Új fergeteg kél ellened, ó Hajó!
’S készűl az álnok síkra taszítani;
Jaj, mit mivelsz? térj, kérlek, ismét
Hajdani hív ki-kötőd’ keblébe.
Nem látod é mint ingadoz a’ kevély
Árbotz? ’s az el-törtt kar-fa miként retseg?
Nem ill’nek illy kétséges úthoz
Bomladozó kötelékid. – Imé
Nints ép vitorlád, nintsenek Istenid,
Kikhez segédért bízva kiálts megint:
Ámbátor, erdők’ leg-nemesbbik
Gyermeke, nagyra-vonúltt Fenyő, te,
Kérkedve hányod esmeretes neved’
’S fő származásod’. A’ remegő Hajós
Nem bízik a’ festett falakban;
Ójjd magad’ a’ dühösűltt szelektől!
Tsüggedve sírtam annyiszor a’ kiért,
De a’ kit épen láttam agyarkodó
Őrvényiből mindég ki-kelni,
Ah! mikor érsz ki-kötődbe vissza!