Himnusz

A magyar nemzeti himnusz a 19. század első felében keletkezett. Kölcsey Ferenc 1823-ban írta meg Hymnus, a’ magyar nép’ zivataros századaibol című versét, amelyhez 1844-ben Erkel Ferenc zenét szerzett. Kölcsey költeményének csak az első strófáját énekeljük nemzeti himnuszként, a Himnusz mint emlékezethely tárgya mégis a teljes költeményben megtalálható történeti narratíva. A magyar identitás egyik legfőbb kifejezője: egyfelől a szövegében említett közös eredetre és történetre való hivatkozással, másfelől az összes olyan jelentős történelmi esemény által, amely során előadták, énekelték. Az emlékezethely elsődleges hordozója Kölcsey autográf lejegyzése (tisztázat, egy nagyobb kézirategyüttes része) és a Nemzeti Színház Himnusz-pályázatára (ismeretlen lejegyző kézírásával, Erkel autográf bejegyzéseivel és címlapfeliratával) névtelenül benyújtott pályázati példány.

A Hymnus maga is összetett viszonyt létesít a múlttal. Beszélője a honfoglalással kezdődő történelmi narratívát alkot, ezt azonban a reformáció korának perspektívájából teszi; végül az egész konstrukciót meghatározza a „régi dicsőség” lehanyatlásának 19. század elején eluralkodó tapasztalata. A szöveg tehát három történelmi réteget egymásba szőve idéz fel (a vers megírásának jelenét az emlékezés kora címszó alatt tárgyaljuk).

A történelmi narratíva olyan elemekből épül fel, amelyek a kollektív emlékezetben régóta kiemelt szerepet töltenek be. Kezdőpontját a honfoglalás jelenti, amely a reformáció korában párhuzamba került az ismert bibliai toposszal; eszerint Isten úgy vezette ki a magyar népet Szkítiából a dús Pannóniába, ahogyan egykor választott népét a pusztából az ígéret földjére. (Ide kapcsolódik a természeti adottságokban gazdag ország leírása, amely a Fertilitas Pannoniae, ’termékeny Magyarország’ – szintén a reformáció korában népszerű – toposzát idézi.) Bendegúznak, Attila hun fejedelem apjának neve a „Redditus” eszméje utal; eszerint a magyar nép a hunok utódaként tért vissza a Kárpát-medencébe, vagyis a területet mint jogos örökségét veszi birtokába. (Álmost, a honfoglaló Árpád apját már Anonymus Gesta Hungaroruma Attila nemzetségéből származóként tartja számon.) „Árpád hős magzatjai”-nak említése a Kézai Simon nyomán kialakult nemesi nemzettudat múltképét idézi, amely szerint a hazáját fegyverrel védelmező nemesség tagjai a hazát vérükön szerző honfoglaló ősök leszármazottai és örökösei. Ebbe a keretbe illeszkedik a hazát s a kereszténységet sikeresen védelmező magyarság képe (utóbbi a törökellenes háborúk korának egyik legelterjedtebb toposzát idézi –„Magyarország a kereszténység védőbástyája”). A sikeres történelmi korszak végpontját Mátyás uralkodása képezi, aki 1485-ben elfoglalta Bécset, s az ausztriai tartományok nagy része is behódolt neki. A széthúzás miatti büntetés korszaka nem különül el élesen az Isten kegyelméből virágzó korszaktól, hiszen a „rabló mongol nyila” az 1242–43-as tatárjárásra, a török rabiga a 16–17. századi hódoltsági időszakra utal. Az ötödik versszak vége és a 6–7. versszak igen általánosított formában utal a 16–17. század történéseire – pártoskodásra, testvérharcra, polgárháborúra. A narratíva, ismét csak általánosítva, a Habsburg uralomig terjed, amikor a magyar üldözötté, idegenné vált saját hazájában. (Egyes feltételezések szerint a „vár állott, most kőhalom” sor arra utal, hogy I. Lipót 1702-ben elrendelte a magyarországi várak felrobbantását.) A „régi dicsőség” elveszett, az ősök hiába haltak a honért, a magyar „szegény bujdosó” lett hazájában.

