„Mily roppant szökés: az addig divatozott Kölcsey Hymnusától Vörösmarty Szózatáig! Kölcsey még csak azt sóhajtja, hogy: »Isten áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel«. (Szabadságról, dicsőségről még nincs szó.) Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel. (Hát az önbizalom? A saját erőnkből fölemelkedés?) Balsors akit régen tép, küldj rá víg esztendőt. (Csak »esztendőt!«, azt is »vígat«, holott ebben nincs hiányosságunk.) Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. (Tehát a bűneinkért lakolunk!) S hozzá a melódia is éppen olyan temetési ének: harangszó vegyülékkel.” Jókai Mór, A magyar nemzet története regényes rajzokban (1854–1902), I–II, kiad. Téglás Tivadar, Végh Ferenc, Bp., Akadémiai Kiadó, 1969 (Jókai Mór Összes Művei: Regények, 67–68), 542, 733.