Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

A’ mint ebédemet megettem, ’s eggyet ittam reá a’ Franczia-Király’ egésségéért, hogy elmondhassam magamnak hogy nem haragszom reá sőt kegyes voltát szívesen tisztelem – ezen megengesztelődés miatt, felkelvén az asztaltól, eggy hüvelyknyivel nagyobb valék.

Nem! mondám; a’ Bourbon-ház-felől nekem senki ne mondja hogy ők nem szelídek. – Megtévedhetnek ők is, mint más akárki: – de a’ szelídség nekik vérekben vagyon. – Ezen vallástét alatt érzettem hogy képemen eggy szebbnemü piros terjedett-el – melegebb és szívesebb az emberi-nem eránt – mint a’ mellyet a’ Bourgognei bor (legalább az ollyan a’ mellynek buteillét itt két liverével fizettem) támaszthatott.

Nagy Isten! kiálték, ’s félre-rugtam lábommal motyózsákomat; mik e’ világnak javai hogy elménket ennyire elkeseríthetik, ’s közzűlünk szerető hív atyafiak közzül némellyeket olly embergyűlölő panaszokra fakaszthatnak, mint ollykor itt meg’ amott történni látunk!

Mikor az ember békében él az emberrel, mennyivel lesz kezében könnyebb a’ tollnál az érczeknek legnehézbbike! – Előrántja erszényét, könnyen tartja ’s gond nélkül, körültekint mintha valakit keresne kivel azt megoszthassa. – A’ mint ezt tevém, minden edényt tágulni érzettem testemben. – Ereim vídámon ütöttek, ’s mind az az erő melly az életet mozgás által tartja fenn, olly kevés frictióval vitte-véghez munkáját hogy Franczia-országnak legelső physicális Précieuse-je is megtévedhetett volna bennem. Minden materialismje mellett alig merte volna állítani hogy gépely vagyok.

Bizonyos vagyok benne, mondám magamban, hogy hitét el tudnám venni.

Ezen idea’ accessiója e’ pillantatban olly magasra emelé a’ természetet, a’ mennyire csak emelkednie lehetséges vala. – Békém annakelőtte már meg vala kötve a’ világgal; ez pedig enn-magammal hozta elvégződésbe a’ czikkelyeket.

Ha most Franczia-Király volnék, mondám, melly jól járna az árva a’ ki előttem atyjának rongyaiért fogna könyörgeni.

Alig mondám-ki a’ szót, ’s eggy kéregető Monak belépe, ’s alamizsnát kére tőlem is Klastroma’ számára. – Hogy rényünk a’ vak történet’ munkája legyen, azt senki nem nézi örömest – mert a’ szerént ez adakozó lesz a’ mint az tehetős – sed non quoad hanc, vagy hogyan is van megírva – mert kedvünk’ folytának és viszfolytának bizonyos systémje nincsen – ’s tudhatni e, hogy az nem azon okból ered a’ mellyből a’ tenger’ áradása és apadása? Sok esetekben mindnyájunknak jól esnék ha ez a’ hypothéz köz javalatot nyerhetne; nekem ugyan gyakorta kedvesebb volna ha azt mondhatná a’ világ hogy eggy kis csetepatém volt a’ holddal, mellyben sem vétek sem gyalázat, mint midőn ez vagy amaz tettemet mellyben mind kettejéből elég vagyon, egyenesen az én rovásomra kénytelen rovni.

De hagyjuk ezt most. – A’ mint a’ Monakot megláttam, praedeterminálva érzém magamat hogy neki eggy fillért sem adok. Erszényemet visszaeresztém zsebembe, reágombolám a’ gombot, ’s hátra-vonúlék centrumomon, ’s ekkor egész gravitással néki-menék a’ Monaknak. Tartok tőle, tekintetemben valami urat-éreztető volt. Még most is szemem előtt lebeg képe, ’s gondolom, valami űlt benne a’ mi szelídebb bánást érdemelhetett.

A’ mint eggykori tonsúrája’ maradványából ítélheték – mind öszve is eggy két ritkás ősz fürt álla még vak szemei^* körül – a’ Monak hetven esztendős lehetett. De szemeit tekintvén és a’ tüzet melly bennek űlt, és a’ melly inkább látszott nyájas szívesség mint a’ nagy kor által szelidültnek, nem lehete több hatvannál. A’ való közben fogott állani. Bizonyosan volt hatvanöt, ’s tekintete ’s arczvonásai egyetemben, noha úgy látszott hogy eggy valami még idő előtt hányt barázdákat beléjek, megeggyeztek e’ számvetéssel.

Eggyike volt azon főknek mellyeket Guido olly sokat festegete. Szelíd, halvány, éles-látásu, felette külömböző azon ideától mellyet közönségesen a’ nyugtan-élő elhízott tudatlanság felől csinálunk, melly tekintetével mindég földön csúszkál. Előre pillonga; de a’ szerént néze-ki mintha túl e’ világon pillongana valami után. Miként juta ez illyen főhöz, azt oda fenn az ég tudja legjobban, ki ezt eggy Monak’ vállai közzé ejtette-le. Annyit mondhatok hogy az eggy Bramínnak is jól fogott volna állani; ’s ha Indosztán’ tájain akadtam volna öszve vele, tiszteletet fogtam volna eránta mutatni.

Egyéberánt figurája közönséges volt, ’s kőnnyü volt volna festeni, mert rajta nem volt semmi kedves vagy valami egyéb mint a’ mennyiben az character és expressio által tétetett azzá. Eggy vékony, ösztövér termet volt, valamivel hosszabb a’ szokott magasságnál, a’ mennyiben e’ külömböztetést is az által nem vesztette-el hogy előrehajolva állott. De ez kérő attitűd vala, ’s a’ hogyan most áll emlékezetem előtt, ez által többet nyert mint vesztett.

Három lépést tevén a’ szobába, megállott, balját mellyéhez szorította; jobbjában eggy hosszú fejér pálczát tartott. A’ mínt megállottam előtte, előmbe terjeszté Klastromának szükségeit ’s Szerzete’ szegény voltát. ’S ezt olly természetes alázatos kedvességgel tevé – varázsolva kelle lennem hogy meg nem tuda érdekleni.

De valóbb oka hogy érdekelhetetlen valék, az volt hogy előre elvégeztem vala magamban, hogy neki nem adok.

Való! mondám feleletképen felfelé-emelt tekintetére mellyel szavait bérekeszté; Való! és segéllje az ég a’ kik nem ismernek egyéb vígasztalást a’ közönség’ adakozásainál. Csak hogy tartok tőle hogy ennek tőkefundusa nem elégséges kielégíteni azon nagy kívánságok’ sokaságát mellyek reá szűnet nélkül tétetnek.

A’ mint a’ nagy kívánságokat mondám eggy könnyed pillantást vete öltözete’ ujára. Egész erejét érzettem ezen appellatiónak. Megvallom, mondám, eggy illy durva-posztóju köntös, eggyszer három esztendő alatt, ’s a’ sovány asztal hozzá, nem sokba kerűl. De annál inkább lehet csudálni hogy a’ Szerzet azon szűk értékecskéhez tolakodik ezeknek megnyerése végett, melly a’ vakok’, sánták’, öregek’ és erőtlenek’ tulajdona. A’ fogoly ki a’ maga kemény vaczkán szenvedéseinek napjait számolja ’s ismét számolja, ez is ennek eggy része után eped. Miért nem eggyike Kegyelmed az Irgalom’ Szerzete’ tagjainak, bár melly szegény vagyok is, mondám ’s motyózsákomat mutattam neki, örömmel nyitottam volna meg azt a’ szerencsétlenek’ megszabadításáért. – A’ Monak meghajtotta magát. De mindeneknek-előtte kérdésen kivül tulajdon honunk’ szegényeinek vagyon első jusok adakozásunkra, ’s én hazámban ezeket hagytam inségben. – A’ Monak tapadozó szívességgel billenté-meg fejét, mintha ezt akarta volna mondani: Igen is hogy a’ földnek minden szögében találni szűkölködést, nem kevésbbé mint az ő Klastromában. – De mi külömbséget teszünk, mondám, ’s kezemet feltettem öltözete’ ujára, mi külömbséget teszünk, Tisztelendő Pater, azok köztt a’ kik csak munkásságoknak kenyerét kívánják enni és a’ kik másoknak kenyereket emésztgetik, ’s éltekkel egyedül arra czéloznak hogy azt a’ jó Isten’ nevében tunya tudatlanságban tölthessék.

A’ szegény Franciscánus nem felele. Hirtelen pirosság szökött keresztül orczájin, de az onnan azonnal elreppent. Úgy látszott, a’ természet eltompult benne minden bántás eránt. Legalább nem mutatá hogy azt érzette volna. Kebelébe hagyá esni pálczáját, ’s alázatossággal nyomá mind két kezét mellyére ’s kifordult.

Mihelytt betette az ajtót, szívem keménységgel kezde vádolni. – Bah! mondám, három külömböző ízben, ’s nyugodtnak akarék látszatni. Hijába volt minden erőlködésem. Minden nehéz szó mellyet ejtettem volt, képzeletem’ elébe tolá magát^*.

Elgondolám hogy nekem a’ szegény Monakon semmi egyéb jusom nem volt mint megtagadni kérését, és hogy a’ be nem teljesített remény már magában ’s megalázó pironság nélkül is elég büntetés.

Elnéztem fejér hajait. Úgy tetszett, kellemes alakjában látom visszatérni ’s ezt tudakozni szelíden: Mit vétettem én teneked? mint bánhatál velem illy durván? – Nem tudom mit adtam volna eggy derék Prokátorért. – Rútul viselém magamat! kiáltám. – De ez első útam. Ha tovább megyek, megtanúlom mint illik magamat viselnem.

Legalább eggy haszna vagyon ha az ember meg nincs elégedve önn-magával – elméje excellens situatióba tétetik vásárlást tenni. ’S mivel annak a’ ki Franczia- és Olasz-országot végig akarja járni, kocsira van szüksége, ’s a’ természet bennünket többére szükségeink felé intéz és tol; én is a’ Szekérszín felé indúlék hogy vagy megvegyek vagy kibérleljek eggyet.

Eggy ócska Désobligeante melly az udvar’ eggyik szögében álla, első pillantattal szemembe tűnt. Nem szóllék senkinek, ’s bemásztam a’ szekérbe, ’s látván hogy ez alkalmasan eggyez elmémnek mostani állapotjával, előkiáltám a’ házi-cselédet, ’s meghagytam neki hogy Monsieur Desseint, a’ fogadó’ birtokosát, szólítaná-elő. De Mons. Dessein vecsernyén volt. – A’ Monak valamelly csak ekkor érkezett Asszonysággal vala beszédben a’ fogadó’ másik részében. Most nem nagy kedvem vala öszvejőni vele. Leeresztém tehát a’ szekér’ tafotakárpitjait hogy meg ne láthasson, ’s minthogy szándékom volt papirosra tenni útazásomat, zsebemből elővonám a’ tintát ’s papirost, hozzáfogék Előbeszéde’ megírásához.

Nem eggy Peripatéticus Philosophusnak kelle tennie azt a’ megjegyzést hogy a’ természet a’ maga kérdésbe-vehetlen hatalmából határt vona az emberi kedvetlenség körül. Ezt az ő czélját a’ legkönnyebb és legalkalmasabb eszköz által úgy érte-el hogy reá azt a’ csaknem meggyőzhetetlen kénytelenséget rakta hogy tulajdon hazájában szerezze-meg a’ mi neki javára való és ugyan-ott tűrje bajait. Egyedül ottan tömte-körül őtet a’ legalkalmasbb tárgyakkal mellyek szerencséjét vele eggyütt érezhetik vagy eggy részét magokra általvehetik azon sullyoknak mellyek minden időben és minden tartományban egy pár vállakra nehezek voltak volna. Nem tagadhatni hogy fel vagyunk ruházva eggy tökéletlen képességgel boldogságunkat ollykor e’ határon túl is terjeszteni. De úgy vagyon elrendelve hogy a’ nyelv’, ismeretségek’ és szövetkezések’ hija, ’s a’ nevelés’, erkölcsök’, szokások’ és öltözet’ külömbsége meg’ meg’ annyi gátlásaink, érezéseinket tulajdon sphaeránkon túl közleni, hogy az nehánykor tökéletes lehetetlenséggé lesz.

Innen természetesen kell következni hogy az érzékeny commercium’ bilansza mindég az ellen vagyon a’ ki ezt idegen földön űzi. Kénytelen venni a’ mire szüksége nincs, ’s az ár meg vagyon szabva.

Conversatióját az odavalók ritkán fogják a’ magokéikon felcserélni a’ nélkül hogy rovására nagy discontót ne tégyenek; és ha ez őtet végtére arra kényszeríti hogy magát méltányabb kufároknak kezeikre bízza hogy conversatiót, a’ millyet lehet, kapjon: nincs szükség divinatiói nagy talentomra hogy kitaláljuk, melly félen áll a’ nyereség.

Ez engem tárgyamra vezet, és ha Désobligeantomnak örök hintálásai megengedik hogy folyvást írjak, elbeszéllem az útazóknak causalis és finalis okaikat.

Midőn honjaikat e’ munkátlanok hagyják-el, ’s valamelly okból útaznak, az bizonyosan az itt következő három generális causából ered:

Testnek erőtelensége,

Léleknek gyengesége,

Kikerülhetetlen szükség.

A’ két alsóbb rubrika alá tartoznak minden szárazon vagy vizen útazóink, kik kevélységben, kandiságban, hiuságban ’s epés kedvetlenségben szenvednek. Ollykor csak eggyikében ezeknek, ollykor többen eggynél, azoknak minden lehető alnemeikben ’s minden lehető rokonságaikban egymás köztt.

A’ harmadik classis a’ vándor martirok’ egész hadát foglalja magában; kiváltképen azokat a’ kik útjaikat cum beneficio Cleri kezdik, vagy mint gonosztevők a’ Felsőség’ által ajánlott Udvari-Mestereknek felvigyázásaik alatt; vagy olly Urfiak kik a’ magok kegyetlen szüléik ’s gyámjaik által küldetnek-el ollyatén Udvari-Mesterek’ felvigyázatja alatt kiket az Oxfordi, Abeerdei, Glasgowi Universitások szoktak ajánlani.

Vagyon még eggy negyedik osztály is; de ezeknek számok olly kevés, hogy nem érdemlene különös szakot, ha eggy munkában mint a’ jelenvaló, szükséges nem volna a’ legtökéletesbb szorosságot megtartani a’ charactereknek öszvetévedhetések miatt. ’S a’ kikről itten szóllunk, ollyanok a’ kik tengereken túlra mennek, ’s idegen országokban tartózkodnak olly szándékkal, külömbféle indító-okokra nézve és külömbféle ürügyek alatt, hogy kevesebbet költhessenek, pénzt kímélhessenek. De minthogy ezek mind magokat mind más becsűletes embereket a’ szükségtelen fáradságnak eggy nagy részétől megmenthetnék ha honn gyűjtenék pénzeiket, és minthogy az ő útaztató okaik simplexebbek mint a’ mi minden egyéb Emigrantjainké; tehát én ezen jó Uraságoknak csak e’ nevet adom:

Simplex Útazók.

Azokhoz képest a’ miket itten mondánk, az útazóknak egész circuluszát ezen itt következő kevés rubrikák alá lehet szedni:

Henye Útazók.

Kandi Útazók.

Hazudozó Útazók.

Negédes Útazók.

Hiu Útazók.

Epés Útazók.

Ezeket követik a’ kénytelenségből útazók:

A’ vétkei miatt Útazó.

A’ szerencsétlen ’s vétlen Útazó.

A’ simplex Útazó.

’s legvégül – engedelmével a’ kegyes Olvasónak:

Az érzékeny Útazó,

melly nevezett alatt enn-magamat értem – a’ ki útazásomat megtettem, ’s már űlök, ’s számot akarok adni útazásom felől, és a’ ki épen a’ szerént útaztam kénytelenségből és par le besoin de voyager mint akárki ezen classisban.

Látom én hogy mivel az én útazásaim ’s tapasztalásaim minden Praedecessoraimnak útazásaiktól ’s tapasztalásaiktól igen igen külömböznek, nekem magamnak külön új polczot kell vala elfoglalnom. De ha elébb akarnék vonni figyelmet magamra mint azt nekem a’ vehiculum’ új voltán kivül jobb okok engedhetik, félek, hogy a’ hiu Útazó’ jusaiba vágtatok.

Elég az hogy Olvasóm, ha útazott, az elmondottaknak gondos meghányások után, alkalmassá tétethetik ezen laistromban a’ maga helyét ’s rangját kitalálni. Az eggy lépés lészen az ő maga-ismérete felé; mert feltehetni tizet eggyre hogy abból a’ mit útazásakor magával vitt vagy útazásából haza hozott, valami kevés hasonlóságot és mázt mind a’ mostani óráig meghagyott magán.

Az az ember a’ ki első ültete Bourgognei vinyikét a’ Jó-Remény-fokán – jegyezzük-meg hogy az Holländer volt – meg sem álmodta hogy ő Kápon ugyan-azt a’ bort fogja inni a’ mellyet a’ vesszők a’ Franczia-országi hegyoldalokon termenek – ahhoz az Úr igen is phlegmás Úr volt – de kétségbe-vehetlenül fogta hinni hogy ihatik belőle valami bornemü levet; jót e, rosszat e, középszert e – annyit a’ világ’ dolgai felől csak tudott hogy az nem az ő tetszésétől függ, hanem attól a’ mit közönségesen szerencsének mondanak. Azonban várt minden jót. ’S e’ reményében, határtalan bízodalma mellett fejének erejéhez, ’s mértékletes-volta mellett annak nagyságához, a’ Myn Herrnek könnyü vala a’ maga új szőlejében mind eggyikét mind másikát leinni, ’s felfedvén meztelenségeit, nevetségévé lenni a’ népnek.

Épen így jár a’ szegény Útas ki magát a’ Hajós- vagy Postalegények által végig-viteti ennek a’ mi világunknak legpallérozottabb országain hogy isméreteket ’s tudományokat szerezzen.

Tudományokat és isméreteket, igen is, lehet szerezni, hahogy az Útas magát a’ Hajós- és Postalegények által e’ végre hordatja. De ha hasznos isméreteket ’s való tudományokat e? az merő Lottéria. ’S még akkor is minekutána már a’ Játszó kivonta a’ jó sorsot, az szükség hogy a’ nyert summa vigyázattal ’s takarékosan költessék-el, ha akarjuk hogy hasznot hajtson. De minthogy mind az aquisitióra mind az applicatióra nézve mindég kevesebb a’ találó mint az üres czédula: csekély véleményem abban határoztatik, hogy az ember szint olly okosan tenne ha meg tudná nyerni magától, hahogy külföldi isméretek ’s tudományok nélkül kényére űlne honjában, kivált ha ott mind eggyikben mind másikban nincs tökéletes fogyatkozás. Mert valóan gyakorta láttam és sok ízben, szívemnek nagy fájdalmával, millyetén mély sorokat kelle az újsághajházó Útazónak, kit feljebb kandi Útazónak nevezénk, keresztülgázolnia, hogy holmi dolgokat láthasson ’s holmi felfedezésekbe kukkanhasson, mellyeket, a’ mint Sancho Pansa mondá a’ maga nagy-bölcseségü Urának, honn szárazban is láthatott volna. Olly megvilágosodott században élünk hogy alig van Europában tartomány és szug melly fényt máshonnan nem venne és máshova nem adna. A’ tudományok a’ magok legtöbb részeikben hasonlók az Olasz-országi városok’ muzikájikhoz – ingyen kapja őket az ember, ’s hallhatja ha nem fizet is.

Már pedig nincs nemzet a’ nap alatt – ’s Isten bizonyságom, kinek ítélőszéke előtt eggykor én is állani ’s e’ könyvről is számot adni fogok, hogy nem szóllok dicsekedésből! – már pedig nincs nemzet a’ nap alatt melly a’ tudományoknak külömböző nemeikben több bővelkedést mutathasson – a’ hol tudományt inkább lehessen szerzeni ’s bátrabban lehessen űzni, – a’ hol a’ Mesterségek inkább élesztetnének ’s illy sebesen gyarapodnának, – a’ hol a’ természet, nagyjában ’s egészében véve, kevesebbet tagadott volna meg, – és a’ hol, eggy szóval, több elmésség és külömböző characterek találtatnának az elme’ táplálatjára… Földi Uraimék! hova? hova?

„Mi csak e’ kocsit jövünk megtekinteni.” – Alázatos szolgájok! kiáltám, kiugrottam a’ szekérből, ’s lekaptam nekik süvegemet. – Meg nem tudtuk fogni, mondá az eggyik, ki, a’ mint lelém, újsághajházó Útas vala, honnan jő hogy e’ kocsi mozgásban vagyon. – Az, mondám hidegen, ez Előbeszéd’-írásának mozgása volt. Egész életemben sem hallottam, mondá a’ másik, a’ ki simplex Útazó volt, Désobligeantban írt Előbeszédet. – Való, mondám; Vis-a’-vis-ban jobb volt volna.

Minthogy az Angol nem azért útaz hogy Angolt lásson, visszatértem szobámba.

A’ mint szobám felé a’ folyosón végigmenék, több árnyat sejtettem-meg mint a’ mit magam tehettem. Úgy is volt; Mons. Dessein megjött a’ vecsernyéből, ’s megettem, süveg’ levéve, igen nagy tisztelettel ballagcsált, emlékeztetni akarván hogy szekérre vagyon szükségem. Előbeszédemmel alkalmasan kiírtam fejemből a’ Désobligeantra-vágyást; ’s hallván hogy Mons. Dessein a’ szekér felől vállat-vonítva szóll, ’s érezteti velem hogy az nem illyen Úrnak való; hamar kitaláltam hogy valamelly ártatlan Útasé lehet, ki azt, minekutána azon útját mellyet tenni most én készülék, már elvégezte, Mons. Desseinnek ismeretes jámborságára ’s becsűletére bízta, hogy adná-el minél lehet jobb áron. Négy holnapja mult vala el immár hogy bérekesztvén pályafutását Europának szárazán, a’ Mons. Dessein’ udvarának eggyik szegletében talála megnyugvásra. Mikor útját elkezdé vala, kivakolták, megfejelték ugyan: de mind a’ mellett hogy a’ Cénis’ hegyén, hol kétszer szenvede törést, ugyan-annyiszor helyre is igazították, ennyi sok viszontagságok által felette siralmas állapotra jutott. Annyit azonban sohol nem szenvede mint Mons. Desseinnél talált sokholnapi megpihenése alatt, hol kénytelen vala kiállani minden irgalom nélkül az eső vizek’ özönét melly reá a’ fedélcsatornyából ömlött. Igen is, sok jót felőle mondani épen nem lehete. De csak lehete valamit. És ha eggy két szó enyhíthet a’ nyomoruságon, útálom azt a’ ki ezzel fukarkodhatik.

Lássa Uraságod, mondám ’s mutató-ujomat mellyére értetém Mons. Desseinnek, ha én volnék itt a’ Fogadós, mindent el fogtam volna követni, hogy a’ szegény Désobligeante vevőt találjon. Most az Uraságodnak, valamikor mellette elmegyen, mindég szemre-hányást lóg feléje.

Mon Dieu! mondá Mons. Dessein. Mi közöm énnekem hozzá? – Engedjen-meg Uraságod, eggy bizonyos gondolkozásu embernek a’ maga tulajdon érezéseihez mindég van köze. Meg vagyok győződve hogy a’ melly ember mind magáért mind másért érez, – ám tagadja ha meri – Uraságod minden éjjel mikor szakad az eső, szenved lelkében. Uraságod annyit szenved mint ez a’ machín.

Mikor a’ complimentben annyi a’ kesernyés mint az édes, úgy tapasztaltam mindég, az ángol soha nem tudja, megértse é, ne é. A’ franczia segélyt magán: Mons. Dessein meghajtá magát.

Az ugyan való! mondá. – De én ezen esetben eggy nyugtalanságot csak eggy másikon cserélnék-fel, ’s veszteni fognék a’ csere által. Ha eggy kocsit toltam volna Uraságodra melly már a’ félútban széllyel találna omlani – mit kellene szenvednem hogy illy embernél hoztam rossz vélekedésbe magamat? Én nem örömest veszteném-el eggy homme d’esprit’ becsűlését.

A’ pill egészen az én receptem szerént vala készülve; illő vala tehát hogy elnyeljem. Visszadám Mons. Desseinnek a’ meghajtást, ’s további casuistikázás nélkül eggyütt menénk Remiséhez, hogy ott-álló szekereiket végig-tekinthessem.

Czivakodásra-teremtett rút világnak kell lenni ennek a’ miénknek mellyben a’ vásárló az eladóval csak eggy rongyollott postaszekér miatt is nem mehet-végig az úczán a’ nélkül hogy a’ maga emberét olly szemekkel nézze mintha vele a’ Hyde-park felé venné útját hogy ott duelláljanak. Én részemről, a’ ki duellálni nem igen tudok, ’s Mons. Desseinnel semmiben nem mérkezhetem-öszve, azt a’ sokféle öszvés-visszás indúlatokat érezém magamban mellyeket ez a’ situatio szokott támasztani. Szembe-fogám Mons. Desseint, mintha keresztül akartam volna nézni rajta; elébb en face, majd en profil – ollyan, mondám, mint eggy zsidó, majd, mint eggy török – ki nem állhattam parókáját – szidtam magamban, átkoztam – azt kívántam hogy hordják-el az ördögök.

’S mind ennek kell felgyúladni az ember’ szívében három négy louis-d’ór miatt? mert legfeljebb is ez az a’ mit rajtam az illő áron túl vonhatna. – Alacsony szenvedelem! kiálték, ’s megfordultam, mint a’ hirtelen’ megváltozott szándékban teszünk. Alacsony, embertelen szenvedelem! A’ te karod minden ellen van kinyujtva, ’s mindennek karja teellened! – Ne engedje Isten… monda eggy asszonyi szózat; megfordúlék, ’s látám hogy épen az az Asszonyság áll előttem, kivel az elébb^* a’ Monak eredett vala beszédbe az udvaron. – E’ szókra általfogá homlokát, ’s utánunk indult a’ nelkül hogy azt én vagy Mons. Dessein vettük volna észre. Ne engedje Isten, mondám, ’s feléje nyujtottam jobbomat. Kezén fekete selyemkeztyü volt melly csak ujai’ végeiken volt nyitva. – Elfogadta jobbomat vonogatás nélkül, ’s a’ szekérszín’ ajtajához mentem vele.

Mons. Dessein ötvenszernél többet diablírozta-el magát míg látta hogy nem a’ szekérszín’ kolcsa az a’ mit hozott. Mi nem váránk kevésbb nyugtalansággal mint ő maga hogy nyilna-meg a’ zár, ’s én olly mélyen el valék merülve, hogy nem is tudtam hogy kezem még is fogja a’ Dáma’ kezét, ’s Mons. Dessein bennünket, kezet kézben ’s arcczal e’ bezárt ajtó felé fordulva, ott hagya, ’s bíztatott hogy rövidebb idő alatt mint öt percz, ismét nálunk fogna teremni.

Eggy öt perczig tartó beszéllgetés illy helyzetben ér annyit mint eggy öt századokig tartó az úcza felé. Az utolsó esetben az ember a’ beszéd’ tárgyát abból veszi a’ mi magán kivül van; de mikor szemei eggy holt falnak vagynak intézve, akkor azt önnmagából szokta meríteni. Eggy eggyetlen pillantatnyi némán-létel így magunkban minekutána Mons. Dessein eltávozott veszedelmes lehetett volna, a’ Dáma vissza fogott volna fordulni. Én tehát a’ conversatiót haladék nelkül elkezdém. Mi indított erre, – minthogy nem azért írok hogy szívem’ gyengeségeit ezen útam alatt mentegessem, hanem elbeszélljem – azt olly szépítés és színlelés nélkül fogom elmondani a’ mint érzettem.

Azt mondván az Olvasónak hogy nem akartam kilépni a’ Désobligeanteból, mert a’ Monakot eggy épen érkezett Dámával beszédbe eredve láttam, valót mondottam. De az egész valót el nem mondottam. Mert a’ mi engem visszatartott, nem csak félelem vala, hanem az asszonynak szép külsője is. – Az a’ gyanu futott-végig agyomon hogy a’ Monak elbeszéllte neki mi történt közöttem. Ezen lelkemnek eggy húrja hamishangúvá lön. Klastromába óhajtottam a’ Monakot.

Mikor a’ szív elébe-vágtat az észnek, az értelem nagy fáradságtól van megmentve. Bizonyos valék hogy az asszony a’ jobb teremtések’ számokból való. Mind a’ mellett nem törtem magamat rajta tovább, ’s irdogáltam az Előbeszédet.

A’ behatás ismét felébrede, másodszor látván-meg az asszonyt az úczán. Az a’ bátor és még is szemérmes mód mellyel nekem kezét nyujtotta, látatá velem hogy volt nevelése ’s hogy esze van. ’S midőn kezénél fogva eggyütt mentem vele, olly nem tudom melly édes szelídséget, hajlandóságot érezék körűle melly egész lelkemet eltölté nyugalommal, vídámsággal.

Jó isten, mondám, melly öröm volna az Illyetén teremtéssel eggyütt-menni végig a’ világon.

Arczát még nem láttam volt. Arra nem vala szükség. A’ portrait el vala kezdve még minekelőtte a’ Remise’ ajtajához értünk; ’s Mademoiselle Phantasie elvégezé az egész főt; ’s gyönyörködék elhitetni velem hogy az a’ maga Istennéjének szint olly jól álla mintha a’ Tiberisz’ fenekéből vonták volna elő. – De te, kis Varázs, eggy szédítgető ’s szédítgetett bohó vagy! És ha napjában bennünket hétszer megcsalsz is képeiddel ’s festéseiddel, te azt olly kedveltetéssel tészed ’s te a’ te portraitidnek olly Világosság-angyalai-alakot tudsz adni hogy az ember reád igazán nem neheztelhet.

A’ mint a’ Remíse’ ajtajához érénk levoná kezét homlokáról, ’s az arcz előttem nyitva állott. Huszonhat esztendős forma volt; bőre igen tiszta, szintén az általlátszhatásig, ’s orczáján nem vala sem fejér sem piros, fekete hajaiban nem púder. – Eggyenként vevén a’ darabokat, a’ fő nem vala szép; de azon megvolt az a’ kecs melly reám elmémnek ezen helyzetében inkább hatott mint a’ szépség – érdeklő volt. Úgy tetszett nekem hogy eggy szép özvegynézés’ characterét lelhetem benne, még pedig a’ fogyás’ pontjában midőn a’ szomor’ első két rázásai elmultak, ’s a’ szív nyúgalomban kezdi már tekinteni veszteségét. De ezen líneákat a’ Szerencsének ezer más verdesései is vonhatták. Vágytam tudni mellynemű verdesések által vonattattak, és ha most az a’ bon-ton volt volna módiban melly Esdrásznak idejében uralkodék, ezt tudakolám vala tőle: Mi lelt tégedet, ’s miért vagy illy szomoru, ’s a’ te lelked mi miatt vagyon így elbúsulva? – Eggy szóval, jóakaratnak érezéseit érzettem eránta magamban, ’s feltettem hogy eggy- vagy másképen nyájasságot teszek neki, ’s végre szolgálatommal is megkínálom.

Ez vala a’ mi tolt. – ’S ezen tolatásban hagyattam vala véle egyedül, kezemben tartván kezét, ’s arczainkkal a’ Remíse’ ajtaja felé – ’s jóval közelébb az ajtóhoz mint a’ szükség elmúlhatlanképen kívánhatta.

Valóan, szép Asszonyság, mondám, ’s a’ mint szóllani kezdék eggy kisség felemelém kezét; ez különös szesze a’ Szerencsének, midőn két tökéletesen isméretlen lényt így kézen fog – két külömböző nemből és talán eggymástól igen messze fekvő szögeiből a’ földnek. – ’S őket eggy pillantat alatt olly szíves, olly bíztos helyzetbe teszi a’ millyeténbe maga a’ barátság sem teheté vala, ha ehhez eggy egész holnap olta készült volna is.

’S a’ te reflexiód, Uram, eléggé mutatja mennyire vagy kiforgatva e’ történet által magadból.

Midőn situátiónk ollyan a’ millyennek azt magunk ohajtottuk volna, nem bánhatunk fonákabban mint midőn azon történetekről szót teszünk mellyek azt ollyanná csinálják. Te ezt köszönöd a’ Szerencsének. Az eddig jó. A’ szív tudta ’s örült neki; ’s egyedül eggy Philosophe anglais adott volna felőle hírt az elmének hogy ez változtassa-meg ítéletét.

Ezt mondván, keze eggyszerre visszavonult; melly, úgy tetszék, elég magyarázat volt a’ texthez.

Nyomor ideát támasztok Olvasóimban szívemnek erőtlensége felől, midőn azt vallom hogy e’ csekélység bennem olly sajnos érezést támaszta mellyet méltóbb okok is nehezen fogtak volna szülhetni. Bánkódtam a’ kéz’ visszavonulásán, ’s a’ mód^* mellyel azt elvesztém, sebembe sem bort sem olajat nem öntött. Soha nem valék éltem’ napjaiban olly eggyügyüen megzavarva, ’s még zavarodásom felett olly bohósan elszégyenülve.

