Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

PÁL

az író-asztal mellett.
E’ héten két új vásárlóm megint. Ha az ember iparkodik, csak elél; ’s bár cseppenként jő, a’ sok cseppből szép rakáska vál utoljára, ’s a’ ki kis játékot játszik, a’ kis játéknak is örül, ’s kevesebbet veszt ha veszt. Kopogás az ajtón. Szabad! – Mi jót hoz Kend?

Postalegény. Eggy terhelt levél. Húsz arany áll a’ borítékon.

Pál. Jó! igen jó! – Irjuk a’ többihez.

Pál. a’ levelet olvasván. Ezt ugyan ma nem mertem ígérni magamnak. Igy megadhatom a’ Megyeri’ pénzét, ’s emberségével nem élek-vissza. Tegnap ezt mondá: Holnap hozzád megyek. Nem szerettem hogy mondta. Tudtam hogy nem fog sürgetni, ’s így jelenése kétszerestt sürget. – Felnyitja satullját ’s pénzt számlál. Néha napján midőn a’ pénz olvadt kezemben, leginkább nem szenvedhettem azt a’ kölcsönözőt a’ ki velem szépen bánt. A’ ki kilesett, a’ ki reám jára mindég, a’ ki zaklatott, azzal én is szemtelenül bántam. Az ollyan a’ ki nem szóll, egyenesen megyen az ember’ szívének, ’s leginkább unszolja fizetésre, reánk bízván a’ mit^* óhajt. Pénzt teszen félre az asztalon. Könyörűlő Isten, hála tenéked hogy kivergődtem a’ szép gazdaságból ’s most már szárazon űlök. – Eggy könyvet veszen-elő. Áldásaidat kicsinyben, nekem, ki adományaidat nagyban tékozlottam-el! ’S úgy osztán… Ki tudnám e mondani? – – De te semmit nem tészesz érettem, mint én nem teszek semmit magamért. Ha a’ kedves teremtés nem volna, itt űlnék e ’s tölteném e fractiókkal az időt? – Oh Mariska! ha tudnád hogy a’ kit te bátyádnak gondolsz, egészen más szívvel, egészen más reménnyel dolgozik értted! Talán… ah, az csak-ugyan keserü! – – Szeret! szeret! – De csak mint testvérét. – – Pfuj! ez megint hihetlenkedés; pedig az soha nem szűlt jót. – – Mariska, boldog leszek! Boldog leszesz te is, Mariska!

Mariska be. Mi kell, bácsi? Hívtál?

Pál. Nem én, Mariska.

Mariska. Reád ért megint hogy elcsalsz a’ főzés mellől?

Mariska. Másszor meglehet. Ismerem én a’ te szavadat, Pali!

Pál. Hát mit csinálsz oda kinn?

Mariska. Eggy pár galambot koppasztaték sültnek, minthogy Megyeri úgy is itt eszik.

Pál. Talán.

Mariska. Azok hamar megsülnek. Ha kell osztán, csak szóllj. – Kérni akarom Megyerit hogy tanítson-meg új énekére.

Pál. Te Megyeritől örömest tanulsz?

Mariska. Oh, ő éneket sokat tud, és gyönyörüeket. ’S ha osztán asztalnál ülsz, ’s lecsüggeszted fődet, reákezdem; mert tudom én hogy te mingyárt elmosolyodol ha azt dallom magamba’ a’ mit te szeretsz.

Pál. Csintalan! ’s megsejtetted?

Mariska. Nagy dolog is azt sejteni a’ mit ti titkoltok, férjfiak! – Ha nincs mondani-valód, bátyám, megyek; mert oda kinn sok holmi vár. – Eggy csókot búcsúzóba!

Pál elkapván fejét. Poszpásznak – ha jól lesz sűlve a’ galamb.

Mariska. Csak nézze az ember, mi gorombák ezek a’ bátyák! Ha Megyeri, vagy valamelly más derék ifju remélhetne eggyet, ollyat szökne örömében mint a’ fal, ’s imhol ez a’ szép Úr azt is eltolja a’ mit neki adni akarok. – Azért is öszveégetem a’ galambot.

Pál. Angyal! Édes Mariska! Hogy meg tudom állani hogy nyakába nem esem, ’s neki mindent meg nem vallok! – Láthatsz e le mireánk, szent asszony, a’ ki e’ kincset nekem kezeim köztt tetted-le? – Oh igen! ők oda fenn látnak, tudnak mindent a’ mi itt esik. – Charlotte, te az én szerelmemet teeránttad nem jutalmazhatád-meg semmi jobbal sem, mint hogy kimulván, nekem hagyád leányodat. Ebben adád nekem mind azt a’ mire szükségem vala; általa csatlál ismét az élethez. Úgy szerettem őtet mint a’ gyermekedet – ’s most – Úgy tetszik, téged látlak; úgy tetszik, megifjodva adott-vissza nekem az ég hogy már most eggyek legyünk, eggyek maradjunk, a’ hogy’ életemnek szép álmában nem lehetett. – Gyönyörü! gyönyörü! Áldásodat reá, mennybeli Isten!