A Hymnus történeti narratívája összefügg az 1820-as évekre kialakult ellentmondásos történelmi helyzettel. Mária Terézia uralkodását (1740–80) még a hosszú békés időszaknak köszönhető gazdasági fellendülés jellemezte, s miután a magyar nemesség elfogadta a Pragmatica Sanctiót s felajánlotta „életét és vérét” az uralkodónak, kiegyensúlyozott volt köztük a kapcsolat. II. József uralkodása idején (1780–90) ez az egyensúly az uralkodó központosító törekvései miatt megbomlott; rendelkezései szinte minden magyar társadalmi csoport érdekeit sértették. A nemzeti sérelmeket szimbolikusan is kifejezte, hogy József nem koronáztatta meg magát a magyar Szent Koronával. A nemzeti sérelmek másik, részben ugyancsak szimbolikus megnyilvánulása József nyelvrendeletével volt kapcsolatos; a magyar nemesi nemzettudatban épp ekkor kezdett a magyar nyelv a nemzet reprezentánsává válni a latin helyett, így a Józsefnek tulajdonított németesítési törekvés a nemzethalál félelmét idézte fel a magyar nemesi nemzettudatban. II. Lipót trónra lépése az uralkodóház és a magyar nemesség közötti viszony normalizálódásának lehetőségét ígérte, ő azonban két év uralkodás után meghalt, s utódja a reformokkal és a nemzeti eszmékkel szemben egyaránt elutasító magatartást tanúsító I. Ferenc lett. Konzervatív abszolutizmusának működését Európa legjobban szervezett rendőrállama biztosította. A történelmi helyzet másik meghatározó mozzanatát a napóleoni háborúk jelentették. Az uralkodó és a nemesség viszonylatában eleinte kiegyensúlyozó szerepe volt a közös ideológiai beállítódásnak (a francia példától való félelem) és a hadiszállításokból adódó gabonakonjunktúrának, a háború következtében romló gazdasági helyzet miatt azonban kiújultak az ellentétek. 1811-ben Ferenc egyötödére leértékelése a papírpénzt, 1821-ben újoncállításra kötelezte a rendeket, 1822-ben pedig felemelte az adót két és félszeresére – ráadásul 1812 után a súlyosbodó helyzet ellenére sem hívta össze az országgyűlést. Az országon 1822-23-ban – a Hymnus keletkezésének idején – tiltakozási hullám söpört végig, a vármegyék sorban megtagadták a rendeletek végrehajtását. A nemesség ön- és nemzetképére ugyancsak kedvezőtlen hatással volt a Napóleon ellen szervezett 1809-es nemesi felkelés csúfos kudarca.

1823. január 22. – a Hymnus kéziratán jól olvasható a keltezés, bár kevésbé valószínű, hogy Kölcsey egy nap alatt írta a verset. Nyomtatásban 1829-ben, az Aurorában jelent meg. Nyilvánosan először a pesti Casino felolvasó körének nyitó alkalmán hangzott el – Kölcsey barátja, Bártfay László előadásában, aki arról számolt be, hogy a vers ünnepélyessé tette a megnyitást. Kölcsey 1832-ben, Versek című kötetében publikálta újra. Pázmándi Horvát Endre főként azt méltatta a kötetről készült recenziójában, hogy a vers harmonikus kifejezője a magyar karakternek. Szemere Pál Dalverseny és magyarázat című töredékben maradt tanulmány-sorozatában elsőként tesz említést a „bűnös nemzet” toposz jelenlétére a versben.

