Hamvadsz, hamvadsz égi tűz keblemben,
Már hevednek végső lángja lebben;
És utánad hervad ifjuságom,
E’ kies föld többé nem világom.
Elborúl a’ hosszú éj felettem,
Mellyben álmom’ hűs ágyát vetettem,
Benne nincsen szép örömre pálya;
Benne nincsen fájdalom’ homálya.
Benne nyugszik szenvedély’ viharja,
Mély nyugalmát bú ’s kéj nem zavarja:
Még sötétje’ sűrü fátyolán át,
Bájos kék szem nem lövé sugárát.
Elfelejtem ott a’ lángszerelmet,
Mellynek kéje üdvre nem emelhet.
’S bár mi bájló, sujt ezer kinokkal,
Míg utolsó óhajtásom elhal.
Sírban álmok’ végtelen nyugalma,
Ott elalszik fájdalom’ hatalma,
’S túl az ég, melly kedvesem’ szemével
Egy lázurszín’ pompájába’ kékell.
Ott bujából felderűl a’ lélek,
’S rózsalakban új szerelmet élek.
Rózsalakban boldog új szerelmet,
Millyre földi vágy ’s baj nem emelhet.
’S te, ki bájlón lengél el felettem,
Kit a’ földön hőn ’s tisztán szerettem,
’S te, ki földön tőlem elszakadtál,
Feltalállak csillagok’ lakánál.
Gaal.