Megyeri belép. Jó estvét!

Pál. Édes Megyeri, én igen igen szerencsés vagyok; ez estve csoportosan ért a’ jó. Ne ma bajainkról eggy szót is! ne ma semmit a’ mi elkedvetleníthetne! Imhol a’ háromszáz forintod. Vedd-fel. Köszönöm jóságodat, szívesen köszönöm. Írásomat róla visszadod ha majd eggyszer kezedbe akad. Jer fecsegjünk eggyet.

Megyeri. Ha szükséged talál lenni reá…

Pál. Ha kell megint, igen. Tudod hogy én bízom barátságodhoz; de vedd-fel most. – Hallod e, Megyeri – Charlottnak emléke ez estve megint elevenen támada-fel lelkemben.

Megyeri. Az nálad nem ritka dolog.

Pál. Ismerned kellett volna. – Derék asszony volt.

Megyeri. Özvegy volt mikor ismeretségét csináltad?

Pál. ’S olly tiszta! olly nagy! Tegnap megint olvastam eggyik levelét. Te vagy az az eggy teremtés a’ ki felőlök valamit tud. – Satullja után nyúl.

Megyeri magában. Csak ez eggyszer hagyna békét! Hányszor nem beszéllte már! Egyébkor ugyan szívesen elhallgatom, mert a’ mit mond, melegen buzog-fel szívéből; de most egészen más dolog űl főmben. Pedig épen e’ miatt szeretném jó kedvében megtartani.

Pál. Ismeretségünknek első napjaiban ezt írta: „A’ világ megint kedves kezd lenni előttem. Pedig már elszakasztám vala tőle magamat, – az Úr által kedves! Szívem vádol: érzem hogy gyötrelmeket készítek mind az Úrnak mind magamnak. Fél esztendő előtt olly igen kész voltam volna halni; most nem vagyok az.”

Megyeri. Szép lélek!

Pál. A’ világ nem vala reá érdemes. – Megyeri, sokszor beszélltem, mint levék általa egészen más emberré. Nem festhetem neked kínjaimat, bánatomat, midőn visszatekintettem, ’s atyai örökségemet elpazarolva látám. Nem lehetett megkínálnom jobbommal, állapotját nem lehetett könnyebbé tennem. Ekkor érzettem legelőször hatalmas ösztönt kivergődni azon szorongásból mellyben eggyik napomat a’ másika után nyomorogva éltem-el. Dolgoztam; – de mit tett az? Tűrtem, iparkodtam; elmult eggy inséggel teljes esztendőm; végre eggy élesztő súgárt kaptam; vagyonom szemlátomást öregbedett, ’s ő – meghala. Meg nem maradhaték tovább; nem képzelheted szenvedéseimet. Nem tűrhetém a’ helyt hol az ő társaságában éltem, ’s elhagyni azt hol tetemei nyugszának, az is lehetetlen vala, Kevéssel halála előtt ezt írta nekem… Eggy más levelet vesz-elő a’ satullból.

Megyeri. Igen szép levél! még jól emlékezem reá; csak minap olvasánk. – Hallod e, Pál?

Pál. Minden sorát, minden szavát tudom, és még is mindég olvasom. Ha meglátom írását ’s a’ papirost mellyen keze nyúgodott, azt hiszem most is rajta nyugszik. – És valóan ott is nyugszik! – Gyermeksírást hallanak. Hogy Mariska békével nem tud lenni! Megint előkapá a’ szomszéd’ fiját, ’s azt nyaggatja napestig, ’s bosszantgat sikoltásaival midőn csendesen szeretnék lenni magamban. – Ki szóll az ajtón. – Mariska, légy csendesen azzal a’ gyerekkel, vagy küldd haza ha szót nem fogad; nekünk itt beszédünk van. – Elmerűlve áll.

Megyeri. Emlékezetét nem kellene olly gyakran fakasztgatnod^*.

Pál. Íme e’ sorok! ezek az ő utolsó sorai! utolsó lihegése a’ búcsúzó angyalnak! – öszve hajtja a’ levelet. – Igazod van; vétkes cselekedet. – Melly ritkán vagyunk méltók újra érezni életünknek elmult édesen keserü pillantatait!

Megyeri. Szenvedéseid engem igen gyakran meghatnak. Eggy leánygyermeket hagyott volt maga után, úgy mondád, ’s nem sokára az is utána méne anyjának. Bár csak az élt volna! Úgy legalább valamid maradt volna tőle a’ mibe gondoskodásaid, epedéseid tapadhassanak.

Pál éledve fordúlván felé. Leánya? Az édes virágszál volt. Azt nekem hagyta. – Megyeri, sokat tett érttem a’ sors. Oh, ha mindent elmondhatnék! –

Megyeri. Majd eggyszer, mikor szíved vele eltelend.