Az igazán-asszonyi szív’ diadala az efféle győzedelmeken nem tart sokáig. Igen kevés secundák mulva kezét ruhámnak kézhajtékára tette-fel hogy feleletét folytassa, ’s így eggy vagy más módon, Isten tudja egyedül, miképen visszanyertem situatiómat.

Szóllott; – de nem vala hozzá mit adnia.

Más fordúlatot adtam a’ beszédnek; mert mind a’ beszéd mind a’ morál melly említett szavaiból kitetszék, mutatá hogy nem valón fogtam-fel characterét. A’ mint arczával felém fordult, az a’ tűz melly melegséget kölcsönze szavainak, elalva volt; muszkelei ellankadtanak, ’s ismét azt a’ szenvedő jámbor alakot látám rajta melly engemet elébb annyira érdeklett. Szomoru dolog hogy illy lelkesült képen bánatnak kelle lakoznia! Szántam szívem’ mélyéből; és ha az valamelly vastaghártyájú szívnek nevetséges lészen is, kimondom: ölembe vehettem volna őtet mindenek’ láttára, ’s nem pirultam volna tettem miatt.

Ujai az enyémbe valának kolcsolva, ’s ereimnek elevenebb verések ott a’ hol azok az övéihez értenek, mutaták neki mi esik bennem. Földre sülyedtek szemei. Ezt elnémulás követé nehány pillantatig.

Félek hogy ezenközben némelly gyengébb erőlködést találtam tenni, ’s megszorítani kezét, mert úgy hiszem hogy én még gyengébbet éreztem az enyémben. Az nem vala visszahúzás; még csak gondolat vala azt akarni. Csalhatatlanúl elvesztettem volna azt most ismét, ha inkább ösztön mint ész az utolsó segédet nem adta volna az efféle veszélyekben szolgálatomra – azon gondolatot, hogy tartanám tágabban, mintha elereszteni szándékoznám. Igy eltűrte míg Mons. Dessein megérkezett a’ kolccsal. Azalatt elmélkedtem miként törölhetném-ki elméjéből a’ szegény Monakkal történt dolgom’ kedvetlen béhatásait, hahogy az néki ezt elbeszélleni találta.

A’ jó öreg Monak csak hat lépésnyire vala előttünk midőn ő ismét eszembe juta. Bátortalanul jöve felénk, nem egyenesen nekem, mintha kétségeskednék, megszólítson e vagy ne. Mind a’ mellett elérvén hozzánk, állva maradott, teljes szabadsággal. Eggy szaruszelenczét tarta kezében, ’s nyitva nyujtá felém. – Kóstolja Atyaságod az enyémet, mondám, kivonván zsebemből a’ magamét – eggy kisded szelenczét tekenős-béka-héjból – ’s kezébe adtam. Gyönyörü! monda. – Tegye hát Atyaságod nekem azt az örömet, ’s tartsa-meg tobákomat szelenczéstül; ’s hamikor néha belé nyúland, jusson eszébe hogy emlékűl attól kapta a’ ki durván bántotta-meg, noha szíve nem akarta megbántani.

A’ szegény Monak úgy elveresűle mint a’ rák. Istenek! monda, ’s öszvecsapta tenyerét. Uraságod engem meg nem bántott. – Nem tehetem-fel az illyet, mondá az asszony a’ Monakhoz. – Most én pirultam; de melly mozdúlataim miatt – azt azok tudják a’ kik tanulták ismerni a’ magokéit – sőt igen is keményen bántam vele, Asszonyom, a’ nélkül hogy arra nekem a’ Páter okot adott volna. Lehetetlen! kiálta az asszony. Oh Isten! monda a’ Monak eggy elevenséggel melly neki idegennek látszék; az az én hibám vala, ’s gondolatlan buzgóságomé. Az asszony ezt is lehetetlennek mondá; ’s én eggyesítém állatásomat az asszonyéval, hogy eggy kormányzott-elméjü embernek, mint ő, mást, bár ki legyen az, megbántani lehetetlen vala.

Még ekkoráig nem tudtam hogy a’ versenygés az érző-részeknek az emberi testben illy édes rándúlatokat okozhasson. Szó nélkül állánk eggy ideig, nem érezvén azt a’ nevetséges aggodalmat melly bennünket akkor szokott elfoglalni mikor valamelly társaságban tíz perczig egymásra nézünk ’s nem szóllunk. Ezen pausa alatt a’ Monak végig-dörzsölte ruhájának uján a’ szaruszelenczét, ’s a’ mint az e’ dörzsölés által fényességet kapott, mélyen meghajtá magát ’s ezt mondá: Késő volna mondani hogy bennünket elménknek jósága tévesztett é e’ vetélkedésbe, vagy gyengesége. – Akármellyike, Uram, hagyjuk azt most; de engedd-meg, hogy e’ szelenczét cserébe nyújthassam neked. Ekkor ide nyújtá a’ magáét, ’s a’ másikkal az enyémet tartotta, megcsókolta, béeresztette keblébe, ’s ment.

Ez a’ szelencze most látszható eszköze az én relígiómnak, midőn lelkemet felül igyekszem emelni a’ földieken. Ritkán esik hogy az tőlem elmaradjon, ’s gyakor ízben szóllítom-elő eggykori birtokosa’ lelkét hogy az enyémnek küzdendő tusáim köztt az élet’ bajaival szelíd jósága által példányom legyen. Azok az övének elég csatát adtanak, a’ mint azt beszédjeiből értettem, míg, nem érvén-el katonai szolgálatjainak jutalmát, és szerencsétlen lévén a’ legédesbb szenvedelemben, negyvenötödik esztendős korában a’ kardról és a’ szép nemről lemondott, ’s nem annyira a’ Klastromban mint önn-magában nyugalmat keresett.

Szívem el van fogva, mert kénytelen vagyok mondani hogy midőn utolszor voltam Calaisban ’s Pater Laurentius után tudakozódtam, azt kapám feleletűl hogy három holnap előtt megholt, és hogy nem a’ Klastrom’ kriptájában, hanem, kívánságához képest, eggy ezen Klastromhoz tartozó temetőben fekszik, fél órányira a’ városhoz. Vágytam látni hova takarították. Dombja mellett űlvén midőn elővontam a’ kis szaruszelenczét, ’s eggy két szál csalánt sírfája mellől kiszakasztottam – azoknak ott semmi helyek nem volt – mind ez olly hatalmasan fogá-el érzéseimet hogy eggy könyözönben látszék elolvadni akarni. – De olly lágyszívü vagyok mint eggy asszony, ’s kérem a’ világot, ne nevessen. Szánjon inkább.

Ezen egész idő alatt ki nem eresztém az asszony’ kezét, ’s olly sokáig tartottam ott hogy illetlen volt volna kiereszteni a’ nélkül hogy elébb ajakomhoz nyomjan. Bágyadt halvány képe eggyszerre elevenedett fel midőn azt tevém.

A’ két Útas, kikkel az udvaron beszélltem vala, e’ fontos pillantatban menének-el mellettünk; ’s látván bíztos nyájaskodásainkat, férjnek ’s feleségnek képzelének. Megállottak mellettünk ’s eggyike közzűlök, az Újsághajházó Útas, kérdést teve, ha más nap indúlunk e Párizs felé. Én egyedül magamért felelhetek igennel, mondám, ’s az Asszony azt vetette szavaimhoz, hogy ő Amiensbe megyen. Mi ott tegnap ebédelénk, mondá a’ simplex Útas. Uraságod is ott megyen-el, ha Párizsba akar menni. – Meg akarám neki köszönni annak tanítását hogy Amiens útjában fekszik Párizsnak, de kezem véletlenűl meglelé zsebemben a’ szaruszelenczét, kivontam azt, ’s belé nyultam. Meghajtám neki magamat, ’s szerencsés általmenetelt kívánék Doverig. Magunkban maradánk.

’S mi rossz volna abban, mondám magamhoz, ha e’ Szomorodottnak azt a’ kérést tenném hogy szekeremben fogjon helyt? Mi nagy szerencsétlenség eredhetne abból?

Természetemnek minden nemtelen szenvedelmei, minden rossz hajlandósága zajba jövének, midőn az ajánlást közelebbről tekintém. Kénytelen lészesz még eggy lovat fogatni a’ kettő mellé, monda a’ Fösvénység, ’s ez húsz lívert röpít-ki erszényedből. – Nem tudod kinek hívják^*, nem tudod kicsoda, mondá a’ Gyanu; ’s – melly alkalmatlanságba vethet a’ lépés; ezt sugá a’ Félénkség.

Higy nekem, monda a’ Tartalék, azt fogják hírlelni hogy ágyasoddal szöktél-meg és hogy szót adátok egymásnak hogy Calaisban találkozzatok-öszve.

Kinek mersz osztán szemébe nézni? kiálta teljes torokkal a’ Képmutatás. – ’S soha nem remélheted hogy pályádon elébb hágdalj! ugymonda a’ Rettegés. – Soha nem léssz több mint eggy szegény Falusi-Predikátor! mondá a’ Kevélység.

De a’ becsűlet azt tanácsolja, mondám Magam. ’S minthogy én mindég első mozdulataimat szoktam követni, ’s nem hallgatom e’ lármázó sokaságot melly, a’ mennyire értenem engedtetik, csak arra való hogy a’ szívet gyémánt kéreggel fogja-környül – eggyszerre a’ Dáma felé fordultam.

De az azonközben míg a’ lárma tartott, magamat hagya, ’s míg alkuba jöttem magammal, tíz tizenkét lépésnyire az úczába ment.

Utána szaladtam, ’s minél lehet több kíméléssel akartam megtenni az ajánlást. Tenyerébe hajtotta-le fejét, szemeit földre sülyesztette, ’s lassu tartózkodó lépésekkel halada tovább. Megszállott az a’ gondolat hogy talán azt forgatja maga is. – Vígasztalja szegényt az ég! mondám. Ki tudja? hát ha valamelly szenteskedő napa van, vagy valamelly vén tántja vagy eggy más örege, kitől kénytelen elébb tanácsot kérni, úgy épen mint én vagyok az, szerencsétlenségemre! – Így tehát nem akarván meggátlani a’ procedúrát, ’s szebbnek tartván feladás mint ostrom által vívni, eggyet fordultam balra, ’s fel ’s alá jártam a’ Remíse’ ajtaja előtt, ő pedig az úczán elmerülve sétált.

Első megpillantásakor elhitetém magammal hogy ő a’ jobb teremtéseknek számokból való. Második épen úgy incontestabilis axiómom az vala hogy ő özvegy, ’s hogy nyomorúságban vagyon. Tovább ennél nem menék; ez elég volt azon nekem-tetsző situatióra. ’S ha éjfélig karomon függött volna is, híven megmaradtam volna systémem mellett, ’s egyedül e’ közönséges idea alatt tekintettem volna őtet.

De alig távozott vala el tőlem húsz lépésnyire midőn bennem valami bővebb hírt kívánt. Az nekem eggy hosszas elválást terjeszte-el képzeletem előtt. Hát ha többet soha meg nem látom? A’ szív örömest veszen mindent a’ mit kaphat; ’s még is szerettem volna tudni, melly útakon érhetnének hozzá óhajtásaim azon esetre ha vele magával többé öszve nem találkoznám. Eggy szóval, kereszt- és vezeték nevét, születését akarám tudni; hova útaz, azt már tudtam; de azt is szerettem volna, honnan jő, ’s el nem láttam, mind ezekre miként juthassak. Húsz plánt is csináltam magamban. Egyenesen neki menni, kiquestionálni – az nekem teljes lehetetlenségnek látszott.

Eggy parányi, eleven, galant franczia Tisztecske, a’ ki tánczolgatva jőve-végig az úczán felénk, megmutatá hogy a’ mit én épen lehetetlennek néztem, a’ leglehetőbb a’ világon. Mert a’ mint a’ Dáma visszaérkezék a’ Remíz’ ajtajához, a’ Tisztecske helyt foga közöttünk, ’s minekelőtte még tudatná velem ki legyen ő, kért, tenném neki azt a’ becsűletet ’s mutatnám-be a’ Dámánál. Én magam sem valék nála bemutatva. Emberkém tehát az asszonyhoz fordult ’s maga végezte-el a’ bemutatást, azt a’ kérdést tevén neki, ha Párizsból jön e. Nem, felele a’ Dáma; ő arra most megyen. Madame nem Londoni? – Nem, vala a’ felelet. – És így Flanderből jő? Kétségen kivül Flamande? – Az asszony igent monda reá. – Peut-être de Lille? – nem Lillei. – Arraszból? – Cambrayből? – Gandból? Brüsszelből? – Az Asszony azt válaszolá hogy Brüsszeli.

A’ mi Capitainünk örülve sikolta. Nekem l’ honneuröm volt assistálni a’ Brüsszel’ ágyúztatásának az utolsó háborúban. Meg kell neki adni hogy pour cela ennek a’ városnak admirable fekvése vagyon. Tele volt Noblesszel midőn mi francziák a’ Császáriakat belőle kiűztük. – A’ Dáma eggy kevéssé megbillenté fejét. – Továbbá elbeszéllé az Asszonynak az egész affairet, ’s hogy ő mit teve annak szerencsés elsütésére, ’s kéré, engedje neki azt a’ becsűletet, tudassa vele nevét, ’s reveránszt csinála reá.

’S Madamnak, sans doute, férje van? kérdé, visszatekintvén, midőn már két lépést teve előre, ’s be nem várván a’ feleletet, ’s visszatánczolá az úczát.

Én ezt nem tudtam volna tenni, ha hét inas-esztendőt töltöttem volna is el a’ szép-világ’ tónja’ eltanulásában.

Épen midőn a’ franczia Kapitány tőlünk eltávozott, helyébe megérkezék Mons. Dessein a’ kolccsal, ’s bévezete a’ maga szekér színébe.

A’ mi nekem itt legelébb tűnt vala szemembe minekutána Mons. Dessein a’ szín’ nagy battans-jait előttem megnyitotta, eggy ócska öszvefoldozott-toldozott Désobligeante volt; való képe annak a’ másiknak mellybe eggy órával ennekelőtte első pillantással olly rettenetesen belé-szerettem, de a’ melly már most igen kedvetlen érzéseknél egyebet bennem nem támaszthatott. – Annak, mondám, eggy társaságra-nem-teremtett fukarnak kellett lenni a’ kinek lelkében az a’ gondolat támadhata hogy illy szűk szekeret építessen; ’s nem sokkal tartottam jobbat arról a’ ki az illyennek akarja hasznát venni.

Megsejtém hogy ebbe a’ Dáma is épen olly kevéssé szerelmes mint én. Mons. Dessein bennünket eggy pár chaisekhez vezete mellyek általellenben állának egymással és ő ezeknek magasztalásokban kifogyhatatlannak látszott. Őket, ugymonda, Mylord A meg’ B vette volt pour faire le grand tour; de nem mentek tovább rajtok Párizsnál, ’s így olly jók mintha egészen újak volnának. Igen is jók voltak. E’ szerént eggy harmadikhoz fordultam, melly a’ kettő megett állott. Megtetszett, ’s kérdést tettem hogy’ adja. De, mondám, ’s megnyitván ajtaját, belé ültem alig hiszem hogy két személy elférjen benne. – Ayez la bonté, Madame, mondá Mons. Dessein, űljön csak belé. Az Asszony eggy félsecundáig meggondolta magát, ’s mellém űlt. – Eggy cseléd intést teve Mons. Desseinnek hogy szóllani akarna vele, ’s Mons. Dessein reánk csapta a’ szekér’ ajtaját, ’s ott hagya.

Voila qui est plaisant! Ez rendes! mondá az Asszony mosolygva, elmerülve azon hogy eggy pár bohó történet most másodikszor hagya eggyütt bennünket. Ez ugyan rendes. Cela est comique.

Hogy egészen azzá tétessék, mondám, csak azon l’ usage comique’ hijával van mellyre azt eggy francziának galanterieje fogná fordítani: az első pillantatban a’ szerelmest játszani, a’ másodikban beajánlani a’ maga személyét.

Oh, abban ők erősek! mondá az asszony.

Legalább úgy hiszik felőlök – ’S mint történhetett, azt én nem értem, mondám folytatván szavaimat; de annyi bizonyos hogy birtokában vagynak azon dicsőségnek hogy szeretni inkább tudnak, a’ szerelmet inkább ismerik, mint minden más nemzet a’ föld’ kerekségén. Részemről én őket való himpelléreknek tartom ’s a’ legrosszabb puskásoknak kiken magát Cupídó Ő Istensége fáradttá tanította.

Mint hihették hogy szerelmet sentimentok által kell űzni?

Az épen annyi mintha elhitetném magammal hogy szép köntöst csináltathatok a’ hulladék-posztóból. ’S azt még hozzá hogy mihelytt toppan, mingyárt lobban, ’s első meglátásra már declaratiót. – Az nem több és nem kevesebb mint szerelmek’ ajánlását ’s személyeket a’ fel nem hevült léleknek rostájába vetni.

A’ Dáma úgy hallgatá szavaimat mintha várná hogy mondjam tovább.

Csak gondold-meg, Asszonyom, mondám ’s kezemet feltettem az ő kezére, hogy –

a’ komoly emberek a’ szerelmet neve miatt gyűlölik,

az önnség’ betegei önn-magok miatt; mert a’ szerelem másnak kényszerítené adni az elsőséget,

a’ képmutatók a’ mennyeknek országa miatt,

’s így nekünk mindnyájunknak, véneinknek, ifjainknak, inkább ad rettegést az üres hír mint a’ dolog maga kárt. Nagyon járatlannak kiáltja azt bánása a’ szerelem’ iskolájában a’ ki a’ szerelem’ nevét kirepülni engedi ajkain míg annak elhallgatása neki legalább eggy két óráig kínná nem vált. Eggy sor csendes apró figyelem és nyájasság – nem olly világos hogy tartalékot okozzon ’s nem olly észre-vehetetlen hogy félre-értessék – e’ mellett néha eggy szerető tekintet vagy épen nem vagy igen keveset szóllva felőle – eléggé festik a’ szép-nem előtt mit érzünk mi, ’s az Imádott azt megérti, azt magának megmagyarázza.

E’ szerént mondá az Asszony, ’s elpirult, én úgy hiszem hogy te, Uram, ezen egész idő alatt erántam szerelmet magyarázgatál.

Mons. Dessein visszatére, kiereszteni bennünket a’ szekérből, ’s hírt hoza az Asszonynak hogy Monsieur le Comte de L… épen megérkezett. Ámbár neki a’ világnak minden boldogságait óhajtottam, nem mondhatnám hogy a’ vett hírnek felette örvendtem volna, ’s nem tartóztathatám-meg magamat hogy azt neki ki ne mondjam. Mert az hasztalanná teszi, ezt vetém melléje, ajánlásomat mellyet neked már tenni akarék.

Nincs szükséged elmondani mi volt volna az, felele, kezét az én két kezemre feltévén. Ritkán tehet férjfi barátságos ajánlást Asszonynak hogy azt ez nehány pillantatnyival előre meg ne sejtse.

A’ természet ez ajándékával az asszonyi-nemet a’ maga közvetetlen védelméül fegyverkeztette-fel, mondám. – De én téged, Uram, nem nézlek annak a’ kitől félnem kellett volna, ’s kimondom tartalék nélkül hogy ajánlásodat kész valék elfogadni. Ha elfogadtam volna, úgy hiszem, mondá, ’s itt kevéssé elhallgatott, jóságod eggy történet’ elbeszéllésére szédíthetett volna el, melly a’ szánást tehette volna az úton közttünk az egyedül veszedelmes dologgá.

Ezt elmondván, maga nyujtá felém kezét mellyet én kettős csókkal illettem; ’s elgyengűlésnek és bánatnak tekintetével lépe-ki a’ kocsiból, ’s nem szóllhata többet mint – Adieu!

Soha sem tettem életemben tizenkét guinényi vásárlatot hamarabb. Az idő nekem, minekutána a’ Dáma eltávozék, nyomvasztó tehernek tetszett. ’S minthogy láttam hogy minden percz mostan felér máskori kettővel míg magamat mozgásba hozom, álló-helyemben rendeltem postalovakat ’s a’ fogadóba menék-vissza.

Egek! kiáltám, hallván hogy csak négyet üt, ’s elgondolván hogy alig múlattam Calaisban tovább eggy óránál.

Melly halom történeteket foghat-által az ember a’ maga arasz-életével, ha szíve mindenen veszen részt, és ha mind azt a’ mit útja’ folytatásában idő és alkalom megszűnet nélkül tolnak szemei elébe, illetlenül nem hagyja, – ha külömben kezét becsűlettel teheti reá.

Ha az eggyiknek nem leszen haszna – Jó, úgy a’ másik használhat. Nem árt az. – „Próba az emberi-természet felől.” – Szitán merítek vizet. Semmi. Az experiment gyönyörködtetett, ’s véremnek jobb részét ébren tartotta fenn, ’s durvább részét elaltatta.

Szánom az embert a’ ki Dántól fogva Berzsebáig útaz, ’s ezt kiálthatja: Puszta minden! – De úgy van; ’s illyen az egész világ annak a’ ki nem érti mint kell mívelni, termeszteni annak gyümölcseit. – Én pedig, oh én pusztában lakhatnám, így szóllék ’s víg kedvemen hirtelen egymáshoz dörzsölém a’ két tenyeremet, ’s a’ pusztában is lelnék valamit a’ mi alkalmas volna magára vonni hajlandóságomat. Ha nem lelnék jobbat, eggy édes myrtuszra fognám azt tűzni, vagy eggy bús cypresszt keresnék mellyel dolgomat kezdhetném. Dallani fognám kedves árnyát, ’s védjéért szeretettel köszönteném. Bevésném nevemet kérgébe, ’s azt eskeném nekiek hogy ők a’ legszebb fáji a’ tájnak. Midőn fonnyadni kezdenének leveleik, bánatra fognék szokni; ’s örömet sikoltozna velek szívem mikor őket harmat táplalná.

A’ tudós Smelfungus Boulogne-ból Párizsba útazott, Párizsból Rómába, ’s úgy tovább. De sárgaságban, séres vesével ment útnak, ’s minden tárgy mellett elment, sárga volt ’s elfonnyadt és beteg. Relatiót írt útjáról; de a’ Relatio nem referált egyebet mint az ő tulajdon boldogtalan érzéseit.

Én Smelfungusszal a’ Római Pantheon’ nagy tornáczában akadtam-öszve. Akkor jőve-ki a’ Templomból. Eggy temérdek beboltozott kerek fal! monda; egyedül arra méltó hogy benne kötelen-járók űzzék bohó játékjokat. – Bár a’ Mediciszi Vénuszról még gonoszbbat ne mondott volna Uraságod! felelék. – Mert midőn Florentzbe értem, elbeszéllék hogy Smelfungusz káromlotta az Istennét, ’s nem tekinthette egyébnek mint eggy úczán-járó közönséges szajhának.

Turínban másod ízben akadtam-öszve vele midőn haza felé jött, ’s hosszu siralmas historiákat akara nekem beszélleni mindenféle szerencsétlenségei felől vízen és szárazon; a’ Cannibálokról kik egymást faldozzák, nyeldesik, ’s azok a’ rettenetes Anthropopháguschok…! – Elevenen nyuzták, perzselték, sütötték – a’ kullancsok talán? – ’s minden fogadóban a’ hol megszállott, többet szenvede mint Sanctus Apostolus Bartholomaeus. –

Elbeszéllem a’ világnak! monda Smelfungus. – Csak Orvosának beszéllje-el Uraságod, mondám neki.

Mundungus temérdek pénzzel indult a’ nagy útra. Látni akará az Urbs Romát és Neapolist, ’s Neapolis után a’ Respublica Venetorumot, ’s a’ Respublica Venetorum után Vindobonát, Dresdát, Berolínumot; ’s eggyetlen jószívüség’ anecdótját, eggyetlen szövetséget sem tuda említeni mellyet haszonkeresés nélkül tett és kötött volna. De ő egyenesen méne az úton, nem néze sem jobbra sem balra, mert félt hogy szeretet vagy szánakozás félre találja csalni útjáról.

Békeség Smelfungusnak és Mundungusnak, ha ők békeséget találhatnak, bárhol. De maga a’ mennyek’ országa, ha oda lehetséges volna eljutni illyetén lélekkel, sem bír semmit a’ mi nekik azt adhasson. Minden megboldogult Lélek szeretetnek szárnyain lebegne feléjek őket érkezésekkor köszönteni. Smelfungusnak és Mundungusnak lelkeik nem hallanának egyebet a’ szeretetnek örvendő énekeiknél, ’s mindnyájokkal közös boldoglétek’ sikoltozásaiknál. Szívesen sajnálom őket. Semmi képességet nem hoztak magokkal ezeknek érzésekre; ’s ha Smelfungusnak és Mundungusnak lelkeik az ég’ boldog hajlékaiba költöznének is, Smelfungus és Mundungus olly távol volnának minden boldogságtól hogy lelkeik még ottan is teljes örökké-valóság’ végezetéig lakolni fognának.

Eggy ízben motyózsákom esett-le a’ bakról, két ízben ki kelle szállanom hogy a’ kocsisnak segélljek ’s lábszáriglan jártam sárban midőn azt újobban felkötötte, ’s fel nem tudnám érni, minek hijával vagyok – míg végre beértem Montreuilbe, ’s a’ fogadós azt kérdte tőlem ha nem volna e szükségem inasra. Akkor juta eszembe hogy épen annak vagyok hijával.

Inasra? Sőt igen, Fogadós Uram, mondám. – Úgy eggy rendes fiatalember vagyon itt, felele a’ Fogadós^*, a’ ki örvendeni fogna ha eggy Ángolt szolgálhatna. – ’S miért inkább Ángolt mint más-nemzetbelit? – Ők olly igen nagylelküek. – Ne legyek becsűletes ember mondám magamban, hahogy e’ szó eggy líverrel többembe nem kerűl, – De nekik van is miből lenni nagylelküeknek, ezt veté előbbi szavaihoz. No? gondolám; ezért is eggy lívert. – „Eggy ángol Milord ez estve is eggy egész ekűt nyoma a’ szobaleányom’ kezébe.” – Tant pis pour Mademoiselle Jeanneton, mondám.

Mademoiselle Jeanneton a’ Fogadós’ leánya vala. ’S minthogy a’ Fogadós azt hitte hogy én a’ franczia nyelvet nem jól értem bátorkodott nekem azt az intést adni hogy nem tant pis-t hanem tant mieux-t kellett vala mondanom. Mikor valami cseppen, ugymond, az mindég tant mieux; a’ tans pis akkorára való mikor az ember semmit nem nyer. – A’ kettő eggyre megyen! felelék. Pardonnez-moi, Monsieur, ugymonda a’ Fogadós; a’ kettő koránt sem megyen egyre.

A’ tant pis és a’ tant mieux lévén a’ két sark mellyen a’ franczia conversatio nagyjában forog, illő megjegyeznem hogy igen jól fogná tenni az Idegen a’ ki útját Parí felé veszi, ha e’ két szóllásnak erejében derekasan megísmerkednék, minekelőtte a’ Nagy Városba beér.

Eggy hirtelen fiatal Marquis azt kérdé az ángol Követ’ asztalánál Hume Úrtól ha ő e Monsieur Hume, a’ Poeta? – Nem vagyok, felele Hume Úr egész nyugalommal. – Tant pis, kiálta a’ Marquis.

Ez az Úr Hume Úr, a’ Historicus, mondá eggy más Vendég. – Tant mieux, kiáltá a’ Marquis. ’S Hume Úr, kinek tiszteletre-méltó szíve ismeretes, köszönte a’ Marquisnak ezt a’ tant pis és tant mieux-jét.

Elvégezvén nálam a’ maga leczkéjét, a’ Fogadós beszóllítá La-Fleurt – ez vala neve a’ fiatal-embernek kit nekem ajánlott – de ezt bocsátá előre: Alkalmas volta felől nem szóllhatok; a’ részben nem ismerem; Uraságod meg fogja ítélni tudni, veheti e hasznát; de hűségéért mindenemmel jót állok.

A’ Fogadós ezt olly hanggal mondá, melly minden gondolatomat arra szegezte a’ mit tenni épen készűltem; ’s La-Fleur, ki az alatt oda-ki azon szorongásban várakozék mellyet a’ maga idejében minden érzett a’ kit anya szűlt, belépe.

Nekem az a’ gyengém vagyon hogy már első pillantásra jót szoktam gondolni az egész világ felől; ’s e’ gyengeség soha nem esik reám inkább mint midőn valamelly pauvre diable a’ maga szolgálatjával eggy ollyan más pauvre diablet jő megkínálni mint magam. ’S ismervén gyengémet, megengedem az eszemnek épen ez okból, hogy ha neki úgy tetszik, eggy kevéssé eltávozhasson. Még pedig inkábbat vagy kevesebbet, secundum modum et casum a’ mellyben állok – ’s hozzá vethetem bízvást, secundum genus personae vel rectae vel regendae.

Azon pillantatban hogy’ La-Fleur szobámba belépett, jámbor nyilt képe a’ dolgot a’ szerént intéztette-el velem a’ mint azt az ő java kívánta. Az első lépés tehát mellyet tevék, az volt hogy őtet szolgálatomba vevém, ’s csak azután fogtam vizsgálat alá ha ő az e a’ kinek hasznát veendhetem. – Mind eggy, mondám; kimutatja mire alkalmatos a’ szerént a’ mint szükségem fog alkalmakat nyujtani. – Osztán hiszen a’ franczia mindent tud.

De a’ szegény La-Fleur semmit nem tudott egyebet a’ világon mint dobot pergetni ’s eggy két marschot játszani a’ maga sípján. Meg kell vallanom, gyengeségem soha nem volt inkább megpirítva okosságom által mint midőn a’ La-Fleur’ képességeit igyekeztem elővonni, ’s láttam hogy minden erőlködéseim haszontalanok.

La-Fleur, a’ világba kilépvén, azon nemes tűztől érzé élesztetni szívét mellyet az ő földijei olly hatalmasan érzenek: eggy két esztendeig szolgálta a’ Királyt. Ezen idő’ elmultával, minekutána a’ nemes sentimentnak eleget teve, ’s látta hogy az a’ becsűlet hogy ő dobot tud verni, alkalmasan magában fogja találni jutalmát, ’s a’ Dicsőség’ Temploma’ kapujit előtte fel nem nyithatja – oda-hagyá a’ szolgálatot, megvonta magát a’ maga jószágaiban, ’s ott comme il plaisait à Dieu élt, – melly annyit teszen mint széllel élni.

Már az szép, mondá az Okosság; imhol olly ficzkót vevél magad mellé hogy végig-kísérjen Franczia- és Olaszországon, kinek minden tudománya abban áll hogy dobot tud pergetni! – Hát osztán? mondám. Hát a’ mi Nemességünknek felénél többje nem megyen e eggy ennél még hosszabb útra szint illyen csak dobot pergetni tudó Compagnon de Voyage-zsal, ’s ezen felül még sípost ’s egyéb ördögöt is kénytelen megfizetni mellé? – A’ ki eggy oktalan alku’ bajaiból szójátékkal tudja kifejteni magát, én azt épen olly felette nagyon szerencsétlennek nem tarthatom. – De hallja csak Ked, La-Fleur, úgy e, Ked csak tud még valamit? – Oh qu’ oui! Igen szép katonai-kamáschokat tud szővni ’s czinczogni a’ hegedűn. – Gyönyörü! mondá az Okosság. – Igen jó! mondám; én is játszom Bassó-n, ’s így mikor kedvünk lesz, eggyütt fogunk játszhatni. – De még is beretválni, ’s megigazítani a’ parókát? – Arra nincs ember a’ ki szívesbb készséggel bírjon. – Ezt az ég is elégnek veszi, ’s én ne vegyem e elégnek? mondám.

Felhozák a’ vacsorát, ’s asztalhoz űltem. Eggyik oldalom mellett eggy ángol pudlim a’ másik oldalom mellett eggy franczia inasom álla, annyi kedvvel képen a’ mennyit a’ természet valaha eggynek nyomott arczára. Boldognak érzém magamat bírodalmomban. – És ha a’ föld’ Urai tudnák mit akarnak, szint olly boldogok lehetnének mint én valék.

La-Fleur velem tevé-meg az egész útat, ’s róla még gyakorta leszen szó. Illő hogy Olvasóimat vele bővebben megismertessem, ’s a’ mondottakhoz azt a’ vallástétet tegyem az ő dicséretére, hogy soha nem volt kevésbb okom megbánni hogy követem vezérlő ösztöneimet, mint e’ legény’ megfogadásában. Ő annyira ártatlan, hű, szolgálatra mindég kész ember volt mint valaha hágdalhatott eggy a’ maga Philosoph Urának sarkai megett; és ámbár én az ő magokban elég becses tudományainak – dobot pergetni ’s kamáschokat szővni – igen kevés^* hasznokat vehetém: elméjének semmi lankadást nem szenvedhető vídámsága által naponként és óránként meg voltam jutalmazva. – Elég pótolék volt az mind azokért a’ miknek hijával vala. Az ő tekintetei voltak menedékeim minden saját bajaim és viszontagságaim között. – Majd azt találám mondani hogy az övéi között is; de La-Fleur az effélét nem hagyta férni magához. Mert hosszu vádorlásainknak közepette akármi érte légyen bár, – éh, szomj, fázás, meztelenség ’s álmatlanul-töltött éjek, vagy más valamelly verdezései a’ kegyetlenkedő Fortunának, az ő arczán soha nem lehete látni semmi indexet melly erre mutatott volna. Ő mindenkor ugyanazon vala. És ha én is Philosophus vagyok magamnak – pedig Sátán ollykor-ollykor azt veri főmbe hogy az vagyok – nagyon meg van alázva e’ képzeletem’ kevélysége mikor elgondolom, mennyit kell e’ részben e’ szegény-legény’ Complexionális Philosophiájának köszönnöm, melly által eggy jobbneműnek levék tagjává. – Mind a’ mellett La-Fleur eggy kevéskét a’ nyalka-bohók felé sántítgata. – De első tekintetre lehetetlen látni hogy ő inkább természet mint mesterség által tétetett azzá. ’S nem tölténk harmad napot Párizsban, ’s ő teljességgel nem látszott annak.

