Politikai instrumentalizáció

A tanú és a cenzúra, illetve az utóbbi által képviselt érdekek elválaszthatatlanok lettek egymástól. Nem lehet ma már rekonstruálni, hogyan alakult volna a film sorsa, ha nincs a hosszas huzavona a forgatás alatt és után, vagy ha örökre dobozban marad, mint számos más, ténylegesen betiltott mozgókép a korból. Ismert egy Bacsó Péter által többször idézett epizód abból az időből, amikor a film megkezdte külföldi szereplését: Aczél György elkérte a rendezőtől házi filmgyűjteménye számára A tanút, s válaszlevelében közös művüknek nevezve köszönte meg.^* Ez a megjegyzés nemcsak az Aczél által képviselt hatalom cinizmusára világít rá, de azt is megmutatja, hogy a cenzúra tudatában volt saját szerepének a film sorsát illetően. Úgy tűnhet, hogy a betiltás évtizede alatt A tanú kikerült a cenzorok látószögéből: az évek során egyre több helyen (pártüdülők, KISZ táborok, később egyetemi filmklubok stb.) játszották, kiragadott mondatai szállóigékké váltak, hivatkozási pontokká azok számára, akik látták. Ezek az eleinte csak az elvtársak által egymás fülébe sugdosott, később a félnyilvánosság keretei között egyre hangosabban idézett mondatok a tiltott gyümölcs közös tapasztalatára utaltak, de a lázadás alibijét is nyújtották: olyan filmből származtak, melyet a hatalom hivatalosan nem hagyott jóvá, és ennek mindenki tudta az okát. A tilalom egyfajta megszegése volt ez, lázadás, jobban mondva annak csak a látszata. És persze az együvé tartozás kifejezése is, hiszen a rendszer tulajdonképpen saját embereit jutalmazta ezzel a filmmel. Azokat, akiknek elviekben készült (a munkásosztály tagjai), a hatalom egy évtizedre kizárta ebből a körből.

A rendszer zártkörű, szelídített szidását valójában a politikai berendezkedés tette lehetővé, A tanú pedig nagyszerű eszközzé vált ennek a tevékenységnek a stimulálására. Ez a fajta „lázadás” sokkal inkább a hatalmi berendezkedés fenntartását szolgálta tehát. Ahogy arra Hans Speier rámutat, a totalitárius rezsimekben a privát szférában elmondott viccek pszichológiai alibiként funkcionáltak, a valódi lázadás, illetve az arra való készség hiányát fedték el.^* Mindez összekapcsolható azzal is, hogy a filmet a párt hierarchiájában felsőbb pozíciókat elfoglaló politikusok milyen nagy becsben tartották, s esetenként ugyanolyan különtermekben tekinthették meg, mint a tiltólistára tett nyugati alkotásokat vagy akár a pornófilmeket. A tilalmak megszegésének egészen sajátos, a szocializmusban létrejött hierarchizált nyilvánosságstruktúrához és a hozzá alkalmazkodó emberek gondolkodásmódjához kötődő rítusa volt ez.

A cenzúra feloldása után A tanú vetítését 1979. június 6-án kezdték el egyetlen budapesti moziban, a Tinódiban.^* Ezt megelőzően Bacsó Péter írásban tett panaszt az MSZMP KB Kulturális Osztályán. Hivatkozva az egyre terjedő ingyenes vetítésekre és a bemutatást szorgalmazó kérelmek növekvő számára, a film bemutatásának engedélyezését kérte. De a cenzúra feloldása nem a hatalom által az alkotó felé gyakorolt gesztus volt csupán. Megtörtént például, hogy a cannes-i filmfesztivál igazgatója Budapesten járt, és amikor gépe a köd miatt nem tudott felszállni, a filmforgalmazó vállalat vezére A tanú megtekintésével töltötte el vele az időt. A film állítólag annyira megtetszett a fesztivál igazgatójának, hogy meghívta Cannes-ba, s Bacsót küldték el Aczélhoz, hogy győzze meg a film kiengedéséről. „Felhívtam telefonon, s kértem, fogadjon” – emlékezett vissza az esetre a rendező. „Másnap reggel fél hétre berendelt magához a Parlamentbe. […] »Mi van Bacsó, mit akar?« – kérdezte. Akkor minden bátorságomat összeszedtem, s azt mondtam: »Aczél elvtárs, maga már annyiszor keresztbe tett nekem, most az egyszer az életben legyen velem nagylelkű. Meghívták A tanút Cannes-ba, engedje ki.« »Rendben van, ennyit kér csak? Igen? Akkor viszont látásra.«”^* A politikus reakciójából éppen az tűnik világosnak, hogy a film sorsa felől már jóval korábban döntés született, és ezt nem a véletlenek, de nem is pillanatnyi politikai erőviszonyok határozták meg.

Már A tanú hazai vetítésének engedélyezése is csak egy lépés volt abban a folyamatban, mely a hatalom önlegitimációjának megerősítését, a rendszer nemzetközi megítélésének javítását szolgálta az egyre inkább árucikké váló magyar film külföldi propagálása által. E törekvések egyik jele az az újságcikk, mely az osztrák Die Presse lapjain látott napvilágot.^* Ebben a film itthoni sikeréről számol be Paul Lendvai, a külföldi sajtóban elsőként: cikke részletesen ismerteti A tanú cselekményét, s a szerző értelmezésében az alkotás Rajk László és társai peréről szól, eddig szokatlan őszinteséggel és a szatíra eszközeivel. Bár az egykori betiltást megemlíti a szöveg, annak körülményeiről nem ejt szót, elhallgatja a Kádár-rendszer emlékezetpolitikájához való problematikus viszonyát, mi több, Kádár János neve sincs leírva a szövegben. Mindehhez hozzátartozik, hogy a szerzőt a magyar filmgyártás vezetői közül kísérték el néhányan egy vetítésre a Tinódi moziba, még A tanúból vett standfotókat is biztosították Lendvai számára a cikk illusztrálásához. Az osztrák napilapban megjelent cikk így tekinthető megrendelésre készült szövegnek is, mely a rendszer készségét igyekszik bizonyítani a múlttal történő szembenézést illetően. Lendvai szövegéből kiolvasható: Bacsó filmjének nagyközönség elé bocsátása jelzés a hatalom részéről, hogy az kész mindent megtenni a Rákosi-korszak szörnyűségeinek megismétlődését elkerülendő.

