Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

 Szendrő’ táján, 1448diki october’ egyik derült napján, kele át a’ Dunán egy jancsár-csapat, ’s alig jutott a’ magyar partra, sebten ügetve nyargalt a’ mocsáros róna felé. Miután lassanként a’ török lovak’ dobogása elhangzott, ’s csak távol sötétlő lovagok’ árnyai tünedeztek az éjszaki láthatár felől, egy másik hajó érkezett a’ parthoz, mellyből tizenkét fegyveres lovas lépe-ki; öltözetök szerbiai katonákat gyaníttata. Rövid tanakodás után két csapatra oszlának, egyik éjszakra vevé utját, másik a’ Dunapart’ mentében nyugotnak tartott.

Az elláthatlan szélességű folyam fölségesen hömpölyge, ’s alig észrevehetőleg emelkedék-föl a’ homokos part. Beljebb silány fű födte azt, melly lépcsőnként tömöttebben ’s bujábban sarjadzék, ’s végre sűrű bozóttá válván, mélyebb távolban tömérdek nádassá képződött.

„Meg kell őt találnunk e’ vidékben – mond a’ csapat’ vezére, ki most a’ zöld part’ széléhez szágulda, – ott azon hely, hol őt ma reggel a’ halász szárazra tevé. Nehezen merészlett alkonyodás előtt a’ nádasból kimozdulni.”

,Én csak azt hiszem, Ivornik uram – szólt az alattvalók’ egyike, – a’ menekvő már előnyomúlt a’ Temes’ partjához, hol a’ mocsárok, bokrok és szigetek ezer rejtekkel kinálkoznak.’

„Annál jobb – viszonzá a’ vezér – a’ folyam’ mélysége átgázolást, szélessége átúszást nem enged, ’s csolnakot azon laktalan mocsárvidékben nem lelhetni. Kezünkre jut!”

,Igen, kezünkre jut – mond egy másik fölszólaló – ha csak Badina’ völgye felé nem vette útját, hol az utána siető jancsárok’ kardja nem sokára utól éri.’

„Hadd száguldjanak azok a’ bősz forranczok, reá nem találnak; elbiztokban még most is a’ magyarok’ fegyverei közt nyargalásznak. Azonban gyorsan fogjunk a’ kutatáshoz. Talpra legények! Brusnik, te a’ part’ mentében vezesd a’ lovakat a’ Temes’ torkolatáig, mindnyájan ott jövendünk össze alkonyat előtt. Széledjetek-el most a’ nádasba, sólyom-szemekkel vizslassatok. Ki reá vagy nyomára akad, fújja-meg sípját; tőrt vagy buzogányt csak utolsó szükségben használjatok. Rajta, induljunk!”

A’ vezér’ parancsa tüstént teljesíttetett; kevés pillanat alatt az egész csapat eltűnt, ’s a’ nádnak távoli susogása hirdeté a’ különböző irányokat, mellyekre Ivornik ’s társai vonultak.

Hanyatlott már a’ nap ’s még sem hallatszék az elszéledt harczosoktól a’ várva várt síp-hang. Ivornik a’ sűrű nádasnak közepét már meghaladta; boszankodni is kezde, ’s kedvetlenségében közébe vágott a’ töredékeny növénynek, melly nevekedő sűrűséggel gátlá lépéseit. Egyszerre, midőn kardjával néhány marok nádat keresztűl vágna, szemei egy csaknem kerekded szabad nyilásra lövelltek.

Meglehetős szélességű víz-ér rohana-ki az át-elleni nádfalból, a’ térnek közepéig csörgedezve, ’s egy csendes kanyarodás után, ismét rejtekébe visszatért, egy, körűlbelől húsz lépésnyi, szigetet képezvén.

Magas kákával, melly e’ szigetecskében buján tenyészett, félig takarva feküdt ott egy harczos alak. Meglepési lármát ütött Ivornik; a’ termet gyenge szendergésből látszott hirtelen fölserkenni; egy halvány arcz, mellyből sötét hős szemek lángolának. A’ szerb hirtelen megfuvá sípját; a’ harczos pedig fölegyenesedvén, kihúzta a’ fenyegető széles pallost. E’ mozdulás közben válláról lefolyt a’ köpönyeg, és mellén káprázólag ragyoga a’ gazdag lánczon függő arany kereszt. Vállai körűl a’ haj sötét hullámokban habozott, ajkait szakáll árnyazá-be, ’s feketeségével a’ szenvedő arczulat’ halaványságát kitünőbbé tette.

A’ mély tiszteletet gerjesztő alak’ első tekintetésre meghökkenve vonult néhány lépésre vissza a’ szerb, hanem gyorsan magához térve nyílsebességgel szökelt a’ keskeny vízen a’ szigetre, ’s csaknem ugyanazon pillanatban ellenének pallosát erős marokkal megragadva kiáltá: „Foglyom vagy!”

,Tágúlj, pór lélek!’ kiáltá a’ nemes harczos, és sebes mozdulással kapja-ki ellenének kezéből kardját, mellynek fínom éle mélyen vágott annak tenyerébe ’s majdnem hüvelykétől fosztá-meg. Nagy dühvel kapá-ki balkezével a’ szerb övedzőjéből a’ gyilkot, ’s míg a’ lovag két kézzel emelintené pallosát, amaz ellene hajította a’ keskeny hegyes vasat; de ugyan azon perczben a’ lovag’ pallosa keresztűl vágá sisakját ’s fejét egész homlokáig hasítá. A’ szerb vad bődüléssel rohana hanyatt a’ csermelybe, a’ véres fő lebukott a’ vízbe,’s a’ halálnak tompa hangjait mormolá benne, mellyek véres buborékokban emelkedének a’ víz’ fölszinére.

