Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

_______

 Vég nélküli, soha meg nem szünő, tökéletesülés, ’s a’ mi ennek következése, min magunk ’s felebarátink’ boldogságának előmozdítása, azon czélok, mellyek emberi létünk’ rendeltetéséűl tűzettek-ki. Gondolkodásunk, érzésünk ’s akaratunk szabad, de cselekedetink’ sikere sorsnak van alá vetve, ’s ezen belső szabadság ’s külső kénytelenség közti összeütközés és harcz, azon fontos jelenetű tűnemény életünkben, mellynek bölcs elintézése minden józan élet-philosophia’ tárgya.

E’ harczhoz jó eleve már nevelés által kell készülnünk. Nagybátyám, ki szüléim’ kora elhunytával nevelésemet intézé, a’ legalaposabb nézetek szerint ügyekezett azt létesíteni. Megvetvén divatban lévő müveltetésünk’ félszeg, elkorcsosító irányát, nemzetileg az egész embert – teste és lelket súlyegyenben – a’ nagy régiek’ példájára akará bennem kifejteni; de, fájdalom, nem igen találhatta módját. Korunk Hellas és Roma’ hősöket nevelő palaestráit nem ismeri, ’s nevendékeink, minden tekintet nélkűl testi kimüvelődésökre, tanuló padokon összegörbedve, iskolák’ penészes falai közt, sorvadnak. Mind e’ mellett még is a’ nyilványos intézeteket járatta velem, mert világnak ’s világba akart nevelni; de azért ifjuságomat nem hagyá pusztán, vezető ideálok nélkűl, mert nézetei szerint egyes embernek, mint nemzeteknek, külön sajátságaikhoz képest ugyan, de az emberiség’ eszméje szerint kell müvelődniök.

Részemről ügyekezetét a’ legbuzgóbb szorgalommal segítém. A’ fölébredt tudásvágy en müvelődésre indíta, de ábrándozó képzelődésem túl ragada minden korlátokon. Elridegűlék, tudós vizsgálatokba merültem, ’s elszigetelvén magamat a’ valódi világtól, képzeletit teremték körűlem, határtalant ’s olly korlát nélkülit, mint a’ gondolat, mint túl csapongó képzelgésem maga. Utóbb a’ halhatatlanság’ szenvedélye ragadt-el. Minden nagyot, mit ember elérhet, sajátommá akarék tenni, megmérni vágytam a’ tudás’ minden mélységeit ’s felvívni magamat az élet’ legszéditőbb magasságaira, és valóban, heves törekvésimet eleintén csak az akasztotta-meg, hogy hamarjában nem tudám eltökélni, az élet vagy a’ literatura’ pályáján vigyem e ki e’ halhatatlanító csodákat. Elkezdém a’ bölcselkedésen, mert ebben minden ismeretünknek végokai fejtegettetnek, ’s ha ezen első szándékomnál tovább is megmaradok, magányomban, minden tapasztalás nélkűl, kicsapongó képzelődésemmel utóbb olly idealisticai rendszert alkotok, melly túlságára ’s érthetetlenségére nézve Fichte, Schelling és Hegel’ német szomszédink’ idealisticai elméleteikkel bátran mérkezhetett volna. Már meglehetősen fel is kapaszkodám e’ hősök’ aegyptusi sötétséggel körűl vett felleg-thrónjaik felé, midőn a’ költés’ varázstükre ’s a’ történetirás’ hős alakjai szándékomat megakaszták. Jól megfontolva, még is csak nagyobbnak tetszett előttem egy egész nemzet’ védpajzsa lenni, egy egész nemzetet dicsőíthetni, boldogíthatni ’s aztán – hogy illy nagynemű élet illendőleg rekesztessék-be – meghalhatni mint Zrínyi, nem ágyban, állatok’ módjára, hanem erőm’ teljében, kötelességem’ véghez vitelében, emberileg, szabadon ’s nemzetemtől imádva – ! El valék tökélve a’ hősi pályára.

Indultom előtt azonban még két tárgy iránt kellett rendelkeznem. Először, szerelmes valék. Szerettem Laurámat, az ábrándozás’ legtúlzóbb hevével. Hült keblű olvasó! ne mérd itt ön érzelmeid’ egy ábrándozás közt csapongó ifjúéhoz, mert úgy hihetetlen lesz előtted a’ mit beszélek. Én Laurával közelebbről nem is barátkoztam, sőt alig beszéltem. Csak templomban a’ magas karzatról csodáltam arcza’ angyalvonásit, haza-mentében messzéről követém lépteit, ’s ha kapuján besuhanván, eltűnt szemeim elől, feltünék belső érzékeim előtt, megdicsőített fényben, felruházva minden keccsel és tökéllyel. Ezen első szerelmem, mint a’ rege’ paradicsom-madara, soha port nem érve ég ’s föld között lebegett, ’s a’ kék levegőből táplálta magát. – Ezen olly gyengéden, olly tisztán imádott lényt most el kelle hagynom! El! de, úgy hittem, nem örökre, mert lelkem látá azon napot virradni, mellyen visszatérendek győzödelmi fényben, körűl ragyogva tetteim’ nagyságától, ’s Laura – ezt fogadám-fel magamban – teendi fejemre a’ diadalmi koszorút.

De merre fordítsam fegyverem? Ez vala második kérdésem. Honi történetiróink leginkább a’ törökre lobbanták boszúmat. Hazánknak mű-szorgalmunk ’s kereskedésünk’ fölsegélésére, kiváltkép’ tengerpartra levén szüksége, legczélirányosabbnak tartám déli határainkat egész a’ Haemusig kiterjeszteni, hogy így jobbra balra az adriai fekete tengerre támaszkodván, egyszersmind a’ Duna’ torkolatát is szabad hajózatúvá tegyem. Mátyás nagy királyunk’ ebbeli ejtett politikai hibája e’ szerint helyre lett volna hozva, ’s e’ nagy terv úgy felingerlé képzelődésemet, hogy ő magasságával a’ szultánnal is igen keveset gondoltam. Mert hogy vezérségre felkapok, ’s őt a’ Bosphoron^* áthajtom, vagy ha menni késedelmeznék, buta népével együtt a’ Hellespontba vagy Fekete tengerbe fúlasztom, arról legkevésbbé sem kételkedtem.

E’ dicső czélok’ valósításának csupán egy kis akadály álla ellent, az tudniilik, hogy – akkoron Napoleon parancsolt Europában ’s a’ török épen szövetségese vala. Azon kezdék aggódni, hogy ezen ember hazám’ boldogítására kigondolt terveimet hogyan képes gátolni? De a’ szerencse engem pártolt. Napoleon épen ekkor Moszkva alatt elveszté hadseregét,^* a’ fejedelmek fegyverre szólíták ellene népeiket, ’s én – meggyőződve, hogy előbb vele kellend végzenem – a’ szövetséges hatalmak’ segédére lelkesűlve nyújtám, mint véltem, világ’ sorsát eldöntő kardomat.

Hogy véleményem nem csalt, azt a’ harcz’ kimeneteléből tudja a’ világ. De itt végződik életem poezisa ’s kezdődik prosája.

Minden ábrándozásnak kényszerítő valóság sírja; ennél fogva képzelődésem’ rózsaszínű fátyolának is a’ következő táborozásban szét kellett foszlania. Ha Fichte, a’ helyett, hogy Berlínben hangos hazafiúi beszédeket tart, egész felekezetével, a’ legújabb philosophusokig, Napoleon’ dörgő csatáiban részt vesz, vele ’s a’ halállal úgy szemközt áll, mint én; ha naponként az élet’ minden szükségeivel és nyomoraival úgy küzd, ’s végre nem épen legkellemesben meglepve, kilikasztott bőrrel, a’ kórház’ regényes falai közt találja magát: orromban fogadok – ’s az olvasó tudja, hogy egyetlenem – „Tudománytan”^* a más alakban jelenik-meg, ’s követőinek esze’ ágába sem jő a’ világ’ valóságát előleg bebizonyítani, vagy azt épen tiszta fogalmakból összerakni akarni. Én legalább azontúl minden képzelgési túlságoktól sokkal mentebb valék, ’s a’ mit ebbeli kijózanodásomra Napoleon – gyanítólag sürgetőbb foglalatosságai’ következésében – elmulasztott, bőven kipótlá azt Bodrogszegi ’s Kesselőkői Kesseley vitéz kapitány uram, kinek hatalmas parancsolata alatt alattas tisztségem’ éveit töltém. De ezen tárgyamat egy más ellenkező oldalról olly igen fölvilágosító hősömnek egy külön szakaszt kell szentelnem.

A’ Kesseleyek’ nemzetsége hazánk’ azon tiszta ajkú magyar nemes falusi családjai közé tartozik, kik birodalmunk’ alkotása óta a’ nemzet’ jó ’s balsorsában híven osztoznak. Fegyverszerzette nemesi adományi javakkal bírván, külső jólétök meg vala ugyan alapítva, de a’ magyar nyelv’ ’s literatura’ árván hagyott ügye miatt belsejök annyira müveletlen maradt, hogy tudatlanságokat szinte olly emlékezet előtti időtől származottnak lehete mondani, mint nemesi előjogaikat, ’s illy körülmények közt nem csodálhatni, hogy közöttök mind azon előitéletek ’s hibák divatoztak, mellyek rendszerint a’ durvaság’ kíséretében járnak.

Nevelésökről keveset vagy semmit sem mondhatni, mert szoros értelemben a’ Kesseleyek nem is neveltettek, mivel neveléshez ismeret ’s tudomány kivántatik; hanem a’ szülék jó vagy rosz példája képzé a’ szakadó ivadékokat. Szinte így álla a’ dolog a’ tanulással; hősünk e’ tekintetben is hív ivadéka vala elődeinek. Szép külső mellett teste ép ’s erős volt, ’s ügyes minden mozdulatiban, lelke tűzláng, szóval, hadra termett, mint a’ magyar közönségesen, de tanulásra általában nem mutata kedvet; ’s midőn e’ miatt atyjától korholtatnék, bölcs meggondolással azzal mentegeté magát, hogy ő katona akar lenni, mire az öreg Bodrogszegi ’s Kesselőkői Kesseley uram rendszerint elhallgatott, bölcsen átlátván, hogy illy szándék mellett, minden ismeret és tanulás általában szükségtelen.

Hogy az ifjúnak akarata teljesíttessék, az ezeredhez utasíttatott, ’s itt eleintén a’ katonai szabadságot félre értvén, pajtásival garázdálkodni ’s palaczkok közt hőst kezde játszani; de miután százada’ parancsnokától, ki a’ jó rendre ’s erkölcsre szemesen ügyelt, eleinte hosszú, utána rövid ’s végre utolsó ízigleni vasba veretéssel atyailag megintetett volna, eszmélni kezde ’s jobb útra tért, mert heves és durva volt inkább hogysem romlott. Szerencsére akkor még annyi müveltség ’s feddhetetlen magaviselet a’ kadétoktól nem is kivántatott, mint időnkben; a’ közönséges fegyvergyakorlatoknál egyben nem űztek ’s inkább őrdísztérre, mint csatapiaczra^* idomíttattak, hihetetlen pontossággal, fesszel és számtalan ütleggel. Ezen első nehézségeken azonban hősünk természeti ügyességével igen könnyen átsurrant, sőt a’ nem sokára keletkezett háborúban, magyaros bátor magaviseleteért, zászlótartói tisztséget nyert.

Midőn legelőször ölte-fel tiszti egyenruhát, olly feszeset, hogy alig liheghetett, lánczhordtát! ekkor első tisztnek tartá magát egész Europában. ’S valóban a’ város’ szépei közt találtattak nem kevesen, kik vele e’ magas hiedelemben osztoztak; ha őrre^* vezeté csapatját, dugva valának az ablakok ’s nem egy szép szem kacsingatott-le feléje szerelmesen. De sohajtásaik méltánylást nem találhattak, annál, kinek szíve ön személye’ ’s egyenruhája’ szerelmétől csordultig meg vala telve, ’s így végre hősünknek a’ köz kegyelemből ki kelle esnie, sőt, hiteles bizonyságok szerint, soha sem tehetett valamelly említést érdemlő ismeretségre szert, mert a’ szép nem semmit sem gyűlöl férfiban inkább a’ hiúságnál, ön maga’ előjogai’ bitorlását szemlélvén benne. Pajtásai közűl is leginkább azok csatlakoztak hozzá, kiket hasonló bohóság egyesíthetett vele. Hősünknek minden jelességei külsőkben állván, közelebbi társalkodásban vesztett ugyan, de az keveset árthatott neki; jó külső mindenütt ajánlatos dolog, kivált pedig azon rendben, melly az egész világ’ szemének ki van téve ’s hol a’ díszelgés úgy szólván szolgálathoz tartozik. Az ifjúság’ müveletlenségi hiányain nem is szoktunk annyira fenn akadni, mivel érettebb kora azoknak kipótlásával kecsegtet, ’s így Kesseleynk’ híre és neve, alattas tisztsége’ idején mindig jó karban álla.

De ugyancsak változott a’ dolog’ színe, midőn hosszas szolgálat után végre kapitányságra juta. Az ifjúság’ virági már lehullottak róla, ’s a’ biráló’ szeme, a’ külsőtől meg nem vesztegetve, hata belsejébe. A’ haladó korszellemmel az előljárók’ kivánatai is magasultak. Midőn még a’ törökkel hadakoztunk, kevés értelmiségre vala szükségünk, mert ellenfelünk mindenben tudatlanabb volt mint mi. II. Fridrik már éreztette velünk hadtudománya’ felsőbbségét, de egész Europával szövetségben ellene, maroknyi országa veszedelembe nem ejthetett. E’ körülmények egészen megváltoztak Napoleon’ feltűntével; benne a’ hadtudomány, úgy szólván, megtestesűlt, az újabb hadmüvészet pedig tető-pontját érte-el, ’s „lenni vagy nem lenni” volt a’ megfejtendő kérdés. Ellene csupán testi és lelki minden erőnk óvhatott, ’s ez idő óta, szükségtől kénytetve, egész seregünk elméleti, gyakorlati, hadiskolává vált ’s kivált a’ tábori gyakorlatok jöttenek divatba. Izzadt vitéz kapitány uram a’ szokatlan munkában, mert neki kelle századát oktatni ’s vezetnie, ’s midőn tömérdek fáradság után végre észrevevé, hogy ezen ismeretek agyának kopár zaharai pusztájában meg nem fogannának, mérgesen korholá az átkozott újításokat. Egy szerencsétlen szempillantatban reá tökélém magamat neki ezek’ múlhatatlan szükségét megmutatani: miképen tudniillik közönséges fegyvergyakorlatinkat csupán a’ hadmüvészet’ abc-jének lehetne nevezni, mivel fontosságokat csak alkalmazások által a’ földszín ’s támadó, vagy védő had’ körűlményeire nyerik, valamint a’ betűk’ ismerete senkit tudóssá nem tesz, hanem az olvasás, ’s ki ezen első elemeken túl nem haladna, igazságosan csak katonai abc-tanuló’ nevével tiszteltethetnék-meg. Kesseley vitéz kapitány uram illy, bár mi kimélve előterjesztett, észrevételeimre rendszerint irtóztató haragra lobbant, ’s tudákosságomért papi nem pedig hadi pályára valónak rágalmazott.

Más nemű bajom is volt vele. Hősünk a’ szellemi örömeket nem igen ismeré, hanem az étel, ital ’s a’ kéjelem valának gyönyörűségei, ’ így idővel megtestesűlt ’s ezt a’ lomhaság nyomon követte. Illy körülmények közt nem lehete szolgálatában legszorgalmasabb, legényeit azonban magyarosan ránczban tartá, mert százada’ fenyítőmesterének hitte magát. E’ mellett, mint a’ müveletleneknél közönségesen történni szokott, személyét, a’ Bodrogszegi és Kesselőkői urat, hívatalától, a’ vitéz kapitánytól, meg nem tudá különböztetni, ’s ha büntetett, heveskedve, basák’ módjára tevé azt, nem azon nyúgodt méltósággal, melly a’ büntetendővel érezteti, hogy a’ törvény, nem pedig az önkény elitélője. A’ huszonötökkel^* soha sem fukarkodott, mivel azt hitte, hogy századának előtte reszketni kell, ’s ha én őt tiszti társaimmal figyelmessé tenni bátorkodtam, miképen ezen úntig gyakorlott reszketés’ theoriája idővel, szemben az ellenséggel, futás’ praxisát fogná maga után vonni, az imént idézett gúnynevet dörgeté fülembe ’s a’ korholásnak nem volt vége. Ő nem vala rosz szivű, nem ellenséges indulatú irántam, én pedig a’ magam részéről az összeütközéseket lehetségig kerültem: azonban ellenkező individualitások akaratjok ellen is egymáshoz surlódnak, a’ mi kivált nekem hadnagyának esék keservesen, ’s ábrándozásimnak szegdelte szárnyait.

Huszonöt évi kapitánykodás után hősünk végre legöregebb leve, ’s paszomántos kalapot ’s lovat vásárla, mert, hogy őrnagyságra föllép ’s a’ tisztikarnak dísze leend, maga erősen hitte, de szerencsétlenségére kivűle senki. Személyes ügyben nincs vakabb teremtés a’ hiú képzelgőnél, ’s így történt, hogy Bodrogszegi és Kesselőkői Kesseley vitéz kapitány uram, minden sok birtokczímei’ daczára, közönséges helybenhagyással nyugalmaztatnék, midőn épen legélénkebben álmodozná dicsőséges felmagasultát. Fölébredése rettentő vala; szélütéstől féltették ’s csupán gyors érvágás által menteték-meg élete. De ezentúl bú sorvasztá; égnek földnek panaszlotta a’ rajta elkövetett jogtalanságot, ’s alig tölte-el nyugalmában, morgás és grand pacience közt, fél évet, a’ guta csakugyan véget vete bajnoki életének.

Jelen valék temetésén, ’s midőn a’ hármas lövés sírja felett eldörgött, gondolkodva mondám-el a’ sorsomra olly nagy befolyással volt elszenderűlt felett halotti beszédemet. Nyúgodjál sírodban rövidlátó, hiú áldozata a’ képzelgésnek! Müveletlenűl hagyád magadban a’ belső embert, ’s midőn tisztséged’ leple rólad lehullott, árván, elhagyatva állál, mint puszta semmi, e’ széles világon, szellemileg elhalva még élő testtel. Ha a’ guta ki nem végez, az unalom úgy is megöl; ’s így legjobb vala oda eltakarodnod, hol a’ mennyei világosság szemünk’ síron inneni ködét hihetőleg el fogja széleszteni. – Hamvadj békével!

Örökre elbucsúzva véltem magamat Kesseley kapitányomtól, midőn halottas menete után néhány hónappal értésemre esett, hogy az egész Kesseley nemzetség, legnevezetesebb tagja’ ekképeni gyászos kidőltére, hangosan felriadván, ezen esetet országszerte, mint azon jogtalanság’ legújabb adatát, kürtölgeté, mi szerint az austriai seregnél a’ magyar származatú tiszteket, kapitányságon fölűl nem léptetik-elő. E’ balvélemény ön magát hazudtolja-meg; azonban, ha mi ifjaink közűl mindig azokat szánjuk katonaságra, kik legbutábbak ’s másra haszonvehetetlenek, nem kényszerítjük e végre a’ főhaditanácsot e’ mende-monda’ valósítására? Vagy tán a’ kartisztségeket, sőt tábornagyi tisztségeket is tudatlan Kesseleyekre bízzuk? Hiszen illy módon jelen időnkben, hol csak a’ hadtudományi jelesség nyerhet csatákat, visszaveretnénk ősi szittya pusztáinkra, hol kényünk szerint újonnan sátorozhatnánk, míg egy értelmesebb szomszéd onnan is kiszorítana.

Lánglelkű, hadra termett nemzetem! A’ katonai hívatás, higyetek szavaimnak, több ismereteket kiván, mint bár melly más. Valósítására kizárólag sem merő tudomány, sem puszta gyakorlati jártasság nem elegendő; tisztben mindkettőnek összehangzólag kell egyesűlni, ha a’ hadmüvészi pályának meg akar felelni; felőle lehetetlen meghatározni, teste szükségesebb e hívatalához vagy lelke, belseje e vagy külseje, feje, szíve e vagy lábai? neki müvelt embernek ’s egyszersmind ügyes katonának kell lenni. Testi erő ’s vitézség Európának újabb, müvészileg folytatott, háborúiban elégtelenek. Erőre nézve számtalan állat meggyőzi az embert, ő még is mindnyájok felett uralkodik eszével, mert a’ kimüvelt ’s ügyesen használt ész legnagyobb hatalom e’ világon. Europa földünk’ tekéjén a’ legkisebb rész, még is hadtudománya’ felsőbbségével hatalmaskodik a’ többieken. Ezen müvészileg gyakorlott fejedelmi tudomány ótalma alatt virágzik az újabb keresztényvilági müveltség, műszorgalom, kereskedés és jólét, bátorságba helyezve minden vad népek’ pusztító berohanásai, vagy egy új népköltözködés ellen; ’s hiszitek e, hogy a’ magyarnak is karddal szerzett hazája’ jövendő fennmaradását ’s dicsőségét kivált ezen tudománynak köztünk leendő virágzása fogja nagy mértékben eszközleni? –

Kesseley vitéz kapitány uramat eltemetők ’s ön történeteimhez térek vissza, ’s a’ mi előadásom’ főczélja, katonai pályám’ végéhez.

„De az istenért! kérdik itt iszonyú ugrásomtól megdöbbent olvasóim, mi sikere lett hát fenn héjazó föltételeimnek? Valósultak e? eljutottam e a’ vezérségre? nyertem e csatákat?”

Uraim! a’ valódi világ egészen más törvények szerint forog, mint azokat egy ábrándozó ifjú magának képzeli. Az akarat ugyan a’ miénk, de a’ teljesülés azé, ki a’ sorsot mindenható kezével igazgatja. Kórházba juttom után fegyvernyugvás lőn, ’s ezt megsebesűlt lábam’ helyre-hozatala után a’ béke nyomban követte, melly, hála az égnek, mai napig nem bomlott-fel. Mi nehéz pedig illy körülmények közt vitézkedni, magát vezéri rangra felvívni ’s a’ törököt a’ Bosphoron áthajtani, vagy tengerbe fúlasztani, azt magok kegyesen át fogják látni. Beletelt huszonhárom szolgálati évembe, míg a’ korlajstrom’ átkozott lépcsőin csak alkapitányi tisztségre juthattam, ’s most az ég még komorabban kezde felém borongani. Megsebesült lábam a’ mindig sürűbben és hosszabban űzött tábori gyakorlatokat többé nem győzte, ’s akaratom ellen maradozni kezdék. Az ezredes, ki másként jóakaróm vala, jelentő mosollyal tudatá velem, hogy neki illy számfeletti hátvédre nem volna szüksége. Hiában! Egy lábamon a’ kettővel haladókat utól nem érhettem, ’s így végre elkerűlhetetlenűl a’ nyugalmazó biztosság’ széke elébe kerültem, melly négyszáz forintnyi nyugpénzzel bocsátott-el. Vérengző szándékaimat így változtatta maga az ég békés, ártalmatlan foglalatosságokká.

Ez utolsó eset azonban komolyabb vala, hogysem szó nélkűl hagyhatnám. Minden tiszt legalább is a’ főkapitányságot hatszáz forintnyi nyugpénzzel ügyekszik elérni, hogy élete’ végnapjait bátorságba tegye sanyarúság ellen. Kesseley fegyvertársam még ezt is keveselé, pedig azon kivűl Bodroghszegen vagy Kesselőkőn is bírt még néhány szilvafát, én pedig, kinek reményei hajdan olly magasan szárnyaltak, ’s ki sokkal kiterjedtebb ismereteimnél fogva, jó egészség ’s hosszú élet mellett, a’ veres nadrágot alkalmasint el valék nyerhetendő, mint alkapitány, négyszáz forinttal utasíttatám haza, ’s ha minden bútorommal boldogult bajtársam’ valamellyik istenadta szilvafájára felmászom, a’ föld’ egész kerekségén semmit sem mondhatok sajátomnak. – Nyomorú állapotra jutottam, érzém, ’s hogy szánakozás’ tárgyává ne váljam, sebesen elbúcsúztam fegyvertársaimtól, útamat hazám felé veendő.

Milly változás! Ha máskor útnak indultam, körűlem volt századom, fegyvertársim, csaknem minden, a’ mit szerettem ’s tisztelék. Mint világ’ vendégei vándorlánk-be Europa’ messze tartományit, megmaradván szinte azon megszokott viszonyokban ’s azért mindenütt otthon, ’s ha ollykor egy kedvesétől elszakadt zászlótartócska komor képet mutatott is, nem remélvén, hogy a’ hely’ határsorompóján átjöhessen, miután illy életveszedelmeztető helyeken néhányszor, legkisebb hajszála’ görbülte nélkűl, szerencsésen átesett volna, teljes bizodalmat nyert önmagához, ’s azon túl biztos szívvel rakatja pogyászait szekérre. Mind ezeknek most végbucsút mondék. Elszakadva századomtól ’s fegyvertásaimtól, kikhez élet ’s halál között szőtt kötelékek olly tartósan csatoltak, komor képpel, mint világtól elhagyott, ülék szekerembe; ’s a’ reményeiben olly keservesen csalatkozott, a’ hajdani hadvezér, a’ török-fulasztó, szégyen és fájdalom között érzé a’ dicsőség nélkűl honja felé zörrenő szekér’ átkozott döczögéseit.

Személyes bajaimat kivált nagybátyám’ sorsa szaporítá, kihez menendő valék. Rövid idő előtt letevé ő is több rendbeli közmegelégedéssel viselt hívatalait, ’s most túl hetvenedik évén, kis, haszonkereséssel soha nem szaporodott, sőt többszöri égések által tetemesen alább szállt vagyonkáját kibéreltetvén, szenvedelmes kertész létére, majorjában ’s maga ültette nagy hegyalatti kertébe vonult, hol nyugalomban ugyan, de elég szűken éldegelt. Eltökélém magamban e’ valódi nagy ember’ méltatlan sorsán legforróbb hála ’s szeretet’ tettleges jeleivel segíteni.

Unalmas útam nagy sokára véget ére. Szekeresem egy délután behajt szülő városkámba ’s azon keresztűl a’ majorba: de nagybátyámat nem találtam otthon, mivel hegyalatti kertében a’ gyümölcs-szedés’ napját ünneplé, hová a’ városka’ előkelőbbjei is hívatalosok valának. Meg nem foghatám, hogy’ kerekedhetett körülményei közt kedve illy mulatságra; engem ugyan valami kedvetlenebb alig érhetett. Morogva rakattam-le szekeresemmel ’s nagybátyám’ vén gazdasszonyával pogyászomat ’s gyalog indultam a’ félórányi távolban lévő kertbe.

Az út’ környéke e’ regényes tájnak talán legtündéribb része; mindenütt, hová a’ szem tekint, zöldelő illatos mezők, csörgedező patakok ’s buja lombozatú fák bájolják-el látását, nekem ezen kivűl minden lépés gyermekkori képeket varázsolt emlékezetembe. Hiában! kedvem nem derűlt-föl, sőt a’ mint az út hegy felé kanyarodék, megfájult lábam egészen elkomoríta. A’ kert’ sövényéhez érvén, hágcsón kelle átmennem, mi lábamnak már magában nem kis feladat lett volna, ha ezen fölűl a’ kert’ belsejét egy hatalmas komondor hangos ugatással nem védné is. „Ostrom neki!” kiálték méreggel, ’s egy közel fekvő dorongot ragadván, azzal kivívtam ugyan a’ bemenetelt, de az átkozott állat útamat többé nem állhatván, hátam megé kerűlt, ’s megfájult, maradozó lábamat, mint valami elkésett hadvédet, támadgatá.

A’ csősz’ közeledő felesége megmentett végre dühétől, ’s a’ társasághoz utasított, melly a’ kertet összejárván, ennek alsó részében, egy ezen tájon híres vizű forrásnál, gyepágyakra heverészve, beszéd közt mulatozott, jó csetneki^* mellett. Férfiaknál egyebet nem láttam, mert a’ nők, mint vezetőm mondá, későbben valának az ozsonnával érkezendők. Nagybátyám Sokratesként, szenvedelmesen szeretve a’ szóbeli értekezést, szokott fontosságával szónokolt; messzéről már magyar nadrágot, zsinóros posztó mellényt ’s felülről német kaputot vevék rajta észre, mintha hazafiságunk’ képét akarta volna előtüntetni.

A’ komondor által elég fenn hangon bejelentetve, zajosan fogadtatám a’ társaságtól, kivált István és Kornél gyermekkori és iskolai meghitt barátimtól, kik vetekedve siettek fogadásomra, ’s kiket viszont láthatni szívből örvendék. Szemem kivált nagybátyámat keresé. Senkit e’ világon nem szerettem ’s tiszteltem úgy, mint őt, ’s most sok évek’ elfolyta után a’ legszomorúbb körülmények közt kelle vele találkoznom. De ki írja-le álmélatomat, midőn bús jelenethez készülve, egy vidám, magas hős alakot láték felém közeledni, kinek fejedelmi tartásában párduczos Árpádunk’ hódító bajtársai’ egyikét véltem szemlélni, ha azon magas nyugalom, melly méltóságos arczán elterűlt, ’s szemének szelíd aggódatlan tekintete, nem inkább Hellas’ valamellyik régi bölcsét gyaníttatta volna velem. Életemben nem láttam valódibb képét azon ősi patriarcháknak, kik vezérek, törvényhozók ’s fejedelmek valának nemzetségeiknél. Csodálkozásomat kivált az nevelé, hogy semmi változást nem találhattam rajta: haja még alig szürkült, ’s a’ felém mosolygó öreg olly meg nem rendült teljes életerőben mutatkozott, mint a’ bérczi gránit, melly századok óta változatlanúl áll az évek’ viharaiban.

Megzavarva e’ magas jelenettől, fájdalmakban zajló szívvel vetém magam karjai közé. „Mint Varro jövök, mondám, vesztett csatával és sereggel; vagy inkább mint hajótörést szenvedett, kit a’ vész meztelenűl vet partra.”

‚Mint Roma Varrót, úgy üdvezlek én viszont – felelé patriarchám a’ viszonlátás’ legszentebb örömkönnyei közt, egy engesztelő csókot nyomván homlokomra – köszönve, hogy balsorsod mellett ten magadat tartád-meg nekünk, ’s visszasiettél ölelő karjainkba.’

Nagybátyám ismeré helyzetemet levelezésemből, de írás nem pótolhatja-ki egészen az eleven szót, azért most tőle azonnal erős gyónás alá vétettem, ’s én sem mulasztám-el körülményei iránt tudakozódni. Az adott és vett értesítésekből a’ legszembeszökőbb ellentét világlott-ki. Patriarchám szokott aggtalanságával megvallá, hogy független nyugalmas helyezetében, túl a’ szenvedelmek’ zajló árjain, legjobb egészséggel megáldva, kertje, könyvtára ’s barátjai’ közepette, körűlvéve a’ tudomány, természet ’s társas élet’ áldásaitól, tökéletes megelégüléssel, életének csaknem változatlan derűletű szakát éli. Tamási hitetlen képpel^* hallgatám a’ beszélőt, részemről őszintén megvallván eltiport reményeimet, elesett czélomat, szűk nyugpénzemet ’s borús kinézeteimet a’ jövendőbe.

Atyafiak ’s barátok közt valánk, ’s a’ dolog, mint ez közönségesen történni szokott, azonnal köz tanácskozásba vétetett, a’ tanácskozást pedig szóvita követé; mert egymás mellett feltünő szélsőségek harczba erednek ’s egymással addig küzdenek, míg ellenkező tulajdonaikat végre kiegyenlítik.

„Mi emberek, mondá nagybátyám, keblünk’ véges erejében, csupán belső gondolkodásunkra ’s akaratunkra nézve vagyunk szabadok, kivülről pedig a’ sors is uralkodik felettünk. Beteljesülnek e kivánatink és reményeink, az nem annyira tőlünk – akaratunktól ’s ereinktől – mint száz esetékes dolgok’ történetes összetalálkozásától – a’ szerencsétől – függ; minél fogva életpályánkon jó előre el kell készülnünk azt nélkülezhetni ’s mód felett nem siratni, mit a’ győzhetetlen sors tőlünk megtagad.”

,E’ szerint, felelék, egynesen Diogen’ hordójába^* kellene vonulnunk.’

„Illy túlságra nem szükség vetemednünk, de diogeni magas, ön magát megtagadni tudó lélek az életben igen is szükséges. Juttasd eszedbe a’ macedoniai hősnek a’ bölccsel összetalálkozását, miképen az megvallá, hogy ha nagy Sándor nem volna, Diogen akarna lenni. Ez életben tudniillik vagy nagysándori lángésszel, erővel ’s szerencsével kell a’ világ’ birtokát kivívnunk, vagy diogeni magas lélekkel az egész világot nélkülezni tudnunk. Ime a’ valódi és ideal-világba terjedő munkásságunk’ végső pontjai! De ti világ’ emberei minden érdemet és boldogságot csak külső javakba helyeztek, kincs és hatalom után sovárogtok, mivel bennök a’ boldogság’ varázskulcsait bírni vélitek. De a’ boldogság külső javakban nem létezik, hanem ön magunkban, ’s ezek csak annyira eszközei annak, a’ mennyire általunk czélszerűen használtatnak.”

E’ tekintetben valóban mindig inkább Nagy Sándorral tartottam. ,Hah! – mondám lángra lobbanva, ’s a’ törökfúlasztás’ szelleme ismét megszálla – azon szerencsés, ki a’ világ’ birtokát kivívja, mindenhatóságában öszvegyűjt minden világi jókat, a’ boldogság’ összes eszközeit, és senkitől nem háborgatva, kénye szerint üríti egész fenékig a’ kény’ poharát.’

„De az istenítő ital méreggé válik emberi száján. Ítéld-meg magad, édes öcsém, egy részről a’ világ’ birtokának kivánása nem annyira tőlünk mint a’ szerencsétől függ, ’s a’ szerencse a’ világot nem minden bohó’ zsebébe szokta vetni; más részről pedig minél korlátlanabbúl sovárgunk a’ külső javak után, ’s minél féktelenebb velök élésünk, annál szertelenebbűl terjednek egyszersmind szellemünk’ határtalan terjednek egyszersmind szellemünk’ határtalan természete’ következésében kivánatink és szükségeink, midőn szerencsétlenségünkre éldeleti tehetségünk, ereink^* ’s eszközeink ezeknek kielégítésökre megfordult arányban fogynak, ’s így végre elkerülhetetlenűl kifogyasztott éldelet-tehetséggel, erővel ’s erszénnyel, tenger kivánatnak és szükségnek kell szemközt állanunk, mellyeket ki nem elégíthetvén, az elégületlenség ’s életcsömör’ örvényébe sűlyedük. Nagy Sándor példátlan szerencsével kezére keríté a’ világ’ birtokát, Jupiter Ammon’ fiává istenűlt,^* ’s kielégíthetlen hírszomjjal új hódításokat koholván, hihetőleg mint mértékletlenség’ áldozata, kora virágában szállt emberi sírjába.”

,Siralmas sorsa a’ legnagyobbaknak, a’ szív’ leglángolóbb vágyainak – kiálték-fel belsőleg megrázkódva – de hát minden törekvésünk kárhozatos e? Halhatatlanság’ vágya nélkűl soha sem volt nagy ember; nagy tett csak nagyra vívó szenvedély által valósulhat.’

„De szenvedelmünk korlátoltassék az észnek nagyobb hatalma által; különben, mint Timur és Dsingischkan, felhalmozott emberkoponyákból építünk magunknak dicsőség’ oszlopát. Halhatatlan lelkünk a’ hatalom’ szédelgő magosságán el nem tántorodva, el nem kapva a’ kincs’ ’s világi gyönyörök’ csábos örvényétől, tartsa-meg érzéki önző gerjedelmek felett felsőbbségét, védje királyként független önállását, a’ charakter’ legmagasabb bélyegét; képes lévén lánghevében egy világ’ uradalmát kivívni, bírjon egyszersmind elég hatalommal az egész világot nélkülezhetni, ha sors vagy kötelesség azt úgy kivánnák.”

,Nagy isten! – mondám megütközve – ki egyesíthet illy ellenkező tulajdonokat egy kebelben?’

„Épen azért, mivel ez legnehezebb, legnagyobb is. Örök dicsőségűek azért Hellas’ és Roma’ régi hőse, mivel magas polczaikról nagyobb méltósággal hágtak-le szűk polgári viszonyaikba, mint elébbi köz álláspontjokból fényes hívatalaikra; Cincinnatus ekéjéhez, Curius maga főzte répáihoz, Epaminondas a’ közkatonák’ sorába. Lealázva magokat, szomorúknak látszottak a’ külső szín után biráló nagy csoport előtt, azonban, hogy szíveiket a’ magas tett’ égi malasztja boldogítá, ’s világi dicsőséggel borostyánozott homlokaik felett az emberi nagyság’ csillagkoszorúja fénylett. Hemzseg a’ világ a’ külfény’ pulya bájaitól, kik ön semmiségökben mind tettre, mind nélkülezésre egyiránt erőtlenek levén, merő hiú érzésből kapkodnak a’ méltóság’ csilláma után, e’ bérért mindenre megvásárolhatók. Europa még magasabb szellemi köreiben is majd nem egyedűl nagyravágyás’ rabjait mutat, Cromweleket, Napoleonokat, ’s pirúlva állhatunk-meg Amerikával szemközt.”

,Jól vagyunk – mondám izzadásig felhevülve – a’ férfiúnak legyen annyi ön uralkodása, hogy tisztségétől ugyan válhassék-meg, mint midőn díszköntösét le szokta vetni, ha az udvarlás’ ideje elmúlt, mivel a’ köntös csakugyan nem az ember maga, ’s ha az másként tiszteletre méltó, szükségtelen magunkat kölcsönözött pávatollakkal felpiperézni, legyenek azok bár mik, hivatalbeli méltóság, örökűl bírt vagyon, születési előjog, vagy akármi min magunkon kivűl, de ha, a’ mint tisztelt nagybátyám állítá, az egész világ’ birtoka boldogságunkat nem biztosíthatja, remélhetjük e azt Diogen’ hordója szűk dongái közt föllelhetni?’

„Diogen a’ nélkülezést egész a’ sanyarú túlzásig gyakorlá, az illendőség’ sőt emberi méltóság’ megtagadásával, az igazság’ arany közép úta pedig közönségesen két túlság között vonúl-el, ’s ezen arany közép út itt az eléglet ’s mértékletesség’ életphilosophiája, melly arra oktat bennünket, hogy magunkat határtalan vágyak’ martalékáúl oda ne engedjük, hanem elégedjünk-meg avval ’s éljünk vele mértékletesen, mit a’ sors bírnunk enged. Így nem fogunk keservesen siratni eltiport reményeket, nem teljesült kivánatink nem szűlnek elégületlenséget; ’s minthogy éldeleti tehetségünk, erőnk ’s erszényünk mindig ép állapotban maradnak, fűszerezve lesz egyszersmind minden éleményünk. A’ mi pedig leginkább tekintetet érdemel, az, hogy ezen úton szerezhető jóllétünk lehetségig független a’ sors’ beavatkozásától, mert csupán belső eltökélésünktől, tehát szabad akaratunktól, függ.”

,A’ boldogító juste milieu ki van találva!’ kiálta-fel István, kalapját feje felett lobogtatva.

Kimondá nagybátyám, ’s ím befejezhetem állításaimat egy az egészet áttekintő pillanattal, melly nélkűl a’ részleteket úgy is lehetetlen voltaképen méltánylani.

Rendeltetésünk’ valósítása végnélküli tökéletesülést igazban, szépben és jóban ’s boldogságunk’ előmozdításában kíván tőlünk. Hogy ezen czéljaink létesíthetők, kételkednünk nem lehet, mivel máskép ellenmondás nélkűl azokat rendeltetésünknek sem tarthatnók. ’S hogy összehangzó munkásság által valósulhatók, következőleg a’ tökéletesülés’ útja egyszersmind a’ boldogságra vezető, ezt Sokrates, Plato, Aristotelessel, a’ leglelkesebb nemzet’ legnagyobb bölcseivel, állítom.

Meg fogunk győződni ennek igazsága felől, ha fontolóra vesszük, miképen czéljaink’ elérésére testi ’s lelki ereink egyedűli eszközök, következőleg, hogy rendeltetésünk’ előmozdítására annál alkalmasbakká kell válnunk, minél tökéletesben fejtjük ’s miveljük-ki ezeket. Az ép ’s erős testű, felvilágosult fejű, nemes érzésű és gondolkozású ember minden hasonlításon túl ügyesebb élete’ fenntartására, ’s annak az elemek ’s ellenséges indulatú emberek ellen védelmezésére, sőt a’ külső javak’ ’s polgári részvevő segédek’ megszerzésére is, mint a’ testileg ki nem müvelt ’s lelkileg tudatlan és gonosz ember, ki tehetetlenségében ön állás nélküli, másokra szoruló, lelki békében szűkölködő, ’s ki van téve a’ lábbal tapodott természettörvény’ boszújának. Azon nemzet pedig, melly ép, erős, felvilágosodott hazafi polgárokból áll, ’s kifejlett értelmessége mellett ipar által meggazdagúlt, nem boldogabb ’s bátorságosabb e a’ maga jóllétében ama’ tudatlan, romlott, szegény ’s erőtlen népnél, melly minden értelmesebb ’s erősebb szomszéd népnek zsákmányává válhatik, ’s mellynek ön magában pusztulni kellene, ha azt kiállhatatlan szenvedései végre jobb útra vissza nem térítenék?

Tagadni azonban nem lehet, hogy a’ gondolkodó ember’ rendeltetése ’s különösen boldogsága’ előmozdításában sokkal tekervényesebb úton fáradoz, mint a’ csupán maga érzeményét követő köznép. Ez a’ birodalom ’s egyház’ gyámsága alatt levén, ’s azoktól kézen vezettetvén, elvont tárgyakról még nem gondolkodik, hanem vak érzeménnyel ’s hittel követi születési vallását ’s az ősi szokásokat, ’s ha végképen el nem nyomatik, vagy rendkivűl romlasztó helyezetekben nem nyomorog, szűk körében, mindennapi munka mellett, a’ müvelt világ’ számtalan szükségeit nem ösmerve, természetesen épségében azon jóllét’ fokát éri-el, mellyet éldelni képes. Boldogsága tehát főkép külső körülményektől függ. Nem így a’ müveltség’ kiszabadult fia, a’ gondolkodó ember. Ő szemlélődik, mert ön maga vezetője akar lenni e’ földi pályán, ’s ön magát függetlenűl gondolva és cselekvőleg szándékozik határozni. Neki tehát, hogy az iránt mi, igaz és jó, számot adhasson magának, elmúlhatlanúl nem csak ön lénye’ törvényeit és czéljait, hanem tehetségei’ határait is ki kell nyomozni, máskép magát gondolkodva ’s cselekvőleg törvényszerűen nem volna képes eltökélni, ’s önmagával azon nyugalomra ’s békére nem léphetne, melly minden jóllét’ alapja, ’s végczélja az egész bölcselkedésnek. Előtte a’ szemlélődés’ zajló tengere, a’ tévelygés’ örvényeivel ’s hiedelmetlenség’ sziszegő viperáival, neki hullámait erős karral áthasítani, az útját álló kigyókat Herkulesként összezúzni,^* túlpartra érni vagy merülni kell. Fölébredvén tudniillik benne a’ végtelenség’ alkata, munkássága minden irányban szertelenbe csapkod. Juttassuk eszünkbe ifjúságunk’ heves, korlátlan törekvésű napjait! Nemde akkor általános ösmeret után vágyakodtunk? Nem törekedtünk e az egész mindenség’ végokait ’s czéljait annak végtelen oklagos összeköttetését ’s a’ dolgok’ lényeit is belátni? Véges lények’ ismereteik azonban nem terjednek végetlenbe, ’s így belátásunknak minden oldalról megfoghatatlanságban kell végződnie. Már érzékeink sem hatnak a’ dolgok’ lényéig, hanem csak azok’ tüneményeiről tudósítanak, eszünk pedig a’ mindenség’ oklagos összeköttetését nem képes áttekinteni, azon erőket is, mellyek okai a’ jeleneteknek, nem foghatjuk-fel érzékeinkkel, hanem csak gondolhatjuk. Ha tehát mi ezen határinkat félre ismerve, az élet’ belső műhelyébe törekszünk tekinteni, ha vakmerő kézzel azon fátyolt merészkedünk levonni, melly a’ teremtés’ titkait fedi, ha szinte úgy látni és tapasztalni akarjuk a’ dolgok’ lényeit is, mint azok’ tűneményeit, sőt minden belső és külső jelenetek’ végső elveit, a’ halhatatlan lelket és az örök istent: úgy emberi határinkon túllépve, a’ lehetetlenség’ országába bolyongunk, ’s elcsüggedve kétkedés és hiedelmetlenség’ martalékivá válunk.

Gyakorlati irányzatban pedig mi után sovárgunk? Nemde végtelen boldogság után? boldogság után, melly ne legyen semmi hiány, mellynek soha se szakadjon vége. Illy szertelenséget véges keblünk el nem tűr ’s nem is képes használni, mert szerinte e’ nap alatti világban a’ mulandóságnak és sorsnak enyészni, ’s nekünk végteleneknek mindentudókká ’s mindenhatókká kellene válnunk. Azonban minden ember egy bizonyos helyzetben születik, tehetségei’ saját mértékével, és a’ sorsnak urává nem lehet; minden, bennünk és kivűlünk, korlátok közé van szorítva, mellyeket ha nem ügyekszünk ismerni, nincs lelki vagy testi tulajdon, nincs helyezet, melly bennünket boldogtalanokká ne tehetne; mert így senki a’ maga ereje, esze, külső javai ’s szerencséje’ mértékével meg nem elégedhetik. Szükség e mondanom, hogy ezen út elégületlenségre, ’s a’ maga végső túlságában vagy öngyilkolásra, vagy hóhérpadra vezet?

’S ím elmondám, mit az emberész rendeltetésünk ’s boldogságunk’ valósítása felől mondhat. Csalhatatlan útnak ’s tökéletes boldogságra vezérlőnek nem hiresztelem azt, mert csalhatatlanság ’s tökély nem létezik a’ nap alatt. Mindnyájan sorsnak vagyunk alávetve ’s csapásit erős lélekkel kell tűrnünk. Mit is tehetnénk ennél jobbat, ha csak a’ világból ki nem akarunk költözni. Feladatunk ennél fogva itt nem lehetett más, mint annak meghatározása, mitevők legyünk, hogy min magunkat boldogtalanokká ne tegyük, hanem boldogságra méltókká, mert így békében és nyugalomban min magunkkal, a’ méltatlan sorsot is könnyebben fogjuk tűrni. A bölcs általán fogva minden dolgot jobb oldaláról tekint. Gyönyört és fájdalmat az állatok is szinte úgy érzenek, mint mi, de nem örömet és nem bút is, mert fogalmok nincsen. A’ fájdalmat ugyan ki nem kerülhetjük, de igen a’ bút, ha tüstént valamihez fogunk, a’ mi elejét veheti, ’s tárgya’ emlékezetét lelkünkből elszélesztheti. Az okos és becsületes ember még a’ roszkedvűséget is kerűli, hogy benne szokássá ne váljék, és vidámság’ elvéből is. Ki legyen és lehet vidám, ha ő nem az?

,Punctum, satis! – mondám füstölgő üstökkel, sapkámat a’ gyeppamlagra vetve – szót se többé e’ theoriáról! Én emberűl kiállám a’ leczkézést az egész tisztes közönség előtt, de most valóban hasznát is akarom tapasztalni ’s azt helyzetemre alkalmazni.’

,Mindenek előtt új hivatásomra ’s munkára van szükségem, mert munka nélkűl nem tökéletesűlhetünk ’s jóllétünket sem mozdíthatjuk elő, mint hiábavaló útczakoptató pedig en magamnak ’s a’ világnak nem akarnék terhére lenni.’

„Vedd ifjúságod’ első tanulmányit újonnan elő – felele patriarchám – az élet’ realismusa eddig, tudom, philosophiai idealismusodat megorvosolta, a’ hadtudományban is, nem kétlem, előmeneteleket tevél. Mit ifjúságunkban tanultunk, férfikorunkban tapasztaltunk és kivizsgálánk, öreg korunkban a’ világgal kell közölnünk, másként az ismeretek’ országa ezen ideák’ keringése nélkűl nem gyarapulhat.”

,Tehát irótollat vegyek kezembe?’ kérdém álmélkodva.

„’S miért ne? – viszonzá ő. – A’ legnagyobb emberek életpályájok’ végén irókká lettenek; ’s nem víhatsz e ezen új hívatásodban – folytatá beszédét mosolyogva – újonan ’s több valószínűséggel a’ sikerre nézve, halhatatlanság után? Mert a’ literatura’ respublicájában^* mindenki egyenlő születésű, itt méltóság, pénz, czímzetek, nem állják útadat, ’s haladásodat ’s irányodat egyedűl személyes tehetség és érdem fogja meghatározni.”

Haboztam, de végre makacsságom István és Kornél barátimat is ellenem zúdítá.

,Fogadd-el a’ tudós parókát – monda dévajkodva István – magyar olvasó társaságunkba úgy is fel vagy már véve, senioratusunk’ könyvtára^* tárva áll számodra, ’s nőm hálóköntössel és sapkákkal szándékozik kedveskedni.’