Pál. Miért ne kellene…

Mariska eggy gyermekkel. Jó éjtszakát akar mondani, bácsi. – De ne csinálj neki duzmadt ábrázt, se nekem. Azt szoktad mondani hogy szeretnéd ha feleséged volna ’s eggy rakáska gyermeked. Azokat nem lehet úgy sinóron tartani hogy csak akkor sírjanak mikor dolgod nincs.

Pál. Ha az enyémek sírnának!

Mariska. Való; az a’ külömbség sokat tehet.

Megyeri. Gondolja a’ Leányasszony?

Mariska, Annak felette édesnek kell lennie. – Leguggol a’ gyermekhez, ’s öszvecsókolja. én a’ kis Pistát igen szeretem. Hát ha még az enyém volna! – Már nyolcz betűt ismer; én tanítom reá.

Pál. Az az, ha a’ magadé volna, már tudna olvasni is. – ’Nem?

Mariska. Minden bizonnyal. Mert úgy reggel olta késő estig az volna dolgom hogy öltöztessem, vetkeztessem, tanítgassam, csínosgassam.

Megyeri. De mit mondana reá az atyja?

Mariska. Oh, az atyja eggyütt játszanék vele; az szint úgy fogná szeretni mint én. – Pistának menni kell, ’s pát mond. – Palihoz vezeti. – Parolát ide bácsinak! tenyeres tele parolát!

Megyeri magában. Gyönyörü édes teremtés! – Ki kell magamat nyilatkoztatnom.

Mariska a’ gyermeket Megyerihez vivén. Ide ís parolát! ide ennek az Úrnak!

Pál magában. ’S ez tiéd lesz, ’s te az övé! Ez sok; nem érdemlem azt. – fenn szóval. Mariska, küldd haza a’ gyermeket, ’s múlattassd vacsoráig Megyeri Uramat; én ki megyek, végigjárom eggyszer kétszer a’ nagy-úczát; dél olta mindég űlök.

Pál. Csak eggy szabad lélegzést a’ csillagos ég alatt. Szívem olly igen tele van; mingyárt megint itt leszek.

Megyeri. Fogj hozzá valaha, Megyeri! Ha mindég csak magadban tartod, semmi sem lesz belőle. Elvégezted magadban. Jó lesz! igen derék lesz! Könnyíteni fogsz bátyjának terhein; ő pedig – Engem ő nem szeret úgy a’ hogy’ szeretem őtet. De ő nem tud még hévvel szeretni. – Kedves kis leány! – Nem is gyanítja^* mire vágyok, azt hiszi hogy csak barátság’ érzéseivel nézem. – Jó napjaink lesznek, Mariska! – Az alkalom maga nyujtja reá magát. Ki kell magamat nyilatkoztatnom ’S ha szíve megvet… Oh, a’ bátyja megeggyezése felől nincs kétségem.

Mariska jön.

Megyeri. Haza ereszté a’ Leányasszony a’ kicsinyt?

Mariska. Szerettem volna megtartani; csak hogy látom, ellenére van a’ bátyámnak, és így nem teszem. A’ kis lator gyakorta maga kéri hogy hagyja velem hálni.

Megyeri. ’S nem alkalmatlan?

Mariska. Oh nem! Napestig olly vad, olly pajkos; eggy pillantatig sincs nyugta; ’s ha osztán mellé csúszok a’ paplan alá, olly jámbor, olly csendes mint a’ bárány. Öszveczírógat, öszveszop, hozzám simul. Néha sokáig alvásba nem tudom hozni.

Megyeri fél hanggal. Ártatlan kedves természet!

Mariska. Engem inkább is szeretne az anyjánál.

Megyeri. Mert a’ Leányasszony anyja neki.

Mariska elhallgat.

Megyeri sok ideig elnézvén. Az anyanév eggyszerre bússá tevé a’ Leányasszonyt?

Mariska. Bússá nem. De csak úgy elgondolom…

Megyeri. Mit, kedves Mariska? Mondja-ki, mondja, mit gondol-el?

Mariska, Elgondolom – vagy nem is gondolom. Csak hogy néha olly csudálatos, olly megfoghatatlan.

Megyeri. A’ Leányasszony nem óhajtott volna még soha…?

Mariska. Melly kérdéseket teszen az Úr?

Megyeri. Megyerinek az nem szabad?

Mariska. Ohajtani, soha nem. ’S ha eggyszer másszor valami e’ forma gondolat keresztülfutott is fejemen, eggyszerre oda leve megint. A’ bátyámat elhagyni nekem lehetetlen volna. Lehetetlen! ha az által nem tudom melly boldog jövendő nyilna is meg előttem.

Megyeri. Csudálatos dolog! – De hiszen nem hagyná-el ha eggy városba maradna vele.

Mariska. Nem, nem soha, nem! Ki látna neki dolgához! ki viselné gondját? – Szolgáló? – Vagy hogy épen feleséget vegyen? – Nem, az nem lehet.

Megyeri. Hát ha a’ Leányasszony’ férjéhez költöznék? Sógora neki barátja fogna lenni, ’s hármon annál jobban láthatnának a’ háztartáshoz. A’ Leányasszony’ bátyján sokkal könnyebb lenne a’ teher. – Gondolhat e, édes Mariska, szebb eggyességet?

