HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
ORPHEUS
(1790–1792)
I. kötet, 1. szám, 1790. február


SÓHAJTÁS.
Kassa körűl, Septembr. 21dik 1789.
Nyögdétselő Szellőtske,
Repűlj Laurám felé,
’S jelentsd, hogy sóhajtás vagy;
De meg-ne mond kié!

Bús Tsermely, ha melléd jő,
Valld-meg, hogy könny valál:1
Könny, lacryma, Thraene; – könyv, liber, Buch. – – Igy írta ezt Baróti Szabó Úr is, mind addig, míg a’ Batsányi Úr orthographiáját, mellyel hálá légyen az igazabb Izlésnek és Révainak! már Íróink nem élnek, el-nem tanúlta.
De melly’ szemből fakadtál,
Azt, Tsermely, meg-ne valld!

KAZINCZY.


JEGYZÉSEK.

Ez a’ kis ének Metastasiónak írásaiban találtatik, ’s, a’ mint azt könyv-nélkűl tudom, így vagyon: – Placido Zefiretto – Se trov’ il car’ oggetto, – Digli, che sei sospiro; – Ma non gli dir di chi! – Limpido Rusceletto – Se mai t’ incontri in lei, – Dille che pianto sei; – Ma non le dir qual Ciglio – Crescer ti se cosi. –
Nékem úgy tetszik, ha kűlönben az önnön-szeretet, melly tulajdon munkáinkat szebbeknek festi, mint a’ millyenek, ’s azon nap’ kedves emlékezete, mellyen ez a’ dalom támadt, meg nem tsal, hogy a’ Magyarnak nem nagy oka vagyon az Olasz mellől hátra vonni magát. Legalább hízelkedem azzal magamnak, hogy nyertem azzal, midőn a’ placido Zefirettot nem tsendes, hanem nyőgdétselő szellőnek, a’ limpido ruscelettot pedig nem tiszta pataknak, hanem búsnak, az az búsan zörgőnek, neveztem. – És minő voluptuosus hangzatok: nyögdétselő Szellőtske, minő onomatopoea: sóhajtás! minő kedves jambusi numerus: de meg-ne mond kié! és: azt, tsermely, meg-ne valld! – kedves Anyai Nyelvünk! mikor fogják a’ mi Szépeink érzeni, hogy valósággal szép vagy? hogy véghetetlenűl felyűl-haladod a’ frantz persziflázst, a’ német mormogást?

I. kötet, 2. szám, 1790. június


HÓLNAP.
Még hólnap élek é? nem é?
Azt nem tudom:
De, ha hólnapra virradok,
Hogy hólnap kantsót forgatok,
Bezzeg tudom!*
A vers előtt az eredeti német szöveg olvasható.

KAZINCZY.



BRÚTUS.2
Caesar gyilkolói közt látja-meg Brútust, kit annyira szeretett, hogy meg-szokott névvel fijának szóllítja még most is. – Brútús ezen emlékeztetés által meg-hökken. De tsak hamar eszébe jut, hogy ez az, a’ ki Rómát, az ő Hazáját, járom alá vetette, ’s méljebben döfe-meg tégedet Szabadság’ szent Vasa! – Minő festés!
Fijam, te is? – szóll Július. –
Anyám de Róma! – monda Brútus,
’S méljebben döfe-meg Szabadság’ szent Vasa!*
A vers előtt az eredeti német szöveg olvasható.

KAZINCZY.



KERESZTES BÁLINT KEDVESÉHEZ
TORNAI MÁRGITHOZ,
a’ SZENT FŐLDRŐL.
Kassán, Septemb. 24dik 1789.