A vers korai népszerűségét mutatja, hogy több megzenésítése is készült: Travnyik János kottája az Életképekben jelent meg (1832 körül), Mester Károly zenéje kéziratban maradt. A megzenésítések nem ok nélkül készültek. Egyre nagyobb igény volt közös, „a nemzet által szentesített” dal iránt, megteremtése hamarosan közügy lett. A Nemzeti Színház igazgatója, Bartay Endre 1843-ban a Szózat, 1844-ben a Hymnus megzenésítésére tűzött ki pályadíjat. A Kölcsey-vers megzenésítésének pályázati folyamatát a sajtó nagy figyelemmel követte. A pályázat nyertese Erkel Ferenc lett. A mű ősbemutatójára (a többi díjazott pályaműével együtt) 1844. július 2-án este került sor. A Hymnus iránti tömeges figyelem ezzel a megzenésítéssel kezdődött. Az Életképek tudósítója a patrióta büszkeség hangján számolt be az ősbemutatóról és a dalmű minél hamarabbi ismétlésére és megtanulására biztatott. A bemutató után is gyakran játszották előadások szüneteiben a Nemzeti Színház színpadán, Wagner József pedig, a hazafias érzelmű közönség érdeklődésére számítva, kiadta a kottát és szöveget.

A dalmű ősbemutatója után már néhány héttel az olyan ünnepi alkalmak eleme lett, amelyeken hazafias ügy érdekében tömeg gyűlt össze. Nyilvános ünnepségen először a Széchenyi-gőzhajó avatásakor (1844 augusztusa) hangzott el, és még ugyanebben a hónapban egyházi szertartás keretében is megszólalt: a polgárőrség zászlajának felszentelésekor. Az oktatási intézmények alkalmain is felhangzott, először diákok énekelték 1844. augusztus 25-én, a vaknövelde vizsgaünnepélyén. „[A]z aug. 20-i, Szent István-napi megemlékezésekről szóló híradásban Kölcsey Hymnusára mint a nemzeti függetlenség, önállóság jelképére történik először utalás”.^* A Honderű szerkesztőjét idézi: „Eddig király és hon’ dicsőítésére énekelt néphymnust is – magunknak nem lévén – derék szomszédinktól kelle kölcsönöznünk. Ez szégyen volt ránk nézve, igaz: de ma már másként vagyon. A magyar saját nyelvén, saját szivéből fakadt hangokon tud már fölzengeni dicséneket, a királyt és hont éltetőt.”^*

A Hymnusz (Erkel helyesírási alakja) az 1848-as forradalmi eseményeknek részese volt, de nem kapott kiemelt szerepet. A forradalom következtében az Osztrák Császárságban az uralkodó üdvözlésekor megszokott császárhimnusz, a Gotterhalte Magyarországon háttérbe szorult, de helyét hivatalosan nem töltötte be semmi. A forradalmi törvényhozás a nemzeti felségjelek, a címer és a zászló ügyében intézkedett, azonban hivatalos nemzeti himnuszt nem jelölt ki. Az egyetlen, de alá nem támasztott adat szerint a dalmű a Gotterhalte helyett hivatalos állami ünnepségen 1848. augusztus 20-án, Szent István napján, a Mátyás templomban hangzott el elsőként.^*

A szabadságharc leverését követően nyilvánosan először a Nemzeti Színházban, a pesti gyermekkórház javára adott est végén hangzott fel (1850 márciusa). Míg a szabadságharc előtt a hazafiúi érzelmek egyik kedvelt kifejezője volt, most beilleszthető volt a szabadságharc leverése utáni vesztes nemzet, áldozat, „szegény, bujdosó Magyar” (Kölcsey kifejezése a Nemzeti hagyományokban) narratívájába is. 1854-ben legfelső császári leirat tette kötelezővé a Gotterhalte éneklését és előadását hivatalos ünnepségeken. Arról viszont nincs adat, hogy az önkényuralom idején (a Rákóczi-nótával ellentétben) a dalmű éneklése tiltott lett volna, így a nyilvános ünnepi események, megemlékezések darabja maradhatott. 1856-ban Kölcsey síremlékének avatásakor, 1859-ben a Széphalmon megtartott Kazinczy-ünnepélyen adták elő. 1865-ben a kiegyezést megelőző országgyűlés megnyitóján I. Ferenc József a dalmű által kísérve lépett a trónterembe, de a magyar nemzeti és a dinasztikus szimbólumok használata Magyarországon a továbbiakban többször adtak okot vitára. A dalmű előadásának reformkori alkalmai a kiegyezést követő évtizedekben követendő mintákká váltak, a „szabadabb politikai körülmények között […] szokássá vált, hogy a hazafias lelkesedés megnyilvánulásaképp, társas összejöveteleken, nyilvános ünnepségeken, az iskolákban is vagy a Hymnust énekelték vagy a Szózatot.”^*