„Illy adakozások – folytatá kötődve Kornél – részemről is bőkezűséget vonnak magok után. Én mindenek felett attól tartok, hogy ideal-világodba fölemelkedvén, ezen maroknyi porról, melyet mi közönséges halandók testnek nevezünk, igen is elfelejtkezhetnél, a’ mi téged tudós szobamunkáid mellett Hippokrates vagy Hahnemann tanítványinak körmei közé juttathatna; minek eltávoztatására, mivel a’ szükséges mozgást egészséges két lábon nem teheted, majorotok’ kertje szorgalmas müvelésére hámoromban egy jó alkatú kapát szándékozom számodra készíttetni.”

,Bőkezűségtek ma valóban korlátot nem ismer; de csak ide vele; négyszáz forintnyi nyugpénzem mellett úgy is burgonyámat enkezemmel kell termesztenem.’

„Ez iránt nyúgodt lehetsz – szólt nagybátyám. – Ki számítaná pénzbeli szükségét egyedűl bevételek szerint? hiszen ezt kiadásaink’ bevételünkhöz mért aránya határozza. Egy milliót évenként semmivel sem nehezebb elkölteni, mint négyszáz forintot, a’ mit némelly bírói zár alatt tengődő nagyaink’ példája eléggé bizonyít; midőn ellenben közvitézeitek közt, mint egykor ten magadtól hallám, itt ott egy találkozik, ki napi négy krajczárjából egy kis pénzecskét tud megtakarítani. Valljon nem gazdagabb e ez amazoknál, midőn szükségei felett pénze van, mellyben amazok elég keservesen szűkölködnek? Mi ugyan, szeretett öcsém, mértékletességi philosophiánk mellett, a’ pénzt nem fogjuk kihányni, ’s midőn a’ tisztaság’ pompájánál más fényt nem űzünk, bevételünkkel alkalmasint beérve, jóllétünkben hiányt talán nem szenvedünk.”

,A’ mennyire tudniillik ezt élemedett korunk ’s az én sánta lábam engedik.’

„Ez utóbbit, úgy hiszem, egy kis nemzeti büszkeséggel fogod eltűrni; korod pedig még számba nem jöhet. Jaj azon embernek, ki az öt érzékek’ világánál mást nem ismer, az öregségében érzékiségétől elhagyatva, sivatag magányban fog nyomorogni, ifjúsága’ visszaidézhetetlen napjai után sohajtozva. A’ valódilag müvelt ember’ örömei ellenben nem olly könnyen kimeríthetők; midőn az érzési világban enyésznek, emelkednek a’ szellemiben. Mintegy lebilincsezve testiségünk’ nyommasztó rablánczaitól, szellemszárnyain röpűl-fel lelkünk a’ szép, jó ’s igaz’ verőfényes magasságaira, ’s ott, túl a’ világ’ zaján ’s balgatagságin, zavartalan békében éldeli a’ szellem’ hervadatlan örömeit.”

Itt hangos ebugatás vete véget értekezésünknek. Nagynéném a’ nőkkel megérkezett, körűlvéve számos kosaraktól, mellyekből a’ legízesebb lepények párologtak. Vallatás alá vétettem újonan, mert bőbeszédű nagynénémtől senki sem menekedhetett könnyen, nekem pedig most ugyancsak kijutott, mert az egész tisztes atyafiság’ nevezetes történeteit, egész harmadíziglen, per extensum, ki kellett hallgatnom. De végre asztalterítés végett csakugyan eltávozott a’ nyaralóba, követve, segítség végett, a’ nőszemélyek’ egy részétől.

Patriarchám a’ nők’ fogadása alatt új életre derűlt. „A’ szeretet – mondá vígan – édent alkot az ember körűl, ’s a’ természet vajmi kevéssel megelégszik. Egykét jó barát, egy barátné... igen – úgymond felém fordulva – emlékezel e még Laurára?”

Ezen kérdés a’ legnagyobb álmélatba hozott. Mit akart vele? Meg nem foghatám indító okát, czélját. ,A’ történet – felelék lehető részvétlenséggel – kissé régi, tán nem is igaz már.’

„Bah! – viszonzá kifakadó kaczajjal – a’ szerelem egész életünkön át kísértget, csak alakjai változnak.”

Hátam megett a’ bokrok zörrentek-meg. István, – ki írja-le csodálkozásomat? – bohó hajlongások közt Laurát életnagyságban vezeté előmbe.

Életemben nem érzém így magamat meglepetve. Az asszony mintegy harmincz évű vala, de a’ kor épen nem szedett-le róla minden hajdani kecseket, ’s azon müvelt udvariság, mellyel fogadott, ’s nyelvünk’ különös bájú gördülete ajkairól, nem tudom mi varázzsal haták-meg szívemet. Sebesen fölemelkedém fogadására; de tudja isten, nagybátyám’ változó alakú szerelem-theoriájába merülve e, vagy mivel hirtelenkedtem, sánta lábamra hágtam, ’s testem annyira elveszté az egyensúlyt, hogy fogódzás végett akaratom ellen is Laurát kellett megölelnem, mellyet ő, ijedtében ’s rajtam segíteni akarva, viszonzott. „A’ hazavénült katonák támogató kezekre szorulnak”, mondám megkövetve, karjai közt, ’s erőm ’s akaratom egyensúlyom’ helyreállítására egészen elhagyának. ,Erre baráti kezek is haszonvehetők – vága bele István, hatalmasan lábaimra állítván. – Lánczhordtát! ti katonák még sánta lábbal is mint hódítók léptek-fel.’

Nagynéném jelenté az ozsonnát. Bemenénk a’ nyaralóba ’s én Laura mellett foglaltam helyet. A’ talány végre megfejtődött. Laura – ki álmodta volna ezt? – Bodrogszegi és Kesselőkői Kesseley vitéz kapitány uram’ öccséhez ment férjhez, és most ennek halála után jószágát kibérlelvén, szüléi’ házába tért vissza. Kapitány sógora nyugalmaztatván, jószágát ennek ajánlá igazgatásúl, de ő nem hajlott az ajánlásra. A’ boldogtalan! hiszen társaságában Methusalem’ korát érhette volna el.

Nagybátyám az ozsonna közt kifogyhatatlan vígsággal éleszté az egész kört. Végezetűl óriási nagyságú dinnyék tétettek az asztalra, ’s csodálva hallám; hogy azokat István házi kertében termeszti. „Az ipar – mond ő – csodákat tehet; néhány év előtt még azt sem akaránk hinni, hogy nálunk dohány teremhessen, most pedig majd leghíresebb az egész hazában.”

,E’ tárgyakra nézve – mondám – különösen kikérem oktatásodat, máskép a’ Kornél barátom ígérte kapát nem használhatom.’

„Bravo! – kiálta-fel patriarchám – már látom jó útban vagy, illy kis szenvedelmek’ valósítása rendkivűl sok érdeket ad az életnek.”

Ozsonnánk alig végződött, ’s ím muzsika zendűlt-meg. Néhányan a’ társaságból vevék-elő hegedűiket. Az asztal félre húzatott ’s én Laura’ oldalánál vígan néztem a’ keringő párokat.

Utóbb magyar táncz perdült ’s azt harsány taps követte. Nagybátyám, a’ közvigalom’ nem kis öregbítésére, nemzeti ünnepiséggel nagynénémet vezeté-elő. Eszembe juta, hogy ezen mulatságot Sokrates is, teste’ mozgékonysága’ ’s jó kedve’ fenntartására, kedvelé ’s még öregségében is gyakorlá. Mind e’ mellett még is hűledeztem, midőn észrevevém, hogy a’ hetvenöt éves bajnok a’ tánczban egy tactot sem veszte. Harsogott a’ taps és az éljen. ’S én, elkapva a’ köz vigalom’ örvényétől, magam is megragadám Laura’ kezét ’s másfél lábommal úgy eljárám a’ nemzetit,^* szinte ropogott belé a’ szoba.

Azóta patriarchám’ tanácslatai valósulnak. Majorjának háza ’s kerte tudóskodásom’ ’s dinnye és dohánytermesztő munkásságom’ színhelyei. Független helyzetemben, életphilosophiám ’s czélirányos munkásságom mellett, nagybátyám’, Laura, István és Kornél’ társaságában az örök ifjúság’ napjait élem. – Minap patriarchám szobámba jöve, kérdezvén, fogtam e már valamibe? Egy csekélység kész, viszonzám. – Csodálá.

„Tanácsosnak tartám minapi értekezésünket nyugpénzes fegyvertársaim’ számára, kik meleg kályha ’s leves mellett ásítozva halálig únják magokat, egész pontossággal leírni, ’s ha nagybátyám nem ellenzi…”

,Bízvást sajtó alá vele’, mosolyga helybenhagyólag.

Követém tanácsát, ’s a’ tisztelt olvasó tudja, hogy azt igéretemen fölűl teljesítém, szolgálai üdőmből is hozzá mellékelve némelly adatokat. Haza vénűlt katonának úgy sem marad más hátra elmúlt pályája’ emlékezeténél, ’s olly csodálatra méltó dolog e, ha nevezetes történetecskéinkkel együtt néha min magunkat is emlegetjük? Megérdemeljük azért azon halhatatlan gúnyt és kaczajt, mellyel a’ társaságokban ’s a’ színpadokról tiszteltetünk? Egész világ küzd a’ szólás’ szabadságáért, ’s mi harcz’ fiai elhagyjuk e magunkat nyomatni? Francziaországban, hol a’ társasági szokások a’ legpontosabban megtartatnak, nyugpénzes fegyvertársaink elnémíttatnak ugyan az életben, de azért annál hangosabban szólamlanak-fel holtok után. A’ nagy sereg’ más világra költözött hősei, császárjokkal együtt, eláraszták Europát memoirjaikkal. Ott már egy zászlótartócska sem dől sírjába a’ nélkűl, hogy nevezetes életének ezen emlékkövét fel ne állítaná. Egyedűl mi maradjunk e hátra? Barátim, az idők változtak. Már mi is valahára tanulni kezdjük tollainkat is forgatni, mint hajdan fegyvereinket, ’s ha ti, szeretett hazámfiai, könyörületlen társasági szabályaitokban megátalkodtok, ezután drága pénzen fizettetjük-meg veletek azt, mit eddig ingyen sem akartatok hallani.

 Félek, hogy a’ kezdet mindjárt ásítást idéz olvasóm’ inkább mosolyogni szerető ajkaira, mert előre elijed, hogy az unalmas folytatás még tán a’ jövő évi Aurorában következendik. ’S megvallom, ez igazságos aggodalmát bár kinek is méltánylanom kell. Messze is fekszik a’ dolog’ természetétől, az igaz, egy illy munkácskát – melly inkább haszontalan irka mint munka névvel nevezhetendő – túzok-röppenésként keringő előszóval kezdeni: azonban ez egyszer bocsánatot irói vétkemért! mélyebb vizsgálatra átláthatja kiki, hogy a’ szokatlan czím magyarázatot kíván, ’s ez egyedűli czélja előszavamnak. Szokatlan czímmel pedig élni akartam először, mert ez idők szerint nagyon divatozik élő családokban is új meg új ’s szokatlan névvel keresztelni a’ szülötteket; másodszor, mert így e’ megbocsátható hiúság több olvasóval kecsegtet. ’S ha egy anyának bűnül nem vétetik a’ vágy, hogy minél több szem akadna-meg leánykáján; mért volna egy szegény (tán ez nálunk ide a’ legillőbb epitheton) irótól természet-elleni az ohajtás, minél többektől olvastatni? – Most a’ dologra!

Románt és nem-románt akartam ez évi Aurorának néhány lapjaira iktatni; az az, románt akartam írni, melly még se lenne román. E’ terv’ főzése alatt már több pipám kiégett, ’s füstével versent szállonga fejemből egy gondolat a’ másik után, de czélt nem érék, véghez nem juthaték. Andalgásimból e’ busító tudományt vevém: való nem díszlik a’ nap alatt ’s én románomat román nélkűl be nem végezhetem. Hősömben bíztam, ő valólag futhatá pályáját; de mit ér a’ futás, ha czélt nem ér az ember? – Hősöm’ megházasításának szüksége perczenként hatalmasban kele-föl tervem ellen, csak azért is, hogy a’ már-már lábra kapdozó gonosz nőtelenkedésnek iráskámmal én is fáklyát ne gyújtsak, melly tisztelettel a’ szelíd nőnem iránt mélyen érzem magamat lekötelezve. Ezen kivűl, előbbi elvemhez híven, a’ magyar példabeszéd „kinek a’ pap, kinek a’ papné” reménylenem hagyá, hogy románomban is kinek a’ hős, kinek a’ hősné tetszendik, ’s így ismét több olvasóra számolhatok. – A’ házasítás hát már elkerűlhetetlen, ’s mivel ez leány nélkűl meg nem eshetik, íme romántalan tervemnek román fele is készen álla. Hiszen – teljes engedelmet reménylve őszinteségemért – minden leány egyegy élő román, még pedig, az eredetiségnek (édes magunkról szólok!) ez igen terméketlen szakában, többnyire szedett-vedett Kotzebue ’s Lafontain’ siralmas mintái után készűlt. Azonban ez korántsem a’ tisztelt nem’ hibája, a’ mai veszedelmes korszellemé az, melly szerencsére olly tág bakkal van ellátva, hogy minden vádat magunkról bele rakhatunk, ’s így könnyen gond nélkűl futhatunk a’ kocsi után. Hiszen mindennapi példa, hogy a’ komoly eredetiség olvasatlan, színeinken játszatlan hever, míg a’ romános másolatok örökké kézen forognak. Már pedig egy leányka, ha épen kézen, színen nem forog is, hogy egy boldogító karra fűzhesse ’s a’ lehető vidor színben – de festék nélkűl – láttassa magát, e’ törekvés igen igazságos, czélérésre az eszköz engedhető, ’s így ő, valamint soha semmiben, úgy ebben sem vétkes. – Ezekből látható, miként rövid elbeszélésemnek egyik része román, másika nem-román leend; azonban ezt én sehol meg nem jelelem, olvasóm’ határtalan tetszésére bízva ott látni románt, hol ő ’s nem a’ hol én akarom.

’S most, mint nagy útra induló, szives bucsút intve kisérőmnek, tovább mennék, de ujra előttünk áll a’

Ezt nem csupán azért gondolám előrebocsátani, mert az előszóval már bizonyos irói rendszerbe keveredtem; de mivel három kalandor utast, kik nagyon fáradtak ’s járatlanok, a’ szó’ teljes értelmében be kell vezetnem Füredre^* az érczes kúthoz, testök’ fáradságát ujítani, keblök’ hevét mérsékelni. Ők itt egészen ösmeretlenek, egyszerű úti köntösükből nem tetszik más ki vándor mesterlegénynél; hogy hát rangjokhoz méltó fogadást várhassanak, mind a’ füredi társaság, mind a’ nagyon tisztelt olvasótól, előre kell bocsátanom – megjegyezve, hogy a’ történet helye Magyarország – hogy egyike ezeknek, az a’ fakó, vászon köntösű, szalmakalapban, egészséges izzadt poros képpel, gróf ám! ’s a’ két más kék gunyájú barátja, nemes! ’s ha ez nem volnának is, de becsületes magyar charakter ’s magas érzelmek hevítik keblöket; hogy aztán, mint mondám, illő tisztelettel fogadtassanak!

De most hát már igazán többé nem tréfálva ’s időt hasztalanúl nem pazarolva, kezdjünk a’ dologhoz!

Épen kelt a’ nap! Oh milly tág mező volna ez egy költői tollnak, leírni miként lövelli első arany sugarait a’ világ’ köz fáklyája borongó hegyek mögűl! De én ehhez nem értek, ’s hősöm is letiltott minden regényeskedésről ott, hol ő jelenik-meg. Aztán, ha jól felvesszük, ma és Füreden is csak úgy kelt ám fel az a’ jó nap, mint máskor ’s bár hol; azért csak egyszerűen legyen mondva: a’ nap fölkelt, de a’ fürdő társaság még aludt, csak három kalandorunk ülé körűl a’ kútat ’s ivá annak vérhigító cseppjeit, elmélkedve magok közt sokféle dolgokról. Két éve már, hogy ők külföldön utaznak, Angol-, Franczia- ’s Németországokban, melly sükerrel? még nem tudjuk; külföldi külsejökön nem látszott, tehát szellemiekkel rakodtan tértek-meg, mi abból még inkább gyanítható, mert gyalog jártak, hogy figyelmöket semmi el ne kerülje, ’s ki gyalog jár, holmi haszontalanságokat csakugyan nem szed-föl, hogy szabadabban járhasson. Most honunknak is még ösmeretlen tájait egy úttal bejárni kivánván, így jutottak ma hajnalban, hűs éji utazás után, Füredre. Bámulák a’ természet’ bőkezűségét egész Balaton’ mentében; de kivált Füreden fenndobogott a’ sziv mellökben az elmellőzött honnak szépségén. ,Hátha volna még ehhez a’ mi nincs, teszem, egy kis szorgalom!’ mond az egyik. „Hátha a’ sétahelyek tisztábbak, Bécsből, Pestről, Debreczenből ide gőzkocsik alá készűlt vasútak volnának!” szól a’ másik. „,Hátha a’ nagy Balaton, mellynek dicsősége, mint henyeségben elhízott testnek, úgy is csak szélességben áll, lecsapoltatva, mint vízkóros has, legfölebb egy karcsú folyammá változhatnék!”’ sohajt a’ harmadik. Hátha a’ Duna – hátha a’ híd – hátha – – hátha – – – ! De így a’ háthákból ki nem fogynánk soha, azért, illy haszontalanságokkal nem vesződve, folytassuk tovább románunkat, különben is épen egypár balatoni nympha közelg a’ kúthoz, ’s ezek most a’ komoly eszméletek közt, mint sokat igérő tarka szivárvány, tűnnek-föl.

A’ deli Z** baronesse, a’ 16 évű kis Szerenka ’s szobaleánya, valának a’ tündérek, kik reggelenként ez időtájban legelsők szoktak a’ kútnál megjelenni. Szerenka, egy vidám életteljes gyermekded leányka, egy sok reménnyel feslő kedves bimbó, csillaga vala az idei fürdő-társaságnak, mellynek jövő-menő planetái és üstökösei hódolának ugyan egész erejökből kellemeinek; de őt, bár türhetetlenkedő szivűt már, még mindig korlátolák azon családi viszonyok, mellyek T** grófi házzal az övékét szoros kapcsolatban tarták; annyival inkább, mert mindkét részről egy boldog frígynek valának elébe menendők, melly Szerenkát maholnap az ifjú T** gróffal fogná örökösen összekötni. – Azonban, hogy a’ kúttól messze nem távozzunk ’s vele mi is némi összeköttetésbe jőjünk, szükség tudnunk, hogy ezen Szerenkának szánt vőlegény három kalandorunknak egyike. Azért a’ kis baronesse, rájok bukkanván, nem csak látszólag, mint szokás, de ugyancsak megdöbbent, a’ poros képben némelly ösmerős vonásoktól lepetve-meg. A’ hirtelen hörpentett víz torkán rosz útra szaladt, fojtó köhögés fogá-el mellét, hogy szobaleányába kapaszkodva alig tudott nagy zavarodásában a’ kúttól távozni. Az ifjú grófnak csak némi fogalma marad-föl a’ gyermek Szerenka felől eszméletében, ’s a’ nem-látás óta kész leánnyá fejlett alakban most hirtelen nem is gyanítva semmit, nyugodt maradt. Nem így a’ kis baronesse! Őt a’ gyulékony phantasia tulságokra ragadá szokásaként. A’ viszonlátás’ romános érzelmeivel könyvekből már ösmerős levén, nyugtalan leve, határozatlan: kimenjen e a’ nyilvános sétahelyre, vagy bevárja szállásán a’ bizonyosan legelső kopogóban mátkáját. Az utolsó mellett maradt, ’s divatujságokkal, zsebkönyvekkel, himző rámával, mint bástyával körűlvéve, túlságig piperés kis magát, várta, és már két hosszú óráig hijában várta a’ boldog kopogtatást.

Tizenegy óra múlt már ’s daczos kis szépünk még mindig várakozásban, ’s pedig mind csak haszontalan várakozásban, ült ablakában. Kételkedni kezde utóbb, tán nem is az ő grófja volt, kit a’ kútnál látott, hiszen két év multán az elösmerés nem volna épen olly csoda, kivált korunknak az effélékben általában igen is feledékeny szakában, mellyben multról nem sokat aggódva ’s a’ jövőt sors’ kezébe bízva, leginkább csak tünő jelenének szeret élni az okos. De ez már hallatlan boszúság! a’ vendégek’ névsorát meghozatá ’s a’ ma érkezettek közt grófját is följegyezve találá. ’S ki ne méltánylaná most az igazságos boszút, mit kedves baronessünkben a’ türelmetlen szívecske forrala? – Nekem azonban kötelességem hősömnek fogni pártját, ki a’ vendégneveket szinte átnézte, de egy nagynénjével lévén itt Szerenka, neve hibázott a’ sorból.

Végre csakugyan kopogás, ’s a’ szép váró’ keblében erre viszhangúl kettős szívdobbanás. Könyvet és rámát^* kapván, határozatlanúl, mellyiken lepessék-meg inkább, szólni felejtett Szerenka, ’s a’ künn engedelemre váró nem meré benyitni az ajtót. Szerenka ismét kétkedett, tán csak átsuhant szél okozta a’ neszt, midőn a’ másodszori kopogást is tüstént hallhatá, ’s most félve, feszült figyelemmel viszonzá ő is: „Szabad!”

Az ajtó nyílt, Szerenka’ képe tűz és jég, liliom és rózsa, szeme homály és világ, lát és nem lát, és mind e’ mellett új boszúságára az ajtón nem a’ rég várt vendég, nem a’ gyanított mátka, igen is mindennapi ösmerős alak – hadnagy I** bukkant-be. Kedvetlenűl vonúlt a’ kis boszús rakott asztala mellé, hideg egykedvűsége, néma komolysága nem kevésbbé rettentvén vissza a’ szerény tisztet, mint sok reményű irót a’ visszakapott előfizetési üres lap. – Kezdé végre:

„Nagysád ez éjjel bizonyosan roszúl aludt?”

,Igen.’

„Az éji zene háboríthatá…?”

,Meglehet.’

A’ hadnagy elijedt, mert az ő műve volt.

„Főfájása van tán?” folytatá.

,Ollyan formán.’

Néhány percznyi szűnet.

„Ma jó darab adatik szinészeinktől – a’ Csalódások.”^*

,’S ezek jók?’

„Legalább színen – mulatságos.”

,Igen, mert életben, valónak, igen kellemetlen.’

Ismét szűnet.

„Mára sok új vendég érkezett.”

,De semmi ösmerős?’

„Még nem tudom – nem voltam a’ séta helyen…”

Uj kopogás az ajtón, uj remény Szerenkánk’ keblében. Vággyal ugrék-föl, de, fájdalom, kedvetlenűl üle vissza, mert a’ mankós őrnagy S** úr sántikált-be, rokon és kedves házibarát, kit Szerenka tisztelt ugyan mindig, de most – ki vegye rosz neven? – szokott nyájassággal nem fogadhatá.

„A’ tatárban is – kezdé nyers hangon az öreg – egész társaság már a’ sétahelyen s’ hugom, ti itt méláztok?”

,Nem, kedves bácsi, mi nem mélázunk, élénk beszédben valánk – nemde?’

A’ hadnagy igent sohajta kelletlenűl.

„Nem illenék mára alkalmi darabúl: össze-zörrenés és békülés?” enyelge a’ víg öreg.

Néma hallgatás, melly nagybácsit csak erősíté hitében.

A’ néni is bejött már sétálásra készülten – menni akarnak, de Szerenka vonakodik.

„Ő nagysága beteg” mond kimélve a’ hadnagy.

,A’ tatárban is! tán orvosúl akarna maradni hadnagy úr?’ szól az őrnagy.

„Nehezen tölthetném-be e’ boldog helyet!” sohajt a’ hadnagy.

,Hisz’ én megyek, nekem semmi bajom – mond kedvetlenűl Szerenka – menjünk!’ ’S indultak. Nagy bácsi fejét csóválta, a’ hadnagy búsan leeresztette, Szerenka daczosan megrázta azt, mi illy formát jelentett: már most késő, ha jő sem kell! ’S erős föltétellel a’ hadnaggyal ’s mindig csak a’ hadnaggyal mulatni, ’s egy forró vággyal, vajha ezt a’ gróf meglátná, füződék a’ derülőnek karjára, míg nagybácsi ’s néni lassan utánok ballagának.

A’ kút körűl egy csoport férfi tűnt mindjárt Szerenka’ szemébe, kik között a’ reggeli három utast, legalább egyikét bizonyosan, most már csínos társalkodási öltözetben sejté-meg. Ez éles szemü hadnagyunknak épen nem lehete kedvező; de ő, ön javára, kellemes társnéja’ kellemeibe mélyebben volt merülve, hogysem ezt észrevehette volna. Kétszer haladtak már el a’ csoport mellett, és Szerenka hadnagyának egy szavát sem értette, szeme és füle a’ csoport’ közepére tapadva, ’s annak még is, marczongló kínjára, legkisebb figyelmét mind eddig magára nem vonva. Senki sem képzelheti a’ kis baronesse illy rövid idő alatt milly nagy, milly hosszú elégűletlenséggel hagyá magát czipeltetni a’ deli hőstől, ’s csak így fizet a’ világ! e’ fáradságért szegényt csak egy újnyi figyelmével sem jutalmazá. Tovább nem tűrheté már, ’s kénytelen leve a’ hadnagyot figyelmeztetni a’ körűlvett grófra. „Ah Gyula! Gyula!” felkiált ez, kedves barátjára ösmerve az idegen grófban, ’s Szerenka’ karjáról olly illedelemmel, millyet egy magasabb társalkodási kör kivánhata ’s meglepő öröme engedhete, lefüződvén, annak ölelésére rohant. Most már biztosan hivé Szerenka, hogy grófja a’ hadnaggyal tüstént hódolatára siet, ’s ha igen, legyen felejtve az eddigi, még helyrehozhatja hibáját. De azok, egymással foglaltoskodva, felejtkezének a’ várakozó szépről, ki miután a’ mankós őrnagytól beéreték, örökre lemondva az érzéketlen mátkáról, helyette boszúsan ennek egyik mankójába fogódzkodék. Ki a’ kőszívű, ki szenvedő baronessünk’ kínjain meg ne illetődött volna? Ő olly vidor álmokból, olly kedves életre ébredt ma reggel, ’s a’ dél gyász felette, az est meg tán zivatart is hoz fölibe! – Én magam szánom sorsát ’s nincs szivem hozzá, őt tovább is e’ kínpályán hurczoltatni, hadd lépegessen ő csendesen haza, a’ nap úgy is forró és szíve is forró, e’ két forróság közt hamar elolvadna, pedig románomnak még nincs vége, ’s addig nagy szükségem van reá.

Ki űl az árnyékos szobában, mint egy elzárkozva a’ világtól, melly nyájas tekintetére méltatlan? Ki az, ki, elhányva minden ékességet, bút ölte magára mátkaköntösűl? Ki az, ki érdektelenűl hagyja maga előtt a’ zajos élet’ édes pillanatit elrobogni, mennyeieken függve lelkével, fölvágyva a’ rosz földről, föl, hol égiekkel rokonuljon, kik jobbak, érzékenyebbek a’ gonosz embernél, a’ csalfa világ’ sárból alakúlt töredékeny fiánál?! Tán csak a’ kis daczos baronesse, tán a’ hívtelen, szívtelen és mindentelen mátkáról végkép lemondó Szerenka? És ő volt. – ’S bár férfiúi méltóságunkon alól látszik a’ más gondolati után leskelődni, ez egyszer hódoljunk e’ kis méltatlanságnak, nem lesz épen érdektelen egy szív-haragos szépnek monologját, ha csak töredékben is, kihallgatni. „Nem! leány sem volnék, meg sem érdemleném az lenni – így kiálta-föl, hajfürteit tűkör előtt simítgatva – ha ez esetben a’ kőszívűt nem játszanám! Játszani? oh én valót akarok, én nem játszom! Már jöhet, de én neki honn nem leszek; körűl hizeleghet, és én az időjárásról elmélkedem; térdre hullhat előttem, de engem meg nem lágyít. Boszút, boszút, boszút! – Ah!” fölsikolt most, mert, öve körűl motozva, hegyes tűbe futott kis újja ijedtében, melly, a’ grófi mátka’ csendes bejöttével, boszújának ’s hideg lemondásának ’s szét szórt rendetlen mindenének közepette meglepé.

„Kedves Szerenka! – így kezdé biztos hangon, minden tétovázás nélkűl, a’ gróf, – ’s az illy rögtön bevágás többnyire használ – kedves Szerenka! ösmeri e mátkáját?”

A’ jövés, a’ szólítás, és minden, olly váratlan volt a’ lelki tusák közt ingó kis baronessnek, hogy, előbbi boszújáról felejtkezve, eszébe sem jutott, hogy most honn nem kellene lennie, ’s zavarodtában olly kedves pirulással tekinte a’ deli grófra, hogy az elbájolva, némán, egy titkos belső ösztönből hajolt a’ drága kis kacsó felé, hódoló csókját rányomni. „Bocsásson-meg nagysád, hogy illy későn ’s tán illetlenűl is jövök!” tevé még utána. Szerenka nem szólhatott, de a’ rendetlen asztalt ’s a’ tűkörben féligmeddig hasonló kis magát megpillantva, mélyebben pirúlt-el ’s egy ajtóra mutatva az engedékeny grófnak, tudtára adta, hogy egy kissé magán szeretne lenni. A’ gróf meghajtva magát, bement, ’s Szerenka háromszor ment föl-alá a’ szobában, a’ nélkűl, hogy szörnyű meglepetésében valamit gondolt volna. De igazán az a’ gróf is előbb nem tudott jőni, olly regényes helyezetben, olly csínos piperében váratva, ’s épen most kellett illy rendetlenségben, illy rosz kedvében hősnénket meglepnie! – Végre csakugyan gondolt valamit, és csengetett, mire a’ bejött szobaleányra bízva a’ rendetlenséget, nénjéhez suhant, a’ tervről, melly romános kis fejében villant, őt értesítendő.

Nagynéni nevetve mindenben megegyezett ’s fölvállalá a’ szerepet, mellyre a’ kis furfangos baronesse őt rimánkodva kérte. A’ gróf bebocsáttaték, ’s Szerenka bizonyos megfoghatatlansággal, mintha kissé feszes erőltetés, vagy csupa mesterkedésből történt volna, mondá idegen hangon: „Ön méltánylani fogja, reménylem, egy szerény leány’ viseletét, ki idegen látogatót csak mamája’ körében szokott elfogadni.” A’ gróf bámult meg’ bámult, jobban felnyitá szemeit és ismét bámult, jobban felnyitá szemeit és ismét bámult, azonban előtte még is Szerenka, mátkája állt, bár a’ dámát, ki anyjának volt bemutatva, nem ösmeré.

„Instálom, én gróf T** vagyok, ’s nagysád szerelmes mátkám”; mondá több bizonysággal mint kétkedéssel. Szerenka mosolygott ’s tettetett eszmélettel szól anyjához: ,Bizonyosan Bükkösről álmodik a’ gróf. ‘

„Igen igen! Erősen örvendek e’ szerencsének, ’s nem hiszem, hogy nagysád szüléink’ jóváhagyását nem helyeslené.”

,Én két hét mulva esküvőmet akarom tartani…’

„De, kérem, tudtom nélkül csak nem? először csak azért sem…”

,Köszönje a’ vak történetnek, melly most véletlen bennünket összehozott, így minden esetre vendégeim közé számlálom. ‘

„Instálom, először nem vak történet, mert én jól látok; másodszor nem véletlen, mert én erősen akartam jőni; harmadszor…”

,Nem ingerlem tovább – mond hangos kaczagás után a’ kis baronesse – a’ gróf tévedésben van. Bükkösön Z** Szerenka unoka testvérem, ki, tudom, hogy önnek mátkája. A’ felette nagy hasonlatosság, melly köztünk van, oka e’ tévedésnek, melly gyakran már másokon is megtörtént. Mert mi, anyám legyen a’ bizonyság, mondhatnám, hajszálig hasonlítunk egymáshoz. Kor, termet, kül-idom, mások’ bizonysága szerint, ugyan az rajtunk; csakhogy ő kissé szentesebb, én vidorabb, ki, ha kedves mátkáját körömben tudná, féltő fohászokkal pihegne érte szelíd keble.’

„Instálom, ez először egy kis önhittség, másodszor…” a’ vidor baronesse nem hagyá több szóhoz jőni.

,Ha önhittség e, majd megmutatja a’ jövő, ’s ha nekem tetszeni fog ön, megmutatom, hogy még hállómba kerítem.’

„Illy hállóban fogva lenni szép szerencse ugyan, de szerencse-vadászt is illet csak. Nekem Z** Szerenka mátkám ’s erős feltételem, őt nőűl vennem, nem ingatag nád keblemben.”

,Minden férfi így beszél, de még is a’ nád néha nem csak inog, de el is törik keblében. Megvallom, csaknem kedvem jött fogadni önnel, hogy én még elcsábítom.’

„Instálom, ez nem lehet, mert először én, mivel e’ zavar támadt, még ma indulok Bükkösre mátkámhoz; másodszor erősen…”

,De vissza fog jőni, mert ellenség nélkűl nincs győzelem, kísértet^* nélkűl nincs erény.’

„Igen, csak a’ megfoghatatlanság’ megértéseért is, igérem.”

,És hogy Szerenkához tőlem egy levelet megvár míg azt megírom?’

„Becsület-szavamra, addig nem indulok!” – Evvel a’ látogatásnak vége lőn, ’s a’ gróf zavart fővel, Szerenka új tervével távozának. A’ gróf még ez éjjel akart indulni, de a’ baronesse roszúl lett ’s kéreté szobaleánya által, várna reggelig, mert okvetetlen levelet fog írni. A’ grófot becsületszava köté ’s akaratja ellen reggelig várnia kellett a’ levél után, mellyet megkapván ismét a’ szobaleánytól, útnak indult Bükkös felé.

Szép őszi nap volt, ’s a’ bükkösi kastély’ angol kertje uraságival díszlék, kik mint örömünnepen sereglének ma össze egyik lugosában gyümölcsös asztal körűl. A’ két öreg, a’ házi kisasszony ’s egy gárda-tiszt, tevék a’ nyájas kisded társaságot, nem épen nyugodt egykedvű helyezetben; mintha még valakit várnának, feszűlt vizsga pillantatokkal ’s egy némellyik közűlök dobogó szívvel! ’S ím a’ csavargó útakon bukdácsol csakugyan egy poros idegen, ki kocsijáról csak most szálla-le ’s megtudva az uraságok’ hollétét, az inas’ keféjét nem várva, türhetetlenűl indult keresésökre. A’ fogadtatásban hangos szíves üdvözlet, titkos gyenge pirúlás zaj ’s néma szívdobogás vegyülének, ’s a’ barátságos lugas’ vendégei T** gróffal, kit tegnap Füreden látánk, szaporodának. Köztök az útazás előtti két évvel igért mátka, szemérmesen lesütött szemekkel, ’s grófunk’ romántalan eszmélete megfoghatatlan dolgokat láta. A’ tegnapi vidor Szerenka’ hasonképe, de csak földön ’s égen mulató szemekkel ült mellette hidegen, szemérmes pirulással felelve igent és nemet. A’ tűzzel villogó tiszt gyanús szomszéd, a’ mátka részvétlen, a’ szülék titokteljes mosolygással, a’ gróf ezt egészen ellenkezőleg várta.

„Most jut eszembe, instálom, én nagysádnak egy levelet hoztam” kezdé a’ gróf, hogy közelebb férhessen a’ leányhoz.

,Ugyan? tán csak a’ sz. Orsolya-szűzektől^* Pozsonyból?’ kérdé ahítatos buzgalommal Szerenka.

„Instálom, először: hogy’ jöttem volna én azokhoz? másodszor: mi köze nagysádnak is hozzájok?”

,Csak úgy vélém, Pozsonyon átjöttében; mert két évig nálok laktam.’

A’ gróf mutatá a’ levelet ’s kérdé ösmerné e az írást?

,Vagy úgy! már tudom; a’ csintalan Szerenka…’ ’s evvel tovább állt, hogy magán olvashassa a’ levelet.

A’ gróf egészen elbűvölve érzé magát. Az öregek mosolygák, hogy ők magok sem foghatják-meg leányokban e’ változást. „Az az erősen szent apácza nevelés!” mormolá bajszába harapva a’ gróf, ’s Szerenka után ment, hogy magával szólhasson, mert minden romántalansága mellett is erősen elbájolá a’ két év óta kész hajadonná serdűlt kis szent.

„Szerenka! – így szólítá őt nyájasan a’ mélyen levélolvasásba merültet – Szerenka! ne játszunk szembekötősdit, én valót kivánok…”

,Valót? de hol lelhető az? síron innét? Túl, halandó, emelkedjél a’ poron túl, ’s látni fogod az örök hazát, ’s hallani a’ szentek’ hymnusait, kik egyedűl örvendhetik létök’ valóját. Mit innét látsz, az üres hab ’s tünde buborék, elérésre ingerel, ’s midőn megfogtad, kezedben elsemmisűl!’

A’ gróf majd sóbálvánnyá vált.

„Igen de, instálom, először: mi még innét vagyunk; másodszor: min szüléink’ egyezéséből nekem jegyesem.”

,Én, ég’ menyasszonya, sírnak szentelém magam’, hogy megváltómé lehessek, földi frigy engem le nem köt soha. Hagyjon-el a’ gróf, dél-esti ahítatoskodásom’ órája közelg.’

„Instálom, csak ez egyet még: mit ír Szerenka?”

,Árulója legyek? Ő sok szépet ír, de hijábavalóságokat, mert ő csupán föld’ gyermeke. Gondolja csak a’ gróf, ön neki megtetszett!’

„’S ez hijábavalóság volna?”

,Ő csaknem szerelmes egy látásra. Mit ítél felőle a’ gróf?’

„Én? – ő – szép gyermek, de fölötte könnyelműnek látszik, soha sem tudnám szeretni. – De, instálom, igen messze megyünk a’ tárgytól, – hogy áll mátkásságunk?”

,Ez iránt, úgy hiszem, eléggé kinyilatkozatatám már magamat; sajnálom, ha nem ért, még inkább, ha csalt reményei borút idéznek jó kedvére. Ez egyet kérem, szeresse a’ füredi Szerenkát, rokonomat…’

„Instálom, ez nem lehet, először: mert mi már mátkák vagyunk; másodszor…” de a’ hamis szent már tovább állt a’ második ok’ hallása elől, ’s grófunk előtt maga, Szerenka, és minden egy erősen bonyolódott rejtvény lett. „Mind hijában! én őt elveszem csak azért is, mert nem akarja; utóbb enyémnek kell lennie!” ez erős határozattal a’ szülékhez ment. Itt sem nyert azonban több vígasztalást szegény. Ők javallnák, örvendenék, de leányok darab óta úgy megváltozott, semmire sem mehetnek vele – ez volt az üres válasz, ’s vőlegényünk meg nem foghatá mért? Ezért föltételétől el nem állt, estve kinyilatkoztatá Szerenkának magának, hogy ő minden esetre egyszerű természeti romántalan úton nőűl veendi, ha most vár is még.

A’ vissza-útra még ma kiadá parancsát, útitársival Füreden ismét egyesülendő. Szerenkától a’ hozott levélre választ kért, ’s azt reggel, a’ báronesse’ későn kelte miatt várva, kapván-ki, ’s az este vett búcsúval megelégedve, a’ nélkűl hogy Szerenkát még egyszer látná, furcsa gondolatok közt visszahajtata Füredre.

Pezsgett a’ köz sétahely Füreden alkonyodtakor a’ sok vendégtől. Szerenka, a’ mankós őrnagy ’s kedvencze I** hadnagy is ott voltak éldelni a’ hűsűlt lég kellemeit, melly egy hirtelen kelt zápor után olly kedvesen lengett a’ nyugodni készülő Balaton’ hullámiról. Egy könnyű útas kocsi most állt-meg épen a’ kút’ irányában, Szerenka’ szíve megdobbant ’s nem hijában; a’ gróf ugrék-ki abból Bükkösről visszaértében. Választ bizonyosan hozott, ’s ő olly szembeötlőn volt ma a’ sétahelyen, bizonyosan első, kinél kézcsókolását teendi ő – a’ kis baronesse! Hiú remény! Gyula, senkire sem ügyelve, keresztűl ment a’ fasoron ’s eltűnt. „Igen, köntöst vált, hogy is jelennék-meg illy porosan társaságban?” kecsegteté magát Szerenka, ’s Gyula csakugyan köntöst váltva jött, de félre egy fa alá ült ’s egész kényelemmel rántott csirkével lakozott. Többet nem láthatott Szerenka. Lafontain egészen másként írja a’ szerelmes mátka’ megjöttét. Aztán szerelem, és rántott csirke! hol van szív, melly e’ kínt elviselhesse, kivált – mert, a’ mint kivehető vala, a’ gróf igen igen jó izűen evett. – Szerenka főfájást, szédülést, gyomor-görcsöt ’s isten tudja még mit nem, kapott egyszerre, úgy hogy szobájába kelle mennie, ’s jó hogy az a’ kis átmenő zápor volt, legalább az orvos annak rovására írhatott egy rakás melegítő theát ’s egy messzelynyi izzasztó keveréket. Gyula a’ fa alatt ebből mitsem tudva, kedvére végzé ozsonnáját, most már a’ baronessnél követségét végzendő. Azonban hogy egészen rosz hírbe ne keveredjék kalandorunk, illő lesz mentségűl felhozni, hogy ő Bükkösről sietve, délen keresztűl, sehol meg nem állva jött Füredre, következőleg ehes volt, ’s úgy vélte, először: e’ jótartással magának tartozott; másodszor: gondolá, hogy így a’ baronesse előtt is jobb színben léphet-föl – ’s ki ne igazolná okoskodását? Most hát sietett csakugyan Szerenkához, mélán andalogva múltakon, ’s összehasonlítgatva a’ két Szerenkát eszméletében. ’S ím az ajtóban egy sötét alakba ütközik, ki, zsebébe fordult szemekkel, hova néhány pénzdarabot kísért, előre nem látott, ’s illyenkor az ember, természetesen, hamar botlik.

„Engedelmet instálok!” „Megbocsásson!” hangzék egyszerre urainktól. Gyula elhalad figyelmetlenűl, de a’ másik fenntartja:

,Megengedjen nagysád, a’ baronesse nyugodni kíván – ő beteg.’

„Beteg? úgy alkalmatlan volnék, inkább nem megyek” mond visszafordulva a’ gróf.

,Őt szegényt veszedelem kerülgeti. A’ prodromákból itélve, nervosától lehet félni, ez pedig mostanában epidemice grassál^* nálunk, camphor és moschus, és valeriana, és arnica…’^*

„No de, instálom, a’ baronesse ezekre tán még nem szorult?” kérdé némi megütközéssel a’ gróf.

,Minden a’ beállandó crisistől függ, ’s ezt ma fél hatra várom. Egy jóltevő izzadás még mindent helyre hozhat, de, ha holnap fölkelhet is, a’ veszedelem azért nagy volt ’s csak Hippokrates’ isteni tudománya adhat új életet…’

„De csak reménylhetünk?”

,Mint mondám, minden a’ beállandó crisistől függ. Magamat ajánlom, annyira el vagyok foglalva, hogy pillantatim is számolva vagynak’ ’s evvel a’ pseudo Aeskuláp eltűnt a’ fák között, besuhanván a’ – kávéházba.

Én ezen rejtező, sötét homályba burkolt betegségnek mivoltát, fekvését, okait, sejtem ugyan; de valódi tulajdonit ’s annak gátló szereit meghatározni nem tudom, ennek rövid következése ez: tessék bevenni!

Szerenka szegény, mint látók, beteg volt, betegnek kellett lennie, mert orvosra szorúlt, ’s csak az hibázott még egész veszedelméből, hogy a’ rendelt szereket be nem vette. Ugyan miért is tette volna ezt? neki csak az fájt, hogy Gyula rántott csirkét evett, mielőtt nála tisztelkednék. Lám milly hatással van reánk néha az, hogy más eszik! – Ezeket így tudva, nem félthetjük betegünket sem nervosától, sem camphor és moschustól, hisz’ alig lépett-ki orvosa, ő mást gondolt, ’s bár fel nem vevé nyoszolyáját, de járt, és gondolkodott, mint beszélhessen a’ gróffal, mert vágyott tudni, milly hatással volt rá Szerenka, a’ bükkösi szent? Vagy ő, vagy az, egyiknek tetszeni kellett neki, pedig mindegy bár mellyik, csak a’ gróf’ figyelmét magára vonhatta legyen.

Tovább nem várhatott, inast külde, ki tudná-meg, nem hozott e neki a’ gróf levelet Bükkösről? Ez hallván, hogy a’ baronesse fenn van, maga kivánt valahára udvarolni, és tüstént; úgy hogy Szerenka ismét nem úgy találtatott, mint ohajhatá, hisz’ alig volt ideje veszedelmes nyavalyájából fölgyógyúlni. Pongyola köntös, bús méla kép – félhete hogy ismét elvétik a’ kívánt hatást.

„Nagysád beteg volt?”

,Igen – egy kis meghülés – már semmi bajom – – –’

Ugyan de azon orvos urak is miért állnak mindjárt nervosával és moschussal elő? gondolá Gyula, míg, helyet fogván, a’ hozott válasz velől kérdezteték. „Itt a’ levél ’s Szerenka’ csókjai.” Ő elpirult, a’ levelet végig futá ’s mesterkélt fohásszal félre tevén, mintha most megerőltette volna a’ képén derűlő vidorságot, kérdé: hogy tetszik unokatestvére?

„Ha Gábor angyal^* volnék – felel tréfásan Gyula – talán könnyebben megegyezhettünk volna; illy földi alakban nem bájolhatám-el az égbe vágyót, és nekem sem lehet ínyemre olly sötét alak.”

,Mit? önnek hát sem derűlt, sem borúlt…?

„Instálom, magát érti nagysád az elsőn?”

Szerenka elijedt az elhibázott kérdésen, hogy szinte elsápúlt bele, de milly szerencsés perczben! Most jött ismét az orvos ’s ő folyvást beteg lehetett.

„Az istenért! hogy merte nagysád elhagyni tudtom nélkűl az ágyat?” így támadá-meg őt jószívűleg, illő authoritással, Aeskulápunk.

,A’ thea után jobban érzém magam’ felelt a’ beteg.

Az nem tesz semmit, és ha még kétszer jobban érezné is magát nagysád, a’ crisis előtt meg nem gyógyúlhat. Ezt én mondom, sok évi tapasztalásim után. Így jőnek aztán a’ sok veszedelmes recidivák, ’s a’ beteg elhal a’ szegény orvos’ rovására, pedig bizony nem fösvénykedünk az egészség’ konyhájából a’ legdrágább szerek’ megrendelésével. ’S most mint vagyunk?”

A’ beteg egyet sohajt, az orvos ütér után nyúl, Gyula egy távolabb ablakban Bükkös felé méláz.

„Hogy van a’ feje?”

,Zavart.’

„Hm hm! a’ pulsus febricitál,^* ezt mind az a’ boldogtalan fölkelés – – hm hm! hát étvágya?”

,Most semmi sem kell.’

„Eped e nagysád?”

,Nem mondhatnám.’

„Érez e hőséget vagy borzongást?”

,Igen – úgy néha – felváltva.’

„Ahán! itt a’ bökkenő, végre rájöttünk! Itt az úgy nevezett náthahideggel lesz dolgunk, mint már gyanítám, a’ mi okos kézben, jó magatartással ugyan nem veszedelmes; de elösmerve, gondatlanúl, kivált könnyelmű hamar fölkelés által, utóbb az életet is koczkáztatja. Mert vagy a’ tüdőkre száll ’s ott veszedelmes gyúladást csinál, mellynek következése ismét szomorú, ha csak pióczák vagy érvágás által jókor elejét nem vesszük; vagy más oldalról támadva-meg a’ romlott testet, ’s az ideg rendszert confundálva, utóbb nervosába megy által, ’s ekkor camphor és moschus…”

,Nem rendel valamit orvos ur? – szól közbe türelmetlenűl, elúnva a’ hosszú okoskodást betegünk – egészen elijeszt.’

„Hm hm! – ismét ütér után nyúl – a’ pulsus egyre febricitál,^* egymást váltó hőség és borzongás; ennek következése: tessék bevenni! Írószerért könyörgök!”

Szerenka kelni akart, de az orvos nem engedé. Gyula szolgálatkészen ugrik az íróasztalhoz, egy mély pillantatot vet fiókjába, valamit igazít benn, papirost, tintát, pennát tesz az orvos’ elé, maga meg kalapot véve, nem tartóztatja tovább magát ’s felkaczag:

„Doctor úr, ajánlom a’ beteget, ’s nagysád iparkodjék minél előbb felgyógyulni, mert Szerenkát én minden esetre nőül veendem ’s esküvőm nagysád’ jelenléte nélkűl meg nem eshetik. Addig is magamat ajánlom!” evvel kisuhant a’ szobából.

,Mi történt itt? – felszólal az orvos, megporozva hosszú recipéjét^* – nagysádnak ismét paroxismusa közelg – ’s ijedve nyúl keze után – vagy tán a’ crisis?” ’s fejcsóválva tapintja üterét.