PÁLÓTZI HORVÁTH ÁDÁMHOZ.
Ó Te, kinek harsány hadi-kürtje Tihannak enyelgős
Szűzeit eddig nem-hallott hangokra tanítá,
Hogy valamerre kevély hullámjait hányja zajogva
A’ Balaton, Hunyadit, Hunyadit riadozzon az erdő!a)
HORVÁTHOM jer, akár Plátóddal az Elme’ nem-esmértt
Léte felől ébrentt álmokba merűlve bolyongassz,
Én oda nem késérlek: – akár CSAPODIdnakb) igazlott
Karján, a’ rejtett Szépség’ ösvényinek indúlsz;
Jer, kérlek, ’s Eratóm mit adott ajakimra, figyelmezz!
Kedvell ő Téged, noha gyenge virágit hajadból
Calliope, laurust nyujtván helyjébe, ki-szedte.
Halld azt most tőlem, majd tőled hallja Juliskádc)

ANDRÁSd) – esmered őt, mert gyászdombjára siralmas
Könnyeket hullattál magad is – temetőit Urának
Lenni pogány kézben nem szemlélhette továbbá.
Fel-kél, kardot övedz, ’s koronáját férfi sisakkal
Váltja-fel, és viadalra neveltt Bajnokjait a’ nagy
Nílusnak messzére terűltt mezejére vezérli.
Mint lobogott a’ vér színű szent jellel havazló
Pallástjok!e) Cherubim mind eggyike, nézzed akár szent
Őltözetét, akar ártatlanbb erkőltsit, ha szintén
Eggy újjabb Néró gyilkos lángjára vetette is.f)
Nőtelenek vóltak; – Bajnokhoz az ille; – KERESZTES
BÁLINT vólt egyedűl kit TORNAI MARGIT az óltár
Zsámolyain Hymennek örök hűségire vonsza.
Ez most a’ zuhogó Jordán fövenyére le-dűlvén
Mint a’ Magzatitól meg-fosztott fűlmile sir, ri,
A’ siket erdők közt ekként zengette panasszát:

Fekete szemew zeep Hwlgiechkeg)
Repwlhetneec chak mint a fechke,
Megh ma szaalneec szemed lattara
Ablacod rosteliozattiara.

S addig dwdolnaam eenecemet
Mig megszánwán esdekleesemet,
Kis kamaraadba bee fogadnaal
’S ewledbe niugwo helyet adnaal.

Nem kellene nekem kalitka,
Hogh engemet benne tarch fogwa,
Mert ha elüzneel is mellwled
Meeg sem repeulneec el én twled

Deelben asztalodra reppennek,
Etkes widam wendeged lennek,
Megchipegetnem falatodat,
Poharadbwl innam borodat.

Ha pedig fonnaal karszekedbe
Felszaalneek rokkaad weszeiére,
S olli busan nieognem enecememet
Hogh köniet hullatna szeep szemed.

Estwe ugian ha aalom niomna
El buinék seureu karpitodba,
De még hainal elwtt ió reggel
Fel kötneelec wig tsörgésemmel.

Ugrandozva iarnec akkoron
Fel s ala puha paplanodon,
Félre rantogatnaam kendeodet
Hogi lathassam bokorh) emleödët

O ki wólna bóldogabb mint én
Szeep woelgiechkeiében hewerwén:
S ha bimbochkait chokolhatnám
Beelai) is irigien neezne rám!

Jaj de mint az arwa gerlitze
Ugi buidosok en mostan nieogwe
Mert nekem szarniaim ninchenek
Kik szeep Margithomhoz wigyenek.

Andras alatt werzeo buzgannial
Wiwok mindennap a Pogannyal,
Annak draagalatos wereert
A ki erettem is onta weert.

S a mikor karom a chalmaakat
Ugi apritia mint a torzsaakat,
Igi kialtok szent Jezusomhoz:
Wigi Uram egickor Margithomhoz!

S im tisztulni laatom az Eget;
S raam a Nap wig sugaart ereget,
Azt ielentwen hogi nem sokára
Wisza wisz az Isten Thornára.