A’ győztes bajosan húzá-ki a’ jobb vállába mélyen hatott ’s kezének minden mozdulatát gátló gyilkot. Épen vizet akara meríteni a’ zavaros patakból sisakjával, sebének kimosása végett, midőn a’ nádasban susogást sejt, ’s belőle üldözőinek közellétét gyanítja. Fölegyenesedvén tehát, magára veszi köpönyegét, ’s ellenkező irányban siet a’ nádasba.

A’ sebhedtnek minden lépése nehéz és fájdalmas leve, vére folyván, a’ sárga nádon csapát hagya maga után. Alig vánszorodván a’ nádasban száz lépésnyire, ijesztő lármát hall maga után, mellyből gyanítja, hogy üldözői azon helyre értek, hol társok’ vére a’ habokat festé. Ekkor a’ harczosnak lelkében egy élénk határozat támada. Kettőztette lépteit, bármint ellenzé is sebe; de alig tett ötven lépést, ugyan azon ösvényen visszajött, kezét erősen nyomván sebére, hogy csepp vér se árulja-el utját. Ekkor ellenkező irányban néhány nádszálat vigyázva félrehajtott, ’s e’ nyíláson lassan átcsúszott.

Alig halada egy nyillövetnyire, emberi szózat’ nesze közelíte hozzá, ’s élénk ropogás támada a’ nádasban. Mozdulatlan álla a’ bajnok, mert az első lépés, a’ legkisebb csördülés, elárulta volna üldözőinek. Már a’ nádon keresztűl piroslott a’ szerbek’ köpönyege, kik boszút lihegve nyomozák a’ menekvő’ ösvényét. Látá ő a’ vad oriás alakokat mellette igen közel elsuhanni; elsőjök örömzajongva követé az új tapodott nád-úton a’ véres nyomot, ’s kővetői fenyegetődve, kardot lebegtetve, mentek vezetőjük’ nyomdokán. Midőn közülök az utolsó is eltünt az üldözöttnek szemei elől, ez halkan a’ sűrű vadonba nyomúlt, hol a’ veszély új erőt kölcsönözvén ellankadt tagjainak, gyorsan félrehajtotta az ellene merevedő nádat, ’s jó negyed óráig küzdött a’ nádtenger’ hullámival.

Végre minden erejéből kifogyva, fájdalmas fohásszal rogyott-le. Halálcsend uralkodék körűle, érzékéi eltompultak, ’s az ájulás’ szendere bocsátkozék lelkére.

A’ nemes harczosnak eszméletlen állapotja több óráig tartott; mert mire a’ sebnek égő fájdalma magához hagyná térni, már egészen bealkonyodott. Ott feküdt ő a’ vadonnak sötét mélyében; a’ nád’ magas csúcsai boltozódtak össze felette, gátolva tőle a’ kék égnek látását; csak néha legyinte a’ szellő, köröskörűl borzasztó süvöltést támasztva. A’ mély csendben a’ farkasok távol ordítása és rókák’ csiholása hallatszott; ’s néha alig néhány lépésnyire robogtak-el mellette e’ kóbor vadak, mellyek martalék után léledezve, tanyájokat elhagyák, ’s a’ nádas’ sötét tömkelegében szerteszét bolyongának.

„Barátim, tudom, kérdezni fogjátok, valjon hol estem-el; keresni fogjátok síromat és tetemeimet – sohajta a’ megsebhedt vitéz. – Ah! ’s ime én itt elhagyatva mulok-ki!” Ekkor hevesen nyilal a’ fájdalom sebén keresztűl, hirtelen reá csapja hideg kezét, ’s a’ mellén fekvő keresztet érinté. Erre egy vallásos érzés futá-el egész lényét. „Nem! – kiált ő – nem vagyok én még elhagyatva; te, öröklétű, közel vagy hozzám! te vagy szabadító, ha bár minden remény kihalt volna is az emberi kebelből” ’s buzgón nyomta jéghideg ajkaihoz a’ keresztet, fölemelkedék ’s a’ vadonban, olly késő éjszakán, bátorkodott néhány lépést tenni.

A’ szenvedő’ lelkébe erőt csepegtete a’ szent vallás, ’s szivébe reményt az éji ég’ világának fénye. A’ térnek eredt ’s körűl néze, ha látna e valahol szállásadó hajlékot. A’ holdnak ezüst fátyola árnyéktalan vonódott-el a’ végtelen felületen kelet és éjszak felé; nyúgoton ezer kigyódzásokban a’ Dunába siető Temesnek tűkör színe csillámlott.

Ezen tájnak tartott az üldözött, remélve, hogy nem sokára valamelly elrejtett halászkunyhóra találand. Beburkoló magát köpönyegébe, mert az octoberi csípős levegő, melly a’ sűrű nádasban kevésbbé vala érezhető, egészen keresztűl járá lankadt tagjait. Egyszerre maga után sebes lódobogást hall; körülnéz ’s egy feléje sebesen vágtató lovagot pillanta-meg. Harczosunk’ jobbja őnként nyúlt a’ pallos után, de azt hüvelyéből kihúzni nem volt ereje.