Szerenka lehajtá fejét, de ki nem adá lelkét. Az orvos még egy tapaszt írt a’ porokhoz, ’s inast lármázva-elő, ki tüstént gyógyszertárba fusson, magát ’s a’ bevételt ajánlá, ’s elment.

A’ beteg baronesse körűl élénk lett a’ zsibongás, ő háromszor el akart ájulni, de nem tudott, ’s ez még inkább betegíté. Reggelre a’ megijedt fél consiliumot emlegetett, ’s kiki kétes pillantatokat vetett a’ következő éj’ sötétjébe.

Ki meg nem únt még kalandozni, legyen szíves grófunkat velünk haza Erdélybe kisérni. – Egy tisztes öreg atya ’s egy kedves testvér várák honn vándorunkat, ki most már minden kalandozás nélkűl, hő vágyaktól űzetve, röpűlt a’ rég látottak’ ölelésére. – „Fiam! bátyám! apám! húgom!” valának a’ lepletlen öröm’ egyes kitörései az első pillantatokban, ’s Gyula’ szíve mélyen megrázatva édes érzelmektől, valólag érzé, mi az édes hon, mi a’ mieink’ köre? „Hozott isten, fiam – kezdé ünnepélyesen az öreg gróf – őseid’ lakába vissza! Használd útazási tapasztalatidat üdvösen, élj a’ honnak és az emberiségnek.” ,Hát Szerenkát láttad e?’ kérdé Adél grófnő, a’ kedves testvér, hamis mosollyal; és még száz más kérdést is tőn, hogy alig tudott Gyula mindenikre felelni, ’s egypár nap kelle, míg egészen megérték ’s minden érdekesről tudósíták egymást. Az öreg gróf ’s Gyula’ terve is volt most, valami közhívatalba lépni előbb, míg a’ felette kívánt házasságra nézve komolyabb lépést tennének; mind e’ mellett illőnek láták a’ Z** házat Gyula’ szerencsés megérkeztéről ’s a’ már előbb kicsinált házassági egyezésről Szerenkával előlegesen értesíteni. Különben minden más határozottabb nyilatkozás nélkűl. Mihez képest egy czélszerű levél, a’ jónak ’s illőnek vélteket magában foglaló, indult Bükkös felé.

Egy év múlt, ’s Szerenka’ türelme végére jutott. No de nem is csoda! Egy hosszú év alatt semmi, semmi tudósítás a’ kedvestől, a’ mátkától; e’ szívpokolról csak annak lehet valódi fogalma, ki illy kétségbe ejtő epochát, a’ nélkűl hogy Dunába ugrott volna, átélhetett. Még csak egyet várt, – a’ kérő levelet, hogy egy boszúval tölt kosárral büntesse a’ negédest; aztán – aztán örömmel száll sírjába, vagy, ha a’ koczka épen úgy fordúlna, egy más’ boldogítóbb karjaiba. Utolsó szükségre a’ hadnagyot még mindig hállójában fogva tartá. Utolsó reménye volt a’ temető, ebben egy kis kápolna, ebben egy öreg udvari káplán, ’s ha a’ dolog végsőre jutna, húsz lépéssel más világban lehet, a’ szerelem’ boldog világában, hol minden földi bút eltemet az őt zárandó, nem sírbolt ugyan, hanem két hévvel ölelő kar. Egy titkos esküvés, egy imádságra harangozáskor vett jámbor papi áldás, az egyszerű oltár előtt – ’s a’ gróf legbüszkébb reményei közt lesz meggyalázva, megsemmisítve! Azért csak boszút és boszút! mi lehet édesebb, mint a’ lélek’ illy nemű szomját elolthatni! Csak a’ levél, a’ kérő-levél jőne már egyszer; de ez nem jött, egy kínos év’ lefolytával sem jött.

Ez alatt Gyula csendes nyugodt szívvel ugyan, de erősen készüle ’s közelgete nagy czéljához. Hálakönnyes szemekkel vált-meg az apai háztól ’s szállt új fészkébe, most már közhivatalban, önállású férfiú, egy virágzó polgári pálya’ kezdetén, magas érzelmektől dagadva keble, két imádott tárgyért: honért és mátkájaért. – Épen iróasztalánál jegyezgeté a’ legközelebbi postán indulandó kérő-levél’ egyszerű, de tiszta forró ömlengéssel folyó sorait, a’ mint inasa egy levéllel háborítá kedves foglalatosságát. Már félre vala vetendő azt, halasztva a’ feltörést, míg magáéval kész lesz; de Bükköst pillanta-meg a’ czím felett, ’s ez kiváncsivá tevé. A’ levél I** hadnagy barátjától vala, röviden, de nyomosan írva, mint következik: „Kedves barátom! Szerenka, volt mátkád, úgy akarta a’ sors, hogy enyém legyen. Megvallom, leginkább hideg késedelmed juttatott engem e’ szerencse birtokába, de még is tökéletesen boldognak érzem magamat, illy angyalt nem sokára magaménak mondhatni. Egybekelésünk egy hónap múlva fog itt helyben történni. Ezeket kedves mátkám’ nevében kötelességemnek tartottam előre tudtodra adni, hogy akár útazási, akár más nemű előleges készületektől megmentselek – barátod I**.” – Elég találkoznék, ki illy levél’ olvasására, minden további gondolkodás nélkűl, pisztolyt ragadott volna, magát illy mennykőcsapás elől a’ túlvilágra illanással biztosítandó; – a’ leghidegebb vérű is legalább nyomban kocsira űl vala, éjjel nappal Bükkös felé repülő, hogy a’ kárhozatot hozó hónap’ vége előtt még személyesen tegyen próbát a’ daczos mátkánál; ’s hősünk mind ezt nem tevé, sőt teljes lelki nyugalommal összehajtva a’ levelet, hidegvérrel folytatá a’ magáét, melly más nap meg is indult a’ kitűzött czél felé.

Szerenka a’ tudva lévő levelet végprobáúl íratá a’ hadnaggyal, ’s ha még erre sem mozdúl a’ mátka, úgy – úgy boszút áll a’ kőszivűn ’s mint gyanítani lehet, a’ hadnagy’ zászlója alá esküszik. A’ hadnagy eleinte meg nem foghatá a’ dolgot, utóbb mind inkább való színt kezdének ölteni hiú reményei, ’s kivált a’ mankós őrnagy, ki nem is álmodá mint lehessen Szerenkának, kegyenczén a’ hadnagyon kivűl, mást szeretnie, bátorságot, tüzet, reményt ada éledező vitézünknek, ki most már, kivált a’ levél’ irása’ óta, el is kezdé egész készülettel az ostromot. – Gyulától a’ kérő-levél megjött, de ez, a’ nap’ adatából itélve, a’ hadnagy’ levele előtt vala írva, ’s így nem sokára szükségképen kelle egy másiknak, sőt nem levélnek, de magának a’ féltés ’s veszteség’ kínjaitól üzött mátkának jőnie. Azonban egyik sem jött, holott a’ levélben írt hónap’ vége közelített. A’ hadnagy’ reményei mind inkább magas lángokra lobbadoztak, a’ mankós őrnagy diadalát kürtölé szerencsés jóslatának; mind ez pedig a’ ház’ falai közt meg nem maradt, ’s köz hírré válék a’ környékben Szerenkának I** hadnaggyal egy hét múlva összekelése. – Most kellene ecset, romános kis baronessünk’ lelki állapotját méltóan és híven festő; de félek, hogy lúdtoll ezt tenni nem képes, homályos árnyékolat mind az, mit írni e’ tárgyról lehet. Ő megvetve attól, ki szinte három év óta szülei megegyezésből mátkája, kit gonosz hidegségeért még inkább vágyik bírni, ’s most az ön cseléből fűzött hállóban fogva, köz tudomás szerint könnyelműségből, boszú-vágyból mátkája annak, kiről nem is álmodott, ki maga sem tudja voltaképen, mint jött e’ birtokhoz – ezt leány-fővel túl élni nem lehet; szerencse, hogy van, ki ennyi zavarból, illy mélyen sűlyedező örvényből, bár mi úton is, kimentheti. Szegény Szerenka! neki a’ hadnagy, kit soha sem tűrhetett, szerencse ha elveszi. – Leányok, vegyetek pédát!

Midőn már a’ zavar fő pontra jutott, midőn senki sem tudta, mit szülend a’ rejtélyes holnap, egyik nászhoz, másik gyászhoz készült, a’ szülék nem tudták ki lesz vejök, a’ menyasszony maga sem, kinek fog holnap örök hitet esküdni; midőn minden kétségbe habozott, sejtett, találgatott, ’s csak a’ mankós őrnagy szívá biztosan tömérdek pipáját, örűlve terve’ sikerültén, mert már fennyen emlegeté, hogy egész dolog az ő műve! – e’ titok-teljes bizonytalanságok’ közepette járt-be egy nagy útas hintó, ’ a’ mint a’ habtól ’s portól fedett lovakról itélni lehete, nem a’ szomszédságból. Szerenka mintegy akartalan, titkos ösztöntől izgatva, fut az ablakhoz, ’s elhalaványúl ’s a’ hadnagy’ keblére omlik, mert az utas Gyula gróf volt Erdélyből, ’s vele egy szép ifjú nő. Szerenka mint mozdulatlan fehér szobor állt az ablaknál, midőn a’ vendégek bejöttek, ’s „Van szerencsém kedves hitvesemet bemutatni” többet Gyulától nem hallott, érzéki elzsibbadtak ’s most igazán csak füredi orvosunk hibázott, hogy camphor és moschus nem kelle. Halálcsend lepé a’ vendég-termet, ’s miután Gyula az öregekkel titkon szólt volna, terjedt csak ismét egy kis élet. Szerenka ismét erős küzdésbe jött magával, apáczává legyen e, vagy férjhez menjen? de az elsővel csak a’ büszke gróf’ győzelmét koszorúzná, a’ másikkal legalább megmutathatja, mint nélkülözheti azt, kit negéde, kit hidegvére neki meghódolni nem engedett. Egy gondolat villant-meg agyában. Neki a’ hadnagyot még ma, egypár óra mulva, mint férjét kell bemutatni Gyulának, a’ temetői kápolna, a’ titkos összeesküvés, újra román-képekben tűnedeztek-föl eszméletében, ’s a’ hadnagyot titkon erről értesíté. Az egy órai meggondolást kért, ’s ez alatt Szerenka az előkészületeket megtevé titkon, egyedűli biztosává az őrnagyot tevén, ki kapva kapott az alkalmon, hugát hadnagyával minélelőbb összeadatva látni, mert különben is Gyulának megjelente, bár feleségestől jött, neki sehogy sem tetszett. E’ végre az öreg udvari káplánt titkon értesíté a’ dologról; ez alatt bealkonyodott; a’ hadnagy, egyezés szerint, már a’ kápolnában várta a’ tisztes nászt, melly egy kis sétálás’ ürügye alatt, a’ kedvező homályban szerencsésen el is érte a’ szent helyet. Homályosan pislogtak az egyszerű oltár’ vékony gyertyái, ’s ahítatos buzgalommal rezgett-el fölöttök a’ jámbor papi áldás. Szerenka megrezzent az életet határozó igennél, de győzött a’ megsértett leányi hiúság, ’s az örök szövetség, teljes kivánata szerint, elég románosan megköttetett. Most vissza indulának a’ kastélyba, szótalan mindenik, csak az öreg őrnagy úr emlegeté, mint ösmerte ő legjobban Szerenkát ’s jósolta-meg leendő férjét.

A’ vendégterem ki volt már világítva, dobogó szívvel nyita ajtót Szerenka új férje’ karján, ’s a’ diadal hang, mellyel azt a’ társaságnak ’s kivált Gyulának bemutatni akará, elhala ajkain, ’s e’ lassú szó: „Itt férjem!” alig hallathatá magát a’ zajos vendégek közt. „’S ez legdrágább hitesem” szól egy férfias hang mellette – az ösmerős hang Szerenkát fölrezzenti, rátekint, elsikoltja magát, nyakába ugrik, ’s ez a’ hadnagy’ formaruhájába öltözött – Gyula volt. Hogyan? mikép? ki? mi? hangzék minden felől a’ bámulás’ minden jeleivel, ’s Gyula bemutatá ál-nejét Adél grófnét, testvérét. „A’ ki engem csal, nekem sem vétek azt csalni – mond, keggyel mosolyogva az éledő Szerenkára. – Nekem Füreden elárult mindent az asztalfiókban látott levél, melly gyanúmat, hogy egy kéz’ irása, ’s hogy a’ két Szerenka is csak egy, megvalósítá. Vissza gondolva, hogy mindenütt kellett a’ levélre várnom, természetessé lett, hogy éjjel helyet válthatott Szerenka, ’s Füreden és Bükkösön is mutathatta magát. A’ többi magából értődik. A’ mai esküvés’ tervét I** hadnagy barátomtól tudám-meg, ki előbbi jogomat ’s szerelmemet tudván Szerenkához, barátilag átengedé helyét ’ ruháját, ’s hogy nőmnek se lehessen panasza, legalább az esküvő romános volt, ’s e’ jelenés szinte drámai.”

,Éljen, éljen!’ hangzék mindenfelől a’ teremben, csak őrnagy úr nem érté a’ dolgot, neki még egyszer el kelle mondani azt, ’s még akkor sem akará hinni, hogy Szerenka nem az ő hadnagyát szereti. Mi azonban jobban ösmerve a’ leány-szíveket, szerencsét mondunk a’ boldog frígyre, e’ tanulsággal válva-meg a’ kedves pártól: milly veszedelmes zavart szülhetnek romános eszmék tapasztalatlan szívekben! Azért félre minden káros képzelgéssel – éljen a’ való!

 Szendrő’ táján, 1448diki october’ egyik derült napján, kele át a’ Dunán egy jancsár-csapat, ’s alig jutott a’ magyar partra, sebten ügetve nyargalt a’ mocsáros róna felé. Miután lassanként a’ török lovak’ dobogása elhangzott, ’s csak távol sötétlő lovagok’ árnyai tünedeztek az éjszaki láthatár felől, egy másik hajó érkezett a’ parthoz, mellyből tizenkét fegyveres lovas lépe-ki; öltözetök szerbiai katonákat gyaníttata. Rövid tanakodás után két csapatra oszlának, egyik éjszakra vevé utját, másik a’ Dunapart’ mentében nyugotnak tartott.

Az elláthatlan szélességű folyam fölségesen hömpölyge, ’s alig észrevehetőleg emelkedék-föl a’ homokos part. Beljebb silány fű födte azt, melly lépcsőnként tömöttebben ’s bujábban sarjadzék, ’s végre sűrű bozóttá válván, mélyebb távolban tömérdek nádassá képződött.

„Meg kell őt találnunk e’ vidékben – mond a’ csapat’ vezére, ki most a’ zöld part’ széléhez szágulda, – ott azon hely, hol őt ma reggel a’ halász szárazra tevé. Nehezen merészlett alkonyodás előtt a’ nádasból kimozdulni.”

,Én csak azt hiszem, Ivornik uram – szólt az alattvalók’ egyike, – a’ menekvő már előnyomúlt a’ Temes’ partjához, hol a’ mocsárok, bokrok és szigetek ezer rejtekkel kinálkoznak.’

„Annál jobb – viszonzá a’ vezér – a’ folyam’ mélysége átgázolást, szélessége átúszást nem enged, ’s csolnakot azon laktalan mocsárvidékben nem lelhetni. Kezünkre jut!”

,Igen, kezünkre jut – mond egy másik fölszólaló – ha csak Badina’ völgye felé nem vette útját, hol az utána siető jancsárok’ kardja nem sokára utól éri.’

„Hadd száguldjanak azok a’ bősz forranczok, reá nem találnak; elbiztokban még most is a’ magyarok’ fegyverei közt nyargalásznak. Azonban gyorsan fogjunk a’ kutatáshoz. Talpra legények! Brusnik, te a’ part’ mentében vezesd a’ lovakat a’ Temes’ torkolatáig, mindnyájan ott jövendünk össze alkonyat előtt. Széledjetek-el most a’ nádasba, sólyom-szemekkel vizslassatok. Ki reá vagy nyomára akad, fújja-meg sípját; tőrt vagy buzogányt csak utolsó szükségben használjatok. Rajta, induljunk!”

A’ vezér’ parancsa tüstént teljesíttetett; kevés pillanat alatt az egész csapat eltűnt, ’s a’ nádnak távoli susogása hirdeté a’ különböző irányokat, mellyekre Ivornik ’s társai vonultak.

Hanyatlott már a’ nap ’s még sem hallatszék az elszéledt harczosoktól a’ várva várt síp-hang. Ivornik a’ sűrű nádasnak közepét már meghaladta; boszankodni is kezde, ’s kedvetlenségében közébe vágott a’ töredékeny növénynek, melly nevekedő sűrűséggel gátlá lépéseit. Egyszerre, midőn kardjával néhány marok nádat keresztűl vágna, szemei egy csaknem kerekded szabad nyilásra lövelltek.

Meglehetős szélességű víz-ér rohana-ki az át-elleni nádfalból, a’ térnek közepéig csörgedezve, ’s egy csendes kanyarodás után, ismét rejtekébe visszatért, egy, körűlbelől húsz lépésnyi, szigetet képezvén.

Magas kákával, melly e’ szigetecskében buján tenyészett, félig takarva feküdt ott egy harczos alak. Meglepési lármát ütött Ivornik; a’ termet gyenge szendergésből látszott hirtelen fölserkenni; egy halvány arcz, mellyből sötét hős szemek lángolának. A’ szerb hirtelen megfuvá sípját; a’ harczos pedig fölegyenesedvén, kihúzta a’ fenyegető széles pallost. E’ mozdulás közben válláról lefolyt a’ köpönyeg, és mellén káprázólag ragyoga a’ gazdag lánczon függő arany kereszt. Vállai körűl a’ haj sötét hullámokban habozott, ajkait szakáll árnyazá-be, ’s feketeségével a’ szenvedő arczulat’ halaványságát kitünőbbé tette.

A’ mély tiszteletet gerjesztő alak’ első tekintetésre meghökkenve vonult néhány lépésre vissza a’ szerb, hanem gyorsan magához térve nyílsebességgel szökelt a’ keskeny vízen a’ szigetre, ’s csaknem ugyanazon pillanatban ellenének pallosát erős marokkal megragadva kiáltá: „Foglyom vagy!”

,Tágúlj, pór lélek!’ kiáltá a’ nemes harczos, és sebes mozdulással kapja-ki ellenének kezéből kardját, mellynek fínom éle mélyen vágott annak tenyerébe ’s majdnem hüvelykétől fosztá-meg. Nagy dühvel kapá-ki balkezével a’ szerb övedzőjéből a’ gyilkot, ’s míg a’ lovag két kézzel emelintené pallosát, amaz ellene hajította a’ keskeny hegyes vasat; de ugyan azon perczben a’ lovag’ pallosa keresztűl vágá sisakját ’s fejét egész homlokáig hasítá. A’ szerb vad bődüléssel rohana hanyatt a’ csermelybe, a’ véres fő lebukott a’ vízbe,’s a’ halálnak tompa hangjait mormolá benne, mellyek véres buborékokban emelkedének a’ víz’ fölszinére.

A’ győztes bajosan húzá-ki a’ jobb vállába mélyen hatott ’s kezének minden mozdulatát gátló gyilkot. Épen vizet akara meríteni a’ zavaros patakból sisakjával, sebének kimosása végett, midőn a’ nádasban susogást sejt, ’s belőle üldözőinek közellétét gyanítja. Fölegyenesedvén tehát, magára veszi köpönyegét, ’s ellenkező irányban siet a’ nádasba.

A’ sebhedtnek minden lépése nehéz és fájdalmas leve, vére folyván, a’ sárga nádon csapát hagya maga után. Alig vánszorodván a’ nádasban száz lépésnyire, ijesztő lármát hall maga után, mellyből gyanítja, hogy üldözői azon helyre értek, hol társok’ vére a’ habokat festé. Ekkor a’ harczosnak lelkében egy élénk határozat támada. Kettőztette lépteit, bármint ellenzé is sebe; de alig tett ötven lépést, ugyan azon ösvényen visszajött, kezét erősen nyomván sebére, hogy csepp vér se árulja-el utját. Ekkor ellenkező irányban néhány nádszálat vigyázva félrehajtott, ’s e’ nyíláson lassan átcsúszott.

Alig halada egy nyillövetnyire, emberi szózat’ nesze közelíte hozzá, ’s élénk ropogás támada a’ nádasban. Mozdulatlan álla a’ bajnok, mert az első lépés, a’ legkisebb csördülés, elárulta volna üldözőinek. Már a’ nádon keresztűl piroslott a’ szerbek’ köpönyege, kik boszút lihegve nyomozák a’ menekvő’ ösvényét. Látá ő a’ vad oriás alakokat mellette igen közel elsuhanni; elsőjök örömzajongva követé az új tapodott nád-úton a’ véres nyomot, ’s kővetői fenyegetődve, kardot lebegtetve, mentek vezetőjük’ nyomdokán. Midőn közülök az utolsó is eltünt az üldözöttnek szemei elől, ez halkan a’ sűrű vadonba nyomúlt, hol a’ veszély új erőt kölcsönözvén ellankadt tagjainak, gyorsan félrehajtotta az ellene merevedő nádat, ’s jó negyed óráig küzdött a’ nádtenger’ hullámival.

Végre minden erejéből kifogyva, fájdalmas fohásszal rogyott-le. Halálcsend uralkodék körűle, érzékéi eltompultak, ’s az ájulás’ szendere bocsátkozék lelkére.

A’ nemes harczosnak eszméletlen állapotja több óráig tartott; mert mire a’ sebnek égő fájdalma magához hagyná térni, már egészen bealkonyodott. Ott feküdt ő a’ vadonnak sötét mélyében; a’ nád’ magas csúcsai boltozódtak össze felette, gátolva tőle a’ kék égnek látását; csak néha legyinte a’ szellő, köröskörűl borzasztó süvöltést támasztva. A’ mély csendben a’ farkasok távol ordítása és rókák’ csiholása hallatszott; ’s néha alig néhány lépésnyire robogtak-el mellette e’ kóbor vadak, mellyek martalék után léledezve, tanyájokat elhagyák, ’s a’ nádas’ sötét tömkelegében szerteszét bolyongának.

„Barátim, tudom, kérdezni fogjátok, valjon hol estem-el; keresni fogjátok síromat és tetemeimet – sohajta a’ megsebhedt vitéz. – Ah! ’s ime én itt elhagyatva mulok-ki!” Ekkor hevesen nyilal a’ fájdalom sebén keresztűl, hirtelen reá csapja hideg kezét, ’s a’ mellén fekvő keresztet érinté. Erre egy vallásos érzés futá-el egész lényét. „Nem! – kiált ő – nem vagyok én még elhagyatva; te, öröklétű, közel vagy hozzám! te vagy szabadító, ha bár minden remény kihalt volna is az emberi kebelből” ’s buzgón nyomta jéghideg ajkaihoz a’ keresztet, fölemelkedék ’s a’ vadonban, olly késő éjszakán, bátorkodott néhány lépést tenni.

A’ szenvedő’ lelkébe erőt csepegtete a’ szent vallás, ’s szivébe reményt az éji ég’ világának fénye. A’ térnek eredt ’s körűl néze, ha látna e valahol szállásadó hajlékot. A’ holdnak ezüst fátyola árnyéktalan vonódott-el a’ végtelen felületen kelet és éjszak felé; nyúgoton ezer kigyódzásokban a’ Dunába siető Temesnek tűkör színe csillámlott.

Ezen tájnak tartott az üldözött, remélve, hogy nem sokára valamelly elrejtett halászkunyhóra találand. Beburkoló magát köpönyegébe, mert az octoberi csípős levegő, melly a’ sűrű nádasban kevésbbé vala érezhető, egészen keresztűl járá lankadt tagjait. Egyszerre maga után sebes lódobogást hall; körülnéz ’s egy feléje sebesen vágtató lovagot pillanta-meg. Harczosunk’ jobbja őnként nyúlt a’ pallos után, de azt hüvelyéből kihúzni nem volt ereje.

„Hát nem jösz te ki többé? gyengeségemet szégyenled e, öreg társ?!” mormolá keserű mosollyal. A’ lovas azonban elérte őt, és szélsebességgel háromszor nyargalá körűl mindig szűkebb körben. A’ fáradt harczos összetett karokkal álla a’ sebes kanyarodások’ közép-pontján, ’s a’ lovasnak minden mozdulatit nyugott szemmel kíséré.

Jóllehet tisztán fénylett ’s minden tárgyat világosan kitüntetett a’ hold, még sem vehette-ki a’ harczosnak szeme új ellenének alakját, mert szőrös kucsma vala mélyen lenyomva ábrázatjára, ’s fekete mente fedezé a’ többi termetet.

Azonban karát hirtelen fölemelé az ’s fenyegetőzék a’ markában lévő bottal, mellynek végén hosszú, hegyes kampóvá visszagörbűlt, vas csákány fénylett. Mentéje hátra kanyarult ’s egy karcsú magyar ifjú alak tünt szembe. Öltözete igen egyszerű volt; mellének felső részét rövid ing takará, az alsó tárva állott a’ lég’ viszontagságinak. Sebesen pergeté kezében a’ súlyos csákányt, mintha nehézségét akarná próbálni.

„Ki vagy?” harsoga nyersen a’ fenyegető suhancz’ szava.

,Hunyadi János, az ország’ kormányzója!’ vala a’ harczosnak tompa felelete, ki ezzel félre csapá köpönyege’ szárnyait.

Mint villámtól sújtott hökkent vissza az ifjú magyar, és mozdulatlan mereszkedett a’ fenséges hősre; sőt maga a’ ló látszott ülőjének merevültében osztozni, mert a’ hirtelen visszarántás által mintegy erősen lekötve mozdulatlan állott.

Erőtlen ’s lassan ereszkedék-le a’ suhancz’ kara, ’s néhány percz mulva a’ leghevesb indulat váltá-föl az előbbi kábulást; mert süvegét hirtelen lekapván fejéről, a’ nyeregből egyszerre lepattant, ’s a’ hősnek lábaihoz borúlt.

„Bocsánat! – mondá rezgő hangon, melly gyermekesnek inkább mint férfiasnak tetszett – bocsánat, fenséges uram ’s parancsnokom! az ellenség itt zalámbol… gondolnám, hogy…” ,Fiam! – vága szavába a’ hadfő – a’ veszélyteli idő menti hirtelenkedésedet; kelj-föl, megbocsátok.” Az ifjoncz alázatosan megcsókolván köpönyege’ szegélyét, föláll ’s mondja: „Uram, ha tetszik lovamra fölülni, ez nem olly szép, mint a’ te fölékített méned, mindazáltal engedékeny, tartós, ’s röptében a’ fecskét is eléri.”

,Ajánlatodat köszönettel fogadom,’ mond Hunyadi, ’s a’ nyerítő szürkéhez közeledett. Az ifjú nyeregbe emeli őt, ’s aggódó szemmel veszi észre a’ hősnek sebét ’s tagjainak szertelen bágyadságát. „Hova parancsolod, fenséges uram, hogy vezesselek,” mondá, megfogván a’ fékszárat. ,A’ bátorság ’s nyugalom’ helyére,’ lőn a’ válasz Hunyaditól, ki bú ’s fájdalom-nyomta fejét mellére hajtotta.

Az ifjú hallgatva vezeté a’ lovat, melly mintegy tudni látszék, milly drága terhet visz; azért szelíden ’s halkkal nyomá a’ harmatos fűbe rugalmas lépteit.

Így haladt Hunyadi jó egy óráig a’ rónán, mellyről távolabb délnek a’ mérhetlen nádözön látszott. Végre a’ fájdalmas andalgásba merűlt hősnek valamelly víz’ közellétét árulá-el a’ nedves nyugoti szél; – fölveti szemeit, ’s csekély távolságban a’ cserje és sürű facsoportok közűl kicsillogó folyamnak tükrét pillantá-meg. „Hova vezetsz, legény?” kérdé tompa hangon. ,Oda, hol bátorság ’s nyugalom van, apámnak, az öreg vak Tornáknak kunyhójába.’ „Messze van még?” ,Amott, uram, hol a’ Temes’ medre elvész a’ homályban; ott régi fűzfák állanak, mellyekre apám’ kunyhója dől.’ Az utasok nem sokára elértek az árnyas bokrokhoz, mellyek a’ Temes’ partját környezik. A’ kalauz éjszaknak vevén utját, fáradságosan törtetett keresztűl az alacsony haraszton.

Az agg fűzek széles árnyat vetének a’ folyamra, a’ reves törzsökök bámulandó alakban hajlottak a’ víz párkányára, ’s az ágak a’ hullámba merültek. Néma csend üle a’ sűrű ágakon, csak néha néha robbant-fel fészkéből egy holló az idegenek’ közeledésére, ’s az ágak közt röpdösve czikázott, míg isméti elszenderedtét a’ mély csend jelenté. – Egyszerre egy lantnak hangja hallatszott a’ távolból átlebbenni. Hunyadi föleszmélve kiálta: „Mi az?”

,Szegény vak apám’ lantja,’ felele lassudan az ifjú, kinek hangjában némi gyermekded érzékenyítő vala. Andalító szelíd melodia hagzott-át hozzájok, mintha az elmúlt idő’ sírjából szellemi idvezléssel húzná-vissza az örökre elenyészett órákat; néha néha magasb reszkető hang merűlt közbe, mintha a’ fájdalom’ nyögését ’s könnyek’ omlását utánozná.

Az alatt elértek az utasok egy nagy fűzfáktól alakított homályos körbe. „Czélnál vagyunk, fenségs uram, – mondá az ifjoncz, ’s lesegíté a’ nemes harczost lováról; – várj csak egy pillantatig,” folytatá, ’s a’ cserje’ homályába sietett. Erre nem sokára a’ levelek közt mécs sugár tündöklött keresztűl, ’s az ifjú kalauz, világító nádfáklyát tartván kezében, széthajtja az ágakat, ’s int a’ hadfőnek, ki teljes bizodalommal követé a’ vezetőt.

Egypár lépés ’s átlépett a’ kunyhó küszöbén, mellynek bemenetelét rejtélyesen födözék a’ gallyak. A’ tér’ közepén, a’ padolat’ völgyelegében, izzó szenek valának, ’s nádkévék heverének köröskörűl ülésűl azoknak, kik a’ mérséklett meleget akarák éldelni. A’ hátszínben a’ nádhalmazt födő juhbőrön ült egy ősz, ki az útasok’ beléptekor letette kezéből a’ lantot ’s lassan emelkedék-föl nyughelyéről. Szeme’ világa kialudva lévén, fénytelen szemhártyái élet nélkűl mereszkedének a’ fáklya’ világára. Fölső ajkait ősz bajusz borította, melly a’ ránczos arczokon lenyúlva álláról mellére csüggő ezüst szakállával egyesűlt.

„János, te a’ nyomor’ kunyhójába vendéget hozsz – mondá komoran az ősz, – ki ő? mi végből jön?”

,Apám, egy nemes vitéz, neve…’ a’ fenséges vendégnek intése a’ további szólástól gátlá az ifjonczot; azonban fia’ beszédének folytatására az ősz feszülten látszék figyelni.

„Hm! miért hallgatál-el, fiam, olly hirelen?” folytatá az öreg tudakozólag.

,Bocsáss-meg, apám, segedelmet kell nyújtanom a’ nemes vendégnek, meg van sebesítve.” Ezen szavak után a’ kunyhó’ falára tűzte fáklyáját ’s a’ harczoshoz közeledett, ki fáradtan egy kéve nádra ereszkedék. Ennek válláról a’ köpönyeget levevén, sebét vizsgálá, ’s miután néhány gyógyfüvet reá tett ’s ugyanazt gondosan bekötötte volna, a’ kunyhóból eltávozott.

„Meg van sebesítve?” mormolá magában az öreg, és ismét nyughelyére bocsátkozék. Mély csend uralkodott a’ kunyhóban, mialatt az öreg lantjának egyes komor hangjait halkan csalá-ki. Utóljára félbeszakasztván a’ csendet, kérdi: „Uram, nemde te magyar vagy?”

,Az vagyok,’ lőn a’ tompa felelet.

Ekkor belép János, ’s fölszeletelt dinnyét ’s csekély fekete kenyeret tön a’ vendég’ eleibe: „Egyél, drága úr – mondá – mind ez, a’ mivel neked szegénységünk szolgálhat.”

A’ harczosnak hálás pillanata esett az adóra, ’s kiváncsilag verte-el ehét, mert már két nap óta semmi étel sem üdíté fáradt testét. Kevés szünet után, a’ félbeszakasztott beszéd’ fonalát mintegy megragadva, mondá az ősz: „A’ török csatából jösz úgy e, ’s a’ nagy Hunyadi alatt küzdöttél?”

Egy mély sohajtás volt felelete a’ hadfőnek.

„Te sohajtasz? – Tudom én, hogy a’ nagy hős vezette csatába a’ hon’ fiait; tehát tartok tőle, nehogy sohajtásod a’ magyarok’ megveretését sejtesse.”

,A’ rigómezei csata elveszett.’^*

„Elveszett! – kiált meghökkenve az ősz – hah! ’s hát Hunyadi…?”

,Szerteszét bolyong, üldözve, elhagyatva!’

„Hogyan, üldözve? – szól tüzesen az ősz, és szilajon ugrott-fel nyughelyéről – az, ki a’ hitetlenek’ seregeit olly gyakran tönkre tette, a’ kereszténység’ védfala ’s ótalma, üldözve?” Az öreg ekkor némelly harsány kiáltástól, melly a’ kunyhót kerítő cserjéből hatott-be, félbeszakasztaték.

Ezen perczben hideg szélvihar csapott-be a’ kunyhó’ üregén, ’s a’ fáklyának lobogó lángját lenyomta. A’ keskeny ablaknyílást födöző lepel föllebbent, ’s egy vad marczona ábrázat vérengzőleg vicsorgott-be. Azonban nem sokára a’ lepel leereszkedék, ’s a’ fáklya újra vígan lobogott.

Fölkelt az ifjú, csákányt ragadott, ’s kérdő tekintete a’ hadfőre villant, ki feszült figyelemmel hallgatá a’ még most is beharsogó kiáltást. „Eredj, fiam, – mond végre a’ főharczos – nyisd-meg a’ magamként halál elől szaladó, ápolgatás és enyhűlésért esengő szerencsétlennek vendégszerető kunyhódat.” A’ kormányzó parancsát teljesíteni elhagyá a’ kalibát Tornák’ fia. Néhány pillanat után hallatszott az ifjoncz’ kiáltása: „Ki van itt?” ’s kevés szünet után hangzott a’ külföldi ajkú válasz.

,Uram, nem magyar az; idegen ’s tán egy nyomorék, ki elárultatásodra törekszik’ mond az öreg Tornák. „Attól ne tarts – válaszolá Hunyadi, – ismeretes előttem e’ hang; nem áruló az!” Ezzel elhagyá ülését a’ hadfő ’s a’ kalibának homályosb szögletébe vonúla.

,Ha téged, drága úr, semmi veszély sem fenyeget, megnyugszom; rám nézve ugyan semmi veszély nincs, mert a’ halál nekem olly vendég, kit több évek óta várok.’ E’ szavak után lassú fájdalmas accordban pendíté-meg lantját, mintha panaszhangok által akarná végszabadultát kiesdekleni a’ haláltól. Fölnyílik az ajtó ’s belép a’ Tornák’ fiától vezetett harczos. Magas, széles vállú volt az, kinek megsebesített lecsüggő fejét vitézöv’ maradványa fogá körűl; sebhelyekkel teli arczát sűrű, már őszbe csavarult szakáll borítá, egy rövid széles pallos függe kardszíján, ’s csipőjét fejér széles öv környezé. Súlyos buzogányára támaszkodék, mellyből számtalan vashegyek merevedének-ki.

A’ kunyhóba léptekor sebe’ fájdalmát feledni látszék az idegen, mert feje fölegyenesült, vad zordon arczvonalai kiderültek, ’s mélyen beesett szemei örömsugarat lövelltek. „Hála isten’ – szól végre csendes külföldi hangon – itt nyugalmat lelendek. Ezen hangok nyájasan ’s engesztelőleg hangzanak; az árulás és öldöklés nem tanyáz itt.” Ezzel az öreg harczos, nehogy a’ lantost háborgassa, csendesen telepedik a’ tűz melletti nádkévére, és szemeit Tornákra függeszti, ki a’ hangok’ tömkelegében bolyongva, a’ húrokból bámulandó ábrándos változásokat csala-ki.

„Ezen hangokat régen, hah! már ugyan régen nem hallottam – mormolá az idegen. – Igen, amott éjszakra, szülőföldemen, – ott – ott – – Félre az álmokkal, hisz’, öreg, nincs már neked hazád!” hozzá veté félhalkan, ’s tenyerével végig simítva ábrázatát, farkas-éhhel fogyasztá-el az ifjú által elébe tett étket.

,Ki vagy, idegen? – kérdé hosszú várat után Tornák, félretevén a’ lantot – szólásod nem mutat magyarra.’

„Az nem vagyok – válaszolá tompán az idegen. – Ha ismerni akarsz, nézz ide!” folytatá, ’s leoldja az alatt csipejéről vitézövét, és szétbontván a’ benne rejtezett fejér szőnyeget, az ezen kitünő kehelynek veres jelére mutat.

,Szemeim régen megszüntek a’ lélek’ követei lenni; szólj, mit akarsz nekem mutatni?’

„Azt, hogy én azok közűl vagyok, kik nagy inségből jöttek, és ruháikat vérben mosták ’s tisztogatták!” mondá mély komolysággal a’ harczos, ’s övét gondosan összetevén, csipőjére tekergeté.

,Nem értelek, szólj világosban, melly ország szült?’

„Volt hazám! áldott szép ország, köröskörűl hegyláncczal kerítve, mellyhez ellen nem fére; és ez országban nagy tetteket vittek véghez társaim, nagy ütközeteket víttak, ’s az ellenek’ seregét megsemmisítették! Engem ezen ország száműzött!” Lassan emelkedék-föl a’ kelyhes,^* szemei tündökleni kezdének, és növekedő lelkesüléssel: „Idv a’ tábori^* és orebi atyafiaknak! – úgymond, – kik a’ haza’ virányin estek-el, mert negyedfél nap mulva visszajöve istentől beléjök az életszesz; lábaikra állván, nagy rémülés lepé-meg mind azokat, kik őket láták. Egy erős szózat harsogott az égből ’s mondá: Jertek-föl! ’s egy felhőben emelkedének az égbe! Én pedig, ’s több ezer sorsosim, elhurczoltattunk az ellen’ földére, ott az idegenek’ asszonyai-, gyermekei-, vetései- ’s csordáiért kelle küzdenünk, vérünkkel áztatnunk a’ csatatért, és jutalmunk ’s czélunk egyedűl a’ minket tábori ’s orebi sergeinkkel egyesítendő halál vala! Minden orebita sorsosim az örök Sionban ünneplik a’ viszonlátás’ napját,^* csak én – én maradtam hátra egyedűl!”

,Hogyhogy? – megszólal a’ homályos zugból előlépő Hunyadi – hát vitéz társaid mind elvesztek?’

Egy két pillanatig mordan nyugodtak a’ cseh’ szemei a’ kormányzó’ termetén, azután fejét csóválván monda: „Vezér, nem ismerted társaimat; harczoltak azok mint kelyhes atyafiak, soha sem futamodtak ők meg!”

,Ismersz engem?’ kérdé Hunyadi megütközve.

„Hogy ne ismernélek, vezér! hős arczod a’ kelyhesnek örvendetes; mert te engedted-meg neki az úr’ vacsorájával szokásai szerint élhetni, ’s a’ csatazajban kitűzni a’ kehely’ lobogóját; – vedd köszönetem’, elhunyt sorsosim’ nevében.”

,Beszéld-el azon bajnokok’ sorsát, kik futásomat olly hősileg födözék.’

Tünődve merenge az öreg Orebita néhány pillanatig, az alatt keresztbe vetett karokkal álla előtte Hunyadi; az ifjoncz feszült várakozással függeszté szemeit az ősz harczosra, ’s maga a’ vak pásztor is fölkelt, és remegő léptekkel közeledett az elbeszélőhöz.

„Vezér! seregeid a’ bőszűlt törököknek fölmuló ereje ellen hősileg küzdöttek, két nap és egy éjjel; felőlök e’ bizonyítványt teszi olly harczos, ki negyven év óta számtalan csatákban forgott. Árulás támada, – azonban, elhagyván lobogóidat, az oláhok Amurát’ csatasorával egyesültek, és kicsikarták tőled a’ győzödelmet. Te parancsot adál a’ cseheknek, midőn a’ csatának másod napi estéjén szaladtál a’ tábor’ maradékával, hogy vitéz ellenállással födözzék hátravonulásodat. Mi alkonyodáskor előnyomulánk a’ szekér-sáncczal, és honi szokásunk szerint bekerítők magunkat. A’ mint ezt teljesítettük, sorsosim a’ kocsi-erősség’^* közepén lobogó kehely’ zászlójához gyülekezének össze, ’s az őket hajdan otthon fényes győzödelemre buzdító csatadalt éneklék. E’ közben tompán zúgott-át a’ távolból a’ török tábor’ dulongása. Alig hajnallott, előrohan Amurát csordájával; háromszor támad-meg bennünket, ’s ugyan annyiszor szórják-el lőszereink egymástól csoportjait. Dél volt már, kétezer sorsosimból csak fele álla fegyverben a’ sáncznál, a’ többiek nagyobb részint a’ halál’ hideg karjain vonaglottak. Ekkor Amurát elővezeté a’ gyalogságot, körűlrakatá a’ szekér-várt ágyúkkal, mellyek irtóztatólag dúltak sorsosink’ sorai közt. Kiütöttünk ’s az ásiai sereget megszalasztottuk; százanként hulla az buzgányaink alatt. Hanyatlott a’ nap, a’ tomboló ellenseregek védfalaink körűl táboroztak. Az éh, szomj és sebek lankasztotta kelyhesek’ csapatkája eltökélé, hogy még ez éjjel az örök Sionba költözendik, hol előre ment társaik örök dicsőségben laknak. És úgy lett. Megcsókolván a’ kehely’ lobogóját ’s megszorítván egymás’ kezét, kinyitottuk a’ szekér-sánczot, mellyet az ellen megszakasztani hiába törekvék, ’s ,Hosanna’ énekléssel^* hagyók-el a’ védő szekér-kerítést. Vad ordítással fogada bennünket az ellen; nem sokára a’ fenyegetődő ellenséges tömeg körűlözönlé a’ csekély csapatot, ’s életet megvetve kezdődött a’ nagyobb erő elleni borzasztó csata, ’s íme fejemet találván az ellenes kard, sorsosim’ tetemei közé rogytam.”

„Sötét éj ’s mély csend uralkodék körűlem, midőn a’ halál-szenderből felocsódtam; csak lassú halál hörgés ’s tompa nyögés hatott-ki a’ holt testek’ halmaiból. Fölállottam; homályosan fénylett az éj’ ködéből a’ hold a’ csatatérre. Tábori és orebi elszenderült sorsosimat láttam, kihúzám hüvelyéből a’ mellembe mártandó pallost, nehogy egyedűl magam hijával legyenek azok, mikor az öröklét’ csarnokába költöznek. Ekkor a’ szekér-várra pillanték, melly még előbbi erős helyét megtartá, ’s fölötte látám a’ vallás’ piros kelyhével lobogni a’ fehér zászlót. Belsőmben megszólamlott a’ szellem: ,Utolsó orebita harczos! mentsd-meg a’ vallás’ jelét a’ gúny- ’s gyalázattól!’ És követvén a’ szózatot, a’ testeken ’s vérpatakon keresztűl, a’ szekér-várhoz mentem, melly mint valamelly iszonyú koporsó, mozdulatlan és sír-csendüleg nyúgodott. Reszkető kezekkel vettem-le a’ lobogót, összegöngyölgetvén derekamra kötém, azután búcsút vevén sorsosim’ hideg tetemitől, letérdelve lassan imádkozám: ,Boldogok, kik az úrban múlnak-ki, szenvedéseik után kinyugosszák magokat; cselekedeteik fogják őket követni!’ Igen! ők eltakarítlan nyugosznak az idegen földön, hírök ’s tetteik örökre elenyésznek; honjoknak egy dala, egy hangja sem magasztalja őket, ’s a’ jövendő nemzedék rólok soha meg nem emlékezik!”

Az ősz orebitának rezgő szava elállott, imádkozólag emelé-föl kezeit, ’s barázdás arczán nagy könnyek peregtek-le. Síri csend uralkodék a’ kunyhóban, míg kis szünet után heves ütések durrogtak az ajtón ’s az recsegve nyílt föl.

A’ szélesen kitárt ajtón egy vad termet rohant-be, – a’ megölt Ivornik’ társainak egyike. Megdöbbent a’ szerb, mert észrevevé, hogy várakozásánál számosb a’ gyülekezet. Egy másik vicsorgó alak, magasan lebegtetett gyilokkal, a’ küszöbön állapodott-meg. „Ki innen!” kiált az első, ’s elszaladt. Ugyan ezen pillanatban a’ másik öldöklést lihegő társa a’ gyilkot az összegyűltek’ körébe hajítá; – suhogva röppent az öldöklő aczél, ’s erősen átdöfte a’ vak öreg’ mellét. A’ szörnyedés’ rikoltása követé a’ tettet, de a’ gyilkos és társa ugyan azon perczben tűntek-el.

„Mennyei atya!” rezgett a’ haldokló’ ajkán, ki hörögve hajola előre, és az orebita’ mellére ereszkedék. Ez karain tartotta az igen megsebesedettet, míg szilaj fájdalmában az ifjoncz haldokló atyja’ lábait kulcsolta. Hunyadi ön veszedelmét feledvén, mélyen meghatva nézett a’ csoportozatra. Azután a’ vak még egyszer fölemelkedett, merevedő kezeit imádságra kucsolni igyekezett, ’s hörögve rebegé utoljára: „Atyám…! mennyei… atyám!” fáradtan nyíltak ’s záródtak ajkai, de mozgásokat semmi hang sem kísérte, ’s rövid idő alatt megszakadt lélekzete.

Az elhúnyt öreget lantja mellé fekteté nyomorult fekhelyére az orebita, ’s kezeit tördelve lépett-félre tőle. Az ifjú a’ vértől elöntött testre borult, ’s fájdalmai hangos élénk sírásra fakaszták. Hunyadi a’ sebet megnézte, ’s meggyőzödött, hogy a’ gyilok mélyen hatván a’ szívbe, minden mentő szert sikeretlenné tett. Sohajtva fordúlt-el a’ holttesttől, és saját veszélyteli helyezetéről aggódva, szemei az ősz orebitát keresték, de ez már nem volt a’ kunyhóban.

Lement már a’ hold, és szürkült a’ reggel; kémlelve bujkált az orebita a’ homályos fűzcserjén keresztűl, melly Tornák’ kunyhójától a’ folyam’ partjáig huzódott. Egyszerre, a’ mint a’ sötét sürűből kilépe, egy lángnak fénye ütközék szemeibe, ’s a’ víz’ szélén fényesen lobogó tűz mellett tanyázó hat vad alakot pillanta-meg. Vigyázva vonúlt vissza a’ harczos, és íme közelében egy éles füttyentés harsant; a’ csapat fölugrott ’s közönséges fülhasító füttyel felelt a’ jeladásra. Erre nem sokára a’ cserjéből előugrott az a’ szerb, ki kevéssel előbb Tornák’ kunyhójába első nyomúla, ’s társainak örömzajongva jelenté, hogy ő a’ menekvő’ tartózkodását fölfödözte. Vadúl tombolva forgatták kardjaikat a’ vérszomjas társak ’s indulásra készültek. Az orebita, kinek minden figyelme a’ fenyegető csapatra volt függesztve, egyszerre egy kéznek hatalmas markolatát érzé nyakán, ’s hirtelen egy gyilok hatott oldalába. Sebes fordulat mentette-meg a’ gyakorlott küzdőt a’ szerbnek körmeiből, ki az öldöklő vasat Tornák’ mellébe lökte. Erre az orebita iszonyú gyorsasággal csapta súlyos buzogányát fejéhez, úgy hogy a’ hatalmas csapást azonnal követné a’ szájból tóduló vérpatak. A’ súlyosan megcsapatott hörögve görbűlt a’ földre, ’s az orebita tompa hangon kiáltá: „Idd-ki, álnok kölöncz, az isten’ boszúpoharát, melly részedre töltetett!” Erre saját sebét vizsgálván, észrevette, hogy a’ szerb’ aczéla a’ csipejét környező zászlónak vastag redőjébe nyomult, ’s az által annak öldöklő hatása meghiusítatott.

Az alatt a’ kunyhó’ küszöbén tüzes vagdalkozás keletkezett. A’ pandúrok’ vad csoportja, a’ kormányzó’ tartózkodását fölfedező társ által vezetve, a’ pásztor-lak’ bejárása körűl irtóztató ordítással zajonga. Kardjaik borzasztólag csattogtak a’ széles palloson, mellyel a’ berohanók’ vágásait Hunyadi fölfogá; ki sebének égő fájdalmát feledvén, a’ kunyhó’ falához támaszkodva erősen forgatá aczélját; még Tornák’ fia is, boszú’ hevétől buzdítva, pásztori fegyverét hatalmasan pergeté.