Mariska. Úgy látszik – ’S ha megfontolom, úgy is van. De osztán úgy mutatja megint magát hogy nem megyen.

Megyeri. Nem értem a’ Leányasszonyt.

Mariska. Pedig az egészen úgy van. – Ha most reggel felébredek, az első dolgom hogy felütöm főmet, ’s hallgatom, fenn van e már. Ha nem hallok semmit, lassan kisuhanok a’ konyhába, vizet teszek a’ tűz mellé, hogy mikor már forr, a’ bátyám készen kapja kávéját mikor szemét megnyitja.

Megyeri. Kedves kis gazdasszony!

Mariska. Azután neki-űlök ’s lábtokot kötök számára, ’s tízszer is el-elmerém rajta, ha nem szűk e torokban, ha nem rövid e? De az én fejemben nem a’ mérés űl, hanem csak hogy csinálhassak körűle valamit, hogy eggyet kettőt pillantson reám mikor néha két óráig is elír, hogy eggy kevéssé felvídúljon belé. Mert látom én az ő szemén hogy jól esik neki mikor engem lát, ha nem akarja is hogy én azt tudjam. Néha alattomban kaczagok mint akarja erővel komornak tenni magát. Jól teszi, külömben napestig gyötreném.

Megyeri. Szerencsés ember!

Mariska. Én, én, vagyok az! Ha meg kellene válnom tőle nem tudnám mit kezdjek e’ nagy világon. Hiszen én is mindent magamért teszek mint más, és még is úgy tetszik, mindent őérette teszek; mert ha magamnak is csínálok valamit, mindég ő űl eszemben.

Megyeri. ’S ha majd mind ezt férjéért teszi a’ Leányasszony, képzelje melly szerencsés lesz az az ember! melly hálás lenne az! melly élet lenne az!

Mariska. Úgy képzélem magam is sok ízben, ’s olly hosszu históriát el tudok róla mondani mikor úgy megűlök, kötni vagy varrni, hogy az hogy’ lenne hogy’ nem lenne. De ha osztán a’ valójára térek, szépen kisűl hogy nem megy.

Megyeri. De miért nem?

Mariska. Hol találok embert a’ ki megnyugszik rajta ha ezt mondom: „Foglak szeretni” – de ezt hallja nyomban mellé: „úgy szeretni mint a’ bátyámat nem foglak; nekem ezután is mind azt kell tehetnem a’ bátyámért a’ mit eddig. – – Ah, látja az Úr hogy nem megy.

Megyeri. Idővel a’ Leányasszony ennek eggy részét férjéért fogná tenni, szerelmét férjére fogná általvinni.

Mariska. Az ám a’ baj. Bezzeg ha a’ szeretetet úgy lehetne emide amoda számlálni mint a’ pénzt, vagy ha az úgy tudná a’ maga tárgyát változtatni mint a’ rossz cseléd minden fertály esztendőben a’ szolgálatot^*!

Megyeri. Az idő sokat tesz lehetővé.

Mariska. Nem tudom. – Mikor úgy asztalnál űl, ebéd vagy vacsora után, ’s könyökére támaszkodik, lenéz, ’s elnémúl gondjaiban, fél óráig is el tudok űlni mellette ’s reá nézek. Ő nem szép; így szóllok néha magamban; és még is olly jól esik ha nézhetem. – Való, eggyszersmind érzem hogy, magáért gondoskodván, érettem is gondoskodik, ’s az ollyas szertelen nagyot tesz.

Megyeri. Felette nagyot, Mariska! De hát ha majd eggy férj gondoskodnék a’^* Leányasszonyért?

Mariska. Osztán meg’ még eggy: Ti férjfiak duzmadt állatok vagytok. Pali ís sokszor kedvetlen. De az ő komorsága nekem nem fáj; a’ másét el nem tudom tűrní. A’ Pali’ kedvetlenségei csendesek, még is érzem néha. Ha borúlatos pillantataiban jószívü nyájaskodásaimat hidegen veszi, eltolja. – Az engem bánt – való hogy csak eggy két perczentésig; ’s ha reá magamban duzzogok is, azért esik hogy szeretetemen meg nem ismeri mint hogy értte kevesbbé szeretném.

Megyeri. De hát ha mind e’ mellett csak-ugyan találkoznék valaki a’ ki Leányasszonyt jobbjával megkínálná?

Mariska. Nem fog találkozni! – ’s kérdés, hát én viszont megmerném e tenni vele a’ veszedelmes próbát?

Megyeri. Miért ne?

Mariska. Nem fog találkozni!

Megyeri. Mariska – találkozott.

Mariska. Megyeri!