A Hymnus kapcsán az első Kölcsey-monográfia írója, Vajda Viktor a költemény bensőséges ima-jellegét emelte ki a lelkesedés hangjával ellentétben (1875). 1885-ben Jancsó Benedek Kölcsey-monográfiájában megállapítja, hogy a Hymnus „nemzeti imadallá lett”.^* Az „imadal” kifejezés már dallam és szöveg összefonódását jelenti. Szabó G. Zoltán szerint Jancsó Hymnus-értékelése – a megpróbáltatások, szenvedések idején imadal, nemzeti ünnepeken, a diadal perceiben háladal – a mai napig meghatározó a költeménnyel kapcsolatos megemlékezések hangjában. A nemzeti gyász alkalmai: 1860-ban a Széchenyi István gróf emlékére összegyűlt tömeg énekelte a Himnuszt a Szózattal együtt. 1894-ben Kossuth Lajos ravatalánál, majd a temetési menetben, spontán módon is el- elhangzott, szintén a Szózattal együtt. A „dicsőség” alkalmai közt elsőként 1896-ban, a millenniumi ünnepségek megnyitóján szólt. Az első újkori olimpián Hajós Alfréd aranyérmének átadásakor a dalmű az Osztrák-Magyar Monarchián belüli Magyarország különállását reprezentálta.

A dalművet az ünnepi és hazafias alkalmakon való éneklésén túl különböző művészeti ágakban is feldolgozták. Már 1848-ban Dobsa Lajos Március tizenötödike című vígjátékának első jelenetében a „Hermina” gőzös fedélzetén, az utasok között a fiatalok a Hymnus első szakaszának egy részét éneklik: „Balsors a’ kit régen tép” stb.^* Erkel több művében is megidézte saját szerzeményét. 1857-ben a császári pár látogatása alkalmából bemutatott Erzsébet című opera második felvonásában halkan, templomi környezetben szólal meg a dalmű a színpadon, 1867-ben a Dózsa György fináléjában hangzik fel dallama, a Nemzeti Színház fennállásának 50. évfordulójára írt Ünnepi nyitányban pedig Erkel összekapcsolta művét Egressy Béni Szózathoz írt zenéjével. Szintén 1867-ben Mosonyi Mihály két énekhangra és zongorára készített átiratot a dalműből, Liszt Ferenc zongorára, majd szimfonikus zenekarra írt fantáziát Szózat és Himnusz címmel. A két dalmű ezen összekapcsolásai adhatták az alapot a ma is fennálló gyakorlat számára: ünnepségek kezdetekor a Himnusz, zárásként pedig a Szózat hangzik el.

A zenei és színpadi feldolgozások mellet a képzőművészetben is megjelent. Gyulán, Erkel szülővárosában 1893-ban avatták fel a zeneszerző mellszobrát. A talapzat nyugati oldalát a dalmű első sorának szövege és kottája díszíti. Nagykároly városi tanácsa a millenniumi ünnepségsorozat alkalmából állíttatta fel Kölcsey Ferenc ülő szobrát 1897-ben. A talapzat elülső oldalán a költő neve, a hátoldalon a Hymnus első sora volt olvasható.

