A’ pogányok ellen harczba menni
’S Jeruzsálem’ városát bevenni,
Nagy keresztes tábort öszvehajta
Péter, ’s hadnagyul parancsla rajta.
Ő ugyan mint szent magány’ lakója
A’ gonosztól jó magát megója,
’S tiszteletben áll, a’ merre fordúl:
Ám de zagyva népe fosztogat ’s dúl.
Így közelget a’ magyar hazához,
’S jötte’ híre eljut a’ királyhoz.
Kálmán ottan útra útfelekre
Küldi őrhadát a’ véghelyekre.
Péter, ezt gyanítva már előre.
Futtatott néhányat kémlelőre,
’S mert ezek sokáig elmaradtak,
Monda: „Oh az istentől rugottak!
Mintha látnám, merre ’s mit mivelnek,
Bár fogadjak, a’ csapszékben ülnek.”
’S szóla lelkeikre hathatóul
A’ hadaknak, ő is kémnek indul.
’S a’ mint megy ’s tekintget erre arra,
Hátra és előre, jobbra balra,
Sűrü felleg gömbölyög feléje,
Olly sötéten, mint az éjek’ éje.
Tompa és ijesztő mormogása,
Szemvakító közbe villanása.
A’ zarándok hadnagy szín után néz,
Míg el fog vonulni a’ dühös vész;
’S villogás közt lát egy tanyaházat,
Neki tartja hát a’ zablaszárat,
Rugja lassu nyergesét sarokkal.
De szamár a’ mén, ’s csak móddal okkal
Boldogulni véle, mert alig van
Épség benne fültől talpaiglan.
Minthogy a’ vidékek’ bárgyu népe
Szőr-serényét emlékül kitépte.
Még is már a’ tanyaszínben álla,
Hogy szakadni kezd a’ zápor’ árja.
Itt czoborhoz kötvén paripáját,
’S rendbe ránczigálva szőrruháját,
Befordúl a’ konyha’ gádorába,
’S megvonúlva űl a’ sut’ zugába.
Benn az őrlak pezsg vitéz fiaktól,
Hetyke, csintalan magyar hadaktól.
Áll boros hordó az asztal’ ormán,
Csapra ütve, ’s nincsen gége’ híján;
Fris czipók, szép domborúra kelve,
Mint a’ serdülő leányka’ keble,
És a’ sültek szinte illatoznak,
A’ vitéz végőrök így lakoznak.
Pörg a’ koczka, harsog a’ toborzó,
Közbe közbe hallik csintalan szó.
Fürge lánykák sürgnek a’ karéjban,
Csókot osztva nyilván és titokban.
Péter látta ezt a’ sut’ zugából,
’S mélyeket sohajta oldalából;
„Ejnye, ez bizony nagyon hamis nép,
Már ez még is, istenemre, nem szép!”
Mind ezt gondolá csak úgy magában,
’S megvonulva ült szívbánatában.
De egy becsipett ujoncz vitézke
Megtekintve őt, elébe lépe:
„Hej, atyus, mit búsul itt kegyelmed?
Jobb bizony mi vélünk tartson egyet.
Rút idő fuj ottkün a’ világban,
Annál szebb van itt az őrtanyában.
Kell e szép menyecske’ főzte sülte?
Fris czipó, pogány bor, Ruszt’
*Sopron vármegyei város (ma: Rust, Ausztria).
szürötte?”
’S egy nagy öblü kancsót fog kezébe,
’S ráköszönti jó szokás’ fejébe.
Vérszemet kap erre a’ zarándok,
,Én e’ borhoz, úgymond, nem nyulandok,
Mert gyalázatos kéz’ nyújtoványa,
Mellyben koczka forg, és bűn’ leánya.
Szégyen az tetőled ’s társaidnak,
Hadfenyítékből hogy úgy kirúgnak,
’S mintha isten, ég, pokol se’ volna,
Lelketekre épen semmi gond ma.
’S millyen kardotoknak markolatja?
Egynek sincsen olvasója rajta.
Szégyen, mondom, és örök gyalázat,
Így befertőztetni ezt a’ házat!
Kérlek üdvötökre, földre, égre,
Szálljatok már lelketekbe végre.’
Eleinte a’ szidott vitézek
Csak bámulva összevissza néznek;
Ám de látván, mint forr a’ zarándok,
’S hogy nem tréfa, a’ mit szór reájok,
Egy méregbe jő ’s asztalra rá csap:
„Mit papol nekünk az a’ ki nem pap?”
,Ő, kiált egy másik, garabonczás!’
„Garabonczás, zúgnak, ő nem is más!
A’ szélvész egyszerre tért-be véle,
Csak ki a’ szabadba, csak ki véle!”
,Hátha kém ő a’ kereszthadakból?’
Szól megint más szörnyü tág torokból.
„Ágra véle, hogy ha kém!” kiált egy.
Ám de több kiáltja: ,Arra nem megy,
Mert kereszt van tűzve vállhegyére,
Ennek harczban folyhat még a’ vére.’
„Ej de hosszan és sokat kotoltok –
Szól a’ csap megől egy régi bajnok,
Símogatva hosszú tüske-bajszát –
Vessétek-ki már az istenadtát!”
’S míg az ember jobbra balra pillant,
Péter laptaként szabadba villant.
Most siet magát a’ színbe húzni,
Jaj, de onnan is legott kiűzik,
’S a’ szamárt utána ösztökézik,
Mert a’ délczeg kényes orrú mének
Hortyogának tőle, ’s tüsszögének.
Húll azonban a’ zegernyezápor,
Mit miveljen már az árva jámbor?
Kámzsáját felrántja tar fejére,
’S menni készül zápor’ ellenére.
De bár rúgja, csípi a’ szamarkát,
Házelőn túl nem megy egy tapodtát,
’S bár hogyan kiáltoz: hő ne, hő ne!
Húzza őt a’ csepegőbe méne,
’S összeázik minden teste lelke,
Hogy facsarni hétszer meglehetne.
A’ zarándok mind ezt tűri békén,
’S mintha otthon ülne sziklaszékén,
Elmerűl ahító gondolatba,
Néha néz csak fel ’s ki a’ szabadba.
Míg a’ zápor elvonúl sokára,
’S felvidúlva kél a’ nap’sugára.
Ekkor a’ szűk ablakon beszólal:
„Isten áldjon égi földi jóval
Bennetek’, kivánom, ám ha nézek
Tettetekre, ti magyar vitézek,
Tartok tőle, fántomfántra juttok,
Hogy ha majd csatákban lészen úttok,
’S millyen öllel most nekem ti mértek,
Ollyan öllel mérnek vissza néktek.”
Ígyen szólva és imádva istent
A’ zarándok lassan lépve elment.
A’ vitézek nézték és nevették,
Végszavát de még is szivre vették.
Íme horvát földre nem sokára
Jő sebes parancsok indulásra.
Folyton áznak menve ’s visszatérve,
Emlekezvén, Péter mit igére.
Majd a’ tengerparti normanokra
Tábort járnak a’ pogány kunokra,
’S mindenütt a’ zápor’ árja verte,
Jött megint eszökbe a’ remete,
’S szájról szájra terjedett a’ híre,
Mit miveltek őrtanyába’ véle.
Sőt maiglan a’ magyar hadaknál
Péter’ régi hire ’s átka fenn áll.
Mert a’ hányszor útazásban áznak,
Módja vége sincs az átkozásnak.
Cz…
