Midőn az Hajnal elveri álmomat,
’S a’ fény orozva csúsz-be rejtekembe,
Imádott kedves kép, te tűnsz szemembe,
’S ah! gyúladni érzem régi lángomat.
Ez Ő! ez Ő! kiáltom, s’ csókomat
A’ képre hányom részegűlt hevembe’.
Így szóllott, így járt, így mozgott, ölembe
Így süllyedt, elfogadván jobbomat!
’S most ezzel folynak, mint eggykor Vele,
A’ titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harcz, megbánás, új meg’ új alkvások.
’S midőn ezt űzöm, mint eggykor Vele,
*,<–> mint eggykor Vele, <–> Az áth. gondolatjelek helyett vesszők kerültek a közbeékelés elé és után.
Kél a’ nap, ’s bélő a’ jalouxnyiláson,
’S sugárival körűltte glóriát von.