Megyeri. Találkozott, mondom; ’s íme a’ Leányasszony előtt áll. – Hosszasan adjam e elő? rövid szókkal öntsem e a’ Leányasszony’ elébe a’ mit szívem olly rég olta rejteget? Szeretem a’ Leányasszonyt, azt tudja; ’s jobbommal kínálom-meg, a’ mit soha nem képzele. Soha nem láttam leányt a’ ki kevésbbé érzené hogy szerelemmel tölt-el maga eránt mindent a’ mi látja. – Mariska, nem gondolatlan tüzes ifju szóll a’ Leányasszonnyal; én ismerem a’ Leányasszonyt régen forgatom ezt magamban; házam kész eggy asszony’ elfogására: akar e enyém lenni? – – – Sok viszontagságokon mentem-keresztül a’ szerelem’ dolgaiban, ’s nem eggyszer tettem-fel hogy nőtelen maradok. – Imhol vagyok, édes Mariska! Ne ellenkezzék! Tudja ki vagyok, ismer; én eggy vagyok Palival. Nem képzelhet tisztább öszvelánczolódást. Nyissa-meg szívét. Csak eggy szót, Mariska!

Mariska. Édes Megyeri, hagyjon időt; én jó vagyok az Úrhoz.

Megyeri. Mondja, mondja hogy szeret! Én Palinak meghagyom helyét; csak testvére óhajtok lenni a’ Leányasszony’ testvérének; mind ketten azon leszünk hogy vídámabbá^* tehessük életét. Az én vagyonom eggyüvé-véve az övével, neki sok komor órájit el fogja oszlathatni; bátrabb lesz, szabadabb, ’s úgy osztán – Mariska, nem akarnám reá-beszélleni a’ Leányasszonyt. – Kezéért nyúl.

Mariska. Megyeri Úr – nekem soha sem ötlött eszembe. Melly elakadásba hoz engem az Úr?

Megyeri. Csak eggy szót. Szabad remélnem – ?

Mariska. Szólljon bátyámmal.

Megyeri térdre hull. Angyal! Édes Mariska!

Mariska feleszmélvén. Isten! mit mondottam!

Megyeri. Tiéd ő! tiéd! tiéd! – – – E’ gyermeki enyelgést a’ bátyja körül elnézhetem a’ kis bohónak, az lassandan általlszáll reám, ha majd hozzám szokik, ’s bátyja semmit nem veszt benne. – Olly jól esik valaha megint szeretnünk ’s látni hogy visszaszeretnek! Ehhez az ember mindég új kedvet kap. – Eggy háznál kell élnünk mind hármunknak. Én ezen a’ jóféle emberen örömest segítettem volna eddig is, de nem lehetett. Ha majd sógora leszek, nem fog olly szemérmesen bánni. Igy, a’ hogy’ eddig élt, megbódulna a’ sok kétségekbe, bízatlankodásokba, örök tartalékokba. – Minden jól lesz! ő szabadabban fog lélegzeni, a’ leány férjet kap melly nem kevés; én pedig becsűlettel tészek szert felesegre – melly igen is sok.

Pál visszaérkezik.

Megyeri. Kijárád magad’?

Pál. Felmentem az Apáczasoron, ’s a’ másikon jöttem-le. – Éjszaka menni-végig a’ városon, különös érzést csinál. Mint nyúgodott-el vagy mint siet minden a’ nyugalomnak a’ nappal’ kifárasztásai után, ’s már egyedül a’ kis boltosok’ szorgalma csípked-el valamit a’ nyugvás’ idejéből. Sokáig néztem eggy Sajtkuffantyót, mint rakogatta pápaszemes orral pislogó mécse mellett fontjába árúját, ’s mint szele eggy darabot, meg’ még eggy mást és még eggy harmadikat hozzá, míg a’ vevőnek kiütötte a’ mértéket.

Megyeri. Minden a’ maga hajlandóságai szerént teszi észre-véteit. Sok ember el fog ott menni azon az úczán a’ nélkül hogy a’ pápaszemes kuffantyó szemébe ötlött volna.

Pali. A’ mi bennünket tart, azt megszereti az ember, ’s én becsűlöm a’ kis kereskedést miolta tudom melly nehéz csak eggy forintot is öszveszerzeni ha a’ nyereség garasonként cseppen. – Elmerülve áll. – Járkáltomban annyi gondolat ment-keresztül fejemen, ’s a’ mi lelkemnek egész mélyéig hatott… elhallgat.

Megyeri magában. Ha nem bohó ember vagyok e én? Mihelytt Palit látom, alig merem magamnak is vallani hogy szeretem Mariskát. – Akárhogy’ akármint el kell neki beszélnem mi történt közöttünk. – – fenn szóval. Pali, minap azt mondád hogy innen kihurczolkodol. Te itt nehezen férsz-el ’s drágán lakol. Tudsz más szállást?

Pál andalogva. Még nem.

Megyeri. Hát ha könnyítenénk egymáson? A’ te boltod nincs messze az én házamhoz; én megférek a’ felső soron; az alsót te foglalhatnád-el; eggy hamar úgy is, tudom, nem vészesz feleséget. Az udvar ’s a’ kamara alól tiéd lehetnének; nekem tűrhető bért adnál, ’s így mind ketten nyernénk.

