Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Ez a’ kis ének Metastasiónak írásaiban találtatik, ’s, a’ mint azt könyv-nélkűl tudom, így vagyon: – Placido Zefiretto – Se trov’ il car’ oggetto, – Digli, che sei sospiro; – Ma non gli dir di chi! – Limpido Rusceletto – Se mai t’ incontri in lei, – Dille che pianto sei; – Ma non le dir qual Ciglio – Crescer ti se cosi. –

Nékem úgy tetszik, ha kűlönben az önnön-szeretet, melly tulajdon munkáinkat szebbeknek festi, mint a’ millyenek, ’s azon nap’ kedves emlékezete, mellyen ez a’ dalom támadt, meg nem tsal, hogy a’ Magyarnak nem nagy oka vagyon az Olasz mellől hátra vonni magát. Legalább hízelkedem azzal magamnak, hogy nyertem azzal, midőn a’ placido Zefirettot nem tsendes, hanem nyőgdétselő szellőnek, a’ limpido ruscelettot pedig nem tiszta pataknak, hanem búsnak, az az búsan zörgőnek, neveztem. – És minő voluptuosus hangzatok: nyögdétselő Szellőtske, minő onomatopoea: sóhajtás! minő kedves jambusi numerus: de meg-ne mond kié! és: azt, tsermely, meg-ne valld! – kedves Anyai Nyelvünk! mikor fogják a’ mi Szépeink érzeni, hogy valósággal szép vagy? hogy véghetetlenűl felyűl-haladod a’ frantz persziflázst, a’ német mormogást?

RAJNIS Úrnak az a’ meg jegyzése hogy a’ h. betű a’ szók elején nem ejtődik olly keményen, mint a’ szóknak közepette, nékem igaznak tetszik; ’s én ezt bátran veszem széltében vocalis helyjett, noha látom, hogy sokan, nevezetesen Révai is, készebbek küszködni akár melly fáradttsággal, mint hogy az előtte álló rövid mással-hangzó benne meg-akadjon. Nékem úgy látszik, és talám makats meg-általkodás nélkűl látom ezt annak, hogy könnyebben szenvedhetem-el a’ tsókokat hintegetedben az első dactylus meg-akadását, mint azt a’ lágy hangzatot, a’ melly a’ tőled haza tsúszniban fordúl-elő a’ tőled végében.

És ezt az érzésemet nagyon igazolja a’ Görögök példája, kik ezt betűjöknek rendébe sem írták, és talám tsak a’ ‚Q, c, F és ‘ betűkben mondották érthető hanggal; sőt a’ Rómaiaké is, kiknek maradékai, a’ mostani Olaszok, azt c nélkűl egészen el-hallgatják, és a’ kikről, hanemha Catullusnak Epigrammájából tudnám hogy eggy Arrius nevezetű Pedánt a’ Commodát Chommodának az insidiast hinsidíás-nak mondani szebbnek tartotta, azt merném állítani, hogy le-írták ugyan, de vagy éppen nem, vagy igen gyengén mondották-ki.

Homályos az Originál! homályos a’ Fordítás! – Nem lehetne-é világosabb? – Igen; de el-veszti tömöttségét, ’s senki sem fogja többé Klopstockénak esmerni. Lássuk hát eggy kis Periphrasisban, és Minelliusi nótákkal.

IHR TOD. Kat’ exochen nevezi Theresiát SIE-nek, mintha azt mondaná, hogy nints senki az Asszonyi Nemben a’ ki Theresiával eggy karba tétettethessék. – Ti, a’ kiktől a’ Természet az elevenebb érzést meg-nem tagadta, érezzétek mit tészen ez a’ bátor példátlan újság.

PERIPHRASIS. – Aludj tsendesen, Te leg-nagyobbika Törzsöködnek! leg-nagyobbika mondom! mert azon Te valál a’ leg-szelídebb. Az vóltál te; ’s azt vési már, örök időkig el-tartandó szíkláiba a’ hízelkedni nem tudó História, a’ meg-hólttaknak részre nem hajló Itélője.

Sokszor akartalak Tégedet énekemmel magasztalni. Ditsöítésére kész lantom önnön-magától zendűlt-meg a’ leg-kedvesebb hangokkal. Nem szakasztám félbe zengését, mert valamint ő útált mindent a’ mi jó nem vólt, úgy útálom én a’ temjénezők óltárának leg el-vékonyúlttabb^* felhötskéjét is, a’ hizelkedést.

Most már bátrabban magasztalhatlak, mert nem élsz! Az Irígység’ kigyói sziszegése sem vádolhat most hizelkedéssel engemet. Forróan tiszteltelek én Téged mindenkor, ’s imé lantom húrjairól ájúlttan esnek-el kezeim bánatom miatt.

Tsak eggy lánggal lobogó szót tehát! tsak eggy Istenek beszédéhez hasonlító harsány szózatot: Fiad nemes büszkeségének hevében sírásra fakadva, hírt-szomjúzva, gátlásokkal törekedve, viaskodva fog probát tenni, ha Tégedet el-érhet é?

Tekintsen-bé az ősz fejű Friedrich a jövendő idökre, ha a’ Hólttaknak Itélője, a’ meg-nem vesztegethető História, azt mondja é felőle, hogy Téged el-ért.

Aludj tsendesen THERESIA. – Álom lehetne é mostani lételed? Nem; Te most a’ jobb Világokon még szelídebb, még jól-tévőbb, még nemesebb tetteket követsz-el; ’s a’ leg-édesebb jutalmat leled azoknak el-követésekben.

„Hát ennek a’ Paraphrasisa?” – O Barátom, ha azt szívedben nem leled-fel, kérd attól a’ bóldog Ifjútól, a’ ki kedvesének első meg-látásakor, szemeiknek első öszve-ütközésekben érzette hogy szerettetik, érzette hogy ím ez az, a’ kit rég-ólta keresek! „O die ich suchte, und – fand!” a’ mint Klopstock mondja eggy más Ódája’ utólsó sorában.