Magasan forgatott buzogánnyal jöve-elő a’ bozótból az orebita is, és erős csapással a’ szerbek’ egyikét földre teríté. Bámulás és rémülés fogá-el a’ csapatot ezen óriási harczos’ láttára, ki már fenyegetődve álla a’ kormányzó’ oldalánál ’s új csatára emelé a’ rettentő hussita-fegyvert ’s összezúzá az ellenség’ legmerészebbikének karját. Ekkor a’ meglepetés által új erőre kapván a’ támadók, dühösen ordítva, kettőztetett bátorsággal rohantak Hunyadira ’s védelmezőire.

„Fuss, vezér, fuss! – kiált az orebita – engedj egyedűl küzdenem a’ gonoszság’ fiaival; hadd oltalmaznom életedet és szabadságodat, míg bírom karomat ’s lelkem e’ töredékeny porházból fölemelkedik az örök Sion’ kapujához!”

,Küzdjünk együtt, vitéz társ, – viszonzá Hunyadi – megszalasztjuk e’ gyávákat!’

„Így tesszük tönkre az örök boszúló’ nevében az Amalekiták’^* táborát! – Derék ifjú, erősen ’s bátran forgatod fegyveredet!” mond a’ kelyhes, midőn észrevenné, hogy az ifjú fejszéje csattanva éré egy szerbnek fejét; de csaknem azon perczben bénította-meg az ifjú pásztor’ jobbját egy csapás, és másik homlokát érte, annyira, hogy ájulva rogyott a’ földre. „Isten hozzád, bajnok vér!” kiálta az orebita, míg Hunyadi a’ gyilkos’ mellébe döfé pallosát. Ekkor egy véres alak toborkált-ki a’ fűz-cserjéből, vígan lobogó fagallyat lebegtetve kezében. Az orebita’ buzogánya által a’ sürűben leütött ’s a’ csatától kipihenő álnok szerb vala ez, ki kábulásából felocsódván, társainak tanyahelyéről pokolbeli szándékkal hozá-elő a’ tüzes üszköt, ’s a’ kunyhó mögé tünt-el a’ küzdők elől. Ekkor a’ hussiták’ vad csatadalát kezdé honi nyelven énekelni az orebita, ’s mintha a’ dalnak minden hangja ébresztette volna erejét ’s bátorságát, egyre rettentőbben dühöngött buzogánya a’ támadók közt, kik közűl már csak hárman valának küzdhetők. A’ kormányzó ’s küzdőtársa’ részére hajolt már a’ győzelem: de a’ kunyhó’ nyilásából fúlasztó füstfelleg tódult-ki; a’ lelkesült harczos’ hangját egyszerre elnyomta a’ rekkenő melegség, ’s míg a’ sötét füstgomoly áthuzódott a’ csatatéren, az ősz orebitának sebekkel teli mellébe méyen merűlt a’ gyilkosok’ egyikének aczéla.

Előbb hogysem a’ beburkoló füsttömeg’ első kábító hatásától magához jött volna Hunyadi, megkötötték kezeit a’ ravasz szerbek, ’s Magyarország’ kormányzója üldözőinek hatalmába esett.

„Foglyotok vagyok – mond Hunyadi, midőn a’ pandúrok mélyebben vezették a’ cserjébe – igen is uratokhoz, a’ hiteszegte kényúrhoz akartok vezetni; hanem szabadítsátok-meg a’ sebhedt ifjút, mentsétek-meg a’ vitéz hatalmas harczost, bizonnyal gazdag váltság-díj jutand érettök, mintha testvéreim ’s rokonim volnának!” A’ szerbek’ egyike, pénz’ szomjától izgatva, a’ füsthullám közé rohanván, néhány pillanat mulva előhozza a’ megsebhedt ifjút, ki mély lélekzetet véve, a’ kormányzó’ karjain veté-föl szemeit. Ekkor hirtelen a’ kunyhónak minden részén kiütött a’ láng; a’ száraz nád, mellyből a’ falak állottak, mintegy fáklya-tábor, magasan lobogott, ’s a’ tűz-ár ropogva hömpölygött a’ tető fölött, úgy hogy az egész tető tűz-kúp gyanánt égne a’ magasban. Az égő laknak küszöbén heverve tünt szembe az orebita, ki vitézövét ’s a’ kehely’ lobogóját magasan tartá-föl megmerevült kezében. „Ott van ő! eresszetek, bocsássatok hozzá!” kiált Hunyadi, ’s a’ harczos’ szabadítására akart rohanni; de az érzéketlen pandúrok fogcsikorgatva tartóztaták erősen a’ megkötözöttet. A’ harmadik szerb most másodszor nyomult a’ füstön keresztűl oda, hol az orebi hős feküdt; ’s már meg is kapá a’ lebegő zászlót: de egyet vonaglott a’ kelyhes’ keze, ’s lassan fölemelkedvén a’ sápadt oriásalak, fenyegetve emelinté a’ hatalmas buzogányt. Meghökkenve vonult-vissza a’ szerb, az orebita ingadozott ’s fél térdre rogyott. A’ lobogóba belé kapott a’ láng, mellynek ropogása közben a’ kelyhes éneket danolván, mondá: „A’ kehely’ lobogója nem jutott a’ becstelen ellen’ kezére…, az orebi utolsó harczosnak diadalküzdésében semmíttetett az meg, mint tiszta égő-áldozat!... Idvezek legyetek tábori ’s orebi sorsosim…! idvezek…!” Ekkor a’ kunyhónak tüzes gerendája a’ szerencsétlen ábrándozónak ősz fejére zuhant, ’s kevés pillanat alatt az utolsó orebita, és a’ kehely’ lobogója, a’ tüzes omladványok közt találák sírjokat.

Mi történt továbbá Hunyadival, mint menekvék ő ki a’ szerb kényúr’ hatalmából, hazánk’ történeteiből eléggé ismeretes.

 Hazánk’ éjkeleti részén zárnak-el a’ Karpát’ bérczei egy vidéket a’ többi világtól; ezen vidék, ha jól emlékezünk, Marmaros és Ung vármegyékbe terjed, és ma Verhovinának neveztetik. Bérczein felhők nyugszanak, ’s míg ormaikat hó világítja, alsóbb oldalait sűrű, vastag fenyűerdők borítják. A’ sziklákról patakok zúgnak-le ’s a’ völgyet mormogva futják keresztűl, ’s míg ott fenn a’ havasi rózsát öntözik, lenn a’ kék nefelejts szí partjaikon éltető nedvet; szóval Verhovina egy hegyi tájék’ minden regényességével bír.

Csaba és Aladár, Etele’ fiai,^* világvivó apjok’ halála után meghasonlának, testvéri harcz lett a’ meghosonlás’ következése, ’s tizenöt napig tartó csatában emészté ön magát a’ roppant hunn hatalom, míg végre számtalan meghódított népek, föllázadván a’ villongó testvérek ellen, elszaggaták a’ teménytelen birodalmat, mellyet csak Etele’ lelke volt képes alkotni és összetartani.

A’ saját fegyvereik által gyengített hunnok most támadó alattvalóiktól is pusztíttattak, ’s az előbb olly hatalmas nemzet bajnokilag szerzett hazájában száműzött lett. Csaba maradék népével kénytelen volt elhagyni a’ Tisza’ gazdag partjait, ’s a’ Volgánál Ásiában üté-föl lakását, erősűlt maradékait boszúra buzdítandó. Aladár pedig a’ testvér csatában esett-el.

Talabor, egy fényes születésű, de még fényesebb tulajdonságú hunn fijú, ki már magának a’ világduló Etelének is kedvencze vala, Aladár’ pártján viaskodott, és serege’ végromlásából, kétségbeesett küzdés után, megmente egy csapatot, mellyel jó szerencsére, ’s talán csak az ön megtartás’ ösztönét követve, vonta magát vissza. A’ Verhovinába érkezett, midőn megtudta, hogy Csaba ezen tájakon költözik Ásiába. A’ szerencsétlen ifjú nem csak idegen ellenségét félheté; neki saját nemzetének a’ másik párttal tartó részétől is rettegni kellet, mert ezeket a’ viszonos gyülölség még dühösebekké tette. Hogy tehát Talabor minden ellenségeitől ment legyen, elhatározá magában az elzárt ’s alig néhány pásztoroktól lakott Verhovinát elfoglalni. Hamar sátorok fejérlének a’ patakok’ hosszában, ’s a’ fáradt paripák a’ buja növésű fűben legelve nyerék vissza előbbi tüzöket, magosabban pedig tehén és juh-nyájak sziklák között keresték az eledelt, mellyet a’ Tisza’ kövér partjain olly bőségben találtak. A’ sátorok’ nyilásainál itt-ott egy szép hunn leány üldögelt, ’s tüzes fekete szemeinek sugarát a’ bú’ nedves felhői boríták; rezegve folyó hangon emelkedék néha énekök, ’s mély szomorúsággal inkább olvadni látszék lelkeikből, mint hangzani ajkaikról. Mindnyájan a’ haza’ vesztét panaszlák; de ez kedvese’ bajnoki halálát is siratta, amaz pedig könnyezve csókolá árva fiacskáját elesett apja helyett. A’ férfiak vad boszús pillanattal jártak dolgaik után, sokan az ormok’ magosán, kardjaikra dőlve, fájdalmas haraggal tekintének azon boldog síkságok felé, mellyeket atyáik hősileg víttak-ki, ’s ők, villongásaik miatt, talán örökre elvesztettek.

Talabor sátorába rejtezve mélyedt-el bujában, melly annál inkább gyötörte őt, minél ragyogóbb bajnoki pályát remélhetett az elveszett hazában; mert fiatal tüzében csak Etele’ diadalmainak folytatására gondolt, ’s örök uralkodásban álmodá a’ hunnokat minden hódított népek felett; ’s most a’ legnagyobb csapás ébreszté őt komor valóra, ’s a’ szerencsétlenség annál inkább megfosztá reményeitől, minél inkább áldozott boldog állapotjában azoknak. Vissza akart erőszakkal rohanni az elhagyott hazába, bár tudá, hogy diadalma lehetetlen, de legalább ott kívánt veszni, hol született, ’s halálig dühösen harczolva a’ boszú’ édes müvében adni-ki lelkét; de népe nem így gondolkodék, ők a’ vándor keletnek még hű gyermekei, egy haza’ elvesztését, ha még képesek valának mást kivánni, nem tarták olly sajnos esetnek, ’s háborúkra inkább zsákmány mint dicsőség ingerlék őket, ’s most, bár boszú lángolt lelkökben meggyőzőik ellen, a’ szerencsétlenség elnyomá bátorságokat; hagyományból tudák, hogy a’ Volga és Kaspium tenger’ partjain, honnan atyáikat a’ diadalmas Balamér vezette-ki, épen olly kövér legelők, olly sík rónaságok terülnek, mint a’ Tisza’ és Duna’ folytában, oda kivánkoztak vissza, ’s míg Csaba’ népe tovább huzódnék, addig elég volt lakoknak Verhovina’ szűk vidéke, melly a’ világ és talán saját szégyenkedésök elől rejté az eltiportakat.

Az ifjú vezér nem soká tűrheté e’ kénytelen nyugalmat sátorában, annak szűk levegője saját bújával vegyülni látszott, ’s minden lehellettel nevelé szomorúságát Talabor’ dagadó keblének; fölugrék az oroszlánbőrről, melly a’ zöld pázsitra terítve nyughelyéül szolgált, elhagyá a’ sátort, el a’ tábort, ’s a’ bérczekre kanyaruló ösvényre bízván magát, elszaggatott szikladarabok ’s egy cserjén által a’ fenyűerdő’ szélére ért. A’ barnazöld sötétbe nézett az ifjú, ’s úgy tetszett, mintha a’ vastag homályban saját érzelmeinek színét találná, mintha ezen erdő’ lombjai testvérileg hajolnának mély gyásza felé. Belépett tehát; az addig eléggé járt ösvény majd egészen eltünt, csak itt-ott mutatván jeleit, hogy valaha emberi nyomok mentek keresztűl rajta; messze lehajló ágak gyakran gátlák az útat, ’s még nem haladhatott messzire, midőn már a’ pagonyból semmi oldalról sem volt kilátás, de érzeteibe mélyedten észre sem vevé ezt Talabor; folyvást tovább nyomúlt elő, míg a’ bajos út annyira elfárasztá, hogy a’ kinyugvást szükségesnek érezte. Széllel tekinte tehát, ’s maga előtt egy roppant nagyságú fenyűt pillanta-meg, melly a’ többiektől elkülönözve állott, de a’ körűle lévő szabad helyet töménytelen ágaival árnyazá-be, csak egy részén engedé lombjai’ ritkasága áttörni a’ nap’ sugárait, ’s az esti harmat’ éltető nyirkait, de ezek azért épen azon egy helyre látszának minden erejöket fordítani, ’s a’ szűk tért minden nemű havasi fűvek, keskeny és apró leveleikkel, a’ legélénkebb tavaszi zöldbe, mint egy bársony szőnyegbe szőve, boríták. Köztök számtalan galambbegy sárgult, ’s itt-ott a’ bérczi nem kora kikeletben elkésett ibolya szerényen hajolt az élénken és legszebb idejében viruló lengenye előtt, mint egy szemérmes leányka süti-le kék szemeit. Mindnyájok felett, majdnem az óriási fenyű’ törzsökéből nőve, királynéként díszlett egy havasi rózsa, ’s alig érezhető szelecske csókolta-le illatát.

Talabor’ érzelmei egészen átváltoztak, midőn e’ varázshelyre lépett; ő, kinek az imént még az egész lét csak bújában élt, egy lágy, majdnem gyermeki, örömet tapasztalt keblében ébredezni, ’s a’ halandó érzékeknek alig ösmerhető szellő, melly a’ havasi rózsában játszott, ’s lengenyék’ hosszú levelein mászkáló fényes bogárka’ szende dongása, bájos énekké váltak, melly nem füleibe, hanem lelkébe zengett. Leveté magát a’ pázsitra, fejét a’ havasi rózsa mellé a’ fa’ mohlepte törzsére támasztván, ’s ím a’ puha mohban egy lábnyomot vett észre, kisdedet és könnyűt, millyet csak egy a’ föld felett ellebegő tündér hagyhat, ’s kevés magosságnyira egy lángoló szív vala a’ fa’ kérgébe metszve; a’ mohon nyughatott hát a’ szép metszőné’ gyengéd lába, míg kezei a’ szív’ kivésésével foglalatoskodtak. Eleinte azt vélte Talabor, hogy ön népének leányai közűl egyiknek műve legyen azon szív; de mellyik jött volna közűlök illy mélyen mélyen az erdőbe, ’s a’ szívnek már több napok előtt kellett vésetnie, a’ hunnok pedig csak tegnap telepedtek-le a’ vidéken. Tovább vizsgálódék az ifjú: ’s a’ pázsitnak egy lenyomott része egy gyöngéd bizonyosan hölgyalak’ körvázlatát mutatá; ide szokott tehát a’ szép vésőné nyugodni. Ha előbb egy eddig idegen érzet simult Talabor’ keblébe, az ottan most egészen úrrá lett; boldogtalannak érzé magát a’ világon, de már nem csupán azért, mert hontalan vala benne; érzé, hogy hiával van egy lénynek, ki megosztván búját, édesítené és szelídebb érzelmeket varázslana keblébe, ’s boldogtalansága bár hasonlóan gyötrő, de nem vala többé olly vad. Betöltve kiváná a’ fölfedezett nyughelyt, oda azon édes terhet, mellynek fekvése alatt inkább összesimultak a’ fűvek, mint lenyomódtak, alatta még zöldebben virítva.

Ezen érzelmek lassanként annyira elfoglalák az ifju’ lelkét, hogy előbbi hatalmas indulatát felejtve, lelke egészen más tájakba látszaték ragadtatni, ’s mintha az álom’ korlátlan világában képzelődése nagyobb szabdságot ohajtana, szendén elszunnyadt. Álmai homályosak voltak, de édesek. Egy lyányalak tündéri bájban lebegett előtte, de mindig csak el nem érhető távolban tekintheté azt. Végre fölébredt, de ébredése álmának csak egy édesebb folytatása látszék lenni; mert az álom’ bájos alakja előtte ült, ugyan azon helyen, hová őt előbb képzelődése szerette volna teremteni.

Néma bámulással tekinte körűl Talabor, a’ gyönyörű leányka mosolygva pillanta rá, mint nyugvásának angyala. A’ lengenyék, az ibolyák, sőt a’ havasi rózsa’ virágai is, le valának tépve, a’ tündér belőlök koszorút font, és saját és saját éjfélszinű hajának selyem szálaival épen most köté össze.

„Gyönyörű leányka! emberanyának vagy e gyermeke, vagy tündér, millyet regéink festenek? kérdé, bámulásából valamennyire föleszmélve, Talabor.

,Szép ifjú, én ezen erdei magány’ leánya vagyok; – oh régen várlak már tégedet!’ felelé a’ természet legtisztább és legszelídebb őszinteségében a’ lyányka.

„Régen vártál? hát ösmersz engemet, mennyei alak?” kérdé nevekedő bámulással az ifjú.

,Ne csodálkozzál, – mondá a’ lyányka, a’ már kész koszorút ölébe téve – még ez életben nem láttuk egymást, de álmaimban szüntelen előttem volt alakod, mintegy ragyogó ködhomályból integetve felém, ’s illyenkor egy magas férfiú jelent-meg, ’s mondá: hagyjam-el atyámat ’s erdei magányunkat, ’s menjek keresni téged a’ Tisza partjaira, ’s ott kebleden fogok boldoggá lenni. De illyenkor egy nyájas hölgy anyai szeretettel hajlott felém, ’s inte: maradjak magányos lakomban, ’s ha a’ szerelem’ tavasza eljő, annak kéjei is fölvirulandanak.’

„Isteni lyányka! – kiálta-föl Talabor – nekem is, csak az imént, megjelentél álmomban, de szebb a’ valóság álmom’ merész képeinél. – Engem az ég vezérelt ide, ki bennünket egymásért ’s egymásnak teremtett.” Oda hajolt a’ remegő lyánykához, gyengéden átkarolá őt, lehelletök összevegyült, szív szíven dobogott, ajkaik mintegy öntudat nélkűl érinték egymást, ’s az első csók’ csattanása tündér-dallá vált lelkeikben.

,Lásd, kedvesem! – mondá a’ lyányka, ki az új örömet egy új édes játéknak tekinté tapasztalatlan szivével – míg te aludtál, én érted munkálódtam; letéptem kedves nyughelyem’ virágait ’s ezen koszorút fontam belőlök, mellyet most kalpagodra tűzök, ha rátekintesz, gondolj mindég Irmára, ki téged soha sem felejt-el.’ ’S beszéde közben Talabor’ kalpagára tűzé a’ koszorút ’s egy közel zöldelő tüskebokor’ töviseivel erősíté-meg.

„Irmám! lelkem Irmám!” sohajtá magas örömében Talabor, ’s keményen szorítá kebléhez a’ lyánykát ’s ajkai homlokára forradtak. – Több pillanat folyhatott-el, míg elmerüléséből az ifjú fölébredvén, tekintete egy férfin akadt-meg, ki a’ szabad hely’ széléről meglepetve inkább mint haragosan néze reájok. Arczának redői, haja és szakálla’ szürkesége öreg korra mutattak; de ez nyilván nem az évek’, hanem bú és szerencsétlenségtől származott.

„Ki vagy te, tisztes férfiú!” kérdé Talabor; de mielőtt az idegen felelhetne, már Irma fölugrott, az öreg’ nyakába borult, ’s örömtől rezgő hangon kezde beszélni, ’s természeti ártatlansága még pirulást sem mutata arczain.

,Atyám! édes jó atyám! lásd megjött az a’ szép ifjú, kiről én olly sokszor szoktam álmodni, itt van ő; itt van ő. Ah! édes jó atyám, csak most örűlök még én igazán, csak most vagyok egészen boldog, – már örökre itt maradjunk, ő és te és én.’

„Nem, gyermekem, az még nem lehet – mondá szelid hangon atyja. – Talabor, én régen ösmerlek: felsőbb hatalom választott téged Irmám’ jegyesévé. – De menj, Irma, neked még kedvesednél lenni nem szabad, rövid ideig várj, ’s aztán örökre együtt lehettek, de most menj lakunkba.”

,Édes jó atyám…!’ könyörge Irma.

„Tiszteld atyád’ akaratát, én csak javadat kivánom, és most menj.” Végső szavát feddőleg ejté az öreg, Irma távozni akart, de léptei haboztak, ’s most tapasztalá először éltében, hogy atyjának engedni néha nehéz is lehet. „Menj, édes gyermekem – folytatá szelidebben az öreg – én addig Talaborral csak a’ te javadról fogok beszélni.” ’S Irma ment; de eddig olly könnyű léptei megnehezűltek, minduntalan visszatekinte, míg az erdő’ sürűsége elrejté kedvesét.

„Talabor! – kezdé az öreg beszédét, miután Irma eltávozott – hallottad valaha hírét Dalmának?”

,Dalmának! – felelé az ifjú – ki olly híres és kedves vezére volt a’ világvívó Etelének? hogy ne hallottam volna? ő, számtalan vitéz tettei után, a’ nélkűl hogy tudatnék hová, eltünt az övéi közűl.’

„Úgy van – folytatá az öreg – azon Dalma én vagyok. Halljad boldogtalan történetemet: egykor sorsom egy tündérrel hozott össze, szépsége elbájolt, ’s ő a’ halhatatlan lény is vonaték a’ halandó ifjú felé; találkozásunk szerelemmé olvadt, havakat, éveket töltöttünk együtt, az ember- és a’ tündér-világtól elválva, itt e’ magányos tájékon, mellyet nőm’ hatalma egy örökös tavaszban virúló vidékké változtatott; én az emberek’, kedvesem a’ tündérek’ köréből ragadta-ki magát, ’s csupán szerelmünkben boldogok, nem vágytunk hozzájok. Senki sem tudta sokáig hollétünket, és addig boldogok is valánk; de Elma, ez volt hölgyem’ neve, már ösmerkedésünk előtt egy hatalmas, de gyűlölt tündérnek volt eljegyezve, ez végre fölfedezé rejthelyünket, ’s iszonyú zivatarként csapott reánk; csupán a’ szerelem volt életünk’ ótalmazója; de az erőszakos bűbájos’ haragját egészen elkerűlni lehetetlen volt. Elma büntetésűl, mivel a’ tündérnek adott szavát megtörte, elragadtaték tőlem, ’s azóta a’ tündérhon’ gyönyörűségeiben egy örömtelen életet él, csak álmainkban jelenik-meg, vígasztalni emgemet és óni gyermekét. Én pedig és Irma, akkor csak egy éves gyermek, ezen magányban valánk kénytelenek maradni, egy szomorú végzés’ következésében. Irmának halandó lyányként kell felnőni, tudatlanságban magasabb származása felől, ’s reá nézve még ez vala a’ balsors’ határozása: ha tizenhatodik éve előtt egy ifjúba fog szeretni, szerelme a’ földi szenvedély’ minden bajainak ki leszen téve, ’s ha hűtelen lesz első kedveséhez, én és Elma örökre el leszünk szakadva, és mind magát, mind azokat, kik szépségének hódoltak, szomorú vég várja. De ellenben, ha az első szerelemnél próbák után is hű marad, úgy boldog lesz kedvesével, ’s én ismét ifjodva, egy új boldogabb életet fogok élni Elmám’ kebelén.”

„Zivatar között görgött a’ sors’ változhatlan szava völgyünkbe; Elma ’s a’ bűbájos eltűntek, ’s a’ tájékon csak az örök tavasz maradt-meg, mint az előbbi boldogság’ emlékezete. Azonban annyira ment még is a’ tündérek’ kegyelme, hogy a’ vidék zárva lön minden halandó előtt, ki a’ szellemvilággal szövetségben vagy rokonságban nincs. Így, Talabor, te vagy az első idegen, ki tizenöt év óta magányunkba jösz, ’s te is csupán azért, mivel ősnéd egy hatalmas tündér volt. ’S még csak három nap folyjon-el szerencsésen, Irma betölti tizenhatodik esztendejét, és a’ varázs, melly rémként lebeg szerelme felett, el lesz oszolva. Most tehát tudod állapotunkat, azért távozzál, mert a’ végzés azt is akarja, hogy idegen férfi magányos lakunkba ne nyomuljon. El kell válnod még három napra Irmától, ’s aztán örökre az övé vagy. Magam fogom őt táborodba vezetni, ’s boldogúl térünk vissza a’ bakui^* sivatagokra őseink’ lakába.”

,És szerelmem’ első pillanatja elválás legyen?’ kérdé kitörő fájdalommal Talabor.

„A’ sors úgy akarja; de csak három napig. Addig is nézz azon koszorúra, mellyet Irma adott, míg az élénken virulni fog, a’ lyányka hű hozzád, és boldogságod is virul, de ha az hervadni kezd, boldogságod is hervad, és Irma hűtelen.”

,Irma hűtelen! – vága Dalma’ beszédébe Talabor – ’s lehetne e ő, az ártatlanság’ képe, hűtelen?’

„Ő még három napig csak gyenge halandó leány, egy ollyannak hiúsága pedig gyakran csak játékká teszi a’ szerelmet ’s egy sohajtássá a’ hűséget, mellyet a’ szellő mindenfelé vihet. De őrzeni fogom kincsedet, ’s reménylem, három nap mulva ismét tisztán fog kebleden ragyogni. Most azonban én Irmához megyek, távozz te is ’s várd békén a’ rövid időt. Élj boldogúl, – ’s utánam ne jőj!”

,Végtelen az nekem!’ sohajtá Talabor, de az öreg már eltűnt. Forró csókokkal hinté-el a’ fába metszett szívet, ’s úgy érzé, mintha az melegülni és dobogni kezdene lángoló ajkai alatt. Késő alkonyig mulatott szerelmébe mélyedve a’ kedves helyen, ’s csak a’ homály kényszeríté őt a’ távozásra. Alig lépett-ki a’ fenyű által árnyazott szabad helyről, ’s már számos kürt riada fülébe, mellynek hangja a’ tündéri hely’ csendébe nem hathata, ’s hamar őt kereső embereire akadt, kik a’ nem várt ellenség’ közeledését jelenték. Talabor sietett a’ táborba, ’s megtudá, hogy délről egy sereg nyomúlt elő, melly azonban meglehetős távolságban a’ bérczek’ tövében tábort ütött, alkalmasint az éjszakát ott töltendő. A’ hunnok ezen kellemetlen tudósítás miatt fegyverben tölték az éjt, de az ellenség nem mutatkozék. Hajnal felé kémeket külde Talabor, kik nem sokára egy fogollyal tértek vissza, kinek szénfekete színe nyilván vallá nemzetségét. Kérdőre véteték az idegen ’s tőle következők tudatának-ki.

Daraghán, hatalmas szerecsen király, messze hazájában meghallá Etele’ királynak hirét, ’s teménytelen dicsvágya föltámadt ellene. Sereget gyűjtött, ’s tömérdek kincseivel határtalan tengereken hajózott által, megküzdeni a’ világhódító hunn királlyal. Mire megérkezék, már vége vala a’ példátlan nagyságú hunn birodalomnak, kiküzdve Csaba és Aladár’ halálcsatájok, ’s a’ lázadt népek a’ meghalt nagy király’ bíborát rongyokra szaggaták, mintha nehéz volna száz nemzetnek azon teher, mellyet évekig egy ember viselt. A’ kevély szerecsen király megveté harczolni azok ellen, kik mint ebek marakodtak a’ véletlen talált koncz felett, ’s a’ földet ostorozó nemzet’ elköltöző maradványai után nyomúlt.

Utában megtudá Daraghán, hogy a’ hunnok’ egy része Verhovina’ vidékén telepedék-le, ezek ellen fordítá erejének egy részét, míg a’ másik Csabát nyomozta. Ezen had tehát, mellyet Daraghan személyesen vezérelt, vala az ellenség, melly a’ hunnokhoz olly közel táborba szállt.

Talabor készen álla, de egész nap hiában várakozék, sőt este felé a’ szerecsen had őt kikerűlve tovább vonúlt.

Asztragor vala neve azon hatalmas bűbájosnak, ki Elmát nőül kivánta venni. Azóta minden módon törekedék boszút állani megvettetéseért, de a’ vigyázó Elma meggátolá gonosz terveit, ’s gondosan őrzé a’ szent magányt, melly kedveseit rejté a’ világ előtt. Most, midőn Daraghan megjelent, volt legkellőbb alkalom a’ boszúra. A’ szerecsen király’ elei hatalmas bűbájosok valának, ’s maga elég mélyen avatva fekete mesterségökbe, tehát a’ varázsvölgy előtte nyíltan állott, ’s ő egy heves szenvedélyes férfi, bizonyosan fölverendő leszen annak üdvét, ha a’ bele rejtett tündéri szépségről valamit hallani fog. Asztragor tehát megjelenék a’ szerecsenek’ táborában, és fölfedé Irma’ szépségét és lakát a’ király előtt; ez, a’ nélkűl is tudván, hogy a’ hunnok ha futnának, Csaba után küldött csapatába fognának ütközni, tovább nyomúlt, a’ bűbájos’ tanácsára, seregével, egy része felé a’ hegységnek, melly közelebb esett Dalma’ magányos völgyéhez, és hadát megszállítván, Asztragor’ kíséretében a’ leírt tájék felé indult. Midőn a’ tündérkör’ határihoz értek, Asztragor, kinek belépni a’ sors által tiltva volt, megállott, és Daraghan egyedűl ment tovább.

Dalma és leánya egy barlangban laktak, mellyet Elma’ tündéri hatalma és szerelme, minden kényelemmel ellátott. Fölűle egy patak zúga-le, ’s alól egy szikla-mederbe gyűlvén, hegyitavacskát képeze, mellynek habozó kristályvizét számtalan csillogó halak élénkíték, míg hullámain a’ körűl magasló fenyűk’ árnyékai reszkettek. Ezen tó’ partján állott Irma, épen visszatérve azon helyről, hol tegnap Talaborral találkozék ’s ma hiában várt reá. Itt pillantá-meg őt Daraghán, ’s újságvágya, mellyet Asztragor’ leírása keblében fölingerelt, hirtelen a’ legvadabb lángoló szerelemmé vált. A’ bámulástól mintegy dermedten állott egykét pillanatig, aztán viharként rohant a’ lyányka felé, erőszakosan átkarolá ’s el akará hurczolni a’ segítségért sikoltót.

Dalma a’ barlangból leánya’ kiáltására előrohant, de haszontalan volt megmentésére minden törekvés, mert a’ szerecsen’ súlyos és ifjú erőben dús kara hamar legyőzé a’ természetlenűl elaggott hunnt. Daraghánnak egy buzogány csapására ájultan rogya-le Dalma, a’ király pedig rohanva sietett szép zsákmányával, ki hasonlóképen ájultan dőlt vállára, ’s minden baj nélkűl ért-el táborába, előbb a’ tündérvölgy’ határain egyesűlvén a’ vad kárörömre lobbant Asztragorral.

Talabor epesztő boldog álomban tölté a’ napot, előtte kalpaga, ’s szemei a’ mindig élénken viruló koszorún függöttek; így az egész nap ’s a’ következő éj elfolyt. Éjtszaka, midőn a’ sátor’ homálya látni nem engedé, tapintással akart meggyőződni a’ füzér’ virúlása felől, ’s midőn ezt a’ hajnal’ első sugára még egész eleven díszében világítá, elragadtatva nyomta szivéhez, ajkaihoz, lecsókolva a’ virágokon tündöklő harmatot.

A’ hunnok folyvást készen állának a’ csatára, Talabor megvizsgálta seregeit; de az ellenség nem mutatá magát, ’s a’ koszorú Talabor’ fején a’ nyári nap’ egész hevének kitéve, még inkább virulni látszék, midőn egyszerre egy forró fojtó szél’ zúga éjszakkeletről, melly, mint volkán’ lánglehellete, szédítőn és kábitón lepé-meg az ifjút, míg emberei semmit sem éreztek; a’ kalpagot leveté Talabor’ fejéről ’s lábaihoz csapá; hirtelen fölemelé azt a’ hunn vezér, de vele örök kínokat emelt lelkébe, mert, hajh! a’ koszorú’ virágai hervadva zsugorodtak össze, ’s a’ száraz tövisek élénk zöldben kezdék leveleiket hajtani, mint a’ kiírtott rény’ helyén buján szokott csirázni a’ gonosz.

Szót nem lelt az ifjú’ fájdalma, nem bírt az kiömleni, mert benn inkább háborogtak szenvedélyei, sugártalan éjbe borítva boldogságát, mintsem ideje lehetett volna érzéseit, mellyeknek mindenike egy fájdalom’ tengere volt, beszédbe foglalni. Némán rohant az erdő felé, és serege csodálkozva nézett utána, ’s mire többen föleszmélve követték, már sebes futásában tovább haladt, mintsem elérhették volna, ’s hamar eltűnt az erdő’ homályában.

Boldogsága’ helyére érkezék Talabor; de milly kietlen vala az mostan! Még csak a’ fa zöldellt, alatta a’ hant veresbarnává aszott, a’ moh elcserepesűlt, ’s a’ szív végig vala hasogatva. Tovább rohant az ifjú azon táj felé, merre első összejövetelekor Irma ’s az öreg eltávoztak; de a’ tündéri hon’ előbbi gyengéd illatokat lehelő légköre tikkasztó és lélekszorító lett, mint elzárt hegyiüregekben szokott lenni, hová frisítő szellők nem hatnak. Végre azon tájra érkezett, hol Dalma’ barlangja feküdt, az öreg a’ tó’ partján ült, annak vizével mosva fejének veszedelmes sebét.

„Jó öreg, Etele’ lelkére, Etele’ istenére kérlek, szólj, mi történt Irmával?” riada-föl Talabor.

,Keresd őt a’ szerecsenek’ táborában, és hagyj engemet meghalni!’ volt töredezett válasza az öregnek.

„A’ szerecsenek’ táborában? hogy’, miként?”

,Ne kérdezd – viszonzá Dalma; – menj seregedhez, támadd-meg az ellenséget, és ha Irmát elragadtad kezéből, talán még könyörűl szerencsétlenségünkön a’ tündérek’ hatalma.’

„Élj hát boldogúl, öreg! engem mint diadalmast, vagy soha sem látsz!” kiáltá magánkivül Talabor, ’s rohant tábora felé. Az erdőben hamar embereire akadt. Ez alatt új kémek tértek vissza, kik megtudák a’ szerecsenek’ állását; föltámadt tehát egész hadával Talabor, ’s mint bérczi zivatar huzódék ormokon le, ormokon föl, kardja’ villámaiban és nyila’ menyköveiben pusztítást hordva az ellenségre, ki boldogságát tiporta.

Daraghánnak, táborába érvén, első gondja vala Irmát ijedéséből kigyógyítani, mi nem sokára meg is történt, de helyébe a’ lyányka’ utálata és megvetése rablója iránt, egész mértékben lépett. Hiába pazarlá Daraghán beszédének minden hatalmát, minden csábító műfogásait, fényes igéreteit, utálat és megvetéssel jutalmazá mindezt a’ lyányka. Már nyájasság’ sikeréről kétségbe esve, ’s készen kényszerítő eszközökhöz nyúlni, aggódék a’ szerecsen király, midőn ezt észrevévén társa Asztragor, a’ hatalmas bűbájos, ki jól tudá, milly nagy nyereség volna részére, ha Irma önkényt lenne hűtelen, tanácsával iparkodék őt segíteni.

„Roszúl ösmered a’ nőnemet, kedves Daraghánom – mondá Asztragor – gyakran megveti a’ legderekabb férfi’ szerelmét, de soha vagy csak igen ritkán áll ellent, ha hiúsága fölingereltetik. Mutasd neki egész királyi fényedet, borítsd-el gyöngyökkel, drága szövetekkel, állítsd gyémánttól, aranytól ragyogó királyszékedre, vétesd körűl rabszolgákkal, kik mélyen hízelegve magasztalják méltóságát; varázs hatalmunk tüntesse lelkébe mind az országokat, népeket és kincseket, mellyeken mint királynéd uralkodni fog; ’s nem kellene női lélekkel birnia, nem egy föld’ szülöttnéje’ szenvedélyével, hogy tovább is makacskodjék.”

,Jól van, Asztragor – felelé a’ fekete király; – segíts tehát te is, kifejtem egész pompájában fölségemet, hogy hatalmam és kincseim víják-ki azt, mit személyem megnyerni képes nem vala.’

Úgy lett. A’ legdrágább öltönyök adattak Irmának, dúsan ruházott rabnők öltözteték őt a’ határtalan ékességbe, ’s bámulva tekinté a’ leány a’ még soha sem látott pompát testére simulva új fénnyel ragyogni szépségén, mellyet csak most kezde ösmerni, a’ rabnők’ magasztalásai által tétetvén figyelmessé.

Nem sokára Daraghán is megjelenik ’s alázatos viselettel vezeti Irmát a’ tündöklő trónra. A’ sátor’ kárpitjai fölvonattak, ’s az egész szerecsen had ragyogó fegyverkezet’ és díszes öltözetekben terjedett-el szemeik előtt, a’ nap ezer meg ezer mellvason és sisakon tündöklött vissza, mellyek arannyal és ezüsttel elöntve vakíták a’ szemet; a’ reggeli szél tarka lobogó tollakkal játszott, ’s a’ délczeg paripák alig zabolázható tűzzel állának, minden szablyavillanáskor rohanásra készülve.

Rabszolgák terhesen megrakott tevékkel közeledtek, ’s arczaikra borulva drága ajándékokat rakának Irma’ lábaihoz, mellyek mind számára hozattak, ’s még többek és szebbek fognak hozatni, ha ő Daraghánnak neje, királynéja leend.

„Édes szép Irmám! – monda a’ mennyire vadsága engedé, szelid hangon a’ szerecsen király – fogadd-el mind, mint szerelmem’ jelét, mert nélkűled ennyi hatalom, ennyi kincs mellett is boldogtalan leszek.”

Irma, ki először életében tapasztalá a’ világ’ pompáját, alig érté a’ király’ szavait, lelke egy sugárává látszott lenni az előtte elterülő fénynek, annyira elmerűlt abban; nem szólott ugyan, de nyájas örömmel pillanta Daraghánra. A’ bűbájos a’ jelen pillantatot sokkal kedvezőbbnek vélé, mintsem tanácsosnak tarthatta volna a’ gyenge lyányka’ szív-vivásán tágítani. Jelt ada a’ királynak, ’s varázs-vesszeje legott távol földeket teremte-elő. Szerecsenország terűlt-ki forró egének egész pompájában, számtalan roppant városok arany kúpjaikkal^* csalák magokra a’ nap’ sugárait, a’ folyamok’ fövenye aranytól tündöklött, ’s a’ tenger gyöngyöket hányt partjaira, a’ hegyek’ belsei megnyíltak, ’s gyémántok, rubinok, szmaragdok és számtalan más nemes kövek, egy határtalan fénnyé olvadva, tündöklő napvilággá tevék homályát. A’ pálmák alatt ösmeretlen bájú virágok illatoztak, míg széles levélkoronájokon, madarak ringaták magokat, fényes tarkaságú tollaikat a’ napon ragyogtatva.

Töménytelen nép tolongott zúgva és pezsegve az útakon és útczákon végig, ’s mindnyájan két képnek, mint fejedelmöknek, mély alázatossággal hódoltak; a’ két kép pedig Irmát és Daraghánt ábrázolá.

„Akarsz e mind ennek urnéja, királynéja lenni?” kérdé a’ szerecsen Irmát.

Irma ismét nem felelt, de imádója’ kérdése egy eddig ösmeretlen vágyat gerjeszte szivében; ő látá a’ földi hatalom’ földi méltóság’ fényét, ’s érzé, milly nehéz lenne azokat tovább nélküleznie; szivét ugyan semmi sem voná a’ szerecsen felé, de lelkét elragadta az uralkodás’ hiú szomja, ’s hajlandó vala egyesűlni azzal, ki neki ezt adhatá, sőt ajánlá is. A’ sok ragyogó újságtól elfogódott lelkében Talabor’ emlékezete nem homályosult-el ugyan, de csupa ártatlanság és tapasztalatlanságból nem tudá milly bűnt követ-el, ha kezét másnak nyújtaná, szíve’ jóságában fogalma sem volt a’ hibáiról, ’s nem is képzelheté, hogy hűtelen leend kedveséhez, ha egy hatalmas ország’ királynéja lesz, ’s így gyenge fejét az elébe varázslott felség egészen elkábítván, képtelen lön további védelemre.

„Egy szóval mondd csak, akarsz e királyném lenni? ’s ennél még tízsszerte nagyobb pompával vezetlek országomba” ismétlé kéréseit Daraghán.

Irma még habozott, de éltében először elpirulva tekinte egy futó pillanattal a’ királyra.

„Nyújtsd ide szép jobbodat, te már királyném vagy!” mondá a’ szerecsen ’s megragadá Irma’ kezét, ’s a’ lyányka nem voná azt vissza. – „Tiszteljétek az új királynét!” kiálta Daraghán, ’s harsány örömriadás rázá-meg a’ levegőt, ’s Irma, – a’ boldogtalan Irma – királynénak hagyá magát üdvezleni.

„Hagyjátok az ellent, mi haza térünk!” kiálta a’ boldog Daraghán, ’s indítá seregeit. A’ sátorok hamar fölszedettek, ’s az egész had úton volt; a’ király Irma’ oldalán, ki a’ hosszú fényes sorokon tetszőleg legelteté szemeit.

Daraghán’ öröme nem vala sokáig zavartalan, mert csak hamar jelenté előserege a’ hunnok’ ijesztő közelítését.

„Jól van! – kiálta a’ vad szerecsen – még diadal is koszorúzza királynémat, az ifjoncz Talabor’ feje diszítse királyi lakomat.”

,Talabor? én őt szeretem, ne bántsd őt, királyom!’ riada-föl elmerüléséből Irma.

„Ösmersz engemet? – szóla mély, majdnem fenyegető hangon Asztragor, ’s a’ lyányka hűledezve függeszté rája szemeit. – Már késő megtérned, hűtelen levél első kedvesedhez, ’s a’ sors azt határozá, hogy ez életben őt többé át ne karold.”

Irma megösmeré azon férfiút, ki őt álmaiban távozásra inté, ’s remegve kezde hinni szavainak. Csak most gondola szerelme’ egész erejével Talaborra, ’s gyanítá, milly rettenetesen véte első hajlandósága ellen, nem mere többé Daraghánra pillantani, félt, ’s nem tudá mitől; reszketett, és nem tudá miért, és szinte könnyebben érzé magát, midőn a’ szerecsen király, rövid bucsúvétel után, a’ nélkűl hogy a’ történteket rendelései közben észrevenné, elvágtatott.

A’ hunnok már lerohantak a’ bérczoldalról, mellyről a’ szerecseneket megpillanták, előttök a’ vitézség, szerelem és boszú’ tüzében is lángolva Talabor.

„Föl, bajtársim! – kálta ő – ezen idegen fajzat Etele ellen fente vasát; de mutassuk-meg, hogy végső romlásunkban is elég erősek vagyunk őket összetiporni. Csak hunn győzhette-meg a’ hunnt!”

A’ csata rövid volt, a’ felbőszűlt hunnok’ szakadó hatalma hamar fölbontá a’ szerecsenek’ rendeit. Talabor’ szablyáját a’ halál látszék köszörülni, ’s Daraghán, minden erölködése mellett, kevés idő alatt halva látá serege’ nagyobb részét, mert a’ hegyi szűk vidéken kevés út lévén a’ futásra, sűrű áldozatai lettek a’ hunn szablyáknak. Asztragor és a’ király’ bűbájait pedig tönkre tevé Elma’ vigyázása.

Látván a’ szerecsen népe’ végveszedelmét, Irmához vágtatott, nyergébe emelé a’ reszkető leányt, és iramlott vele, csak néhány embere kiséretében, az üldözők előtt. De Talabor szemmel tartá a’ rablót ’s nyomban üldözé.

Felettök pedig két felhő kavargott; az első sötét fekete, mintha az ég’ minden villámait vad keblében hordaná; a’ másik világos és ragyogó, mint szép hajnalokon fényleni szokott. Az első homályt akart a’ futó szerecsen után borítani, de a’ másik’ sugárai fölvilágosíták az üldözőnek az útat. Végre, mintegy kifáradva sikeretlen munkájában, ’s belőle gúnykaczajjal harsogott Asztragor’ szava: „Hiába törekszel utánam; leányod hűtelen ’s a’ végzés szerint elveszett.”

,Nem, nem! – felelé a’ ragyogó felhőből Elma – imádságomra könyörű lett a’ sors’ istene, halljad végzését!’

’S magosan felettök zúga egy dörgő szózat: ,„Asztragor! csak azon folyamig terjed hatalmad, ’s túl rajta ment lesz Irma kedvese’ karjaiban, mert természetfeletti módon csábítátok-el hűségét.”’

„Köszönöm az intést! – harsogá Asztragor’ gúnyszava – használni fogom a’ rövid időt;” ’s lezúgott a’ földre, az újra éledő örömbe merűlt Elmától észre sem vétetve.

Töb órákig futott az űzetett ’s utána az üző, midőn egy helyi folyam gátlá útjokat. Daraghán’ társai már mind elvesztek, maga a’ király pedig habozás nélkűl veté magát kedves terhével a’ folyamba. Talabor utána, ’s már a’ folyam’ közepén kardját emelé, hogy fejét hasíthassa a’ rablónak, midőn egyik a’ parton maradott emberi közűl egy nyilat röpíte a’ szerecsen király után, gátlani annak szabadúlását; a’ nyil halálosan csapott Daraghán’ lovába, a’ mén elveszté tartását ’s a’ feldagadt folyam’ árjaitól elragadtaték: Irma ’s a’ szerecsen a’ habokba tüntek Talabor’ szemei elől. Őrülten úsztatá fáradt paripáját utánok az ifjú, ’s vigyázatlanúl azon örvénybe jutott, mellyben kedvesét kanyargatá a’ földuzzadt folyó; lesodrák nyergéből a’ kavargó hullámok, ’s kevés perczek mulva ismét fölveté őt – de halva és holt kedvesét keményen átszorítva. Asztragor, ki egy hunn’ alakjában vette a’ nyilast rá, hogy Daraghán után lőjön, mérges hahotával rohant-el a’ folyam felett ’s eltűnt. – Elma, kedveseit siratva, vonúlt egy tündéri magányba, hol a’ sors őt Dalma’ haláláig fogva tartá. – Dalma egyedűl maradt a’ tájon; sebéből valamennyire felüdűlvén, a’ sereg után ment, ’s a’ hunnoktól megtudá leánya’ szerencsétlenségét. A’ hunnok, vezérök’ veszte után, Ásiába költöztek, de ő eltemeté kedvesei’ föltalált testeit, ’s még sok évekig volt bús remete sírjoknál, míg a’ halál megmenté fájdalmaitól. A’ folyamot pedig, mellybe a’ szerelmesek vesztek, az eltakarodó hunnok szerencsétlen vezérök után nevezték, ’s maig is Talabor’ nevét viseli Marmaros’^* ezen folyama.

Daraghán halála’ perczén elátkozá minden hatalmát és kincseit, ’s a’ föld tüstént megnyílt tábora alatt ’s elnyelé a’ teménytelen gazdagságot; némelly terhelt tevéi már a’ hunnok’ hatalmában valának, ezek mintegy dühödten szakaszták-el magokat vezetőiktől, ’s utól-érhetetlenűl iramodtak szét a’ vidéken, ’s messze szórák-el a’ gyémántokat, mellyekkel rakva valának. De ezeket is eléré urok’ átka, mert elvesztve eredeti fényöket és keménységöket, azon kristály forma kövekké változtak, mellyeket ma marmarosi gyémántoknak nevezünk.

Ez a’ verhovinai tündér-monda. – A’ hivők azt teszik hozzá, hogy azon marmarosi leány emelheti föl a’ szerecsen király’ minden földalatti kincseit, ki egyetlen kedvesét mindig és híven szerette. De a’ kincs még mindig Verhovina’ mélyében fekszik; természetes következés tehát, ha a’ mondának hinni akarunk, hogy még Marmarosban hű szerető leány annyi századok óta nem volt, – de nem is lehet csodálni, mert Marmaros nem költemény, leányhűség pedig csak költeményekben találtatik. Ha illy hű leány találkoznék, és szerelmi boldogságában a’ kincsekre sem vágyna, a’ monda szerint a’ marmarosi gyémántok tüstént visszanyernék előbbi fényöket és keménységöket, innen kiki átláthatja, milly hasznot és dicsőséget árasztana hazánkra egy marmarosi híven szerető lyányka.