Midőn más nap reggel La-Fleurt a’ maga hívatalába béiktatám, általadtam neki motyózsákom’ kolcsát, félduczet’ ingeim’ ’s eggy pár fekete selyemnadrágom’ Inventáriumával, ’s meghagytam neki, kötné-fel a’ bakra, fogasson, ’s küldje-fel a’ Gazdát a’ számadással.

Ez a’ legény Szerencse’-fija, mondá a’ Fogadós, mutatván az ablakról hogy öt hat leány körülfogá La-Fleurt, ’s azalatt míg a’ Postillon befogta lovait, tőle a’ legtapadóbb szívességgel búcsút vevének. La-Fleur sorba csókolta ’s eggyszernél több ízben kezeiket, kénytelen vala háromszor megtörleni szemeit, ’s azt az ígéretet tette nekik hogy Rómából olly ajándékot hoz nekik a’ mire szükségek van.

Ezt az embert az egész világ szereti, mondá a’ Fogadós; ’s alig van szög Montreuilben, hol utána sóhajtozni nem fognak. Nincs több eggy hibájánál: mindég szerelmes. – Annak szívesen örvendek! mondám; az engem megment azon fáradságtól hogy nadrágomat minden éjjel vánkosom alá elrejtsem. – Midőn ezt mondottam, nem annyira La-Fleurt dicsértem mint magamat; mert én életemnek minden napjaiban vagy eggy vagy más Herczegnébe mindég szerelmes voltam, ’s úgy hiszem hogy az boldog kimúlásomiglan mindég azon szerént lészen. – Tökéletesen meg vagyok győződve hogy ha képes vagyok valamelly alacsony tettet elkövetni, az akkor esik midőn eggyik szerelmemnek vége van ’s még nem kezdődött-el a’ másik. Míg az illy Interregnum tart, mindenkor zár alatt érzem szívemet; ki nem tudok belőle zsarolni három fillért eggy szegénynek. Azért rajta vagyok hogy azt olly kurtává tegyem a’ mint lehet; ’s azon pillantásban a’ midőn ismét lángot kaptam, megint olly szánakozó, nagylelkű vagyok mint elébb, ’s kész vagyok tenni mindent és mindennel, csak meggyőzettessem hogy benne nincs sem bűn sem vétek.

De valóban ezzel a’ szerelmet magasztalom, nem magamat.

Abdéra’ városa, ámbár Democrít ottan lakott, ’s a’ nevetésnek ’s ironiának minden hatalmát megtérítésekre fordította az ottan-lakóknak, a’ legelfajultabb, elvetemedtebb vala Thrákiának minden városai köztt. Mennyi méregnyújtás, zendűlések, perpatvarkodások, gyilkolások, paszquillek és zabolátlanságok! Fényes nappal sem vala senki bátorságban az úczákon. Éjjel még több esett!

Eggyszer, midőn a’ latorság a’ legfőbb pontra hágott, történet szerént történt hogy Euripidesznek Andromachéját játszanák. Tetszék a’ darab minden játszóknak. De mind azon helyek közzül mellyeket a’ nép megkedvelt, eggy sem hatott erősbben imaginatiojára mint a’ természetnek azon vonásai mellyeket a’ Költő Perseusznak érdeklő szavaiba font: „Szerelem, Ura Isteneknek és Halandóknak!”

Más nap az egész város iamboszi lábakban szóllott, ’s semmit nem szóllott egyebet mint Perseusznak szívreható szavait: „Szerelem, Ura Isteneknek és Halandóknak!” Minden úcza, minden ház ettől zenge, „Szerelem Ura ’stbb. – Minden száj, mint a’ mesterségtelen kedves dal’ természeti hangzása melly akaratunk ellen is emlékünkben forog és magának útat nyit… „Szerelem, Ura Isteneknek és Halandóknak!” – A’ tűz elhatalmazott, ’s az egész város, mintha eggy embernek szíve volt volna, megnyilt a’ szerelemnek.

A’ Patikások eggy fertong húnyort sem tudtak eladni. Eggy Kardcsíszár sem vehette reá szívét, hogy halálnak eszközeit dolgozza többé. Barátság és Rény találkozának elő ’s megcsókolták egymást az úczákon. Minden Abderíta a’ maga szalmasípjához nyult ’s minden Abderitáné elhagyta a’ bíborszádvát, szűzen leűlt, ’s az éneket hallgatta.

Semmi más Isten nem fogta volna azt tehetni, úgy mondja a’ Töredék, mint az a’ kinek hatalma egekből a’ földre ’s még a’ tenger’ mélyéig is terjed.

Midőn kész minden, ’s a’ Fogadósnak minden positiója megvan veszekedve, meg van fizetve, még van valami az ajtónál mellyen illő általestenek – hanemha a’ megveszekedés’ aktja benneteket elmérgesíte – minekelőtte a’ szekérhez jutottatok: a’ szegénység’ fiaival és leányaival kik itt benneteket körülfognak. – Senki ne mondja: Akasztófára velek! Az felette keserü út addig; ’s osztán ők elég inségen mentek eddig is keresztül. – Én jobbnak tartom nehany sou-t kezeimbe venni; ’s azt tanácslanám minden jobb Passagiernek hogy tegye ugyan-ezt. Nem szükség hogy azt magának szorosan feljegyezze; sem hogy Naplójába felírja miért és mi okból. Könyvbe lesz az írva eggy más helytt.

A’ mi engem illet, nincs ember a’ ki kevesebbet adjon mint én, mert én, talán senkit nem ismerek a’ ki illy keveset adhasson. Azonban ez lévén első tétele adakozásomnak Franczia-országban, annál több figyelemmel tettem azt.

Mit csináljak velek? mondám ’s ráztam a’ pénzt markomban; csak nyolcz sou-m vagyon, ’s itt ugyan-annyi férjfi ’s ugyan-annyi asszonyszemély vár reám.

Eggy elrongyollott szegény-ember, kin nem vala semmi ing, azzal hagyá szembe tűnetni magát hogy két lépésnyire vonult hátra a’ körből ’s meghajtása általjelenté hogy semmi részt nem kíván. Midőn eggyszerre zeng is a’ Parterre: Place aux Dames! több ’s gyengédebb elsőséget nem mutathat a’ szép-nem eránt, mint a’ mit ez a’ szegény-ember mutatot.

Kegyelmes ég! kiálték; melly bölcs okok indíthattak tégedet annak rendelésére hogy a’ koldusi-szegénység és az életi-nyájasság itt azon hajlékban lakjanak, holott más tartományokban egymástól messze vannak elválva.

Reá-toltam eggyet a’ nyolcz sou közzül, egyenesen azért, mert olly széplelkü volt.

Eggy törpe, eleven szegény-legény általellenben állott^* velem, hónja alatt tartván eggy valamit a’ mi hajdan kalap lehetett, kivonta zsebjéből szelenczéjét, ’s vesztegető adakozással megkínálta társait. Az nem kisded adomány volt, ’s mindenfelől köszönettel tolatott-vissza. A’ kisember jószívü fejbillentéssel kényszeríté őket hogy vegyenek. Prenez-en! prenez-en! mondá, ’s másfelé tekintett, ’s így veve mindenik. – Kár volna ha szelenczéd kiüresednék! mondám magamban, ’s eggy két sou-t nyomtam a’ szelenczébe, magam is vévén tobákjából hogy ez által adományomnak becsét emeljem. – Ő a’ második jótétel’ sulyát inkább érzé az elsőnél, – azzal eránta becsülést mutattam, az első csak adomány volt – ’s a’ földig hajtá magát.

Fogja Ked! mondám eggy öreg katonának, kinek el vala szabva eggyik karja, és a’ ki a’ sok háborúk által látszott lenni illy öreggé téve. – Vive le roi! kiáltá a’ vén katona.

Ennek is két sou-t adtam, ’s már csak három marada kezemben. Ezek közzül eggyet pour l’ amour de Dieu adék-ki, mert az eggyik asszony így kért. A’ szegény kérőnek ki volt törve eggyik forgó-csontja. És így az más okból nem lehetett.

Mon cher et tres charitable Monsieur! – Alljon-ellent ennek a’ ki tud.

Milord Anglois! – A’ hang is megéri a’ pénzt – és így oda adám az útolsót.

De az adás’ hevében szemem el talála síklani eggy Pauvre-honteux-ön, kinek nem volt senkije a’ ki érette kérjen, és a’ ki, a’ mint látszott, készebb volt volna veszni mint hogy maga tégye a’ kérést. Közel állott a’ szekérhez, de kivül a’ körön, ’s könnyet törlött-le arczáról melly, a’ mint itélnem lehete, jobb napokat látott eggykor. – Irgalomnak Istene! kiálték, ’s imhol elfogyott a’ mit adhatok. – De hiszen neked ezereid vannak! kiálta bennem a’ természet ezer szózattal. Tehát adtam. Mit? az a’ dologra nem tesz semmit. Most szégyellem kimondani, melly sokat; akkor szégyellve gondoltam-el, melly keveset. Ha az Olvasó által tudja magát tenni helyzetembe, megértvén e’ két sarkot, mondja magának mennyi lehetett eggy és két líver köztt.

A’ többinek semmit nem adhattam mint eggy Que Dieu vous bénisse! – Et le bon Dieu vous bénisse vous-même! kiálta a’ vén katona, a’ kis ember ’stbb. A’ Pauvre honteux nem mondhata semmit. – Eggy kisded kendőt vont-elő zsebjéből ’s elfordulva törlötte-meg^* szemeit. – Azt hiszem hogy ő inkább köszönte a’ mit kapott mint a’ többi.

Minekutánna ezen apró dolgaimon általestem, több nyugalommal űltem-be szekerembe mint valaha egész életemben. La-Fleur eggy nagy courrien-stiblit eggy kis postalónak az eggyik oldalára, eggy másikat a’ másikára rakott-fel – mert az ő vékony lábszáracskájit a’ nagy saruban annyinak vehetem mint semmi – elébb tovább nyargalózott előttem, olly szerencsés és olly peczkes mint eggy parányi Princzecske.

De mi a’ szerencse, mi a’ nagyság az élet’ színes, tarka scénjeiben! – Eggy döglött szamár, minekelőtte félmértföldnyire haladánk, La-Fleurt a’ maga szép pályafutásában^* eggyszerre elakasztotta. A’ bidet el nem akara menni a’ dög mellett. A’ Lovag és az állat köztt nagy csata támada, ’s a’ nyavalyás fiú az első szökéssel mellyet a’ ló teve, üresen hagyá lábszáracskájitól a’ rettenetes sarut.

La-Fleur a’ maga esését úgy szenvedé mint franczia-keresztényhez illik. Eggy szó sem repült-ki egyéb szájából mint: Diaable. Csak hamar öszve-szedte magát, ’s új próbához látott, minekelőtte a’ bidétet a’ két saru közzé fogá, ’s úgy elverte mintha az dobbá vált volna.

A’ bidet az út’ eggyik feléről a’ másikra ugrott, azután hátra, most ide, majd meg’ amoda – eggy szóval mindenhova csak a’ döglött szamár felé nem. La-Fleur feltette a’ fejét hogy meg kell lenni, ’s a’ bidét ágaskodott, fútt.

Mi baja lovadnak, La-Fleur? kérdém. – Uram, felele La-Fleur, nincs átalkodottabb, makacsabb bestia a’ világon. – De mit fárasztja-ki Kend mind magát mind a’ paripáját? hagyjon békét neki; menjen a’ merre akar. – La-Fleur leszállott, ’s jól reá vonítván korbácsát, a’ bidét szavamon foga, ’s egyenesen Montreuilnek^* vette útját. – Peste! mondá La-Fleur.

Meg kell jegyzenem hogy ámbár La-Fleur ezen viszontagságainak alatta az exclamatiónak egyedül ezen két formulájival élt, tudnillik a’ Diable-ellel és Peste-el, illyetén mindazáltal a’ franczia nyelvben három vagyon, és ezek a’ Grammatikáknak gradus positivus-, Comparativus és superlativusaikhoz hasonlítathatnak. Az élés velek a’ szerént esik a mint a’ váratlan esetek’ szemei mellyeket a’ történet életbe hoz, kívánják.

A’ Diable melly első, és így gradus positivus, többére az elmének szokott megindúlásaiban talál helyt, midőn a’ kistekintetű dolgok másként esnek mint vártuk. Midőn doublettet vet a’ koczka ’s az ostáblán a’ lyukat nem szabad bezárni, ’s a’ La-Fleur’ hengerbuczka a’ bidetről. Ugyanez okból midőn alattomos sógorodás sűl-ki, a’ férj a’ Diable-ellel él.

De a’ nagyobb esetekben, midőn a’ történet bosszúsbb, például midőn a’ bidét még el is szaladt ’s La-Fleurt a’ maga courier-stiblijével az Úr-Isten’ földjén elterűlve hagyá – az már a’ második grádus – ’s illyenkor a’ Peste fordúl elő.

A’ harmadik eset –

’s itt telik-el szívem szánakozással ’s ellágyúlással midőn elgondolom, melly nyomorúságokon kellett végigmenni eggy illy pallérozott nemzetnek, míg annyira keseritetett általok hogy ezzel élhessen.

Ti felső Hatalmasságok kik az emberi nyelvet feloldjátok ’s szózatossá tészitek a’ fájdalomban, oh nyujtsatok énnekem illendő kifejezéseket hogy kitehessem e’ superlatívot! ’S engedni fogok a’ természet’ könnyítő ösztönének.

De minthogy erre a’ franczia-nyelvben nincs szó feltettem magamban hogy minden visszás esetet melly reám jönni fog, minden szó nélkül fogok hagyni.

La-Fleur, ki magában nem tette-fel azt, követte szemeivel a’ bidétet, míg egészen el nem^* tűnt. ’S az Olvasó képzelje, ha tetszik, hogy midőn azt többé nem látá, melly exclamationis formulára fakadt.

Nem látván lehetőnek hogy a’ meghaladt lovat eggy Caurier-saruba öltözött gyalog-ember utólérhesse, egyebet nem tehettem mint azt hagyni hogy La-Fleur a’ bakra vagy be a’ szekérbe mellém űljön.

Én az utóbbat választottam, ’s fél óra alatt a’ Namponti Postaházhoz értünk.

’S ez, mondá, tarisznyájában vévén eggy kenyérszelet’ héját, ’s ez volna utolsó harapásod ha élnél ’s megoszthatnád velem. Hangjából mellyel a’ szót ejtette, ugy hittem hogy fájdalmában gyermekéhez szóll, kit eltemete: de szamara volt, és épen az a’ szamár mellyet az út mellett látánk, és a’ melly La-Fleurnak annyi bajt okoza. Az ember nagyon látszott azt kesergeni, ’s eggyszerre emlékembe hozá Sancho Pansának kesergő énekét a’ magáé után. De ez azt a’ természetnek valóbb hangzatjain siratá.

Eggy kő-lóczán űlt az ajtó előtt, ’s mellette volt a’ nyereg és a’ fék mellyet néha fel-felemelt, ’s le-letett, majd végig-nézte ’s a’ fejét lógatta reá. Azután elővette a’ kenyérhéjat mintha meg akarta volna enni, eggy ideig kezében tartotta, ’s a’ zabolára tette-le melly a’ szamár’ szájában szokott volt állani, ’s nagyokat sóhajtott.

Tettetlen bánatja sok nézőket vonsza mellé, ’s La-Fleur közzéjek elegyedett míg a’ lovakat előhozák. Én szekeremben maradtam, ’s mindent láthaték, hallhaték, a’ mi történt.

Azt beszéllte hogy Spanyol-országból jő, hova Würzburg’ tájékáról útazott, ’s eddig ére visszamenőben. Kiki óhajtá tudni hogy eggy illy szegény vén embert mi indíthatott illy nagy útra.

Ah, monda, az ég nekem három gyermeket adott. Az egész Német-országban nem volt gyönyörűbb három gyermek. A’ két elsőt eggyhét alatt ölte-meg a’ himlő, ’s már az utolsóra is reá esett. Rettegtem hogy ez is meghal, ’s fogadást tettem, hogy ha az ég életben hagyja, a’ Compostellai St. Jágóhoz teszek eggy szent útat.

Eddig érvén a’ beszédben, megállott, ’s keserven sírt, ’s most folytatta történetét. – Az ég elfogadta a’ fogadást, ’s ő ezen a’ tűrő állaton tette-meg az útat. Eggyütt szenvedtük mind ketten az út’ sanyaruságait, ’s ő ugyanazt a’ kenyeret ette mellyet én egész útunk alatt, – eggy szóval úti-társam volt ’s pajtásom.

Valakik hallák, mind szánakodásra lágyultak az eggyűgyü jámboron. La-Fleur pénzzel kínálta-meg. A’ kesergő azt felelte hogy neki arra szüksége nincs. Nem a’ szamár’ árán, magán a’ szamaran bánkódott ő. Meg vagyok győződve, ugymond, hogy engem szeretett a’ szamár. ’S ott nekik elbeszéllte mint jártak mind ketten, midőn megmászták a’ Pyrenéeket. Eggyike elvesztette a’ másikat, ’s harmad napig nem akadtak-öszve. Ezen egész idő alatt a’ szamár épen úgy kereste őtet mint ő kereste a’ szamarat, ’s míg fel nem lelték egymást, nem tudta sem eggyik sem másik mi az étel, mi az ital.

Legalább eggy vígasztalásod van e’ veszteségben, jó ember, mondám a’ németnek; az, hogy te neki bizonyosan szelíd, gondos gazdája valál. Ah! felele, míg életben volt, azt hittem én is; de most, miolta nem él, egészen másként lelem azt. Félek hogy szomorúságom’ sullya és a’ magamé azon felül, nehezebb volt mint a’ mit elbírhatott. Ez rövidítette-meg a’ szegény állat’ életét, ’s rettegek hogy ez a’ bűn lelkemen űl.

Melly szégyen az emberiségnek! mondám magamban. – Ha mi csak a’ szerént szeretnénk egymást, mint ez szerette szamarát, az még is valami volna!

Ez a’ történet nagyon meghatott. Nyugalomra volt volna szükségem. A’ Postillon azzal nem gondola, ’s nyargalva hajtott a’ kirakott úton.

A’ szomju Útas nem epedhet inkább eggy ital fris víz után az Arábiai homokpusztákon, mint az én lelkem epede a’ lassu csendes mozgás után; ’s nagy vélekedés támadt volna bennem a’ Postillon eránt, ha velem bús léptekkel csúszkált volna. De oh mi messze vala ő attól hogy ezt tegye! A’ mint a’ bánkódó német elhallgata, minden érzés és irgalom nélkül vagdolta a’ maga szegény állatjait, ’s csattogva pattogva, hogy belé könnyen meg lehetett volna siketűlnöm, ment.

Kiáltottam reá, olly nagyon a’ hogy’ bírta mellyem, hogy menjen lassabban az Isten’ szent nevéért. Minél inkább kértem, annál inkább nyargalt. Hordjon-el a’ manó makacsságoddal! mondám. Addig fut Ked, ’s addig tépdeli-öszve minden inaimat, hogy végre megharagít, ’s akkor osztán lassan megyen, hogy magam kérjem hogy hajtson jobban.

A’ Postillon a’ csudát úgy is tevé mint eggy való bűbájos. Azalatt míg eggy meredek domb’ lábaihoz ért, eggy negyed-mértföldnyire Namponttól, megharagíta magára – azután magamra haragíta-meg hogy magamat meg hagytam haragítani.

Most már szerettem volna ha ugyancsak hajtott volna. – Iramodjunk, Sógor; kérlek, menjünk jobban! mondám neki.

De a’ Postillon mutatta a’ hegyet. Vissza akarám hozni magamat a’ szegény németnek ’s a’ szamárnak hisztoriájába^*. De el vala szakadva a’ beszéd’ fonala, ’s épen úgy nem tudtam arra reá-akadni mint a’ kocsislegény nem a’ maga ügetési-lépéseibe.

Itt az ördög űzi a’ maga dolgait! mondám. – Itt űlök, ’s hajlandónak érzem magamat mindent a’ jó oldalról venni, ’s mindennek kajlán kell csapni reám!

A’ természetnek a’ maga kincsei köztt mindég vagyon eggy enyhítő szere, elcsilapítani inségünket. Elfogadám azt az ő kezeiből ’s elalvék, ’s az első szó melly megcsapta füleimet, Amiens vala. – Ohó! mondám, ’s feldörzsölém szemeimet. Hiszen épen ez az a’ helly hova a’ szép Özvegy jőni fog.

Alig röpült-ki számon a’ szó, midőn a’ Gróf L***’ hintója mellyben a’ húgával eggyütt űlt, szekerem mellett elméne. Csak annyi ideje volt hogy meghajthatá magát felém, de mint a’ ki azt akará jelenteni hogy reám ismert és hogy mondani kívánna valamit.

Megállá a’ mit a’ tekintet ígért; mert még nem végeztem vala el vacsorámat midőn bátyjának cselédje eggy levelet hoz nekem tőle. Kért hogy az első reggel mellyben nem fognék jobbat tehetni, adnám-által Madame de Rambouilletnek az eggyüttjövő levelet. Ehhez csak azt vetette hogy szerette volna nekem előbeszélleni történetét, ’s sajnálja hogy erre ideje nem volt; de ha valaha Brüsszelbe találok jőni ’s addig nevét el nem feledtem, öröme lesz ha a’ mivel most adósom marada, le fogja fizethetni.

Meglátlak tehát, széplelkü Asszony! mondám. Visszajővén Olasz-országból, Német-országnak, Hollandnak veszem útamat, ’s ki térek eggy kis fordulattal Flanderbe. – Mit tesz az, ha tíz statio volna is? Légyen bár ezer! – Melly szebbnemü gyönyörrel lesz meg koronázva útam, midőn eggy beszédnek érdeklő történetei által lészek érdekelve, mellyet előttem maga tartand a’ keresztviselő! Azt sírni látni! – ’S ha könyűjinek forrásaikat bé nem tömhetem is, melly irígylést-érdemlő érzet az hogy eggy szép asszony’ orczájiról a’ fájdalom’ cseppjeit le fogom törülhetni, mellette űlvén a’ szent éj’ csendében, homályában!

Gondolatomban minden bizonnyal nem vala semmi rossz. És még is keserű vádakat tettem értte mingyárt ekkor szívemnek.

Életemnek különös boldogságai közzé tartozik hogy én, a’ mint feljebb már említettem, a’ fülemig voltam mindég vagy ebbe vagy abba szerelmes. ’S úgy esvén hogy utolsó lángom, midőn eggy szegletnél találék elmenni, a’ féltékenységnek eggy szusszant szele által kifúvatott; én azt mintegy három holnap előtt az én Elízám’ tiszta lámpájánál ismét meggyújtottam. ’S midőn azt cselekvém, esküdtem, hogy az égni fog egész útam alatt. – ’S mit használna titkolnom? örök hűséget fogadtam neki. Elízának egész szívemre vala jusa. Szenvedelmemet felosztani annyit teszen mint fogyasztani, kitenni mint szerencséltetni. A’ ki szerencséltet, veszthet, ’s^* akkor osztán, Yorick, mit felelsz, mit felelhetsz eggy illy hű szívnek? eggy szívnek melly el vagyon telve bízadalommal, – illy jó, illy szelíd, illy tiszta és vétlen?

Nem! nem! mondám félbe-szakasztván önn-magamat; nem megyek Brüsszelbe! De képzeletem mindég mené a’ maga útját. – Emlékeztetém magamat elválásunk’ utolsó pillantatakori tekintetére, midőn sem Elíza sem én nem tudánk egyebet mondani mint eggy Adieut – képére tekintettem mellyet fekete pántlikán függeszte nyakamba. Elpirultam. Meg akarám csókolni. Eggy titkos szégyen tartóztata. – Ez a’ gyenge virág, mondám kezembe szorítván a’ képet – el kell e neki hervasztatni szintén töviglen? ’s általad kell e elhervasztatnia, Yorick, ki azt fogadád, hogy kebled lészen sírja?

Örök kútfeje minden boldogságnak! kiáltám, ’s térdre vetém magamat – légy bizonysága fogadásomnak! te, és minden mennyei lelkek! nem látom meg Brüsszelt, hanemha Elíza is velem jő! ha az az út engem mennybe vinne is!

Az illyetén-nemü elragadtatásokban a’ szív az ész’ bosszujára mindég sokat mond.

Szerencse Istenné nem tekingete mosolygó kacsintásokkal La-Fleurre. Lovanczsága felette szerencsétlenűl űte-ki, ’s azon huszonnégy óra olta mellyeket szolgálatomban tölte, még semmi alkalom nem tolá-elő magát hogy szolgálatja’ készségét bizonyíthatta volna. A’ szegény kamaz lángolt nyugtalanságában. – A’ Gróf L***’ inasának érkezése a’ levéllel erre neki jó alkalomnak látszott, és így mohon kapta azt. Azon képzeletben hogy nekem fog tenni becsűletet figyelme által, a’ fogadó’ hátúlsó részében megnyitata eggy szobát, ’s pajtását eggy palaczk igen jó Picardi borral regalizálta-meg. A’ Gróf’ inasa nem akart sem adósa maradni, sem gorombának tetszeni, ’s elvitte magával a’ Gróf’ hőteljébe.

La-Fleurnek vídám képe – mert neki eggy tekintete is annyit ért mint minden Ajánló-levél – a’ háznak minden férjfi- és asszonycselédjeit barátjaivá tevé neki. ’S mint derék franczia patriót ő koránt sem kínálgattatá magát látatni mit tud; kevésbb idő alatt mint négy öt percz, elővoná sípocskáját, ’s a’ Komorna, a’ Szobaleány, Házmester, Szakács, inasok, konyhaszolgálók, kutyák, macskák, szinte eggy vén^* majomig, tánczra kerekedtek. Az özönvíz olta nem lehetett látni vígabb konyhát.

Madame de L***, által menvén a’ folyosón a’ bátyja’ szobájából a’ magáéiba, elcsudálkozott a’ nagy zsinaton, muzsikán, ’s csengetett a’ Komornának^* ’s tudni akará, mi esik; ’s megértvén hogy a’ házat illy vígságba az angol Úr’ cselédje hozá, leizene, hogy az jőjön-fel.

A’ szegény tüske nem akara üres kezekkel megjelenni előtte, és így azalatt míg a’ grádicson felhágdogált, tele-pakkolta magát eggy rakás complimenttel mellyeket az ő Ura fogna Madame de L***nek küldeni. – Ezekhez még eggy hosszú lista tudakoztatásokat csúsztatott, Ő Nagyságának mintléte eránt. – Még sem elég. Mind ezeket az a’ jelentés követé hogy Monsieur az ő Ura au désespoir vagyon az Ő Nagys’. ellankadásai miatt, ’s végre hogy Monsieur a’ levelet mellyel őtet Madame megtisztelé, vette legyen. – ’S reménylem, mondá neki Madame de L***, a’ maga Ura nékem tette azt a’ honneur-t hogy eggy két sor választ kapjak tőle?

Madame de L*** a’ kérdést a’ bizonyosság’ tónjával tévén, La-Fleur nem vala képes várakozását eloszlatni. Reszketet Urának becsűletéért. ’S nem lehetetlen hogy compromittálva látá a’ magáét is hogy olly faragatlan embert szolgál a’ ki feledhetné melly bánással tartozik férjfi az asszonyi nem eránt. E’ szerént azon kérdésre, ha hozott e’ választ – Oh, qu’ oui! felele, ’s levetvén a’ szoba’ parquetjére kalapját, bal kezével ruhájának jobb zsebjébe nyult, ’s továbbá ismét a’ balban kereste azt a’ jobbikkal. – Diable! – Azután mindenik zsebjét nézte, zseb után zsebet, nem feledvén még nadrágzsebjeit is – Peste! – La-Fleur pakkolni kezd, le a’ földre, eggy szennyes cravát, eggy kendő, eggy fűsö, eggy ostorsujtás, eggy háló-süveg. Most kalapjában keresi a’ levelet. – quelle étourderie! monda. – A’ fogadóban fogta hagyni hol az inassal boroztak. – Mingyárt megyen ’s hozza. Három percz alatt itt lesz vele.

Épen felköltem vacsorám mellől midőn La-Fleur belépe, ’s elbeszéllé melly rendessen járt, ’s azt veté, hogy ha Monsieur talán par hasard felejtett volna válaszolni Madámnak, a’ botlást e’ szerént könnyü volna helyre hozni; ha pedig akarva tette volna, a’ dolog úgy áll mint állott.

Nem voltam épen bizonyos hogy az étiquette szorosan kívánja e a’ választ. De nincs ördög a’ ki La-Fleurre megneheztelhetett volna. Valamit teve, ő azt mind Ura’ becsűletének féltése miatt tevé. ’S ha eltévesztette volna is a’ való útat, ha ez által engem embarras-ba hozott is, szíve hibátlan volt. – Hiszen én nem valék azért kénytelen írni. És a’ mi a’ dolognak végső billentést ada, nem néze-ki a’ szerént mintha hibázott volna.

Jól van, La-Fleur, mondám. – Mint a’ villám, úgy repüle, ki a’ szobából, imhol hozza a’ tintát, tollat, papirost, ’s örvendő képpel rakta-ki asztalomon hogy a’ tollhoz nem nyulnom lehetetlen volt.

De mit írjak? – Elkeztem ’s nem ment – Újra kezdtem. – Eggyik ívet a’ másik után rontottam-el.

La-Fleur látta tépelődéseimet, ’s eggy pohárban vizet hozott, meghígítani a’ tintát. – Azután port hozott, és pecsétlő-viaszat. – Nem vala haszna; írtam, törölgettem, téptem, égettem. Megint írtam. – Peste de l’ étourdi! mondám félhanggal. – El nem tudok készülni vele! ’S a’ mint ezt mondám, földhöz csaptam a’ tollat.

La-Fleur látván mit szenvedek, félénk alázatossággal járúlgata felém, ’s ezer meg’ ezer mentségeket hordván-elő azon szabadságaiért mellyeket tenni bátorkodik, jelentette hogy zsebjében eggy levél van, mellyet eggy Dobos írt a’ Káplár’ feleségéhez, ’s úgy mondá hogy az tökéletesen az én esetemre fogna illhetni.

Nagy kedvem volt tetszését tenní a’ jó ficzkónak, és így Hadd látom tehát! mondám.

La-Fleur hirtelen’ kapa-elő eggy zsíros, apró papirosokkal ’s öszve-rongyollott, szerelmes-levelkékkel tele-tömött étuis-t, letette az asztalon, ’s felbontván a’ szíjat mellyel az körül vala kötve, eggyenként szedte-ki és sorban eggymás után a’ leveleket míg az akada kezébe a’ mit keresett. Le voilà! kiáltá, ’s tenyerébe csapott. Megnyitotta, kinyujtogatta, ’s elterítette előttem, ’s három lépésnyire vonta vissza magát míg olvastam.

Gyönyörü város annak a’ ki szép hintóval^*, szép lovakkal, félduczet lokajjal ’s három négy szakáccsal^* bír! – Melly szabadon, melly kényére élhet benne az ember!

De az olly kisded Princz mint jómagam, a’ ki cavalerieben gyengécske, ’s egész infanterieje eggyetlen-eggy főből áll, okosabban bán, ha a’ csata’ mezejét másnak hagyja, ’s inkább a’ cabinetben igyekszik magát signalizálni ha fel ’s be juthat-el.

Fel ’s be mondom mert^* oda nem lehet perpendiculáris lineában alá bocsátkozni eggy me voici, mes enfants^* – eggy Imhol vagyok-kal – akár mit gondol eggy vagy más.

Megvallom, az én első érezésem, mihelytt szobámban magamban és egyedül hagyattatám, koránt sem volt olly hízelkedő a’ millyennek azt előre képzeltem volt.

Lomha lépésekkel vonakodtam az ablakhoz a’ magam poros fekete kabátomban, ’s eggy egész tolongó világot láttam, sárgába-, kékbe-, zöldbe-, veresbe-öltözve, a’ múlatság’ gyűrűje után vergődni – az öregek tört láncsákkal ’s sisakokban mellyekről már lehullott a’ vizír – az ifjak aranyragyogásu fegyverekben, befürtözve a’ két India’ tarka tollaival – mindnyájan az után döfölgetének^*, mint Turnírjátékok’ hajdani Lovanczai, dicsőségért és szerelemért. –

Te szegény Yorick! kiálték; mit akarsz te itten? Alig érkezél-meg ’s ez a’ pillongó lárma csak nem öszve-tört. Keress valamelly kanyargó alléet melly be vagyon rakonczázva végein, mellyben még soha nem ment zörgő szeker, hova még semmi szövétnek nem hányta sugárait. Ott a’ helly a’ hol te világíthatod-fel lelkedet, a’ hol valamelly jószívü Nymphecskével édes beszédbe eredhetel, a’ hol magadnak-való koszorúcskát találhatsz.