„Hát nem jösz te ki többé? gyengeségemet szégyenled e, öreg társ?!” mormolá keserű mosollyal. A’ lovas azonban elérte őt, és szélsebességgel háromszor nyargalá körűl mindig szűkebb körben. A’ fáradt harczos összetett karokkal álla a’ sebes kanyarodások’ közép-pontján, ’s a’ lovasnak minden mozdulatit nyugott szemmel kíséré.

Jóllehet tisztán fénylett ’s minden tárgyat világosan kitüntetett a’ hold, még sem vehette-ki a’ harczosnak szeme új ellenének alakját, mert szőrös kucsma vala mélyen lenyomva ábrázatjára, ’s fekete mente fedezé a’ többi termetet.

Azonban karát hirtelen fölemelé az ’s fenyegetőzék a’ markában lévő bottal, mellynek végén hosszú, hegyes kampóvá visszagörbűlt, vas csákány fénylett. Mentéje hátra kanyarult ’s egy karcsú magyar ifjú alak tünt szembe. Öltözete igen egyszerű volt; mellének felső részét rövid ing takará, az alsó tárva állott a’ lég’ viszontagságinak. Sebesen pergeté kezében a’ súlyos csákányt, mintha nehézségét akarná próbálni.

„Ki vagy?” harsoga nyersen a’ fenyegető suhancz’ szava.

,Hunyadi János, az ország’ kormányzója!’ vala a’ harczosnak tompa felelete, ki ezzel félre csapá köpönyege’ szárnyait.

Mint villámtól sújtott hökkent vissza az ifjú magyar, és mozdulatlan mereszkedett a’ fenséges hősre; sőt maga a’ ló látszott ülőjének merevültében osztozni, mert a’ hirtelen visszarántás által mintegy erősen lekötve mozdulatlan állott.

Erőtlen ’s lassan ereszkedék-le a’ suhancz’ kara, ’s néhány percz mulva a’ leghevesb indulat váltá-föl az előbbi kábulást; mert süvegét hirtelen lekapván fejéről, a’ nyeregből egyszerre lepattant, ’s a’ hősnek lábaihoz borúlt.

„Bocsánat! – mondá rezgő hangon, melly gyermekesnek inkább mint férfiasnak tetszett – bocsánat, fenséges uram ’s parancsnokom! az ellenség itt zalámbol… gondolnám, hogy…” ,Fiam! – vága szavába a’ hadfő – a’ veszélyteli idő menti hirtelenkedésedet; kelj-föl, megbocsátok.” Az ifjoncz alázatosan megcsókolván köpönyege’ szegélyét, föláll ’s mondja: „Uram, ha tetszik lovamra fölülni, ez nem olly szép, mint a’ te fölékített méned, mindazáltal engedékeny, tartós, ’s röptében a’ fecskét is eléri.”

,Ajánlatodat köszönettel fogadom,’ mond Hunyadi, ’s a’ nyerítő szürkéhez közeledett. Az ifjú nyeregbe emeli őt, ’s aggódó szemmel veszi észre a’ hősnek sebét ’s tagjainak szertelen bágyadságát. „Hova parancsolod, fenséges uram, hogy vezesselek,” mondá, megfogván a’ fékszárat. ,A’ bátorság ’s nyugalom’ helyére,’ lőn a’ válasz Hunyaditól, ki bú ’s fájdalom-nyomta fejét mellére hajtotta.

Az ifjú hallgatva vezeté a’ lovat, melly mintegy tudni látszék, milly drága terhet visz; azért szelíden ’s halkkal nyomá a’ harmatos fűbe rugalmas lépteit.

Így haladt Hunyadi jó egy óráig a’ rónán, mellyről távolabb délnek a’ mérhetlen nádözön látszott. Végre a’ fájdalmas andalgásba merűlt hősnek valamelly víz’ közellétét árulá-el a’ nedves nyugoti szél; – fölveti szemeit, ’s csekély távolságban a’ cserje és sürű facsoportok közűl kicsillogó folyamnak tükrét pillantá-meg. „Hova vezetsz, legény?” kérdé tompa hangon. ,Oda, hol bátorság ’s nyugalom van, apámnak, az öreg vak Tornáknak kunyhójába.’ „Messze van még?” ,Amott, uram, hol a’ Temes’ medre elvész a’ homályban; ott régi fűzfák állanak, mellyekre apám’ kunyhója dől.’ Az utasok nem sokára elértek az árnyas bokrokhoz, mellyek a’ Temes’ partját környezik. A’ kalauz éjszaknak vevén utját, fáradságosan törtetett keresztűl az alacsony haraszton.

Az agg fűzek széles árnyat vetének a’ folyamra, a’ reves törzsökök bámulandó alakban hajlottak a’ víz párkányára, ’s az ágak a’ hullámba merültek. Néma csend üle a’ sűrű ágakon, csak néha néha robbant-fel fészkéből egy holló az idegenek’ közeledésére, ’s az ágak közt röpdösve czikázott, míg isméti elszenderedtét a’ mély csend jelenté. – Egyszerre egy lantnak hangja hallatszott a’ távolból átlebbenni. Hunyadi föleszmélve kiálta: „Mi az?”