A 20. század elejére a dalmű már olyan fontos szerepet töltött be a közéletben, hogy elindult intézményesülése, és politikai kérdéssé is vált. A politikában ebben az időszakban főként a szabadságharc utáni elnyomás fájó emlékének említése és a közös uralkodóval mint magyar királlyal kapcsolatos szimbólumhasználat révén került előtérbe. Az intézményesülés törvényi akadálya az volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának már volt – császárhimnusza. Országgyűlésen 1901-ben vetődött fel először az egységes magyar nemzet himnuszának kérdése. Rátkay László képviselő interpellációjában tiltakozott az ellen, hogy egy magyar nemzeti ünnepen az osztrák himnusz szólaljon meg először – folytatódott tehát a vita a magyar és a birodalmi szimbólumok használatának helyei és alkalmai körül. Széll Kálmán miniszterelnök egy nyilatkozatában a hazai és a birodalmi szimbólumok iránt is lojális igyekezett maradni: „Ha én hallom ezt a dallamot [ti. a Gotterhaltét], az engem a haza iránti érzelmeimben nem zavar meg, époly kevéssé, a mint, hogyha a »Hazádnak rendületlenűl«-t hallom és éneklem, lelkesedem a hazáért és egyformán hű maradok a hazához és a királyhoz.”^* 1903-ban Pap Zoltán interpellációja nyomán újból napirendre kerül a kérdés, Rátkay László pedig immár törvényjavaslatot nyújtott be „az egységes magyar nemzet himnuszáról” – Kölcsey versét és Erkel Ferenc zenéjét mellékelve a beadványhoz. Az indoklásban ez állt: „Minden művelt nemzetnek meg van az ő dalba foglalt nemzeti fohásza, melyet hymnusznak nevezünk. A magyar néplélek Kölcsey Ferencz költőnknek Erkel Ferencz dalköltőnk által megzenésített »hymnusz« czimű költeményét avatta fel a magyar nemzet fohászává. Mi sem akadályozza tehát, hogy a magyar népléleknek ezen választása törvényhozás útján is szentesítve legyen.”^* Az országgyűlés elfogadta a javaslatot, az uralkodó azonban nem szentesítette, így nem vált kötelező érvényűvé. Annak ellenére, hogy jogszabály nem kodifikálta, a 20. század elejétől fogva Kölcsey Ferenc verse Erkel Ferenc zenéjével a magyar nemzet himnuszának tekinthető. (A továbbiakban: Himnusz)

A Himnusz (a szabadságharc korával ellentétben) bekerült a katonazenekarok repertoárjába. Gramofonfelvétel készült 1911 körül a császári és királyi 23. gyalogezred zenekarának Himnusz-előadásáról, 1912 körül a díszőrség felváltásáról, mely hangfelvételen vezényszóval együtt hallatszik a Rákóczi-induló, a Himnusz és a Hunyadi-induló zenéje. Ez utóbbi három mű együttes előadása még számos felvételen megtalálható a korból. Nem sokkal az első világháború kitörése előtt sajtóvisszhangot kapott az első, nemzeti himnusz miatt történő összeütközés. Kocsmai verekedés tört ki egy magyar tanító és egy szlovák pap közt, mivel az egyik a Himnuszt, a másik a Hej Szlovacit rendelte az ott játszó cigánybandától.

A Himnusz és a Gotterhalte párhuzamos jelenlétének végpontja alighanem az a mára feledésbe merült esemény, amely 1918 októberében zajlott le Debrecenben. Tisza István miniszterelnök október 17-én ismerte el a parlamentben a háború elvesztését. Károly osztrák császár, IV. Károly néven magyar király a bizonytalan helyzet ellenére elutazott Debrecenbe, az új egyetem felavatására. Az egymásnak több helyen ellentmondó sajtóhíradások legtöbbje botrányt emlegetett, mert a királyi család fogadására kirendelt cseh legénységű katonazenekar a történelmi változások ellenére is a császárhimnuszt játszotta. A pályaudvaron összegyűlt tömeg csak ezután énekelhette a Himnuszt. Azaz – sugallta több lap – „semmi nem változott.” Egyes beszámolók szerint az „óriási tömeg ajkán zúg az »Isten áldd meg a magyar [sic!]«, és zúgnak a harangok”, más lapok szerint „semmit érteni nem lehet, a Gotterhalte minden hangot elnyom.”^* A „Gotterhalte-botrány” feledésbe merült, mert a trianoni békeszerződés nyomán bekövetkezett változások a nemzeti ügyeket tekintve sokkal súlyosabban érintették az országot. A Himnusz vonatkozásában ez azt jelentette, hogy az idegen fennhatóság alá került magyarok nem énekelhették többé a nemzeti himnuszt; ez azonban, a tiltás ellenére (vagy talán éppen azért) minden eddiginél erősebben fejezte ki a magyar identitást. A magyarság ragaszkodott hozzá és megőrizte emlékezetében.

