Édes álom e, vagy újra látlak,
Kit sohajtva kért szivem,
Boldog gyermekéveim’ virányin
Vélem andalgó hivem.
Kit, ha lenge képzet’ égi szárnyán
Szebb világba úsztam-át,
Úgy imádtam, mint unalmas éltem’
Hajnalát ’s őrangyalát.
Távol égbe álmodozva néztem
’S angyalarczod tűnt elém,
Én egy édes fájdalom’ sugára
Villámként csapott belém.
Nap lehúnyt ’s a’ rózsás esti égen
Képed’ égi pirját láttam én,
Láttam azt mosolygón intve lengni
Éji mennybolt’ barna szőnyegén.
’S urja virradt, újult fénysugárban
Fürde daltól zengő bérczorom,
És nekem, későn, korán ’s örökké
Csak te voltál hajnalcsillagom.
A’ patakra elmerengve néztem
’S benne arczod’ látta hű szemem.
És irigylém a’ boldog haboknak
Hogy körűl ölelnek, édenem!
És ha dördűlt ’s villogott az égbolt,
Nézdelék az égi harcz közé,
A’ villám csak emléked lövé rám,
’S a’ ború csak éltem’ tükrözé.
Úgy van! újra látlak és ölellek.
Ujra szívom csókjaid’
’S földi lét’ határin túl emelnek
Lángözönlő ajkaid!
Tóth Lőrincz.