 Csendesen és simán folyt a’ Duna lombkoszorús partjai között, ’s apadt árjai’ közepén egy kerekded homok szigetet tüntete ki, melly puszta minden növényi dísztől, ’s csak igen kis vízzel látható, egyedűl azért látszott a’ víz’ vándor madarai tiszta fövenyén megpihenni ’s futosni kiszálljanak. Az egész táj ünnepélyes csendben várá az alkonyt, ’s egészen hallgatásba látszék merülni; mert a’ béke ’s csend’ zavarója – ember nem láttatá magát. Azonban e’ magány ’s csend’ ünnepe nem tarthatott soká. Egy lenge csónak bontakozott ki a’ bal part’ bokrai közűl, ’s könnyű gyorsasággal befelé haladott. A’ hajós egyedűl volt, talán egyike a’ vidék’ halászainak, de készületei most egészen ellenkezőt mutattak szelíd foglalkozásival; mert alig éré el a’ leírt szigetet, gyalom helyett két villogó kardot emele ki csolnakából, ’s egymásnak éllel úgy helyezé a’ kis sziget’ szélére, hogy markolataik a’ két ellenpartnak kifelé állottak. Majd egy magas dárdára vérszín lobogót tűze fel a’ sziget’ közepén, ’s víz’ mentében gyorsan elevezett. Fél negyed óra mulva már nem vala látható. Távozta után nem sokára két lovag jelenék meg a’ két ellenparton, tüstént visszavonulók, de csak azért, hogy kevés idő mulva ismét eljőjenek, nem ugyan mint előbb vitézi díszeikkel ’s fegyvereikben, hanem pusztán ’s mezetlenűl, mint két fürdő, ki a’ hatalmas folyam’ özönével megküzdeni, vagy abban hevét enyhíteni jő. Mellökre vetett kezekkel ’s merőn átható tekintettel állának egy ideig szemköztt; de amint egyik vízbe veté magát, azonnal példáját követé a’ másik is. ’S most, mintha versent úsznának, gyors karral szegék befelé a’ csillámos özönt. Úszások iránya, melly egyenesen a’ kis szigethez tartott, gyaníttatá, hogy egy czélra törnek. A’ bal part felől jövő, vagy a’ víz’ sodrától kapatva, vagy ügyesebb úszó lévén, noha nagyobb tért kelle átszegnie, valamivel hamarább érkezett, ’s felkapván a’ kardot a’ sziget’ felső fokához siete. Ellentársa épen ekkor nyújtá a’ szigetfokhoz kezét ’s a’ szigeten álló olly dühösen csapa hozzá, hogy ez tanácsosabbnak tartá, a’ zátonyon, mellyet lába épen érinte, visszavonúlni, mint megtámadójával fegyvertelenűl ’s vízben illy egyenetlen csatára bocsátkozni. A’ zátony a’ sziget’ fokából nyúlt fölfelé a’ víz alatt, ’s ő ezen, derékon fölűl vízben, a’ foktól mintegy ölnyire megállván, pihegő de félelmetlen hangon monda: „Te gyalázatos, gyáva ember vagy, Orlay, eddig csak kajánnak hittelek. Térj innen helyedre, vagy tüstént vissza úszok, ’s kihirdetem Mátyás’ országában, hogy a’ tős gyökeres Orlaynál nincs czudarabb ember. Víjjunk meg, ha jót akarsz, mint vitézekhez illik, egyenlő csatában.” De a’ szigeten álló, kit nem sikerűlt csapása még bőszebbé tön, nem akará martalékát illy olcsón elszalasztani; hirtelen elszánással a’ vízbe szökött, hogy amazt elejtse. Az azonban most is, mint előbb, jókor félre szökkent, ’s míg Orlay víz ellen küzdött feléje, ő az alatt víz’ mentében könnyen eléré a’ sziget’ jobb partját, hol a’ neki szánt kard a’ homokra lefektetve volt. „Halld, Orlay – így szóla most, kikapván a’ porondra – ki ne szállj, míg meg nem engedem; mert a’ milly nemtelenűl megtámadál, olly eltökélt vagyok kedvező helyzetemnek hasznát venni, mihelyt közelebb jősz; maradj a’ zátonyon, míg dolgomat végzem.” ’S a’ mérget fúvó Orlay a’ zátonyon maradt. Az alatt emez felrántá a’ letűzött dárdát, ’s darabokra törvén a’ Dunába veté, a’ lobogót pedig ketté hasítván, egyikével gondosan megtörlé kardja’ markolatját, leszárítá vele kezeit ’s karjait, másikat pedig a’ nyugtalanúl váró Orlaynak hagyva: „Jöhetsz!” monda ’s a’ sziget’ jobb szélére visszavonúlt. Orlay kijöve, megtörlé kardját, ’s tenyereit a’ homokba mártá, hogy jobban markolhasson; mind e’ mellett most korán sem vala olly mohó a’ viadal’ megkezdésében, mint imént: szótalanúl, komoran vesztegle helyén ’s által elleni társa’ mozdulatait vigyázá. Most nyugalomban vala mindkettő, ’s látható mind arczaik’ mind termeteik’ különbözése. Orlay magas és izmos vala, de minden karcsuság nélkűl, csak nem egyenlően vastag; arcza nem eléggé szép, hogy azt indulatainak vadsága ’s erőszakos szenvedélyek el ne rútíthatnák. Most épen illy kifejezés terűlt el rajta: komor vala és setét, minden nemesség nélkűl. Társa ellenben, bár kevesbbé szálas, karcsú de izmosabb, ’s tagjai’ összeillő aránya, ’s különösen bátor, nemes, nyílt csaknem derűlt arczulatja által sokkal szembetünőbb, úgy álla, kurta öve’ lepleit kivéve, egészen mezetlenűl, mint egy fiatal görög isten, ki a’ vizek’ országát látogatni jöve. „Nos, Orlay – monda most nyugodtan – tudod-e hogy ketten vagyunk szemközt, társ és barátok nélkűl, kik biztassanak, ha lankadunk, kik szánjanak, ha elesünk? távol az emberektől, távol még a’ földtől is, melly testünket bevegye, egyedűl az igazságos isten’ szemei előtt, ’s csupán a’ szív’ bátor ütéseire, karjaink’ hatalmára ’s a’ szerencsére bízva? Tudod-e, hogy itt egyikünknek halni kell? Én tudom, Orlay, ’s nem rettegem. Te ugyan czinkosúl^* akarál elejteni, ’s azt rójja föl lelkedre az ég; de ím most itt vagyok szemben veled, kész harczot állani, mihelyt úgy akarod.” ,Hallgass, kérkedő fattyú! – kiálta haraggal, de szembetünőleg megrendülten, Orlay – utállak mint férget, melly boldogságom’ gyökerén rágódik. Köszönd a’ világ’ ferde itéletének, hogy ki nem irtottalak, mint a’ patkányt, el nem vesztettelek, mint az ebet, ’s leereszkedém e’ viadalra, mellyre nem vagy méltó. Védd magadat!’

’S összecsapott a’ két ellenség, dühösen ’s rémítőleg Orlay, sokkal vigyázatosabban ’s erejével okosan gazdálkodva amaz, ’s a’ harcz néhány pillanatig sikeretlennek látszott; mert Orlay’ támadó csapásaira amaz folyvást védőleg viszonzott, ’s erejök vagy ügyességök a’ viadalt súlyegyenben tartá. Aznban Orlay a’ vagdalkozás által neki tüzesedve ’s első döbbenéséből felbátorodva, veszélyesebben kezde bajtársa’ feje körűl járni. Csapásai már nem valának olly könnyen háríthatók; már ellentársa’ melle, vékonya gyengén megszabdalva, ’s egy nyakának szánt ’s egészen fel nem fogott vágás által füle megett a’ bőr felkarczolva volt. Orlay most teljes bizodalmával harczolt azon önérzetnek, mellyet neki mind csatán, mind hadjátékon annyiszor diadalmas karjai szereztek. Mind sürűbben, mind kárhozatosabban ejté csapásait vetélytársa’ melle ’s nyaka körűl, ’s idejét vélvén, hogy a’ viadalt végezze, egy hirtelen vágással végre feje fölé csapott. Azonban a’ veszedelmes csapás el lön hárítva ’s a’ harcz’ szerencséje csak hamar megfordúlt. Ugyan is a’ sebzett vitéz még csak most látszék viadalt kezdeni, midőn amaz pazarolt ereje’ fogyatékával már hanyatlásnak indúlt. Legelső megtámadását egy hatalmas karcsapás tevé, melly lappal fordulván kardja, nem sértett ugyan, de Orlaynak különben is megfáradt jobbját még inkább lassítá. ’S ez most magát védőleg tartva inkább, a’ sziget’ alsó széle felé hátrált, olly szándékkal, hogy valamennyire kipihenjen. Azonban egy másik csapás mellét egész csontig keresztűl hasítá, ’s vére bőven ömlött alá tagjain, ’s befesté a’ szomjas homokot, melly eddig emberek’ bűne által fertőztetve nem volt. Orlay, most már csaknem a’ sziget’ peremén, vég elszánással megfeszíté minden erejét, hogy ellenségét vissza torolhassa; de egy szédítő csapás, melly fejére zuhant, véget vete az öldöklő viadalnak. Élettelen dőlt hanyatt a’ csendes hullámok közé, ’s azok, esése által megzavarodva, foglalatos keringéssel vevék fel a’ nem várt martalékot, ’s vitték lefelé az éjnek ’s néma lakóiknak áldozatúl.

A’ győző merőn és mozdulatlan néze egy ideig ledőlt ellensége után, kit a’ habok közé majd lemerűlni, majd ismét véresen felbukkanni látott. ’S noha különösnek tetszék, hogy a’ test többet van víz felett, mint alatta, végre még is meggyőződött a’ felől, hogy halálos ellene vagy már halva van, vagy hogy sebei ’s a’ víz menthetlenűl elölendik őt. Illy hittel álla meg egy ideig a’ viadal’ helyén; körűl tekinte az alkonyodó láthatáron, majd felszedé ’s a’ vízbe veté az elszabdalt lobogót, ’s gyilkos harczának véres tanúját, a’ kardot, messze a’ habok közé sujtá. Utána indult nem sokára maga is ’s szerencsésen kiúszott a’ partra, hol az erdő’ lombjai közt eltünt. A’ kis sziget ismét puszta maradt, de a’ dúlakodó nyomokkal együtt járó vér mutatá, hogy ember vendége volt.

A’ legdombosabb helyen egyedűl állott az isten’ háza, kicsiny, de elég tágas a’ nem fölötte népes falu’ hiveit befogadni, ’s mind csínnal, mind gazdagon felbútorozva, a’ falunak urai, Darvasék ’s az Orlayak által. Már jó ideje, hogy benn gyűlve volt a’ nép; komolyan hangzának el a’ lélekható orgona’ véghangjai a’ mester’ harsány énekével. A’ templom’ ajtajának két hív őre, a’ béna vén Dara ’s egy szegény vak ifjú, ki leterített gubán jobb felen ült, felhagyának a’ tördelt beszélgetéssel, melly rendeltetésök’ unalmas egyhangúságát néha megszakasztá, ’s a’ templomból kijövendő népre várakozva, arczaik ’s helyezetök azon könyörületre indító alakot vevé fel, melly hosszas gyakorlás által nálok természetté vált. Azonban, úgy látszék, a’ népet még valami benn tartóztatá, ’s a’ vak Sajó – így nevezék a’ fiút – csalhatatlan füleinek adatait követve, el nem mulathatá ezen észrevételt tenni: „Dara bácsi! ki lehet ez a’ mérges úr, ki már másod ízben kerűli a’ templomot, ’s be nem mer menni, mintha tömjénytől irtóznék?” De Dara bácsi bölcsen hallgatott, mert egy köpönyegbe burkolt magas szál ember épen most csapott el közel az egyház’ ajtónál, ’s mielőtt a’ jövőnek háttal térdelő Dara kitelhetőképen szemébe nézett volna, már ismét elhaladott. A’ vak Sajó mintegy folytatva félbeszakadt ’s válasz nélkűl hagyott beszédét, „Úrnak kell lenni, monda, mert különben most templomban volna, ’s haragosnak, mert lépései alatt szinte remeg a’ domb.” ,Hallgass – felele a’ szélhüdt Dara, – jőnek!’ ’s a’ beállott csend után az indulás’ mozgásait lehete hallani, midőn a’ vak Sajó, fejét a’ küszöbre hajtva, lágy, csaknem leheletté finomult sugalommal mondá: „Zelemér!” ’S a’ szép Zelemér, az öreg Darvas’ egyetlen leánya, első lépett ki anyja mellett a’ templomból, olly kéjt sugárzó arczczal, millyen csak egy boldog menyasszonyé lehet, kiben üdvözítő hitté áldatott fel azon édes remény, hogy a’ földön legdrágább kincsét, a’ szeretett ifjat, övének mondhatja. De még ki sem lépett jól a’ küszöbön, midőn halványodottan döbbent vissza; mert most harmadszor jelent meg a’ köpönyegbe burkolt lovag a’ jobb sarok felől, ’s egy sápadt, szenvedély dúlta arczot tára ki, mintegy ráfeledkezve, az oda pillantó leány’ szemeinek; de épen ezen pillanatban visszafordult, ’s a’ templom’ oldalától födetve, nem láttatott többé. A’ gondos anya aggódva szorítá magához megrezzent leányát; de a’ hely ’s időpont sokkal ünnepélyesb vala, hogysem kérdést tegyen hozzá. Utánok jött ősz fürteiben, komorabban mint ez alkalomhoz illett, az aggastyán Darvas, mellette az ifju vő, a’ deli Csatár, alig merve segéd kezet ajánlani a’ remegő, de parancsoló tekintetű ősznek. A’ templomon kivűl körűlömlé őket a’ kisded nász kíséret, többnyire rokonság, a’ vidék’ mind két nemű ifjaiból ’s tisztesebb személyeiből szerkeződve. A’ nász általában igen egyszerű ’s a’ magyar divat’ ellenére pompátlan vala, nem kevéssé díszesítve mindazáltal az ifju pár’ összehangzó szépsége ’s az azt környékező arczok’ virító vagy tisztes tekintete által. Az öltözetek inkább csínosak és daliásak, mint pompázók valának, egyiránt távol a’ porba sujtott szegénységtől ’s felerőltetett pazarlástól. A’ nép tiszteletes távolságban kíséré az úri nászt, ’s miután az, részint lovakon, részint hintókon eltávozott, eloszlának kiki házaikhoz, éldelni a’ hetedik nap’ nyugalmát ’s örömeit. Csak a’ két koldús marada még a’ templom előtt, a’ napi történet fölött értekezve. „Szép-e a’ vőlegény?” kérdé szinte félelmesen a’ vak Sajó. ,Hm! öcsém – felelt az öreg Dara – csak ollyannak kell a’ vőlegénynek lenni. A’ mellett vitéz is, ’s mondják olly jó, mint falat kenyér. No hiszen az isten most meg is áldotta.’ A’ vak Sajónak e’ közben sohajtása hallék; de az öreg azon föl nem akadva folytatá beszédét: ,Még is az a’ pogány öreg Darvas inkább akarta volna leányát a’ gazdag Orlayhoz adni.’ „Az isten ne adja!” szóla közbe buzgó áhítattal Sajó. ,Dejszen nem is adhatja már; mert Orlay keme a’ vízbe fúlt; már neki régen megesett a’ hideg lakodalom. Az öreg azonban nem roszúl számolt; mert lásd, Sajó öcsém – folytatá kényesen a’ vén Dara – akkor ez a’ falu, öt más helységgel, egy kézre jött volna. De máskép tetszék az úrnak. Orlay elveszett, ’s az öreg kénytelen volt leányát annak adni, kinek nem akarta. No de már ez megvan. Annyi bizonyos, hogy az isten’ angyalai egy szikrával sem szebbek Zele kisasszonynál, ha repülni tudna!’ fejezé be kászolódás közben, szinte víg lelkesedéssel, Dara ’s vasalt botjával lassanként elkoczogott. „Ah, én nem látom őt! – sohajta szomorún, magán maradva, a’ világtalan Sajó, – én nem látom az eget, nem látom a’ földet, nem látom Zelemért. Szép Zelemér! Ah nekem mindig éjfél van, nem esteledem, soha sem virradok, ’s gondolatim álomhoz hasonlók, fejemben születnek, fejemben halnak el, ’s nincs a’ ki megmagyarázza őket. Mindenható! ha én egyszer, csak egyszer meglátnám őt; azután záródnék el szememnek a’ világ. Mi nekem az ég, mi nekem a’ föld, ha őt megláthatám! Szegény Sajó!...” Az egyházfi’ rideg kopogása elveré a’ vak fiú’ álmait. Fölkele, összerázá süvegében néhány filléreit, mellyekre könnyei hullottak, ’s ügyes tapogatással épen haza felé indult, midőn egy kis, mintegy nyolcz éves, leány lelkendezve jött elébe ’s vezetni kezdé; de Sajó észrevevé az ellenkező irányt. „Hová vezetsz, Boris?” kérdé a’ kis leánytól. ,Darvasékhoz – lön a’ felelet, – Zele kisasszony azt mondta, hogy ma ott ehetünk. Oh, Peti bácsi, ma szép ám még Zele kisasszony, valaki gyöngyöt szórt el a’ haja között, úgy csillámlik, hogy még…!’ csevegett a’ kis leány ’s öröm ’s kiváncsiság lelkesítette lépésekkel gyorsan elvezeté bátyját a’ lakodalmas házhoz.

Egy tágas terembe, mellynek öbleit egy falba tűzött szövétnek világítá, két férfi lépe be, mind termeteikre, mind fegyvereikre igen különbözők, mert a’ mint szálas vala egyik, kinek halvány arczúlatját nem rég hegedett hosszú seb bélyegezé, olly zömök ’s piros pozsgás volt a’ mások, ’s övébe rejtett gyilkaival, széles sárga hüvelyű kardjával, vállán függő tegzével, íjával, ’s a’ mellére akasztott buzogánynyal ’s kürttel mintegy bepánczélozva, igen hasonlított a’ sül-disznóhoz, mellynek minden oldalon ártó fegyverei vannak; míg amaz mind mozdulataiban, mind öltözetében lovagiabb, egy könnyű kopjaszált horda jobbjában, nagy egyenes kard lógván balja felől. Azonban volt, mi a’ két, látszólag olly igen különböző alakot egymáshoz hasonlóvá tevé, tudniillik arczaiknak azon kifejezése, mellyen vadság és rosz akarat ült. „Átkozott setét lak ez a’ tied – szólt a’ lovag, midőn belépének – pokolnak kellene tartanom, ha nem tudnám, hogy haramia-fészek.” ,Igen megbecsülsz, uram – felele a’ zömök öntetszéssel – magam is azt tartom, hogy a’ pokolnak igen nagy előmenetelt kellene tennie, ha ezen szerény kis üreggel mérkezni kivánna; mert míg a’ balsúgó, a’ sátán, csak gondolatokat öl, mi, dicsekedés nélkűl legyen mondva, életeket irtunk. Noha – folytatá beszédesen – Mátyás ő felsége, a’ mi vitéz urunk…’ „Fúljon meg az a’ te vitéz urad – kiálta méreggel a’ lovag – miatta kellett avval a’ félparaszt Csatárral titkos viadalra kelnem, különben örökös közbenjárásai miatt a’ leányhoz nem juthattam volna. Oh hogy a’ sátán őt kiragadta körmeim közűl, hogy én okosabb nem voltam…!” ,Vagy hogy engem nem ismerél előbb.” Folytatá a’ haramia. „Igen, Csigolya, téged kell vala ismernem, illy emberre lett volna szükségem, mint te vagy, ki két legellenkezőbb dolgot tud egyszersmind: tenni és hallgatni.”

,Igen! tenni mint a’ villám, hallgatni mint a’ föld. De, uram, itt már bizton vagyunk. A’ mi haladt, el nem marad: kit kell megfosztani…?

„Nyomorú tolvaj!” mondá megvetőleg a’ lovag.

,Megállj, uram, még nem mondtam végig, megfosztani jószágaitól, életétől, ’s a’ mi legköltségesebb és nyaktörőbb, de nem szinte kivihetetlen, becsületétől? no ’s megelégszel velem?’

„Fejedelem vagy! – monda az ingerlékeny lovag – de most az egyszer meg kell toldanom lajstromodat: neked egy leányt kell elrabolnod ’s egy ifjat megölnöd.”

,Megölöm és elrabolom!’ kiálta lelkesedéssel a’ hold’ vitéze.^*

„És hallgatni fogsz.”

,És hallgatni fogok.’

„Így. Az alku áll. És még is, Csigolya – szóla szünet után a’ lovag – jobban tevél, ha, mikor vég eszmélettel sajkádhoz ütődtem, a’ helyett hogy fölemelél, lebuktattál, a’ helyett hogy ápolál, megfojtottál volna!”

,Már megengedj, uram, azt igen ostobáúl cselekedtem volna. Aztán feleded, hogy azon a’ kurta övezeten kivűl, mellyet alig lehet gatyának mondani, semmi sem volt rajtad. Ruháidat is valami gaz ember szedte fel a’ parton, csak egy rosz ezüst csat vagy boglár sem jutott kezemhez.’

A’ lovag nyugtalanúl egy törzsök-székre^* veté magát, ’s az asztalra könyökölt.

,’S ne vedd hizelgésnek, én egy kissé számot tartottam rád. Templomban voltatok ’s én – no én is ott voltam az oltár mellett, ’s három emberre vigyáztam különösen. Az egyik, az csak egy gyenge asszonyi állat volt, de szép, mondhatom hogy szép. Szeme mint a’ bogár, szemöldöke mint a’ nadály, termete mint az őzfié. ’S a’ hajadon ájtatosan imádkozott: tekintete földre ’s koronként az oltárra szegezve. Csak egyszer pillanta fel ’s akkor szemei egypár férfi szemmel találkozának.’ „Hah átkozott!” dühönge magában a’ lovag. ,A’ szemek, uram, nem tiéid voltak; mert te akkor elsötétedél, ’s szemeid, hol eddig kém gyanú borongott, olly haragos szikrát vetettek, hogy… de mit beszéljek többet! Arczodon akkor egy egész égiháború volt: setét felhői ’s villámai lobbant haragodnak. Mikor így láttalak, gondolám: ez embernek valaha szüksége lehet rád!”

„A’ fattyú! – kiálta hirtelen felszökkenve a’ lovag – az az utált kölyök, talán épen most öleli őt, most játszik setét fürteivel. Azon ajak, azon szem, tagjainak hószín bársonya… hah átkozott! – mind azon báj, mellyet én csak távolról imádtam, mellyből kétségbeesésem mérget szítt magának, neki mézet terem. Igen, ő ingyen bírja mind azt, miért én egy világot elpazarlani, minden ereimnek vérét kiontani, ’s egy öröklétet végig kárhozni nem sokaltam volna. Ő illeti ajkait! egy illetés nekem mennyországom volna; ő fogja fel azon pillanatot, mellynek gyönyörétől megreszket a’ lélek; ő azon a’ kebelen édeleg… Nem, nem, ezt nem gondolom tovább. – Mennyi idő van most?”

,Biz, uram, már közelebb vagyunk a’ hajnalhoz mint az éjfélhez.’

„Mindennek vége van! Oh ördög és halál! Haramia!”

,Uram!’

„Te nem tudod mi a’ szerelem. Én, én tudom azt. De a’ ki szeret, az nem lehet szerencsés. Én felnőni láttam őt, én, mint a’ kertész, ki csemetét ültete, gyermekkora óta számot tarték arcza’ rózsáira, ’s azok’ legszebbike már le van szakasztva. Igen! az nekem örökre elhervadt; azt egy mindenhatóság vissza nem teremti. Mindenhatóság, én megtagadlak téged!”

,Bolond beszéd!’ monda magában az unatkozó haramia.

„Oh nekem rég meg kell vala halnom, meg akkor, midőn legelső szerelemmel más szemébe nézett; most nem gyötörnének a’ pokolnak kínai, nem ért volna ezen mardosó gyalázat. Oh csak egy nappal érkezzem még előbb, vagy a’ világ válnék sírhalommá, legalább ez a’ hegy szakadna le reám!”

,Uram! – szóla most a’ haramia, ki magát szorosan a’ dologhoz szereté tartani, ’s igen bámult úri vendégének ezen egészen új gyengeségein. – ’S minden éjjelre illy fogcsikorító mulatságot akarsz-e magadnak szerzeni?’

„Villám és halál!” kiálta lázadtan a’ lovag.

,Így, uram, már ezt szeretem hallani – folytatá Csigolya. – Fordítsd meg a’ sort. Ma te töltéd kínban az éjszakát; de elronthatod vetélytársadnak ez egyért minden éjszakáit. Aztán, uram, ez az első éjszaka, mi van abban kivánatos, ha az ember igazán fölveszi? Te úgy birandod őt, mint egy fiatal özvegyet, ki talán majd nem is lesz olly vonakodó irántad, mint hajadonúl volna. Mert hejh! uram, leány és asszony két igen különböző dolog. Azonban az idő is elhaladt, akarnám tudni, áll-e előbbi határozatod vagy nem?’

E’ végső igen világos szavak hidegebb eszméletre hozták a’ lovagot, ’s noha még folyvást lázadtan vert ere, nyugodtabbnak erőlködék látszani, ’s bizodalmasan megfogván a’ haramia’ kezét, így szóla hozzá: „Csigolya, én neked már is sokkal tartozom; te mentéd meg életemet; de ha ezen merényünk sikerűl, vissza térek ismét ősi birtokomba, ’s tízszeresen rovom le adósságomat. Igen, Csigolya, Csatárnak halni…”

,’S szép nejének tiédnek kell lenni!’ zárá be diadal’ hangján a’ haramia. De most kivűl lassú zaj hallaték, mintha valaki közelgene. A’ haramia hirtelen meggondolással lefordítá a’ szövétneket, ’s miután azt gondosan eltapodta volna, már besuhant az idegen vendég is. ’S most hárman állottak a’ borzasztó setétben, felfogott lélekzettel ’s mozdulatlanúl, nem látva ’s nem láttatva, gyanú és félelem’ tárgyai egymásnak; csak a’ haramia’ lelkében villant meg egy gondolat, ’s az gyilkolás volt. Minden idege megfeszülve, a’ tőr jobbjában magasan emelve, hogy a’ belépettnek első mozdulatát meggyilkolja.

„Ki van itt?” zenge most egy félénk gyermeki hang.

,Szent Jeromos! zúgá magában a’ haramia ’s ijedve bocsátá le a’ tőrt kezéből. ,Hát te, rosz kölyök – szóla tovább a’ gyermekhez – nem tudsz jelt adni ha jősz? mit keressz te most itt?’ „Oh, apám, hiszen keed van itt – mondá a’ gyermek. – Hát, édes apám, én csak azért nem adtam jelt, mert elfeledtem. Aztán az emberek ide küldtek a’ farkasvölgyből, hogy már világosodik.”

’Fuss előre, kis fiam – mondá szokatlan szelidséggel Csigolya – mondd, hogy mindjárt megyünk, ’s az ajtót, ha kimégy, félig nyitva hagyd. Nem láttál künn senkit?’

„Deb’zon!”

,Hát kit láttál?’

„Száraz ágon tar varjút. Aztán, apa, anyám azt izeni, hogy pénze elfogyott.”

,Takarodj!’ kiálta rá Csigolya félboszúsan. A’ kis fiú, ki hihetőleg ismeré az efféle követelések’ munkálatait, már ekkor az ajtónál volt, készülőben, hogy a’ bokrok között a’ szabadba menjen; de apja megjobbítá magát ’s így szóla: ,Várjatok rám estére a’ Sólyomkő alatt.’ ’S a’ fiú most hirtelen eltünt. Csigolya három ajtót zára be maga után ’s új frigyesével elhagyá ezen örök éjű tanyát, méltó tanúját egy új gonoszság setét terveinek.

„Egyetlenem! – monda Csatár, midőn ifju hölgyével az úti szekerektől távol egy rövidebb ’s igen kellemes hegyi ösvény’ fő fokán megállapodott – szép Zelemérem! milly öröm az nekem, melly üdv, hogy enyémnek mondhatlak, enyémnek isten ’s ember előtt, enyémnek a’ szív előtt, melly maga fölött semmi idegen hatalmat nem ismer. Ah Zelemér! atyádnak előbbi szigorú tilalma ’s nagyra vágyó házasságtervei alig engedék közelítésemet, ’s most egyszerre látlak, hallom édes szózatidat, ízlem ajkadat, ölellek, bírlak. Szent isten! mit adandok vala azon jósnak, ki ezt nekem a’ csüggedés’ napjaiban megjósolta volna. Még most is úgy tekintelek, mint egy kedves regét, mellyet örömest hallunk, de hinni nem lehet; mint egy kellemes álmot, mellyben tartani kell a’ felébredéstől. És még is tagadhatatlan, hogy te karjaim között vagy, ’s hogy te vagy, szépséged a’ tanú. Szép Zelemér! Jól adá az ég, hogy többé semmi akadályt nem tettek előnkbe. Azt nem tudom mint és mennyire szeretlek, de azt tudom, hogy ha téged el kell vala vesztenem, fellázzadtam, megőrültem, a’ világot felgyújtottam volna. De nem, nem gyötrelek többé illyen gondolattal. Ki mondhatja most, hogy te nem vagy enyém? Ezen szem’ úszó két ege, ez ajk’ mosolygása, homlokod’ derűje, mind ezek azt vallják, hogy te enyém, hogy te boldog vagy!”

Mindezekre, valamint a’ beszéd’ némelly más részeire is a’ boldog ifju nőtől egy néma szíves ölelés volt a’ válasz, mellyet most Csatár érzelmeinek azon foka szerint viszonozott, mire azok beszéde’ tartalmai szerint emelkedének.

,És még is, Csatár – monda a’ hoszú ölelésből kifejtekezett nő – félelmem nem akar szűnni. Az, kitől a’ templomből kijövet visszadöbbentem, Orlay volt.’

„Orlay! – monda mintegy elmerülve Csatár – Álmodol Zelemér.”

,Ah Csatár! – monda félelmesen a’ nő – adná isten, hogy álmodtam volna, úgy nem lebegne az a’ rettenetes kép szüntelen előttem, nem kísértene nappal örömeim körűl, nem riasztaná el álmaimat. Gyermekkorom óta ismérem őt; gyakorta játszott velem, ’s atyám’ ohajtásaként, mint tulajdonát nézett. Parancsolhattam ’s megteve mindent; de soha sem tűré, hogy mással enyelegjek. Utánam járt, mint az árnyék, sötét gyanúval, ’s elfanyarítá gyermekéveimet. Mikor ifjuvá lőn, egy rettenetes esküt monda, ha nem lennék övé. Irgalmas ég! ha az az ember él, úgy én nem lehetek nyugodt: csak látása is fölemésztené boldogságomat.’

„Gyermek vagy – monda félig feddőleg Csatár – nem vagyok-e melleted ’s juthat-e még időd rá csak gondolni is? Légy nyugodt, édes Zelikém, ha minden baj a’ világon olly távol maradna tőlünk, millyen bizonyos hogy Orlay nem él, úgy tiszta ’s háborítatlan lenne boldogságunk. Kivánatodra ím elhagyjuk a’ helyet; távol leendesz félelmed’ tárgyától, ha az a’ túlvilágról kísérteni vissza járna is. Mondhatom neked olly bizonyosan, mint karjaimban vagy, hogy…”

,Hah, Orlay!’ sikolta fel rémülten a’ nő, ’s a’ bámuló Csatár’ lábainál összerogyott. A’ tárgy, melly ezen rémülést okozá, egy halvány ábrázat volt, két haragos szemtől világítva, melly a’ szeretőkkel általelleni lombok közűl egy pillanatra kitekintett. Az arczot nem sokára a’ test is követé: Orlay volt. Mielőtt Csatár elájult kedvesét fölemelhette volna, már előtte állott holtnak vélt ellensége, Csatár’ végszavait gúnynyal utánozva: „Mondhatom neked – így szólt – olly bizonyosan, mint azon asszony lábaidnál hever, hogy Orlay él! Ragadjátok el az asszonyt ’s e’ kölyket vagdaljátok össze!” parancsolá most Orlay, ’s Csigolya elérohant czimboráival; de Csatár már ekkor felkészülve állott, ’s legelső csapása földre terített egy haramiát, ki feléje vágott. Nem sokára közös verekedés lön, mellyben Csatár a’ sokaság ellen egy faderékhoz vala kénytelen hátat vetni, ’s onnan elég szerencsésen védte volna magát, midőn elájult kedvesét felkapá Orlay ’s vele a’ fák között eltűnt. Csatár most mindenről megfeledkezve, dühösen megrohaná az útját álló haramiákat, ’s rendkívüli ereje ’s ügyessége által tágasabb helyen tán útat tört volna; de itt minden felől körűlvéve, ’s indulatja által vigyázatlanná téve, csakhamar elakadt, több felől megsebeztetvén, ’s Csigolya’ buzogányának egy súlyos ütése által eltántoríttatván. A’ harcznak vége lön. Csigolya még egy biztosító tőrdöfést készüle tenni Csatáron, midőn mindnyájok’ rémültére közel egy vadászkürt’ riadása hallék. „Megálljatok! ki mert itt csatázni Mátyás’ híre nélkűl?” kiálta harsányan egy uralkodói hang. ’S a’ haramiák rémülve súgák egymásnak: ,Mátyás király!’ ’s csak hamar eltüntek az erdő sürűjében, magokkal víve az elejtett társat is. ’S Mátyás király, mert csakugyan ő volt, egy könnyű sugár termet, vadász kopjával kezében, kürttel oldalán, kijött az ösvényre, ’s a’ mint körültekinteni kis időre megállt, mind testtartásának daliássága, mind kivált arczának komolyan parancsoló fennsége jelenték, hogy akár mint levente, akár mint király, a’ bajokkal szembeszállni kész. Így álla egy ideig, midőn Csatárt szédülten egy fának dőlve látá. Igen csodálkozott, hogy illy nagy zaj után csak egy embert talál, azért is meghagyá utána érkezett embereinek, hogy az erdőben szerte nyomozzanak. Az alatt föleszmélt Csatár, ifjui ereje kiállván a’ szédítő csapást, ’s midőn első eszmélettel „Zelemért” sohajta, a’ királyt látá maga előtt. ,Hogyan, Csatár? te itt? ’s mint szavadból sejtem, szeretőd vagy hölgyed elraboltatott?’ Zavart tekintettel ’s még mindig kábultan néze fel erre Csatár, ’s kebléből mély sohajtás szakadt. De a’ király, valamint sokat kívánt katonáitól, úgy hű bajtárs is volt. Történetiróink megjegyzik róla, hogy minden vitézét nevén szólíthatá. Csatárt azonban nem csak így ismeré. Csatár Orlayval együtt udvaros volt nála, ’s egyike azon ifjaknak, kiket mind teremeiben, mind a’ vívó pályán ’s csatatéren szerete maga körűl látni; mert a’ milly bátor ’s vitéz vala itt, olly deli ’s nemes magaviseletű a’ társas körökben. Az udvar’ ifjainak figyelme leginkább rá ’s Orlayra volt, azon különbséggel, hogy őt szerették, Orlaytól féltek. De a’ királyhoz térve, ő kedvelt bajnokának illy balesetén igen felindult, ’s alig tartóztatá magát, hogy a’ rablók’ nyomozására ’s megbüntetésére el ne távozzék. Azonban Csatár’ állapotja szinte segélyt kívánt. A’ király felsegíté őt, ’s miután kipihenni hagyta, ’s látá hogy ereje ’s eszmélete lassanként visszatér, kérdé, mi baj érte ’s kik voltak bántói? „Felséges uram! – szóla esdekelve Csatár – ha valaha híven szolgáltalak, siess a’ rablók után, Orlay elrablá hölgyemet.”

,Orlay? – szólt csodálkozva Mátyás – meg vagy zavarodva, Csatár; hisz Orlay nem él. Eszmélj csak fel. Senki sem tudhatja olly bizonyosan, hogy Orlay meghalt, mint épen te, Csatár.’

„Nyelné el őt az örök kárhozat olly bizonyosan, mint az, hogy él.”

,Ohó! hiszen te már tűzbe is jősz; no ez jó jel ’s remény a’ gyógyuláshoz. Ne hidd azonban, hogy mi tudatlanok vagyunk. Nem alkuvál-e te halálos bajra Orlayval, tíz bajtárs’ jelenlétében? Nem víttatok-e a’ tavasz’ derekán, alkony tájban, Orlayval egy kis puszta szigeten, ketten minden tanú nélkűl? Nem esett-e vég csapásodtól holtan a’ habok közé Orlay?’

„Igen, uram – monda mind inkább erősödve Csatár – ezen kar döntötte őt a’ habok közé; de a’ milly bizonyos, hogy halottnak hittem, olly tagadhatatlan, hogy él ’s elrablá hölgyemet. ’S oh boldogtalan, míg én tettemet hirdetem…”

,Addig embereim nyomozzák rablóidat. Férfiasan, Csatár! ha bajok nem volnának a’ világon, mire akkor férfi, mire a’ bátorság? nyúgodjál meg szavamon. Ha Mátyás király’ hatalma elég, hogy rajtad segítsen, nincs okod búsulni. A’ titkos viadalt, mivel becsülettel álltad, nem akarom tudni, ha ellenséged meghalt volna is; de ha él ’s rabolt, számot kérünk tőle.’

Ekkor belépe egy a’ király’ emberei közűl, „Felséges uram – mondá, egy holt testet találtunk fej nélkűl. A’ többi rablóknak nyomára sem akadhatánk, mintha csak a’ föld nyelte volna őket el.”

,Jőjetek utánam – monda a’ király – az Orlayak’ várát fogjuk szemre venni.’

Az nap, hogy Csatár’ szekerei megindultak, korán reggel kivezetteté magát Sajó egy szoros út mellé, hol az új párnak okvetetlen át kelle mennie; meghagyá azonban, hogy délután érte jőjenek. Itt ült ő, előtte a’ mély úton túl magas meredek part, háta mögött sűrű erdőség, mellynek lombjaitól beárnyékoztaték. Az erdőnek rejteményes moraja, lombsuhogás ’s madárhangból elegyítve, még inkább elmeríték andalodott lelkét, elméletei révén a’ leghívebb barátok, kik őt soha sem hagyák társaságtalanúl. De ezen barátok nem voltak vígasztalók, szomorú ’s kietlen dolgokra levén emékeztetői, mindazáltal kedvesek neki; mert nem hagyák el setét napjaiban.

„Én boldogtalan – így sohajta fel hosszas merengése után – még csak el sem bucsúzhattam tőle, meg sem köszönhetém neki, hogy gyermekkorom óta őrangyalom volt. Midőn más kicsúfolt, ő vígasztalást monda, midőn más elhagya, ő felkeresett; midőn kivetének, mint a’ kórebet, ő felvétete, és házában ápolt. – Bár ne tette volna, mondá egy kis szünetre, magát mintegy megczáfolva, most talán nem élnék, nem tűrném ezt a’ mondhatatlan kínt. Szegény Sajó! ki tehet róla, hogy te vak, ügyefogyott és pór születés vagy? ki tesz téged olly nemessé, vitézzé, delivé, mint Csatár? Oh a’ kit Zelemét szeret, annak dicsőnek kell lenni! – ’S még is, ohajtanám, hogy e’ szem megnyílnék ’s felgyújtaná nekem tüzével a’ setét levegőt, hogy képét a’ fénytől dicsőülve látnám, úgy járulnék hozzá, mint isten’ oltárához, honnan üdvözűlés’ reménye mosolyog. Oh mit nem adnék egy illyen álomért! odadnám azon szemet, melly most nincs, melly mindenem volna, mellynek vakablakában most éjfél ’s levertség tanyáznak. – Örök isten! én őt nem látom ezentúl! Látom? boldogtalan! ’S még is, midőn ajka felém olly szelíden zenge, midőn kis kezeit ajkaim illeték, midőn könnyü lépteit hallám elsuhanni, úgy tetszék, mintha láttam volna, lelkem bizonyosan látá, szépnek, dicsőnek, imádandónak! Ah Zelemér!... De most legalább elbucsúzom tőle, még egyszer hallom édes csengő szavát, annak utóhangja fennmarad lelkemben, lelkem azon hangba költözik át.”

’S most valóban emberi hang szegé meg a’ csendet, de nem olly csengő, nem olly szelid tartalmú, millyet Sajó vára, hanem durva férfias ’s gyanúsan elnyomott, millyenen a’ rosz lelkiösméret szól. „Siessetek haza, a’ király’ kopói nyomunkban!” Ezen kevés szó elég vala Sajót értesíteni, hogy nem jó helyen van. Hirtelen felszedé csekély batuját ’s vele még jókor vissza a’ bokrok közé vonúlt. Azonban nem tudván mennyire van a’ haramiák’ szemei előtt fedve ’s nem jőnek-e egyenest rejteke felé, igen kezdé helyezete’ veszélyességét érzeni. „Itt várjatok be – mondá ugyan azon hang – ha egy vagy kettő jön a’ király’ embereiből, üssétek le; ha többen, ugaorjatok szét ’s úgy térjetek haza.” ’S most Sajó több férfinak dobogását hallá, mint a’ horhosból a’ gyalog útra egy résen felkapaszkodának. Sajó most elveszté minden bátorságát; szellemi gyengéd ohajtásai elenyésztek a’ komoly baj előtt; egyedűl szabadulásáról gondolkodott. Majd négy kézláb, majd tapogatva, de igen bajosan és lassan haladott befelé a’ bokrok és fák között, a’ mint csak lehetett olly kevés zörejjel. Több ízben megállapodott ’s körű hallgatózék; de az ijesztő hangok nem akartak elmaradni fülétől; sőt mintha üldöznék, a’ lábdobogás ’s haraszt’ suhogása mindig feléje látszottak tartani. Hiába vonúlt belebb meg belebb az erdőbe, a’ vegyes zaj mind inkább közelge feléje, ’s ő most vég erőködéssel keresztűl ronta egy sűrű bokron ’s ott vesztegelt, bevárni jó ’s bal szerencséjét. Kétsége még mindig fennmaradott, valljon, míg egy felől bokortól födetik, nem lesz-e más oldalról egészen kitárva, ’s azért térdre bocsátkozék, kezeit összetéve mint az imádkozó, noha félelmében imádkozni nem bírt.

„Nyissátok meg az ajtót a’ patak felől, amaz most messze ’s igen szem előtt van, – szóla ugyan azon férfi-hang, melly már két ízben megszólalt – ’s várjatok reánk.” A’ zaj lassanként kisebbedett, ’s a’ vak Sajó mindinkább kezdé remélni, hogy felfödetlen marad; de most egy segítségért kiáltó asszonyi hang hasítá a’ levegőt, és Sajó, ki épen felállani készűlt, elzúzottan rogya vissza térdeire; szemei villámkarikát vetének, de csak hogy örök éjjelök annál setétebb ’s rémületesb legyen. Majd eszeveszetten rohana a’ sikoltó hang után, nem gondolva élettel, nem semmi akadálylyal; de a’ kiáltás elhangzék ’s csak hamar kalauz nélkül maradott. Ott álla most egyedűl, tüskétől megszaggatva, úttévesztve, világtalan, minden remény nélkül, hogy visszatérhessen, kitéve a’ vadon erdő’ ártalmainak, ’s mi az élet’ legkinzóbb szörnyetege, az éhenhalásnak. ’S ő mind ezt nem érzé, nem gondolá, nem ismeré; mert a’ sikoltó asszonyi hang Zelemér’ hangja volt.

Azon setét teremben, hol nem rég két férfiú’ gyikos terveinek valánk tanúi, most igen nagy elevenség mutatkozott. Középen Csigolya állt egy csapat emberrel, kiknek nyugtalansága elárulá, hogy valamire várnak; azonközben több fáklya gyújtatott meg, ’s köröskörűl a’ falból kiálló tartókba tétetett. Most látszék csak tisztán a’ teremnek mind nagysága, mind különössége: akkora volt, hogy kétszáz embert bőven befogadhatott; falai terméskő, de mellyen az anyatermészeten kivűl emberkéz is munkált, magassága mint egy templomé; ’s a’ mi ismeretlennek borzasztóvá tevé, rajta egy ablak sem volt. Fölfelé ment egy kürtőféle nyílás; de annak gyenge derűje a’ szövétnek-fény miatt most nem vala látható. ’S ha az egyetlen ajtó, hol a’ bejárás volt, betétetett, hasonlónak lehete mondani egy lezárt koporsóhoz. Különösségeihez járult, hogy bal oldalán patak csaponga szilaj árjaival, mellynek mormolása a’ gyakran sok ideig puszta terem’ csendét egyedűl szakasztá.

Most ajtó nyílék ’s egy véres fej gördült be a’ haramiák’ lábaihoz, kik első pillanatban megdöbbenve ’s visszaborzadva, majd szilaj hahotával fogadák a’ lábatlan vendéget, mert benne elesett bajtársok’ fejére ismertek. A’ fej után belépett annak levágója is, egy nyúlánk délczeg legény, kit Csigolya különös figyelemmel fogadott. „Derék fi vagy, Fitos, hogy fejét elhoztad, így legalább reánk nem akadnak. Mihelyt az erdő tiszta lesz – szóla tovább társaihoz – odább kell állanunk; a’ veszprémi vásár nyakunkon. Most jertek utánam.” Evvel felszúrá kardja’ hegyére a’ véres fejet ’s a’ bejárással általellenben egy alacson ajtóhoz mene. Utána mindnyájan az üreg’ belsőbb osztályaiba vonultak, de vad zajgásaik gyenge moraj gyanánt még néha hallhatók valának.

A’ nagy terem’ jobb oldalán egy négyszegű benyílás volt, ott ült alacson kereveten Zelemér, feloldott szemeit a’ hely ’s jelenetek’ iszonyai ellen még most is kezeivel fedve. „Szent isten! hová jutottam!” voltak első szavai csüggedségében. ,Szeretőd’ karjai közé – monda tompa merengéssel Orlay, ki most az egyik szeglet’ árnyékából, hol eddig őt Zelemer nem látá, előlépett; – szeretőd’ karjai közé jutottál, szép Zelemér! bocsássa meg neki az irgalom’ istene, hogy téged eszénél, az életnél, becsűleténél is jobban szeretett.’

„Haramia! ’s ezt a’ te nyelveden szerelemnek híják? Oh, Orlay, ha én téged soha nem láttalak volna, más világon félkárhozatot kiállanék értte. Ne közelíts hozzám, Orlay, te kísértete minden örömimnek, ne közelíts hozzám; mert az élő istenre esküszöm – Orlay hátrább vonúlt – hogy holt testemet leled. ’S tudod-e mióta hordom e’ tőrt velem? láttam ördögi képedet a’ templom előtt, ’s tudtam, oh én nyomorú! hogy lelkem után jársz. De jól van. Eddig boldog voltam, eddig nem láttad erőmet, most, most látni fogod.”

,Hagyd el – monda most szomorún inkább mint haraggal Orlay – hallgass rám Zelemér! – Ah ha te ez egy bűnömet meg tudnád bocsátani.’

„Soha!” monda indulattal a’ szerencsétlen nő. ,Soha! – ismételé megrázó fanyarsággal Orlay. – Ah Zelemér! a’ rövid élet’ pillanatai néha hosszabbak minden öröklétnél, ha azon élet fölött egy egész nagy bércz fekszik sírhalomúl, ’s a’ szűk ajtónál, melly kifelé viszen, a’ megvetett szerelem ’s féltékenység áll őrt. ’S egy illy keservesen hosszú pillanatban sok megy át a’ lelken: kín, fájdalom, kétségbeesés, a’ gondolatok’ ezer meg ezer rajaival, mellyek közűl egy sem hoz virágot, egy sem a’ vígasztalás’ mézét, míg végre a’ puszta lelket elfoglalja egy nagy gondolat, a’ minden gondolatok’ legerősebbike, az ellenállás’ lehetetlenségének meggondolása. Mondám, itt reánk egy bércz nehezedik, az ajtót én őrzöm; sohajts vagy kiálts, senki sem hallja meg, még az isten sem: engem sem hallgata meg vérző kínaimban. Két dolgot hagyok, miről gondolkodjál. Vagy titkon lészsz hölgyem itt, világtól elszakadva, akaratod ellen, vagy megegyezel összekelésünkben, ’s akkor asszonya vagy birtokomnak, életemnek, akaratomnak; mert tudd meg, mátol fogva Csatár’ özvegye vagy.” E’ vég szavak villámként rázák meg a’ nő’ idegeit: felijedt, meg visszarogyott ülésére; de Orlay többé nem ügyele reá; tovább ment ’s kétszer tapsola, mire a’ barlang’ tulsó feléből egy agg banya biczegett elé. ,Sára! – mond Orlay – maradj a’ nagyságos asszonynál, ’s ha valamit parancsol, légy szolgálatjára. Nem sokára meglátjuk egymást.’ Ezen szavakkal hirtelen kiment a’ teremből, a’ boldogtalan nőt leggyötrőbb elméleteinek ’s azon gondolatnak hagyva martalékúl, hogy Csatár nincs többé.

Két deli hős, ’s jó távol utánok a’ kísérő csapat, egy várhoz közelítének, mellynek falain, köröskörűl nagy fekete zászlók lobogának. Mit a’ vár kivűl mutatott, benn még inkább szembetünő volt. A’ vár’ népe mind egyig feketében, czímerek és paizsok bevonva, ’s minden a’ mi szomorúság’ jelét viselheté, a’ legmélyebb gyászban; mert az egyetlen örökös, virágzó korban, véletlenűl kihalt. A’ gyásznak megfelelt azon komoly csend is, melly gyéren lakott teremeiben uralkodék. E’ vár az Orlayaké volt. Midőn a’ két idegen a’ felsőbb palotába vezetteték, egy tisztes öreg, az Orlayak’ régi várnagya fogadá őket, kinek fejér hajfürtei ’s csüggedt tekintete sokkal mélyebb gyászra mutatának, mint az, melly ruháin látszott. „Hol van uratok?” kérdé parancsoló hangon az egyik jövevény, ’s az öreg várnagy Mátyás királyra ismere benne. ,Urunk felséges király! – monda az öreg elcsodálkozva – adná az ég, hogy itt volna ’s felségedet üdvözölhetné; de ő nincs az élők között többé.’

