Hű lányka halva van, szép arcza hervadoz,
’S az ifju elrohan bús sírok’ halmihoz.
’S a’ sírokon ledől, keserve mély, nehéz,
’S kel újra, mert felé int ismert drága kéz.
Szél szárnyon egy alak lebegve hívja őt,
’S átfutja a’ hegyet, át a’ kopár mezőt;
Jól ismert szép alak, jól ismert szép szemek,
És arcz, de nem piros, és kéz, de nem meleg.
Szétszórva lengenek hajának fodrai,
’S mint hárfa zengenek jégajka’ hangjai.
Az ifju, karjait ölelve tárja szét,
’S követve üldözi elvesztett édenét.
Körűle vad, sötét éj’ holló szárnyai,
’S hűs széllel zörgenek kupresszek’ lombjai.
’S hol messze bércz alatt mély sírpatak zuhog,
A’ kedves kép után őrjöngve tántorog.
Még egyszer látja őt túl bérczek’ orminál,
Kinyújtja karjait – ’s a’ mélyben sirt talál.
Tóth Lőrincz.