Hulljon-el orrom ha teszem! mondám, ’s elővontam zsebemből a’ Madame de Ramboulletnek szólló levelet. – Első kimenetelem e’ Dámához lesz. – „La-Fleur?” – „Monsieur.”^* – Hívjon Kend eggy beretválót. – Azután kefélje-ki a’ ruhámat.

Imhol a’ Parókás. – Reá-pillant parókámra^*, ’s kimondja nyilván és világosan hogy hozzá nem nyúl. – Vagy felette volt mesterségének, vagy alatta. – Kénytelen valék újat venni, mellyet ő készített ’s nagy magasztalásokkal ajánlott.

De félek, mondám neki hogy ez a’ boucle rajta meg nem áll. – Mártsa Uraságod a’ tengerbe, ’s helyt áll még is! Ez vala felelete.

Itt minden nagy scála szerént van szabva, mondám magamban. – Eggy Londoni Parókás ideájának legmagosbb emelkedése nem volt volna egyéb mint ez: Mártsa eggy dézsa vízbe. – Melly külömbség ez és az között? Mint az Idő^* és az Örökkévalóság között.

Útálom mind a’ fagyos kifejezéseket mind az azokat-szűlő fagyos ideákat; ’s többére annyira meg vagyok hatva a’ természet’ míveinek nagyvoltok által, hogy, ha ki tudnám magamból csikarni, soha nem csinálnék^* hasonlítást melly kisebb volna mint eggy – hegy.

A’ franczia Süblíme ellen e’ példában nem lehet egyebet mondani mint hogy a’ nagyság inkább fekszik a’ szóban és kevésbbé a’ dologban. – Oh, igen is, hogy az Oceán nagy ideákkal tölti-el a’ lelket! – De minthogy Párizs nem a’ tenger’ szélén hanem jól benn a’ szárazban fekszik, okosan nem tehetni-fel hogy postára fogok űlni, ’s addig megyek míg tengerre találok hogy a’ parókát vízbe mártsam. – A’ Párizsi Művész^* tehát jól tekintve semmit monda.

Eggy dézsa víz, ha tenger szélénél áll, felette szomoru figűrkét teszen midőn vele tétetik az öszvehasonlítás, de^* legalább az a’ jó vagyon benne hogy meg akarván próbálni, ha fog e nem e állani a’ buklim, ki sem kell lépnem a’ szobából.

Mondjuk-ki tehát eggyügyüen és részre-hajlás nélkül tett vizsgálat után: A’ franczia-kifejezés többet igér mint nyujt.

Én úgy hiszem hogy a’ megkülömböztető bélyegeit a’ nemzetiségnek az illyetén apró bohóságokban lehet látni mint a’ legfontosbb országlási dolgokban. Mert ezen utolsók körül minden nemzeteknek nagy férjfiai egymáshoz olly hasonlólag bánnak és szóllanak, hogy nem örömest venném-meg öt pénzen a’ szabadságot, közzűlök eggyiket vagy másikat választhatni.

A’ Parókás addig piszmogott felcsínosításommal hogy már késő vala Madame de Rambouilletnél^* megjelennem. De ha az ember a’ kimenetelre eggyszer elkészült, nem igen tud dolgot adni gondolatjainak. Feljegyzém tehát magamnál, hogy én a’ Hòtel de Modéne-ben szállotam-meg, ’s kimentem, nem tudván még hova és merre. – Majd elgondolom, mondám, ha az úczára érek.

Idv nektek, életnek kedves apró nyájasságai! mert ti annak ösvényét egyenesbbé, könnyebbé teszitek. A’ kecsek, a’ szépség szerelemre hajtják a’ szívet első látással; ti pedig megnyitjátok temploma’ kapujit, ’s elfogadjátok az érkezőt.

Kérlek, Madame, méltóztassál nekem megmondani, merre kell mennem az Opéra-comique felé? – Tiszta szívből, Monsieur, felele, ’s letevé munkáját.

Öt hat bolt előtt is elmentem, ’s beléjek pillantottam, ha találok e arczot melly nem fog redőre sodródni midőn hozzá e’ kérést teendem. – Ez az asszony ollyannak látszott, ’s betértem.

A’ bolt fenekében űlt eggy alant széken, általellentt az ajtóval, ’s eggy pár zsabót tűzött.

Tiszta szívből, mondá, ’s eggy üres székre tette-le munkáját, ’s olly kedves arcczal költ-fel teljesíteni kérésemet, hogy ha ötven louis-t költöttem volna is el boltjában, ezt kellett volna mondanom: Ez az asszony nem hálátalan.

Itt el kell fordulni, Monsieur, monda a’ bolt’ ajtajáig jővén velem, ’s onnan mutatván melly útat vegyek; elébb tarts balra. – De jól vigyázz, ott két úcza van; a’ másodikat kell menned. Elhaladván rajta, eggy templomot fogsz meglátni. Tessék elmenni mellette, ’s akkor jobbra indulsz, ’s az az úcza ott a’ Pont-Neufig viszen, hol által kell menned. Oda érvén, minden a’ kit meglátsz, szerencséjének fogja ismerni ha útba igazíthat.

Leczkéjét három ízben ismétlette; harmadikszor szint azon nyájassággal mellyel először cselekvé; ’s ha tón és mód bír valamelly jelentéssel, – pedig bizonyosan bír – hanemha azokhoz intéztetik a’ kiknek nincs érező szívek – úgy tetszett, sajnálni fogta volna ha el fogtam volna tévedni.

Ez az asszony nem látszott fenntebb mívelést nyertnek mint a’ grisettek nyerni szoktak; de nem akarom feltenni hogy szépsége volt az melly az ő jószívü készségét előttem olly becsessé tette. Egyedül arra emlékezem hogy igen mélyen néztem szemei közzé midőn jótétét megköszöntem és hogy hálámat ugyan-annyiszor mondottam neki újra mint ő tevé oktatását.

Még nem voltam tíz lépésnyire boltjától midőn mind elfeledém a’ mit monda. Hátra-tekinték magam megé, ’s láttam hogy küszöbén áll, ’s nézi ha jól megyek e. Visszatértem megtudakolni ha legelébb jobbra menjek e vagy balra. – Mindent elfelejtettem! mondám neki. – De lehetséges e? kérdé mosolygva. – Az igen is lehetséges, ’s mindég megtörtént az ember kevésbbé figyelmez a’ leczkére mellyet veszen, mint a’ személyre a’ kitől azt veszi.

A’ mit neki itt mondottam, nagy igazság volt, ’s ő azt úgy vette mint az afféle igazságot minden asszony szokta, ’s eggy könnyü, édes meghajtást teve reá feleletképen.

Attendez, monda ’s karomra tette kezét hogy megtartson vele. – Épen azon úczába akarám kiküldeni eggy legényemet eggy nyaláb kesztyűvel. Ha tetszeni fogna betérned, ’s megvárnod míg portékáját öszveszedi, ő elvezetne. – E’ szerént betértem a’ boltba ’s felvettem a’ zsabót mellyet oda tett volt, mintha helyt akarnék fogni. Ő maga is leűlt az alant székre, ’s én eggyszeriben mellette lelém magamat.

A’ legény, Monsieur, mondá az asszony, eggy pillantatban kész leszen. – ’S ezen eggy pillantatban, mondám, óhajtanám neked megmondhatni, melly hálás vagyok ennyi jóságaidért. Senki sincs a’ ki gondolatján kivül olly tettet ne tehessen melly jószivüségnek vétethetik: de midőn az illy tettek sokszoroztatnak, az csalhatatlanul characternek jele. ’S minden bizonnyal, ha ugyanaz a’ vér foly a’ test szélső részeiben melly a’ szívben üt – itt megfogtam az asszony’ kezét valamivel feljebb csuklójánál – neked, Asszonyom, a’ legjobb pulszodnak kell lenned melly magát a’ világnak minden asszonyaiban érezteti. – Tapintsd tehát, Monsieur, mondá, ’s nyujtotta karját. – Letettem kalapomat, ’s kezembe vettem ujait, ’s jobbomnak második ujával megérleltem arteríejét.

Miért nem menél-el a’ bolt előtt, te édes Eugénem! Láttad volna mint állék ott fekete köntösben ’s a’ leggrávisabb attitűdben, olly figyelmesen számolván az ütéseket mintha az asszonynak hideglelési flüxét és reflüxét lesegettem volna. Nevettél ’s talán moralizáltál volna is új professióm felett. – Jó; kéjedre hagytalak volna, nevess ’s moralizálj ha kedved tartja. – Higyj nekem, kedves Eugénem, vannak a’ világon rosszabb tételek is mint eggy szép asszony’ pulszát^* fogdosni. – De eggy Boltörzőnének! – de nyilt ajtóval! – Annál jobb! mert ha rosszat nem gondolok, bízvást láthatja a’ világ mit teszek.

Húsz ütést számoltam vala ’s a’ negyven felé közelíték, midőn férje egészen váratlanul a’ hátulsó szobákból előjött, ’s feledteté velem az ütések’ számát. – A’ férjem, monda; ’s a’ dolog semmit nem tesz. – Tehát hozzá-kezdék ismét munkámhoz. – Monsieur itt méne-el, ’s olly jó vala, hogy látni akarta pulszaimat. – Az ember levonta süvegét, ’s azt mondá hogy őneki igen sok becsűletet teszek; – ’s a’ mint ezt mondá, ismét fejére tette kalapját, ’s ott hagya.

Kegyelmes Isten! kiáltám magamban; lehetséges e hogy ez ennek férje legyen?

Kérem azon keveseket a’ kik értik mit jelent e’ sóhajtás ne nehezteljenek hogy elmondom azokért a’ kik nem értik.

Londonban a’ Boltos és a’ Boltosné ugyan-azon testnek, ugyan-azon csontnak látszhatnak. A’ testi adományokat hol az eggyike hol a’ másika bírja. De ők azokat a’ Debet’ és Credit’ természete szerént akképen közlik egymással, mint férjhez illik és feleséghez.

Párizsban alig lehet látni két külömbözőbb dolgot mint a’ Boltos és Boltos’ felesége, mert a’ törvényhozó ’s végre-hajtó hatalom a’ boltban nem a’ férjen nyugván, ez oda igen ritkán lép. – Eggy setét, bús hátulsó-szobában űl, fejét bétemetve háló-süvegébe, minden társalkodás nélkül. Épen az a’ faragtalan fija a’ természetnek a’ hogyan ezen mostoha által hagyattatott.

Minekutánna eggy nép Geniusza mellynél a’ lex Salica egyedül a’ Monarchiára intéztetett, sok egyéb Departementtal egyetemben kirekesztőleg tette-által ezt is az asszonyokra; ezek a’ szűnetlen adási-vevési-alkuk által azokkal a’ kik jönnek és mennek, hasonlók lettenek azon sokszögü kavacsokhoz mellyek sokáig hányattatván eggy kosárban, elvesztik darabosságaikat, ’s nem csak simákká, gömbelyegekké, de néha fényesekké is lesznek mint a’ gyémánt. – Férjeik úgy maradnak mint az a’ kő mellyel az úczákat^* rakják-ki.

Bizony, bizony mondom neked. Ember, neked nem jó egyedül lenned! Te társaságos életre, te kedves közösűlésekre teremtettél. – Ide appellálok annak megmutatására a’ mit épen mondottam: természetünk javúl az által.

’S mint ver, Monsieur? – Olly igen szelíden a’ hogyan vártam, felelék, ’s teljes csenddel néztem szemeibe. – Épen valami nyájast akara szavaimra mondani midőn a’ Boltos-legény a’ kesztyűcsomóval belépett. – Igen, mondám, eggy bokorra magamnak is vagyon szükségem.

A’ szép Kalmárné felkele székéről, bément árúló-asztala mellé, leveve eggy új csomót, ’s feloldozta azt. Én az asztalon innen állék általellenben a’ szép Kalmárnéval. – A’ kesztyű eggyről eggyig mind nagy volt. Az asszony maga mérte kezemre. De haszontalan; ollyak maradtak mint voltak.

Eggy pár neki szűkebbnek látszott, ’s kért, próbálnám-fel. Nyitva tartotta felém. A’ kéz eggyszerre csúszott a’ kesztyűbe. – Nem jó mondám, ’s lógattam eggy kisség fejemet. – Nem jó, mondá, ő is, ’s ő is lógatta fejét.

Az eggyszerü legkényesbb érzésnek vannak néha bizonyos öszverakott nézései, mellyekben bölcseség és bohóság, komolyság és esztelenség úgy szövettek egymásba hogy ha a’ Bábel’-tornya’ építésekori nyelvek eggyről eggyig mind megszóllalnának is, ki nem tudnák fejezni. E’ vegyes nézések olly hirtelen’ közöltetnek, ’s olly hirtelen fogattatnak-fel hogy alig tudhatni mellyíkétől mentek-által a’ másikára. Szóban-gazdag Tudósaink lássák mint tölthetnek-el múlattató Irásaikban a’ felőlök teendő Dissertátióval egész lapokat. Itt elég csak azt mondanom még eggyszer, hogy a’ kesztyűknek eggyike sem vala jó. Mi tehát, a’ szép Kalmárné is és én is, egymásba ölténk két karjainkat ’s az asztal felibe hajlánk. Az olly keskeny volt hogy közttem és őköztte csak e’ kesztyűcsomó talála helyt.

A’ szép Kalmárné néha a’ kesztyűre, néha oldaltt, most az ablakra, majd ismét a’ kesztyűre, majd reám nézett. Én nem érzém magamat alkalmasnak, félbe szakasztani a’ néma scént. Követtem példáját, ’s én is hol a’ kesztyűre, hol az ablakra, hol magára néztem, ’s változtatva mindég így.

Láttam hogy minden ostrom alatt vesztek. Fekete szemei mozogtak, ’s öldöklő tűzzel lövelgetének-elő hosszú selyempilláji alól, ’s elhatottak szívemig, vesémig. Meglehet hogy ez rendesen hangoz; de én érezhetém hogy az esik.

Az nem árt hogy nagyok, mondám, ’s minden válogatás nélkül felmarkolék nehany bokrot, ’s bedugám köntösöm’ zsebjébe.

Nehezteltem hogy a’ szép Kalmárné eggy pénzzel sem kívánt többet illő ároknál, ’s szerettem volna hogy tartaná drágábban, de nem tudtam mint adjam azt értésére. ’S feltehetnéd felőlem, Monsieur, kérdé a’ megbántódás’ legszelídebb hangjával, mert hamis értelmet ada tűnődésemnek, hogy csak eggy sou-val is többet kívánhassak portékáimért eggy Idegentől ki erántam bizodalmat mutat, és a’ kin láttam hogy inkább figyelem és nyájasság miatt teszi a’ vásárlást mint hogy a’ kesztyűkre szüksége volna? Felteheted azt felőlem? – Nem, Madame, bizony nem! De ha ezt tetted volna is, szívesen elfogtam volna neked nézni. Előrántám erszényemet, ’s kifizettem, ’s mélyebben hajtván-meg magamat mint a’ szokás azok eránt kívánja a’ kik kesztyűt árúlnak, mentem. A’ Boltos-legény a’ kesztyűcsomóval követett.

Az Operában olly lózsit mutattak-ki számomra, hol eggy öreg-franczia Tiszten kivül nem találtam senkit mást. – Szeretem a’ Katonákat, nem csak mert tisztelem azt az embert kinek erkölcsei az olly professióban melly a’ rosszakat még rosszabbakká teszi, szelídebbek lesznek; hanem azért is mert ismertem eggyet ezek közzűl – ő nincs többé – ’s mi tartóztathatna hogy megnevezzem? – Az Tobias Shandy Kapitány vala, nekem minden barátjaim közzül a’ legkedvesbb, kinek emberszerető szívéről soha nem emlékezhetem hogy szemeim, noha már régen elholt, el ne nedvesedjenek. Ez miatt szeretek minden öreg Tisztet. Én tehát általléptem a’ két hátulsó lóczán, ’s helyet fogtam mellette.

Az öreg Tiszt szemüvegjein által olvasott eggy kis könyvben, midőn mellette helyet fogék, – az nyilván a’ játszott Opera vala. Azonnal levevé orráról a’ szemüvegeket, öszvetette, bedugta eggy chagrintokba, ’s a’ kis könyvvel eggyütt betette zsebjébe. – Én felemelkedém eggy kisség a’ székről ’s meghajtám neki magamat.

Tegyük-által ezt bár melly nyelvébe a’ földnek, ’s ezt fogja tenni: Imhol itt eggy szegény Idegen lép a’ lózsiba. Úgy látszik, itt nem ismer senkit; ’s tíz esztendeig is ellakhatik Párizsban ’s még sem fog senkit ismerni, ha azok közzül a’ kikhez közelít, üvegeit minden az orrán hagyja. Az annyi volna mint becsapni előtte a’ conversatio’ ajtaját.

Nem fogtam volna ezt tisztábban érteni ha a’ franczia Tiszt szóba öltöztetve mondta volna is. Meghajtám neki reá magamat, ’s e’ meghajlás szóbaöltöztetve ezt tette volna: Érzem, Uram, jóságod’ becsét, ’s köszönöm a’ figyelmet mellyre méltóztatol.

Semmi szer nem gyarapítja inkább a’ társaságot mintha magunkat ezen abbreviatúrok’ mesterségében gyakoroljuk, ’s a’ nézések’ és a’ tagok’ mozdúlatjaikat minden inflexiójikkal és declinatiójikkal szókba öltöztetni megtanuljuk. A’ mi engem illet, ez nálam a’ hosszas szoktatgatás által olly természetessé vált hogy én szűntelen’ fordítgatok mikor végig-megyek Londonban az úczán. ’S sokszor voltam már társaságokban, hol három szó sem mondatott, ’s én onnan még is húsz dialógot is vittem haza, mellyeket könnyü volt volna papirosra tennem.

Eggy estve Milanóba a’ Martíni’ Concertjébe jöve kedvem menni, ’s midőn a’ szála’ ajtaján épen beléptem, Marquis F**né mint eggy felocsódva rohant-ki rajta. Csaknem belém ütődött minekelőtte őtet észre-vevém. Én tehát ki akarék térni előle, ’s jobbra vontam hirtelen’ magamat. A’ Marquise elpirult sietsége’ hibáján, ’s ugyan-azt teve a’ mit én, ’s épen arra a’ merre én. Azonnal visszaszökött a’ másik oldalra hogy kimehessen, ’s én szint olly szerencsétlen valék mint ő, ’s ismét meggátlottam útját. Mind ketten amoda reppenénk, ’s meg’ ide, ’s meg’ meg’ amoda. – A’ dolog nevetséges volt; mi tehát, eggyikünk nem kevésbbé mint a’ másikunk, irtóztató veresek levénk. Végre azt tettem a’ mit mingyárt illett vala tennem: veszteg maradtam, ’s nyitva hagyám a’ Marquise előtt az útat. Lehetetlen vala bemennem a’ szálába míg hibámat jóvá nem teendem; megállottam tehát, ’s szemeimmel kísértem végig a’ galleríen. Az Asszony két ízben tekinte-vissza, ’s mindég a’ fal mellett méne, nem a’ közepén a’ folyónak, mintha attól tartott volna hogy megint el találja zárni valaki előtt az útat. – Nem, mondám, ez rossz fordítás. – A’ Marquise méltán kívánhat követést tőlem; ’s ez a’ nyílás nekem van hagyva, és épen azért, ’s épen nem más valakinek. – szaladtam tehát ’s bocsánatot kértem tőle megzavarodásom miatt, ’s elmondtam hogy az én szándékom az volt hogy útat hagyjak neki. Azt felelé hogy ő is azt akara csinálni nekem. E’ szerént mind ketten megköszönénk egymásnak a’ kölcsönös figyelmet. – A’ lépcsőkig érénk, ’s látván hogy nincs Cicisbéo körültte, szabadságot kértem hogy vezethessem szekeréig. Leindúlánk tehát, ’s minden negyedik lépcsőn veszteg maradánk ’s a’ Concertet emlegettük ’s a’ nevetséges öszve-bonyolodást. – Valóban Asszonyom, mondám neki felemelvén szekerébe, hat külömböző ízekben vonultam félre hogy kimehess. – Én pedig hat ízben el, hogy te bejöhess. – Adná az ég hogy azt hetedik ízben tennéd! mondám, – Teljes szívből felelé, ’s üret csinált maga mellett; az élet rövid hogy hosszu complimentokat csinálgassunk. – E’ szerént késedelem nélkül beűltem, ’s a’ Marquise engem magához vitt. – ’S mi leve a’ Concertből – azt azok tudják a’ kik benne voltak.

Egyedül azt kell még mondanom, hogy az az ismeretség mellyet nekem fordításom szerze, nekem több örömet adott mint akár melly más azok közzül mellyeket Olasz-országban tenni szerencsém volt.

Soha nem hallottam a’ megjegyzést életemben eggyetlen-eggyen kivül – ’s ki volt légyen az az eggyetlen-eggy, azt alkalmasan tudatni fogja ez a’ fejezet. – E’ szerént minthogy vagy igen kevéssé vagy teljességgel nem valék elfogva, okai lehettek csudálkozásomnak, midőn letekintvén a’ lózsiból láttam melly iszonyu sokasága vagyon a’ törpéknek Párizsban. – Valóban a’ természet itt egész játékát űzi az effélék’ termesztésében. – Játszik ő a’ földnek minden szögein, ’s nincs hely tréfájinak e’ jelenségei ne találtassanak. De Párizsban – itt, úgy látszik, amüsementjeinek végét nem tudja találni. A’ jó Istenné itt épen olly bohónak mutatja magát mint a’ melly bölcs.

Elvivén magammal a’ gondolatot az Opéra comique-ből, valakit megláttam az úczán^*, mind ehhez képest mérsékeltem. Melly búsító tapasztalás! kivált a’ termetet illy rettenetesen rövidnek, az arczot rettenetesen homályosnak, setétnek, a’ szemeket eleveneknek, az orrat hosszúnak a’ fogakat fejéreknek, az állat előre-nyomultaknak lelvén! Szívem szenvedett ennyi szerencsétleneknek meglátásokon kiket eggy vagy más történet a’ magok classisaikból idegen classisokba lökött által. Minden harmadik ember eggy pygmée! – Ez olly fővel mint eggy berbencze ’s felvonult hátgerincczel, az kifelé hajlott lábszárakkal, amaz mintha a’ természet a’ növésnek hatodik hetedik esztendejében elakasztotta volna; itt pedig eggy a’ maga természetes teljes állapotjában, hasonló a’ kertek’ törpe fájikhoz, kik léteknek első csirázatja olta úgy rendeltettek hogy nagyra soha ne nevekedhessenek.

A’ medicinális Útazó azt fogná mondani hogy ez a’ pólálástól ered mellyel a’ gyermeket dajkája gyötrötte; eggy más medicinális melancholicus Útazó, hogy ezt az okozta mivel a’ gyermeket zárt és apró szobákban tartották; a’ kisgondu Útazó hadd méregesse hogy systémje ezen állítás által gyámolítassék, melly magasak Párizsban a’ házak, melly szűkek az úczák, ’s melly kevés-számu quadrátlábakból állanak azon parányi szobák a’ hatodik és hetedik emeletekben hol az alsorsúak eggyütt esznek és hálnak. Részemről nem feledem hogy az idősbb Shandy Úr, kinek minden dolgok felett különös és saját ítéletei voltak, eggy estve, midőn beszédjének thémjéűl e’ tárgyat választotta vala, azt állítá hogy a’ gyermekek, valamint az oktalan-állatok is, olly magasságiglan neveltethetnek, a’ mennyire magunk óhajtjuk hogy nőjenek, feltévén hogy a’ szerént jöttek e’ világra a’ hogyan illik. A’ Párizsi lakosoknak, ugymonda ő, az az egész szerencsétlenségek hogy olly szorosan egymásra vannak rakva hogy nincs elég helyek gyermekeket nemzeni. Akarva nem mondom, ugymondá, valamit nemzeni, mert ez a’ valami annyi mint semmi. – Igen, így folytatá beszédét, több melegséget kapván, ezt a’ valamit nemzeni rosszabb mint semmit nemzeni, – midőn a’ mi így nemzettetett, ’s húsz huszonöt esztendeig a’ leggondosbb figyelem ’s legtáplálóbb étkek által ápoltatott, annyira sem juthat-el hogy nekem térdemig érjen. Már, Shandy Úr maga is igen rövidtermetü ember lévén látni való hogy nem fejezhette-ki magát erősebben.

Mivelhogy a’ jelenvaló munkának a’ természet’ vizsgálatával semmi köze nincs, én az említett állítást a’ maga becsében és, ha úgy tetszik inkább, nem-becsében hagyom-meg, ’s beeléglem azt a’ megjegyzés’ való voltát mellyet Párizsnak minden úczáján és sikátorán bővséggel lehet tenni. Én eggykor azon úczán mentem vala le melly a’ Carousselpiacztól a’ Palais-Royalig viszen, ’s meglátván eggy gyermeket, ki rettegve akara keresztűllépni eggy csatornán, megfogtam kezét ’s általsegítettem neki. ’S mint hűltem-el midőn itt szemébe néztem! A’ gyermeknek gondolt valami eggy negyven esztendőt meghaladott emberke vala. – Semmi, mondám; valamelly jó ember visszafizeti ha kilenczvenes leendek.

Szánakodásnak és szeretetnek mozdúlatait érzem magamban nememnek e’ diminütívjai eránt kiknek sem nagyságok sem erejek előmenni e’ világon. – Fáj látnom hogy őket némelly kamaz láb alá tapodja; ’s alig űltem-le az öreg franczia-Tiszt mellett midőn ez a’ gyötrő érzés bennem eggy történet által ingereltetett mellynek lózsimból tanúja leheték.

Az Orcheszter és az első oldallózsi köztt eggy üres hely vagyon hagyva, hova azok gyülekeznek a’ kik, midőn tele vagyon a’ ház, egyebütt helyet nem találnak. Ámbár ott nincsenek székek mint a’ parterrben, a’ fizetés még is ugyan-az a’ melly az orcheszteren. – Eggy illy alacsonytermetű ide vette vala magát. – Az est hév vala, ’s őtet harmadféllábbal hosszabb teremtések vevék-körül. A’ törpécske kimondhatatlanul sokat szenvede. De semmi nem csinála neki több kínt mint az hogy eggy közel hétlábnyi német előtte állott, ’s lehetetlenné tevé hogy a’ színig láthasson. A’ kis-ember mindent próbált hogy czélját érje, kiki pislogott a’ német’ karja és dereka köztt ollykor esett nyíláson; elébb a’ jobb, azután a’ bal oldalon próbálgatott látni, de a’ német peczkesen álla a’ maga pohosságában; eggy kút’ fenekén sem láthatott volna kevesebbet. Felnyujtá tehát rövid kacsójit a’ nagy embernek szinte könyökéig, ’s panaszlani kezdé inségét. A’ német hátra-fordúl, lepillant reá, mint eggy második Goliáth a’ maga Dávidkájára, ’s – irgalom nélkül épen úgy áll tovább is a’ hogy’ addig álla.

Én épen a’ Monak’ szelenczéjébe találék nyulni tobákért. – szegény jó Pater Laurentius! melly kész fogott volna lenni a’ te lágy, a’ te másokat-szerető lelked, az a’ tűrni-teremtett lélek! könnyíteni e’ szerencsétlennek baján.

Az öreg Tiszt látta megindúlásomat ezen apostroph alatt, ’s tudakozta tőlem, mi bánt. Elmondtam neki három szóban, ’s azt vetém hozzá, hogy a’ tett embertelen.

Az igazságtalan bánás a’ kevély bosszantatok által még keserűbbé vált, ’s a’ becsűletes embert is kilöki sarkából. A’ szegény törpe magán kivül volt, ’s felhevűlésének első perczében, melly ritkán szokott egyéb tanácsot sugallani mint esztelent, azt mondatá vele a’ gorombának hogy elvágja czafliját. A’ német ismét kevélyen néze-le reá, ’s azt mondta hogy arra neki teljes szabadságot hagy, ha elérheti. Kívántam volna kiugrani a’ lózsiból hogy az elnyomottnak segédjére lehessek. A’ Tiszt ezt kevesebb munkával tevé: előhajlott űléséből, ’s intett eggy Felvigyázónak, kimutatván ujával a’ nyomorgás’ helyét. Az Őr hozzájok méne. Nem kellének magyarázatok; a’ dolog maga szóllott; a’ katona tehát a’ puska’ agyával tolá-vissza a’ németet, ’s karon fogta a’ pulyát, ’s a’ Longúriónak elébe állította. – Oh, ez szép tett vala! mondám, ’s öszve-csapám kezeimet. – Ti, Uraim, Angliában ezt el nem fognátok tűrni, mondá a’ Tiszt. – Mi Angliában eggyről eggyig kéjünk szerént űlünk, felelék.

Az Öreg Tiszt engem visszasegélt volna előbbi tónomba ha kijöttem volna belőle, ’s Voilà un bon-mot! mondá. ’S minthogy Párizsban eggy bon-mot mindég ér valamit eggy pris tobákkal kinála-meg értte.

Ez a’ történet bennünket még tovább vive a’ beszéllgetésben. – Minden nemzetnél találtatnak delicatessek és grossierték, mellyek fenn vagynak eggy ideig, ’s lassandán elmulnak, mondá az öreg Tiszt. Én sok országban forogtam ’s nem láttam eggyet is a’ sok között a’ hol nem volt olly raffinement mellyet haszontalan’ kerestem másoknál. A’ Prók és Contrák mindenütt honn vagynak. A’ jó és rossz minden nemzetnél ellensulyban ál; a’ való mesterség az hogy látni tudjunk. Ez az igazi préservatif azon idegenség ellen mellyet a’ tapasztalatlan fogdos-fel mások eránt. A’ ki országokat lát, öszvehasonlítja az embereket, ’s az ő erkölcseiket ’s szokásaikat, ’s élettudományt szed belőle. A’ visszonos türedelem tisztünkké teszi az egymás’-szeretését. Ezt mondván, meghajla felém, ’s ment.

Az öreg Tiszt e’ beszédet olly kímélettel és szívességgel tartotta hogy ő maga is igazlá tiszteletemet mellyel rendje eránt viseltetem. Érzettem hogy szeretem benne az elöregedett katonát, de féltem hogy a’ tárgy eránt tévedésben lehetek. Állításai nekem is állításaim; de én nem tudtam volna gondolataimat illy jól kifejezni.

Eggyerántt alkalmatlan mind a’ lovagra mind a’ paripára ha az utolsó mindég neki-meresztett füllel ballag ’s útjában ’s az útja mellett mindentől elbokrosodik a’ mit nem látott^*. Engem e nyavalya nem nagy mértékben bánt. Mind e’ mellett kénytelen vagyok vallást tenni hogy Párizsi múlatásomnak első holnapjában^* sok szó’ hallására egész arczom elpirult mellyeket a’ második holnapban megütközés nélkül tudtam hallani.

Az öreg franczia Tiszt’ szavai emlékembe hozák a’ mit Polóniusz mond tanácsképen a’ maga fijához az útazásokról; ez pedig Hamletet hoza emlékembe, ’s Hamlet Shakespearnek egyéb munkájit. Tehát haza felé menvén, kitértem a’ Quai de Contira hogy Shakespearnek munkájit megvegyem.

A’ Könyváros azt felelé hogy vele nem szolgálhat. – Hogyan? kérdém; hiszen a’ munka imhol is áll egész sorban. – A’ könyv, ugymond, nem enyém; Gróf B… rendelte nálam, ’s én ezt az ő számára hozatám-meg. Holnap reggel akarok menni velek Versaillba, hogy által adjam.

Úgy e? kérdém. ’S Mons. le Comte de B*** tehát ólvassa Shakespeart? – Oh, felele a’ Könyváros; a’ Gróf eggy esprit fort. Szereti az ángol munkákat; és a’ mi neki még nagyobb becsűletére vál, az ángolokat is szereti. – A’ mit Uraságod nekem itten mond, olly lekötelező, mondám, hogy minden ángolt kényszeríthet boltodban hagyni eggy két louist. A’ Könyváros meghajtá magát, ’s felelni készült, midőn eggy rendes leány – mintegy húsz esztendős és igen illendően öltözve, belépett, ’s azt a’ kérdést tevé a’ Könyvároshoz, ha megkaphatna e az Egarements du coeur et de l’ esprit-et? – Olly formán néze-ki hogy őtet szobaleánynak nézhetém valamelly módiból-áhítatos Asszonyság’ szolgálatjában. – A’ Könyváros a’ könyv után nyult. A’ leány elővona eggy zöldatlasz erszénykét, ugyan-ollyszínü pántlikába szegve, ’s hüvelykével ’s mutatójával kivoná a’ pénzt ’s a’ könyv’ árát letette. – Nem lévén tovább dolgom a’ boltban, eggyütt menék a’ leánnyal.

Szép gyermek, mondám, mi dolgod teneked a’ Szív’ Megtévedéseivel? Hiszen te alig tudhatod még hogy szíved neked is vagyon – ’s igen csak akkor fogod tapasztalni mikor a’ szerelem sugandja-meg hogy van, vagy mikor annak pásztorkád’ hűségtelensége gyötrelmeket fog okozni. – Le Dieu m’ en garde! felele a’ leány. – Oh igen mondám neki; mert ha szíved, a’ mint hiszem, jó, úgy kár volna ellopattatnia. Az neked legnagyobb kincsed, ’s arczodnak több díszt fog adni mintha gyönggyel gyémánttal volna elhintve.