Pál. Te igen is jó vagy. – Igazán, az a’ gondolat engem is megszállott néha, mikor hozzád mentem ’s annyit láttam pusztán állani, holott én olly nehéz pénzt fizeték lakásért. – De holmi megint… Csak maradjon, Megyeri; nem lehet.

Megyeri. Miért ne lehetne?

Pál. ’S hát ha házasodnám?

Megyeri. Arrol is tennénk. Most megférsz a’ húgoddal; akkor feleségeddel férnél-meg.

Pál mosologva. Hát a’ húgom?

Megyeri. Neki – én adnék szállást.

Pál hallgat.

Megyeri. ’S e’ nélkül is; szólljunk egyenesen. – Rég olta szeretem Mariskát; add hozzám, Pali!

Pál. Hozzád?

Megyeri. Miért ne? Mondj igent reá. – Hallgassd, öcsém! Szeretem Mariskát! Régen forralom magamban: ő maga, te magad, ti ketten engem olly szerencséssé tehettek a’ hogy’ az lehet ember e’ világon. – Add hozzám Mariskát, Pali! add nekem Pali!

Pál megzavarva. Nem tudod mit akarsz.

Megyeri. Be igen tudom! Elmondjam e minek vagyok hijával, ’s mim leszen ha ő hitvesem, te sógorom fogtok lenni.

Pál magához térve elmerüléséből, indulattal. Soha nem! soha!

Megyeri. Mi lele téged? – Ez nekem fáj – e’ megvetés, ez útálat. – Ha kell lenni sógorodnak, a’ mi elébb utóbb csak lesz, miért ne én, a’ kit ismersz, a’ kit szeretsz? – Legalább eddig úgy hittem.

Pál. Hagyj! – Nincs eszem.

Megyeri. Végig kell mondanom. Tőled függ sorsom; egyedül tőled. Mariska jó hozzám; azt vehetéd észre. Ő téged inkább szeret mint engem, de azt nem ellenzem. Idővel férjét fogja inkább szeretni mint testvérét. Én a’ te jusaidba fogok lépni, te az enyéimbe, ’s mindenikünknek jól lesz dolga. Még nem láttam kötést melly szebben fűződött.

Pál némán marad.

Megyeri^*

Megyerí

. ’S a’ mi bonthatatlanná teszi e’ kötést – Barátom, add reá eggyezésedet! mondjad Mariskának hogy te azt nem ellenzed, hogy te azt akarod – Ő maga már reá-álla.

Pál. Reá-álla?

Megyeri. Tétovázva ’s reszkető tekintettel adta szavát ’s ment. A’ háborodás és szerelem, az az akarás és tartalék – az olly felette szép volt.

Pál. Nem! nem!

Megyeri. Meg nem foglak. Érzem, nem vagyok ellenedre, ’s még sem akarod szerencsémet. Akard, kérlek! Tégy engem boldoggá! tedd őtet boldoggá! Én úgy hiszem, te is az lessz velünk. Ne tagadd-meg kívánságaimtól szavadat! akaró szavadat!

Pál küszködő gyötrelmek köztt.

Megyeri. Nem értelek.

Pál. Őtet akarod? Mariskát akarod?

Megyeri. Mit teszen ez?

Pál. ’S ő reá-álla?

Megyeri. Mariska a’ szerént felelt a’ hogy’ leánynak illik.

Pál. Menj! menj! – Mariska! – Megjövendöltem! megmondtam!

Megyeri. Ez eggyre felelj…

Pál. Mit, felelni? – Ez fekvék egész estve szívemen mint eggy nehéz borúlat. Lobban, csattan – – Vedd! vedd! – az én Eggyetlenemet! – az én Mindenemet!

Megyeri szótlan nézi.

Pál. Vedd! – ’S hogy tudd mit vészesz – Pauza – Erőt vesz magán. – Charlott felől beszélltem, az angyal felől, hogy leányát pótolékul maga helyett kezeimben tette-le. Az a’ gyermek – hazudtam – meg nem holt – él! az a’ gyermek Mariska – Mariska nekem nem húgom.

Megyeri. Erre nem valék elkészülve.

Pál. ’S ezt tetőled kelle várnom! – Oh, hogy szívem’ sugalltát nem követtem! Miért nem zártam-el házamat teelőtted is, mint mások előtt, mingyárt a’ hogy’ ide értem! Neked, egyedül neked engedtem belépést e’ szentségbe – ’s te engem jóságaid, barátságod ’s tettetett hidegséged által az asszonyi-nem eránt vigyázatlanná tudál tenni kincsemnek őrzésében! A’ miként én valék neki színnel bátyja, úgy hittem a’ te érezéseidet a’ gyermek eránt testvéri érezésnek. ’S ha néha gyanu akara is férni hozzám, eltoltam azt magamtól mint nemtelent; a’ leány’ nyájaskodásait erántad angyali szíve’ jóságának neveztem, melly a’ széles világot szerető tekintettel nézi. ’S imhol te! – ’S imhol ő! –

Megyeri. Hallani többet mint hallék, nincs kedvem, mondanom pedig nincsen mit; és így Isten veled!