A Himnusz által felidézett múlt rétegei közül ebben az időszakban keletkezésének tágabban értett korszaka, a reformkor került előtérbe, mint a nehézségek s az elnyomás ellenére is rendületlen hazafiasság példája. A Hymnus születésének centenáriumát (1923) államilag szervezetten ünnepelték. A központi ünnepség Mátészalkán volt, ahol a vármegye, a kormány és az Akadémia képviselőinek üdvözlő beszédére Horthy Miklós kormányzó válaszolt. A Himnusz körül ekkorra már kultusz alakult ki. A centenárium alkalmából jelent meg Horváth János irodalomtörténész tanulmánya a Napkelet c. folyóiratban, amely az aktuális történelmi helyzetet vonta párhuzamba Kölcsey versével és a Szózattal, korszakukat követendő példaként állította a jelen elé, és a nemzetet önvizsgálatra felhívva állapította meg: „Ha a mai magyarság képes lesz ugyanarra a »rendületlen hűség«-re, melyről a Szózat költője a katasztrófa után sem mondott le, ha mai sorsszerű pillanataiban ugyanazon törhetetlen, magára számító élet-akarat ég benne: akkor méltó lesz arra, hogy Kölcsey Himnuszát is ajkára vegye.”^* Krúdy Gyula Nyugatban megjelent cikke a hagyományok tiszteletét és a keresztényi magatartást hangsúlyozza a költeménnyel kapcsolatban, amely azért lett a „magyarok imádsága”, mert „éppen úgy ágaskodik soraiban a nemzet napkeletről hozott büszkesége”, mint ahogy „a Duna-Tisza közén vállalt keresztényi alázatossága leborul”.^* 1938-ban, Kölcsey halálának százéves évfordulóján Illyés Gyula arról értekezett a Nyugatban, hogy a nagy Kölcsey életművét elhomályosította legnagyobbá lett műve, a Hymnus, amely varázslatát „több mint száz év óta milliók szívéből egyre szív[ja] magába s mely már rádiumfényként árad belőle.”^*

Dohnányi Ernő szintén 1923-ban idézte a Himnusz, a Szózat és saját Hitvallás – Nemzeti ima című művének témáját hármas zenekarral, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulóját köszöntő Ünnepi nyitányában. Ezt a változatot ismerjük ma nemzeti himnuszként. A Himnusz játszási módja is tükrözte azt a változást, amely Trianon után a múlthoz fűződő viszonyban bekövetkezett; a zene melankolikus lett. A későbbiekben a Dohnányi Ernő által 1938-ban írt új zenekari változat lett a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter által elrendelt hivatalos verzió.