Igy végzette dalát Erátóm, ’s el-tűne. Szemérmes
Szép nyaka még ragyogott a’ ködben, ’s szélnek eresztett
Fürtjeiből olly kellemetes szag szálla-le hozzám,
Mint a’ millyet ereszt ki-virított bokra Fürednek
Vagy Szántód gyönyörűn zőldellő gyepje, midőn azt
Balzsamos violák lepik-el még gyenge tavasszal.
Homlokomat myrtus koszorú ’s szép rózsa keríté,
’S tsattogatott szárnyan két kedveltt híve repűlt-el
Cyprisnek, szent védje bizonyságára, felettem. —
Élni fogunk kedves HORVÁTHOM! Tégedet ádáz
Bellonád hadi kürtre kiált, ’s már szárnyra repített
Hangjaid a’ ki terűltt Egeken úgy dörgenek, a’ mint
A’ dagadó Balaton ’s Hunyadidnak mennyköve dörgött:
Engemet hív Eratóm ki-virított erdeje’ békés
Árnyékába vezet, ’s ottan a’ Hóldnak ezüst-szín
Fényénél, olly búslakodó hangokra tanítgat,
Mint a’ Nyúgoti szél lágy nyögdétslése, midőn az
Illatozó rózsák közt Czenczimet alva találja. –
Örvendj! élni fogunk! ’s később Unokáim örömmel
Emlegetik, HORVÁTHjáért mint ége KAZINCZY.*
A vers szövegét követi Kazinczy jegyzete a lélek halhatatlanságáról (JEGYZÉSEK, /Az 5dik, 6dik és 7dik sorára ezen / Költeménynek), ezt azonban önálló elmélkedésnek tekintjük, mert kapcsolata a jelen vers szövegével csak formális, így sorozatunk megfelelő kötetében közöljük.



I. kötet, 3. szám, 1790. szeptember


A’ GYERMEK POÉTA
SUPERINT. GÖTZ VERSEIBŐL.
Rozsnyón, December. 12dik. 1789.
Ne fuss-el Ámor
Elől, kis Iris!
Mert ő, akármint
Futsz, meg-ragad.

Én tegnap eggy szép
Szegfőt szakaszték,
’S – képzeld! – az álnok
Abban feküdt.

Nem láttam én azt;
’S virágom’ édes
Szagával eggyütt
Fel-szívtam őt.

Ki szán meg engem
Kis gyermeket már?
Bódúltt fejemben
Most ő az Úr!

’S ím e’ kis ének –
Parányi, mint ő,
Ez a’ kis ének
Már tőle van.

KAZINCZY.



A’ HENYE BIBLIOTHECARIUS.
GÖCKING UTÁN.
Tedd Adó-szedőnek ’s bízzd Cassád’ kezére!
Nem nyúl ahhoz a’ mit vállalt hűségére.

SZÉPHALMY.



ANAKREONNAK XIdik DALA:
Λεγουσιν ἁι γυνακες
Szepes Vármegyében, Decemb. 1788.
Igy szollnak a’ Leányok:
Anákreon, te vén vagy;
Végy tűkröt és tekintsed
Mind el-repűlt fejedről
Hajad, ’s kopasz vagy immár.
Van é hajam? biz’ én nem
Tudom: de azt tudom, hogy
A’ vígadás az agg kort
El-értt Öreghez annál
Illőbb, minél kevésbb van
Már hátra életéből.*)

KAZINCZY.



ANAKREONNAK XXIIdik DALA:
Παρα την σκιην, Βαθυλλε.
Napkoron, Szabóltsban, Jul. 4dikén, 1790.
Leányka, dűlj-le, kérlek
E’ szép fa’ hívesébe.
Nézd mint inog susogló
Harasztja minden ágán;
’S a’ tiszta tsermely – hallod?
Túl rajta mint herétsel!
Nints senki a’ ki e’ szép
Hellynél tovább mehessen.**)

KAZINCZY.



ANAKREONNAK IIIdik DALA:
SZABADON FORDÍTVA.
Fejér-Gyarmat, Szatthmárban, Jul. 16dik 1790.
Az éjjel a’ midőn már
El-szunnyadtam vala,
Be-zártt ajtómon Ámor
Lármásan zörgetett.

Ki*
Kí Sajtóhiba, em.
vagy? mi kell? (kiálték,)
Illy későn mit keressz? –
„Fogadj-be kérlek,” úgymond,
„Eggy kis szegény fiút.