Pál. Menj! menj! viszed minden örömeimet, minden boldogságaimat! – Igy elmetszve, így lerontva minden kinézés – a’ legközelebbi kinézés – eggyszerre! – A’ legirtózatosbb meredekség’ szélen! – ’S öszvedölve az az arany tündérhíd mellyen paradízi örömek közzé reméltem jutni! Minden, minden oda! – Oda, ’s őáltala oda! a’ hitetlen által! a’ ki így éle-vissza bízodalmommal, jóságommal! – – – Pál! Pál! annyira jutál e hogy igazságtalan lehetsz e’ jó ember ellen? Mit véte ő teneked? – – – Nehezen fekszel felettem, és még is igazságos vagy, visszafizető Végezés! – Mit állasz? – És te! Épen e’ pillantatban! – Engedjetek-meg! Avagy nem eleget szenvedtem^* e érette? Engedjetek-meg! régen, igen régen szenvedek! Úgy véltem, szeretlek. Gondolatlan nyájasságok által nyitottam-fel szíveiteket egymás eránt, ’s szerencsétlenné tettelek. – Engedjetek-meg ’s hagyjatok! – Igy lakoljak e? El kell e vesztenem Mariskát? legutóbbikát reményeimnek, eggyetlen tárgyokat minden gondjaimnak – Nem! nem! – némán marad.

Mariska félve közelít. Bácsi!

Pál. Ah!

Mariska. Édes bácsi! meg kell bocsátanod; mindenre kérlek! – Te neheztelsz, ’s meggondolám hogy neheztelsz. – Gondolatlanságot követtem-el – nem tudom előadni.

Pál minden erejét öszvevévén. Mi bajod, leány?

Mariska. Oh, ha elmondhatnám! De gondolathoz nem tudok jutni. Megyeri megkért, ’s én…

Pál. Csak mond-ki, hozzá mégy.

Mariska. Én nem megyek Megyerihez! én nem mehetek Megyerihez!

Pál magában. Ez egészen másként hangzik.

Mariska. Bácsi, látom én a’ te szemedről hogy szeretnéd^* ha hallgatnék róla, ha máskorra halasztanám; de nem halaszthatom. Eggy szó mint száz: Én Megyerihez nem megyek,

Pál felkél ’s kézen fogja. Hogy’ azt, kedves Mariska?

Mariska. Itt volt, ’s annyit elbeszéllt hogy az miképen lehetne, annyit, bácsi hogy azt gondoltam hogy meglehet. Kért, adjak szót neki; ő a’ többit elvégzi veled, ’s én gondolatlan azt találtam mondani hogy szólljon hát. Megyeri ezt úgy vevé mint ígérkezést. De alig szaladt-ki számon a’ szó, már érzettem hogy az nem lehet.

Pál. Megyeri szóllott. Kérlek mindenre a’ hogy’ lehet, – azon szeretetre kérlek mellyel én szeretelek téged, arra mellyel te szeretsz engem, tedd jóvá a’ dolgot! idézzd-el!

Pál magában. Irgalmas jó Isten!

Mariska. Ne haragudj, bácsi! ’s ne haragudjon Megyeri is. Úgy fogunk élni mint eddig, mindég, mindég úgy! Mert én csak teveled élhetek, csak teveled élek. Régen fekszik ez szívemben, ’s imhol ez itt kiütötte, erőszakosan kíütötte. Én csak tégedet szeretlek –

Pál. Mariska.

Mariska. Édes bácsi! Ezen a’ fertály órán – El nem mondhatom neked mint járt, mint költ itt. – Úgy érzem valahogy’ magamat mint mikor minap a’ Piaczúczán kigyúlada; elébb csak füst vonakodott-fel; ’s eggyszer osztán a’ tűz felemelé a’ fedelet, ’s eggy lángban állott az egész ház. – Ne hagyj-el, bácsi! ne tolj-el magadtól!

Pál. Mindég csak nem maradhatunk így.

Mariska. Hisz épen ez az a’ mi engem gyötör. – Örömest felfogadom én neked hogy soha sem megyek férjhez, hogy örökké nálad maradok, hogy gondodat viselem! mindétig! mindétig! – Amoda által lakik így két testvér, ’s azt mondom néha tréfáúl magamnak: ha illy vének, ha illy gérbe-gurbák vagytok is, csak hogy eggyütt élhettek!

Pál megfogja szívét. Fél hanggal. Ha ezt állod-ki, soha nem hasadsz-meg!

Mariska. A’ te dolgod tudom más. Te idővel feleséget veszesz, ’s az nekem fájni fog, ha feleségedet nem tudom hogy’ szeretném is. – Pali, nem szerethet téged senki úgy mint én! nem szerethet úgy téged senkí.

Pál szóllani erőlködik.