Az ifju leány engedékeny figyelemmel hallgatá szavaimat, ’s erszénykéjét annak pantlikájinál fogva tartá kezében. Ez könnyűcske, mondám, megfogván alját. – A’ leány ide tartá azt. ’S nem is sok a’ mi benne van, édes gyermekem. De maradj jó, ’s az ég tele tölti. – Két három tallér vala épen ujaim köztt mellyen Shakespeart megvenni akarám, ’s a’ mint a’ leány az erszényt az én kezeimben hagyá, a’ tallérok közzül eggyet belé-eresztettem, ’s kettős kötést tévén rajta, visszaadtam neki.

Az a’ rendes kis billenés mellyet a’ leány nekem erre tett, inkább vala tiszteletes mint mély. Eggyike vala azon nyugalmas hálás sülyedéseknek mellyekben maga a’ lélek hajol. A’ test azalatt nem teszen semmit egyebet mint hogy azt a’ másikat jegyzi. – Soha nem adtam leánynak tallért nagyobb gyönyörért.

Tanácsom, kedves szép leány, nem érne eggy gombos-tűnyit ezen kis adomány nélkül. – Mikor kezedbe akad a’ tallér, emlékezni fogsz a’ vele eggyütt vett intés felől. Ne vesztegessd-el pántlikára. – Oui^*, Monsieur, je le mettrai à part, mondá. Nem^* költöm-el; félre teszem.

Midőn hím és nő köztt rényes alku vagyon kötve, nekik minden tetteik szentelődést vettenek. E’ szerént ámbár késő is vala, homályos is, eggy útat tévén vele haza felé, eggyüttmenénk végig a’ hosszu Quai de Contin.

A’ leány, midőn elkezdénk menni, második ízben hajtotta-meg magát, ’s minekelőtte húsz lépésnyire haladánk a Könyváros’ ajtaja előtt, mintha még sem volna elég a’ mit tett vala, haltot csinált, hogy velem ismét hallasa köszönetét.

Az, mondám, eggy kis adó mellyet nem lehetett a’ rénynek nem tennem, ’s a’ világért sem akarnám hogy megcsaltam volna magamat annak személyében kinek azt a’ rény’ nevében tevém. De, kedves leány, képeden én ártatlanságot látok. Átok reá, a’ ki annak kelepczét akarna vetni!

A’ leány eggy-vagy másképen megilletve látszott lenni szavaimtól. Mély sóhajtás törte-elő magát szívéből. Úgy hittem, nem szabad tudakoznom okát, ’s e’ szerént hallgatva menénk a’ Rue de Nevers’ szögéig hol egymástól el kelle válnunk.

Ez e itt az út, kérdém, a’ Hòtel de Modène felé? Ez, felele; de ha tetszenék, oda a’ Rue Guénégaudon is el fognék mehetni, melly ide az első. Úgy a’ Rue Guénégaudon megyek, mondám, és azt két okból: először, mert az örömemre lesz, másodszor, mert tovább lehetek védelmedre. – A’ leány megismerte jóvoltomat, ’s azt mondotta hogy szeretné ha szállásom a’ Szent-Atyák’ úczájokon volna. Talán azon vagyon lakásod? kérdém. Igen is, Uram; én szobaleány vagyok Madame de Rambouilletnél. – Egek! kiáltám: az épen az az Asszonyság a’ kihez én Amiensből eggy levelet hoztam. Igen is, felele a’ leány, Madame de Rambouillet vár valamelly Idegent eggy levéllel, ’s alig győzi várni megérkezését. Tehát kértem őtet, beszéllné el hogy velem öszve-találkozott^*; tisztelje nevembe, ’s jelentse hogy holnap reggel udvarlására leszek.

Midőn ezt mondám, elérénk a’ Rue de Nevers’ szögletéhez. A’ szép szobaleány megálla hogy a’ két Kötetet zsebjébe tegye; míg bétette az elsőt, én a’ másodikat tartottam, ’s most ő tartotta felém a’ zsebet hogy én tolnám-be a’ másodikat.

Mi édes érzeni melly vékonyfonadéku köteléken vonódnak-öszve szívünk’ hajlandóságai!

Folytattuk útunkat, ’s alig tevénk három lépést hogy karom után nyult. Épen meg akarám kínálni azzal. De ő azon eszméletlen, tartaléktalan bízakodással nyult karom után melly jele volt hogy nem juta eszébe hogy most látjuk egymást először. – Részemről annyira érezém hogy ő és én rokonok lehetünk, hogy lehetetlen volt feléje nem hajlani ’s kilesegetni, nincs e képeinken valamelly vonás melly atyafiságunkat bizonyíthatná. De, mondám, avagy nem vagyunk e mindnyájan rokonok?

A’ Guénégand-úczára érvén, meg állék búcsút venni tőle. A’ leány meg köszöné jóságomat, kísérésemet. Két ízben monda nekem Adieut. Én ugyan annyiszor mondám-vissza neki, ’s búcsúnk olly bíztos, olly szíves vala, hogy ha az akárhol másutt történt volna, nem nyomtam volna e a’ legtisztább, legártatlanabb, legforróbb békecsókot^* ajkára.

Mivel Párizsban csak férjfiak csókolják egymást, azt tettem a’ mi eggyre megyen vele.

Az ég’ védelmébe ajánlottam.

Elérvén szállásomra, La-Fleur hírt ada, hogy a’ Lieutenant de Police tudakozást tett erántam. – Diable! mondám; tudom miért. ’S ideje hogy az Olvasó is tudja, mert a’ hol említeni kellett volna, általugrattatott. Nem feledségből esett az. De ha akkor említettem volna, eddig elfeledte volna Olvasó: ’s most az ideje mikor hasznát vehetem.

Én Londonból olly hebehurgyán jövék-el hogy csak akkor juta-eszembe hogy Franczia-ország háborúban vagyon Angliával, mikor már a’ postaszekeren űlék. Elértem Doverbe, ’s már látám üvegeimen által a’ Boulognei tetőket mikor a’ háboru ideája fejemen általszökött, ’s meggondoltam hogy passeport nélkül elakadok. – Ha csak eggy úcza’ széléig megyek is, fáj belé lelkem ha okosabban nem térek-vissza mint annakelőtte voltam. Az út mellyhez itt fogék, a’ legnagyobb erőlködésem volt mellyet valaha tettem ismereteimnek kitágasításokért; ’s így reá nem vehetém magamat hogy Londonba visszatérjek a’ nelkül hogy végre-hajtsam a szándékot. – Megértvén hogy Gróf*** eggy paquebotot bérleli-ki, elmentem hozzá, – ő ugyan-azon fogadóban szállott vala meg a’ mellyben én, – ’s kértem fogadna engemet is suitjébe. A’ Gróf^* félig-meddig ismert, ’s kész vala megtenni a’ mire kértem, de tudatá, hogy ő nekem Calais-n túl nem fog szolgálhatni, mert útját onnan Brüsszelnek veendi. Azonban, ugymond, ha eggyszer Calais-be elérek, azután egész Párizsig nem akadok-el; ott keressek barátokat kik segédemre lehetnek. – Az az én gondom, Gróf Úr, mondám. – E’ szerént a’ Gróf’ suit-jében általjöttem a’ tengeren, ’s eszembe sem ötlött azolta hogy itt bajok várhatnának.

De midőn hallám La-Fleurtől hogy engemet Monsieur le Lieutenant de Police tudakoztata, mingyárt tudtam mi miatt kerestet. – Azon pillantatban a’ Fogadós reám nyitá a’ szoba ajtaját, ’s azt veté a’ La-Fleur’ szavaihoz hogy leginkább passeportomat akarják látni. Reménylem, úgymonda a’ Fogadós, Monsieur nem jött útnak a’ nelkűl. Én^* e? kérdém; igazán szóllva nekem nincs passeportom.

Nincs passeportja? kiáltá a’ Fogadós, ’s három lépésnyire szökött-vissza tőlem, mintha attól tartott volna hogy reá ragad rólam a’ pestis. Ellenben La-Fleur három lépésnyire közelíte felém, ’s azzal a’ mozdulattal mellyel a’ jó-ember ugrik-elő hogy a’ szerencsétlent védje. Azzal ez a’ legény bízodalmamat megnyeré. Ezen eggy vonás fenekiglen ismerteté velem characterét, ’s azolta annyira hiszek neki, azolta magamat olly bíztossággal bízom reá, mintha hét esztendő olta a’ legtökéletesbb hűséggel szolgált volna.

Milord, kiáltá a’ Fogadós! de hirtelen’ megkapá magát, ’s tónját megváltoztatá. – Ha Monsieurnek passe-portja nincs, de lesznek barátjai Párizsban kik azt szerezhetni fognak. – Én eggyet sem tudnék mondám hideg gondolatlansággal. – És így barátja sincs, mondá a’ Fogadós. Úgy bizonyos lehet Monsieur, hogy a’ Bastillbe, vagy legalább a’ Chateletbe dugják. – Éh, mondám, mindég hallottam hogy a’ Franczia-Király igen igen jószívü ember! nem félek semmitől. – Az igen is való, mondá a’ Fogadós de azért Monsieur holnap a’ Bastillben virrad-fel. – Én a’ Kegyelmed’ szobájit eggy holnapra bérleltem-ki, mondám; ’s Franczia-országnak minden királyai a’ föld’ kerekségén^* eggy nappal sem visznek-ki belőlök hamarabb.

La-Fleur azt a’ megjegyzést tette szavaimra, hogy a’ Franczia-Királynak senki nem állhat ellent.

Parbleu! monda a’ Fogadós; meg kell adni hogy ezek az ángol Urak rettenetes rendes-emberek! ’s fejcsóválva kiment.

Én csak azért vevém olly könnyen a’ dolgot, mert aggódásom által nem akarám a’ szegény La-Fleurt elrettenteni; ’s ugyan-ezért a’ vacsora felett vígabban múlaték vele mint egyébkor szoktam vala, Párizs és az Opéra Comique felél. – La-Fleur is megjelent az Operában, ’s sarkamon követe szintén a’ Könyváros’ boltjáig. De látván hogy onnan eggy fiatal szép leánnyal jövök-ki, és hogy eggyütt mentem végig vele a’ Conti-szélen, nem tartá szükségesnek hogy tovább kísérjen, ’s arra gondolá magát, hogy rövidebb útat tesz, ’s eléggé korán ére a’ Hòtelbe, ’s megérté hogy a’ Police erántam szorgalmatoskodik.

Elszedvén asztalomat, eleresztém hogy ő is vacsoráljon. Ekkor komolyabban hányám-meg bajos helyzetemet.

’S itt tudom, barátom Eugén, mosolygani fogsz, vissza-emlékezvén elválásunk’ órájára. – El kell mondanom a’ történetet.

Tudta Eugén hogy én olly kevéssé szoktam elnyommasztva lenni pénzzel mint jó gondolattal, ’s félre vont, ’s tudni akarta mennyi pénzem van. Mutattam erszényemet. Ez ennyi útra nem lészen elég, ugymond, ’s elővevé a’ magáét, hogy által tölthesse az enyémbe. Becsűletemre, Eugén; ez elég lesz, mondám. – Higyj nekem, nem lesz elég; én jobban ismerem azt a’ két országot a’ hova indulsz. – Az meglehet, Eugén, felelék visszatolván adományát; de te feleded hogy én nem leendek Párizsban harmad nap’, hogy valamelly gondolatlan szó vagy tett miatt megfognak ’s a’ Bastillbe zárnak, hol eggy két holnapig a’ Franczia-Király’ kosztján leszek ’s nem ürítem-ki erszényemet. – Megengedj, monda Eugén; e’ kút főre nem tarték számot.

A’ tréfa most valóvá akara válni.

De legyen az bolondság, könnyelműség, ész, makacsság ’s akármelly más ok: lehetetlen vala másként vennem a’ dolgot mint midőn Eugénnel elválásomkor róla szóllottam.

Bastille! – – Hát osztán? – A’ rettenetes csak a’ szóban fekszik. – Tegyük olly rettenetessé a’ millyennek akarjuk mondám magamhoz: a’ Bastille csak új szó a’ Tower helyett; a’ Tower pedig más új szó eggy ollyatén ház helyett honnan nem lehet kijőni. – A’ szegény köszvényes az illyet kétszer szenvedi esztendőt által. – Oh kilencz líverrel napjára, tintával, papirossal, ’s eggy kis portio tűréssel, az ember kénye szerént élhet négy öt hetekig a’ nelkül hogy belőle kilépjen. – Mit rettegjen a’ ki senkinek nem vétett? – Ártatlansága azonban kivilágosodik, ’s visszanyervén szabadságát okosabban jő ki mint a’ hogy be ment.

Eltelve e’ magas, e’ nagy ideákkal, magam sem tudom miért, lementem az udvarra. – Oh, azok a’ setétlelküek, mondám magamban, kik az élet’ bajait mindég fekete színekkel mázolgatják! A’ lélek ijedten űl a’ nagynak rettenetesnek képzett tárgyak előtt, de kapd-el onnan a’ mit magad vivél oda, ’s a’ lélek a’ dolgokat tulajdon alakjokban fogja látni. – Való, mondám, közelebbről akarván meghatározni az állatást; a’ Bastille nem olly baj mellyen könnyen lehet, mellyen könnyen kell elsíklani. De vedd-el bástyájit, árkait temettessd-be, ajtajiról szedessd-le a’ lakatokat, nevezzd az ottlételt házi-aresztnek mellyet nem valamelly embernek hanem valamelly betegségnek kegyetlensége tűret veled: úgy a’ fele annak a’ mi nehéz, elenyészék, a’ másik felét pedig nem lesz nehéz elviselned.

Ezen bátor és minden nyomorúságnak paczkázó soliloquiumban véletlenül eggy szó háboríta-meg, mellyet én eggy gyermek’ szavának vettem, és a’ melly azt panaszlá hogy nem mehet-ki. Végig-mentem a’ folyosón, minden ajtó mellett megállottam, ’s látni akartam honnan jő a’ panaszos szózat, de sohol nem sejték-meg senkit. – Nem vala reá gondom többé, ’s ismét lementem az udvarra.

Újobban végig-menvén a’ folyosón, a’ szó megint hallatá magát, és most két ízben. Körültekintém magamat, ’s a’ mint szemeimet felvetém, eggy seregelyt láték-meg eggy szoros kalitkában. Nem mehetek-ki! nem mehetek-ki! monda a’ seregely.

Megállottam, ’s elnézém a’ madarat. Valamikor valaki a’ bolt alatt elment, repeső szárnnyal szaladt arra-felé a’ hol az ember a’ kalitka mellett elment, ’s ismétlette fogságának panaszait. Nem mehetek-ki! monda a’ madár. – De én megteszem hogy kimehetsz, kiálték magamban, akár mi ér értte! A’ kalitka’ ajtaja befelé vala fordítva a’ falnak, ’s olly szorosan vala befonva dróttal hogy lehetetlen volt megnyitni ha a’ kalitkát széllyel nem szaggatom. Hozzá láttam mind két kezemmel.

A’ seregely azon hely felé repdesett a’ hol kiszabadúlását vevém vala munkába, ’s a’ drót’ közzé dugván fejét, olly erősen dolgozék a’ zárt ajtó ellen mellyével, hogy tartanom lehete, megöli magát míg ajtaja felnyitathatik. – Nem mehetek-ki! nem mehetek-ki! monda.

Érezéseim gyengédedben soha nem voltak meghatva, soha még történet nem gyüjtötte-öszve hamarabb sophista-eszem által megtévesztet lelkemnek elszórt tehetségeit. A’ rövid dal a’ madár’ szájában értelem nélkül volt: de olly eggyező vala a’ természet’ sugallataival hogy eggy perczben öszvedönté alaptalan okoskodásaimat a’ Bastille felől. Elfogott szívvel hágdaltam-fel a’ grádicson, ’s meghazudtolám a’ mit rajta lemenve mondottam volt.

Leplezzd-be magadat a’ hogyan tetszik, raboskodás, te mindég keserü ital maradsz; és ámbár téged mindenütt és minden századokban ezereknek meg ezereknek inni adtak is, azért te nem vagy kevésbbé keserü. – Te pedig háromszor édes és nyájas Istenné, kit nyilván vagy alattomban az egész világ imád, a’ te szilkéd édes az íznek ’s édes marad valamíg a’ természet el nem változik. Semmi szómocsok nem piszkolhatja-be a’ te hónál-fejérbb palástodat, semmi chémiai erő nem változtathatja-el liliompálczádat vas czepterré. Ha te mosolyogsz reá midőn kenyérhéját eszi, boldogabb a’ pásztor mint Szultánja kinek udvarából számkivetve vagy. – Kegyelmes ég! mondám, térdemre ömölvén a’ legfelső lépcsőn; csak egésséget adj nekem, ’s e’ kegyes Istenséget add társammá – oh, úgy hullassd tiaráidat a’ szerént mint hópilléket azoknak fejeikre kiket a’ vágyás annyira viszketegel utánok!

A’ seregely a’ kalitkában engem szobámig kísért. Leűltem asztalomhoz, ’s képemet felkönyöklött kezemen nyugtatám, ’s elképzeltem azoknak nyomoruságaikat a’ kik rabságot szenvednek. Jól el valék készülve, ’s ajtót kaput nyitottam képzeleteimnek.

Legelébb azon millió embertársaimat akartam eltekinteni a’ kik rabságra születtek. De látván hogy, bár melly érdeklő a’ kép mellyet felőlök csináltam, inségeiket nem hozhatom eléggé tisztán szem’ elébe, és hogy e’ szomoru grouppok’ sokasága engem csak elszór: eggyes rabot vettem-elő, úgy a’ hogyan az a’ maga tömlöczében sorvad. Rostélyajtaján lestem-ki őtet hogy képét azon bús fény mellett végyem-fel melly tömlöczét világítja.

Félig már elfonnyadva láttam képét a’ hosszas szenvedés és várás által, ’s érzettem hogy a’ megcsalt remény mint betegítheti-el a’ szívet. Közelebbről fogván szembe, sápadtnak tetszett ő, hideglelősnek. Harmincz esztendő olta nem enyhítette keblét az esti-szellő. Ezen hosszú idő olta nem látta a’ napot, holdat; fülei nem hallották rokonainak, barátjainak szózatjokat, gyermekei…

Szívem vérzeni kezde. Kénytelen valék a’ portraitnak más részét venni-elő.

A’ tömlöcz’ fenekében űlt, a’ hideg földön, valami kevés szalmán melly neki hol szék-, hol nyoszolya-szolgálatot teve. Feje mellett eggy rakás vesszőből csinált kalendárioma állott, mellyekre az itt töltött siralmas napok’ és éjek’ száma vala felróva. – Eggyikét e’ vesszőknek kezeiben tartotta, ’s eggy rozsdaette szeggel karczolta reá az inség’ új napját a’ régiek^* mellé.

Homályosbbá tévén azt a’ gyenge világot melly tömlöczének setétét enyhíté, látám mint veti az ajtó felé kétségbe-esés^* által ellankasztott szemét, de megint lesülyeszté azt, rázta fejét, ’s folytatta keserves munkáját. Hallám csörgeni lánczát midőn az új rovást a’ többihez tévén, űlő-helyéből megfordult. Mély sóhajtás repűle-ki mellyéből. Sűrü könyektől áztanak orczáim. Nem bírtam-el a’ képet mellyet phantasiem rajzola a’ rabság felől. Felszöktem székemről, ’s La-Fleurt kiáltottam, hogy reggeli kilenczkorra rendeljen kocsit.

Egyenesen mégyek Herczeg Choiscul Úrhoz, mondám.

La-Fleur ágyba akara vinni. Ismertem érzékeny voltát, ’s nem akartam hogy orczáimon a’ könycseppeket megsejtse. Magam vetkezem-le, mondám neki; ’s ő is lenyughat.

A’ rendelt órakor beűltem a’ szekérbe. – La-Fleur hátul veve helyt a’ bakon. Meghagytam^* a’ Kocsisnak, menjen ügetve.

Minthogy mai útamban semmit nem leltem, vagy inkább semmi ollyat nem a’ mit útjaim alatt szoktam keresni: itt nem tölthetem-be jobban az üret mint azon madár’ történetével mellyről az előbbi Részben vala szó.

Milord L*** eggykor Doverben várta a’ kedvező szeleket hogy általkelhessen a’ csatornán. Lovásza fel ’s alá járt a’ tengerszélén, ’s a’ seregelyt, melly ekkor még nem igen tuda repülni, megfogta. Kebelében ada helyt neki, étette, felnevelte, magával hozta Párizsig.

Itt az volt első gondja hogy kalitkát szerezzen neki, ’s huszonnégy sout ada-ki értte. Sok dolga itt nem volt, ’s azon öt holnap alatt mellyet az Urával Párizsban tölte, négy szóra tanította-meg madarát. – I can’t get out! ez a’ négy ángol szó vala a’ madárnak minden tudománya.

Midőn az Ura innen Olasz-ország felé indult, a’ lovász a’ madarat a’ Fogadósnak adta kalitkástul. De minthogy a’ madár a’ szabadságért Párizsban idegen nyelven könyörgött, a’ könyörgésnek ott szint olly kevés becse vala mint a’ könyörgőnek. La-Fleur a’ madarat eggy palaczk jó borért adta-el kalitkástul.

Olasz-országból haza térvén, elhoztam a’ madarat azon tartományba mellynek nyelvén az eltanulta volt a’ négy szót. Elbeszéllém történetét Lord A. előtt, ’s Lord A. kért, adnám neki a’ madarat. Kevés hetek mulva Lord A. azt Lord B.nek adta, Lord B. ismét Lord C.nek, ’s Lord C.’ komornyikja Lord D.nek, Lord D. Lord E.nek, ’s így tovább, végig a’ fél-Abéczén. A’ Pairek’ Táblájától a’ madár az Alsó-Házba méne-által ’s ugyan-ennyi Urak’ birtokába jutott. De ezek mind be, az én madaram pedig ki szerrettek volna menni. Londonban csak olly kevés becse vala a’ madárnak mint Párizsban volt.

Lehetetlen hogy sok Olvasóim épen ne hallották volna hírét. És ha közzűlök valaki látta, kérem, emlékezzék-meg, hogy a’ madár enyém volt.

A’ madárról nincs egyéb mondani-valóm mint hogy azon napság olta a’ maiig ezt a’ szerencsétlen madarat czímerem sisakján viselem.

’S bár próbálja valamelly Heraldicus, ’s monda hogy a’ czímert csak Nemesek viselik, ’s a’ czímert az ember nyeri, ’s nem maga adja magának!

Nem szeretném hogy ellenjeim lássák mint van elmém magával, mikor valakinek védelméért esedezem. ’S ezen okból valahol tehetem, inkább csak magam protegálom magamat. De ez a’ kijövetel Monsieur le Duc de Choiseulhöz nem akart hanem kénytelenségből teendő esedezés vala. – Ha akart lépés volt volna, úgy hiszem, a’ szerént fogtam volna megtenni mint mások szokták.

Cselédi lelkem hány^* formulájit csinálta ezen az úton a’ tartandó kérelemnek. – Mindenike miatt megérdemlettem volna a’ Bastillt.

Megpillantván Versaillt^*, szókat, phrázokat kezdettem szövögetni egymásba, ’s neki-készűltem melly mozdúlatokat fogok tenni, melly hangon fogok szóllani hogy magamat a’ Herczeg Úr’ kegyelmeibe be sikolhassam. – Ez jó! reá akadtam! mondám. Megvan? kérdém; épen úgy van-meg mint ha eggy elmétlen Szabó olly köntöst adna reád mellyhez nem veve mértéket. – Balgatagságok! mondám ismét, először nézzd-el a’ Monsieur le Duc’ arczát, lessd-ki melly character van belé metszve, figyelmezz melly állást adand magának ha majd elkezded, melly fordúlásokat teend kezével; osztán hangját – az az első hangzat melly ajakiról füleidhez fog eljutni, látathatja veled… ’S mind ezekből egyetemben megérted, ’s azon álló-helyedben componálsz eggy dictiót, ’s az bizonyosan tetszésére lészen Ő Herczegségének. – Az ingredientiák tulajdon magáéji lesznek, ’s fogadom, szerencsésen le fognak csúszni.

Jó! mondám; bár általestem volna már rajta! – – Gyáva teremtés! ’s már megint? Mintha ember meg’ ember az egész földön egyenlő nem volna! – ’S ha így a’ csatában: miért nem így szemtől-szembe a’ cabinetbe is? – ’S hidd nekem, Yorick, a’ hol ez másként van, ott az ember hűségtelen önn-magához, ’s maga hagyja-el saját segédseregeit tízszer addig míg eggyszer a’ természet.

Állj csak úgy elébe a’ Monsieur le Düknek hogy képeden legyen festve a’ Bastille, fogadom, stráza kísér-vissza Párizsba.

Nincs külömben! mondám. – Tehát, az eget hívom bizonyságul! a’ legvídámabb, legszabadabb képpel lépek-be hozzá.

Már most ismét nincs igazad! felelék magamnak. A’ valóan nyugalmas lélek nem szökik az eggyik szélről a’ másikba; mindég középponton marad. – Most van jól! most van jól! mondám azalatt míg kocsisom a’ kapun behajtott; látom, jól végzem-el. – ’S a’ mint a’ grádicsnál megállánk, úgy tulajdon Collegiumomból annyira menék, hogy sem olly rettegve nem másztam-fel a’ grádicson mint az Igazság’ martalékjai szoktak a’ lajtorján, elveszteni az életet, sem olly szökdelésekkel nem repdestem, mint midőn hozzád sietek-fel, Elíza, azt ott venni. A’ mint beléptem a’ Palota’ ajtaján, eggy valaki jöve felém, ki talán Udvari-Mester volt, de többnek látszott mint eggyike azon Al-Titoknokoknak, a’ kik nekem jelenték hogy a’ Herczeg dologban vagyon. – Én egészen járatlan vagyok azon formalitások körül, mondám, mellyekkel audientiára juthatni; idegen vagyok, és a’ mi mostani környülményekben talán még rosszabb, én ángol vagyok. Azt felelé, hogy maga az nem teszi nehezebbé a’ dolgot. Meghajtást tettem neki a’ szóért. Uram, mondám, a’ mit a’ Herczegnek elébe készűlök terjeszteni, az felette siető dolog, és felette fontos.

A’ Titoknok eggyfelé is másfelé is tekingete, mintha keresett volna valakit a’ ki a’ dologról jelentést tegyen a’ Herczegnél. – De sajnálnám, Uram, ezt vetém azonnal utolsó szavaimhoz, ha a’ mit mondék félre-értethetnék. Az a’ Herczegre nézve épen nem fontos, az csak reám nézve nagyon az. C’ est une autre affaire! monda az ember, visszatérvén álmélkodásából. – A’ dolog épen nem más eggy annyira tisztelt Úrnak, mondám. De, kérem alázattal, minteggy mennyi idő kívántatik arra hogy eggy Idegen előbocsátatást nyerhet? Az ma nem lehet elébb két óránál felele, ’s megtekinté óráját. Az udvaron-álló hintók’^* sokasága igazlani látszott a’ mit épen hallék. Mit tegyek illy hosszú idő alatt? Eggy Audentiás-szobában két óráig fel ’s alá járni a’ nélkül hogy eggy lelkem legyen kivel szóllhassak, ez nem vala sokkal jobb mint a’ Bastillban űlni. Lementem a’ grádicson, ’s meghagyám a’ kocsisnak, vinne a’ Cordon-bleu fogadóba.

A’ sors velem rendesen múlatja magát – ritkán jutok oda a’ hova akarok.

Még nem mentem vala el félig az úczán, ’s már eggy más gondolat ére. Versaillban lévén, mondám magamban, jó volna körültekinteni a’ várost. Felrántám^* tehát a’ sineget, ’s szóllék a’ kocsisnak, hogy vinne-végig némelly nevezetes úczán. Azon, mondám, hamar általesünk, mert a’ város nem nagy. Nem nagy? kérdé a’ kocsis nehezteléssel; pardonnez-moi, Monsieur; sőt igen nagy, és azon felül igen szép. A’ legelső Uraságok itt mind fényes hòteleket tartanak. – Ez a’ felelet eggyszerre emlékembe hozá Gróf B***t ki felől a’ Könyváros tegnap olly sok jót monda. Ne menjek^* e el ahhoz a’ ki becsűli az ángol könyveket ’s az ángolokat? Elbeszéllem elakadásomat neki. – Tehát szándékomat második ízben változtatám-meg. Valóbban ez harmadik ízben volt; mert először Madame de Rambouilléthez akartam vala menni; a’ Szent-Atyák’ úczájában; szobaleánya által be valék jelentve, hogy ma udvarlani fogok. – De engem mindég a’ környülmények igazgatnak hiszen én eléggé akarnám őket igazgatni, de az nem megy – Megpillantván itt az úcza’ másik oldalán eggy embert kinek nyakán eggy kosár függött mintha valamit árulgatna, kiáltottam La-Fleurnak, szólljon vele, ’s tudakolja, hol lakik Monsieur le Comte de B***?

La-Fleur sápadott képpel tére-vissza ’s megsugá hogy az eggy Chevalier de Saint-Louis, és hogy kisded pástétompogácsákat árúlgat. – Mese, mondám; mit petyeg hasztalanságot? A’ dolgon, Monsieur, magam sem győzök álmélkodni, de az nincs külömben; e’ szemekkel láttam veres pántlikán függeni gomblyukaiból az aranyszélű^* keresztet. Bele tekintettem a’ kosárba, ’s láttam a’ pogácsákat. Lehetetlen hogy szemeim megcsaltak legyen.

Az illy visszás történet az ember életben jobb érzeményeket támaszt mint az újságlesés. Reá-meresztém szememet, ’s láttam keresztjét ’s kosarát, minél tovább néztem, annál inkább nyomódott az szívembe, agyamba. Kiszállék a’ hintóból ’s neki-mentem.

Mellyén eggy tiszta kötény függött ’s leért szintén térdeiig; felül lattza volt ’s az elfedte fél mellyét, ’s e’ felett függött a’ kereszt, de úgy hogy az a’ szegés alá esett. Kosárkáján eggy tiszta serviette vala elterítve; a’ másik a’ kosár’ fenekén volt, ’s ebben állottak a’ kis pástétomok; ’s minden olly csínt mutata, olly tisztaságot, hogy a’ Vevőnek szint úgy csinálhatott kedvet a’ vásárlásra nyalánkságból mint szánakozásból.

Nem kínált-meg senkit portékájával. Csendesen állott eggy Palota’ szögében, ’s egyedül annak adogatta a’ kinek önn-magától jöve kedve venni.

Az ötven felé látszott közelítgetni. Tekintete nyugalmat ’s csaknem komolyságot^* mutatott. Ezen nem csudálkoztam. Inkább kosarához vonultam mint magához, ’s felfogván ujaimmal eggyet a’ pogácsák közzül, érdeklett tekintettel ’s hanggal kérem, magyarázná-meg a’ tüneményt.

Elmondá azt kevés szóval. Jobb esztendejit katonaságban töltötte, megemésztette ott kevés vagyonát, companiát ’s keresztet nyert, de az utolsó békeség’ megkötése után, Regementje némelly más egyebekkel eleresztetvén, szolgálat, fizetés és pensio nélkül maradt, jószág, pénz, barát és minden nélkül látá magát ez eggyen kivül – ’s ekkor keresztjére mutatva.

A’ szegény Chevalier megnyerte szánásomat, ’s az a’ mit tőle értettem, ezen felül becsűlésemet nyerte-meg neki.

A’ Király, ekként folytatta szavait, kegyes és jóltenni-szerető Úr; de kegye nem mindennek adhat segélyt és jutalmat. Nekem az a’ bajom hogy a’ vak sors ezeknek számokba vetett. Feleségem, kit én szeretek és a’ ki viszont szeret engem, haszonra fordítja azon kisded ügyességét mellyel bír, ’s én úgy hiszem, nem vál gyalázatomra, ha süteményét árulgatván, őtet és magamat a’ szükség’ inségei ellen védelmezem, míg a’ Gondviselés jobb útat mutatand, és szebbet, a’ bajtól megmenekedni.

Keményszívűség volna az érzékeny Olvasót annak előadásától megfosztanom, a’ mi a’ szegény Chevalier de Saint Louist nyolcz vagy kilencz holnappal azután érte.

Többére a’ Királyi-lak’kapuja körül szokott vala állani. Keresztje sok ott-elmenőket figyelemre vont. Ezeknek a’ maga történetét azon szerénységgel mondotta-el mellyel nekem beszéllette most, ’s így a’ dolog a’ Király’ füleiig hatott-el. Kivilágosodván hogy úgy szolgált mint derék katona, a’ Király neki ezerötszáz esztendei fizetést rendele, ’s véget vete szenvedéseinek.

Minthogy én ezt azért beszéllem általa Olvasóimnak szerezzek örömet, kérem őket, most már tulajdon kedvemért engedjenek beszéllenem eggy mást, melly itt helyénkivül áll. A’ két eset kölcsönösen ad világosságot egymásnak, ’s kár volna őket elválasztani.