Régólta a’ setétben
Tévellygek fel ’s alá;
’S ha meg-nem szánsz, az őszi
Essőben meg-fagyok.” –

Igy szólla. – Én azonnal
Meg-gyújtám*
meggyűjtám Sajtóhiba, em.
métsemet,
’S a’ Jajgatót fel-éledtt
Tűzemhez űltetém.

’S fagyos kezét kezem közt
Melengettem; ’s haja’
El-ázott fűrtje közzűl
Tsafartam a’ vizet.

Magamhoz tértem, úgymond;
De, lássuk, húromat
Jó Gazda, a’ nagy esső
Meg-tágította é?

’S ím hirtelen sebess nyil
Járt’-által melyemet.
„Jól hord!” úgymond: „de szíved
Gazdátskám fájni fog!”

SZÉPHALMY



TISZTEL. DÖME KÁROLY ÚRHOZ,
Bacsmegyeim’ Leveleinek egynehány példányival.
Kassán, Jan. 1jén 1790.
A’ melly nyalábot itt v[e]szesz,*
viszesz Sajtóhiba, em.
Dömém,
Ha nyúgodalmad kedves, hirtelen
Vesd tűzre, másként égni ’s sírni fogsz.
Ezt nékem Amor adta, a’ ki rád
Hogy meg-szökél előle – (ó balúl
Tevéd azt!) – Sebző nyílait feni.
El-rejtett méreg ez! Pandorai
Szelentze, melly a’ meg-nyitásra tsal,
De majd, ha engedsz, bé-fut mérgivel.*
mergivel Sajtóhiba, em.
Vesd tűzre – kérlek! intlek! – hirtelen.
Ő tsak vesztedre vágy; nem esmered
Te még haragját; kedvezése is
Kegyetlen; álnok, bosszús és hazug.

Meg-tsalt az álnok engem is, pedig
Én nem kerűltem a’ rab-lántzokat,
A’ mellyeket rám fűze Czenczije.
’S mind azt szenvedtem a’ mit Bácsmegyeim
Inséges örvényében szenvede. –

Szökött! hát már te mit vársz, hogyha majd,
Nyalábom által el-szédítve, a’
Ki-tett keleptze’ mélységébe buksz?
Vesd tűzre mondom ajándékomat!
’S átkozd ’s kerűld a’ repdeső gonosz
Istent! – őt véled én-is átkozom:
De – ah! ez a’ szív égni ’s sírni kész
’S örökre hordja ’s önként lántzait.

KAZINCZY.



AZ EL-HAGYOTT LEÁNY.
1788. 9-dik Octob.
Haszontalan keresem
El-távozott kedvesem’:
Meg-vetette kérésemet,
’S ím árván hagyott engemet.

Ha másszor menni kelle,
Reszkető tekintete
’S eggy kéz-szorítás mondotta
Az el-válás mint kínzotta.

De most mint az idegen
Bútsút veve hidegen,
’S el-tsüggedtt szívem érzette –
Bánatomat mint nevette!

Nézd tsak, nézd tsak Kegyetlen
Könnyem mint foly szűnetlen,
’S emelkedő bús melyembűl
Sohajtásom miként repűl.

Tudom hogy ha ezt látnád
Kedvesedet meg-szánnád,
Hozzája vissza-repűlnél
’S hív őlébe sírva dűlnél.

’S ortzájának árjait
Szárazgatnák tsókjaid…
De – hasadj-meg nyomorúltt szív!
Mert ő hozzád már nem lessz hív!

FENYVESI.


II. kötet, 1. szám, 1790. november


[LESBIÁHOZ.]*
Kazinczy versének címe: UGYAN-AZ. Ezzel az előtte lévő szövegre utal, amely Földi János fordítása. Földi versének címéhez (Lesbiához) lábjegyzet csatlakozik, ebben az eredeti latin szöveg olvasható.

