegény Esztelle?
Fernando
megborzad, ’s fel ’s alá jár.
Cécile.
Mellyikünk csalja-meg magát? Mellyikünk altatgatja gyötrelmeit haszontalan, meg nem gondolt, nem-érzett vígasztalásokkal? – Oh igen! ti ismeritek magatokat, férjfiak!
Fernando.
Ne hidd-el magadat véred’ csendében. – Esztelle? ő öszve van roncsolva. Távol tőled és tőlem ki fogja nyögni kínjait. Hagyd őtet! hagyj engem!
Cécile,
Szívének, úgy hiszem én is, kedves fogna lenni a’ magány; kedves az ő bennünket-szerető lelkének annak látása hogy eggyesűlünk. Most vádolja magát. Szerencsétlenebbnek nézne engem mint volnék, ha tégedet elhagynálak, mert bánatomat a’ magáéról mérsékelné. Nem élhetne nyugalomban az angyal, nem szerethetne, ha érzené, hogy birtoka ragadomány. Jobb lesz…
Fernando.
Hagyd őtet, Cécile! hagyd klastromba menni!
Cécile.
De ha megint ezt kérdem magamban: Mi által érdemelte ő hogy négy fal közzé zárattassék? Mit vétett ő hogy legvirágzóbb éveit, hogy a’ legkecsegtetőbb remények’ erő korát töltse sírásban, epedésben, csüggedő kesergésben? hogy eltiltassék a’ maga szeretett világából? hogy, attól szakasztassék-el, a’ ki őtet lángolva szereti? attól a’ ki --- mert, valld-meg, Fernando – te szereted Esztellt?
Fernando.
Hah, mi ez? Bosszúló gonosz lélek jelent e meg nekem hitvesem’ alakjában? Mit forgatod szívemet fel és vissza? Mit szaggatod a’ megszaggatottat? Nem eléggé vagyok e megroncsolva, megtördelve? Hagyj-el! Bízzál engem bosszús végezeteimnek, ’s könyörüljön Isten rajtatok. Eggy székbe veti magát.
Cecile
megfogván kezét. Eggyszer volt eggy Gróf…
Fernando
fel-akar kelni. Cécile tartóztatja.
Cécile.
Eggy Birodalmi Gróf. – Ezt áhítatos fogadásai feleségétől, jószágától a’ Szent-földre hajták…
Fernando.
Hah!
Cécile.
A’ Gróf hű ember volt; szerette élete’ párját
*párjat
, búcsút veve tőle, gondviselésébe ajánlotta házát és vagyonjait, megölelte ’s ment. Bejárt sok földet, tengert, hadakozott ’s fogságba esett. Rabságának inségein megkönyörűle urának leánya; leszedte bilincseit, ’s megszökének. A’ leány szolga’ képében kísérte újra a’ had’ minden viszontagságai között a’ Grófot. A’ kedves hadi-szolgácska! ’S immost a’ Gróf, győzelemmel megkoronázva haza
*megkoronázva. haza
felé vette útját a’ maga méltoságos nőjéhez. – Hát a’ leány? – A’ Grófnak szívében emberiség lakott; hitt az emberiségben, ’s magával vitte a’ leányt. ’S imhol a’ hűséges házas-társ elébe-jő férjének, ’s koronázva látja hűségét, bizodalmát, reményeit, ’s karjaiba szorítja a’ Régen-vártat. ’S most utána jőnek hősei: diadalban szállanak-le délczeg paripájikról a’ honföldre; szolgáji lábaihoz rakják a’ gazdag zsákmányt, a’ temérdek aranyat, ezüstöt, ’s a’ sok drága köveket. ’S a’ hűséges nő gondolatjában már elrakogatja a’ nagy kincset üveges-almáriomába, felékesíti velek lakó-hajlékát, ’s megjelenvén a’ vendégségre rokonai, szomszédjai, holmit el is osztogat köztök a’ kincsből. – „Kedves hív házastársam, a’ legnagyobb kincs még hátra vagyon.” – ’S ki az amott, a’ ki fátyolban közelít a’ cselédek köztt? – Szelíden szálla-le
*szálle-le
most a’ nyeregből a’ leány! – Ime, mondá a’ Gróf, megfogván ennek balját, ’s bemutatván a’ szeretett házas-társnak, íme, lássd mind ezeket, ’s lássad őtet. Vedd mind ezeket az ő kezeíből! végy engem is az ő kezeiből! Ő oldotta-fel nyaklánczaimat, ő parancsola a’ szeleknek, ő mentett-meg engem, ’s szolgám volt és gondviselőm! – „Mivel tartozom neki? mit adjak neki?” – Vedd őt magát – jutalmazzd-meg őt!
Fernando
fuldokol ’s végig-borul az asztalon.
Cécile.
A’ leánynak nyakába esvén, mondá ekkor a’ szerelmes házastárs; ezer könyűkre olvadva mondá most neki: Végyed mind a’ mit adhatok; végyed felét annak a’ mi egészen tiéd, végyed őt egészen, hagyd őt nékem egészen! bírjuk őt osztozás nélkül. – ’S nyakába esvén férjének, ’s lábaihoz borulván, így monda: Tieid vagyunk mind ketten! ’S megfogták az ő kezeit, ’s ő róla függöttenek, ’s Isten győnyörködve néze-alá reájok az ő magas egeiből, földi Szentséges Helytartója pedig megáldotta kötéseket. ’S boldogságokat ’s szereteteket eggy hajlék, eggy nyoszolya, eggy sír zárá magába.
Fernando.
Szent Isten az egekben, ki angyalt küldesz hozzánk az inségnek közepette! adj erőt eltűrni az illy jelenések’ szörnyüségét! – – Hitvesem… Öszveroskad.
Cécile
megnyitja a’ cabinet’ ajtaját, ’s kiált. Esztelle!
Esztelle
nyakába esvén. Isten! Isten!
Fernando
felszökik ’s menni akar.
Cécile
megragadja. Esztelle, vedd felét annak a’ ki egészen tiéd! Te tartottad-meg őtet – te tartottad-meg őtet őnn-maga ellen – te adod őtet vissza énnekem.
Fernando.
Esztelle! feléje hajol.
Esztelle.
Nem értem.
Cécilé.
De érzed.
Esztelle
áltölelvén Fernandót Cécilhez. Megengeded?
Cécile
Fernandóhoz. Köszönöd e hogy nem eresztélek?
Esztelle
Cécilnek nyakán. Oh te…!
Fernando
mind kettejeket megölelvén. Enyémek! Enyémek!
Esztelle
megfogván a’ Fernando’ kezét, ’s hozzá*kezét. ’s hozzá
szorulván. Tiéd vagyok!
Cécile
Fernandót magához szorítván. Tieid vagyunk!