,Szegény vak apám’ lantja,’ felele lassudan az ifjú, kinek hangjában némi gyermekded érzékenyítő vala. Andalító szelíd melodia hagzott-át hozzájok, mintha az elmúlt idő’ sírjából szellemi idvezléssel húzná-vissza az örökre elenyészett órákat; néha néha magasb reszkető hang merűlt közbe, mintha a’ fájdalom’ nyögését ’s könnyek’ omlását utánozná.

Az alatt elértek az utasok egy nagy fűzfáktól alakított homályos körbe. „Czélnál vagyunk, fenségs uram, – mondá az ifjoncz, ’s lesegíté a’ nemes harczost lováról; – várj csak egy pillantatig,” folytatá, ’s a’ cserje’ homályába sietett. Erre nem sokára a’ levelek közt mécs sugár tündöklött keresztűl, ’s az ifjú kalauz, világító nádfáklyát tartván kezében, széthajtja az ágakat, ’s int a’ hadfőnek, ki teljes bizodalommal követé a’ vezetőt.

Egypár lépés ’s átlépett a’ kunyhó küszöbén, mellynek bemenetelét rejtélyesen födözék a’ gallyak. A’ tér’ közepén, a’ padolat’ völgyelegében, izzó szenek valának, ’s nádkévék heverének köröskörűl ülésűl azoknak, kik a’ mérséklett meleget akarák éldelni. A’ hátszínben a’ nádhalmazt födő juhbőrön ült egy ősz, ki az útasok’ beléptekor letette kezéből a’ lantot ’s lassan emelkedék-föl nyughelyéről. Szeme’ világa kialudva lévén, fénytelen szemhártyái élet nélkűl mereszkedének a’ fáklya’ világára. Fölső ajkait ősz bajusz borította, melly a’ ránczos arczokon lenyúlva álláról mellére csüggő ezüst szakállával egyesűlt.

„János, te a’ nyomor’ kunyhójába vendéget hozsz – mondá komoran az ősz, – ki ő? mi végből jön?”

,Apám, egy nemes vitéz, neve…’ a’ fenséges vendégnek intése a’ további szólástól gátlá az ifjonczot; azonban fia’ beszédének folytatására az ősz feszülten látszék figyelni.

„Hm! miért hallgatál-el, fiam, olly hirelen?” folytatá az öreg tudakozólag.

,Bocsáss-meg, apám, segedelmet kell nyújtanom a’ nemes vendégnek, meg van sebesítve.” Ezen szavak után a’ kunyhó’ falára tűzte fáklyáját ’s a’ harczoshoz közeledett, ki fáradtan egy kéve nádra ereszkedék. Ennek válláról a’ köpönyeget levevén, sebét vizsgálá, ’s miután néhány gyógyfüvet reá tett ’s ugyanazt gondosan bekötötte volna, a’ kunyhóból eltávozott.

„Meg van sebesítve?” mormolá magában az öreg, és ismét nyughelyére bocsátkozék. Mély csend uralkodott a’ kunyhóban, mialatt az öreg lantjának egyes komor hangjait halkan csalá-ki. Utóljára félbeszakasztván a’ csendet, kérdi: „Uram, nemde te magyar vagy?”

,Az vagyok,’ lőn a’ tompa felelet.

Ekkor belép János, ’s fölszeletelt dinnyét ’s csekély fekete kenyeret tön a’ vendég’ eleibe: „Egyél, drága úr – mondá – mind ez, a’ mivel neked szegénységünk szolgálhat.”

A’ harczosnak hálás pillanata esett az adóra, ’s kiváncsilag verte-el ehét, mert már két nap óta semmi étel sem üdíté fáradt testét. Kevés szünet után, a’ félbeszakasztott beszéd’ fonalát mintegy megragadva, mondá az ősz: „A’ török csatából jösz úgy e, ’s a’ nagy Hunyadi alatt küzdöttél?”

Egy mély sohajtás volt felelete a’ hadfőnek.

„Te sohajtasz? – Tudom én, hogy a’ nagy hős vezette csatába a’ hon’ fiait; tehát tartok tőle, nehogy sohajtásod a’ magyarok’ megveretését sejtesse.”

,A’ rigómezei csata elveszett.’^*

„Elveszett! – kiált meghökkenve az ősz – hah! ’s hát Hunyadi…?”

,Szerteszét bolyong, üldözve, elhagyatva!’

„Hogyan, üldözve? – szól tüzesen az ősz, és szilajon ugrott-fel nyughelyéről – az, ki a’ hitetlenek’ seregeit olly gyakran tönkre tette, a’ kereszténység’ védfala ’s ótalma, üldözve?” Az öreg ekkor némelly harsány kiáltástól, melly a’ kunyhót kerítő cserjéből hatott-be, félbeszakasztaték.

Ezen perczben hideg szélvihar csapott-be a’ kunyhó’ üregén, ’s a’ fáklyának lobogó lángját lenyomta. A’ keskeny ablaknyílást födöző lepel föllebbent, ’s egy vad marczona ábrázat vérengzőleg vicsorgott-be. Azonban nem sokára a’ lepel leereszkedék, ’s a’ fáklya újra vígan lobogott.

Fölkelt az ifjú, csákányt ragadott, ’s kérdő tekintete a’ hadfőre villant, ki feszült figyelemmel hallgatá a’ még most is beharsogó kiáltást. „Eredj, fiam, – mond végre a’ főharczos – nyisd-meg a’ magamként halál elől szaladó, ápolgatás és enyhűlésért esengő szerencsétlennek vendégszerető kunyhódat.” A’ kormányzó parancsát teljesíteni elhagyá a’ kalibát Tornák’ fia. Néhány pillanat után hallatszott az ifjoncz’ kiáltása: „Ki van itt?” ’s kevés szünet után hangzott a’ külföldi ajkú válasz.