Mariska. Te mindég olly titkolódó vagy; nekem pedig mindég nyelvemen forog kimondani, mind! mind! csak hogy én azt soha nem merem. Hála Istennek értte! e’ történet megnyította számat!

Pál. Elég, Mariska; ne tovább!

Mariska. Ne akassz-el; hadd mondom-ki fogytig. Azután kimegyek a’ konyhába, ’s egész nap’ elűlök munkám mellett, ’s csak néha pillantok-fel reád, mintha ezt mondanám vele: Hiszen értesz.

Pál elnémulva öröme’ teljében.

Mariska. Tudhattad régen, és tudod is, a’ szegény anyánk halála olta a’ mint felserdültem, ’s körűled voltam örökkön örökké. – Pali, én inkább gyönyörből vagyok teveled mint hálából azért hogy te engem illy testvéri szeretettel szeretsz. ’S apródonként úgy elfoglaltad fejemet, ’s szívemet, hogy már most mesterség volna egyébnek is lelni helyt bennek. – Emlékezem én mint nevettél volt te mikor románokat olvastam; eggyszer épen a’ Jülie Mandeville’ történetei voltak kezemben, ’s azt tudakoztam tőled hogy az a’ Henry, vagy kinek is hívták, úgy épen úgy néze-ki mint te? Te nevettél. Elpirultam hogy nevettél. Azután nem mertem semmit kérdeni; magamban fojtattam-el holmit; de a’ legnemesbb, a’ szeretetre legméltóbb emberek nálam mindég úgy néztek-ki mint Te. Mindég^* téged, ’s csak téged láttalak a’ nagy kertekben sétálni, lovagolni, duellálni… mosolyg magában.

Pál, Mi lelt, Mariska?

Mariska. ’S hogy elmondjam mind: Ha valamelly Dáma ugyan szép volt, meg’ ugyan derék a’ mellett, ’s igen igen kedvelt, ’s igen igen szerelmes – az mindég én magam voltam. – Csak osztán a’ darab’ végén, mikor a’ sok tűrés, várás, szenvedés után – – De ugyan bohó, fecsegő, szíves teremtés vagyok én –!

Pál. Tovább Mariska! – elfordulva. Ki kell innom az örömpoharat. Viselj te gondot eszemre, szent Isten az egekben!

Mariska. Azt leginkább nem szenvedhettem, mikor kettő igen szerette egymást, ’s eggyszer osztán kisűl hogy ők közel-rokonok vagy épen testvérek. Azt a’ Miss Fannyt nem szántam volna tűzbe vetni. – Mennyit nem sírtam rajta! elfordúl, ’s keservesen sír.

Pál felszökik ’s általszorítja. Mariska! te az én Mariskám!

Mariska. Pali! – nem, nem! én el nem hagylak! Te enyém vagy! – Tartalak. Nincs senki a’ ki tőled elszakasszon!

Megyeri fellép.

Mariska. Épen jó hogy itt az Úr. Szívem megnyilt, ’s erőt kapott hogy kimondhatom. Nem ígértem az Úrnak semmit. Maradjunk barátok továbbá is; de én az Úrhoz nem megyek.

Megyeri hidegen és sértőleg. Tudtam én. Pali hogy ha te kelsz ellenem, én leszek a’ vesztes. Visszajövök hogy levethessem szívemről a’ minek úgy is le kell menni róla. Lemondok mindenről, látom hogy a’ dolog megkészült. Legalább azon örvendék hogy ártatlanul én adtam reá alkalmat.

Pál. Fojtsd-el igazságtalan vádjaidat, ’s ne fosszd-meg magad’ eggy érzéstől mellyért hasztalan’ fognád végigvándorlani a’ nagy világot. Nézzd e’ kedves teremtést! Egészen enyém – S’ nem tudja…

Megyeri félíg élesen. Nem tudja!

Mariska. Mit nem tudok?

Pál. Itt hazudni?

Megyeri elszégyenülve. ’S nem tudja?

Pál. Mondom.

Megyeri. Bírjátok egymást! Érdemlitek!

Mariska. Mit teszen ez?

Pál Mariskának nyakába esvén. Te enyém vagy, Mariska!

Mariska. Isten! mi ez? – Szabad e visszadnom e’ csókot? – Melly csók vala ez, bácsi?

Pál. Nem a’ títkolódó, hidegnek-látszó testvér’ csókja, hanem az örökre-boldog szerelmesé. – lábai’ elébe. Mariska te nekem nem vagy testvérem; te a’ Charlotte’ leánya vagy!

Mariska. Te? – Te?

Pál. Szeretőd – ’s e’ pillantás olta mátkád, férjed, ha meg nem vetsz.

Mariska. De mondd-el, hogyan lehete…?

Megyeri. Éljétek a’ mít Isten is csak eggyszer adhat. Vedd, Mariska, ’s ne kérdd. – Elég időd lesz megmagyaráztatni.

Mariska Palit nézvén. Nem! Lehetetlen!

Pál. Oh kedvesem! oh mátkám!

Mariska általszorítván. Pali! lehetetlen!