„Valóságot akarok, öreg, nem csak tőled – monda szelidítve a’ király – miről bizonyos vagyok, hanem embereitől is. Mi tudatik uratok’ hol létéről?”

,Uram! –monda egy kissé neheztelve az öreg – nem tudom, mivel érdemelték az Orlayak, hogy a’ vég ivadék’ elhúnytakor fölötte illy kiméletlen vizsgálat tartassék. Látja felséged, hogy mindnyájan gyászt viselünk, ’s ez nálunk csak halottért lehet. Urunk hihetőleg a’ vízbe halt; mert ruhái a’ parton találtattak. ’S ez sokkal szomorúbb dolog, hogysem magyarázatot tűrjön.’

„Nyúgodjál meg, öreg, a’ mit én keresek, igazság; de azt keresni akarom, ha szinte az Orlayház’ sírboltjait kéne is feldúlnom. Igen! ’s épen a’ sírboltot akarom látni, öreg; mert a’ sírboltban gyakran élők lappanganak; ’s ki akarom hallgatni a’ vár’ lakóit is. Nyisd meg a’ sírboltot ’s rendeld őket oda.”

A’ király ez által két czélt remélt elérni, úgymint a’ ház’ rejtekeit fölfedni, ’s egy úttal a’ vár’ népét olly helyre vinni, mellynek komoly ’s titkos borzalmú tekintete a’ vallást sikeresbbé tegye. ’S a’ sírbolt, egy tágas földalatti terem, megnyittaték. Kétfelűl a’ falnyilásokban porlának az Orlay-ház’ elhunytai, versent korhadozó koporsóikban ’s díszeikkel. Középen egy gyász emelet állt, felette koporsó, az elveszettnek fegyvereivel borítva, mellyek fölött fejtől két keresztbe tűzött kopja lengeté lobogóját.

„Nyissátok meg a’ koporsót!” monda a’ király. ’S a’ megnyitott koporsóban az elveszettnek ruhái voltanak. Ezen közben begyűlt a’ vári nép ’s a’ király kérdé: mindnyájan itt vannak-e? ,A’ rőt vadász hibázik – monda egy a’ cselédek közűl – vadászni van.’

Most a’ király kérdéseket teve a’ várnagyhoz ’s a’ néphez Orlaynak elmaradásáról, ’s valljon nem hazug-e a’ hir holta felől, ’s nem lappang-e valahol Orlay akár itt, akár más birtokán; ’s hogy a’ ki ezen lappangást tudva is titkolja, az igen nagy bűnnek ’s szigorú büntetésnek teszi részesévé magát. Mindezekre felelet lön, hogy halottnak tudják. „Esküdjétek ezen koporsóra, a’ mit vallottatok.” ,Esküszszük!’ Hangzott mindnyájok’ ajkairól. ’S a’ király már épen indulóban volt, midőn egy száraz rőt ember a’ sírboltba érkezett. ,A’ rőt vadász!’ zúgá a’ nép. „Hol urad?” kérdé a’ király, midőn megérté, hogy ez az elmaradott.

,Jön!’

A’ váratlan felelet a’ várbelieket nagy rémületbe hozta; merevenen, némán, haloványan, hajborzadtan álltak, meglátni a’ legszörnyebbet, mit emberi szem láthat, de soha még nem látott, – a’ kísértetet. Ezen pillanatban egy magas alak állá el az ajtót, ’s a’ várbeliek előtt ismeretes hangon kiálta: „Ki meri háborgatni elhúnyt őseimet? Ki az a’ vakmerő – folytatá haraggal – ki itt a’ holtak nyugalmát zavarja?”

,Orlay, jőj közénk’! kiálta fel egy még merészebb hang. ’S Orlay döbbenve ismeré meg azt. Jöve erőtetett délczegséggel ’s bátran, de kísértetnek is elég haloványan. Azonban közeledtével a’ vár’ népe mind inkább magához tért, ’s a’ borzadás most nem csekélyebb bámulásnak engede helyt, melly utóbb a’ legvontabb figyelemmé^* vált, midőn a’ király, nem várva Orlay’ üdvözletét, megfogá annak jobbját, ’s a’ koporsóra tevén monda: ,Orlay! e’ nép ’s mi mindnyájan azt hivők, hogy te halva vagy; eléggé gyász dolog, ha meghaltál volna olly véletlenűl; de sokkal inkább az, hogy élsz, ha bűnnek terhe nyom. Eskügyél meg őseid’ hamvaira ’s ezen koporsóra, melly úgy vegye fel valaha nyugalomra testedet, amint igazan szólsz, eskügyél, hogy te Csatárnak hölgyét, az öreg Darvas’ egyetlen leányát nem raboltad el.’

Halotti csend álla be ’s mindnyájan Orlay-ra függesztett szemekkel várák hallani az esküt, melly egy előttök egészen új ’s rendkivűli dolog felől vala leteendő. De Orlay a’ várakozásnak meg nem felelt. Visszavoná jobbját a’ koporsóról ’s egy kissé elpirulva, tisztelettel ugyan, de elég makacsúl mondá: „Felséges uram! én az istenen kivűl kettőt ismerek magam felett, a’ királyt és a’ törvényt. Királyom’ személyét tisztelem, a’ törvénynek engedelmeskedem. A’ mire most felszólított felséged, ha a’ törvény ’s biráim itélete úgy parancsolja, megesküszöm; ha nem parancsolja, nem esküszöm. Különben pedig – folytatá csaknem elbizottsággal – szeretnék azon embernek szemébe nézni, ki engem, eddig feddetlent, illy bűnnel mint szemtanú vádol.” ,Az ember én vagyok, Orlay!’ szóla fel Csatár, ki most előjöve a’ sírok megől, hol eddig kardjára támaszkodva tompa mélázásban állt. ’S Orlay a’ holtnak véltet – mert Csigoly annak állítá – ’s elkövetett bűne’ legrémítőbb tanúját, örökös és halálos ellenét, maga előtt látva, egy oszlophoz visszatántorodott, ’s minden a’ ki e’ pillanatban látta, megrendűlt állásán ’s csüggedt tekintetén bűnvallást olvasott; de hajlékony ’s edzett természete hamar gúnyvonással segíté fel arcza’ levertségét, ’s a’ másik pillanatban már úgy állott az oszlophoz dőlve, mint kinek lelkében igen jó alap van az egykedvűségre. De a’ fájdalmaiból felizgatott Csatár, nem elégelé csupán megjelenni; férfias határozattal a’ koporsóhoz lépe ’s így szólt: ,Te nem akarsz megesküdni, Orlay? megesküszöm én. Halld, Orlay! én téged a’ legundokabb zsiványok’ czimborájának, útonállónak, latornak tartalak, ’s esküszöm az élő istenre, ezen koporsóra, melly a’ mulandóság’ jelképe, melly arra int bennünket egykor isten’ elé állunk, számadandók minden tetteinkért; esküszöm azon előtted ismeretlen erényre, mellynek becsület a’ neve, hogy te hölgyemet, Darvas’ egyetlen leányát, szemem láttára latorúl elragadtad. Úgy áldjon ’s verjen meg isten kegyelme ’s haragja, mint igazat vagy hamisat szólok. Ha pedig mind ezekre sem hajlanál – szólt ’a koporsótól kissé hátrább lépve, – ’s tagadni mernéd miket állítottam, akkor hazug vagy előttem ’s egész magyarország előtt, akkor czudarnak, szemtelennek mondalak, olly czudarnak, a’ milly tetemes vagy! nemcsak mondalak, de kiállok megbizonyítására akárhol, akár mikor ’s akármilly fegyverrel.’ ’S ezzel Orlayhoz hajítá keztyűjét; de Orlay a’ keztyűt nem vevé fel, hanem haraggal körültekinte ’s kérdé: „Hol vagyunk mi itt? török ’s tatárok köztt, vagy magyarországon? Mikor tűrte még Orlay, hogy háza béke’ idején megszállassék, nevét tulajdon ősei’ sírboltjában meggyalázzák? – Felséges uram, csak jelenlétednek köszönje e’ fiú, hogy meg nem zabolázom. Én vele nem vívok, nem víhatok, mert rablók, kiktől távol létemben megtámadtatám, tehetlenné sebzék jobb karomat; de tűrni nem akarom, hogy cselédeim előtt nevemet gyalázza. Tagadom mind azt, mivel vádoltatom, hazugságnak, gonosz költeménynek mondom, ’s visszatorlok reá minden gyalázatot, mellyel most illetett; ellenmondok egyszersmind minden további sürgetésnek ’s háboríttatásnak. Van törvény, vannak törvényes bíráim, hallgassanak ’s ítéljenek meg; de mind addig házamban én vagyok az úr!”

,Én pedig úr vagyok fölötted és magyarországon – monda most a’ fölingerlett király – ’s megmutatom, hogy a’ gonoszszal, ha törvény’ redőibe búvik is, tudom éreztetni haragomat. Hogyan, Orlay? te, gyáván és makacson egyszersmind, sem víni, sem eskünni nem akarsz, ’s még ártatlan vagy? Nézz meg jól, Orlay! én vagyok-e azon ember, kivel játszani, ki előtt elkövetett bűnt palástolni lehet? Mi által rettenetes az oroszlán Hunyady’ fajzata? az által-e, hogy ellenségei, mint atyját, rettegik a’ mezőn? Nem, Orlay! a’ törvény ’s igazság’ ellenei még inkább rettegik őt; mert felfödi az elrejtett gonoszt ’s megbűnteti. Igazság vagy halál! – ’s e’ végszót tompán zúgá vissza a’ rokon keblű bolt.^* – Vagy vissza szerzed bántatlanúl minél-előbb az elrabolt hölgyet, vagy eljövök, mint törvényes biráid’ egyike, ’s apám’ szent hamvaira mondom, lesz okod megbánni átalkodásodat, ha még egyszer ennyi őseid volnának is, mint kik itt nyugosznak. – Te ’s ti mindnyájan fejeitekkel álltok az elrabolt leányért!’

A’ rőt vadász most egy gyanús lépést teve, de Orlay’ dárdája véletlenűl-e vagy úgy intézve, épen jókor nyúlt által előtte, ’s mielőtt tovább mehetne, a’ király és Csatár már elhagyák a’ boltot. – „Távozzatok! – szóla most Orlay, kinek átalkodottsága minden egyéb érzelmein ’s indulatain uralkodott. – Te, Kónya, itt maradsz.”

A’ rémült nép örömmel ’s könnyebbedő szívvel távozék a’ helyről, hol az élők és holtak’ vegyes tanácsában olly váratlan ’s főben járó dolognak levének tanúi.

Orlay most Kónyához fordult: „Miért akartál te imént a’ király’ elébe térdepelni ’s megvallani, hogy titkaim’ egy részét tudod?” Kónya fejlesütve hallgatott. „Én jó urad voltam ’s akarok maradni, de hallgatást kivánok. – Nyisd meg azon ajtót!” szóla most határozottan, ’s egy koporsó megetti ajtóra mutatott. Kónya reszketve fogada szót, ’s egy fa-ágygyal bútorozott keskeny ajtó nyílék, fölünnen gyengén világítva, mélyebb és magasabb, mint a’ sírbolt maga. Ezen csendes tanyát rendelé lakúl Orlay leghűbb emberének, hihetőleg, hogy a’ király’ jelenlétében lépéseit ezentúl jobban kormányozza; ’s hogy éhen ne veszszen, maga nyújta le naponként eledelt egy toronyszobából, melly másnak zárva volt. A’ várban a’ rőt vadász nem láttatott többé, mint híre lőn, messze útra küldetvén urától.

Míg a’ bánatos szülői házon legsúlyosabban fekütt a’ gyász, addig az eset’ rendkívülisége által felizgatott király minden irányban megjáratá az erdőt, kikutatá Orlaynak minden jószágait, vallatá ’s esketé küldött birák által embereit, ’s minden erővel azon ügyekezett, hogy titkához férhessen a’ gaz tettnek, melly csaknem szemei előtt követteték el.

De a’ legbuzgóbb nyomozó Csatár volt. Mintha elveszett lelkét, kiszakadott szivét kereste volna, olly csüggedetlenűl, olly semmi egyébbel nem gondolva járá az erdőket. Százszor is visszatért a’ helyre, hol kedvese kiragadtatott karjaiból, megvizsgált mindent, a’ mi nyomnak mutatkozék, ’s nem csak napokat tölte nyomozásaiban, hanem néha éjenként is virraszta leshelyén, gyanakodó fülei minden kis neszt jelnek magyarázván; vagy rohana viselhetetlen fájdalmaitól űzetve, mint a’ felriasztott vad, míg fáradt érzékeit végre elnyomá az álom.

Illyen álmából ébrede egykor reggel, midőn egy vad körtefa alat fekvétől mintegy húsz lépésnyire egy suhanczot láta álldogálni. Testén vászon üng és gatya, nyakán kopott fátyol kendő, lába mezetlen, feje födetlenűl, bal felén egy átvetett szőrtarisznya, mellynek lapos oldalai nem igen nagy úti készületre mutatának. Így állt a’ szánakozásra méltó fiú, ’s mozdulatlan egyenes állása, merő tekintete, már távolról mutaták, hogy világtalan. Ezen fölűl ruhája és teste ágtól és tövistől irgalmatlanúl megszaggatva, felkarczolva ’s bevérezve volt, míg beesett arczain a’ testi ’s lelki szenvedés’ egyesűlt nyomai látszának. „Senki sincs itt? – szóla bágyadtan a’ szerencsétlen fiú; – ki vezeti haza isten’ nevében a’ szegény világtalan Sajót?” Hangjának rekedtségéből lehete gyanítani, hogy ezen felszólítást igen sokszor kelle sikeretlenűl ismételnie. „Ah istenem! – szóla végre elfojtódva, – éhen kell itt vesznem.” ’s álló helyében összerogyott. Rogytában zokogása hallaték, melly kétségbeesését fejezé ki.

Csatár haza vezeté a’ szerencsétlen fiút, ki útközben elbeszélé, hogy a’ haramiák által helyéből kizavartatván, mind inkább mélyen bonyolódott el az erdő’ sürűjébe, hol miután az éhség ’s szomjúság’ mardosó kínait ’s az éhelhalás’ előérzetét kiszenvedte volna, végre egy vad körtefa alá menekedett, ’s szomját a’ nem messze csergedező patakból oltotta. Csatár a’ vak fiútól két nevezetes dolgot tanúlt: azon helyet, melly felé hölgye gyaníthatólag hurczoltatott, másodszor a’ patakot, mellynek kútfejénél valami rejteknek kelle lennie.

Másnap Csatár egy halmot kerűlt meg, melly a’ felette domborodó magasabb hegyeknek mintegy zsámolyúl látszék szolgálni, a’ halom’ felső végén egy puszta kőbánya volt félig vízben, félig gyommal ’s bokrokkal benőve. A’ domb’ gerinczét ’s különösen alsó végét sürű csalit fedé, mellyből egy tiszta, bő vizű patak ömlött alá. Csatár áttört a’ csaliton, ’s meglepetésére benn tiszta pázsitos tért talála, mellynek közepét a’ patak’ árjai hasíták. A’ pataktól mintegy lépésnyi közzel egy másik száraz meder is volt. Ezen patakot vevé most vizsgálata’ tárgyáúl Csatár, ’s az elrabolt hölgye után sovárgónak gyakran úgy tetszék, mintha a’ patak’ morajával emberi hangok is jőnének alá, majd tördelt fácskákat lele a’ patak’ szélein, ’s végre mondhatatlan örömére egy kis fa keresztet. A’ kereszt selyem fonallal volt általkötve, ’s a’ fonalon három apró gyöngy csillogott. Most már rendíthetlen állt hiedelme, hogy a’ domb üregében élő lény lakik. Eltávozék, hogy kinyúgodt erővel térjen vissza, elszántan, akármi áron is a’ hegy’ titkaihoz jutni.

Más felől a’ király’ kutatói az Orlay várban felfedék egy alkalommal a’ titkos toronyszobát, hova Orlay senkit sem engede járni. Midőn belépének, alunnan egy gyenge hang könyörge fel: „Nagyságos uram! az isten’ irgalmára kérem, vessen le egy falat kenyeret, mert meghalok éhen; a’ víz poshadt, már alig ihatom; a’ patkányok is majd megesznek itt lenn: alunni sem merek miattok. Az istenért! könyörüljön rajtam. – Hiszen nem akartam én a’ király’ elébe térdepelni; mit vallhattam volna én a’ király előtt? hogy az erdőben egy titkos tanya van? Hiszen annak is csak táját tudom. Nagyságos uram!... Hogy veszett volna minden nemzetséged! (de ezt már a’ patkányokhoz mondá) ide ne jőj pára, mert bizony megeszlek. Ha-ha! úgy-e most itt szorúlt kelmed! – – Uram! az istenért adj ennem; mert patkányhúst eszem, és megátkozlak tőle!” ,A’ király nevében kérdelek – kiálta most le a’ király’ egyik embere – ki vagy ’s hogy jutottál ide?’

„A’ király’ nevében? Oh öröm! uraim, én mindent kivallok, mindent a’ világon; én sok, nagy, rettenetes és iszonyú vallomásokat fogok tenni, csak vigyenek föl innen,” kiálta vissza csaknem nevetséges nyomorral a’ rőt vadász. ’S most saját útasítása szerint feltöretvén a’ sírboltbeli ajtó, kivétetett a’ nyomorú elcsigázott ember, valamint az előtt gyűlölség’ úgy most szánakozás’ tárgya a’ cselédség előtt, ’s első rettenetes de őszinte vallomása volt, hogy – igen éhezik.

Zelemér mind ez idő alatt a’ barlangban sínlett olly végtelen lelki ’s érzéki nyomorban, millyen volt azon gyönyör és boldogság, mellynek öléből kiragadtatott. Orlay valót jövendöle. Illy rövid idő, alig tíz nap, alatt által rohant szellemén minden gondolat, minden érzemény, legboldogabb pillanata’ emlékétől kezdve a’ legmeszszebb ’s ijesztőbb jövendő’ kilátásig, mihez csak egy tekintet kelle mostani helyzete’ iszonyaiba, hogy lelke a’ pokol’ kínjaiban részesüljön, hogy sírjaikba letegye minden reményeit, minden ohajtását. Mind ezen veszteségeiből azonban – olly édes vala a’ fiatal élet – fenn tartott egy gondolatot, a’ szabadulhatásét. ’S illyenkor még azt sem akará hinni, hogy Csatár elesett. De ezen pillanatai ritkán lehettek; mert vagy Orlay’ untatásai, vagy a’ banya’ fecsegései emlékezteték helyezete’ kietlenségére. A’ mi szabad pillanata volt, legszívesebben tölté a’ kis patak mellett. Ezen halálhonban úgy tekinté azt, mint egy élő lényt, melly szabadból jő és szabadba megy, mint egy követet az élők’ országából, mint egy szíves részvevő barátot, melly könnyeit árja közé fogadja, hogy kivigye panaszolni azon ég alá, hogy az isten’ napja ragyog egy szép világ fölött, mellyben ő boldog volt. Csörgéseit ábrándozó ahítattal hallgatá, mint valamelly gyermekét, ki ártatlan beszédeivel vigasztalást cseveg. Nem ritkán jeleket bíza csapongó habjaira, tördelt vagy faragcsált fadarabokat, végtére kis kereszteket, mellyeket majd fátyol rojttal, majd gyöngyös fonállal tekergete körűl. Minden illy kis jelt úgy tekinte, mint hajót, melly messze tengerekre száll, mellynek útját az óhajtott révig ezer veszély állja, ’s még akkor is kérdés, feltalálja-e, a’ mit ott kerese? Imádsága, ohajtásai, remény és kétkedés között, kisérék mindenkor ezen kis gályákat, hogy szerencsésen ússzanak ki a’ halál’ honából, hogy azt a’ szeretőnek mindenlátó szemei fölfedjék. Épen ezen foglalatosságban volt most is, midőn az ajtó’ nyilása ’s lábdobaj jelenték, hogy kínzója jön.

Orlay jött ’s fáklyákat gyújtogata körűl, majd egy ajtót nyita meg, honnan nem sokára Csigolya lépe ki társaival.

„Itt a’ pénz’ utója – monda most Csigolyához, ’s egy tetemes erszényt nyújta át – olvassátok meg.” ’S Csigolya kinyitá a’ széles szájú erszényt felkavará ujjával az aranyakat, majd megsúlyogatá jobb kezében ’s monda: ,Jól van, uram, a’ pénzben nincs hiány, mit kivánsz tőlünk?’

„Hogy egy év’ lefolyta előtt e’ barlang’ felé ne jőjetek!”

,Azt min bátorságunk miatt is megteszszük^* – monda Csigolya – különben is ezt a’ Bakonyt már igen kezdik búni. Csak egyszer Balatonon átkelhessek, uram, képpel sem fordulok többé e’ táj felé, – értem, ha te nem parancsolod. Szerencse maradjon veled, lovag úr, adjon isten sok pénzt és örömet. Ha nem lesz ránk szükséged többé, az is jó; de ha lesz, embereid vagyunk.’

Ezen szavakkal eltávozék a’ haramia minden társaival. Zelemér, ki eddig gyakran rettegéssel hallá a’ távolabb üregben tompa zajgásaikat, most még is megdöbbene távozásokon, ’s döbbenése teljes rémületté vált, midőn a’ különben útált banyát is utánok elbiczegni látta; mert ellenei’ leggonoszbikával, Orlayval egyedűl maradott.

Orlay a’ kimenők után három ajtót zára be, ’s lassú elszánt lépéssel a’ terembe vissza tért; bezárá azt is, honnan imént Csigolyát bocsátá be társaival.

„Ketten vagyunk – monda Orlay setétebben, mint valaha – ’s a’ világ nem tudja hogy vagyunk, nem fogja beszédünket félbeszakasztani. Szólj, Zelemér, mit határoztál? Azt tudod, azt mondottam már – folytatá a’ választ be nem várva – hogy szerelmed nélkűl sem élni, sem halni nem tudok, nem akarok. Gondold meg ezt jól ’s ne válaszolj hirtelenkedve; helytelen válaszod engem gonoszszá, téged boldogtalanná, mind kettőnket igen nyomorúvá tenne. Te azt mondod, útálsz mint bűnödet; én azt mondom, szeretlek mint bűnömet, ’s imádandó bálványommá teszlek; mert az ég látja, nincsenek bűneim, csak a’ mellyeket értted követtem el. ’S mint képzelheted, hogy illy utáltan ’s így szeretve eltűrjem azt, ha téged más ölel? A’ mindenhatóra! azt tűrni nem fogom.”

,Légy irgalommal, Orlay,’ szóla esdekelve a’ nő.

„Irgalommal! én? ’s vagy-e te irántam irgalommal? van-e a’ világ, sőt az ég maga? Válaszolj, válaszodat várom.”

,Ah Orlay! – monda megindító fájdalom’ hangján a’ nő – bocsáss meg, ha első hevemben durván ’s kíméletlenűl utasítottam vissza szerelmedet. Azóta meggondolám a’ dolgot, megtörtem, a’ mi makacsság, megaláztam a’ mi kevélység volt bennem, ’s itt ültem világtól elhagyatott nő, kinek férje ölve, maga egy bércz alá eltemetve van. Itt ültem, Orlay, ’s gondolkodám; megemlékezém ifjú éveinkről, kitekinték a’ messze jövendőre, összevetém a’ lehetőt a’ lehetetlennek, ’s kérdezém lelkiösméretemet, hihető-e hogy én téged most vagy valaha, e’ pillantatban vagy évek mulva szeretni tudjalak? A’ halált állítám biztatóúl mellém, ’s ah, Orlay…’

„A’ halál mit javasla válaszolnod?”

,Hogy én neked, ámbár üldözőm, ámbár ellenségem vagy, igazsággal tartozom; hogy én téged, Csatárom’ gyilkosát, sem most, sem ha élnénk, világ’ végezetéig nem szerethetnélek.’

„Nem szerethetnél? – monda fanyaron mosolyodva Orlay – ’s ha Csatárnak nem volnék gyilkosa?”

,Oh ki gyűlöli őt úgy mint te?’ monda kétkedve a’ szerencsétlen nő.

„Félre értesz. Csatár iránt én tévedésben voltam; az én gyűlölt vetélytársam él.”

,Ő él! Oh hála neked, jóságos isten! – szóla kifakadó örömmel a’ nő. – Ő él! Oh Csatár! az egek hosszúra nyujtsák életedet.’

„Boldogtalan! ’s ez a’ te meggondolt válaszod? Feleded, hogy kezeimben vagy?”

,Nem, Orlay, felele bátran a’ nő, semmit sem feledek. Oh hála neked, hogy e’ hírrel lelkemet újra fölélesztéd. Sokszor erőködtem, de nem bírtam hinni, hogy Csatár még él. ’S most hiszem, most tudom, hogy él. Most, Orlay, nem rettegek tőled! most újra ki merem mondani, hogy útállak, hogy megvetem fenyegetésidet. Csak mocczanj, Orlay, ’s tanúja lészsz egy ollyan tettnek, mellyet még nem láttál. Igen, te vitéz, te hatalmas Orlay, egy asszony hal meg előtted ön kezei által; mert erősebb benne az utálat irántad, mint a’ halál’ minden rémségei; de Csatár, ő boldog lesz, ő nem jut ördögi körmeid közé, ő soha sem lesz olly nyomorú, mint te vagy, nem olly boldogtalan; mert én őt szeretem, olly kimondhatatlanúl szeretem, mint útállak téged!’ szóla nemes hevültében a’ nő ’s a’ fölemelt tőr készen állt kezében. Orlay összezúzva rogya le a’ padra, ’s egy pillanatig mozdulatlan maradt. Majd felszökkent, mint kit belső vihar űz, az ajtókhoz mene, ’s miután mindeniket jól zárva találá, visszatért, ’s erős lépései mutaták, hogy agyában nagy dolgokat forral.

„Hallod, Zelemér! – monda nyugalmas de bal jóslatú hangon – ezen barlangot senki sem ismeri kivűlem, csak a’ kik épen elhagyák, ’s azok egy év előtt vissza nem térendenek. A’ három ajtó’ kulcsa itt kezemben van. Meggondoltad-e hogy ez itt rettenetes lakás, hogy innen szabadulás nem is képzelhető?”

,A’ halál innen is kiszabadít.’

„Igen – válaszolt komolyan Orlay – az egy halál. Bocsásd le tőrödet, Zelemér, és halgass meg engem. – Boldogtalan! te azt hiszed, hogy tested’ gyönyöreire éhezem? Nem más tépte-e le annak is rózsáit? Mi vagy te most nekem ’s mi voltál valaha? Te angyalom, te istenném voltál, most – asszony vagy; de nem akarom, hogy nélkülem örömeket találj, nem akarom, hogy mások bájaidban dőzsöljenek. Hah! én egyszer, de csak egyszer sem ízlelém ajkaidat; ’s nem senkiét, mert a’ tiedre vártam, mind azon szerelem’ összeségével, melly kebelemben évek óta gerjedt. De most más sem fogja ízleni ajkaidat, más senki sem a’ halálon kivűl. – Látod ezen két kulcsot, a’ két külső bejárás’ kulcsait? még most itt vannak, még most a’ halál’ barlangjától az élethez csak néhány lépés kell, ’s íme – ’s most egy fáklyával egy gyéren rostélyzott őrvényhez tére – most az öröklét’ küszöbénél állunk. – ’S ekkor leveté a’ mélységbe a’ két nehéz kulcsot. – Te épen úgy mint én, el vagyunk temetve.”

,Rettenetes!’ monda most elborzadva a’ nő, ’s aléltan az ágyhoz támolygott.

„Rettenetes, de te kivántad így. Most látod, hogy nem mulatni jöttem, hogy nem a’ szilaj vér’ csiklandása hajt. Én lelkemből szeretek, ’s ki így szeret, azt csak viszont ’s önkéntes szerelem elégítheti ki. Kértelek, imádtalak ez egy rövid szóért: szerelem! ’s te azt feleléd: halál. Jól! mi meg fogunk halni. Temetőnk olly roppant lesz, mint szívünk’ fájdalma volt, a’ tiéd Csatárért, az enyém éretted.” ’S most ismét két kulcsot vevén; az örvény felé mene.

,Megállj, irgalmatlan!’ kiálta felijedten a’ nő, kit helyezetének ezen váratlan alakodása a’ halál’ iszonyainál is inkább elborzasztott, ’s Orlayt a’ kulcsokkal vissza tartóztatá.

Orlay megállapodék. „Van-e kilátás, hogy évek’ multával, midőn az idő elhomályosítá a’ történet’ képeit, van-e remény, hogy engem szerethess? Ne mondd azt, hogy szeretsz, csak a’ reményt, hogy valaha szeretni fogsz talán, ’s még nem vagyunk elveszve. Én feltöröm az ajtó’ zárait, külső országokra viszlek, szebbekre dicsőbbekre, mint e’ magyarország, hol az élet paradicsommá lesz, hol minden ember boldog, hol én is boldog lehetek még. Hallgatsz? Az isten könyörüljön rajtad.” ’S most a’ két belső kulcs’ borzasztó zuhanása hallék, ’s a’ nő ijedve hökkent vissza Orlaytól.

„Így! – szóla dermesztő nyugalommal – most el vagyunk jegyezve; halál a’ násznagyunk, ezen nagy sír a’ menyegzői ágy.”

’S most leveté bő köpönyegét, mellybe burkolva volt, ’s egy aranyos magyar ruha, rövid setét zöld dolmány, feszes testszín nadrág, mind kettő gazdagon kihányva,^* ’s rojtos rövid bakancs, egy magas termetet tüntetének ki, mellynek mozgásain erő ’s élet mutatkozott, míg a’ rajta uralkodó fejet a’ halál már elfoglalni látszott. Az arcz kihalt, setét, a’ szem mintegy kiégettnek látszó, ’s az egész ábrázat borzasztó vala. A’ szerencsétlen nő szemeit elfordítva, erőből és reményből kifogyottan, csaknem eszméletlenűl állt, az iszony vevén hatalmat minden érzékein, midőn Orlay egy hosszú tőrt vona ki övéből, az egyetlen fegyvert, melly nála volt.

„Készítsd gyilkodat – szóla most a’ nőhöz – az idő eljár ’s szövétnekeink immár hamvadoznak.”

Zelemér felrázkódott fél halotti nyugalmából ’s valamint előbb kész a’ várt megtámadást halállal előzni, úgy most, szűnvén a’ megtámadtatás’ félelmei, rettegé az imént kivánatos halált. Minden önvédelméről megfeledkezetten Orlayhoz rohanva a’ tőr után nyúlt, mellyet az épen felemelt. ,Megállj, iszonyú – szóla – hallgass még mielőtt véres munkádat végzenéd.’ – Orlay lebocsátá a’ tőrt. – ,Oh én boldogtalan! mit mondjak, mit ne mondjak neked? Ah én olly fiatal vagyok, és olly boldogtalan. Ah Orlay! az isten’ irgalmáért! szabadíts meg innen; vígy monostorba, Orlay, ott lemondok minden örömimről, le róla, kit gyűlölsz, csak szabadíts meg innen. Ah Orlay! gyermekéveink’ szent ártatlanságára kérlek, könyörűlj rajtam!’ Ezen szavakkal a’ merőn álló Orlaynak térdeihez omlott.

„Boldogtalan! – monda a’ nőhöz Orlay, – nem tudom melly átok akará – de úgy kell lennie –, hogy egymás’ gyötrői, gyilkosai legyünk; te, mert utáltál, én mert szerettelek; utálat ’s szerelem egyaránt kíntermők levének számunkra. De megesküvém, hogy nem tűrlek másnak karjaiban; lennék bár a’ sír’ lakói között, menyekződre visszatértem volna. Most együtt teszünk útat a’ túl világ felé. Te nem lészsz virrasztója holt testemnek: az reád igen sok kínt ’s rémületet hozna; nem fogod bevárni az éhség’ ostromait; példámat követended, hogy magadat a’ kétségbeesés’ karjából kiragadd. – Ah Zelemér! bizonyosan a’ túlvilágon máskép látjuk egymást. Te ott nem látod homlokom’ redőit, nem azon arczot, mellyet a’ balság bélyegez; te ott egyedűl lelkemet látandod, a’ tisztát, a’ lángolót, az éretted elveszettet, mellyet a’ féltés’ dühangyalai nem kergetnek többé. Te ott szeretni fogod azon lelket, melly sugaraid között elenyészni vágy; megbocsátod neki a’ bűnt, mellyet elkövete, hogy veled egyesűljön.” – ’S most ellenállhatatlan erővel és tűzzel karjaiba ragadá a’ hölgyet, ’s őrjöngő ábrándozással nyomá az első és vég csókot ajkaira, ’s míg az andalodásából felriadott asszony, karjaiból kiszakadván, tőle hátra vonúlt „Isten veled, szép menyasszonyom – monda ő csaknem túlvilági elragadtatással – mi ismét látjuk egymást.” ’S egyszersmind magasan emelé jobbjában a’ gyilkot. Rémületesen sikolta fel a’ nő ’s aléltan borúlt el arczaira. Midőn ismét felpillanta, már hamvadozának a’ fáklyák’ üszkei; még egy lobbanás, ’s a’ lábainál fetrengő Orlaynak vértelen ábrázatát ’s meredező rémszemeit látá. Most az utósó fáklya’ világa is üszkébe fúlt, ’s ott álla a’ legboldogtalanabb nő, borzasztó setétben, egyedűl, virrasztója egy öngyilkos halottnak, ki holt arczát még az éjen át is rá meresztgeté, kinek nyögéseit minduntalan vélte hallani, kinek szellemét, mint kísértetet, iszonyodással várta megjelenni; ehhez a’ tudat, hogy itt örökre, menthetetlenűl el van temetve, élő halott, ezerféle kínnak ’s rémségnek áldozatúl hagyva. Imádkozék, hogy ereje legyen megszabadítani magát kínaitól, felfogá a’ gyilkot ’s a’ gyilok kifordúlt kezéből.

Csatár a’ dombi pataknál, mellyet csaknem szakadatlanúl őrzött, igen különös tüneménynek leve szemtanúja. A’ patak, melly előtte folyt, egyszerre fogyni kezde ’s nemsokára egészen kiapadott; de azon pillanatban víz borítá el a’ száraz medert, ’s a’ helyét váltott patak ott épen olly vígan csörgeté habjait, mint imént. Nem sokára megzörrenének a’ bokrok, ’s közűlök a’ vizetlenűl maradott meder’ hosszában fölfelé egy hosszú, keskeny ’s igen súlyos tölgyfa ajtó nyílék, mellyet elunnan négy izmos dárdanyél emelt. Minthogy ezen ajtó a’ fák- ’s bokrokkal zárt tér’ al végén volt, Csatárnak, ki fölebb a’ kútfőnél ült, elég idő juta magát a’ felső részen elrejteni. Innen láta most négy férfit előlépni, kik, miután a’ zárt helyről az erdőbe kitekintének, az üregből egy szekrényt emeltek ki, mint látszék, nem becsületes kereset’ gyümölcsét. Ezek Csigolya’ czimborái voltak, kik vezérök’ tudta nélkűl rejtének ide némelly drágaságot, ’s távozta után visszatértek azt kezökhöz venni. Beszédök érthetetlen suttogás, mozgásaik minden zörej nélkűl, általában magokviselete a’ legnagyobb mértékben óvakodó volt. A’ szekrény ki lévén emelve, halkan és vigyázva ereszték le az ajtót; eltisztogaták a’ róla lehullott iszapot, gondosan körűltapaszták széleit ’s végre beboríták a’ patak’ ágyában megtorlott kövecscsel, úgy hogy a’ meder tökéletesen egynek ’s egyenlőnek látszott. Most egyik a’ megürült medernek kútfejéhez méne, ’s belűl, mint benyujtott dárdája’ koppanásából lehete gyanítani, egy kis ajtót billente meg, mellyre a’ patak ismét régi helyére tért. E’ szerint az ajtó a’ meder’ egy részét tevén, rendesen víz alatt állt, még inkább felfödözhetlenné téve a’ falomb ’s bokor által, melly rá a’ lebocsátás után önként visza borúlt. A’ haramiák még egyszeri kitekintés után eltávoztak orzott kincseikkel. Csatár, ki mind ezt felfogott lélekzettel nézé, kirohana most rejtekéből ’s azon módon, mint a’ haramiáktól látá, megváltoztatá a’ patak’ folyását, mellyen az üreg’ titkaihoz remélt juthatnia. Azonban az ajtó olly súlyos volt, hogy legalább is három ember’ erejét kívánta. Távozék tehát, hogy segítséget híjon; de alig hagyá el a’ zárt tért, egy csapattal találkozék, melly a’ dombot kerülgeté. A’ csapatban legelőbb is a’ rőt vadászt pillantá meg, ki a’ személyesen ide érkezett királynak megesküvék, hogy e’ domb alatt vagy körűl rejtezik az elragadott nő, noha a’ bejárást mindeddig nem vala képes felfödözni; mert urát csak bizonyos távolságig vala szabad ide kisérnie.

Csatár rendkivűl megörűlt ez új híren ’s találkozáson, ’s az egész csapatot az imént leírt ajtóhoz vezeté.

Itt azonban vigyázat kivántaték; meglehet, hogy az üregnek több nyilása volt, azért is a’ csapat’ fele őrűl künn hagyatott ’s a’ dombot körűl vevé; a’ másik a’ király után, ki az illy kalandoknak szenvedélyes barátja volt, az üregbe indult. Legnagyobb csend vala parancsolva mindnyájoknak. Fölemeltetvén az ajtó, lemenének hat lépcsőn egy kisebb, majd ugyan annyin fel egy tágasabb üregbe, hol félig elhamvadt tűznek üszkeit lelék. Ezen üreg, mellynek egyik oldalán csermely folya át, előtereműl látszott szolgálni; mert belőle több szűk torkolat nyilék minden felé, ’s a’ kutatók, hogy tovább haladhassanak, kénytelenek valának tüzet gerjeszteni. Innen több felé kísértvén utat, végre egy tekervényes szűk és alacson sikátoron menének, hol le, hol fel felé, midőn a’ síri csendből rémületes asszonyi sikoltás hallaték. Mindnyájan döbbenve álltak el a’ szűk torkolatban; de Csatár, ki megismeré a’ sikoltó hangot, kimagyarázhatlan érzelmek ’s indulatok’ harczaitól űzetett előre. A’ király megindult sürgetéseire, ’s most megint egy nagy üreget értek, hol, miután tüzet raktak volna, ismét feltalálák a’ patakot ’s mellette egy vas ajtót, melly el vala zárva.

Csend vala körűl, csak a’ kis patak’ moraja hallható. Csatár Zelemér’ nevét kiáltá háromszor, mellyre mozgás vétetett észre az ajtón belűl. Az ajtó betöretett. Mellette térdein, kulcsolt kezekkel találák az annyi ijedelmek által megrendűlt ’s összeroskadt nőt; távolabb a’ vérében fetrengő Orlayt, jobbjába szorított gyilkával, ’s vértelen arczán azon indulat’ kifejezésének maradványaival, melly életének olly engesztelhetetlen üldözője ’s erőszakos halálának okozója volt.

Nagy tenger’ árjai mosnak egy szigetet keleten, messze Európa’ szűk határaitól, közel pedig Asia’ virágos partjaihoz, túl a’ mennyei országon, a’ thea-termő Sinán, a’ khoreai tengerszoros mellett. Ezen sziget legnagyobbnak mondható a’ csendes tenger’ éjszaki részében, nem magánosan álló, hanem többektől körűlvett, nagyobbaktól és kisebbektől. Mindnyája pedig a’ délibb égal’^* áldásaiban részesült. Bőven terem benne az élettápláló ris, a’ fáknak minden gyümölcse, ’s a’ Sinából átvándorolt thea, mellynek agyderítő erejét nélkülözhetlenűl megszokták a’ lakosok, ’s melly hosszú úton hozzánk is elhintáltatik öblös hajók’ üregében. De ezen áthozást magunknak kell véghez vinnünk, mert Japán’ lakói nem távoznak honi partjaiktól, a’ természet’ áldását ’s kezeik’ műveit árulandók. Japán’ lakói fogva ülnek tulajdon szigeteiken, míg magoktól minden idegent messze tartanak.

Ez nem volt mindenkor így. Voltak idők, mikor Niphon messze szigetekhez küldé hajóit, és Sikofh’ kézművei fön Kamcsatka felé nem kevesebbé találtak vevőket, mint Cochinchinában ’s a’ csöndes tenger’^* szigetsorán. Akkor a’ tettekével együtt a’ gondolkozás’ mezeje is tágasabb volt, tárva álltak a’ szigetek, várasok és faluk minden ismeretnek, ’s Ásia’ elmevirágai a’ legkeletiebb ég alatt majd legszebben virágoztak, mikor azokat a’ mongolok Suez’ szorosától az Eufratig, Indusig, sőt még a’ sárga folyóig és a’ kék tengerig, melly Sina’ véghatárait mossa, eltapodták. Száz ezrekkel tódultak Dsingiskhan’ tanítványai a’ khoreai tengerszoroson Japán felé is, megtámadásokat Tamerlan’ idejéig többször megújíták, de Japán hódítlan volt. Az idegen hadakozók sírba temetkezni jöttek csak át a’ hullámokon, ’s visszavezető útat igen kevesen találtak a’ nagy sergekből.

Így maradt Japán önállású, előhaladást tevő a’ mesterségekben, mivészetben, hajózásban, elmefejlésben. Némelly művök most is fölülmulhatlan, mikor a’ tudományok óriási léptekkel haladnak a’ tökély’ végormához, ’s midőn mi azt gondoljuk: elménk előtt semmi nincs lehetetlen, ’s mikor ő reájok sajnálkozva pillantunk, sajnálkozva gondolunk, mint az időtől anyira hátramaradtakra, mint reményt épen nem mutatókra, hogy szerencsétlen rendszerök’ megváltoztatásával ők is minél több érintésbe jőnének a’ többi nemzetekkel, ’s kivált Európa ’s Asia’ lakóitól elfogadnák, a’ mi dicsőt és okosat ezek rövid idő alatt szereztek, ’s azzal magokat a’ földteke’ minden tekintetbeli uraivá tették, nem olly urakká ugyan, millyenek Asiában vannak, kényszerint hatalmaskodók a’ testen, ’s bilincsek közé zárók a’ szellemi erőt, az anyagtalant, az égi igazságokkal élőt, ’s az azok nélkül haldoklót: hanem urakká a’ tudomány és tapasztalás által, mellynek erejével a’ természet’ három országát kincseik’ előadására bírják, ’s a’ csillagokkal millió mérföldekről hirdettetik az igazságokat.

Mint minden embernek, úgy a’ japániaknak is keblökben van a’ fejlődési csira, melly harmat és fény által ápolva, ép növénnyé változik, harmat nélkül elszárad, fény’ hija mellett pedig beteg nevekedést vesz. Ki volna pedig, magát emberbarátnak nevező, ki az egész világ’ minden népének az első, szerencsés esetet nem kivánná? – És bár lett volna úgy az Japánban is! De itt a’ fejlődés’ csirájától, mikor az már emelkedni kezde, harmat és fény elvonaték, ’s a’ növények’ ezen legjelesbike megállapodott, sőt csökkent ’s hervadó-félben van. Ennek eredetét akarom itt elmondani.

Egy ember maga magát semmiből nagygyá, tökéletessé fejteni nem tudja. Mondják ugyan az ökörszemről is, azon parányi madárról, melly a’ gyepűkön repdes majdnem ágról ágra, ’s magasra emelkedni soha nem láttaték, hogy a’ magasra repülésben kifogott a’ sason, a’ napba nézni tudó sason, melly a’ felhőkön túl szeret uszkálni, ’s szárnyaiban fáraszthatlan erő van, és mint legfellengőbb, madarak’ királyának nevezteték. De azt senki sem feledé el a’ meséhez hozzá tenni, hogy a’ sas’ tollai közé rejtezkedék el, ’s mikor ez már egészen kifáradt, ő repülni kezde, ’s a’ borostyánt elnyeré. Arról azonban hallgat a’ krónika: mint jött alá, ’s a’ sas nem boszúlta-e meg a’ méltatlanságot. Annyi való ’s tárgyunkhoz illő marad, hogy emelkedése’ nagy részét az ember másoknak köszöni, azoktól faragtatik ki, ’s néhány év alatt olly állapotba jő, millyenbe, magára hagyatva, századokon által sem jött volna.

A’ mi egyes embernél igaz, igaz a’ nemzeteknél is. Egyes nemzet, magába zárkózva, nehezen vagy alig emelkedik nagy tökélyfokra, ’s minden előmenetelén is az egyenoldalúság súlyos bélyegként mutatkozik. Vannak ugyan ezen egyoldalúságot dicsérők, a’ mennyiben azt a’ nemzetiséggel összezavarják, ’s a’ nemzet’ ismertető bélyegének, néha palladiumának, szentségének határozzák. Mennyire van igazok ’s mennyire merülnek hibába, a’ nemzetiség és egyoldalúság’ szigorú, bölcs meghatározásából fogna kitetszeni, mellyel mi itt nem foglalkozhatunk, tárgyunk’ előadásához sietve. Mi az egyoldalúságot legtöbb esetben hiánynak határozzuk, mellynek kitöltése mind egyes személyeknél, mind öszveseknél kötelesség.

Japán’ lakói ezen igazságot némán átlátni ’s megismerni tetszettek a’ régibb időkben. Mert nálok nyomait mutathatni meg az indus, a’ thibeti, ’s a’ sinai mivelődésnek. Sőt még a’ persa-vélemények sem idegenek előttök azon időkből, mikor Zoroaster az égi fényeket tanítá isteni erőknek, sőt isteneknek, imádandóknak. Japánban ma is vannak, kik a’ fölkelő napot imádják, mint istent, mint Heliost, kit Aegyptus és Hellas is ösmert, ki sugaraival a’ szemeket élteti, a’ földnek termékenységet ad, nyarat és télt hoz elő, ez utolsót nem olly zivatarosan ugyan, mint minálunk, de esőset, a’ tikkadt föld’ hatalmas enyhítőjét. És a’ nap egyedűl nem uralkodik, nem istenkedik nálok az égen, mert az egyedűlség, Zoroaster szerint, tökéletlenség, kín, hijány. Azért a’ napnak van több istentársa, a’ fogyó ’s növő hold, ’s az éjszaka’ vándoraira vigyázó csillagok. Ezeket Japánban ma is sokan imádják. De azért Bráma is imádtatik, sarjadékával Visnuval, ’s a’ már ezer változásokon átment Sivénnel, kik nem keveseket választottak magok mellé nő, anya ’s ivadék néven, tiszteletre mind méltókat, ’s az áldozatokon örvendőket, a’ kérőkön segítőket. Így divatozik a’ bramaizmus Japánban nagy kiterjedten, de elég helyet hagyva még a’ Dalai Lámának ’s a’ confuciusi szellemiebb hitnek.^* Ez mind annyi tanúja, hogy a’ japániak érintésbe voltak Asia’ szárazával ’s onnan oktatást, igazságokat, véleményeket ’s közbeközbe ürességeket is kaptak.

Minekutána Afrika körűlhajóztaték ’s a’ tengeri út Indiába fel lön találva, az europaiak’ kutatásának nem volt vége, határa. Keresztény hajók lebegtek majd föl Sina’ szélein, ’s a’ japáni szigetekhez is. Itt békesen és jól fogadtattak, kereskedési szabadság adaték nekik, ’s tenger és száraz föld nyitva hagyaték előttök. A’ kereskedés pedig nagy hasznot hajta mind a’ két félnek. Europa tanító ’s tanuló lett, adott és vett, ’s a’ kölcsön-hatásnak kölcsön-emelkedés volt sükere.

Az europaiak pedig nem csak kereskedők maradtak Asia’ keleti partjain, hanem oktatók és térítők is. A’ keresztény vallás áldásait közölni akarák a’ megismert népekkel. Mert ezen szent hit’ szelleméhez tartozik, hogy üdvözítésében minél többen részt vegyenek. Hirdetői tehát első föladásoknak tekinték azt terjeszteni, mint az apostolok tettek, ’s azon vértanúk, kik szent kötelességöktől kínok és halál által nem hagyák magokat eltántoríttatni. Az új hit tetszett ezen vidékek’ lakóinak, – és hol is volna kebel, mellyben annak szent igazságai leghatalmasabb viszhangra ne találnának?! – Nem a’ békesség, a’ rend, a’ testvéri szeretet’ hite-e ez? és ezek szerint nem a’ szabadságé ’s mind azon jóké-e, mellyek az okos polgári elrendelésből származnak? Természetfölöttisége pedig nem visszaijesztő, mert az máskép nem lehete, ’s általa az ember csak erősebben kapcsoltatik mindenható istenéhez, ki a’ meg-nem-halást természetileg bizonyítá be a’ hit’ isteni állapotjának példája által.

Szép vala Japánban az urnak vetése, ’s a’ leggazdagabb aratást igérő, mikor az ápolók’ tisztátalan keze az egészet visszapótolhatlanúl megrontá. A’ béke, türödelem és oktatás’ pályájától eltértek a’ keresztyén tanítók, türelmetlenkedtek ’s hivatlanúl mások’ ügyeibe avatkoztak. Ez sokaknak nem tetszett, ’s föllegeket gyűjte össze, villámosokat, ijesztőket, rongálókat. Az olvasó borzad tőlök, de nem segíthet a’ megtörténteken, ’s legfölebb azzal vigasztalja magát: úgy volt a’ történendők’ könyvébe írva; – vagy: a’ rosznak megjelelt példája jó mag nélkűl soha sem vész el. – Mi pedig ezen elcsapongásokat elhagyhatatlanoknak véltük, hogy olvasóinkat azon pontra állítsuk, mellyről történetünket a’ legszerencsésb sükerrel nézhetik ’s vizsgálhatják.