Egész országokba is reá-jővén a’ sor hogy az eggykori fény és ragyogás után nyomoruságba sülyednek, nincs szükségem elbeszéllni, mik okozták hogy az E** Urak’ háza Bretagneban szemlátomást elmerűle. Marquis^* d’E** nagy erőlködéssel vítt az őtet-üldöző Szerencsének verdesései ellen; szerette volna még a’ világgal házának eggykori ragyogását látatni; de öseinek eggykori pazarlásaik megfosztották ennek minden eszközeitől. Maradott vala még annyija hogy éltét kényben ’s homályban töltse; de két fijai voltak; ’s ezek is fényt kívántak. Úgy hitte, nem méltatlanok reá. Karddal teve próbát; de az neki nem tuda útat nyitni. A’ hágdallás pénzt kívánt, ’s a’ takarékosság azt nem adhata eleget. Az eggy Kereskedés vala hátra melly azt ígért.

Franczia-országnak minden tartományában ez a’ mód annyi vala mint azon fának mellyet virágában látni óhajtott, minden gyökereit elvagdalni. Szerencséjére Bretagneban a’ kereskedés nem tartatott rangjával öszve-férhetetlennek. A’ Marquis reá-szánta magát. – A’ Herczegség’ Karjai és Rendjei öszvegyülekezve valának Rennes-ben, ’s a’ Marquis a’ maga két fijaival felméne a’ Gyűlés’ elébe. Védjére kiáltván eggy régi törvény’ segédét, melly, ha ritkán vonattatik is elő, azért el nem altatott, leoldá kardját. – Imhol teszem-le kardomat, mondá a’ Gyűlésnek; vegyétek gondviseléstek alá míg jobb idők jőnek reánk, oldalainkra kötvén ismét, becsűlettel fogjuk viselhetni.

A’ Président általvevé a’ kardot. – A’ Marquis nehány perczig veszteg álla, míg a’ kard az Archívbe vitetett, ’s elhagyta a’ gyűlést.

Más nap’ háznépestűl hajóra űlt, ’s Martinique-be evezett. Mintegy húsz esztendei szorgalma ’s eggy két véletlenül reá-szállott örökség azon karba tevék hogy visszatérhete honjába, ’s reclamálta kardját.

Szerencsémet lelem abban hogy épen akkor leheték Rennes-ben, midőn ez a’ pompás tétemény történt. Pompásnak nevezem azt, mert nekem az volt.

A’ Marquis megjelene a’ Gyűlés előtt. Karon fogva hozá tiszteletre-méltó hitvesét; idősbb fija húgát vezeté, az ifjabb pedig anyjának jobbja mellett. Kétszer nyomta-be szemeit zsebkendőjével.

Mély csend uralkodék a’ Gyűlésben. A’ Marquis ifjabb fijának ’s leányának gondjaikra bízta hitvesét, ’s közelítvén a’ Présidenthoz, kardját visszakívánta. Azt előhozák, ’s általadák neki. A’ Marquis azonnal kivoná hüvelyéből csaknem egészen. A’ kard neki annyi volt mint barátjának, kit régen megholtnak vélt ragyogó képe. Figyelemmel nézte-végig, mintha bizonyossá akarta volna tenni magát hogy épen az. A’ hegye körül eggy rozsdafoltot sejte-meg. Közelebb vitte szeméhez, ’s úgy tetszett, eggy csep esik a’ rozsdás helyre. – Hogy nem csaltam-meg magamat, mutatja a’ következő.

Találok én módot, kivenni azt belőle! mondá. Ezzel oldalára köté, köszönetet teve gondja’-viseléséért, ’s kiméne a’ Gyűlésből. Háza’ népe követte.

Oh, mint irígylém érzéseit!

Eggyszerre béeresztetém Gróf B*** Úrnál. – Shakespear asztalán állott, ’s a’ Gróf forgatta benne a’ leveleket. Én a’ könyvbe pillongtam mint eggy jeléül hogy ismerem azt. – Felvezető nélkül jövök, mondám, mert tudtam hogy Gróf Úrnak szobájában találni fogok eggy valakit a’ ki velem e’ segédet közleni fogja. Az az én földim Shakespear, mondám a’ könyvre mutatván ujammal; – ayez la bonté, mon cher ami, ezt vetém szavaimhoz, Shakespearnek lelkéhez intézvén a’ kérést – de me faire cet honneur-là! –

A’ Gróf mosolygott a’ felvezettetésnek ezen különös nemén. Látta hogy képem halvány és beteges, ’s kért, fognék helyet. Engedtem, ’s meg akarván menteni őtet a’ találgatás’ fáradságától mi okból jelentem légyen-meg nála, tekervények nélkül elmondám neki a’ mit a’ Könyves-boltban hallék, és hogy azon kis bajban mellybe gondatlanságom vete, ez bátoríta-fel hozzá folyamodnom. – ’S melly baj az? kérdé a’ Gróf; hadd tudjam. – Elmondottam neki a’ szerént a’ mint már az Olvasónak beszéllém.

Fogadósom, Monsieur le Comte, mondám-végig-érvén a’ beszéden, azzal ijeszt hogy a’ Bastillbe fognak dugni. De én nem rettegek semmit; a’ világ’ legmíveltebb, legemberibb népe között vagyok, ’s lelkem vétlennek kiált. Nem jöttem kikémelni az ország’ meztelen^* voltát, ’s meg nem álmodám hogy e’ gyanúba vétethetem. A’ francziák’ nagyszivüségekkel, Monsieur le Comte, nem fér-öszve, bántani a’ védtelent.

A’ Gróf’ arczát elevenebb szín lepte-el midőn tőlem e’ szókat hallá. – Ne craignez rien, mondá. – Én? én, Gróf Úr, nem félek. – Osztán mondám enyelgő hanggal; hiszen Londontól fogva Párizsig szüntelen’ nevettem; ’s nem gondolom hogy Monsieur le Duc de Choiseul olly ellenje legyen a’ vígságnak hogy magától sírva hagyjon elfordulni.

Az a’ miért, Gróf Úr, az Úrnál esedezem, mondám mélyen meghajolván előtte, az, hogy méltóztassék véghezvinni hogy azt ne tegye.

A’ Gróf kimondhatatlan jósággal hallgatta szavaimat; külömben felényit sem beszélltem volna; ’s eggyszer ezt monda: Cela est bien dit. – És így én is jóvá hagyám, ’s elő sem hozám többé.

A’ Gróf más más textet kezde – könyvek, újság, emberek – ’s végre az asszonyok. – Isten áldja-meg őket a’ mennyin vagynak – az asszonyokat! mondám. Nincs ember a’ ki őket inkább szeresse, mint én. Minden gyengéjek után mellyeket valaha láttam, minden ellenek-írt satyrek után mellyeket olvastam, én őket még is csak szeretem. ’S azt állítom hogy a’ melly ember őket egyetemben nem tudja szeretni, eggyet sem alkalmas úgy szeretni közzűlök a’ hogy’ illik.

Hé bien, Monsieur l’ Anglais, monda nevetve a’ Gróf; az Úr nem azért jöve a’ mint mondá, hogy országunk’ meztelenségeit kikémelje, ’s hiszem a’ mit monda: de az asszonyainkét sem fogja, gondolom? De engedjen eggyet gondolnom, – ha ők par hazard így jönnének elébe az Úrnak – Uram, a’ prospekt nem volna a’ legkecsesbb.

Bennem eggy nem tudom mi van, a’ mi a’ legrejtettebb kétértelműséget sem türheti. A’ legdévajbb fecsegéseknek közepette gyakorta igyekeztem ezt meggyőzni, ’s kibeszéllhetetlen erőlködések után mertem eggy rakás asszonyok köztt ollykor mondani valamit a’ mit soha nem merhettem volna mondani eggynek, ha az engemet a’ boldogság’ tetőjére jutathatott volna is.

Bocsánatot, Monsieur le Comte! mondám. Ha e’ virágzó ország szemem’ elébe meztelen földet terjesztene, felemelném őket és sírnék. A’ mi az asszonyok’ meztelenségét illeti, így folytatám szavaimat, ’s elborított a’ pirosság – én olly szoros követője vagyok az Evangyéliomnak hogy be fognám fedni köpenyemmel, ha tudhatnám mint tegyem azt. Az én óhajtásom az volna hogy szíveiknek meztelenségét láthassam, túl a’ szokások’, erkölcsök’, éghajlat’ és religio’ béleplezésein, hogy ha mit jót lelek bennek, a’ szerént példányozhassam a’ magamét.

Ez az óhajtás hoza engem Párizsba; ez cselekedte, így folytatám beszédemet, hogy még eddig a’ Palais Royalt és a’ Palais Luxembourg-t, ’s a’ Louvre’ facádját nem néztem, ’s a’ festések’, szobrok’ és templomok’ catalógjainak számaikat eggy újjal szaporítani nem szándékozom. Én minden szépet úgy tekintek mint templomot, mellybe inkább szeretek belépni hogy az abban található Origínálokat ’s könnyed esquisseket lássam, sokkal inkább mint Raphaelnek csudált Elváltozását.

Ennek szomja – mondám, tovább folytatván szavaimat – olly elolthatatlan bennem mint az az a’ melly a’ Ritkaságok’-gyűjtőjét gyúlasztgatja, ’s ez kényszeríte engem ide jőni ’s ez viszen innen Italiába. Csendes útja a’ szívnek természet és azon érezések után mellyek a’ természetből erednek ’s bennünket egymást szeretni buzdítanak – ’s az egész világot szeretni – ’s inkább szeretni mint szoktuk.

A’ Gróf nekem erre igen sok nyájassággal felele, ’s úgy vallá hogy sokkal tartozik öszveismérkedtetésünkért Shakespearnak. – De à propos, ugymond; Shakespear^* tele van nagy dolgokkal; elfelede eggy parányi kicsinységet – megnevezni az Urat. ’S ez az Urat azon kénytelenségbe teszi hogy azt maga tegye.

Engem a’ világon semmi sem akaszt-el inkább mint midőn azon kell törnöm magamat hogy miképen mondjam-ki valakinek, ki vagyok. – Mert nehezen találhatni embert kit jobban nem tudnék leírni mint magamat, ’s már sok ízben óhajtottam, hogy bár csak eggy szóval tehetném azt, ’s – vége. Ez vala azon eggy alkalom egész életemben a’ midőn ezt jó móddal tehettem. Shakespear előttem állott a’ Gróf B***’ asztalán. Emlékeztem hogy én a’ könyvben állok. Elővevém tehát azt a’ Kötetet hol Hamlet találtatik, ’s felhányván a’ Sírásók’^* scénjét az ötödik Aktban, ujomat a’ Yorick’ neve alá vetettem, ’s a’ könyvet a’ Gróf felé fordítottam. Me voici! mondám.

Nem sokat tartozik a’ dologra, ha személyem’ valósága tolta e ki a’ Gróf’ emlékéből a’ szegény Yorick’ koponyáját, vagy miként történhetett hogy ő itt, hat vagy hét századot általszökvén, illy rendesen megtévedhete. A’ franczia könnyebben concipiál mint combinál. – Nem csudálkozom semmin, ’s leginkább nem épen ezen. – Eggy pár Kötet Predikatziókat írtam; jót, rosszat, a’ szerént a’ mint tőlem tölt; ’s eggyike az én nemzetembeli Püspökeinknek, mind kegyességét mind atyaiságát szívesen tisztelem, azt mondotta hogy ő nem olvashatja az ollyan Predikatziókat mellyeket a’ Dán Király’ Udvari-bolondja csinált. – Igen jó, Milord; de Yorickok ketten vagyunk. Az az Yorick a’ ki felől Uraságod szóll, nyolczszáz esztendő előtt megholt és el is temettetett; az a’ másik Yorick soha nem vona fényt semmi Udvarnál magára, ’s ez a’ másik én vagyok. – A’ Püspök lógatta fejét. – Úr Isten! mondám neki; Uraságod így Nagy Sándort a’ katlancsináló Sándorral is öszve-tévesztheti. – Mind eggy, mondá a’ Püspök.

Ha Nagy Sándor, a’ Macedo Király, Uraságodat fenntebb székbe tehetné-által, tudom, nem mondaná ezt.

Gróf B*** ugyan-ezen megtévedésbe esett. És az Úr Yorick? kiáltá a’ Gróf. – Igen is, az vagyok. – „Az Úr?” – Én igen, kinek szerencsém vagyon Gróf Úrral beszélleni. – Mon Dieu! monda, ’s megölelt. Vous ètes Yorick?

Zsebjébe tolá Shakespeart, ’s egyedül hagya szobájában.

Meg nem foghatám, miért tűnt-el Gróf B*** illy váratlanul, sem hogy Shakespeart miért tolá zsebjébe. De a’ melly titkok önn-magokat fedezik-fel idő’ multával, azok nem érdemlik a’ tépelődést. Jobb vala azalatt Shakespeart olvasni. Sok lárma semmiért – ezt a’ darabot kerestem-fel, ’s olvastam. Karszékemben űlvén eggyszerre Messzínába vettetém, ’s annyi dolgom vala Don Pedróval, Benedettóval és Beatrícsével, hogy eszembe sem juta Versaill, Gróf B*** és a’ Passe-port.

Szerencsés hajlékonysága az emberi léleknek melly magát eggyszerre eresztheti az olly áltatásoknak mellyek szívéből elűzhetik a’ várás’ és únalom’ pillantatait! Régen, igen régen nem volnék én többé, ha életemnek eggy nagy részét e’ tündértájon által nem andalogtam volna!

Ha az eggyik vagy másik út göröngyös az én lábaimnak, vagy meredekebb mint hogy megmászhassam, eltérek róla azon bársony sík ösvényre mellyet a’ phantasíe rózsabimbókkal hinte-bé. Eggy két kerengést teszek azon, ’s enyhítve ’s erősödve térek-vissza. Midőn a’ viszontagságok reám rohannak, ’s nem lelek helyt e’ földön hol ótalmat találhatnék, elhagyom ezt ’s más útat választok. ’S sokkal tisztább ideám lévén az Elysiumi-mezők mint az ég felől, oda tolongok, mint a’ pius Aeneas – Látom őtet mint lép ellenébe az elhagyott Dído’ bánatos árnyának – mint akart vele szóba eredni. Látom a’ megbántott Királynét, mint rázza fejét szomoruságában, ’s mint kerűli szenvedéseinek ’s gyalázatjának okát. Saját kínjaimnak érezése elvesz az övében, ’s öszvekeverednek azon fájdalmokkal mellyek még iskolai éveimben könnyekre fakasztgattanak.

Bizony, bizony az nem annyi mint hiu árny alatt sétálni ’s siker nélkül fáradozni annak megkapásában. Sőt az vagyon inkább siker és haszon nélkül midőn magunkat a’ bajjal-vívásban egyedül az Észre bízzuk. Valósággal mondhatom-el magam felől hogy soha nem voltam alkalmas szívemben valamelly rossz érzést egészen megvívni, mint ha olly hamar a’ hogy’ lehetett, valamelly jó és szelíd érzést szóllítottam-elő segédűl, ’s a’ vétkes érzést ez által igyekeztem agyon verni, megfojtani.

Midőn a’ harmadik Akt’ végét olvasgatám, belépett Gróf B***, ’s hozta a’ Passe-portot, – Monsieur le Duc de Choiseul olly jó Próféta, mondá, mint a’ melly jó Minister; a’ ki nevet, azt mondja, nem lehet veszedelmes. Ha a’ passe-port másnak kívántatott volna mint az Ángol Király’ Udvari-Múlattatójának, még két óráig is el kellett volna utána várakoznunk. – Bocsánatot, Monsieur le Comte, mondám; én nem vagyok Udvari-Múlattató. – De az Úr Yorick? – Igen. – ’S az Úr szeret tréfálni? Feleltem, hogy tréfálni ugyan szeretek; de engem azért senki nem fizet – az nekem saját költségeimen esik.

A’ mi Udvarunknál most nincsen Udvari-bolond, Monsieur le Comte, mondám. Az utolsó ott Második Károlynak féketlen uralkodása alatt volt. Azolta erkölcseink annyira megtisztultak, a’ mi Nagyjaink annyira nem kívánnak semmit egyebet mint a’ Haza’ boldogságát ’s becsűletét, asszonyaink eggyről eggyig olly szűzéletüek, olly jók, olly állhatatosok, hogy most ott az Udvari-bolond nem találna mit nevettetni. –

Oh! pour cela, monda a’ Gróf; voilà du persifflage.

A’ passe-port az országnak Gouverneurjeihez, Lieutenant-Commandantjaihoz, Officier-géneraux-jihoz, Bírájihoz és Igazság’-kiszolgáltatójihoz vala intézve hogy ők Monsieur Yorick Udvari-Múlattatót, bagazsiástúl menve és visszajőve szabadon eresszék. Megvallom, a’ passe-port’ megkapásán támadott öröm azon épen nem kedves figűr által mellyet a’ levélben játszok, nem kevéssé vala elhomályositva. De ez árnyékvilágon semmi sincs keverék nelkül, ’s némellyike legkomolyabb Bölcseinknek annyira ment, hogy azt állítja hogy a’ legfőbb gyönyör is kínos felsóhajtással szokott eggyüttjárni.

De ennek semmi szövetsége az én Útazásaimmal.

’S úgy, mondá a’ Gróf, kezembe adván a’ passe-portot, – az Úr millyeneknek leli a’ francziákat?

Képzelheti az Olvasó hogy minekutána jóvoltának illy jelét vevém, nekem épen nem eshetett nehezen a’ kérdésre olly feleletet adnom a’ millyet a’ Gróf tőlem várhata.

Mais passe pour cela, mondá a’ Gróf; szólljunk tartalék nélkül; – leli e az Úr a’ nemzetben azt az ürbanitét mellyről elhíresedett? – Valamit láttam, felelék, megerősít e’ véleményben. – Oh, oui, mondá a’ Gróf; les francais sont polis. – Az excesszig! felelék.

A’ Gróf felkapta a’ szót, ’s azt állítá hogy alatta többet értek mint mondani akarok. Védettem magamat a’ hogy’ lehete. – szólljak bátran, úgy kíváná.

Én azt hiszem, mondám, hogy az embernek szint úgy meg vagyon, a’ maga kiszabott magassága ’s alantsága mint a’ mit a’ muzsikai szerekben látunk; ott is és itt is hibázik még eggy hang hogy a’ maga nyolczadát kiüsse; ’s ez a’ fogyatkozás rendetlenségbe hozza a’ harmoníe’ systémjét. Gróf B*** nem értett a’ muzsikához^*, ’s kért, magyaráznám-ki magamat más módon. – A’ pallérozott nemzet, mondám tehát, Monsieur le Comte, az egész világot a’ maga adófizetőjévé, teszi, ’s a’ városiság’ tónja azon kecsekkel bír mellyekkel a’ szép-nem – arról lehetetlen rosszat mondani. És még is a’ tökéletnek eggy bizonyos határlineája vagyon mellyig az ember kiterjeszkedhetik, túlhatván ezen, csak öszvetéveszti a’ tökéletet a’ helyett hogy újat kapna. – Nem vagyok bátor mondani hogy ez mennyiben illik azon pontban melly felől közttünk a’ beszéd foly, a’ francziákra. De ha az angolok valaha a’ politűrnek azon lépcsőjére találnának eljutni melly most a’ francziákat külömbözteti-meg, és ha azzal eggyütt el nem vesztenék a’ szív’ politesszét, melly az embereket inkább indítja emberi mint csak lekötelező kellemes tettek’ tevésére; ők legalább azon nekik-tulajdon és magában igen külömböző charactert, melly őket nem csak eggyikét a’ másikától, hanem egyetemben a’ világnak minden egyéb lakosaitól külömbözteti, elvesztenék.

Benyultam zsebembe, ’s kivontam nehány ezüst pénzt mellyek még Wilhelm Királynak idejében voltak verve. Olly simák voltak mint az üveg, ’s alkalmasak voltak megmagyarázni a’ mit mondottam.

Lássa Gróf Úr, mondám, ’s felkelvén székemről, letettem az asztalon; hetven esztendők olta forogván kezeken, ezek olly simák, olly hasonlók lőnek egymáshoz, hogy eggyikét a’ másikától megkülömböztetni alig lehet.

Az ángolok, mint a’ forgásba nem ment pénzek mellyek csak hisztoriai dátumok miatt verettettek ’s cabinetekben tartatnak megtartották azt a’ darabosságot mellyel kijöttek a’ természet’ kezéből. Ezeket tapintani nem olly kedves mint az elkopottakat: ellenben rajtok a’ kép és a’ körülírás olly látható hogy első pillantattal kiismerhetni micsodák. Azonban a’ francziák, Gróf Úr, ezt vetém szavaimhoz, enyhítésekül azoknak a’ miket^* mondottam vala, annyi tökélettel bírnak hogy e’ nélkül bízvást ellehetnek. Nincs nép melly hívebb, bátrabb, nagylelkűbb, elmésebb, jobb legyen. Ha van fogyatkozások, úgy az nem egyéb minthogy igen – komolyok.

Mon Dieu! kiálta a’ Gróf, ’s felszökött székéről.

Mais vous plaisantez, monda. – Mellyemre tettem jobbamat, ’s bizonyossá tevém hogy azt vallom a’ mit hiszek.

A’ Gróf sajnálá hogy nem múlathat, ’s ezen állítás valósága eránt okaimat nem hallhatja. Herczeg Choiseulhöz ígérkezett ebédre, ’s az idő kívánja hogy menjen.

De ha nem tartod messze Versaillt hogy eggy ebéd miatt ide fáradj, kérlek minekelőtte Párizst elhagyod, engedd nekem e’ szerencsét. Látni óhajtom hogy visszavond állításodat, vagy miként igyekezhetel azt okkal támogatni. – De Monsieur l’ Anglais, ha tovább is azt vítatnád, minden okaidat fel kell hoznod; mert az egész világ ellened vagyon.

Megígértem hogy minekelőtte Olasz-országot^* meglátom, élni fogok jóvoltával, ’s eljöttem tőle.

A’ mint a’ szekérből kiszállék, a’ Portier azt mondá, hogy épen most kerese valamelly ifju leányszemély eggy kézi-kosárkával. Ha még itt van e, vagy elment már, azt megmondani nem tudta. – Ide adatám vele szobám’ kolcsát, ’s felfelé mentem a’ grádicson; ’s a’ mint a’ tízedik lépcsőre értem, a’ leány szembe jött velem.

Az az a’ szép szobaleány volt a’ kivel eggyütt sétáltam-le^* a’ Quai de Contin. Madame de Rambouillett kiküldötte vala eggy Marchande de modes után, ki a’ Hòtel de Modène’ szomszédjában lakott. ’S minthogy én meg nem jelentem vala nála, meghagyá a’ leánynak, járna végére, nem mentem e el, ’s ezen esetre nem hagytam e hátra eggy levelet az ő adresze alatt.

Még közel lévén szobám’ ajtajához, a’ szép szobaleány visszatért, ’s bejött hozzám, míg asszonyához eggy kártot írhatok.

Májusnak utolsó napjaiban volt az idő, ’s az est gyönyörü vala. Az ablak’ cseresznyeszín selyemkárpítjai le valának eresztve. A’ nap hanyatlott, ’s olly meleg színt terjesztett-el keresztül a’ piros kárpitokon a’ leány’ szép orczájin hogy azt hihetém hogy pirúl. E’ gondolat engem is megpirított. Ketten valánk, ’s ez a’ környülmény eggy második pirúlást terjeszte-el képemen minekelőtte még ez az első eloszlott.

Van eggy neme a’ kedves, félig-vétkes elpirúlásnak mellyben a’ vérnek több része vagyon mint magának az embernek. Eggy lobbal küldetik-el a’ szívtől ’s a’ rény utána reppen, nem visszahívni azt, hanem hogy még gyönyörebbekké tégye érzéseit. Öszveelegyednek egymással.

Nem akarom azt leírni. – Elejéntén valamit érzék magamban melly nem szintén eggyezett-öszve a’ rénynek azon leczkéjivel mellyeket a’ múlt estve a’ leánynak adtam vala. – Öt minűtig kerestem nyomtatott kártot. – Tudtam hogy nálam ollyan nincs. – Elővettem a’ tollat. – Ismét letettem azt. – Kezem reszketett. Belém bújt vala a’ Sátán.

Tudom én, úgy mint akárki, hogy ő nekünk adversáriusunk, ’s hogy ő fut ha ellent-állunk neki. De én neki igen gyéren állok ellent, félvén hogy ha győzni találok is, a’ tusa sebekbe fog kerülni. A’ bátorság’ kedvéért tehát feladok a’ diadalon, ’s nem őtet hagyom futni előttem, hanem magam én futok őelőtte.

A’ szép leány a’ secrétaire mellé jött mellyben olly haszontalan’ kerestem vala a’ kártot; legelébb az ellökött tollat vette-fel; azután tintatartómat nyujtotta felém, ’s azt olly kellemekkel tevé hogy nem hagyám magamat kérni elfogadására. – De még is nem mertem. – Szép gyermek, mondám, nem lelek kártot, nem írhatok. – Mit tesz az? felele ártatlanul; írjon az Úr a’ mire tetszik.

Kísértetbe jövék azt mondani neki hogy tehát ajakira írok.

Oda vagyok ha azt teszem! kiáltám. – Megfogtam tehát kezét, ’s az ajtóig vezettem, ’s kértem, ne feledje intéseimet. Oh, azt bizony nem fogom! ugymonda; fogadását olly hévvel tevé hogy, elfordítván képét, öszve-simult két kezét az enyéim közzé bocsátotta. E’ helyzetben lehetetlen vala őket meg nem szorítanom. El akarám ereszteni, és még is mindég tartottam. Nem szóllottam’ semmit; mindég tartottam magamnak a’ predikatziőt. Óhajtottam hogy vonná-vissza, ’s mindég fogva voltak az enyéim között. Érzettem hogy tusámat újra meg kell küzdenem, de eggyszersmind azt is érzettem hogy minden tetemeim rengenek belé.

A’ nyoszolya’ lába onnan a’ hol állánk másfél lábnyira volt. Én még is tartottam kezeit – ’s miként történt? azt meg nem mondhatom – nem kértem – nem vontam nem is gondoltam a’ nyoszolyára – de eggyszerre meglőn, ’s mind ketten a’ nyoszolyán űlénk.

Hadd mutassam, millyen erszényt csináltam tallérodnak, Monsieur, monda a’ szép szobaleány; ’s jobb kezével benyult ruhájának zsebjébe – a’ zseb az oldalom felől vala. Sokáig keresgélt ebben a’ zsebben, majd a’ másikban – ’s nincs. Soha sem voltam nagyobb nyugtalanságban. Végre reá akada a’ jobbikban, ’s kivonta azt. Az erszény zöld selyemből vala szabva, megbélelve ’s bészegve fejér atlasszal, és csak épen annyi hogy benne a’ tallér elférhetett. Kezembe adta; rendes kis erszényke volt. Tíz perczig tartottam kezemben melly az ölében nyugvék, ’s hol az erszényre néztem hol félre.

Ingemnek bodrán eggy két redő felfeslett vala. A’ szép szobaleány minden szó nélkül elővonta tűtartóját, czérnát vont tűjébe, ’s a’ feslést bevarrta. Előre-láttam hogy a’ dicsőség’ híre játékra jut, ’s a’ mint hallgatva kezével nyakam körül hol ide amoda tette az öltést, érzém hogy a’ borostyán mellyet a’ képzelet hajaim közzé füze, hullani indul.

Neki a’ lépésben kioldódott a’ papucscsatja, ’s a’ csat ki akara esni. – Lám! monda a’ szép szobaleány, ’s feltartotta lábát. Úgy kívánta a’ hála hogy azon gondért mellyel megigazitotta vala bodromat, én viszont az ő csatját igazítsam-meg. Megtevém azt ’s felvettem a’ másik lábát hogy lássam ha jól van e a’ csat azon. – Ügyetlenül kelle azt tennem, mert ez által a’ szép szobaleány kijöve ellensulyából, ’s akkor –

Igen, ’s akkor? – Oh ti, kiknek fagyos fejeik ’s langy szíveik szenvedelmeiteket okoskodás által vagy meggyőzni vagy bemázolni tudják, feleljetek, mi vétek van abban hogy az embernek vannak szenvedelmei? ’s az ő lelkének miért kell felelni a’ lelkek’ jó atyjok előtt azon eggyen kivül, hogy miként harczola ezek ellen?

Ha a’ természet a’ leggyengédedebb érzések’ vásznát úgy szővte hogy a’ szövedéken a’ szeretésnek és kívánásnak nehány fonalai végigfussanak, széllyel kell e tépni az egész vásznat hogy belőle ezen fonalak kivétethessenek? Oh, adj vesszőt az illy Stoicuszoknak, nagy igazgatója a’ természetnek! kiáltám magamban. Bár^* hova állítson is a’ te bölcs végezésed, rényemet megkísérteni, bár melly nagy legyen a’ veszély, bár melly sikamlók a’ környülmények, hagyd érzenem a’ szenvedelmek’ mozdúlatait mellyek az emberiséghez tartoznak! És ha én azokat a’ szerént kormányozom a’ mint kell, bízom a’ te igazságodba; mert te csináltál minket, és nem mi magunk.

Elvégezvén e’ könyörgést, kezénél fogva felemelém a’ leányt, ’s kikísértem a’ szobából. – Még bezártam az ajtót, ’s a’ kolcsot zsebembe betettem, mellettem álla-meg. A’ diadal meg vala nyerve, ’s csak akkor, és nem elébb, nyomtam ajakimat eggyik orczájához. Ismét megfogtam kezét, ’s lekísértem a’ ház’ kapujáig.

A’ ki ismeri az emberi szívet, érteni fogja, ha visszameheték e mingyárt szobámba. Ez annyi volt volna mint a’ fület ’s^* szívet-bájoló dal után eggy bohó úczai-éneket hallgatni. Megállék tehát a’ kapu előtt, ’s azzal múlatám magamat hogy vizsgán elnézegettem a’ kik a’ ház előtt mendegéltek, ’s holmi észrevéteket csinálgaték rajtok, míg eggy tárgy minden figyelmemet magára vonszotta.

Az eggy hosszú száraz ember volt eggy komoly ’s elborúlt arcczal. Fel ’s alá méne az úczán hol az eggyik hol a’ másik oldalon, ’s minden hatvanadik lépése után vissza fordult.

Az ember ötvenkét esztendős lehetett ’s eggy rövid nádpálczát tarta hónja alatt. Kabátja, lajblija és nadrága fekete posztóból volt, ’s úgy tetszett hogy ezek már több évek olta teszik szolgálatjaikat. Alkalmasan meg valának kopva, de tisztán tartattak. Öltözete takarékos tisztaságra mutatott.

Süveglevétei ’s a’ meghajlás mellyet némelly ott elmenőknek teve, azt hagyák hinnem hogy alamizsnát vár. Készen tarték tehát eggy két sout, hogy oda-adjam ha majd mellettem elballag és megszóllít. De ő elballaga mellettem ’s meg nem szóllított. És még is alig lépe ötöt hogy eggy parányi asszonykát ki vele szem-köztt jöve, megszóllíta. Hogy én fogok adni, az hihetőbb vala, mint hogy ez az asszony adand. Alig végzé dolgát ezzel hogy ismét eggy másnak vonta-le süvegét ki ezen úczán jött. Eggy éltes Úr jöve lassu léptekkel, ’s utána eggy fiatal-ember; mind ketten jól öltözve. Elhagyta menni őket, ’s semmit nem kére. Veszteg állék eggy jó félórát, ’s szemmel tartottam az emberemet. Ez idő alatt tizszer tizenkétszer el ment és le, ’s láttém hogy állhatatosan követi választott módját.

A’ dologban két különöst sejtettem-meg a’ mi főmet egészen kifárasztotta; elsőben, hogy miért beszélli baját csak asszonyszemélyeknek; másodszor, minemü történet az, ’s az ékesen szóllásbeli mesterségnek melly nemével adja-elő, hogy az asszonyi szíveket mindég érdekli, és a’ melly felől tudni látszik hogy a’ férfiakat megilletni nem fogja.

Még két környülmény vala a’ mi fejthetetlenebbé tette a’ titkot; eggyik az, hogy minden Asszonyszemélynek azt a’ mit neki monda, fülébe mondotta és olly móddal melly nem annyira kérésnek látszott mint titoknak; másik az, hogy szóllása soha sem volt sikeretlen. Ennyi sok asszony köztt csak eggy sem vala a’ ki elő ne rántotta volna erszényét hogy neki valamit adjon.

Hasztalanok voltak tépelődéseim; meg nem tudtam fejteni a’ tüneményt.

Olly dióra akadtam mellyet elég dolgom lehete megtörni egész lefektemig; és így vissza tértem szobámba.

Gazdám nyomban jött utánam, ’s kimondta hogy keressek más szállást. ’S miért azt? kérdém. – Miért? Tehát Monsieur nem volt elzárva két óráig eggy fiatal leánnyal az estve? Ez, Monsieur, az én házam’ reguláji ellen vagyon. – Jól van! mondám; úgy válunk-el mint jó barátok, mert a’ leány semmi rosszat nem teve, sem én nem tettem, ’s a’ szerént hagyom Kegyelmedet a’ hogy’ találtam. – Az illy tettek, Monsieur, az én házam’ reputatióját elronthatnák. Lássa az Úr ezt, mondá, ’s az ágy’ szélére mutata, hol én és a’ leány űltünk. Meg kell vallanom a’ dolognak volt valamelly színe. De kevélyebb voltam mint hogy vele vizsgálatokba akarhattam volna ereszkedni; és így azzal bocsátám-el magamtól hogy nyugtassa-meg lelkisméretet, ’s aludjon olly békével mint én akarok ez éjjel is; holnap reggel kifizetem a’ mivel neki tartozom.