Szabadon. Kassán, Octobr. 9dik 1790.
Üss’ a’ kő dudogó Napádat, édes
Erzsim, hadd haragudjon, hadd eméssze
Dünnyögésivel hectikás tüdőjét.
Ne gondolj vele mit lotsog felőlünk
Ha Vendégeivel guzsalynak űlvén
Minket ’s másokat ízre porrá nyelvel.
Tsússz hozzám tsak-azért is; ő moroghat!
’S nyomd bátran ajakomra gyenge szátskád’.
Adj eggy tsókot – hamar! – meg’ eggyet – újra.
Nem lát most – hamar eggyet! – ah ne rettegj
Nyomd jobban! szaporázd! ’s ne kapd-el ajkad’.
Adj százat! – hamar, – ezret! – újra százat;
Ismét más ezeret; meg’ újra százat
Adj adj harmadik ezret; – újra százat:
Add számláltalan’; hogy se mí ne tudjuk
Számban tartani mennyi tsókot adtál,
Sem zsóltárra szorúltt Napád ne győzze
Édes vétkeimet rovásra róvni.

SZÉPHALMY.


II. kötet, 2. szám, 1790. december


A’ CZENCZIM SZÁJA.
JANUS SECUNDUSBÓL.3
Janus Secundus Hagiensis szül. 1511. meg-hólt 1536. Ritkán találtathatók lévén Versei, azt tartom hogy Olvasóim meg-köszönik ki-mondhatatlan szépségű Deák darabjának ide tételét. Im ez az: [itt közli a fordított vers teljes eredeti szövegét].

Miskóltz, Martiusban, 1788.
Mint a’ harmatozó Hajnal’ nedvébe förösztött
Rózsa, mikor büszkén nyitja piros kebelét,
Ollyan az én kegyes Czenczim szátskája, midőn még
Éjjeli tsókomnak nedvivel ázva ragyog.
Álla pedig ’s ortzája fejér: nem tartja külömben
A’ ki-fakadtt pipatsot gyenge kezébe’ Lili.
Igy zsendűl a’ nyár elején a’ kerti tseresznye,
Áginak hószínű ritka virági között.
Angyalom! ah mért kell tőled haza tsúszni, midőn te
Rám a’ leg-forróbb tsókokat hintegeted!
Ó tartsd-meg kérlek szátskádnak mostani színét,
Míglen az alkonyodott éjtszaka vissza-hozand.
Jaj! de ha majd addig másnak szedi tsókjait ajkad,
Ortzámnak halvány színire fesse magát.



RAJNIS Úrnak az a’ meg jegyzése hogy a’ h. betű a’ szók elején nem ejtődik olly keményen, mint a’ szóknak közepette, nékem igaznak tetszik; ’s én ezt bátran veszem széltében vocalis helyjett, noha látom, hogy sokan, nevezetesen Révai is, készebbek küszködni akár melly fáradttsággal, mint hogy az előtte álló rövid mással-hangzó benne meg-akadjon. Nékem úgy látszik, és talám makats meg-általkodás nélkűl látom ezt annak, hogy könnyebben szenvedhetem-el a’ tsókokat hintegetedben az első dactylus meg-akadását, mint azt a’ lágy hangzatot, a’ melly a’ tőled haza tsúszniban fordúl-elő a’ tőled végében.
És ezt az érzésemet nagyon igazolja a’ Görögök példája, kik ezt betűjöknek rendébe sem írták, és talám tsak a’ ‚Q, c, F és ‘ betűkben mondották érthető hanggal; sőt a’ Rómaiaké is, kiknek maradékai, a’ mostani Olaszok, azt c nélkűl egészen el-hallgatják, és a’ kikről, hanemha Catullusnak Epigrammájából tudnám hogy eggy Arrius nevezetű Pedánt a’ Commodát Chommodának az insidiast hinsidíás-nak mondani szebbnek tartotta, azt merném állítani, hogy le-írták ugyan, de vagy éppen nem, vagy igen gyengén mondották-ki.
KAZINCZY.


AZ EL-KÉSŐDÖTT LEÁNY.
GRÓF STOLBERG SZERÉNT.
Kassa körűl, Octobr. 8dik 1788.
A’ Nap le-száll,
’S fényje homály’
Ködjévé vál;
’S most nem mutat
A’ hóld utat.