Nagy kedvem jött a’ japáni partokon látni a’ fölkelő napot. Különben is már meguntam a’ városban ülést, kevés járást, ’s a’ csupa kézművek, árúk közötti lappangást. Korán ültem sajkára a’ meakói öbölben, ’s evezőink szapora locsogással hajtottak délre a’ Kufinodur’ egyik hegyfokára, melly sziklás homlokkal dűl a’ tengerbe, nem félve ennek száz mérföldekről jövő hullámaival megküzdeni. Teles erejökben ragyogtak még a’ csillagok, mikor a’ sajka megállott, én kiléptem, ’s a’ kijegyzett ösvényen föl indultam a’ hegyre. Dicséretökre mondhatni a’ japániaknak, hogy nálok belföldi és idegen a’ legnagyobb bátorságban útazhat éjjel és nappal, sikon és hegyeken; százszorta bátrabban mint hazánkban, a’ hesperidák’ szép ege alatt,^* hol a’ szabadság’ szent zászlójának árnyékában sokan féktelenkednek, ’s a’ hegyi utakat járhatlan bátortalanokká teszik. Ez Japánban részint a’ nagy népesség’ szüleménye lehet, melly a’ lakosokat ezer érintésbe hozza egymással, az érintések pedig emberisedést, szelidülést szülnek egy részről, míg más oldalról szigorú szabályokat hoznak elő, mellyeknek egyesek és öszvesek őrei, sükerök pedig a’ csend és biztosság.

Néhány megbotlást kivévén, igen szerencsésen haladtam előre. Két völgyet metszék már keresztül, midőn szürkűlni kezdett ’s én lépteimet siettetni valék kénytelen, ha nap’ kelte előtt akarék a’ hegyre fölérni, melly a’ tájon legmagasabb vala. Iparkodásom nem lön sükeretlen; mikorra az ég hajnali pirosságot kezde keleten nyerni, én már a’ tetőn álltam. Kilátásom a’ legbájolóbb volt. Lábaim alatt két hegy és két völgy nyugvék, részint erdős, részint a’ legtarkább csoportozatban mivelt; távolabb a’ meákói^* öböl ezer hajóival, és egész messzeségben a’ végetlen tenger, összeölelkezve a’ csillagaitól megfosztott éggel; mindnyája fölött pedig a’ reggeli gőz tanyázott, idomait a’ szellő’ lehelleteként változtatva. A’ reggel pedig egyre tovább fejlett. A’ tenger’ színe lángolóbb és lángolóbb lön, míg egész tűzpirosan emelkedék ki a’ nap, egy sugarat lövellvén elő, és másikat és többeket. Képzeleteim édeset játszottak e’ nagy tűneménynél, a’ fények’ árjában úsztam ’s annak dicsőségében, ki lelkével az egész világot átöleli, mindent éltet egekben, földön és a’ vizek’ mély gyomrában. Térdre hullva vegyítém imádságomat a’ madarak’ dalaival, kik hangos torokkal bizonyíták, hogy ők is érzik az élet’ kellemét ’s hálával adósak az életadó iránt. Azt pedig későn vettem észre, hogy nem egyedűl vagyok a’ hegytetőn, hanem van más is, ki a’ reggelnek örűl, ki nem akar roszabb lenni az erdők’ madarainál, hanem korán kel, a’ múlt napok’ áldásaiért hálákat adandó a’ sors-vezetőnek, jövendőre pedig kegyelmet és jó sükert kérendő mindenben, a’ mihez fog. Ezen észrevétel nagyon megörvendeztete. De milly nagy lön meglepetésem, mikor kémlődve a’ fajombeli lényhez közelíték, ’s ő ezer kellemének ruházatában előttem álla. Nem láttam még nyíltabb, szebben domborodó homlokot, mint az övé, nem tüzesebb szemeket és pirosabb ajkakat, nem gőgösb nyakat és vallásosabban emelkedő mellet. Haja fekete mint a’ holló, ’s göndörödve hulla le hófehér vállaira, kiválva a’ mogol szabály alól, mint általában a’ japániak sokban közelíteni látszanak az európaiakhoz. De ő mind azoknál europaiasabb volt, kiket valaha Niphon’ szigetén láttam, ’s első pillanatra kételkedhetém, nem Lisbonának^* lyányát látom-e előttem. Testi kellemeit pedig lelkeéi látszának emelni. Az istenhez imádkozék ő, a’ tökéletesség’ atyjához, a’ legjobb és legigazságosbhoz; és a’ ki azzal társalkodik, nem lehet tökélyre nem törekvő, a’ jóság és igazságnak nem barátja. És imádságában nem a’ törődés’ lelke mutatkozott, nem félelem, rettegés, rimánkodás, millyeneket a’ bűnösek, embertársaik’ idvén gazázdálkodottak, mutatnak; hanem öröm és megelégedés ült homlokán, legszebb remény szemeiben, ’s azon mosoly-árnyék ajakain, melly a’ belső idvnek és bizodalomnak kétségtelen tanúja.

Engem ezen egy pillantás megváltoztata. Nem az voltam többé, a’ ki előbb, mert nem azt érezém, a’ mit előbb. A’ foglalatoskodás, a’ kereskedés, a’ munka ’s a’ dolgokba merülés gyönyörködtettek mind eddig, ’s főczélúl a’ hasznot és nyereséget tekintém. Most új érzés támadt kebelemben, különböző minden voltaktól, nyugtalan, feszítő, vágyó, ’s mind a’ mellett kimondhatatlan édes. Első leány volt, kit szeretni kezdék, szeretni szívem’ mélyéből ’s fejem’ egész képzelődési erejével. De hozzá járulni nem bátorkodám. Csak rejtek-helyemből nézém egy jóltevő bokor mellől. Ő pedig nem soká maradt térdein, hanem fölkelt, könnyű pamut-leplét a’ szellő’ lengedezéseinek engedve, vidámon néze körűl, ’s csalogány-torokkal e’ dalt intézé a’ már egészen fölbújt naphoz:

„Ki fogható hozzád az égen? az est’ csillaga-e, melly utánad hamar elhaldoklik, vagy azon ragyogó fény, melly jöttödet sokszor megelőzi keleten?

„Mindenik hozzád foghatlan, oh nap! mind a’ rezgő csillag, mind a’ hajnal’ ragyogó követe.

„És mérkőzhetik-e veled azon éji leány, melly bánatában havonként elfogy, ’s a’ remény’ ápolása által ismét fényre derűl? mérkőzhetnek-e az üstökösek, mellyek a’ gyávák’ rettentéseűl néha néha jelennek meg az égen?

„Nem mérkőzhetik veled sem a’ hold, sem egyike azon bujdosóknak, mellyek végetlen útaikon kalandoznak és sugaraidat hosszú üstökben fogják föl, nekünk vere vissza általa a’ fényt.

„Nem tőled kap-e éltető meleget földünk, és földünkön a’ gyöngéd virág, a’ szelíd juh, ’s a’ dühös oroszlán? nem-e az ember, ki magát a’ természet’ királyának vallja?

„Igen! oh nap, te adsz éltető meleget földünknek, virágai ’s állataival; te hevíted a’ természet’ királyát, az embert.

„Imádva légy, leghatalmasabb lény, te a’ tavasz’ előhozója ’s az ősz gyümölcseinek érlelője!

„Lelketlennek látszol ugyan te, mert anyag vagy, ’s az anyag nem erő. De hol még is azon lény, melly az erők’ tulajdonait náladnál jobban mutatná? A’ levegő-e az vagy a’ csillagok?

„Te vagy, oh nap, a’ fő isten’ lakja, te vagy az örök erő’ leglényegesb tüneménye, benned mutatkozik az ő valója, mert erőd mindenható.

„Imádva légy, oh nap, keblemtől is, melly magát ihletve érzi általad!”

A’ dal’ utólját alig hallhatám, mert a’ leány lefelé indulva gyorsan haladott. Első tüzemben utána akartam szaladni, hódolatomat fejezendő ki, ’s viszonszerelemért esdeklendő előtte; de lábaimat legyökerezetteknek érezém ’s jó ideig nem tudtam távozni helyemből. Zavarom egyre tartott, indulatok csapongtak mellemben, ’s nem érzett vágyok szorongaták szivemet. Utoljára a’ kis biró kezdé fejét fölemelni bennem. Még egyszer előmbe állítá a’ leányt, de nem tisztasága’ teljes napfényében, hanem mint napimádót, mint bálványozót. Ez elszomoríta. Ollyan szép testben annyira szennyes lélek! annyi kellem mellett annyi tévelygés! rövid életre örök halál!

Azon föltétel mellett indultam haza, hogy a’ bájos syrenétől őrizkedni fogok, de mikor a’ sajkában ültem, már vissza kivánkozám a’ hegyre, ’s midőn szobámban valék, nem ismértem portékáimra ’s elfeledék rendeléseket adni embereimnek. Másnap a’ korány a’ hegyen köszönte, de nem valék többé puszta kézzel, hanem gitáromat tartám kezemben, és játszám rajta gyöngéd énekeket, a’ mórok’ idejéből és fölebbről, mikor Roma még keresztény nem volt. Énekemhez a’ nap egész dicsőségében mosolygott, épen olly bájolón, mint tegnap, mikor a’ leány’ ömledeztete hozzá imádó éneket. Szavam elállott, csak újaim futkostak a’ húrokon, ’s a’ mint emlékezetem újra mondá a’ tegnapi dalt, a’ hangszer szavakat ada neki ’s hangokat, mellyek magamat is gyönyörködtettek. Ismételve lön így a’ leány’ éneke, ’s dicsérve a’ nap általam, keresztény által, kinek csak későn juta eszembe, hogy tőlem az igaz isten vár dícséretet.

A’ tegnapinál nagyobb bánkódás közt indultam haza, ’s mikor ismét az öbölben úsztatám sajkámat, juta eszembe, hogy a’ leányt nem láttam. Azonban képzeletem legélénkebb színekkel mutatá őt előttem, ’s gyakran kételkedni akarék, nem volt-e ő is jelen. Boszonkodtam magamra: miért nem vizsgálódtam jobban, miért nem indultam az ő ösvényén, talán föllelendém őt, dolgaival foglalatoskodót, és gyönyörködhetém arcza’ szépségében, hallgathatám ékes dalait. Vakmerőségem többre is ment. Szemközt fogám őt, szeme’ mélyébe tekinték, és ott kimondhatatlan valamit láték, vonzalomhoz ’s reményadó sugárhoz hasonlót. Illy gondolatok között szállék ki Meákó alatt. Sok foglalatosság várakozék reám; dologba levék merülve fél éjfélig, ’s a’ hajnallal újra munkához kelle kezdenem. Így múlt el a’ hét, és én kedves útamat soha nem ismételhetém.

A’ munka ’s az elfoglaltság tisztítani szokják a’ képzelődést ’s igen csillapítják az indulatokat. Ezt magamon tapasztalám. Mikor egy hét mulva, nagy szorgalom mellett, ismét üres idő’ urává lehettem, egészen szabadabb volt szívem, ’s fejemben sokkal hatalmasabb az akarat’ szózata. De a’ kapott láng nem aludt el. A’ nap’ imádóját én is keblemben imádtam ’s vágytam vele találkozni, hogy viszont szerelemért esdekeljem neki.

Nem gondolná az ember, milly hamar és könnyen változtathatja meg egész életmódját. Egy csekély eset! és egész életed ellenkezőre fordul. Nem sokat különbözünk a’ mérő serpenyőtől, melly annál könnyebben hajol a’ túl oldalra, minél közelebb volt a’ teljes súlyegyenhez. Nem értem itt pedig az igazságtalanságokat ’s a’ keleti vad önkényt, melly kényszeríti az embert pálya-, élet-törvény-cserélésre, hanem szabadságában képzelek mindenkit, mellynél fogva választhatási joggal és kénnyel bír. És még is könnyű lapták vagyunk a’ sors-gyermek’ kezében, hintáló sajkák az élet-tenger’ hullámain. Másokon látám ez igazságokat, és legújabban magamon tapasztalám. Változásom pedig a’ körültem-lévőkre is elragadt. Ezek közűl mindenik végetlen szorgalommal dolgozott négy napon, hogy az ötödiken magát kideríthesse, ’s míg én a’ rendesen reám várakozó sajkán a’ Kufinodur’ leírt helyeire mentem, addig azok Meákó’ vidékén mulatni kalandoztak gyalog és szekereken, majd hordoztatva magokat beleplezett gyalog-székeken. Gyakran megfordultak a’ kedves találkozási helyen, de a’ nélkül, hogy ismét szerencsés voltam volna. Gitáromon a’ legszebb dalokat énekelém ’s minden erőmet öszvevéve, – ’s a’ vidéket egészen föllármáztam: mert csapatonként gyűltek öszve a’ könyékből ifjak és vének hallgatásomra. Csak ő hibázott, és szüntelen ő maga hibázott!

Utólszor indulék szerencsét kisérteni. Jó korán jutottam ekkor föl, korábban mint valaha. A’ teljes hold nyúgoton ragyogott még, fényéből keveset vesztve a’ keleten szürkülő hajnal által. Borzasztó szép ’s háboríthatatlanúl csendes volt az éj. Jól ki lehetett venni a’ hegyek’ menetetét ’s a’ völgyeket, ’s távolban a’ tenger’ árjait, és ezek fölött a’ nagy vitorlás hajókat. De azért egész különbség volt a’ nappali ’s mostani világosság között. Mert ez szürke homállyal volt vegyítve, ’s mintegy fátyolon keresztűl mutatá a’ tárgyakat. Mikor a’ nézést megelégelve, a’ várakozást megúnva, hangszeremhez valék nyúlandó, egy alakot véltem a’ bokrok között megpillantani, melly lappangva simúlt előbbre. Fölhagytam éneklésemmel ’s az alak után indultam, melly egy magános tölgy alatt állapodék meg jó távol a’ bokrostól. A’ szélső bokorig mentem, de tovább mennem lehetetlen volt megláttatás nélkül. Ott húztam meg tehát magamat, ’s csupa szem és fül levék, hogy mindent lássak és halljak a’ mit ő tesz, de érzékeim az egyéb világ’ számára elhaljanak. Ő vala, a’ keresett leány. Látám pedig megállani a’ hegytetőn, észrevettem vallási komolyságát, ’s nemsokára énekét hallám megzendülni, melly a’ hold’ dicséretére szólott.

„Idvez légy te kisebb csillag – így énekelt – dicsősége az éjszakának, bíztos vezető az éj’ homályaiban.

„A’ naptól kölcsönözöd ugyan fényedet, ’s homályos vagy magadban mint földünk, ’s mint a’ többi bujdosók:

„De kölcsönözött erényedet is ezrek’ javára használod, világítasz vele, ’s megőrzöd botlástól a’ szegény vándorokat!

„És így isteni tulajdont mutatsz, kinek lénye jóltevésből áll.

„Bár hozzád hasonlítanának az emberek is!

„Idvez légy, nyugvó hold, dicsősége az éjszakának, biztos vezető az éj’ homályaiban!”

Ezeket éneklé magánosan a’ leány, ’s az egész vidék kéjelgeni látszék csalogány-hangjaiban. Én azon időt elérkezettnek vélém, mellyben magamat mutatnom kell. Gitáromhoz nyúltam; rezegtek a’ húrokon kezeim, ’s a’ hangok megszorultak látszának tüdőmben. De erőködtem, és a’ leány dalfeleletet nyere, illyent:

„Álomba szenderít az éjszaka fiatalt és öreget, hímet és nőt, selyem szőnyegekre fekteti a’ gazdagot, pamut-szőrpárnákra a’ szegényebbet.

„Ólommadárként telepedik a’ szemek fölé, a’ fülek’ halló erejét elveszi, zsibbasztó lepellel takarja körűl az agyat.

„De vannak, kikre hatalmát ki nem terjesztheti, kik álomhozó erejének hosszan, hatalmasan daczolnak.

„Ide tartozó az égen, a’ levegő fölött minden csillag; és ide a’ hold, melly nyúgoti ágyába siet, hogy ifjúvá förödje ben magát.

„Ide tartozó a’ földön, az ég alatt, a’ levegő’ keblében némelly ember;

„Ki ragadozó állatokként vérengzeni éjjelenként jár;

„Kinek szeméből a’ szerencsétlenség könyűket facsar;

„Kinek szivét lángok háborgatják, ’s epedve vágy egy rokon szív után.

„Ezen utolsók közé tartozom én, oh hold, hív társom a’ virasztásban!”

Énekem figyelmet gerjeszte a’ leányban, ki közelebb jött, velem szóba ereszkedék, a’ helyen több hajnalban megjelent, versenyt énekelénk egymással, ’s egy hónap mulva teljes hajlandósággal látszék rajtam csüggeni.

„Nem rettegsz egy csillagimádót szeretni?” – így szóla egyik napon Don Alonzo hozzám, egyike azon buzgó embereknek, kik a’ Tajo’^* partjait elhagyák, hogy a’ legtávolabb keleten hirdessék az úr Krisztus’ igéit. – „Az örök élet csak azoké, kik az úrban hisznek; boldogtalanok pedig, kik világi javakért ’s a’ mulandóság’ dolgaiért az örök élet’ idvességiről megfeledkeznek.”

,De csak látná őt, tisztelendő atyám, egész máskép beszélne. Mikor őt teremté az isten, remekele, hogy megmutassa nekünk földieknek: mi legyen a’ legszebb test, ’s megmutassa az ég’ angyalainak: millyen a’ legangyalibb lélek.’

„Fiam, ezen beszéd is kárhozatos. Legszebb lélek csak keresztényben lakik, ’s a’ legszebb test, ha pogányé, csupán kisértésűl teremteték a’ világ’ ura által, hogy rajta gyakorolják önmegtartóztatási erejöket az idvesség’ fijai. Idv pedig azoknak, kik mind végig állhatatosak maradnak; ellenben jaj a’ gyöngének, ki magát pogány-kecsekkel hagyja lebilincselni!”

,Mind ezeket elgondolám én is, atyám, sőt elgondolám százszor, és hánytam vetettem nyugtalan éjjelimen, de a’ pogány leány’ képét nem tudtam vele kiverni agyamból. Mert ollyan jó ő, hogy keresztény jobb nem lehet, olly ragaszkodó, hogy keresztény jobban nem ragaszkodhatik, ollyan nyílt eszű, hogy csak kedvező isten adhata neki annyi elmevilágot. Én, atyám, nélküle el nem lehetek.’

„Szerezz tehát magadnak érdemet, ’s térítsd meg őt az anyaszentegyház’ kebelébe. Különben is illő, hogy az egész világ egy anyaszentegyház legyen, egy akol, mellyben juhok a’ hivők ’s azoknak pásztora az, ki mennyben az atya’ jobbján ül.”

,Legyen, tisztelendő atya! a’ mihez mind eddig nem tudtam fogni, első alkalommal hozzá fogok ’s megtérítem őt, hogy örüljön az egész mennyország, ’s benne mind azok, kik Krisztus által idvezültek.’

Áldását adá reám Don Alonzo, ’s én a’ legnagyobb föltétellel^* ültem következő napon sajkára. A’ leányt szokott helyünkön lelém. Örvendezve lépett előmbe ’s ragyogó szemekkel mutatá az utolsó csillagot, melly a’ feljövendő nap elől az ég’ kék fátyolába rejtezkedett. Beszédünk bíztos, bátor lőn, ’s mikor a’ nap tenger-sugaraival előtört ’s a’ leány imádó szavakra fakadott, hozzá fogtam nagy munkámhoz. De boldogulni legszentebb szándékom mellett is, nehezen tudék. Mert az első vélemények a’ szívnek fenekére vernek gyökeret, ’s onnan az agy’ és szív’ minden ok-ostromaival is alig irthatók ki.

„Miként volna isten a’ nap, – szólék hozzá – melly lelketlenűl világít a’ magason, ’s öntudás nélkül jár pályáján, nem különben mint földünk, mint a’ hold ’s csillagok’ ezredei? Hogy tulajdoníthatsz, oh kedves Yoridala, teremtő erőt azon lénynek, melly maga is teremteték; örök életet, melly bizonyosan megszűn egykor világítani; ’s kormányzó észt, melly más kormányzó által indíttaték meg? Higy azon istenben, ki a’ világot, és téged, és engem teremte; ki által létez a’ nap és világosság, kinek lelke élteti a’ tenger’ hullámait.”

,’S mi gondja van szerelmednek mind ezekre’ – felelt a’ leány. – Nem mondád-e, hogy te engemet szeretsz, engemet a’ mint vagyok, egyűgyűségemben, tudatlanságomban. Miért bajlódol ollyan dolgokkal, mellyek csak mellékesek, mellyek a’ szerelemhez nem tartozók annyira; mintha fő gondod volna bennem keresztényt találni, nem pedig érzékeny, hozzád hív leányt?’

„Én téged szeretlek, legforróbb indulattal szeretlek, leány! de lelkiösmeretem’ szavára süket nem tudok lenni. Oh leány! nem csak ezen élet méreték az embernek, hanem egy másik, egy hosszabb is, hol jutalmát vesszük itteni cselekvésünknek, jót vagy roszat, a’ mint jók vagy roszak valánk. A’ ti csillagimádó hitetek hallgat erről, vagy csak igen homályosan beszél; nem úgy a’ mi isten-küldte vallásunk, mellynek törvényei világosak és szava hatalmas. Én a’ te lelkedért is adózom a’ másik életben ’s a magamét is elveszteném, ha az idvesség’ útjára át nem vezetnélek.”

,Tinektek szenteitek vannak, mint gyakorta mondád, kik látatlan istentekről írtak, beszéltek; és volt egy, ki isten’ fia vala, a’ mit én megfogni nem tudok; nekünk bölcseink vannak, kik a’ csillagokról, holdról, napról tartanak okatatást ’s mondják, hogy valamint a’ csillagok, hold és nap el nem enyésznek, hanem változásokon mennek keresztül: úgy az ember is, vagy a’ benne lakozó finomabb erő, tőletek léleknek neveztetett, el nem vész, hanem a’ természet’ kebelében megmarad, gyűlve, oszolva, illyen vagy ollyan anyagokhoz kötve. Arról azonba hallgatnak ezen úgy nevezett bölcseink, millyen állapot vár reánk a’ halál után; ellenben tanítják, hogy a’ rosz bizonyosan büntetést húz maga után, valamint a’ jó maga magának áldása, és pedig már a’ halál előtt, melly az egyenetlenségeket bizonyosan kiegyeníti. Látod pedig, kedves Mendizanóm, én senkinek ártani nem akarok, az egész világgal békességben élek, ’s így büntetéstől soha nem félhetek. De annál kevésbbé félhetsz te, én miattam. Mert más vétkeért veled csak egy igazságtalan lény lakoltathat, a’ millyennek te istenedet nem hiszed. Maradjunk tehát, édes Mendizanó, volt véleményeink mellett; imádjad te ismeretlen alakban a’ világ’ alkotóját, én őt a’ nap’, hold’ és csillagok’ képében imádom, ’s azon könnyebbséget érzem mellette, hogy őt anyaghoz kötve képzelni is tudom. Hasonló segedelmet te magad is használsz, midőn neki emberi alakot tulajdonítasz, nem egyéb okból, mint hogy anyagtalan, mit képzelni nem tudsz.’

Nem volt egészen váratlan előttem e’ felelet, még is nagyon meglepett. De nem mondék egészen le a’ győzelemről. Elővettem tudományomat ’s azon fegyvert, melly egész Europát meghódítá. Megmondám a’ leánynak, hogy minden ember szenved már az eredeti bűnben, melly Ádám atyánkról ’s nejéről Éváról maradt ránk, mellyet csak a’ keresztség’ szent vize mos le; hogy istenről legbizonyosabban nem a’ nap vagy csillagok, hanem az ő egyetlen szűlt fia beszélt, hogy ő legigazságosabb, ’s ezen tulajdonságánál fogva a’ készakarva tévelygőket köteles megbüntetni. Hosszú volt beszédünk, már a’ nap magasra jött fel, ’s én egyre nem boldogulhattam. Ez nekem nagyon fájt, mert a’ leányt végetlenűl szerettem, de keresztény is akartam lenni, ’s megbocsáthatlan véteknek tartám: nemkeresztény kebelt hódítani. Újra kérém a’ leányt: vessen félre minden okoskodást és higyen, higyen az én szerelmemben ’s az által a’ keresztényi igazságokban. Ő nem hajolt, apjai’ hiténél kívánt maradni, ’s elhatározottan mondá: maradni fog.

Elkeseredve fogám meg utolszor kezét. „Édes Yoridala, te engem többé nem fogsz látni – mondám – nem fogsz gyönyörködtetni ezüst hangjaiddal, nem szemednek égi sugarával ’s lelked’ ezer kellemével. El kell válnunk. Az isten ott fönn az egekben rendelt bennünket egymás’ számára, nem ez életben, és nem ez élet után. Oh, Yoridala, ha te engem igazán szeretnél, ’s e’ szerelemnél fogva tévelygésednek bucsút adnál, az egész örökkévalóság a’ miénk volna, miénk az egész örök élet, melly nem néhány évtizedre nyúl ki, mint e’ földi lét, hanem vég és örökké vég nélkül. Mennyit örülhetnénk mi ezen hosszú lételen keresztűl, mennyit élhetnénk szerelmünknek a’ bennünket és világot alkotó isten’ közeletén! De így te a’ sötétség’ helyén maradsz, hol napsugár soha nem dereng, hol a’ csillagok’ sugarai le nem rezegnek feléd tiszta éjjeleken. Yoridala, – és én sírni fogok miattad!”

És könyűim valóban le is csordultak. A’ leány érzékenyültnek látszék; ’s talán megegyeztünk volna, ha don Alonzo hozzánk nem símul, szóváltásunkat hallgatja, ’s nekem kezem’ fogva így nem szól:

„Hivőnek könyűit hitetlen meg nem érdemli. Hadd maradjon a’ sötétségnek, ha tévelyegni akar; kapsz te, Mendizanó, kezedre érdemesebbet is. Jöszte most velem, nagy közleni valóm van; hitbeli ügy, melly Krisztus’ országának nagy aratást ígér.”

Don Alonzo’ megjelenése nem volt ínyemre, de mikor a’ hit’ ügyében segedelemre szólíta föl, mindent feledve indultam vele. És ott hagytam a’ leányt könyűivel, epedő pillanatával, csókolatlanúl; elmentem, hogy többé vissza ne jőjek, lemondék az élet’ boldogságáról, hogy a’ jövendőben annál nagyobbra szerezzek jogot magamnak. – Kisérőm igen sokat beszéle hozzám, és én igen kevest érték belőle, ’s már majd haza jutánk, mikor én még egyre a’ leánynál voltam, őt látám nedves szemeivel, és szivem nagyot dobogott, kebelem fohász’ özönében szorult. Otthon don Alonzó’ szobáinak legbelsebbikébe vezetett, az ajtókat gondosan elzárá, ’s nagy halkkal mitegy súgva beszéllte ezeket: hogy a’ keresztények’ száma Japánban véleményen fölül megszaporodott, ennél fogva illetlen, sőt vétek, hogy az igaz hit a’ pogányságnak szolgálója legyen; isten az övéit el nem fogja hagyni, hanem diadalra segítendi; álljak tehát én is a’ hitterjesztők’ sorába, szóval, értékkel ’s, ha a’ sors úgy hozná magával, vérrel, élettel is. A’ meakói Dairi helyébe lépjen Krisztus’ szolgája, ’s Confucius, Fohi, Zoroaster helyett dicsértessék az, ki istennél vala ’s maga mint íge isten vala. – Nekem tetszék a’ terv, kezemet adám reá, ’s hamarjában nagy dolgok’ titkába avattatám. Több portugaliakkal jöttem ezután öszve, majd japániak is bocsáttattak hozzánk, kik már vízzel leöntetve hozzánk hasonlókká lettek. Meg lön pedig határozva, hogy a’ keresztény hit minél buzgóbban hirdettessék, hogy mihelyt sükeres mozdítást lehet reményleni, a’ pogányság ellen fölkelés indíttassék, Kubók és Dairik keresztény hitre téríttessenek, vagy különben helyeikről letétessenek. Nagy volt a’ munkásság mindenfelé, ’s én sem valék legutolsó a’ foglalatosságban. Annyival buzgóbban dolgoztam pedig én, mivel a’ vérengzésnek nem valék és nem vagyok barátja, ’s így pályámat a’ béke’ idejében akarám tettekkel, buzgósággal fénylelteni. Mert, hogy zivatarok fognak beállani, előre gondoltam, ismervén a’ japániak’ elszántságát ’s Kubók’ nyakas vakmerőségét. Előre féltém pedig Yoridalát, az egyre felejthetetlent, kit örömest küldtem volna bíztos partokra. De nem lehete; már rég nem látám őt.

Még Alonzo mindennapi barátom volt; meglátogata ’s tőlem is látogatásokat fogada el, míg új tervünkön szorgalommal, ’s a’ mint látszék jó sükerrel dolgozánk: Europából csupa kedvező híreket kaptunk. A’ félsziget megtisztult a’ móroktól, ’s az új hit,^* melly Németországot rongálá, a’ Pyrenaeeken^* túl lépéseket tenni erőtelen vala. A’ romai szent atya megelégedését jelenté a’ japáni kiküldött térítők’ munkásságán, sőt több munkást is külde még, ezek között néhány főbb rangú papi személyt. ’S ezen újságok engem inkább érdekeltek, mint családoméi, noha ezek sem voltak szomorítók. Hajóim szerencsésen érkeztek el Lisbonába, igen jó áron üríttettek ki, ’s nyereségem majd félmilliót teve. Az adott utasítások szerint ügyvivőm még egy hajót vásárolt a’ többiekhez, ’s elküldé mindnyáját részint Indiába, részint Sina ’s Japánba. A’ Meakóba rendelteket naponként várám, annyival inkább, mivel itt megrakodtatván, Kantonba akartam menni.

Forró augustusi nap volt; szellő nem mozdult órákig, ’s a’ tenger’ színe csöndesen, mozdulatlanul állott. A’ hajók hasztalanúl tárták ki vitorláikat, nem mozdulhattak helyökből. De a’ tengeri madarak, mellyek száz mérföldnyire szoktak a’ száraztól lebegni, seregesen lőnek láthatók, előkövetei a’ zivatarnak. És este felé komorult is a’ tenger fölött az ég, lassú szellő kezdett lebegni, ’s benne szokatlan zöld színnel hánykolódtak a’ vizek. A’ hajósok sietteték útjokat a’ bíztos part felé. Némellyek jókor értek be ’s örvendeztek a’ vész’ kikerülésén. De mások még távol vannak, ’s a’ széllé nevekedett légfolyamtól erőszakosan hajtatnak. Sötét felhők vonják be az eget, mellyeknek gyomrát egyes villámok hasgatják, ’s nem sokára tompa morgástól követtetnek. Szélvész kezd dühöngeni, még a’ kikötő is remeg ’s benne tánczra kelnek a’ hajók; a’ meákói öböl minden életét elveszti, mert úszó épületei mind a’ parthoz fújvák. Megérkeztek a’ föllegek, a’ nap hamar estté változik, ’s csak a’ czikázó villám teszi ismét ’s gyakorta nappallá. Az eső majd hull, majd szakad; a’ villám vakít és süketít, a’ szélvész ront, emészt. És még is új hajók érkeznek, kettő egymás után, vitorla nélkűl, majd égbe meredő, majd hullámokat hasgató árboczokkal. Az öbölbe hajtattak már, a’ kikötő felé lövellnek, a’ nép szalad, látni: szerencsés lesz-e bejövetelök, vagy a’ keskeny útat vesztve öszve töretnek? A’ hullám át-átcsapott a’ hajó’ födelén, de a’ kormányost le nem csaphatá lábairól, ki két segéddel együtt iparkodék jó irányt adni a’ hajónak. ’S törekvése jó sikerű. A’ hajók az utolsó zajgónál vannak, ott hol a’ kikötő’ kapujánál torony-magosságnyira locsolódnak a’ hullámok, ’s a’ sziklás falakat fejök’ tajtékával akarják tovább marni. Hajóimra ráismertem, ’s ki már előbb is féltem, most ingadozni érzém térdeimet. Az egyik hajó egészen jól futott ’s meg nem ütközve ért a’ révbe, de a’ másikat épen behaladtakor kapá-föl egy ordító hullám ’s oldalával nem szelíden zsúroltatá meg a’ kapuszirtet. A’ sértés nagy volt, de örültem, hogy csak sértés, nem pedig törés volt. A’ hajó, kis foltoztatás után, ismét tengerre mehetett.

Már nem csak a’ felhők okozták a’ homályt, hanem a’ nap is leszállott a’ nyúgoti hegyek mögé, mikor új látvány voná a’ nézők’ figyelmét magára. Egészen rosz irányban hajtaték egy hajó az öböl’ legsziklásabb része felé, honnan menekvés senki elé nem mosolygott. A’ meákóiak mindent elkövettek, a’ mi elkövethető volt a’ baj’ elhárítására; lámpákat égettek, segítő embereket állítottak ki. De tengerre szállani vezető sajkákkal nem lehete. Mert a’ szél egyre zúgott ’s a’ parton ezer irányban tördelődtek meg a’ hullámok. És a’ vész sem vala megelőzhető. Nagyot villámlék ’s látni lehete, miként szállt a’ tűz keresztűl az árboczon. Majd tűz látszék a’ hajóban is; és a’ segedelemért kiáltók’ szava kihallatszék az elemek’ ezerszer zavart zaján. De segíteni senki nem tuda. A’ tűznek azonban eleje véteték, eleje még nagyobb baj által. A’ hajó közel nyög már a’ parthoz, csónakba szállnak belőle az emberek, mellyet egy hegymagosságú hullám hátára vesz ’s egy rándítással a’ parthoz csap, fölfordulandót, megtörendőt, ’s terhétől megszabadulandót. Az emberek nagyobb, kisebb sérüléssel ’s a’ japániak’ segedelme által megmenekedtek – melly munkában a’ hullámok’ visszahanyatlása igen elősegítő volt – de csak azért, hogy megmenekedésökön sírjanak. Mert jött egy új hullám is, melly teljes erővel csapá egyik partsziklához a’ hajót, ’s ez ízre zúzva eltűnt, terheit részint a’ tenger’ gyomrába hullatván, részint, a’ fatöredékekkel együtt, a’ vizek’ játékának átengedvén.

Az elveszett hajó’ birtokosa egy ősz férfiú volt, kinek szemeiből szelidség és jóság néze ki, de ezek mellett most a’ fájdalom is. Agg ajaki nem fakadtak panaszra, de olvasám arczáról, hogy mindenét veszté. A’ japániak illyenkor különös bánásmódúak. A’ megbukott és nem fizethető mind addig becstelen, míg életével nem adóz; a’ halál pedig – az önkénytes – minden szennyet lemos.

„Szegény Gorid – így szólának többen – alig fog fizethetni, ’s ő becsületesebb ember, mint hogy gyalázattal élni akarna.”

,Sajnálom őt – monda egy másik – noha nekem is adósom. Részemről az adósságlevelet kész vagyok elszaggatni.’

„Én segíteném őt – kezdi egy harmadik – ha Mahometnek nagy ellensége nem volna; de mivel őt prófétának el nem ismeri, nem törődöm bajával.”

Míg ezek így beszéltek, az öreg Gorid körűl néze, látá mindenének töredékeit, kérdezé: meg lehetne-e valamit menteni? ’s midőn tagadó feleletet kapa, elkeseredése fő fokra hágott. Elbucsúzott a’ világtól, a’ szép napfénytől, ’s mind azon tárgyaktól, mellyek kedvesek voltak előtte az életben, különösen pedig hitelezőitől, kiket a’ sors’ csapása miatt megcsalni kénytelen. A’ villám’ szapora fényénél ’s a’ parti lámpák’ sugaránál jól látám őt. Kést kére, melly nyomban adaték neki. A’ japániak’ arczán öröm sugárzott. Mert ők legnagyobb cselekvésnek tarták azt, mit Gorid vala teendő, és erénynek minden erények fölött. Az erény’ gyakorlásán pedig a’ föld’ minden részében örűl az emberiség, természeti ösztönénél fogva. Én látszám egyedül különbözni a’ sokaságtól; előre tolakodtam a’ bámulva örülők közt, és megragadám az aggnak kezeiben a’ kést, épen mikor hasmetszve akara életének véget vetni. Tettemen bámult az öreg, a’ sokaság morgott, én pedig szólék: „Niphon gyermekei, bölcs meákóiak! ne itéljetek egy idegen’ tettéről elébb, mint annak okát hallanátok. Én keresztény vagyok, ’s az én hitem szeretetet parancsol, ajánl minden felebarátom iránt. Parancsának pedig engedelmeskedni akarván, meg nem szenvedhetem, hogy valaki azon nyomorú dolog miatt, mellyet mammonnak, pénznek neveznek, öngyilkossá legyen. Én ügyeinek kiigazítását magamra vállalom, hitelezőit kielégítem, de kívánom, hogy élete maga ’s mások előtt sérthetlen maradjon.”

Ezen előadás igen új volt ’s szokatlansága által meglepő. A’ morgás hamar megszűnt, az öreg némi vonakodás után elfogadá segedelmemet, a’ hitelezők ki lőnek elégítve, ’s a’ keresztényi jóságnak nagy híre keletkezett az egész tartományban. Ügyünknek – mellynek tervéről némellyeket mondék már, a’ többieket pedig történetírókra bízom – ezen egy cselekvés által végetlenűl sokat használtam. Mert a’ keresztelendők’ száma szerfölött szaporodott. Örömemnek e’ mellett csak azon egy hiánya volt, hogy a’ megtértek között nem volt a’ kufinoduri lyányka.

Egy hét mulva Kantonba kelle indulnom. Foglalatosságaimat többnyire végezém már, dolgaim jól rendezve állottak, csupán Alonzo’ tervében kellett még némellyeket tennem. Ez is végrehajtaték ’s készen voltam az indulhatásra, készen, de csak külsőleg, mert belől erős láncz tartott vissza. Fölösleges mondanom, hogy ezen láncz Yoridala volt. Hónapok lefolytak már, mióta egymásnak hírét sem hallottuk. A’ kereszténység nagy előmenetelt teve Japánban; a’ bevásárlásnál igen szerencsés valék; sőt a’ mi több, azon férfiú, kivel jót tevék, munkássága ’s a’ szerencse’ kedvezése által hamar jó állapotba helyezé magát. Mind ez nagy örömre szolgált nekem. Csak azon utósó örömem hibázék, hogy Yoridalát még egyszer lássam.

Az idő ’s a’ gondolkozás nagyon érleli az embert, ’s az észérésnek azon igazság’ átlátása szolgál gyümölcséül, hogy a’ természetiség megbecsülhetlen kincs, hogy a’ természet olly hatalmas szóval beszél, mellyet semmi bölcselkedési erőködések el nem nyomhatnak. Don Alonzo elég sokat beszéle hozzám a’ szerelem’ levivásának dicsőségéről ’s azon érdemekről, mellyeket az úr’ nyája körűl szerzék magamnak; de szívem hamar elveszté fölmelegülését ’s Yoridala’ körébe kivánkozott. Sajnálni kezdém hevességemet, majd nyugtalan levék, dobogó szívű, epedő. Képe éjjel nappal előttem lebegett; látám őt rajtam csüggve, egész ártatlanságában, hozzám szelíden símulót, mint gyönge repkény a’ tölgyfához simul; látám elválásunk’ utolsó pillanataiban, mikor ő egészen jó volt irántam, én pedig vad, erőszakoskodó, meggyőződése ellen kényszerítő. Nem ő hagyott el engem, hanem én váltam meg bucsúcsók nélkűl tőle; nem ő hagyta félbe a’ találkozást, hanem én maradtam ki hálátlan hollóként. És most méltán szenvedem a’ büntetést, mint ő méltatlanúl. Mert hogy szivében mind egyre élek, arról bizonyos valék, ’s ha kiszakasztatám, ő nálam boldogtalanabb.

’S milly hiú az ember, mennyire szereti erénynek, jóságnak nevezni azt, a’ mi nem egyéb haszonlesésnél! Yoridala’ vígasztalását hozám okúl magam előtt, midőn fölindulék a’ Kufinodurra, noha ohajtásom ’s szivem’ legbelsőbb vonzalma volt az igazi ok; az ő kebeléről akarám – színre – leemelni a’ terhet, noha en kebelterhem’ kínait vágytam levétetni. Igaztalan ugyan nem lehetek magam iránt, mintha az ő szenvedései nem érdeklettek volna, hanem azt a’ magaméihoz képest némileg mellékes dolognak mondhatom. A’ mint pedig a’ hegyre emelkedém, mind zajosabb és zajosabb lön kebelem, remegtem testemben, ’s hajdani kedves helyünkre alig mertem lépni. Szent borzalom között járultam oda, ’s kalapvéve. De őt nem találtam. Épen egy éve volt azon napnak, midőn magvallá hogy szeret, ’s szerelme’ előzálogáúl rózsaajkáról csókmézet hagya szedni, keveset ugyan, de annál édesebbet ’s a’ jövendő égi kéjek’ hírnökét. A’ helyen egy kis kőemlék állott, három lábnyi magos, fél széles, gránitból mesterségesen faragott, rajta – bámulásomra – az én ’s ő neve. Teteje pedig koszorúval volt ékesítve, ujdonnal, ma szedett erdei virágokból készűlttel. „Tehát itt volt ő – gondolám – ma volt itt, épen azon napon, mikor egy igenével földről egekbe emelt. De utolszor is volt itt, síremléket adva annak, kit el nem felejthet. Többé nem jövend el!”

Egész komolyan ültem le az emlék mellé, szemeimet a’ tengerből kimerült nap’ sugarain legeltetém, midőn erősebb szellő kezde zúgni ’s egyik távolabb eső bokron egy kendőt lebegtete. Megrettenve szaladék érette, ’s nem kis bámulásomra az övének ismerém; és pedig en ajándékom vala, Kantonnak legszebb szövete. Fölvettem a’ kendőt, megcsókolám, nézém és újra csókolám. Az ő keblén volt az, az ő hómellét takarta, ’s azon mellben egy szív dobogott, melly engem igen és forrón szerete. Képzeletekben olvadoztam, a’ kendőt százszor vittem mellemhez és ajkamhoz, ’s míg ezt szorítám és csókoltam, a’ lyányt gyanítám keblemen, ajkain véltem égni csókomat.

Elsötétűlt szemekkel álltam ott, lábaim mintegy a’ földhöz gyökereztek, mikor egy alak álla előttem meg, szép pamut lepelben ’s kerek szalmakalappal fején. Nem mertem hinni szemeimnek. Yoridalának kell vala lennie, de Yoridala nem olly halavány volt mint ez, nem olly szótalan mint ez; Yoridala tárt karokkal szokott várni, ajkain idvezlés és idvezlési csók lebegett, mellyet én onnan vidámon szedtem le. Ez nem úgy jött; ez nem az én Yoridalám.

És eltaláltam; ő nem volt többé az én Yoridalám. Igen meglepetve látszék látásomtól; nem tudott szólani. „Yoridala, egyetlen Yoridala! beh örvendek, hogy ismét láthatlak. Meg tudsz-e bocsátani gondatlanságomnak? ’s elfeledheted-e, hogy téged akkor kérdezélek szerelemhez nem tartozó dolgokról, mikor szerelmedet elfogadtam, és – elhagyálak? Oh legkedvesb leány! igen érzem e’ méltatlanség’ büntetését, ’s eljöttem, hogy kérjelek: vedd le angyali lelked’ jósága által szivemről a’ terhet. Én ezt el nem hordozhatom. Szerelmed’ eljátszása örök kín lenne keblemben.”

,Igen későn jöttél, Mendizano, mikor már többé magamé nem vagyok. Ma van évnapja egy előttem kedves történetnek, ma tevém annak emlékére az utolsó tiszteletet. Ezen koszorú, mellyel a’ követ takarám, az én fejemre szállhatott volna, ’s akkor boldog leendék, míg most nem tudom minő sors vár reám. De erről hallgassunk. Mendizano, én téged igazán szerettelek; arczomon láthatod küzdésem’ jeleit, nagy harczba kerűlt, míg a’ halálkíntól menekedhetém. Te roszúl bántál velem, de megbocsátok, mert én mindegyre szeretlek. Élj boldogul, Mendizano, ’s ne felejtsd el Yoridalát, ki szavát már másnak adta.’

Jobban ismertem a’ lyányt, mintsem többé reménylenem lehetett volna. Kértem azonban még is, esedeztem előtte, térdeimre hullottam, kezeit mellemhez, szivemre, ajakimhoz vontam, de hasztalan; mikor tovább bátorkodám, ajkainak megcsókolásához, félre vonult, ’s jobbomat megszorítva, ’s kendőjét elvive, tovább ment.

Most érzém helyzetem’ egész iszonyatosságát, most víttam az elvesztett idvesség’ kínos viadalát, a’ poklok’ egész tüzét keblemben érezvén dühödni. Nem tudtam mitevő legyek; akartam sírni, de szemeim szárazak voltak; akartam imádkozni, de csukott ajkaim csak görcsös mozdulást tehettek. Szoborként álltam, szemeimet utána meresztve, míg végre követésére határozám magamat. Futottam ekkor, hogy nyomát ne veszítsem, ’s még is hiában törekvém, mert az első völgyben eltűnt a’ csínos mezei lakok között ’s engem töprenkedésemnek hagya. Nagy reménnyel valék azonban megtalálása iránt, mivel lehetetlen ismeretlennek lennie e’ lakóknál; de annál kevesebbé tudám mit csináljak vele, ha föllelendém. Máskép is gondolám hamar meg magamat, ’s annál inkább, mivel atyjának nevét nem tudám, ’s leány után – még pedig elígért leány után – kérdezősködni illetlennek véltem; a’ hazamenetelre határozám magamat, ’s útam a’ tengerpart ’s a’ meákói öböl felé irányzám.

Némán ültem szobámban, mint a’ fájdalom általában néma szokott lenni; ki-kitekinték az ablakokon a’ népes tengeröbölre ’s kivántam a’ holnaputáni napot, mellyen szívnyugalmam’ elrablásának helyéről örökre távozzam. Haza kívánkoztam pedig, Portugalliának virágos partjaira, hogy gyermekségem’ örömeinek emléke földerítse lelkemet. Nagy út volt előttem, az egész ó világ megkerülése, ’s kétszeri átmenetel az egyenlítő alatt. De mind ettől nem tartottam, csak attól félék, hogy szívsebemet egész újdonságában viendem keresztűl rajta.

Don Alonzo igen fontos képpel sietett be hozzám. „Munkánk végéhez siet – így szóla – három nap mulva Japán sorsa el lesz döntve. Lehetetlen nem boldogulnunk. Az egész ő épület alá van ásva, kezek és fejek birtokunkban. De némi kiadásaink vannak, mellyekre pénz szükséges. Itt van a’ tanácsnak egy íve, mellyre kiki adakozását fölírja; pénz-fölvevőűl én rendeltettem.”

Két ezer piasztert fölírék és leolvasék Alonzonak, ki azonnal tovább ment. De helyette többen jöttek hozám, mind lázos örömben, mint a’ kétes de jó reményt adó esetek előtt szokása az embernek lázoskodni. Ezekkel különbféle dologról szólék, de legtöbbet a’ napokban történendőkről: ha valljon jó szerencsével fog-e hajlani a’ Dairi, ’s pogány főpapi hívatalát fölcserélendi-e krisztus’ szolgálatával; ’s a’ Kúbó fegyverhez fogand-e, vagy meg hagyja magát kereszteltetni. Különbféle vélemények voltak, de abban mind megegyeztek, hogy a’ szent ügynek lehetetlen nem diadalmaskodnia.

Ebédnél több vendégem volt, ’s a’ körülforgó borpoharak feledteték velem a’ szív’ állapotját. Derült, nevető, csapongó lettem. Mulatásunk közben egy idegen jelenteték be, ki velem akar szólani. Az előszobába mentem ki, hol egy inas várt reám ’s kérdezé: én volnék-e Mendizano? Igent hallván, egy levelet ada át, illy tartalmút: „Siess az örvényszirthez, mert veled nagy közleni valója van – Yoridalának.”

Rövid volt a’ levél, de még rövidebb az én várakozásom. Bementem vendégeimhez, helyettest adék nekik ’s indultam. Az örvényszirtnél már várakozott reám a’ leány; szemeiből nagy komolyság néze ki, arcza halavány volt. „Szeretsz még engem, Mendizano?” így szóla.

,Szeretlek, Yoridala, és szeretni foglak, míg eszmélni tudok,’ felelém.

„Tudod, hogy én is szerettelek, ’s mondom, hogy egyre szeretlek, és egy föltétel alatt tiéd lehetek. Akarod-e?”

,Szólj, égnek angyala, ’s a’ lehetetlent is lehetővé teszem, csakhogy a’ te kedvedben járjak.’

„Meddig akarsz Meákóban mulatni?”

,Két nap mulva indulni akartam Kanton felé, ’s onnan messze el távol hazámba. De most te parancsolj velem; kedvedért akár örökre maradjak.’

„S az én kedvemért milly gyorsan indulhatnál?”

,A’ szél jó; akár két óra mulva.’