,Uram, nem magyar az; idegen ’s tán egy nyomorék, ki elárultatásodra törekszik’ mond az öreg Tornák. „Attól ne tarts – válaszolá Hunyadi, – ismeretes előttem e’ hang; nem áruló az!” Ezzel elhagyá ülését a’ hadfő ’s a’ kalibának homályosb szögletébe vonúla.

,Ha téged, drága úr, semmi veszély sem fenyeget, megnyugszom; rám nézve ugyan semmi veszély nincs, mert a’ halál nekem olly vendég, kit több évek óta várok.’ E’ szavak után lassú fájdalmas accordban pendíté-meg lantját, mintha panaszhangok által akarná végszabadultát kiesdekleni a’ haláltól. Fölnyílik az ajtó ’s belép a’ Tornák’ fiától vezetett harczos. Magas, széles vállú volt az, kinek megsebesített lecsüggő fejét vitézöv’ maradványa fogá körűl; sebhelyekkel teli arczát sűrű, már őszbe csavarult szakáll borítá, egy rövid széles pallos függe kardszíján, ’s csipőjét fejér széles öv környezé. Súlyos buzogányára támaszkodék, mellyből számtalan vashegyek merevedének-ki.

A’ kunyhóba léptekor sebe’ fájdalmát feledni látszék az idegen, mert feje fölegyenesült, vad zordon arczvonalai kiderültek, ’s mélyen beesett szemei örömsugarat lövelltek. „Hála isten’ – szól végre csendes külföldi hangon – itt nyugalmat lelendek. Ezen hangok nyájasan ’s engesztelőleg hangzanak; az árulás és öldöklés nem tanyáz itt.” Ezzel az öreg harczos, nehogy a’ lantost háborgassa, csendesen telepedik a’ tűz melletti nádkévére, és szemeit Tornákra függeszti, ki a’ hangok’ tömkelegében bolyongva, a’ húrokból bámulandó ábrándos változásokat csala-ki.

„Ezen hangokat régen, hah! már ugyan régen nem hallottam – mormolá az idegen. – Igen, amott éjszakra, szülőföldemen, – ott – ott – – Félre az álmokkal, hisz’, öreg, nincs már neked hazád!” hozzá veté félhalkan, ’s tenyerével végig simítva ábrázatát, farkas-éhhel fogyasztá-el az ifjú által elébe tett étket.

,Ki vagy, idegen? – kérdé hosszú várat után Tornák, félretevén a’ lantot – szólásod nem mutat magyarra.’

„Az nem vagyok – válaszolá tompán az idegen. – Ha ismerni akarsz, nézz ide!” folytatá, ’s leoldja az alatt csipejéről vitézövét, és szétbontván a’ benne rejtezett fejér szőnyeget, az ezen kitünő kehelynek veres jelére mutat.

,Szemeim régen megszüntek a’ lélek’ követei lenni; szólj, mit akarsz nekem mutatni?’

„Azt, hogy én azok közűl vagyok, kik nagy inségből jöttek, és ruháikat vérben mosták ’s tisztogatták!” mondá mély komolysággal a’ harczos, ’s övét gondosan összetevén, csipőjére tekergeté.

,Nem értelek, szólj világosban, melly ország szült?’

„Volt hazám! áldott szép ország, köröskörűl hegyláncczal kerítve, mellyhez ellen nem fére; és ez országban nagy tetteket vittek véghez társaim, nagy ütközeteket víttak, ’s az ellenek’ seregét megsemmisítették! Engem ezen ország száműzött!” Lassan emelkedék-föl a’ kelyhes,^* szemei tündökleni kezdének, és növekedő lelkesüléssel: „Idv a’ tábori^* és orebi atyafiaknak! – úgymond, – kik a’ haza’ virányin estek-el, mert negyedfél nap mulva visszajöve istentől beléjök az életszesz; lábaikra állván, nagy rémülés lepé-meg mind azokat, kik őket láták. Egy erős szózat harsogott az égből ’s mondá: Jertek-föl! ’s egy felhőben emelkedének az égbe! Én pedig, ’s több ezer sorsosim, elhurczoltattunk az ellen’ földére, ott az idegenek’ asszonyai-, gyermekei-, vetései- ’s csordáiért kelle küzdenünk, vérünkkel áztatnunk a’ csatatért, és jutalmunk ’s czélunk egyedűl a’ minket tábori ’s orebi sergeinkkel egyesítendő halál vala! Minden orebita sorsosim az örök Sionban ünneplik a’ viszonlátás’ napját,^* csak én – én maradtam hátra egyedűl!”

,Hogyhogy? – megszólal a’ homályos zugból előlépő Hunyadi – hát vitéz társaid mind elvesztek?’

Egy két pillanatig mordan nyugodtak a’ cseh’ szemei a’ kormányzó’ termetén, azután fejét csóválván monda: „Vezér, nem ismerted társaimat; harczoltak azok mint kelyhes atyafiak, soha sem futamodtak ők meg!”

,Ismersz engem?’ kérdé Hunyadi megütközve.