Nem fogtam volna vele gondolni, Monsieur húsz leánnyal múlatta volna is magát – (az, mondám neki, olly tető mellyre vágyni soha nem fogok) – csak reggeli órákban történt volna. – És így Párizsban a’ nap’ órájinak külömbsége a’ vétekben is külömbséget? kérdém. Igen is csinál külömbséget a’ – botránkozásban, felele. – A’ helyes distinctio nekem mindég kedvesen jön, ’s nem mondhatnám hogy azért az emberemre haraghattam volna. – Tudom én, Monsieur, hogy az Idegennek szüksége van arra hogy az illyenektől holmi apró-portékákat kedve szerént vásárolhasson. Nincs abban semmi rossz hogy eggy fiatal rendes leány nálok a’ maga nyakkosarkájával megjelen – cela passe. – Való, a’ leánynak volt eggy kis kosarkája; de becsűletemre mondom, én abba belé sem pillantottam. – és így Monsieur tőle nem vásárlott? – Eggy fillér-árút sem, mondám. – Mert úgy Monsieurnek eggy más leányt ajánlhatnék a’ ki en conscience teszi az alkut. Jó! de hogy még ez estve itt legyen. – Mélyen meghajtotta magát, ’s minden szó nélkül ment.

Megszégyenítem a’ rossz embert, mondám magamban. – ’S osztán? – Osztán éreztetni fogom vele hogy őtet ismerem, hogy tudom, melly galád-ember ő. – Közelébb állék magamhoz mint hogy elámíthattam volna magamat hogy azt mások miatt teszem és nem önn-magam miatt. Nem találtam való feleletet e’ kérdésre. Szándékomban több epe volt mint értelem, ’s reá úntam minekelőtte végre-hajthattam volna.

Eggy fiatal grisettecske kevés pillantat mulva azután bejöve hozzám eggy skatulya csipkével. – Hijába! mondám; nem veszek semmit.

A’ leány minden portékájit látatni akará velem. De azok köztt nehéz volt neki ollyat találni a’ mi tetszésemre volt volna. Úgy tett, mintha nem vette volna észre hogy venni nem akarok. Megnyitotta kis magazínjét ’s mind kiszedte a’ mi abban volt. Letekerte, feltekerte eggyikét a’ másika után fáradhatatlan szívességgel. – Veszek, nem veszek, csak legalább ígérjek valamit. A’ nyavalyás igen ís nagyon vágyott tőlem valamit nyerni, ’s mindent elkövete hogy feledtesse átalkodottságomat. Azonban kellemeit inkább élesztette ártatlan természetesség mint mesterkélés.

Jaj annak a’ kin soha sem fog a’ fortély! szívem ellágyult ’s úgy álla-el és olly könnyeden az útóbbi feltéttől mint azelébb az elsőtől. Miért büntessek valakit a’ más vétke miatt? – Ha harácsa alatt vagy ennek a’ pogány Fogadósnak, mondám ’s szemébe tekintettem, úgy még keserűbb a’ kenyér mellyet éssz.

Ha négy louisnál több nem volt volna is zsebeimbenn, fel nem kelhettem ’s őtet el nem küldhettem volna míg nála nem hagytam volna hármát eggy pár manchettért.

A’ Gazda osztozni fog nyereségében. – Ő lássa! – Mert én csak azt fizettem a’ mit sok üres agy énelőttem olly tettért fizete a’ mit nem csak tenni de gondolni sem tudott.

Hátam megett állván La-Fleur a’ vacsora alatt, elmondá hogy a’ Gazda sajnálkozik hogy megbántott, ’s szállásomat felmondotta.

A’ ki tudja mit teszen csenddel aludni-végig az éjjelt, nem fog haraggal menni ágyába ha megbékélhet. Meghagyám tehát La-Fleurnek hogy szólljon a’ gazdával, ’s mondja-meg neki viszont én is bánom hogy neki e’ kéméletlenségre okot adék. ’S ha magának tetszik, La-Fleur, mondám, vesse azt is hozzá, hogy ha a’ fiatal-leány előjönne is megint, nem eresztem magam elébe.

Ez áldozatot én nem annyira a’ Gazdának tevém mint önn magamnak, – mert ez eggyszer szépen megmenekedvén, feltettem hogy többé magamat veszedelemnek ki nem teszem, sőt hogy azon leszek hogy Párizst azon rénnyel hagyjam-el a’ mellyel belé léptem.

Mais, Monsieur, mondá La-Fleur, szinte^* a’ földig hajtván-meg magát; ce n’ est pas suivre le ton. Monsieur meg találja a’ változtathatni a’ maga sentimentját. Ha Monsieurnek par hasard magát amüzálni tetszenék… – De én abban nem lelek semmi amüzmánt, mondám, nem engedvén hogy elmondja a’ mit kezdett.

Mon Dieu! mondá La-Fleur, elszedvén a’ couvert.

Vacsorálni méne, ’s eggy órával később’ feljött ismét, ágyba vinni. Több figyelemmel a’ maga Ura eránt senki nem lehet; de most még többet mutata mint egyébkor szokott volt. Valami lebege nyelvén a’ mit mondani vagy kérdeni óhajtott volna, de ki nem tudta ejteni. Nem találhattam-ki mi lehet az, ’s valóan nem is törtem rajta főmet, mert benne most valami fontosbb űlt – tudnillik az az ember a’ ki a’ Hòtel előtt alamizsnát szedegete. Nem tudom mit nem adtam volna értte ha tudhattam volna mit mond és miért mondja így; ’s ezt megtudni nem hiu viszketeg ingerle – ah! az olly galád oka a’ fejtegetéseknek hogy megnyugtatásáért eggy babot sem adnék örömest. De eggy titok melly olly hamar és olly bizonyosan teszi szelíddé ’s jóvá az asszonyi szívet, ér annyit mint a’ Bölcsek’ köve. Ha a’ két Indiák enyémek voltak volna, oda adtam volna az eggyiket hogy e’ titkot magamévá tegyem.

Hánytam, vetettem, forgattam egész éjjel; ’s felébredvén más nap, lelkem annyira kifáradott álmaimban mint a’ Babyloni Királyé fáradhatott vala ki a’ magáéiban; ’s fogadom a’ Csillagnézőknek, Bölcseknek és Jövendőmondóknak Párizsban ez olly bajt fogott volna csinálni mint az csinála amazoknak Chaldeában.

Vasárnap vala. – La-Fleur belépe reggel, ’s felhozta kávémat, kenyeremet ’s vajamat; alig ismertem reá midőn megláttam, olly czifra volt.

Midőn őtet Montreuilben szolgálatomba fogadám, azt ígértem vala neki hogy Párizsban eggy új kalapot veszek számára, ezüst gombbal és sineggel, ’s hogy négy louist kap tőlem, tetszése szerént csináltatni ruhát. ’S a’ derék ficzkó olly jól bánt a’ pénzzel hogy jobban nem lehetett.

Eggy szép skarlátszín kabátot ’s nadrágot veve rajta, mind a’ kettőt eggy posztóból. – Eggy tallérnyival sem rosszabb, ugymonda, mint új korában volt. – E’ megjeggyzést neki szívesen oda engedtem volna. – A’ ruha olly újnak látszott hogy ámbár tudtam hogy az olly kevés pénzből ki nem telhetett, készebb voltam volna rókafarkot akasztani az eszemre, ’s elhittem volna magamnak hogy mondva csináltatám, mint hogy azt lássam hogy zsípvásárostól-vett ruhában jár.

De ez a’ delicatesse Párizsban nem sok szívet marczong.

Ehhez eggy arannyal-tűzött kék atlasz lajblit vásárla; kopottacskát ugyan, de a’ melly még eléggé jól játszott. – Az atlasz’ színe nem nagyon sülyedt, és így igen jól ille a’ kabáthoz és nadrághoz. Ezenfelül eggy új hajtáskát ’s eggy solitaire-t csikara-ki a’ pénzből, ’s addig rimánykodott a’ zsípvásárosnál hogy eggy pár arannyal-varrott térdkötőt is kaphatott tőle. – Négy louis-on a’ maga saját erszényéből eggy pár bien brodée ingbodrokat szerze, ’s öt louis-on eggy pár fejér selyemstrimflit. – ’S mind ezeken-felül a’ természet neki szép termetet ’s artzot ada – melly eggy soujába sem került.

Igy kicsínosítva, a’ legutolsó módi szerént frizírozott hajjal, ’s eggy temérdek bokrétával mellyén, lépe szobámba. Egész lényét csín és vígaság lepte vala el. Mingyárt kitaláltam hogy vasárnapnak kell lenni. ’S öszvevetvén ezt és azt, többé nem vala előttem titok, mi lehetett a’ mit az estve kérni akart tőlem – hogy a’ szerént tölthesse a’ vasárnapot a’ hogyan azt Párizsban kiki tölti.

Alig ötlött vala fejembe gondolat midőn ő félénken is ugyan, de azon bízodalom’ nemével is melly lehetetlennek tartja kérése megtagadtatását, kért, hagynám kényére az nap’, pour faire le galant vis-à-vis de sa maitresse.

Magam ugyan-azt akarám tenni vis-à-vis de Madame de Rambouillet. – A’ szekeret mára is kibérlelém, ’s épen nem bántotta volna meg hiuságomat ha bakomon illy szépen-öltözött cseléd inalt volna. – Sokamba került ma lenni-el nélkűle.

De az efféle esetekben nem azt kell néznünk, mit kívánhatunk, hanem érzenünk kell. A’ szolgaság’ fijai ’s leányai a’ magok’ szegődő alkujokban lemondanak szabadságokról, de nem a’ természetről. Ők is húsból, vérből vagynak, ’s nekik szint úgy vagynak hiuságaik, óhajtásaik, mint az ő Uraiknak. Igen is hogy árba eresztették magok’ megtagadását, ’s az ő kívánságaik, reményléseik gyakorta olly szertelenek hogy örömest megtagadnám tőlök, ha állapotjok nekem igen könnyűvé nem tenné reá a’ hatalmat.

„Lássad, lássad, én tenéked szolgád vagyok!” – Ez engemet eggyszerre megfoszt az én úri-hatalmamtól.

Menj, La-Fleur, mondám.

De hát micsoda maitresse az a’ kit te illy rövid idő alatt tudál kuporítani Párizsban? La-Fleur mellyére tevé-fel kezét, ’s azt felelte hogy az une demoiselle a’ Monsieur le Comte de B***’ házánál. – A’ La-Fleur’ szíve nagyon szerete csatlódni, ’s hogy kimondjam felőle a’ mi való, olly ritkán engedte kisíklani az alkalmat az afféle szövetkezésekre kezeiből mint az Ura. – De még is hogyan lehete illy kevés idő alatt? – Azt az egek tudják. Mínd az a’ mit nekem valla, abból áll hogy azalatt míg én Gróf B***nél oda-fenn voltam, ő oda-alann a’ kis demoisellel ismerkedett-meg. A’ Gróf engem veve pártfogásába, La-Fleur pedig magát a’ demoiselle’ kegyeibe tudá jutatni. A’ leány megígérte neki hogy ma a’ Grófnak két vagy három embereivel Párizsba jő, La-Fleur velek akar eggyütt múlatni a’ boulevard-okon.

Boldog nép, melly gondjaidat, bánatjaidat legalább eggyszer eggy hétben eggy halomra hányhatod, és a’ melly tánczolva, énekelve távoztathatod el az inségnek azon seregeit mellyek alatt más nemzetek roskadoznak.

La-Fleur a’ nélkül hogy azt ő vagy én tudtuk volna, valamit hagyott nálam a’ mivel napestig múlathatám magamat.

Ő nekem a’ vajszeletet eggy szőlőlevelen hozta-fel. A’ reggel hév volt, ’s félvén hogy a’ vaj fel fogna olvadni, valami papirosat kére, hogy azt a’ tenyere és a’ szőlőlevél közzé tehesse. Minthogy az elég tányér vala magában, mondtam neki hogy tegye az asztalra, a’ hogy’ vagyon. – Eleresztvén őtet, nem akartam estig kimenni. Megizentem tehát a’ főzőnek hogy ebédemet küldje szobámba.

Meg lévén éve a’ vaj, a’ szőlőlevelet kivetettem az ablakon, ’s ugyan-azt akarám tenni a’ papirossal, midőn meglátám hogy az nyomtatás. Oda vetém szememet. Elolvastam benne eggy sort, meg’ még eggyet, ’s eggy harmadikat. Betettem az ablakot, ’s karszékembe dőltem, ’s hozzá fogtam olvasásához.

Sztílje a’ régi franczia volt, talán a’ Rabelais’ korából, ’s ki tudja? talán az ő munkája. A’ betűk gothi betűk, ’s úgy eléve a’ nedvtől ’s egyéb viszontagságaitól az időnek hogy rajta felette nehezen lehete elmennem. – Elvetettem, ’s eggy levelet írtam Eugén barátomhoz. – Most ismét elővettem azt, ’s csigára vontam keresztyéni békességes tűrésemet. – Így elgyötörve, abban kerestem enyhet, hogy neked is írjak, szeretett Elíza. – Még sem vala kiverve fejemből az átkozott papiros, ’s maga a’ nehézség mellyel küzdöttem, ingerlé nyugtalan kívánságomat.

Az ebéd’ ideje eljöve. Eggy bouteille Bourgognei borral felélesztettem kifáradt elmémet, ’s újra neki állék munkámnak. ’S minekutána két három órát azon kínos gonddal vesztegettem erre mint valaha Gruter és Jacob Spon eggy haszontalan Inscriptióra, úgy hittem, értem a’ mit olvasok. De hogy ez eránt annál bizonyosabbá tegyem magamat, jónak leltem azt honom’ nyelvére lefordítani, látni akarván mint hangzand így. Tehát hozzá-fogék, mint mikor valamit kedvünk ellen csinálunk; ollykor leszorván vagy két sort, ollykor kétszer^* háromszor végig-menvén a’ szobán, most kitekintvén az ablakon hogy a’ világ miként áll; úgy hogy elüté az estveli kilenczet mikor vele készen valék. Akkor elkezdém olvasni a’ hogy itt következik:

És a’ midőn a’ Notárius’ élete’-párja a’ dolgot férje ellen nagy heveskedéssel vítatná, a’ Notárius elveté a’ kutyabőrt mellyet kezeiben tart vala, ’s ekképen kiálta-fel: Óhajtanám hogy itt eggy más Notárius volna jelen ki azt a’ maga Protokolljába beírhatná.

’S mit tenne akkor kegyelmed, édes Uram? kérdé az asszony hirtelenséggel felcsattanva. – A’ Notárius’ élete’-párja eggy parányi puskapormalmocska vala, ’s a’ Notárius legtanácsosabbnak ítélte a’ fergeteget eggy szelíd felelet által elhárítani. – Én, ugymonda, lefekünném. – Akasztófára inkább Kegyelmeddel! mondá a’ Notárius’ élete’-párja.

Úgy de a’ háznál nem vala több ágy eggynél, mert a’ Párizsi szokás szerént a’ máskét szoba nem vala tele tömve bútorral. ’S minthogy a’ Notárius nem akara eggy ágyba menni azzal a’ feleségével a’ ki őtet akasztó-fára igazította, kezébe vette kalapját, nádpálczáját ’s köpenyét – az éj igen szeles volt – ’s elbúsult fejét egyenesen a’ Pont Neuf-felé tolongatta.

Minden hídak közzül mellyek valaha építettenek, megvallja minden a’ ki a’ Pont-Neufön általment, hogy ez a’ híd a’ legpompásabb, a’ legékesebb, a’ legnagyobb, a’ legkönnyebb, a’ leghosszabb, a’ legszélesebb melly valaha e földnek kerekségén eggy folyamnak két partjait egymáshoz csatlotta.

(Innen azt sajdíthatni hogy a’ Töredék’ Írója nem volt franczia.)

A’ legnagyobb nehézség a’ mellyel ezt a’ Sorbonne’ Doctorai terhelgetik, abban áll hogy ha Párizsban vagy Párizs körül csak eggy kalapnyi szél támad is, nincs sohol hely a’ hol több káromlások ’s átkozódások tétetnének ezen nagyhasznú noha ollykor ollykor alkalmatlan munkája ellen a’ természetnek. És bizonyára nem is ok nelkül, nagy-tudományu és nagy-bölcseségü Férjfiak és Urak! mert ő itten nem kiált az emberre: felvigyázz! jövök! ’s olly szusszanásokkal kapja-meg az embert hogy ötven között alig van eggy a’ kivel^*, ha kalapja fején talál lenni, akaratján kível^* is servust ne tétessen; alig van eggy a’ ki, ha hütyűjét le nem vonta, harmadfél lívert melly annak rendes és szabott ára, koczkára ne vessen.

A’ szegény Notárius, épen midőn a’ strázsa mellett ellmenne, felemelé pálczáját hogy kalapját a’ szél ellen fejéhez szorítsa. De a’ mint pálczáját felfelé fordítá, az belé akada a’ Strázsa kalapjának sinegébe, ’s így a’ kalap a’ szélnek minden toldítása nélkül egyenesen a’ fluvius Sequanaba repült.

Puh, melly ocsmány szél! kiálta eggy Ladikos ki a’ kalapot a’ vízből elővoná. Ez még a’ Strázsa’ kalapjának sem tud hagyni békét!

A’ katona Gascognei fi volt. Eggyszerre kapa bajuszához, megpedrette azt, ’s úgy rántotta-fel sárkányát.

Azon időben a’ mangallétákat még kanócczal sütötték. Eggy vén-asszonynak papiroslámpájában a’ szél, melly csudább dolgokat is követ-el ez árnyékvilágon, eloltotta vala gyertyáját, ’s a’ vén-asszony kérte volt Katona-Uramat, engedné-oda neki eggy kevéssé kanóczát hogy a’ gyertyát meggyujthassa. Ez a’ Földinek időt ada elhűteni forrásban való vérét és a’ történetből jobb hasznot vonni. Puh, melly ocsmány szél! monda, ’s levonta a’ Notáriusz’ fejéről a’ kasztorkalapot, ’s így a’ Ladikos’ szavainak hátulsó részét ismét jóvá tevé.

A’ szegény Notárius általméne a’ hídon, ’s elsétálván a’ Rue Dauphine mellett a’ Fauxbourg de Saint Germain felé, ekképen panaszlá szerencsétlenségét:

Lehet e vertebb teremtés mint én vagyok? ’S már én egész életemben mindég a’ szél’, fergeteg’ és égi ’s földi háborúk’ játéka lészek e? Azért tett e ki engem az én édes Anyám-asszony e’ világra hogy szűntelen’ és vég nelkül halljam azokat a’ szidalmakat, káromlásokat, átkozódásokat, mellyekkel engemet ’s kalandos-társaimat, valakinek csak torka vagyon, ordítgatva illetnek? azért e hogy eggy istentelen, mérges, makranczos, zeherje feleséget kössenek nyakamra, a’ ki életemnek minden napjaiban még inkább elkínozzon, elgyötörjön, elcsigázzon, mint a’ megtestesűlt három Fúria tehetné? azért e hogy saját keserves keresetemmel szerzett hajlékom alól eggy házi-szél kikergessen, itt pedig eggy hídi-szél az én selyemposztó kalapomtól megfosszon? azért e hogy én itt mezitfej, eggy fergeteges éjszaka’ minden^* accidenseknek örök fluxusai és refluxusai között bódorogjak? Hova hajtsam ezt a’ szegény, boldogtalan, siralmas, árva fejet? Oh te boldogtalan, szánakozásra-méltó férj! mellyik szele az a’ compasz’ harminczkét vonásainak, melly neked annyi jót hozand mint minden egyéb férjcollegáidnak hozni szokott?

Midőn a’ Notárius illyeténképen keseregvén eggy sikátor mellett elméne, valamelly szózat azt kiáltá eggy leánynak hogy hívja-elő a’ legközelébbi Notáriust. – Nem lévén közelebbi Notárius széles e’ világon mint épen ő, hasznára fordítá a’ környülményt, ’s végigméne a’ sikátoron azon ajtóhoz a’ honnan a’ szózat jöve vala. Beméne azon, ’s eggy nagy ebédlőbe lépett. Eggy vén szolgáló eggy más még nagyobb szobába vezeté, hol, minden más bútor helyett, eggy dzsida, eggy pánczél, eggy pantallér, eggy rozsdás vén kard függött szegeken ’s a’ falnak négy külömböző helyein.

Eggy elélemedett Öreg, a’ ki valaha nemes-ember volt, és ha birtok’ elsülyedése a’ nemesség’ elsülyedését maga után nem vonja, az vala még mostan is, ágyában feküdt, fejét tenyerében nyugtatván. Az ágynál eggy asztalka állott, eggy csendesen-égő szegény lámpával melly a’ szobát szűken világította. Az asztal mellé^* eggy üres szék vala letéve, ’s a’ Notárius azonnal helyt fogott. Elővonta zsebjéből tintáját ’s eggy két ív papirosát, ’s kiterítette azt az asztalkán. Tollába a’ szaru-tintatartó’ gyapotjából nagy erővel nyoma eggy kisded cseppet, az asztalnak vetette mellyét, fejét a’ papiros felébe hajtotta, ’s meredt fülekkel várta hogy az Öreg dictálja a’ testamentomot.

Ah, édes Notárius Uram! mondá az öreg Nemes-ember, ’s felemelkedék eggy kevéssé ágyában; nekem nincs testálni-valóm melly a’ testamentomtétel’ költségeit megérje, kivévén históriámat, ’s nem halhatok-meg csendes lélekkel ha azt a’ világnak testamentomképen nem hagyhatom. A’ mi hasznot annak kiadásából várhatni, Kegyelmednek hagyom fáradsága’ jutalmául.^* – Az olly különös, olly^* rend és szer felett való história hogy minden ember örömmel fogja olvasni. Kegyelmednek még maradékai is gazdagok leendenek belőle. – A’ Notárius bemártotta tollát. –

Életnek mindenható Igazgatója! mondá a’ Nemes-ember, felemelvén szemeit ’s kezeit az égre. Te, kinek karjai engemet a’ legcsudálatosabb történetek szövevényein által ezen inség’ mélyébe vezettenek, segélyd eggy öreg, elbetegesedett, bánatok és szenvedések által elrongált embernek fogyatkozó emlékét hogy ez az Idegen semmit ne írjon-le mint a’ mi a’ te könyvedben vagyon felírva melly engemet kárhoztatni vagy mentnek kiáltani fog.

A’ Notárius a’ toll’ hegyét a’ szeme és a’ mécs’ világa közzé tartotta.

Ez a’ historia, Notárius Uram, monda a’ haldokló, a’ természetnek minden érzéseit zajba fogja hozni. Az emberi szíveket gyötreni fogja, ’s a’ legkegyetlenebbeket is szánakozással tölti-el.

A’ Notárius ége elkezdhetni az írást, ’s harmadikszor nyult tintatartójába, ’s a’ haldokló közelebbre fordulván felé, így szólla: Irja hát^* Kegyelmed; ’s a’ Notárius írt a’ mint következik: –

Hol van ennek a’ többije, La-Fleur? mondám – mert épen belépe az ajtón.

A’ többije, Monsieur? kérdé, hallván mit akarok. – Nem vala több két levélnél, ’s azt azon buket’ szárára tekergeté mellyel a’ boulevard-on a’ maga demoisellkéjének kedveskedett. – Menj hát, La-Fleur, a’ Gróf B***’ házához, menj, ’s légy rajta hogy megkaphassd. – Minden bizonnyal meg fogom, monda La-Fleur, ’s repült.

Igen kevés idő mulva a’ szegény fiú lélektelenül jőve-vissza, mélyebb jeleivel eggy megcsalt reménynek mint a’ mit képébe egyedül a’ Töredék’ elveszése nyomhatott volna. Juste ciel! rövidebb idő alatt mint két percz azután hogy ő a’ leánynak a’ maga szerelmes Adieujét elmondotta, a’ hite-szegett, a’ csalfa, az állhatatlan az ő gage d’ amourját a’ Gróf’ eggyik lokajának adta, a’ lokaj eggy fiatal varrónénak a’ varróné eggy violonisztnak, ki bukétet és Töredéket elvitt nem tudni hova. – Szerencsétlenségeink egymásba valának szőve. Mellyemből eggy sóhajtás röppene-ki, ’s La-Fleur azt visszazengé füleimnek.

Melly hitetlenség! mondá La-Fleur. – Melly szerencsétlenség! mondám én.

Engem nem fogna bántani, Monsieur, ha elvesztette volna! mondá La-Fleur. – Engemet sem, La-Fleur, ha megleltem volna!

Ez megtörtént e, látni fogjuk későbben.

A’ ki, légyen az a’ kevélységből, légyen rettegésből, setét útba bé nem megyen, igen igen derék ember lehet, ’s alkalmas száz meg’ száz dolgokat végezni, de Érzékeny Utazónak ugyan nem való. Én magamnak olly dolgokból a’ mellyek fényes délben ’s széles és közönséges úczákon történnek, sokat nem csinálok. A’ természet bátortalan, ’s munkájit nem szereti nézők előtt játszani: de az illyetén észre-nem-vett szögökben ollykor játszik eggy kurta scént, ’s ez többet ér^* mint egyetemben eggy egész duczet franczia tragédiék’ sentimánjai – pedig azok mind csudálást-érdemlő remekmívek. ’S valamikor így valamelly brillante affaire-hez vagyon szerencsém, melly a’ Predikátort, a’ millyen magam vagyok, úgy érheti mint a’ Bajnokot, többére azokból szoktam meríteni lelki-oktatásaimat – ’s a’ mi a’ textust illeti – Pontus, Cappadocia, Phrygia, Pamphylia, hozzá épen olly alkalmatos mint akármelly más helye a’ Bibliának.

Az Opéra-comiqueről eggy hoszú setét útacska víszen eggy keskeny úczába. Oda azok szoktak bemenni a’ kik alázatosságban várják hogy eggy fiacre érkezni fog, vagy a’ kik csendesebben mendegélnek haza felé midőn a’ játék véget ért. A’ théatre felé való végén eggy vékony faggyugyertya ég, de ennek világa csaknem egészen elvesz, még minekelőtte az ember a’ kis menőnek feléig ért. Ez a’ világitócska kevés hasznot ad, de legalább díszül van. Távolról tekintvén ollyan mint eggy kisebb nagyságú veszteglő csillag. Ég, de nem nyujt azon Egyetemnek mellyet mi ismerünk, semmi hasznot.

A’ mint ezen menőn kifelé indultam, öt hat lépésnyire az ajtóhoz két asszonyszemélyt láttam-meg, kik karokat öszveöltve ’s falnak-támaszkodva állának ’s fiacret látszának várni. Minthogy ők közelébb voltak az ajtóhoz, úgy hittem, hogy övék az előlmenés’ elsősége. Haltot tevék tehát, ’s csendesen veszteglettem a’ fal mellett. – Feketében valék, ’s így nekik lehetetlen vala engem meglátni.

Az a’ ki közelébb álla felém, eggy nagytermetü, száraz, mintegy harminczhat esztendős asszony vala; a’ másik szint olly nagy, szint olly száraz, negyven lehetett. Nem vala látni rajtok hogy házasságban vagy özvegységben élnének. Minden azt mutatá hogy testvérek, való szűzei Vestának, kik óva maradtanak a’ szerelemnek mind csapodár édességeitől mínd ostromló ölelgetéseitől. Kívánság ére szerencsésekké tehetni őket. De a’ szerencse ma más oldalról vára reájok.

Eggy lassú szózat, gonddal-válogatott kifejezésekben ’s hajlékonyan, szóllította-meg őket eggy tizenkét sou darabért, még pedig az Isten’ nevében. Kűlönösnek lelém hogy a’ kérő maga szabta-meg mi legyen az adomány, és kivált azt hogy az tizenkétszerte legyen nagyobb mint a’ mit setétben adni szokás. A’ két asszony ezen szint úgy látszott álmélkodni^* mint én. Tizenkét sou? mondá az eggyik; tizenkét sou! mondá a’ másik; ’s semmi feleletet.

Illyen rendü asszonyságtól, Mesdames mondá a’ kolduló, kevesebbet nem kérhetek, ’s mély reveránszt csinála nekik.

Menjen! menjen! mondák; nincs pénz velünk.

Az ember eggy perczig, vagy kettőig, hallgata, ’s ekkor újra elmondá a’ kérést mellyet elébb tett vala.

Szép ifju Dámák, ne zárják-be^* füleiket előttem! mondá most. – De jó ember, felele az ifjabb, becsűletemre mondom, nincs pénz velünk. – Áldja-meg tehát az ég, ’s tetézze-el újabb áldásaival! – Az idősbb zsebbe nyult. Hadd látom, van e vagy eggy soum. – Eggy sout? Oh, adjon, adjon, Madame, tizenkettőt! A’ természet Asszonyságod eránt olly igen adakozó vala: légyen Asszonyságod is adakozó eggy szerencsétlen eránt a’ ki felől az elfeledkezett!

Szívesen tenném, mondá az ifjabb, ha volna pénz velem.

Szép Könyörűlő, monda a’ szegény ember, az idősebbhez intézvén szavait; mi teheti egyéb illy bájosokká a’ te ragyogó szemeidet mint jóságod, mint szánakozó érzékeny szíved? Épen ez az a’ mi Marquis Sansterrel és az öccsével, midőn most itt elmenének, olly kedves magasztalást tétete mind kettőtök felől.

A’ két asszony megilletődve látszott, ’s eggyszerre csúsztaták zsebjeikbe kezeiket, ’s mindeggyike eggy tizenkettőst vona-elő.

Az ellenkezésnek közöttök és a’ szegény süpplicant köztt vége leve – ’s az most a’ két Szép köztt az eránt támada, hogy mellyíke adjon. Hogy ez is megszűnjön mint az elsőbb, mindeggyike oda adta neki a’ kivont pénzt, ’s a’ szegény ember dolgára méne.

Szaladtam az ember után ’s elálmélkodtam hogy az épen az, a’ kit én a’ Hòtel de Modéne előtt láttam vala, és a’ ki miatt olly sok fejtörést szenvedtem. – Eggyszerre reá-akadtam titkára, legalább kitaláltam, min épült az. – Csapodárkodáson.

Kellemes balzam! melly enyhítést adsz te a’ természetnek! mint hozod munkába az ő minden erejét, minden gyengeségét! melly gyengéden ömlesz-öszve a’ vérrel, ’s mint vezeted azt, a’ leg szorosbb^* legszövevényesbb menedéken, útba a’ szívhez!

A’ Kérőt itt nem gátlá az idő, és így hízelkedéseiből nagyobb dózist ada a’ két Szépnek mint máskor szokott volt. Annyi bizonyos hogy kevésbb portziókban^* adta orvos szereit azoknak a’ kiket szállásom előtt az úczán szóllított vala meg. – De mint bána az universál-Ingredienzzel? mint tette-öszve, mint édesítette-meg, mint concentrálta – azon nem fogom feszegetni gondolataimat. – Elég hogy ő két tizenkettőst kapa.

A’ kik e’ szerrel nagyobb szerencsét csináltak mint két tizenkettős, ezt jobban el fogják mondhatni mint én.

Kevésbbé boldogúl az ember a’ világon jót tévén mint vévén. Felveszek eggy fonnyadni-kezdő ágat, leszúrom, ’s azután megöntözöm, mert azt én űltettem.

Gróf B*** a’ ki nekem nagy szolgálatot teve a’ passe-port’-szerzésben, tovább méne ennél, ’s újabbat akara tenni azon eggy két nap’ mellyet Párizsban töltött, bemutatván némelly főrendü házaknál, mellyeknek ismét másokkal kelle ismeretségbe hozniok, ’s így tovább.

Épen idejében tanultam vala meg titkomat hogy e’ becsűletből hasznot vonhassak. E’ nélkül nem fogtam volna enni többször eggyszernél e’ házakban, a’ hogy’ az gyakoroltatni szokott ’s a’ franczia arczokat ’s alakokat általtévén honomnak nyelvébe, igen is hamar láttam volna hogy eggy nálamnál kedveltebb vendégnek helyébe űltem-be, de abból, sorban mindnyájoknál ki kelletik kelnem, mert nem tudom, mint kelletik benne megmaradnom. – Az eltanult titok olly sikeres vala, hogy dolgaim épen nem menének rosszúl.

Fel valék vezetve a’ vén Marquis B***nél is. Ez hajdan némelly apró lovanczi tettek által szemet vont vala magára a’ Cythére’ udvarában; ’s ezen régi idő olta a’ megvénhedett bajnok mindég hordotta az üniformot. Gyengéje vala szegénynek azt hagyni hinni hogy vitézsége nem egyedül ágyában áll. – – „Nagy kedvem jött meglátni Angliát!” – ’s az ángol asszonyok eránt téve kérdéseket, hogy a’ dolog mint hogy’ megy’ nálok. – Croyez-moi, Monsieur le Marquis, mondám; maradjon Uraságod a’ hol van! Az ángol Uraságok tőlök alig tudnak nyerni eggy kegyes tekintetet is. – ’S a’ vén Marquis vacsorára kért.

Mons. P**, a’ Fermier général, adóink felől teve kérdéseket. Úgy beszéllték neki hogy azok koránt sem kevesek. – Oh igen, mondám, ’s mélyen meghajtám neki magamat; de Uraságodtól kellene eltanulnunk a’ beszedés’ nehéz mesterségét. – Kért, vacsoráljak az ő kis-házában.

