Hol messze ormokon aranysugár szökell,
Feléjök húz szivem szelíd reményivel,
’S ha rájok nézdelek, kinyílnak karjaim,
Szememből köny pereg ’s meglepnek álmaim.
Sejtésem ébredez olly titkos-édesen,
Reményem vakmerő, reményem végtelen:
Hegyen túl messzire boldog vidék terűl,
’S mosolygóbb föld felett szelídebb ég derűl,
Rokonsziv vár reám gazdag virányokon,
Rokonszív, és szabad, és fényölelte hon.
’S így bizton indulok a’ messze bércz felé,
Velem leng álmam is ’s megyek tovább elé.
Nyom ’s éget dél heve, ’s csak ott csügg hű szemem,
Hol kék ködök megett virúl szebb édenem.
De éj borong reám, utam homályba vesz,
Nincs csillag és vezér, sürű sötét fedez,
Körűlem barna éj’ hollói küzdenek
’S rózsás reményeim az éjbe tüntenek.
Hol vagy szabad haza, te fényölelte hon,
Hol szív, melly értene, hol hű, nemes ’s rokon?
Tóth Lőrincz.