„Tedd a’ mint mondád, édes Mendizanóm, de Kantonba menj, ott állapodjál meg ’s végezd el az én ügyemet is. Szerelemem ezen ügygyel van összekötve. Az egész e’ papirosba van összeírva. Jól el fogsz rajta igazodhatni. De esküdjél meg, hogy a’ papiros’ pecsétét föl nem bontod ’s az irásokat csak Kantonban olvasod el, hogy a’ dologról senkinek nem szólasz, ’s indulásodat nem kürtölteted ki. Esküdjél.”

,Esküszöm az élő istenre, édes Yoridala, ki a’ napnak sugarakat és melegítő erőt ada, ki a’ csillagokban mindenhatóságát mutatja, ki a’ mi szíveinkben szerelmet kelte egymás iránt; és esküszöm hozzád való tiszta szerelmemre, hogy úgy teszek, mint most szóval mondád, ’s utóbb irásaid által parancsolod.’

Ekkor nyakamba borult, sírt és megcsókolt. Én is az idvesség’ könyűit sírtam, ’s búcsu-csókomban lelkét látszám fölszívni. Nem tudék elszakadni tőle; újra ’s újra szorítám magamhoz, míg ő vonta el magát ’s menetelt parancsolt. – Gyorsan haladtam ekkor, ’s míg fölöttem ború lebegett, a’ távolban szép korányt sejdíték, mellyet szerelmem’ napja derít föl. Menet hajóimhoz tértem el, ’s rendelést oszték a’ vitorla-fölhúzásra; lakhelyemre érvén pedig, vendégeimet menőfélben lelém, gyülésbe iparkodókat, kiktől sok új dolog’ ürügye alatt maradhaték csak hátra.

Egy óra’ lefolyása alatt mindennel készen valék, ’s már a’ hajóra akartam indulni, midőn az öreg Gori lépe hozzám. Leültetém őt a’ bérlett házi bútorokra ’s elmondatám vele jövetele’ okát.

„Azért jövök, édes don Garcias, hogy újra köszönetet tegyek hajdani jóságáért. Kegyednek köszönöm életemet, kegyednek a’ mim az életben van. Igen nagy adósa vagyok én kegyednek! Adósságomat pedig szeretném lefizetni. Mert ismét jó gazdag vagyok; kegyed’ segedelme igen bőven kamatozott, azon fölűl hogy reményem’ ellenére gazdag öröködést is nyertem. Mind ezen birtokon fölül pedig van egy kincsem, nagy kincs – magam is úgy merem bátran nevezni – egy leányom, szelíd, jó, ép és nem kellemetlen testű. Ezen leányt szántam én neked, don Garcias; jer, nézd meg őt, ’s ha szeretheted, légy fiammá, légy egyetlen gyermekem’ férjévé, ’s legyen tiétek mindenem a’ mim van. Hogy pedig semmi ellenvetést ne tehess, tudd meg, hogy én megkeresztelkedtem, ’s bizonyos vagyok, hogy leányom is kész lesz azon idvezítő hitet elfogadni, melly ember- és isten-szereteten alapul, ’s melly olly férfiakat ad a’ világnak, mint don Garcias.”

,Nagyon köszönöm jóságodat irántam, atyám, de sajnálom, hogy el nem fogadhatom. Az ajándék nálunk keresztényeknél nem kölcsön, azért visszafizetése meg nem engedhető; leányodat pedig meg nem kérhetem, mert én szeretek ’s ezen szerelemhez örökre hív akarok maradni.’

„Szeretsz! – mondá meglepetve az öreg – de nem hazádbeli lyányt? Leányom hasonló álapotban van, de szavát adta, hogy jóltevőmnek, don Garciásnak az én kedvemért átnyújtja kezét. Az egész alku nem rég történt, ’s régente meg sem is történt volna, mivel a’ leány igen ragaszkodott idegen kedveséhez, ki azonban búcsút monda neki, mivel kereszténnyé nem teheté. A’ leány Mendizanónak nevezé a’ férfiút; én pedig gyanítom, hogy Mendizano te vagy.”

,Úgy van, atyám, én don Garcias Mendizano vagyok! leányod pedig Yoridala; nézd ez…’ Ekkor a’ vett irományokhoz akarék nyúlni, de esküm juta eszembe ’s titkolám a’ dolgot. Az öreg meglátá az iratokat, ’s megismeré leánya’ irását. Nagyon kért és végetlenűl kért: adjam őket neki olvasásra át. Engedtem; a’ levélben ez állott: „Édes Mendizanóm! mikorra te e’ levelet olvasod, a’ japáni keresztények kivérzettek, ’s én boldog vagyok, hogy téged megmenthettelek. Hiteles kútfőből tudtam meg, egy órával ezelőtt, hogy az idegenekre halál határoztaték, ’s halál mind arra, ki valamelly idegent megment, elbújtat vagy elszöktet. Veszélynek tettem ki életemet, midőn megmentésed’ elhatározám, de éretted mindenre kész vagyok. Most érkezik a’ Kubónak hívatalos parancsa, a’ Dairitól is aláírva, hogy minden igaz japáni fegyverkezve várja be az estet, ’s a’ Kubó’ zászlója alá készen álljon. E’ parancs szigorú, csak az ősi hitűekhez szól; elárulása, kinyilatkoztatása vagy megszegése halálhozó. Atyám nincs itthon, don Garciáshoz ment, kinek szavamat kellett igérnem. Bár őt is megmenthetnők, mert igen jónak kell lennie! Atyám végetlen dícsérettel szól róla, ’s szépnek is mondja. Oh Mendizano, volnál csak te azon Garcias! De én minden esetre a’ tiéd maradok. Ha don Garcias megszabadul a’ vérpad elől, nem fog érettem veszélybe visszajönni; ha szegényt a’ mért sors eléri, nem lesz kihez igéretem kössön. Te várd be Kantonban a’ dolog’ kimenetelét, én addig atyámmal a’ magunk’ ügyét kiegyenlítem, ’s reménylem, hogy az ő megegyezésével tiéd lehetek. Ha pedig soha – soha nem jöhetnél vissza, ha az idegent örökre pallos várná Japánban, ha többé meg nem láthatnálak, akkor, kedves Mendizanóm, élj boldogúl, örökké boldogúl ’s emlékezzél meg arról, ki szivében mindig a’ tiéd marad.”

E’ levél’ olvasására örűlt az öreg Gori, igen nagyon örűlt leánya’ érzelmein, de a’ kubói parancs nem kissé nyugtalanítá. Nem hitte azonban, hogy a’ veszély annyira sürgető volna. „A’ leány még ma tiéd legyen, don Garcias, ’s vele együtt szaladj a’ fenyegető veszély elől. Jöszte, vidd el magaddal.” És én mentem az öreggel. Bejutánk mezei házához jó egy órai járás után; Yoridalát nem lelők otthon. Új rendelések érkeztek a’ Kubótól, mellyekből látható vala, hogy az idegenek’ elfogatása szigorúan meghatároztaték. Késnem tovább nem lehete, minden percczel nőtt a’ veszedelem. A’ házbani tartózkodásom Gorit és Yoridalát is veszedelembe döntheték. Mert atyafi atyafiért, atya gyermekeiért ’s gyermekek szüleikért, szomszédok szomszédokért voltak felelettel adósak. Egész japániasan öltözködve szaladtam a’ tengerpart felé, ott japáni vitorlákat húzaték árboczaimra ’s nyomban indultam. A’ hajók között nagy mozgás volt, nekem épen nem tetsző, ’s alig menék ki a’ kikötőből, mikor a’ kimenetelt nyomban elzárák, sőt vizsgáló sajkát utánam is küldtek. A’ sajkabeliek reánk ismertek, mint portugalokra ’s lármát ütöttek. Száz hajó indult nyomban utánunk ’s egyik gáton – melly a’ hullámok ellen fél órányira bocsáttaték be a’ tengerbe – tüzelni kezdtek reánk. Igen közel voltunk, jól láthatók az embereket, sőt még a’ gyújtó kanóczot is. A’ japániakat lövésbeli ügyetlenségökről jól ismervén, igen közel bátorkodánk a’ gáthoz, ’s én tüzelni parancsolék hajónkról, de parancsomat hamar visszahúztam, mert a’ gát elején Yoridalát pillantám meg, ki szabadulásomon örülni látszék. ’S oh bár meg ne pilantottuk volna egymást! Akkor a’ kedves lélekre nem várakozott volna veszély; mert aligha el nem árulta magát! Vagy tán elájult? Annyi való, hogy fekve viteték tovább, és én hasztalanúl szálltam embereimmel sajkába, őt hajóimra hozandó; mire part felé siettünk, ő eltűnt. A’ hajók pedig nagyon iparkodtak utánunk, és soká üldöztek, de kevés vala, melly sebességre a’ miéninkkel mérkőzheték. Egyik’, késő este, holdfénynél nagyon megközelíte bennünket, de épen maga kárára, mert ágyúval és karddal zsákmányunkká tevők. A’ többiek távolról láták ezt ’s kedvök elmúlt a’ kergetésre; másnap reggel egyedűl valánk a’ nagy tengeren, ’s egy hét mulva a’ japáni szigetfokot álzászlók alatt elhagyók ’s a’ khinai tartományokhoz közelíténk.

Két hónapig hallók Japánból a’ vérengzés’ hireit, harmadik hónapban már mind ki voltak az idegenek irtva ’s a’ kereszténység’ száma észrevehetlenné olvadott le. Többeknek nevét hallók pedig, kik áldozatúl estek el, ’s ezek között nem kevés ismerősöm volt Meakóból. Don Alonzo a’ fölkelés’ harmadik napján már fejvételre itélteték. Hasztalan törekvém pedig Yoridaláról ’s az öreg Goriról hírt hallani. Mindenik csekélyebb sorsú volt, mintsem életök’ vagy halálok’ híre Khináig hathatna. De én előttem fő becsű volt tudni: mi lön belőlök, ’s nem kevéssé szomorodtam el, midőn hallám, hogy halálos büntetés alatt tiltva van minden idegennek ’s minden időre a’ tartomány’ belséjébe menetel, sőt még a’ kiszállás is. Ezen törvény alól a’ khinaiak voltak csak kivéve, kiknek szabad kereskedés engedteték az egész birodalomban, míg egyéb nemzetek csak Nangasakiban^* köthettek ki. A’ portugálok azonban ide is alig bocsáttattak.

Sok tünődés után abban állapodtam meg, hogy khinainak adom ki magamat, és úgy lopódzom be a’ Kufinodurra. Ezt nem vala könnyű végrehajtanom, mert az európainak arczvonása Ásia’ keletén nagyon szembetünő. Segédül volt azonban maga a’ természet, kevéssé gömbölyeg képet, ritkább bajuszt és szakállt, ’s sárgás bőrt adva, mellyeket én mesterségesen még inkább kiemelék, bőrömet sárgásra festve, arczomat kerekítve, fejemen egy búbig lenyírva a’ hajat, és a’ legtarkább khinai öltözetbe búva. Így egyik nankingi ismerősöm’ hajóján bemeheték Meakóba, ’s föl nem födöztetve járhatám be a’ város’ jól ismert útczáit. De melly különbség volt olly kevés hónapok után a’ mostani ’s az előbbi város között! Milly kissé olvadott le a’ népség! a’ hajdani szabad mozgás’ helyébe milly feszes és félékeny társalkodás lépett; a’ város tüzek által végetlenűl szenvede, mellyekért az ártatlan keresztényeknek kell itt is, mint a’ kegyetlen római császárok alatt, szenvedni. Elmentem arra is, hol hajdani szállásom volt; de a’ házat nem lelém, le vala tövig rontva. Ebből azt itélém, hogy név szerint is kerestettem, ismertetem, ’s ha történetből elárulom magamat, büntetés vár reám, ’s mivel a’ japáni törvények a’ kis bűnre úgy mondanak halált mint a’ nagyra, fölfedeztetésemmel halálomat tudám kapcsolatban. Ez igen vigyázóvá tön. Gori után nem mertem nyilván kérdezősködni, annál kevesebbé bátorkodám Yoridalát kutatni. Mellékes útakat választék tehát; khinai ismerősöm’ ügyeibe avatkozva ’s napról napra jobban eltemetkezve. Így az iratokból annyit tanulhaték ki, hogy Gori’ számolásai mindenütt kersztűl voltak vonva. Megijedve tettem ezen észrevételt, mert gondolám, hogy Gori míg él, föl nem hagy számolásával. Utóbb félhívatalosan teheték Gori felől kérdést, de feleletül vállvonítást kapék, ’s ezt: volt, nincs.

Egy hetet tölték Meakóban, a’ nélkűl hogy legkevesebbé is közelítettem volna czélhoz, a’ nyolczadik történetből vezetett hozzá. Ekkorra ünnep parancsoltaték az egész tartományban ’s halotti imádkozás. A’ tenger maga is hallgatni látszék; a’ néptelenné lett kikötőben ünnepiesen lobogtak a’ zászlók, ’s kevés csónak rendíté meg a’ nyugvó vizek’ színét. A’ boltok mind zárva voltak, ’s a’ szobák’ belsejébe is nyúgodni kellett a’ kezeknek. Mert a’ kubói hatalom a’ ház’ legutolsó rejtekébe is behatott ’s a’ nőt férjének őrévé tette. Illy nagy nyugalomban csak a’ kíváncsiság nyugtalankodott. Százféle hír repdesett a’ városon keresztűl, abban mind megegyező, hogy valami nevezetes személy halálra vitetik ki. A’ hír pedig legbátrabban lépdelt a’ khinaiak között, mivel ezek tulajdon ügyvivőjök’ védelme alatt álltak. Itt hallók pedig a’ dairi’ egyik cselédétől, ki egyszersmind a’ khinaiakhoz rendőrségi tiszt gyanánt adaték, hogy egy pamut és thé-termesztőnek, ki egyszersmind kereskedő is vala, leányát viendik ma ki halálra, mivel a’ keresztényekhez szíta, noha maga meg nem keresztelkedék, ’s egy portugali ifjat méltó büntetése elől elszöktete, őt a’ következő dolgokról tudósítván.

„Csak ő egyedűl az, kinek a’ dairi kegyelmet akart adni, de méltatlan rá” szólt a’ cseléd.

,De nagyon szép – monda társa, egy iszonyú szalmakalapú férfi, ki a’ theát nem kevesebbé szerette inni, mint a’ nagy kalapokat hordani – ’s a’ szépség hatalmasabb a’ theánál is.’

„’S hogy lehet olly ostoba makacs, ’s nem enged a’ Dairi’ kivánságának! Két dolog téteték elébe, mellyen szabadságát ’s életét megválthatja: a’ Dairinak szeretete, vagy kedvesének, amaz igen gazdag don Garciásnak kézre juttatása. Ő egyiket sem ígéré meg, ’s ha nap’nyugta előtt egy órával meg nem ígéri, halála bizonyos.”

Leírnom lehetetlen, mit érzék e’ szavak’ hallására. Besötétűlni véltem a’ világot, ’s a’ sötétség fölött egész dicsőségében Yoridala’ képét látám ragyogni. Megszabadítását elhatározám magamban. Hajh be édes volt a’ meghalhatás’ reménye, hogy ő életben maradjon!

E’ szent, nagy szándék egészen más emberré tön. Elszánt, tüzes és még is vigyázó lettem. A’ Dairi’ cselédeivel eröltetve csevegtem; különbféle ajándékokkal lepém meg őket egész csodálkozásokig, vendégeltem őket, mígnem vendégnek meghívattattam általok is. Így jutottam be a’ Dairi’ udvarába, melly nem kevesebbé mint az istamboli serail, lakhelyeknek, kerteknek, úrnak, szolgáknak, nőknek és nemférfiúknak^* gyűlő helye. Itt az egész udvariak’ figyelmét magamra vonám, ’s egy óra mulva kellemes khinai nevet kaptam. A’ kellemes khinait pedig az udvarbeli nők is akarták látni. Így lön szerencsém sok szép és nemszép nő’ körébe jutni, kikkel sokféle dologról, de főképen a’ nap’ történetéről szólottam. Nevezetes volt pedig, hogy annyi nő közűl ritka sajnálta Yoridalát, a’ minek részvétlenséget nem tulajdoníték okúl, hanem inkább irígységet, mivel a’ Dairi sok száz ezerek közűl csak őt találta szépnek.

„Én pedig nem hiszem, hogy ollyan különös szépség volna az a’ lyány – mondék – olly bájoló szemei nem lehetnek mint önnek – ekkor a’ tömlőcztartó’ neje előtt hajlám meg – sem olly gyönyörű homloka, sem olly rózsaajkai.” Az asszony majd agyon pirulta magát, ’s férjével együtt meghalolva jelenték tetszésöket. De én tovább szólék: „Kíváncsi vagyok még is látni azon nevezetes személyt, ki egy Dairinak tetszhetik, Dairinak, ki lelkét egyenest Fohiéból kapta, ’s szent lábaival a’ földet soha meg nem érinti. Igen, igen sokat adnék érte, ha láthatnám.”

A’ tömlöcztartó nagy szemekkel néze rám, ’s majd pillanta is, mellyet én elértettem. Veszélyesnek mondá ugyan mindkettőnkre nézve a’ merészletet, de nejétől is ösztönöztetve, megigéré, hogy bevezet hozzá. Én örömemben majd összezúztam kezét.

Ebéden a’ tömlöcztartónál voltam, több ismerősökkel együtt. Nem kiméltük a’ szavakat, ’s én belőlem történettenger áradozott, mellyet a’ társaságbeli nők’ dícséretével fűszereztem. És a’ kik tőlem megdicsértettek, mind magasabban tarták nyakaikat. Hogy irígyeket ne szerezzek és ellenségeket, senkit sem hagyék tömjén nélkűl; de a’ legnagyobb adagot tömlöcztartóném’ számára rendeltem, ki utóbb egészen elszédűlt tőle, ’s ha néha szédelgésében közelemre jutott, tetszését kézszorítással adá tudtomra. Azonban boraim mind elfogytak, ’s kénytelen valék hajóra küldeni új palaczkokért. Egész szekrénykével hozaték most, ’s az új palaczkok egész társaságunkat villámos erővel látszának örvendésre bizgatni. Nem csak én beszéltem ezután sokat, hanem férfiak és nők keverték öszve lármáikat, véleményeiket, itéleteiket, mellyek szabadon csavarogtak ki a’ Kubóra, Dairira ’s mindenre, a’ midőn különben szólani senki sem mert volna.

Mikor én a’ bornak illy boldog hatását látám, megváltoztatám tervemet. Eddig Yoridaláért meg akarék halni, mert a’ Dairi’ szavaként: ő kegyelmet nyerend, ha Mendizanót törvényszék’ kezére tudja keríteni; most Yoridalát velem együtt akarám megmenteni. E’ végre a’ bort kelle minél jobban keringtetnem, hogy az udvarbeliek mind elvesszék eszöket, különösen pedig tömlöcztartó uram és neje. Poharakat csendítteték meg tehát, ’s mindenki’ egészségére ’s barátságára mindenkinek inni kellett. Mikor az utolsó palaczk megürűlt, láttam hogy többre nincs szükség.

A’ meleg tartományokban a’ délután’ nagy részét álommal töltik az emberek, ’s helyette este ’s éjszaka dolgoznak. Ezen szokás némileg Japánban is divatozik. Embereim annál inkább követék pedig most, mivel rendkivűl nehéznek érzék fejöket, ’s szempillájok erővel lehunyódott. Kiki alvó hely után nézett, ’s egy negyed óra mulva senki sem volt ébren, kivévén a’ tömlöcztartót ’s nejét, kiket én lefeküdni nem hagyék, hanem Yoridala’ megmutatására únszoltam. Csodálám pedig, hogy gyanúba nem jövök előttök. De a’ bor’ szerelme azt nem engedé.

„Holnap is lesz szerencsénk önhöz, Csing-Ling Mió?” kérdé tőlem álnevemen a’ tömlöcztartóné.

,Naponként, édes szépem, – felelék – valamíg csak el nem hagyom Meákót.

„De még jó soká fog maradni, nemde?” szólt a’ férj, ’s igen barátságosan czirókálta arczomat.

,Több hónapokig – mondám én – de most nem sokára a’ hajóra kell mennem, kérem tehát önt, Yedda-Melon úr, tartsa-meg ’s teljesítse igéretét.’

„Nyomban! ezennel! – felelt a’ tömlöcztartó – csak a’ zár-szoba’ kulcsaiért megyek.”

És ment. Hozzám pedig a’ szépnek dícsért nő igen nyájas volt, karomba kulcsolta kezét, ’s fejét vállamra néha úgy ereszté le, hogy arcza az enyémhez ért ’s nem csekély forróságot árula el. Én a’ kedvezésben határt nem ismerék, míg nem megvallá a’ nő, hogy kedvesebb embert nálamnál soha sem ismert.

,Én pedig önnél kedvesebb asszonyt nem!’ feleltem neki, ’s örülék hogy férje a’ további hizelgés alól fölszabadított. A’ kulcsokat hozva bejött ez, ’s hárman indulánk Yoridala’ szobája felé, melly magános födél alatt álla a’ kertben, ’s ablaka a’ Dairi’ palotájára adott kilátást. Ezen elrendelésben hihetőleg olly szándoka volt a’ Dairinak, hogy a’ kert ’s a’ palotának szépsége szinte úgy megtegyék a’ magokét Yoridalánál, mint a’ halál’ félelme, ’s a’ halál urának diadalmát elősegítsék. De Yoridala nem azok közűl való volt, kik vagy félelemből, vagy alávaló földi dolgokért hódolnának. Én őt hozzám holtig hívnek gondolám, sőt az ellenkező lehetlenségről meg voltam győződve.

Elérve a’ foghelyhez, csodálkozám milly kevéssé volt az zárokkal terhelve. Az ajtón nem volt egy lakatnál több, ’s az ablakot hat vékony vas-szál védte. De mitől is tarthatott volna Yedda-Melon úr, kire a’ fogoly bizva volt, midőn egész Japánban még egy rosz gondolat sem maradt kitudódás nélkűl? Egy ügyefogyott leány hogy akarhatna csak megszökni is, és ki volna őt megmenteni szándékozó?

A’ lakat fölnyittatván beléptünk a’ szobába. Sovány-haloványon üle itt a’ leány egyik szegletben, hátát a’ falnak támasztva, lábait pedig félig összehuzottan tartva. A’ szoba’ festéseivel látszék mulatni, mellyek különbféle vidékeket mutattak, tarka madarakkal bővelkedőket. Beléptünkkor nem fordult nyomban felénk, hanem ruháit látszék igazgatni; azonban jól észrevettem én, hogy valami fehéret rejtett el azok’ redőibe. Majd fölkelt ’s fekete nagy szemei felénk villogtak. Hajh mennyire érzém nyomban hatalmokat! ismét kész valék érette halálra, kész a’ kínok’ minden tengerét nyakamba ölteni.

A’ tömlöcztartóné Yoridala’ helyére ült le, szemeit be-behunyta, ’s majd fejét is lekonyítá. A’ leány pedig bágyadt hangon, de vidor szemekkel beszéle őréhez: „Tudom, Yedda-Melon úr, hogy még csak két óra van hátra életemből, ha nem hódolok. Sokat tünődtem magamban, mitevő legyek. Végre győzött az élet’ szerelme, ’s én elhatározám szerelmemet a’ Dairinak ajándékozni. Vidd meg e’ hírt az élet’ és halál’ urának legalázatosb szolgálójától.”

A’ tömlöcztartó ezeket hallva fölugrott örömében, de ugrás közben elveszté súlyegyenét ’s a’ földre nem legszelidebben esett le. A’ nő fölébredt a’ lármára, de csakhamar behunyta szemét és még mélyebben aludt. Én mintegy villámtól verve áltam, ’s átkozódni kezdtem a’ nő iránti vonzalom, hit és hűség ellen. Mélyen néztem az ingatagnak szemeibe, pillanatommal földre akarván őt verni; megnéze ő is, rám látszott ismerni, de szótalanúl fordult el tőlem.

„Még ezt! – sohajték – nem hittem hogy egy leány ennyire képes!”

Yedda-Melon tántorgva távozott el a’ Dairi’ palotája felé, Fohi helyettesének hírt adatandó, legkedvesebb hírt, a’ mi halhatatlan füleibe csak juthat. Uton, úgy látszék azonban, nagy szomjúság kezdte háborgatni, mert félre tért ’s egyik mesterséges halom’ tövében nagy kortyokat ivott az ottani forrásból. Én az alvó nőtől nem tartva, pirongatólag kezdék Yoridalával szólani, de karjaim közé hullott ő, és bocsánatért esdeklett.

„Hűtelenségedért bocsánatot? nem, azt soha sem!” feleltem én, ’s kibontám őt karjaim közűl.

,Hagyj itt nyúgodnom egy kevéssé! – szólt ő tovább – végetlenűl elfáradtam, miolta utolszor látók egymást.’

„’S oh bár soha ne láttuk volna! – dörögtem én, de félve az őrné’ fölébredésétől, még is mérsékelém szavamat – akkor legalább csalt hitemben boldog lettem volna; de most téged és nemedet utálom.”

,Méltatlanúl bánol velem! – felelt ő szelíden ’s nem hagyá magát eltolni keblemről, és én sem valék minden háborodásom mellett is azt tenni képes. – Mendizanóm, én hív vagyok hozzád.’

„Hát izeneted a’ Dairihoz?”

,Az csalás. Napnyugta után egy órával érettem küldend ő, de akkor én már mentve leszek. Nézd ezen irást, az éjjel dobták be szobám’ ablakán.’

Egy irást ada át, mellyben ez állott: „,Igérj szerelmet a’ Dairinak, de ne félj, hogy az övé légy, mert fél órával a’ homály’ beállta után elviszünk azon uton, mellyen ez írást hoztuk; ’s te szabadságodban azt teheted, a’ mit szíved ohajt.”’

„’S te rájok mered ezekre bízni magadat?” kérdém én, ’s még inkább meresztém szemeimet.

,Miért ne? – felelt ő – a’ ki a’ Dairi’ hatalmából ’s a’ halál elől megszabadít, az bizonnyal jó barátom.’

„De hát ha kezedet kéri hálaúl?”

,Azt csak don Garcias Mendizano bírhatja, ezt mondom nekik, valamint neked mondom.” Itt azonban el kelle hallgatnunk, mert a’ tömlöcztartóné fölébredt ’s vízért nyöszörgött. Adánk neki, jó híveset, ’s nem sokára ismét aludt, míg férje is, igen sokára, szomjelégedten közelíté meg a’ Dairi’ palotáját.

„Nem ismered az írást? ’s nem is gyanítod kitől van?” kérdém én tovább.

,Épen nem – felelt a’ leány; – atyám’ vonásaihoz hasonlít némileg, de ő eltűnt, hihetőleg elvérzett. Édes Mendizanóm, beh egyedűl vagyok a’ világon! ne légy te gyanakodó irántam; légy jó hozzám, ki esküszöm, hogy tiéd vagy a’ halálé vagyok. Ah be édes tudni azt, hogy egy méltó kebel, egy jó szív, egy erős lélek szeret bennünket. Mendizano, a’ halál keserű, de csak akkor, ha nem te fogod be szememet; az élet édes, de csak te melletted.’

Ezeket mondta vállaimra dőlve ’s könnyeit húllatva. Nagyon elérzékenyített. Együvé hulltak könyűink, együvé olvada szívünk, ’s együvé tapadt bennünk a’ lélek. Soká álltunk így, boldogabbak az idvesség’ szellemeinél, ’s elfeledve, hogy tátogó örvény fölött töredékeny léczen állunk. Kebelemre szorítám őt gyakran, olly édes forrón, mintha az egész életet percz alatt le kellene élnünk; és bíztatám ’s elhitetém vele, hogy enyémmé kell lennie, hogy mindig olly boldog leend mint most.

A’ tömlöcztartó visszajött a’ palotából, ’s a’ tőle kapott örvendetes hírt ágyúdörgések jelenték. Yoridala’ hódolását tudták a’ dologba mélyen belátók, a’ nép pedig örült a’ Dairi’ kegyelmének. Szerencsénk vala pedig, hogy Yoridala nyomban el nem vitetteték; hihető az egész átszállítási ügy a’ tömlöcztartóra bízaték. Ettől legjobban lehete pedig tartanunk. És valóban közel is jött ő a’ házhoz, de feje’ súlyát odáig nem bírva, leheveredett a’ gyepre, ’s áldatá velem a’ bornak álomadó erejét.

Rettegés és öröm között hosszú-röviden folyt az idő a’ bealkonyodásig. Ekkor pedig hamar fekete lön az éj; ’s most örűlék először az est-hajnal’ hiányának, mellyen előbb gyakran sajnálkozám. Mert, az éjszakiabb népeknek mondva, a’ déli tartományokban néhány perczczel nap’ nyugta után nyomban koromfekete az éj, ’s az esti szürkület’ bájos fény-homály vegyülete ismeretlen. A’ Dairi’ palotáján világítva voltak az ablakok, ’s nem sokára örvendő zaj hallatszék felűle. A’ megszaladás’ idejét elérkezettnek véve magammal indítám Yoridalát. Kimegyünk az ajtón, becsukám a’ lakatot, ’s a’ kulcsot az alvó tömlöcznök’ nyakába akasztám. Indulánk, de épen ekkor nyakon is ragadtatunk. Yoridala elsikoltá magát.

„Ki vagy, ki e’ leányt el akarod rabolni?” szól lassan döbögve egy erős férfi-szózat. Én szó helyett megragadám a’ kérdőt ’s földre teritém; de hamar megragadtatám én is, ’s két férfi’ karjai közt érzém magamat.

„Halál’ fia vagy, mihelyt motszansz!” mondának azok, pillanat alatt megkötöztek ’s Yoridalával tovább akartak illanni. De a’ leány rimánykodott, térdre esett ’s mondá: nélkülem inkább hal mint megy. A’ rablók kénytelenek voltak engemet is magokkal vinni; annál inkább, mivel a’ Dairi’ követei elértek már a’ fogházhoz, ’s a’ tömlöcznököt ott nem találván, a’ lakatot erőszakkal üték le. Szerencsénkre nem tapasztalák hiányunkat; mert az ott alvó személyt Yoridalának vélték ’s a’ Dairi’ elébe vezették. Némán mentek a’ palota felé, mert a’ Dairi’ kedvesének tisztelet hallgatást kíván; de három ágyúlövés jelt ada annak érkezéséről, ’s a’ palota’ minden világa, mintegy varázsfuvással, eloltaték. Mert a’ Dairit halandó szemnek nem szabad látni, még annak sem, ki a’ kegyelmek’ legnagyobbikára méltattaték.

Mi csöndesen folytatók tovább utunkat: kötél-létra’ segedelmével a’ kertfalakon átléptünk, ’s kis idő mulva az öbölnél álltunk. Itt Yoridalának hajóra kellett lépnie. Én nyomában voltam. A’ hajó elmozdíttaték a’ parttól; kiterjesztettek a’ vitorlák ’s nagy hamar a’ tenger’ szabadán hintálódtunk. Gyertyát csak ekkor gyújtottak a’ hajó-szobában.

Mindeddig nem tudtam, kik között vagyok, ’s mi sors vár reám. Szólni tilos volt; elmaradnom nem volt szabad. De én annyira gyermekké lettem, hogy minden mormogás nélkűl követém Yoridalát. Mikor gyertya gyújtaték, még nagyobbnak találtam a’ mesét. Két álarczos férfi volt körűlem; az egyik fekete, a’ másik már ősz hajú. Kérdőre vetettem, minő öszvefüggésben vagyok a’ leánnyal?

„Ő nekem kedvesem – felelék én – ’s adott szava szerint jövendő nőm.”

,Abból misem lehet! – felele a’ fekete hajú álarczos, levéve álarczát – a’ leányt én teszem hitvesemmé.’

Én csikorogtam fogaimmal, Yoridala hozzám simúlva így szólott: „Akárki légy, férfiú, tisztelned kell a’ kebel’ szent tüzét. Én neked gyűlölséget esküszöm, ha szerelmem’ megtörésére kényszerítenél, mellyet ezen ifjú, Mendizano bír. ’

,Igen elhatározottan szólsz, leány – mond a’ fekete, ’s arczvonásiból előttem némileg ismeretes férfiú – de én nem akarok mindjárt elijedni tőled, hanem kényem szerint teendek, ’s neked engedelmeskedned kell.’

„Úgy van, leányom!” szólt az ősz férfiú, rezgő ismeretes hangon. És Yoridala ellágyúlt szívvel kezde a’ hangokon könyűzni. Nagyon megilletődtem én is; mert a’ hangok Goriéihoz igen hasonlitottak. „Ne sírj, leányom – folytatá az ősz – én neked atyád leszek!”

Yoridala az ősz’ kebelére hullott; én mind kettőjöket tartám.

„És te jótakaró atyád’ szaván meg fogsz nyugodni; én téged férhez adlak, és pedig ahhoz, kit szíved ohajt. Válassz itt, vagy halaszd máskorra és máshová a’ választást.”

,Nyomban választok!’ felelt Yoridala, ’s az én jobbomat fogta meg.

„Légy tehát don Garcias Mendizanoé; atyád’ áldása frígyeteken!” szólt az ősz, levette vékony álarczát ’s atyánkat ismerők meg benne, atyánkat mondom, mert e’ pillantat óta Yoridala’ kezét bírom. – Sokáig csüggtünk a’ kedves öregen, ’s lassan meheténk annyira, hogy történeteit elbeszéltessük vele. Igen röviden mondá most el szokat, mint szabadult ki megfogói’ kezéből, mint hagyá el Japánt, miután Yordalát, a’ szinte befogottat, kezére nem nyerheté; mint juta el Khoreába, hol hajdani kereskedő társától, a’ velünk lévő férfiútól, jól fogadtaték, ’s most attól Meakóba hozaték; mint tanulák ki Yoridala’ fogságát, ’s mint szabadíták ki azt. Ez utolsóban én is társ valék, ’s nagyon örvendénk a’ szerencsés találkozásnak.

Vígan lettünk a’ hajón ’s örömünket csak az háborítá, hogy Yoridala éjfél után a’ tengeri betegséget megkapta ’s 48 óráig rendkivűl roszúl volt. Ekkor egyik kis szigetnél kikötöttünk ’s hajónkat fris édes vízzel megraktuk. A’ kis nyugalom ’s szárazi levegő meggyógyíták Yoridalát, a’ többé bajába vissza nem esendőt. Így Khorea helyett Kantonba vitorláztunk, hol a’ partra hajnalba szálltunk ki. Itt imádta Yoridala utoljára a’ felkelő napot. Mert noha épen nem kényszerítém, kereszténnyé kívánt lenni, ’s harmadnap Kantonban vízzel le is önteték.

Csak ez volt hátra hogy őt nőmmé is tegyem. Megkértem e’ végre kezét magától, atyjától, ’s mindenik igent monda. Nankin^* mellett egy e’ czélra fölütött bíbor-sátorban korán reggel esküvék szerelmi hűséget a’ legkedvesb leány, ’s az ég áldása bőven szállt reánk. Gori, a’ kedves öreg, elhagyta örökre Japánt, ’s már igen otthon érzi Lisbonában magát; de hegyi lakomat, a’ Cintra hegység’^* egyik szép pontján, többre becsűli a’ városinál. Nyelvünket is töri némikép, de unokáit japáni szavakra tanítja, ’s rendkívül örvendez, ha azok megértik őt.

Így derűlt ki a’ japáni zivatar, melly – mint hírből kitanultam – a’ meakói tömlöcztartónak, ki egy évre első tanácsnok lön a’ Dairinál, majd legtöbbet használt. Én Yoridalámmal igen boldogul élek, ki azonban nap- hold- csillagait most is háborítatlanúl ’s örömmel nézi, sőt buzdításomra japáni dalt is dalol feléjök. ’S ki ne is mondana dalt a’ naphoz? –

Melly a’ szemeket sugarakkal örvendezteti meg;

A’ természetet jéghidegnek lenni tíltja;

’S az isten-erő’ leghatalmasb kinyomása!

 A’ kies Abaúj’ szélén, ott hol az a’ zemplényi megyébe nyomúl, látszik egy domb, közepette egy termékeny rónának; a’ dombon, magányosan, egy csak félig kész, vakolatlan ház; néhány ablaka téglával berakva, néhány másnak hibázó üvegtáblái helyenként papirossal pótolva. A’ ház udvara mögött egy kert, ’s benne viola és emlénynyel beültetve egy sír, alatta egy fejér kőnek. A’ hely’ neve Széphalom.^*

A’ fejér kőhöz támaszkodik egy nagy szépségű lény: emberalakú, de földfeletti tekintettel; vonásiban az a’ véghetetlen nyájasság és jóság, mellyeket nemtőnél gondolunk. A’ kiknek megjelenik, Honszellemnek nevezik őt.

’S kétes derű vala írva képére, ’s nyomai hosszú keserűségnek. ’S megszólalt:

„Gyéren tűnnek fel örömeim, mint föllegek közt itt ott egy tiszta fény; ’s épen azért még drágábbak, még becsesbek. Fájdalmim pedig nagyok és sokak.

Volt idő, midőn engem az én népem elfelejtett. Szomorú idő, ’s tizszerte szomorúbb, mert egy nagy korra következett; korra, melly szakadásaiban is erős, szenvedéseiben is bátor, hű magához nyomatásában: meghasonlás és háború, árulások és inség közt fennkölt érzésű vala, ’s koszorúzott az értelem’ virító ágaival.

De e’ kornak is eljött órája, és letűnt. Pázmánt a’ hon’ határain rég letevék a’ sírba; Zrínyi kobzának hangjai hallatlanúl zengettek el az Adria’ szélveszei közt; Murány’ ura és urnéja örök nyugalomra hajlottak,^* ’s utánok Murány’ éneklője is.^*

A’ nyugalom évei elzsibbaszták, nem üdíték föl népemet. Én neki álmaiban sem jelentem meg. Ott ültem kedveseim’ sírja fölött; ’s körűltem a’ magyar birodalom sírkert, mellyben csak árnyékok lengettek föl ’s alá. Azoknak kelle lenni, különben mint lehete, hogy nem ismertek meg engem, és én nem ismertem meg őket?”

„Miként puszta fenyéren is terem ollykor egy illatosabb virág, úgy született a’ szendergő időnek is néhány fia, kiknek füleibe áthatának a’ rég elhagyott szószékek’ dörgései, feledésben porló lantok’ zenéi, ’s a’ vérmezők’ riadalmai; ’s e’ hangok, majd nyájasan és bájlón, mint Memnon’ szobrában a’ kelő nap’ sugárai, zengének vissza kebleikben^*; majd ismét fájdalmasan, mint ugyan abban az estveli nap’ vérszínben leáldozó tüze. E’ viszhangok illeték az alvók’ füleit, fölébreszték, kiknek volt, sziveiket; ’s az ivadék támadozott; és sápadt arczaimon is rám kezde ismerni, mint midőn távol és rég látott barát’ vonásin emlékezünk vissza rég elmúlt viszonyokra.

Átrezzent lelkemen a’ gyönyör. Az én népem kimondta nevemet, ’s a’ név elismertetett szerte a’ haza’ földén.

’S egy hatalmassal lön harczom. Felkölt ellenem, mert bálványnak tartott, álistennek. Czéljai szentek, de nem jól választva az eszköz, ’s nem jól értve a’ czél maga. Én küzdöttem; ’s velem a’ lelkek mind; ’s az én ellenem engedett. Az én nevem pedig tiszteletes lön e’ földön minden jók, ’s félelmes minden nemjók előtt.

A’ korona újra ragyogott, ’s örömzaj hangzott végig birodalmamon a’ Krivántól az Ádriáig,^* ’s Pozsonytól a’ székelyek’ földéig.”

„Új kor derengett. Kor, melly nyelvemet érteni, érzésimet viszonzani dicsőségnek tartotta.

Te hű serege nyelvem’ papjainak, mellynek neve e’ négy folyó közt elhangzani nem fog, legyen üdvöz emlékezeted! Te védő kart nyújtál a’ szegény leányzónak, ki megvetve, eltaszítva ’s idegen rabságban, nem merte felvetni tündér-szeme’ pilláit, nem, mutatni arcza’ rózsáit. Általad fényre vonva, népem megismerte menyasszonyát, kitől áradandó leszen reá minden boldogság. Áldás reátok ’s nevetekre fény!

De nem volt előttem nagyobb, nem kedvesebb senki náladnál, ki itt enyészel a’ sírban. Mosolyogva nyílt meg előtted az élet, meg egy fényes pálya, a’ földi javak’ sokféle varázsival édesgető. Isten veled, te fény, kényelem ’s minden földi jó! – mondád – én független maradok tőled, hogy egy istenné’ rabja lehessek. ’S tapsolának a’ jók, ’s áldozatod kedves volt; a’ tieid pedig szántak, ’s hűségedet betegségnek mondák.

Azonban jött a’ meggondolatlan barát, ’s körűlveve. Te megintéd őt, korholád, és hallgatál. ’S megragadott a’ sors iszonyú kezével… De lelked erőt vön a’ honszerelemtől ’s nem csüggede. Negyven éve virúlt el életednek, ’s halántékid már őszbe borúltak, virító tetemeid öszveasztak… De fentebb és fentebb loboga kebledben a’ világ, melly szemeidnek nem loboga. ’S megszülemlék az eszme, mellyel új birodalmakat valál elfoglalandó nyelvemnek…

Megjelent végre a’ szabadulás’ órája, ’s te kiléptél ismét a’ föld’ szinére. De a’ melly ivadék ismert vala, rég elfeledett, az új ellenben nem ismert téged.

Te pedig hozzá fogtál a’ nagy munkához. Irtanod kelle ’s rontanod, hogy építhess; és korod fellázadt ellened butaság’ és makacsság’, irígység’ és dacz’ minden fegyvereivel. Árulónak szidalmaza téged, a’ hűvet; rontónak az alkotót; őrjöngőnek a’ bölcset; tilalmakat akart szórni ellened, a’ jótevő ellen; üldöze, rágalmaza, követ emele minden kicsíny gyarlóságod ellen: te pedig beburkoltad magadat rendületlen hited’, eltökélt nagy szándékod’, ’s tűrő bölcseséged’ palástjával, ’s hagyád magadra hullani a’ köveket, és – építettél.

Zászlód alá esküvék egy újabb, lelkesebb sarjadék. ’S követé az úttörőt. Az egyesűlt erő új századot teremte; a’ század pedig el nem ismerte teremtőjét. –

Itt szenvedél te, e’ rideg falak közt. A’ haza’ gondjai közt elfeledéd magad’, el háznépedet. Bevontad ablakidat, hogy ne lássa senki, mint nem tálalhata hitvesed egyebet, mint a’ mi egykori legszegényebb jobbágyod’ asztalán is álla. Lelked békén tűrte saját inségedet, ’s nem jajdult el, csak midőn gyermekidet pillantád meg. ’S mind ezt érettem.

Azért nem volt előttem és nincsen nagyobb, sem kedvesebb senki náladnál, ki itt enyészel e’ sírban. –

Most házad üres. A’ harmincz évi örömek’ háza, nemzeti haladáson kelt örömeké, ’s a’ harmincz évei gyötrelmek’ és jajok’ háza üres és puszta. Mert mit nekem annak mostani lakója!

Vagy inkább, fájdalom nekem, ez idegen lakók miatt, ’s jaj mindnyájatoknak, kik ezt látjátok és tudjátok, és segíthetnétek; de nem rázkodik meg lelketek, és nem szánakoztok még a’ síron túl is a’ nemesnek árváin, ’s nem boszúljátok meg a’ szerencsétlennek emlékezetét; ki ha láthatná házát, és benne nem özvegyét és gyermekeit, hanem ez idegen háznépet: elfájdulna a’ kidobogott szív, ’s a’ halott mélyebben sülyedne sírjában.”

„Lelkes férfiak lépdeltek az úttörő’ nyomain. Váratlan fényben, új csillagként a’ borongó egen, tűnt fel Miklának dalosa.^* Így még nem zenge magyar lant. Dicsőség lengett fejére, közös a’ nagy úttörőével. De a’ mi ki volt víva az ész ’s a’ szépnek istennéje előtt; a’ sokaság tagadta, nevetekre szégyent torlaszta.

Az oktalan, a’ hálátlan nép! Így támadt fel a’ zsidó nép is vezetője ellen.

’S új segedelmet külde a’ jó ügyek’ ura.

Egy régi háznak, mellyből nyolcz század alatt egész egy had vérzett a’ csata’ síkján, fiai közűl az utolsó, gyilkolója lön anyjának, születése által. Az apa’ haragja lebegett a’ bölcső felett; az csinála a’ heves, de lelkes, de angyalijó gyermekből veszett fiút, az űzte csatákba, ki a’ rideg életbe, ínségbe. De mind ez nagy iskola lön neki. Fölébredt lelkében az ész’ hatalma, föl keblében a’ honszerelem’ édes-keser szenvedelme.

Ő pedig az úttörő’ zászlóihoz álla.

Sok alakú, gazdag szellemének ereje felkölté megint az elcsüggedt, vagy készantag elfordított, elszórt, megvesztegetett figyelmet. Új mezők nyíltak a’ magyar lantnak; új élet keletkezék a’ színpadon. A’ sokaság érze valamit, mit az előtt nem; az avatott felfogta őt, és áldá. Elszántsága és ereje új kedvet ’s ösztönt öntének társaiba; biztatásai új bajnokokat nevelének az ügynek.

Az ő évtizede koronázza a’ múltat, ’s kezdője egy szebb jövőnek.

A’ színre néztem; a’ szó honi volt, de idegen: ember, érzés, hang; betekinték a’ lyányka’ csendes hajlokába: honi volt mit a’ fül hallott, de a’ léleknek idegen. Ő magadat tüntete fel, oh nemzet, színeden; a’ lyányka téged láta és halla; és téged kezde érezni. ’S a’ kor hevűlt tőle, ’s lassanként nem hallá többé az ócsárlókat, hanem hinni és reményleni kezdett.

Boldogok, kik látják kikelni a’ magvakat, mellyeket hintének!

Tőled, hű fia népemnek, ez öröm megtagadtatott. Kora sírba szálltál, miután a’ sors’ keze megenyhült vala már feletted, ’s napjaid elért függetlenség után ’s nemzeted’ tapsai közt derültebben folytanak már, ’s éjjeleiden nyugalom lebegett. Sírba szálltál küszöbén egy új, nyíló időszaknak, mellyet te is segítél támasztani; de az szépen virít, elszórt magvaid kikelnek; a’ remények, mellyeket szíved’ szent hitében neveltél, teljesednek; ’s kiket buzdítál, a’ férfiak, dicsőséggel váltának fel a’ pályán.

Te pedig mind ezeket nem érhetted; nem örülhetél a’ jókkal, nem munkálkodhatál tovább az erő- és lángésznek melletted feltűnt emberivel. Azért emlékezeted fájdalommal párosulva él szivemben, ’s mind azokéban, kik téged szerettenek.”

„Az én sugallásim nem voltak hasztalanok.

Együtt a’ haza’ atyái. Panaszim előtörtek sziveikből, buzdításim ömlöttek ajkaikról. Fölkél fia egy felejthetetlen férfiúnak, ’s leteszi áldozatát a’ legszentebb ügyért. Meglepetés, bámulat, öröm köti le a’ nyelveket; de szólnak az arczok’ vonásai ’s a’ könyűk, mellyek a’ nagy tettnek folynak.

’S a’ bajnokot bajnokok követik. Füstölög az oltár. Áll a’ Parthenon.

Hála, mert nemzetemről le van törölve az önzés’, a’ szűkkeblűség’ szennye; le, általad, hős-faj, mellynek neve bájhang lesz a’ népnek, míg élni fog e’ földön; és nagy leszen a’ világ előtt: mert nagy az, ki eszméért áldozni tud.

’S nappallik e’ birodalom felett.

Nem voltak tehát hiába téve a’ nagy munkák, hiába hullatva a’ verítékek, sírva könyei, váltva a’ keservnek és örömnek; nem szégyenűlt meg e’ gyermeki bizodalom, ’s a’ százados reménység betelni indult. A’ nemes tudományok megszólamlanak nyelvemen; ’s van, ki meghallgatja a’ szólókat. ’S közöttök ott az áldozattevő is; munkál és fárad, küzd és ví, tollal és tettel, éj és nap.

Oh mikép háláljam meg neked ezt, hű fia nemzetemnek?”

„A’ szép hajnali eget felhők borítják. Az irígység’ és meghasonlás’ szörnyei dúlnak hajlokimban. ’S kiséretökben ledérség és gőg, áltudás és önhittség, feledése minden nemesnek, tapodása minden szentnek. Az én ügyemnek nem voltak veszélyesb ellenei mint e’ had. Az én színeimet hordja zászlóin, ’s ezek alatt öldös; engem hord ajkain, és kudarczot áraszt rám.

A’ te elleneid, úttörő, ki e’ sírban hamvadsz, nem hivének benned. Ez a’ nép pedig hisz bennem ’s az én védeimben. Hanem elárul engem, és gázolja őket azon rút érczért, mellyet csak dicső czél nemesít. Ezt készek ők minden áron vásárlani.

Azért borong felhőkkel homlokom, ’s keseríti bú örömeimet.

Te pedig, úttörő, lengd körűl türödelmeddel azokat, kik hozzám hívek, ’s szent ügyemhez. A’ te emlékezeted, melly nekem kín és öröm, tanítsa őket a’ nemes tettek’ örömei felett tűrni, a’ méltatlanságokat megvetni! Úgy ők örökké fognak érteni engem, ’s a’ felhők oszlani.”

ACZÉLMETSZETEK’ MAGYARÁZATA.