Kemény a’ tél;
’S a’ zúzos szél
Gyors szárnyra kél;
’S félelmesen
Rettent minden.

Legény, Lyánykád
Sírva kiá’t,
Szorítsd hozzád,
Nézd, mint remeg;
Jer’ tsókold-meg.

Igy tipegvén,
Kedves Legény,
Nem félek én,
Tsak, Szerelem!
Te légy velem.

KAZINCZY.


II. kötet, 3. szám, 1791. március


EGGY HAJÓRA.
Debretzen, April. 21dik. 1789.*
Párhuzamos tükörben Virág Benedek fordítása, a lapok alján az eredeti latin szöveg olvasható.
Új fergeteg kél ellened, ó Hajó!
’S készűl az álnok síkra taszítani;
Jaj, mit mivelsz? térj, kérlek, ismét
Hajdani hív ki-kötőd’ keblébe.

Nem látod é mint ingadoz a’ kevély
Árbotz? ’s az el-törtt kar-fa miként retseg?
Nem ill’nek illy kétséges úthoz
Bomladozó kötelékid. – Imé

Nints ép vitorlád, nintsenek Istenid,
Kikhez segédért bízva kiálts megint:
Ámbátor, erdők’ leg-nemesbbik
Gyermeke, nagyra-vonúltt Fenyő, te,

Kérkedve hányod esmeretes neved’
’S fő származásod’. A’ remegő Hajós
Nem bízik a’ festett falakban;
Ójjd magad’ a’ dühösűltt szelektől!

Tsüggedve sírtam annyiszor a’ kiért,
De a’ kit épen láttam agyarkodó
Őrvényiből mindég ki-kelni,
Ah! mikor érsz ki-kötődbe vissza!

KAZINCZY FERENTZ.



IMPROMPTÜ
A’ HAB-TSILAPÍTÓRA.
Benn, az Ország’ Házában, 1790.
Igy tsendesednek-el tajtékos habjai
A’ régi fészkekből ki-fordúltt Tengereknek,
Érezvén nyugtató intésit Isteneknek,
Mint itt a’ zaj, midőn fel-kél – VAY.4
Mélt. Vajai VAY JOZSEF Úr, Helytartói Tanátsos, ’s Borsod Vármegyének elsőbbik követje.

KAZINCZY.


II. kötet, 4. szám, 1792. augusztus


AZ Ő HALÁLA.*
A cím előtt összefoglaló cím: KLOPSTOCKNAK KÉT ÓDÁJA. 1) (AZ Ő HALÁLA), mellette tükörszedéssel a német eredeti.
Aludj tsendesen, Te, leg-nagyobbika Törzsöködnek,
Mert a’ leg-szelídebb valál! –
Az vóltál Te; ’s azt vési felőled szirtjeibe
A’ Hólttak Itélője, az igaz História.

Sokszor akartalak Téged énekleni. Kész lantom
Magától zengett a’ leg-kedvesebb hangokkal Felöled.
Engedtem öt zengeni. Mert, valamint Te
Útáltad mind azt, a’ mi nem vala magában nemes

Ugy utálom én
A’ leg-utólsó el-tünéséiglen
Enyésző felhötskéjét
A’ temjénezők’ óltárának, a’ Hízelkedést

Most már bátran énekelhetlek. A’ kígyó-nyelv sem sziszegheti mostan
Felém az enyésző felhőt. Mert meg-hóltál:
Ah! de szerettelek Tégedet, ’s bánatomban kezem
Ajúlttan esik-el húrjaimról.

Eggy isteni szózat hangját tehát
Eggy láng-szót: Fiad törekedve, viaskodva, szomjan,
El-öntve a’ büszkeség könnyeitől, visgálja majd:
Ha téged el-érhet é?

Előre-nyújthatja Friedrich bízvást meg-öszűltt fejét
A’ jövendőbe: ha Felőle
El-érést említend é
A’ Hólttak’ ítélöjének szirt-írása.

