Itt ez új sír szép virágágy,
Benne halvány rózsa fekszik;
Rózsa! sír utánad a’ föld,
És az ég örűl ’s dicsekszik.
A’ halálnak jégszivében
Forró, lángzó indulat gyúlt,
’S fölragadta gyászölére;
Egy éltet, de hány szívet dúlt!
Ah! egykor hüves pataknál
Nyájasan karöltve ülénk.
’S egymásnak hiven örűlve
Boldog érzetinknek élénk.
A’ patak folytatta utját,
Ó regéket énekelve,
’S a’ himes part’ szűz virága
Nem mozdúlt, reá figyelve.
’S szőkefürtü angyalarczod’
Biztos hű keblemre hajtva,
A’ patak’ tükrébe néztél
’S így susogtál,felsohajtva:
„Szép az élet, szép, de múló,
A’ sír ránk borúl hivatlan;
Ah, miért muló ez élet,
E’ kéj mért nem halhatatlan?”
Én mosolygék ’s nem hivém ezt
Édes álmam’ mámorába’,
’S szép jelennek élve, rogytam
Sejtő lányka’ hű karába.
Ő jól sejte! új tavasz jön,
Új virággal dús ölében;
’S halvány ifjú űl a’ parton,
Hallgat – ’s könny remeg szemében.
Tóth Lőrincz.