1945 áprilisában a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjai ünnepséget rendeztek annak alkalmából, hogy a Vörös Hadsereg felszabadította az országot. A gyűlés az Internacionálé éneklésével kezdődött, ezután hangzott el a Himnusz. 1949 után azonban Rákosi Mátyás politikája jelképeiben is szakítani akart a nemzeti múlttal; az új államformához új címert kívánt, a hivatalos ünnepségeken pedig új himnuszt akart hallani. A zene komponálására Kodály Zoltánt, szövegének megalkotására Illyés Gyulát választották. Egy visszaemlékezés szerint Kodály így felelt Révai József népművelési miniszter nem hivatalos felkérésére: „Minek? Jó a régi.”^* A Rákosi-éra végül nem cserélte le a Himnuszt, de megpróbálta áthangolni, vallásos jellegét átértelmezni: „Kölcseynek bűntudatot hangoztató sorai mögött is nem annyira vallásos, mint politikai felismerés és ítélet rejtőzik”.^* (Használatát is előírták, az 1950-es évek első felében csak hangszeresen, szöveg nélkül hangozott el nyilvános alkalmakkor. Az 1939-ben, a budapesti Batthyány téren felállított Kölcsey-szobrot 1950-ben a metróépítésre hivatkozva eltávolították; a szobor csak 1974-ben került vissza, eredeti (magasabb) talapzata nélkül – így megváltozott a szobor szimbolikus jelentése: nem a magasból tekint le szemlélőire, hanem könyvébe mélyed.^*

1956. október 23-án a forradalmi tömeg a Himnuszt és a Szózatot énekelte, a Szabad Európa Rádió a Himnusz zenéjének játszásával zárta aznapi műsorát. A Magyar Rádió is gyakran játszotta a dalművet az 56-os forradalmi események idején. A Himnusz a Szózat, az Egmont-nyitány és a Boldogasszony anyánk mellett az 56-os forradalom zenei szimbólumává vált. A forradalom és szabadságharc leverését követően, 1957-ben készült el Lajtha László VII. szimfóniája (Forradalom), melynek eredeti címe Mártírok siratója volt. A zárótételben harang és rézfúvósok hangján szólal meg a Himnusz dallamának első sora. A magyar szóra eső résznél a dallamot az egész zenekar hangereje nyomja el.

A Kádár-rendszer nem folytatta a Himnusz és Szózat elleni „küzdelmet”. A magyar televízió 1966-os szilveszteri műsorában Sinkovits Imre köszöntője után, éjfélkor már a Himnusz zenéje hangzik fel (szöveg nélkül). A Himnusz játszása az újév beköszöntekor a mai napig is szokás a magyar televíziókban. A Mártírok siratója és Schwajda György 1989-ben bemutatott Himnusz című egyfelvonásosa is a Himnuszt mint szimbólumot használja az egész magyar nép sorsának bemutatására az adott történelmi korszakban.

1989 óta a Hymnus „születésnapján”, január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját – ez a gesztus egyben a Himnusz kultuszának hivatalos megerősítését is jelentette. Októberben, a Magyar Köztársaság kikiáltása és az ünnepi beszéd után hangzott fel „a Himnusz, amelyet sokan énekeltek a téren egybegyűltek közül is.”^* A nemzeti himnusz törvényes státusa szintén 1989-ben rendeződött. Alkotmányba iktatása 1990-ben történt meg, ekkor került a magyar nemzeti jelképek sorába, a címer és a zászló mellé: „75. § A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.”

A Himnusz 2006 óta önálló képzőművészeti alkotásnak is tárgya. Budakeszin, Erkel kedvelt pihenőhelyén állították fel V. Majzik Mária Himnusz című szoborkompozícióját: Kölcsey sorai egy bronz kör sugarai mentén helyezkednek el, míg Erkel dallamát harangok szólaltatják meg.

Sajátos esemény volt az Anima Sound System nevű zenekar elektronikus Himnusz-átdolgozása, amely vitát indított el arról, hogy egy könnyűzenei feldolgozás sérti-e a nemzeti himnusz méltóságát. A közelmúltban egy feldolgozás ügyében rendőrségi eljárást indítottak: Dopeman egy rap-számában trágár szavak mellett hangzanak el sorok a Himnuszból – nemzeti jelkép megsértése bűncselekmény ügyében (azóta már megszüntetett) nyomozás indult. A rap-énekes a jelenlegi politikai-gazdasági-társadalmi viszonyokra vonatkozó kritikáját a Himnusz soraival állítja kontrasztba, s a Himnuszt úgy használja fel, mint a nép hangját, a végső közös gyökérre való hivatkozást.