Aludj tsendesen THERESIA! – Te alszol é?
Nem; Te most olly tetteket tészessz a’ fentebb Világokon,
Mellyek még szelidebbek,
Meg-jutalmazva önnön-magok által!



Homályos az Originál! homályos a’ Fordítás! – Nem lehetne-é világosabb? – Igen; de el-veszti tömöttségét, ’s senki sem fogja többé Klopstockénak esmerni. Lássuk hát eggy kis Periphrasisban, és Minelliusi nótákkal.
IHR TOD. Kat’ exochen nevezi Theresiát SIE-nek, mintha azt mondaná, hogy nints senki az Asszonyi Nemben a’ ki Theresiával eggy karba tétettethessék. – Ti, a’ kiktől a’ Természet az elevenebb érzést meg-nem tagadta, érezzétek mit tészen ez a’ bátor példátlan újság.
PERIPHRASIS. – Aludj tsendesen, Te leg-nagyobbika Törzsöködnek! leg-nagyobbika mondom! mert azon Te valál a’ leg-szelídebb. Az vóltál te; ’s azt vési már, örök időkig el-tartandó szíkláiba a’ hízelkedni nem tudó História, a’ meg-hólttaknak részre nem hajló Itélője.
Sokszor akartalak Tégedet énekemmel magasztalni. Ditsöítésére kész lantom önnön-magától zendűlt-meg a’ leg-kedvesebb hangokkal. Nem szakasztám félbe zengését, mert valamint ő útált mindent a’ mi jó nem vólt, úgy útálom én a’ temjénezők óltárának leg el-vékonyúlttabb*
el-vék nyúlttabb Sajtóhiba, em.
felhötskéjét is, a’ hizelkedést.
Most már bátrabban magasztalhatlak, mert nem élsz! Az Irígység’ kigyói sziszegése sem vádolhat most hizelkedéssel engemet. Forróan tiszteltelek én Téged mindenkor, ’s imé lantom húrjairól ájúlttan esnek-el kezeim bánatom miatt.
Tsak eggy lánggal lobogó szót tehát! tsak eggy Istenek beszédéhez hasonlító harsány szózatot: Fiad nemes büszkeségének hevében sírásra fakadva, hírt-szomjúzva, gátlásokkal törekedve, viaskodva fog probát tenni, ha Tégedet el-érhet é?
Tekintsen-bé az ősz fejű Friedrich a jövendő idökre, ha a’ Hólttaknak Itélője, a’ meg-nem vesztegethető História, azt mondja é felőle, hogy Téged el-ért.
Aludj tsendesen THERESIA. – Álom lehetne é mostani lételed? Nem; Te most a’ jobb Világokon még szelídebb, még jól-tévőbb, még nemesebb tetteket követsz-el; ’s a’ leg-édesebb jutalmat leled azoknak el-követésekben.



CSIDLI.*
Előtte II.) utal az előző verssel közös címre (ld. fentebb), mellette tükörszedéssel a német eredeti.
Tavasz árnyékban leltem őt,
’S rózsa-kötéllel kötém-meg.
Nem érzette ’s puhán aludt.
Rá néztem; ’s eggy tekintetemmel
Életem életén függött.
Érzettem, de nem tudtam azt.*
E sor a kiadásban így szerepel: Jól érzém azt: de nem tudám. A kötethez mellékelt hibaigazító javítja ezt, ez alapján em.

Lassan suttogtam mellette,
’S zörgettem rózsa kötelem’.
Akkor fel-ébredt álmából.
Rám nézett; ’s eggy tekintetével
Élete éltemen függött –
’S Elysium lett körűltünk.



„Hát ennek a’ Paraphrasisa?” – O Barátom, ha azt szívedben nem leled-fel, kérd attól a’ bóldog Ifjútól, a’ ki kedvesének első meg-látásakor, szemeiknek első öszve-ütközésekben érzette hogy szerettetik, érzette hogy ím ez az, a’ kit rég-ólta keresek!O die ich suchte, und – fand!” a’ mint Klopstock mondja eggy más Ódája’ utólsó sorában.

KAZINCZY.