Madame de Q**nél azt mondották felőlem hogy én elmés ember vagyok. Madame de Q** maga is elmés asszonynak tartatott. Égve vágyott engem megláthatni ’s beszédemet hallhatni. Még le sem űltem nála midőn már tapasztalám hogy neki semmi gondja nincs, van e nincs e nekem elmém. Azért kelle megjelennem hogy tudjam hogy neki az van. Az ég a’ bizonyságom hogy nála-létem alatt meg sem nyilt a’ szám. – Madame de Q** azt beszéllte felőlem mindennek a’ kit elől-utól-talált hogy elmésbb emberrel soha sem szóllott.

A’ franczia Dámák’ uralkodása három szakaszokból áll: elébb kaczérok, azután vallástalanok, végre imádkozók. Míg e’ három epocha el nem tel, soha nem vesztik-el királyi-pálczájokat, egyedül alattvalójik változnak. Midőn harminczöt év, ’s ollykor eggyel vagy kettővel több, bírodalmokat minden lakosaitól kipusztította, neki áll, ’s a’ vallástalanság’ rabjaival népesíti-el – végre a’ Hitéivel.

Madame de V** a’ két első epocha között lebege, ’s a’ rózsák halványbb színt kezdének venni. Öt esztendővel azelőtt hogy nála először fellépni szerencsém vala, már vallástalannak kellett volna lennie.

Sophájára űltete maga mellé, hogy így a’ Relígió’ dolgairól annál több kénnyel ’s egymáshoz közelebbre szóllhassunk. Alig szóllánk négy perczig, ’s Madame de V** kimondá hogy semmit sem hiszen.

Meglehet, Asszonyom, mondám, hogy ez neked állításod, de engedd mondanom, hogy javad ugyan épen az ellenkezőt kívánja. Nem jó dolog midőn a’ vár’ Commandantja a’ bástyákat letöreti; az ellennek ez által megkönnyítetik az ostrom. Szép asszonynak semmi sincs veszedelmesbb mint a’ Deistaság, ’s én, kit Papi-szolgálatom is kényszerít tévedését eloszlatni, tisztemnek ismerem, kimutatni a’ veszedelmet mellyben lebeg. Oh, lássd azokat Asszonyom! Íme csak öt pillantatja még hogy melletted űlök, ’s már fortélyokról gondolkodom ellened. Ki tudja, nem mennék e tovább, ha az a’ gondolat nem tartóztatna, hogy religiód’ sugallatai igyekezetemet sikeretlenekké teendik? – Nem vagyunk olly kemények mint a’ gyémánt, mondám megillentvén kezét; ’s nyügre vagyon szükségünk, míg eljön az idő ’s azt reánk felrakja. De Madame, ezt vetém mellé, ’s megcsókolám szép kezét; neked míg hamar vagyon; hidd-el, neked még hamar vagyon. A’ te időd még nincs itt.

Az egész Párizsban elment híre hogy Madame de V**t én térítettem-meg. D*** és M* Uraknak azt mondotta hogy éntőlem négy percz alatt többet tanult a’ kinyilatkoztatott Vallás’ való volta felől mint ők ketten a’ magok vastag kötetekből álló Encyclopédiejekben az ellen tanítottak. Azonnal fel valék írva a’ Madame de V**’ coteriejének laistromába, ’s ő a’ maga Deismusza’ epocháját két évvel halasztá-el későbbre.

Eggy nap nála valék, ’s azt igyekeztem megmutatni a’ nála-öszvegyülteknek hogy szükségesképen kell Első Oknak lenni. Benne valék bizonyságaimban, ’s figyelemmel hallgata minden, midőn az ifju Gróf F** titkolózó intéssel félre szóllíta, ’s eggy távol ablakba vonván megsugá, hogy nyakkötőm igen szorosra vagyon csatolva. Il faut qu’ il badine – voyez le mien, mondá; nem mondok többet, Monsieur Yorick; eggy szó elég a’ Bölcsnek. – És a’ Bölcstől, Monsieur le Comte, vala feleletem, ’s meghajlék előtte. – A’ Monsieur le Comte olly hévvel csókola-meg, a’ hogy’ nem még soha senki egész életemben.

Három hétig szüntelen’ annak állításán valék a’ kivel szóllottam. – Pardi! ez a’ Monsieur Yorick annyi ésszel bír mint akármellyíkünk itt. Öröm hallani, mondá a’ másik, mikor szóll. – Az ember nem lehet jobb társaságban mint vele, mondá a’ harmadik. – ’S ezen áron egész éltemet a’ Párizsi Nagyok köztt tölthetém vala; eggyütt ehettem, ihattam, múlathattam volna velek. – De melly élet az illyen! Pirultam magamban értte. Az eggy nyomorult rabszolga’ élete volt. A’ becsűletnek minden érzése felriadt bennem ellene. Minél fenntebb vala a’ társaság mellyben magamat lelém, annál inkább kelle magamat megalacsonyítanom gyalázatos professióm által; minél czifrább a’ coterie, annál többek a’ mesterség’ gyermekei benne. Epedtem a’ természet’ gyermekei után. ’S eggy estve a’ legútálatosbb móddal mocskolván-meg magamat így a’ legragyogóbb emberek’ társaságában, rosszúl levék, lefekvém, ’s meghagytam La Fleurnek, rendeljen postát, ’s más nap’ oda-hagyám Párizst ’s Olasz-ország felé indultam.

Még soha nem érzettem a’ bővség’ szorongatását. – De melly látvány az Útazónak, midőn a’ Bourbonnais-n végig-megyen a’ víg szüret’ idejében, midőn a’ természet a’ maga javait mindennek kebelébe tölti-ki, és midőn minden szem az ég felé fordúl! Melly örömek fogják-el szívét ez útban! Muzsika ad taktot minden lépte alatt a’ munkához, ’s látja hogy ezen földnek minden fijai tánczolva, vígan-sikoltva, viszik sajtóhoz a’ gerezdeket. E’ gyúlongó szívvel menni-el itt, hol az minden nyomon új lángot kap!

Egek! melly bőv tárgy ez eltölteni vele bár húsz Kötetet! Pedig nekem már csak kevés lapjaim maradtak; ’s ezeknek is felét a’ szegény Mariának kell adnom, kit barátom Shandy Úr Moulins mellett ismert.

A’ szerencsétlen, megcsábult leány’ története midőn azt olvastam, engemet szertelen’ megillete. Szomszédjába érvén, emlékeztem róla, ’s nem állhaték-ellent a’ reám-jövő kívánságnak hogy fél mértföldnyire eltérjek az útról ’s szüléjit felkeressem ’s megtudhassam, életben vagyon e, ’s mint vagyon.

Ez igen annyi mint a’ bús-alakú Lovancz’ példája szerént szomoru aventűrökre menni-ki. De nem tudom miként van az, hogy én soha nem érzem inkább hogy bennem lélek lakozik mint a’ midőn szerencsétlen esetek közzé lök a’ történet.

Öreg anyja az ajtóig jött előmbe; tekintete elmondá nekem a’ történetet minekelőtte ajakait megnyitotta. – Elvesztette férjét; az eggy holnap előtt hala-meg^* azon támadott szomorúságában hogy Maria megcsábult. Elejénte attól rettegék, mondá, hogy szegény gyermekem azt a’ kevés eszét is elveszti belé melly még eddig megmaradt vala: de csudálni kell, ő ez által még javulni látszott. Még nem lel nyugtot a’ szerencsétlen, ugymonda, ’s sírt; ’s valahol tévedez az ország’-útja körül.

Erem miért ver illy halkkal azonban míg ezt írom? ’s La-Fleur, kinek szíve csak örömre látszik alkotva, kezének külső, dombos részét miért vonta végig két ízben szemén? Meghagytam a’ kocsisnak, térjen az ország’-útjára.

Félmértföldnyire valánk Moulinshez, midőn eggy gyalog-út’ szélén melly eggy csalithoz vezete, meglátánk a’ szegény Mariát, leűlve eggy nyár alatt. Könyöke térdén nyúgodott, ’s feje a’ tenyerében. A’ fa’ tövénél eggy kis patak futott-el.

A’ kocsit beküldöttem a’ faluba. La-Fleur készíttesse^* vacsorámat; magam gyalog fognék menni utánok.

Fejérbe vala öltözve, ’s kevés’ hiján egészen úgy a’ hogyan őtet az én barátom leírta volt, csak hogy most hajai szabadon függöttek, holott annakelőtte selyemhálóba voltak öszveszorítva. Ezenfelül vállához eggy bágyadt-zöld pántlikát aggata, melly, végigmenvén vállán, ágyékáig nyult alá. Ezen függött kisded sípja. Kecskéje követte hűségtelen mátkájának példáját, ’s Maria annak helyébe most eggy kis ebet veve-fel mellyet sinegen fogva fűzött övedzőjéhez. Én a’ kis ebre néztem, ’s ő azt a’ sinegen magához vonszá. Te engem el nem fogsz hagyni, Silvio, ugymonda. Belé pillanték szemeibe, ’s ugy leltem hogy e’ szók alatt inkább atyja mint mátkája ’s kecskéje felől gondolkozott.

Leűltem mellé, ’s eltűrte hogy könnyeit kendőmmel száraszgassam. A’ kendőt azután tulajdon könnyeimbe nyomogatám, és ismét az övéibe, ’s ismét az enyémekbe; ’s most megint az övéit törlöngettem vele. ’S ezt tévén, olly kibeszéllhetetlen mozdúlásokat érzettem az én belsőmben a’ mellyeket, meg vagyok felőle győződve, az anyagnak és mozgásnak semminemü öszvekötetéseiből nem lehet kimagyarázni.

Oh, tökéletes bizonyossággal érzem hogy vagyon lelkem; ’s a’ Materialisták minden könyveikkel, mellyek elárasztották, elbódították a’ világot, nem győzhetnek-meg az ellenkezőről.

Maria eggy kisség magához tére. Kérdeztem őtet, emlékezik e eggy magas, száraz és sápadt ember felől a’ ki két esztendő előtt közötte ’s kecskéje köztt űlt. Azt felelé hogy az ő feje akkor nagyon meg volt zavarva, de arra még is két környűlménynél fogva emlékezik: hogy ámbár igen rosszúl volt, még ís látta hogy az az ember szánta őtet; osztán kecskéje annak kendőjét ellopta, és hogy ő ezen tolvajságért megverte a’ kecskét. Én, ugymond, a’ kendőt kimostam a’ patakban, ’s azolta mindég zsebemben hordom, hogy általadhassam neki ha eggykor ismét visszatérend. Ő azt nekem félig megígérte, ezt veté szavaihoz, ’s elővoná zsebjéből a’ kendőt hogy velem látathassa. Két szőlőlevél közzé takarta vala be, ’s általkötötte eggy iszalaginnal. A’ mint a’ kendőt kibontá, meglátám eggyik csúcsán az S betűt mellyel az meg vala jegyezve.

Azolta eggyszer egész Rómáig tévedezett, így beszéllé nekem, ’s körüljárta a’ Szent Péter’ templomát, ’s ismét visszajött. És hogy magától talált eggy útat az Appenín-hegyeken; pénz nélkül tette-végig az útat az egész Lombardien, ’s lábbeli nelkül a’ Savoye’ kovás útjain. Mint állá-ki azt a’ sanyarúságot, ’s mivel élt ezen egész útban, arra már nem emlékezett; de az Úr Isten meleg szellőt küld mikor a’ juhok nyírve vannak, ugymonda.

Nyírve, mondám, szerencsétlen teremtés! szinte^* az elevenig! – ’S ha te az én honomba volnál, hol nekem eggy kisded kalibám vagyon, belé fogadnálak tégedet, ’s béfednélek, védenélek. Az én kenyeremből fognál enni ’s az én kupámból inni, ’s gondom lenni Silviódra. Felkeresnélek ’s visszavezetnélek midőn leroskadnál gyengeségedben. Midőn a’ nap leszállana, elmondanám estveli könyörgésemet, ’s elvégezvén a’ könyörgést, te fognád fujni sípodon estveli énekedet. ’S áldozatomnak illatja még kedvesebben fogna elfogadtatni, minthogy eggyütt kelne eggy megtört szív’ hangzatjaival az ég felé.

Szívem elolvadt midőn ezeket mondám; ’s Maria, látván hogy ismét kendőmhöz nyúlok, és hogy az nedvesebb mint hogy vele szemeimet megtörölhessem, erővel meg akará mosni patakban. – ’S hol szárasztaná-meg osztán, Maria? kérdém. – Kebelemben fogom megszárasztani – az nekem jól esend, felele.

’S szíve még is meleg, Maria? kérdém.

Itt eggy húrt pendíték-meg mellyen minden panaszai függöttenek. Zavart, meredt tekintettel néze reám eggy ideig, ’s akkor, minden szó nélkül, kezébe vette sípját, ’s eggy himnet énekle a’ Boldogságos Szűzhöz. A’ húr megszünt rezgeni. – Eggy két pillantat alatt Maria magához tért, leeresztette sípját, ’s felkölt.

’S hova akar, kedves Maria? kérdém. – Moulinsba, felele. – Tehát menjünk eggyütt. – Maria karját az enyémbe ölté, megeresztette sinegét hogy ebe szabadabban mehessen, ’s így érénk-be Moulinsba.

Ámbár köz piaczon nem szeretem a’ köszöngetést, búcsúzgatást, megállék ide érvén most, hogy Mariától elbúcsúzzam.

Maria nem vala nagytermetü, de növése a’ szálasbbak közzül való vala. A’ bánat valamit nyoma tekintetébe melly alig volt már földi. De ő még mind e’ mellett asszonyi maradt, ’s annyival bírt abból a’ mit a’ szív óhajt ’s a’ szem asszonyi nem körül keres, hogy ha ő a’ maga elméjéből az előbbi nyomokat ’s én a’ magaméból Elízát kitolhatnánk, úgy Maria nem csak kenyeremből ennék ’s poharamból innék, hanem kebelemben nyúgodna is, ’s úgy tartanám őtet mint tulajdon magzatomat.

Élj szerencsésen, szegény szerencsétlen leány. Idd magadba az olajat és bort mellyet eggy Idegennek szánakozása tölt itt elmenvén sebeidbe! – A’ ki tégedet két ízben öszvetört, ő maga tud tégedet, és akkor örökre, öszveforrasztani, éppé forrasztani.

Úgy hittem hogy szüretkor útazván végig Franczia-országnak eggyik leggyönyörűbb tartományán, a’ részegűlésig fogom kiüríthetni az öröm’ poharát. De a’ fájdalom melly lelkemet öszverázta, egészen alkalmatlanná tőn, elfogadni az öröm’ érzéseit melly itt minden lépten tolakodva jött reám. A’ közönséges vígaságnak minden képei alatt szünetlenül Mariát láttam, a’ szerént a’ hogy’ a’ nyár’ árnyában űlt, epedezve, szomorúan, ’s közel Lyonig értem-el a’ nélkül hogy kesergő képe lelkemből eltávozott volna.

Kedves Érzékenység! kimeríthetetlen kútfeje mind annak a’ mi örömeinknek kedves, ’s szomoruságainkban édes lehet! Te lecsatlod a’ te martirodat az ő szalmaágyába, de te őtet az egekig is ragadozod. – Örök forrása érzéseinknek! Itt foglak tégedet keresni. – ’S a’ te istenséged az a’ mi énbennem repes. – Nem hogy a’ betegség’ homályos orájiban lelkem visszaretten önnmagába ’s elborzad elsemműlése előtt – czifrazengésű szók! hanem hogy olly gondok is érdekelhetnek mellyeknek nem én magam vagyok tárgyok. – Minden tetőled jő, nagy, nagy Sensoriuma a’ világnak! melly vibrál ha csak eggy hajszál hull is le, a’ legtávolbb pusztájában a’ teremtésnek, fejünkről. – Tőled illetve vonja-félre az én Eugénem a’ kárpitot, midőn betegen epedek, hallgatja symptómjaim’ előadását, ’s az időt vádolja idegeinek gyengeségek miatt. – Te ez érzést ollykor a’ hegyek’ legsivatagabb juhászával is közlöd. – Eltépve leli eggy idegen juhász’ bárányát. Látom fejét botján nyugtatván, mint tekint ellágyulva reá. Oh, ha csak eggy pillantattal jövék vala korábban! – A’ szegény bárány halálra vérzi-el magát – szíve eggyütt vérez a’ báránnyal!

Béke veled, szépérzeményü Juhász! Látom, bánatlan mégy-el innen. De örömeid nem lesznek kevésbb-mértékűek. – Mert boldog a’ te hajlékod, boldog az a’ ki veled abban lakozik, ’s boldogok a’ báránykák mellyek körűled szökdellenek.

Rudasunknak eggyik első lábán, midőn épen elérénk a’ Traurira’ hegyéhez, csörögni kezde a’ patkó; és így kocsisom leszálla a’ nyeregből lefordította azt, ’s betolta a’ zsebjébe. – Mivel itt kezdvén, két mértföldnél továbbnyiig mindég felfelé vive útunk, ’s leginkább erre a’ lóra támaszkodhatánk, szorosan azt kívántam hogy a’ patkó olly jól a’ hogy’ lehet, tüstént üttessék-fel a’ ló’ lábára. De a’ postillon elhányta a’ szögeket, ’s ezek nélkül a’ kalapács a’ szekér’ magazínjében semmi szolgálatot nem tehetvén, megadám magamat, hogy menjen tehát patkó nelkül.

Alig menénk ötszáz lépésnyire, ’s a’ szerencsétlen teremtés a’ köves úton a’ másik első lábáról is elejtette a’ patkót. Ekkor kikelék a’ szekérből, ’s meglátván bal felé mint eggy ezer lépésnyire valamelly házat, reá vettem a’ kocsist hogy hajtana oda utánam. A’ ház’ kinézése és mind azé a’ mi a’ ház körül álla, csak hamar megengesztele az ért bajjal. Az eggy rendes major vala, körülfogva eggy közel húsz holdnyi szőlővel ’s ugyan-annyi szántóval – eggyik oldala mellett a’ szállásnak eggy veteményes és gyümölcsös kert álla, eltelve mind azzal a’ mi bővségben tarthatott eggy szegény háznépet, a’ másik mellett pedig eggy erdőcske, elégséges a’ szobák’ melegítésére évetszaka. Mintegy nyolcz óra vala estve midőn a’ házhoz értem szekeremet a’ postillon’ gondjaira bízám, magam pedig egyenesen mentem az ajtónak.

A’ háznép eggy őszhaju öregből ’s öt hat pár fiakból ’s vőkből állott, kik körül eggy rakás gyermek hemzsege.

Épen lencsevacsorájokhoz akarának űlni. Az asztal’ közepén eggy nagy búzakenyér állott, ’s mind a’ négy szögén ugyan-annyi kanta bor, ’s ez az utolsó örömet ígére a’ vacsorának minden megszűnései alatt. Eggy valóságos Agape.

Az Őreg azonnal hogy reájok nyitám az ajtót, felkele helyéből, ’s a’ legtisztelőbb szívességgel kére, vennék helyt közöttök. Szívem azt mingyárt akkor tevé mikor beléptem vala. Tehát leűltem, mint gyermeke a’ háznak; és hogy magamat ezen charakternek birtokába jutassam, kínálást nem várván, kaptam az Öreg’ kését ’s a’ kenyérből eggy jó karéjt elszeltem. Minden szem melly látta a’ mit teszek, azt bizonyítá hogy szívesen látatom, ’s hogy köszönettel vannak értte hogy azt tenni nem átallottam.

Ez vala e vagy valami egyéb – mondd-meg azt nekem, te Természet! – a’ mi e’ kenyért olly jóízűvé tette az én ínyemben? ’s melly természet felett való erőnek kell köszönnöm hogy az az ital bor mellyet a’ kantán voníték, olly kedves volt, hogy íze mind ez oráig nyelvemen forog?

Ha kedves vala ínyemnek a’ vacsora, az azt követett asztali-hála még kedvesebb volt lelkemnek.

Vége lévén a’ vacsorának, az Öreg eggyet üte az asztalon a’ kés’ nyelével.

Ez annak vala jele hogy keljenek tánczra. Mihelytt a’ jel adva volt, a’ leányok ’s asszonyok eggy oldalszobába menének felkötni hajaikat; az ifju-emberek pedig az ajtóhoz, hogy arczaikat megmossák, ’s fapapucsaik’ helyébe egyebet vonjanak, ’s három percz alatt mindnyájan öszvegyülekeztek az ajtó előtt a’ zöld gyepre. Az öreg-ember és felesége utolsóknak maradtak, ’s közben hagyván engemet, eggy pázsitszophán űltek-le az ajtó-előtt.

Hajdan, mintegy ötven év előtt, az öreg-ember alkalmasan erős vala a’ lantverésben. ’S még most is, illy nagy korához képest, derekasan pengette-el a’ tánczot. Ollykor eggyet kettőt felesége is hallatá dalát; most a’ lantot magában hagyta zengeni, ismét énekele mellé, ’s gyermekeik ’s unokájik vígan ugrottak a’ két öreg körül.

A’ második tánczban eggy pause alatt azt sejtém hogy szemeik felfelé vetődnek. Úgy^* hittem hogy azt valami egyéb okozza mint a’ táncz’ öröme – hogy a’ táncz közzé a’ Vallás avatja magát. De minthogy azt illy társaságban soha még nem láttam, azt fogtam volna hinni hogy képzeletem szédít-el itt is, melly engemet megszűnet nélkül szokott csábítgatni, ha az öreg-ember, vége lévén a’ táncznak, meg nem szóllított volna. Lássa az Úr, ez nekem mindenkori szokásom. Valamikor vacsorámtól felkelek, előszóllítom háznépemet ’s tánczolni hagyom; mert azt hitettem-el magammal hogy a’ víg és megelégedett elme a’ legjobb hála mellyet eggy szegény paraszt a’ ki nem tanúlt, Istennek nyújthat.

’S a’ legtudósabb Püspök! gondolám magamban.

A’ Taurira’ bérczeiről meredek út viszen egész Lyonig. Itt vége minden gyors mozgásnak. Itt vigyázva kell menni. De a’ vigyázás nem csak a’ menést, hanem érzést is, ’s ezt még inkább illeti. Tehát alkuba léptem eggy Vetturínóval hogy magának engedjen időt ’s eggy pár öszvére, de az én kocsimban vigyen engem Savoye-n^* által Turínba olly halkkal a’ mint magának fogna tetszeni.

A’ Savoyard-nép szegény, tűrni-tanúlt, békes, jámbor nép. – Kedves szegény nép, ne tarts semmitől! a’ világ nem fog irígyen nézni szegény voltodra, eggyszerü rényeidnek kincsére; nem fogja megtámadni völgyeidet hogy azokat tőled elrabolja. – Természet, te a’ te rendetlenségeidnek közepette is jóltevő vagy azon szükségekre nézve mellyeket te szerzettél. Azon nagy bástyák körül mellyeket te hagyál itt felkelni, kevés hely vagyon mellyet sarló ’s kasza koppaszthasson. De a’ mi keveset illyet e’ népnek adsz, azt ezek az ő bástyáji nekiek védik, ’s kedvesek a’ hajlékok mellyeket Bátorság véd.

Fakadozzon panaszokra a’ megfáradt Idegen az út’ váratlan esetei ’s veszélyi, a’ sok és nagy sziklák, az ösvények, a’ megmászandó tetők, a’ meredek útak, a’ zuhogó cataraktok miatt, mellyek a’ bérczekről rettentő szirteket hengerítenek a’ mélységbe ’s elrekesztik útját! – – A’ föld’-népe egész nap dolgozék kimozdítani eggy illy omladékot Saint-Michel és Madane köztt, és azután hogy Vetturínom íde ére, még két oráig kellett dolgozniok hogy szekerem a’ nyíláson keresztülmehessen. Nem vala mit tennem egyebet mint békével várnom. – A’ szél fujt ’s ömlött az eső, ’s ez ’s a’ sok időbe került várakozás kényszeríték Vetturínómat hogy mai napi útját másfél mértföldnyivel röviditse-meg, ’s eggy kis fogadóban az út mellett megszálljon.

Én azonnal elfoglaltam a’ háló-szobát^*, tüzet rakattam, vacsorához látattam, ’s épen hálákat adék az égnek hogy a’ nap rosszabbúl nem ment-el midőn eggy kocsi érkezék mellyben eggy Asszonyság űlt a’ maga szobaleányával.

Az általam elfoglalt háló-szobán kivül nem vala más a’ fogadóban. A’ Fogadósné a’ Vendéget minden tartalék nélkül ide vezeté, elbeszéllvén hogy e’ szobában senki nincs egyéb mint eggy ángol Úr, és hogy ebben két nyoszolya áll, ’s van eggy deszkarekesz is mellyben ismét találtatik eggy ágy. – A’ magasztalás mellyel a’ Fogadósné ezen harmadik ágy felől szólla, épen nem vala ajánlatos. Azonban három az ágy, mondá, ’s három a’ személy; ’s az idegen Úr úgy ígérte felőlem magának, minden lehetségesre reá fogna állani, ’s akként nyújtózik a’ mint lehet. – Én a’ Dámát nem akarám függőben tartani, ’s tüstént megígértem hogy megteszek valamit lehet.

De ez koránt sem akará azt tenni hogy az Asszonyt teljes birtokába eresztem a’ szobának. Azt a’ just magamnak tartottam vala’ fenn, ’s én akarám tenni a’ ház’ honneurjeit. Kértem tehát az asszonyt, űlne-le, neki engedtem a’ legmelegebb helyt, én^* parancsoltam fát, én hagytam a’ Fogadósnénak hogy a’ vacsorát szaporítsa ’s hogy a’ legjobbik borából hozzon-fel.

A’ Dáma alig volt öt minűtig a’ tűznél, midőn forgatni kezdette fejét, ’s a’ nyoszolyák felé tekingetett; ’s minél többet mentek szemei ez úton, annál bomlottabban tértek-vissza. Ez által én is elakadásba vettettem mind^* érette mind magamért; az asszony’ tekintetei ’s maga a’ dolog által annyira meg valék zavarva mint az asszony lehetett az.

Ezen nyugtalankodás’ támadására már az is elég volt volna hogy a’ két ágy azon-eggy szobában állott. De a’ mi bennünket leginkább zavara-meg, az az ágyak’ helyezése volt. Parallélben állottak egymás mellett, ’s csak annyi hézag marada üresen közöttök hogy ott eggy keskeny szék férhete-el. Túl ezen még közel állottak a’ tűzhöz. A’ szenelő’ kinyúlása eggy oldalról, más oldalról pedig eggy oszlop mellyen a’ mestergerenda méne-végig a’ szobán, eggy alkóvformát csinála melly szemérmes érzéseinknek épen nem vala hízelkedő. Ha valami még nevelheté rettegéseinket, az az a’ környülmény vala hogy az ágy szűkebb volt mint hogy ott az asszony a’ maga szobaleányával^* megférhetett volna. Külömben az a’ kénytelenség hogy olly közel fogok fekünni hozzá, könnyebben elsíkolhatott volna képzelődésén’.

A’ rekesz nekünk kevés vígasztalást adott, vagy semmit; nedves volt, hideg, ablaka kítörve, be nem volt ragasztva papírossal; a’ szél fujt, ’s mihelytt az asszonnyal, megtekinteni, belé léptem, elfojtott a’ köhögés. Itt tehát nem lehete egyebet tenni mint azt hogy az asszony a’ maga egésségét áldozza-fel szemérmes voltának, ’s a’ két nyoszolyának eggyikét szobaleányának hagyván, aludjon itt, vagy hogy a’ leány küldessék ide, ’stbb. ’stbb.

A’ Dáma eggy ifju, mintegy harmincz esztendős Piémontaise volt. Orczáji versenghettek a’ rózsával az elsőségért. A’ szobaleány Lyoni volt; eleven, könnyű mintegy húsz esztendős. – Minden oldalról nehézségek adták-elő magokat. – ’s az a’ darab szírt melly útunkat elakasztotta, bár melly iszonyúnak látszott is midőn az útból a’ sok munkás elhárítá, ahhoz hasonlítva melly most akasztotta-el útunkat, eggy kisded békakő vala. – Csak azt kell még hozzá vetnem hogy az a’ tartalék melly mind kettőnket eltilta kimondani mi szorongatja elméinket, e’ nehézségen épen semmit nem könnyíte.

Felhozák a’ vacsorát, ’s asztalhoz űlénk. – Úgy hiszem hogy ha nem volt volna jobb borunk mint a’ mit a’ Fogadósné teve előnkbe, nyelveink mind addig le voltanak volna csatolva, míg a’ kénytelenség ajkainkat meg nem^* oldotta volna. De szerencsénkre az Asszonnyal nehány bouteille Bourgognei bor volt, ’s ő meghagyá szobaleányának hogy hozna-be belőlök eggy párt. Elvégezvén a’ vacsorát ’s magunk maradván ketten, eléggé erősöknek látánk magunkat visszás helyzetünk felől kevésbb tartalékkal szóllani. Hánytuk, vetettük mindenképen a’ hogy’ lehetett, ’s végig-néztünk minden oldalról. Végre két egész órai hányás vetés ’s alkudozások után kötésre léptünk egymással, azon formában a’ hogy’ a’ Békealkuk szoktak kötetni, ’s úgy hiszem annyi egymás eránt való bízodalommal ’s igaz hittel a’ mennyivel valaha eggy kötetett a’ hadakozó-felek között szintén a’ mai napiglan. – Imhol czikkelyei:

I. Minthogy Monsieur a’ kamarának igazságos birtokában vagyon, ’s a’ kandalló felé álló nyoszolyát melegebb helynek tartja: arra-való-nézve szorosan kívánja hogy az neki a’ Dáma’ részéről általengedtessék.

Accordé, a’ Madame’ részéről azon hozzá-tétellel hogy a’ két ágy’ kárpitjai vékony és áltlátszó cotonból vagynak, ’s szűkebbek mint hogy bévonattathatnának: tehát a’ szobaleány azoknak nyílását hosszú gombos-tűkkel akaszgassa-öszve, vagy varró-tűnek és czérnának segedelmével ollyformán firczelje-be, hogy az barriére gyanánt tekintethessék a’ Monsieur’ felén.

II. Madame kiköti, hogy Monsieur egész éjszaka a’ maga háló-ruhájába burkolva maradjon.

Refusé; mert Monsieur magával illyen ruhát nem hord, ’s motyózsákjában nincsen egyebe hat ingnél és eggy pár fekete selyemnadrágnál.

A’ fekete selyemnadrág’ említése nagy változást okoza ezen Czikkelyben – mert a’ fekete selyemnadrág úgy nézettetett mint équivalent a’ háló-ruháért. Stipulálva vala tehát hogy a’ fekete selyemnadrág egész éjjel rajtam fog maradni.

III. A’ Madáme’ részéről megkívántatott ’s stipulálva vala, hogy minekutána Monsieur ágyba menend és a’ világ el lesz altatva, Monsieur reggeliglen eggy szót se eresszen-ki ajakin.

Accordé, de azon kifogással hogy a’ Monsieur’ estveli könyörgése a’ Békekötés’ megtörése gyanánt vétetni nem fog.

Ezen Békealkuban csak eggy pont vala feledve; az pedig az vala, hogy Madame és Monsieur melly módon vetkezzenek és feküdjenek. Erre egyedül eggy szer vala lehetséges, ’s én azt a’ kegyes Olvasóra bízom hogy találja-ki, ’s bizonyossá tehetem hogy ha az nem a’ legdelikátabb is, érette senkit nem vádolhat egyebet mint a’ maga képzelését – melly ellen nem itt van először okom panaszkodhatni.

Végre ágyban valánk. Nem tudom helyzetünknek új volta okozá e vagy valami egyéb hogy teljességgel el nem alhatám; elég hogy nem alhatám-el. Majd ide fordultam majd amoda. ’S ez így tarta reggeli két óráiglan, midőn, kifáradva hánykodásimban, e’ szót találám ki szalasztani számon: Oh én Istenem!

Monsieur megtörte az Alku’ Czikkelyét, kiálta nagy hevességgel az asszony, a’ ki, épen úgy mint magam, még nem aludt. Ezerszer kértem bocsánatját, ’s vítattam, hogy az csak eggy indúlatos felfohászkodás vala. Ő azt az Alku’ legvilágosabb megtörésének kiáltozá; én pedig állhatatos maradtam védelmemben hogy az a’ Czikkely III. által szabadon hagyattatott.

A’ Dáma nem akara engedni; ’s a’ villongás eggy kevéssé megerőtleníté az ő barriérjét; mert hallottam hogy két három gombos-tűje földre pergett.

Becsűletemre mondom, Madame, a’ nyílást nem én tevém, ’s kinyújtottam jobbomat, mintegy annak a’ mit mondottam vala, erősbb bizonyítására.

Azt akarám mellé vetni hogy én mindenért e’ világon nem tenném vétkessé magamat az illendőség törvényeinek legkisebb megsértésében is.

De a’ szoba leány, hallván hogy közöttünk derekasan foly a’ per, ’s félvén hogy ellenségeskedésre kerűl a’ dolog, lábhegyen kicsúszott, a’ rekeszből; ’s minthogy igen setét volt az éjszaka, tőlünk észre-nem-véve^* azon szűk hézagba jött be melly az asszony’ ágya ’s az én ágyam köztt üresen maradt.

E’ szerént, kilépvén még nyujtva jobbom, meg találám fogni a’ szobaleány’ –