„Hogy ne ismernélek, vezér! hős arczod a’ kelyhesnek örvendetes; mert te engedted-meg neki az úr’ vacsorájával szokásai szerint élhetni, ’s a’ csatazajban kitűzni a’ kehely’ lobogóját; – vedd köszönetem’, elhunyt sorsosim’ nevében.”

,Beszéld-el azon bajnokok’ sorsát, kik futásomat olly hősileg födözék.’

Tünődve merenge az öreg Orebita néhány pillanatig, az alatt keresztbe vetett karokkal álla előtte Hunyadi; az ifjoncz feszült várakozással függeszté szemeit az ősz harczosra, ’s maga a’ vak pásztor is fölkelt, és remegő léptekkel közeledett az elbeszélőhöz.

„Vezér! seregeid a’ bőszűlt törököknek fölmuló ereje ellen hősileg küzdöttek, két nap és egy éjjel; felőlök e’ bizonyítványt teszi olly harczos, ki negyven év óta számtalan csatákban forgott. Árulás támada, – azonban, elhagyván lobogóidat, az oláhok Amurát’ csatasorával egyesültek, és kicsikarták tőled a’ győzödelmet. Te parancsot adál a’ cseheknek, midőn a’ csatának másod napi estéjén szaladtál a’ tábor’ maradékával, hogy vitéz ellenállással födözzék hátravonulásodat. Mi alkonyodáskor előnyomulánk a’ szekér-sáncczal, és honi szokásunk szerint bekerítők magunkat. A’ mint ezt teljesítettük, sorsosim a’ kocsi-erősség’^* közepén lobogó kehely’ zászlójához gyülekezének össze, ’s az őket hajdan otthon fényes győzödelemre buzdító csatadalt éneklék. E’ közben tompán zúgott-át a’ távolból a’ török tábor’ dulongása. Alig hajnallott, előrohan Amurát csordájával; háromszor támad-meg bennünket, ’s ugyan annyiszor szórják-el lőszereink egymástól csoportjait. Dél volt már, kétezer sorsosimból csak fele álla fegyverben a’ sáncznál, a’ többiek nagyobb részint a’ halál’ hideg karjain vonaglottak. Ekkor Amurát elővezeté a’ gyalogságot, körűlrakatá a’ szekér-várt ágyúkkal, mellyek irtóztatólag dúltak sorsosink’ sorai közt. Kiütöttünk ’s az ásiai sereget megszalasztottuk; százanként hulla az buzgányaink alatt. Hanyatlott a’ nap, a’ tomboló ellenseregek védfalaink körűl táboroztak. Az éh, szomj és sebek lankasztotta kelyhesek’ csapatkája eltökélé, hogy még ez éjjel az örök Sionba költözendik, hol előre ment társaik örök dicsőségben laknak. És úgy lett. Megcsókolván a’ kehely’ lobogóját ’s megszorítván egymás’ kezét, kinyitottuk a’ szekér-sánczot, mellyet az ellen megszakasztani hiába törekvék, ’s ,Hosanna’ énekléssel^* hagyók-el a’ védő szekér-kerítést. Vad ordítással fogada bennünket az ellen; nem sokára a’ fenyegetődő ellenséges tömeg körűlözönlé a’ csekély csapatot, ’s életet megvetve kezdődött a’ nagyobb erő elleni borzasztó csata, ’s íme fejemet találván az ellenes kard, sorsosim’ tetemei közé rogytam.”

„Sötét éj ’s mély csend uralkodék körűlem, midőn a’ halál-szenderből felocsódtam; csak lassú halál hörgés ’s tompa nyögés hatott-ki a’ holt testek’ halmaiból. Fölállottam; homályosan fénylett az éj’ ködéből a’ hold a’ csatatérre. Tábori és orebi elszenderült sorsosimat láttam, kihúzám hüvelyéből a’ mellembe mártandó pallost, nehogy egyedűl magam hijával legyenek azok, mikor az öröklét’ csarnokába költöznek. Ekkor a’ szekér-várra pillanték, melly még előbbi erős helyét megtartá, ’s fölötte látám a’ vallás’ piros kelyhével lobogni a’ fehér zászlót. Belsőmben megszólamlott a’ szellem: ,Utolsó orebita harczos! mentsd-meg a’ vallás’ jelét a’ gúny- ’s gyalázattól!’ És követvén a’ szózatot, a’ testeken ’s vérpatakon keresztűl, a’ szekér-várhoz mentem, melly mint valamelly iszonyú koporsó, mozdulatlan és sír-csendüleg nyúgodott. Reszkető kezekkel vettem-le a’ lobogót, összegöngyölgetvén derekamra kötém, azután búcsút vevén sorsosim’ hideg tetemitől, letérdelve lassan imádkozám: ,Boldogok, kik az úrban múlnak-ki, szenvedéseik után kinyugosszák magokat; cselekedeteik fogják őket követni!’ Igen! ők eltakarítlan nyugosznak az idegen földön, hírök ’s tetteik örökre elenyésznek; honjoknak egy dala, egy hangja sem magasztalja őket, ’s a’ jövendő nemzedék rólok soha meg nem emlékezik!”

Az ősz orebitának rezgő szava elállott, imádkozólag emelé-föl kezeit, ’s barázdás arczán nagy könnyek peregtek-le. Síri csend uralkodék a’ kunyhóban, míg kis szünet után heves ütések durrogtak az ajtón ’s az recsegve nyílt föl.

