Angolból.
Midőn az édenből üzött
Ember megálla küszöbén,
Minden tárgy, mellytől elesett,
Ujítá a’ sebet szivén.
De messze elköltözve majd
Megszokta a’ nagy bútehert,
A’ múltnak szentelt egy sohajt,
’S munkában lelt enyhítő szert.
Hasonló sors, melly engem ért,
Rád nem szabad tekintenem,
Kecsed’ ha látom, mindenért
Mit egykor bírtam, sír szemem.
Futásnál nincs egyéb remény,
Melly nyugtomat megmentené;
Ha édenembe nézek én,
Bús szívem vissza vágy belé.
Lukács Móricz.