Az 1979-es bemutatóval a politika a közönség és az alkotó felé is feltűnő gesztust gyakorolt: az előbbi a hatalom intenciói szerint így olyan filmet láthatott, mely önmagában szerethetővé kellett, hogy tegye a rendszert, hiszen ez lehetővé tette létrejöttét. Az alkotó pedig örülhetett, hogy műve közönség elé, sőt hamarosan nemzetközi színtérre került. Így nehéz nem úgy értelmezni azt, ami a filmmel az elkészültét követő egy évtizedben történt, mint a cselekmény bizonyos elemeinek megismétlődését a fikción kívül. Hiszen a főhősnek többször elmondják a baljóslatú mondatot: „Pelikán elvtárs, magától egyszer még kérni fogunk valamit.” Amikor azonban Pelikánt próbára teszik, kudarcot vall, így börtönbe kerül, később mégis szabadon engedik. Bacsó filmjével is megvolt a hatalom szándéka, ám elkészültekor bebizonyosodott, hogy képtelen szerepét betölteni, így dobozba került, majd feloldották a cenzúrát. A hatalom kiszámíthatatlan döntései abból erednek – mutat rá Jan és Aleida Assmann –, hogy a totalitárius rendszerekben nincs valódi kontroll, önkorlátozás, és arra irányulnak, hogy a hatalom megtántoríthatatlanságát és szilárdságát demonstrálják.^* Az, hogy A tanú eljutott a hivatalosan kijelölt vetítőhelyre, azt sugallta, hogy a cenzúra visszavonta magát. Pedig ott maradt, látványos tettével önmagáról adott hírt. A korabeli közönség pedig érthette ezt: bár nem tudni sokat az akkori mozilátogatók értelmezői horizontjáról, valószínű, hogy a film múltja jelentős szerepet játszott a nézőszám alakulásában. A nézők azt az alkotást akarták látni, amely egyszer már fennakadt a cenzorok rostáján.^* Ha nem is mindenki, de a befogadók egy része érthető módon arra volt kíváncsi, amiről a mű nem beszélhetett, ami kimaradt, amiről a film hangsúlyosan hallgatott. Így tehát épp az az emlékezeti horizont maradhatott nyitva (vagy nyílhatott fel újra egyes értelmezők számára), amelyet a hatalom le akart zárni, el akart tüntetni a film 1969-es betiltásakor.

Mindezek után nem lehetett tovább negligálni a filmet, be kellett emelni a magyar játékfilmről szóló diskurzusba. Megszülettek az első ismertetők Bacsó filmjéről, melyekből kiderül: a szakma még nem mindig tudta kezelni a film ideológiailag kényelmetlen vonatkozásait. Az a Kőháti Zsolt például, aki néhány évvel korábbi monográfiájában még Bacsó egyik leggyengébb alkotásaként jellemezte A tanút, az 1985-ben kiadott Magyar filmkalauzban már némileg előzékenyebb a filmmel. Sokatmondó, hogy a fejezetet a külföldi sajtó elragadtatott hangú beszámolóiból, kritikáiból kiragadott részletek felsorakoztatása kezdi. Ezekből kiderül: a nemzetközi kritikát nem foglalkoztatta az a tény, hogy a filmet külföldre bocsátó hatalom ugyanaz, mint amelyik egy évtizeddel korábban még betiltotta, valamint, hogy e hatalom képviselői közül többen aktív résztvevői voltak annak a kornak, amelyet a filmes szatíra oly hatásosan foszt meg tekintélyétől. A néhol elképesztően naiv elemzés mellett a szerző nem tud még mit kezdeni a film körüli ellentmondásokkal, tehát betiltásával sem, így A tanú „fogadtatásának zavarait” a rendező „bizonytalan arányérzékeivel” magyarázza, „kései bemutatót” említ.^*

1949 után, a Rákosi-korszakban a kormányzat jelképeiben is szakítani kívánt a nemzeti múlttal, a Himnusz lecserélése is tervben volt. Az új himnusz zenéjének komponálására Kodály Zoltánt, szövegének megalkotására Illyés Gyulát választották ki, aki naplójegyzeteiben emlékezett vissza a Kodállyal való találkozásra. Széll Jenő tanúja volt, mit felelt Kodály Révai József népművelési miniszter nem hivatalos felkérésére: „Minek? Jó a régi.”^* A Himnusz lecserélését nem történt meg, de megpróbálták Kölcsey Hymnusának vallásos jellegét átértelmezni.

Az 1939-ben, a budapesti Batthyány téren felállított Kölcsey-szobrot 1950-ben a metróépítésre hivatkozva eltávolították a térről; csak 1974-ben került vissza, eredeti talapzata nélkül – így a szobor szimbolikus jelentése csorbult, nem a magasból tekint le többé szemlélőire, hanem könyvébe mélyed. A szobor ma is ezen az alacsony talapzaton áll.^*