A’ szélesen kitárt ajtón egy vad termet rohant-be, – a’ megölt Ivornik’ társainak egyike. Megdöbbent a’ szerb, mert észrevevé, hogy várakozásánál számosb a’ gyülekezet. Egy másik vicsorgó alak, magasan lebegtetett gyilokkal, a’ küszöbön állapodott-meg. „Ki innen!” kiált az első, ’s elszaladt. Ugyan ezen pillanatban a’ másik öldöklést lihegő társa a’ gyilkot az összegyűltek’ körébe hajítá; – suhogva röppent az öldöklő aczél, ’s erősen átdöfte a’ vak öreg’ mellét. A’ szörnyedés’ rikoltása követé a’ tettet, de a’ gyilkos és társa ugyan azon perczben tűntek-el.

„Mennyei atya!” rezgett a’ haldokló’ ajkán, ki hörögve hajola előre, és az orebita’ mellére ereszkedék. Ez karain tartotta az igen megsebesedettet, míg szilaj fájdalmában az ifjoncz haldokló atyja’ lábait kulcsolta. Hunyadi ön veszedelmét feledvén, mélyen meghatva nézett a’ csoportozatra. Azután a’ vak még egyszer fölemelkedett, merevedő kezeit imádságra kucsolni igyekezett, ’s hörögve rebegé utoljára: „Atyám…! mennyei… atyám!” fáradtan nyíltak ’s záródtak ajkai, de mozgásokat semmi hang sem kísérte, ’s rövid idő alatt megszakadt lélekzete.

Az elhúnyt öreget lantja mellé fekteté nyomorult fekhelyére az orebita, ’s kezeit tördelve lépett-félre tőle. Az ifjú a’ vértől elöntött testre borult, ’s fájdalmai hangos élénk sírásra fakaszták. Hunyadi a’ sebet megnézte, ’s meggyőzödött, hogy a’ gyilok mélyen hatván a’ szívbe, minden mentő szert sikeretlenné tett. Sohajtva fordúlt-el a’ holttesttől, és saját veszélyteli helyezetéről aggódva, szemei az ősz orebitát keresték, de ez már nem volt a’ kunyhóban.

Lement már a’ hold, és szürkült a’ reggel; kémlelve bujkált az orebita a’ homályos fűzcserjén keresztűl, melly Tornák’ kunyhójától a’ folyam’ partjáig huzódott. Egyszerre, a’ mint a’ sötét sürűből kilépe, egy lángnak fénye ütközék szemeibe, ’s a’ víz’ szélén fényesen lobogó tűz mellett tanyázó hat vad alakot pillanta-meg. Vigyázva vonúlt vissza a’ harczos, és íme közelében egy éles füttyentés harsant; a’ csapat fölugrott ’s közönséges fülhasító füttyel felelt a’ jeladásra. Erre nem sokára a’ cserjéből előugrott az a’ szerb, ki kevéssel előbb Tornák’ kunyhójába első nyomúla, ’s társainak örömzajongva jelenté, hogy ő a’ menekvő’ tartózkodását fölfödözte. Vadúl tombolva forgatták kardjaikat a’ vérszomjas társak ’s indulásra készültek. Az orebita, kinek minden figyelme a’ fenyegető csapatra volt függesztve, egyszerre egy kéznek hatalmas markolatát érzé nyakán, ’s hirtelen egy gyilok hatott oldalába. Sebes fordulat mentette-meg a’ gyakorlott küzdőt a’ szerbnek körmeiből, ki az öldöklő vasat Tornák’ mellébe lökte. Erre az orebita iszonyú gyorsasággal csapta súlyos buzogányát fejéhez, úgy hogy a’ hatalmas csapást azonnal követné a’ szájból tóduló vérpatak. A’ súlyosan megcsapatott hörögve görbűlt a’ földre, ’s az orebita tompa hangon kiáltá: „Idd-ki, álnok kölöncz, az isten’ boszúpoharát, melly részedre töltetett!” Erre saját sebét vizsgálván, észrevette, hogy a’ szerb’ aczéla a’ csipejét környező zászlónak vastag redőjébe nyomult, ’s az által annak öldöklő hatása meghiusítatott.

Az alatt a’ kunyhó’ küszöbén tüzes vagdalkozás keletkezett. A’ pandúrok’ vad csoportja, a’ kormányzó’ tartózkodását fölfedező társ által vezetve, a’ pásztor-lak’ bejárása körűl irtóztató ordítással zajonga. Kardjaik borzasztólag csattogtak a’ széles palloson, mellyel a’ berohanók’ vágásait Hunyadi fölfogá; ki sebének égő fájdalmát feledvén, a’ kunyhó’ falához támaszkodva erősen forgatá aczélját; még Tornák’ fia is, boszú’ hevétől buzdítva, pásztori fegyverét hatalmasan pergeté.

Magasan forgatott buzogánnyal jöve-elő a’ bozótból az orebita is, és erős csapással a’ szerbek’ egyikét földre teríté. Bámulás és rémülés fogá-el a’ csapatot ezen óriási harczos’ láttára, ki már fenyegetődve álla a’ kormányzó’ oldalánál ’s új csatára emelé a’ rettentő hussita-fegyvert ’s összezúzá az ellenség’ legmerészebbikének karját. Ekkor a’ meglepetés által új erőre kapván a’ támadók, dühösen ordítva, kettőztetett bátorsággal rohantak Hunyadira ’s védelmezőire.

