Schiller után.
*
Friedrich Schiller német esztéta, költő és drámaíró Die Ideale (1796) című költeményének fordítása.
Itt hagysz tehát báj képzetiddel,
Örökre itt hagysz engemet?
És elhagyod gyötrelmeiddel;
El örömiddel szívemet?
Nem tarthat semmi vissza téged,
Oh éltem’ arany ideje?
Hiába! mély örök tengerbe
Ragad hullámid ereje!
A’ nap leszállt, ’s rá nem találok,
Melly tavaszomra fényt lövellt;
Eltüntek a’ gyöngy ideálok,
Mik üdvezíték a’ kebelt.
Isten-karához álmaimnak
A’ boldogitó hit kiholt, –
Mind zord valóság martaléka,
Mi egykor olly tündéri volt.
Mint hajdan a’ követ habozva
Pygmalion átkarolá,
Míg márványkeblét lángadozva
Az érzemény körűlfolyá:
A’ természetet úgy öleltem,
’S tartám szerető szívemen,
Míg az lehelni és hevülni
Kezdett költői keblemen.
’S lángösztönimből részt fogadván,
A’ néma, szót és nyelvet lelt,
’S a’ vonzat’ csókját visszaadván,
Szivem’ hangjára megfelelt.
Fa élt nekem ’s élt rózsa akkor,
A’ csermely dallal kedvezett,
És életem’ viszhangzatától
A’ lelketlen is érezett.
Mindenható vágygyal feszíté
A’ mindenség szűk kebelem’,
Tüzelt kilépni az életbe,
Hol tett, kép ’s hang lesz létjelem.
Míg a’ bimbó titkolva rejté,
Milly nagynak tetszett e’ világ,
’S oh a’ mi most magát kifejté,
Be együgyű parányiság!
Mint vágtatott merész tüzébe’
Víg álomképzetek között,
Az ifju élte’ küzdhelyébe,
Kit még egy gond sem üldözött;
A’ legmagasb csillagzatokhoz
Emelték büszke vágyai,
Nem volt olly messzeség, hová nem
Vivék fellengő szárnyai.
Milly könnyen termett czélhelyénél,
Mi volt előtte fáradság,
Mint tánczolt élte’ szekerénél
Az égi szellemtársaság!
Fortuna aranykoszorúval,
Cythere angyalbájival,
És Fama csillagkoronával,
Astraea lángsugárival!
De a’ félpályát alig érvén,
Már a’ kisérő istenek,
Csalárdul egy más útra térvén,
Egymás után elvesztenek.
Nyilgyorsan tünt-el a’ szerencse,
A’ pajkos ész szomjan maradt,
Vad kétség nyomta az igazság
Körűl el a’ napsugarat.
Láttam, miképen fertőztette
Pórhomlok a’ dicskoronát,
A’ gyöngy tavaszt gyors vég követte,
Gyors a’ szerelem’ báj korát;
És mindig pusztább, csöndesebb lett
A’ rögborított szűk ösvény,
Alíg vetett egy holt sugárkát
Sötét utamra a’ remény.
Ki az, ki társaim’ sorából
Nekem szeretve nyújt kezet?
Ki még vigasztal ’s híven ápol,
’S a’ gyászveremhez elvezet?
Te vagy, te édes szent Barátság!
Minden sebeknek orvosa;
Kit rég keresve, föltaláltam,
Te vagy szivem’ hű biztosa!
’S te Szorgalom, ki víg tüzében
Mindig vele szűz kötést font,
Ki soha sem fogy erejében,
Ki lassan épít, de nem ront;
Ki örökélet’ házfalához
Nem adsz, csak fövényszemeket,
*homokszemeket.
De az idők’ nagy adójából
Órát, napot róvsz ’s éveket!
Szenvey.