A Himnusz nemzeti egységet jelképező szerepe fokozódott azáltal, hogy a 2012. január 1-jén életbe lépett új alaptörvény preambuluma annak első sorával kezdődik.

A Himnusz a magyar identitás egyik legfőbb kifejezője: egyfelől a szövegében említett közös eredetre és történetre való hivatkozással, másfelől az összes olyan jelentős történelmi esemény által, amely során előadták, énekelték. Minden el- és felhangzásakor (szövegként és dallamként is) a közös magyar identitás megőrzésére, a nemzeti múltra való emlékezés fontosságára emlékeztet.

A ma is fennálló gyakorlat szerint ünnepségek kezdetekor a Himnusz, zárásként pedig a Szózat hangzik el – egymást kiegészítve reprezentálják a közös magyar identitást. A két dalmű együttes használatára komolyzenei művekben való összekapcsolásuk (Erkel a Nemzeti Színház fennállásának 50. évfordulójára írt Ünnepi nyitánya, Liszt Ferenc Szózat és Himnusz című műve) és templomokban való éneklésük adhatta az alapot. Azonban Vörösmarty Mihály Szózatának megzenésítése kezdetben méltó „vetélytársa” volt a Kölcsey verséből készült dalműnek, és ugyanúgy kínálkozott a nemzeti himnusz rangjának betöltésére. Horváth János tanulmányában Gyulai Pált idézve utalt arra, hogy a Szózat a reformkori Magyarország hazafias lelkesültségének kifejezésére alkalmas volt, de a szabadságharc leverése után a Himnusz nyújtott inkább azonosulási lehetőséget. Jókai Mór viszont a Szózat mellett foglal állást. Történetük folyamán a Himnuszé lett az elsődleges szerep, mellette a Szózat helyett egy időben az Internacionálé szólt, az Európai Unióhoz való csatlakozás óta pedig az Örömóda hangzik fel időnként helyette.

1845-ben Kolozsvár fiatalsága fáklyás zenével ünnepelte a városban megszálló Deák Ferencet és Vörösmarty Mihályt; a Hymnuszt is előadták. Deák a köszöntő szónoklatra elhangzó válaszában szintén a Hymnus szavaiból idézett. Szavai azt bizonyítják, hogy Kölcsey Ferenc emléke eddigre kultuszképződési folyamaton ment át: alakja már közvetlenül halála után annyira felmagasztosult, hogy a reformkori fiatalok szemében kifejezetten paraklétoszivá lényegült – írja Dávidházi Péter.^* Kölcsey kultusza kiterjedt az egyik legfőbb művének tekintett Hymnusra is. A költő „alkatának több alapvonása és külső körülmények predesztinálták arra, hogy költeménye föld és ég határán, közbenjáróként engesztelve szólaljon meg [...] senki sem vonhatta kétségbe, hogy lírai alanya joggal beszél egy nemzet szószólójaként, s hogy közössége egész történelmi múltját képviseli, de az sem lehetett vita tárgya, hogy illetékes a magyarság nevében Istenhez szólni.”^*

A megzenésített változathoz is kultusz kapcsolódik. 1910-ben Gárdonyi Géza Apróságok Erkel életéből című írásában a zeneszerzővel történt beszélgetéséről beszámolva, idézi fel a megzenésítés körülményeit. A visszaemlékezés azonban – ahogyan erre Bónis Ferenc felhívja a figyelmet –, misztifikáció.^* Gárdonyi nyilván így találta méltónak, hogy a nemzeti himnusz zenéjének megszületéséről emlékezzen. Szóhasználata („szent zene”, „áhítat”) is arra utal, hogy Himnusz szövege és zenéje addigra már bekerült a nemzeti szimbólumok közé. Az 1938-ban, Kölcsey halálának 100. évfordulójára felállított emléktábla egyaránt kifejezi Kölcsey és a Himnusz kultuszát.

A Himnusz alábbi parafrázisa 1848-49 körül keletkezett; egy kéziratos versgyűjteményben maradt fenn.^*