„Fuss, vezér, fuss! – kiált az orebita – engedj egyedűl küzdenem a’ gonoszság’ fiaival; hadd oltalmaznom életedet és szabadságodat, míg bírom karomat ’s lelkem e’ töredékeny porházból fölemelkedik az örök Sion’ kapujához!”

,Küzdjünk együtt, vitéz társ, – viszonzá Hunyadi – megszalasztjuk e’ gyávákat!’

„Így tesszük tönkre az örök boszúló’ nevében az Amalekiták’^* táborát! – Derék ifjú, erősen ’s bátran forgatod fegyveredet!” mond a’ kelyhes, midőn észrevenné, hogy az ifjú fejszéje csattanva éré egy szerbnek fejét; de csaknem azon perczben bénította-meg az ifjú pásztor’ jobbját egy csapás, és másik homlokát érte, annyira, hogy ájulva rogyott a’ földre. „Isten hozzád, bajnok vér!” kiálta az orebita, míg Hunyadi a’ gyilkos’ mellébe döfé pallosát. Ekkor egy véres alak toborkált-ki a’ fűz-cserjéből, vígan lobogó fagallyat lebegtetve kezében. Az orebita’ buzogánya által a’ sürűben leütött ’s a’ csatától kipihenő álnok szerb vala ez, ki kábulásából felocsódván, társainak tanyahelyéről pokolbeli szándékkal hozá-elő a’ tüzes üszköt, ’s a’ kunyhó mögé tünt-el a’ küzdők elől. Ekkor a’ hussiták’ vad csatadalát kezdé honi nyelven énekelni az orebita, ’s mintha a’ dalnak minden hangja ébresztette volna erejét ’s bátorságát, egyre rettentőbben dühöngött buzogánya a’ támadók közt, kik közűl már csak hárman valának küzdhetők. A’ kormányzó ’s küzdőtársa’ részére hajolt már a’ győzelem: de a’ kunyhó’ nyilásából fúlasztó füstfelleg tódult-ki; a’ lelkesült harczos’ hangját egyszerre elnyomta a’ rekkenő melegség, ’s míg a’ sötét füstgomoly áthuzódott a’ csatatéren, az ősz orebitának sebekkel teli mellébe méyen merűlt a’ gyilkosok’ egyikének aczéla.

Előbb hogysem a’ beburkoló füsttömeg’ első kábító hatásától magához jött volna Hunyadi, megkötötték kezeit a’ ravasz szerbek, ’s Magyarország’ kormányzója üldözőinek hatalmába esett.

„Foglyotok vagyok – mond Hunyadi, midőn a’ pandúrok mélyebben vezették a’ cserjébe – igen is uratokhoz, a’ hiteszegte kényúrhoz akartok vezetni; hanem szabadítsátok-meg a’ sebhedt ifjút, mentsétek-meg a’ vitéz hatalmas harczost, bizonnyal gazdag váltság-díj jutand érettök, mintha testvéreim ’s rokonim volnának!” A’ szerbek’ egyike, pénz’ szomjától izgatva, a’ füsthullám közé rohanván, néhány pillanat mulva előhozza a’ megsebhedt ifjút, ki mély lélekzetet véve, a’ kormányzó’ karjain veté-föl szemeit. Ekkor hirtelen a’ kunyhónak minden részén kiütött a’ láng; a’ száraz nád, mellyből a’ falak állottak, mintegy fáklya-tábor, magasan lobogott, ’s a’ tűz-ár ropogva hömpölygött a’ tető fölött, úgy hogy az egész tető tűz-kúp gyanánt égne a’ magasban. Az égő laknak küszöbén heverve tünt szembe az orebita, ki vitézövét ’s a’ kehely’ lobogóját magasan tartá-föl megmerevült kezében. „Ott van ő! eresszetek, bocsássatok hozzá!” kiált Hunyadi, ’s a’ harczos’ szabadítására akart rohanni; de az érzéketlen pandúrok fogcsikorgatva tartóztaták erősen a’ megkötözöttet. A’ harmadik szerb most másodszor nyomult a’ füstön keresztűl oda, hol az orebi hős feküdt; ’s már meg is kapá a’ lebegő zászlót: de egyet vonaglott a’ kelyhes’ keze, ’s lassan fölemelkedvén a’ sápadt oriásalak, fenyegetve emelinté a’ hatalmas buzogányt. Meghökkenve vonult-vissza a’ szerb, az orebita ingadozott ’s fél térdre rogyott. A’ lobogóba belé kapott a’ láng, mellynek ropogása közben a’ kelyhes éneket danolván, mondá: „A’ kehely’ lobogója nem jutott a’ becstelen ellen’ kezére…, az orebi utolsó harczosnak diadalküzdésében semmíttetett az meg, mint tiszta égő-áldozat!... Idvezek legyetek tábori ’s orebi sorsosim…! idvezek…!” Ekkor a’ kunyhónak tüzes gerendája a’ szerencsétlen ábrándozónak ősz fejére zuhant, ’s kevés pillanat alatt az utolsó orebita, és a’ kehely’ lobogója, a’ tüzes omladványok közt találák sírjokat.

Mi történt továbbá Hunyadival, mint menekvék ő ki a’ szerb kényúr’ hatalmából, hazánk’ történeteiből eléggé ismeretes.